Küzdőtér: Egy bugyi ára

- YYYRSIIIIIL!
Ez a kiáltás gyakorlatilag az egész erdőt fel- és megrázza. A környéken fészkelő madarak, ahogy Alicia haragos hangja felcsendül, már el is hagyják azokat az ágakat, ahol eddig pihentették szárnyaikat. Nemcsak a környékbeli, kicsiny énekesek, hanem a fás, búja növényzetben meglapuló állatok apró neszei is abbamaradnak. Bizonyára mindegyik kíváncsian figyeli, mégis miféle ordítás volt ez, és kutatják annak forrását, aki mellesleg a tölgyes egy tiszta tavacskájában fürdőzik - avagy fürdőzne. A fekete ruhák egy-egy nagyobb kövön fekszenek, hogy ne nedves kezekkel kelljen majd leporolni róluk a koszt, viszont egy darab hiányzik az összeállításból.
Maga a fürdőzés ötlete egészen addig nem merült fel benne, míg meg nem pillantotta a patakot, ami ide torkollott. Természetesen a lehetőséget nem hagyhatta ki, ha már ingyen és bérmentesen megmártózhat, így hamar levetette ruháit, hogy a hideg tisztaságba ereszkedjen a természet lágy ölén. Hallgatva a tollasok csicsergését, azokat a kicsi zajokat, a szellő lágy fúvását, annak játékát a levelekkel - mindez egészen kellemes időtöltésnek bizonyult egészen addig, míg meg nem jelent az a kedves démon, aki még mindig nem unt bele cukkolásába. Talán nem olyan meglepő, de a cél most is a sötét tünde piszkálása, a férfi pedig megtalálta a lehető legjobb módját ennek.
A nyújtózkodás közben fütyörészésre figyelt fel. Egy pillanatra megdermedt, majd ahogy hátrafordította fejét, hogy válla fölött a hang irányába tekinthessen, csupán akkor vette észre azt a kegyetlen személyt, aki ördögi vigyorral nézett le Aliciára, miközben a nő alsóneműjét pörgette az ujján. Nem is kellett ennél több a nekromantának, és bár nem a szégyellősebb fajta, azért mégis jobban szereti ruhákba csavartan mutogatni elrejteni magát. Ekkor történt meg a katasztrófa: a környék teljesen elnémult, ahogy a férfi neve elhangzott.
- Add... vissza... az... ALSÓNEMŰM! - szűri ki fogai közt, és már készül arra, hogy valami csúnya dolgot műveljen az ezüsthajúval. Lassú, nem feltűnő mozdulattal nyúl a közelben lerakott botjáért, varázskönyvére pedig nincs szükség, elvégre olyan képességeket fog használni szükség esetén, amelyeket már több ezerszer elővett megtanulása óta. Vannak, amiket kevésbé használ... De az élőholtak idézésének pecsétjeit aligha tudhatja nála jobban más.

Sosem gondoltam volna hogy ebben az erdőben valami érdekeset találok. Növényeket ? Na ja. Állatokat. Hát hogyne. Mezítelenül fürdő Alicia Zharist ? Még álmomban sem. Azt hiszem ez kihúzhatom a bakancslistám végéről. Ott áll az apró tavacska szélén, magát takarva, és rettentő dühös tekintettel. A kis tavat, amelyet inkább mondanák tócsának, bokrok veszik körül minden irányból, némileg összenőtt fák között pedig a hely inkább tűnik egy varázslatosabb ligetnek, mintsem egy egyszerű erdei tónak. Nem mintha az erdőben...áhh hagyjuk.
- Add... vissza... az... ALSÓNEMŰM! - sziszegi összeszorított fogakkal. Ezek szerint nem tetszik neki, hogy így pörgetem ? Valószínűleg, nem. Szélesen rávigyorgok, hogy lássa élvezem ezt a pattanásig feszült helyzetet. Méghogy adjam neki vissza ? Még a végén magára venné. Már csak az kéne. Ha azt felveszi, akkor felvesz mást is. Gratulálok ehhez a gyönyörű logikai következtetéshez Sil. Véletlenül a ruhák nem arra vannak, hogy felvegyék őket ? Én személy szerint...MI személy szerint...jobban szeretem ledobni, mintsem felvenni őket. Akkor dobd le őket. Hátraléptem, ahogyan helyet próbáltam csinálni magamnak egy kényelmes vetkőzéshez, mikor véletlenül belerúgtam a tó partján heverő ruháiba. Ezek nagy, széles kövekre voltak ráterítve, majdnem mind...egy kivételével. Az egyetlen daraba éjfekete vékony kis bugyija egyenlőre az ujjaim körül pörög, körös körbe. Így bizony. Körbe, és körbe.
- Komolyan, rajtad minden fekete ? Ez az ádámkosztüm jobban áll neked, hordhatnád gyakrabban. - mondtam, majd abbahagyva a pörgetést, hagytam hogy a tenyerembe csapódjon. Igen, valóban erről van szó. Így sokkal tetszetősebb, mint annyi réteg ruha alatt. Könnyeden beszélek, rajtam is egy tonna ruha van. Persze ez a szépségemért van, mert ruha teszi a démont. Főleg a magamfajtát. Talán kicsit igazodni kéne hozzá. De előbb, azt hiszem a ruháit kéne arrébb tennem, és beszálni mellé a mókába. Egy kis...hátmosásban benne lennék. Ahogyan látom Liát megmozdulni szórakozottan leutánzom a mozdulatát, egészen addig amíg a botjáért nyúl. Várjunk csak ugye nem...ugye nem...neeeeemm, nem tenne ilyet, igaz ?

Yrsil dicséretére elvigyorodik, de nem azért, mert annyira tetszenének neki a felemelő szavak. Mosolyog ugyan, méghozzá nagyon szélesen, de valahogy mégsem a kedvesség sugárzik róla, amellyel igyekezne elpalástolni az idegességet. Roppant szórakoztató lehet már nézni is ezt a barátságosnak szánt gesztust, ha nem sejti a másik fél, éppen mire készül a nekromanta. A probléma viszont, ami ezt kiváltja belőle, nem attól van, hogy most fürdőzésen kapták... Vagy mert a hajasbaba jelent meg teljesen váratlanul... Egyszerűen csak hozzányúltak egy olyan ruhadarabjához, amihez jobb lenne hozzá sem érni, főleg nem egy csábdémonnak, akinél minden mozdulatánál hátsó szándékot lehetne keresni. Egyedül ez böki a csőrét. Na meg az, hogy ez a piszkálódó nem fog leszokni erről a rossz szokásáról.
- Nos, most kivételes alkalom van, és láthatsz benne. Tudod, az egyháznál is vannak szent és sérthetetlen napok, most ez is egy ilyen. Csak kár, hogy nem fog évről évre megismétlődni - magyarázza borzasztóan leplezve haragját finomkodással. Hangszínén tökéletesen átjön, hogy még mindig nincs a legnyugodtabb állapotban, bók ide vagy oda, neki az alsóneműje kell.
- Ez ilyen... Szökőévente megrendezett dolog - teszi még hozzá, és rászorít az ujjai közé került fabotra. A pecsétet már maga előtt látja, annyiszor lapozta már föl azon az oldalon a varázskönyvet, hogy ezt sikeresen megjegyezte, minden ecsetvonását lelki szemei előtt könnyedén fel tudja idézni, így nem kell segítségül hívnia a kötetet. Megtartva álkedves mosolyát eltelik még néhány másodperc, majd Yrsil körül halvány derengés után előbukkannak Alicia drága szolgái: a goblinzombik. Szám szerint négy darab van belőlük, zöldes, rohadó testük, szájukból kifolyó nyáluk és egyszerű, főttojáshoz hasonlító szemeik nagyon elcsúfítják ezt a csodás környezetet. Már csak ennyit figyelembe véve egyszer győzelmet arathatna, viszont el akarja kerülni, hogy a vérméreggel ellátott pengék miatt, ami esetlegesen a testébe jutna, el kelljen vinni őt egy gyógyítóhoz kitisztításra, tehát annyi könnyebbséget ad az ezüsthajúnak, hogy nincsenek a zombik kezében fegyverek. Fogaik és gonosz kis ujjacskáik azonban még mindig ott vannak, tehát ha lehetőség van rá, akkor az a formás fenék nem biztos, hogy nagyon élvezni fogja az eset után elkövetkezendő időszakban az üldögélést.
Tehát a kis szörnyetegek Yrsilt fogják közre a négy égtáj felől: van egy mögötte, egy-egy jobb- és baloldalon, valamint egy előtte, lábaitól pedig nincs messze a víz. Halkan hörögve röhögcsélnek - legalábbis mintha ehhez hasonlító hangot adnának ki, ezt igencsak nehéz megállapítani az élőholtak ezen fajtájának jellegzetes nyöszörgéséből.
- Mi bajod is van tulajdonképpen a feketével? - folytatja, ábrázata még mindig ugyanolyan: érződik, hogy pillanatokon belül robbanni fog. - És lennél olyan kedves visszaadni?

Elvigyorodott, ez jó jel. A mosoly az jó. Némileg emlékeztet arra a napra amikor találkoztunk, Frya. Ahogyan végignézek rajta már látom miért aggódok annyit érte. Csontsovány szegényke. Olyan kis apró, vézna teremtés, szerintem nem eszik eleget. Ha az én főztömet enné, akkor egy kissé jobb színe lehetne neki. De ő nem, nem, csak megy a saját feje után. Ha fogná magát és hazajönne hozzám, akkor legalább meleg kaja lehetne a pocakjában, tető a feje felett, és persze egy bolond csábdémonja az ágya mellett aki betakargathatná éjszaka. Ehelyett ő rója az utakat, ott talál szállást ahol éppen kap, azt eszik amihez éppen hozzájut, és valószűleg még rettentő magányos is.
- Nos, most kivételes alkalom van, és láthatsz benne. Tudod, az egyháznál is vannak szent és sérthetetlen napok, most ez is egy ilyen. Csak kár, hogy nem fog évről évre megismétlődni - magyarázza, feketén örvénylő hangjával. Az elfek hangja mindig is kissé más színű volt mint az embereké. Pontos magyarázatot nem tudtam rá adni sosem, inkább csak láttam. Sokáig próbáltam megérteni, hogyan láthatják egymás hangjait annak színe nélkül ? Hogyan érthetik meg egymást ? Bonyolult ez a világ annyi rejtély és titokzatosság fedi...nem mint az előttem álldogáló nekromantát. Őt történetesen nem fedi semmi. Nem kell nagy megfigyelőnek lenni ahhoz, hogy megtippelnem mennyire mérges. Tízből úgy...nyolcas ? Vihar közeledik, és hiába tudom hogy engem nem bántana...várjunk csak ? Miért is nem ? Túl sokszor hiszem azt valakiről hogy fontos vagyok számára, és túl sokszor jövök rá az ellenkezőjére. Zavar ? Kissé. Fáj ? Már nem emlékszem rá mi is a fájdalom. Talán most kapok ízelítőt belőle.
- Ez ilyen... Szökőévente megrendezett dolog - teszi hozzá, ami után elhallgat. Koncentrál. Az a halovány mosoly-féleség sem túl meggyőző. Talán szólnom kéne neki, hogy hagyja abba. Halovány derengés tűnik fel körülöttem és négy picurka, alig a térdemig érő rothadó ''izé'' tűnik fel körülöttem. Az arckifejezésém egyértelmű. Ezek undorítóak ! Te jóságos ég, ez a bűz...ez a kinézet. Oké, oké, tudom hogy élőholt, de ha ez hozzányúl a ruhámhoz és elfogja a szaga...istenemre esküszöm ez esetben rendesen megtépem Liát, szeretet ide vagy oda. Vicsorognak. Röhögcsélnek. Folyik a nyál azok közül a ronda, egyenetlen fogak közül. Láttam már undorító szörnyeket, sokfélét, igaz többnyire futás közben vagy távolról, de ezek tényleg viszik a prímet. Na jó, innen el kell tűnnöm. Kiráz a hideg, és látványosan megborzongok, ám korántsem a félelemtől...hanem a gondolattól hogy hozzám érhessenek. Bármit csak a ruhámat ne.
- Mi bajod is van tulajdonképpen a feketével? - folytatja, miközben egy kicsit sem lett kedvesebb - És lennél olyan kedves visszaadni? - kérdez újra és érzem hogy itt már csak másodpercek kérdése, és ezek az undormányok nekem rontanak. Na már csak az kéne. Vállat vonok, és mélyet sóhajtok. Egy dallam tör elő a sóhajtásból, egy dallam a régi időkből. Ismeretlen és titkolózó, mégis ott van minden fában, sziklában, és fűszálban is. A dallam az amely átjár mindent, folyóként zúg át mindenen. Kinyújtom a bal kezem, és mintha a bal oldalam felől áttetsző anyagot húzok magam elé. Testem körbefonja, majd hirtelen megemelkedem. Jobbommal nyugodtan kipattintom a ruhám darabjait amelyek rólam lecsúszva a partra esnek. Egy pillanat alatt lecsúsznak a ruháim, és teljes pompában lebegek Lia felé, lassan de legalább másfél méter magasan. A dallamok megszűnnek, én pedig a vízbe esek Liától valamivel messzebb két méterre, és színpadiasan meghajolva átnyújtom a kért fehérneműt.
- Parancsolj, kedvesem. - mondtam meglehetősen szemtelen hangon, teljesen csupaszon. - Most pedig, ha nem haragszol, én is ''kiélvezném'' ezen kis tó adta lehetőségeket...

Lia Meztelenül (VIGYÁZAT, +18-as tartalom) :

Nem épp a legjobb előjel, ha Yrsil énekelni kezd. Sőt, talán az egyik legrosszabb, tekintve, hogy sokféle képessége a dallamokhoz kapcsolódik - kezdve a suttogótól. Nem mutatja ugyan, de belül felkészül arra, hogy esetleg az alsóneműt védelmezve inkább elintézi a kis szörnyetegeket, akik jelenleg a lehető legártalmatlanabbak fegyver hiányában, bár erről a tényről a másiknak nem kell tudnia. És hogy mi kényszeríti arra a lépésre a démont, hogy a magasba emelkedjen - ami mellesleg rendesen meg is lepi, ezt az egy pillanatra megjelenő döbbent vonások társa tudtára is adhatják -, nem tudná megmondani. Menekülne előlük? Végül is négyen vannak, nem csodálná, ha túlerőnek gondolná.
Mindenesetre a meglepettséget hamar felváltják a hitetlenkedés és lemondás vonásai, ahogy a ruhák lecsúsznak róla, felfedve, hogyan is néz ki nélkülük. Alicia arcáról ennél mintha csak úgy sütne a következő: jellemző. Végül is... Mit is várt egy csábdémontól? És vajon a csábdémon mit várt? Mert hogy a nekromanta nem fog odarohanni, hogy a nyakába ugorjon, az is biztos.
Elmosolyodik a megszólításra, minden színészi tehetségét beleadva abba, hogy őszintének tűnjön, bár legszívesebben pár kelletlen megjegyzést szűrne ki fogai között, melyeknek Yrsil nem biztos, hogy örülne. Mondjuk... Még az is lehet, hogy szórakoztatnák.
Könnyed mozdulattal feláll, kiemelkedve a bokáig érő vízből, elengedve egyetlen fegyverét, a fabotot, nem is zavartatva magát; gyakorlatilag mindenét megmutatva így a férfinak. Csak természetesen, és ez roppant egyszerű - nem mintha annyira szégyellné, hogyan néz ki.
Közelebb lép Yrsilhez, hogy kényelmes kartávolságban legyenek egymástól. A parton a goblinok egészen nyugodtan, bár mégis kissé csalódottan álldogálnak, hogy nincs mit harapdálniuk (a vízbe nem merészkednek be), de előbb-utóbb úgyis megkapják a jutalmukat, ha már Alicia szólította őket.
- Igazán köszönöm, ez kedves tőled - tartja meg továbbra is a legkedvesebb ábrázatot, amit valaha felvett, majd ahogy nyúl a fehérneműért, azzal egyszerre indítja bal kezét is, hogy ugyanabban az időben csattanjon keményen az ezüsthajú jobb orcáján a tenyere, és ugyanakkor kerüljön vissza ujjai közé a fekete ruhadarab is. Ha talált, a goblinok, mintha csak élők lennének, ujjongásban törnek ki, ha nem, akkor csak lekókadt fülekkel, leszegett tekintettel nézik a földet, mintha csak kifejeznék gazdájuk érzéseit.

Lia meglepődött arca megér nekem úgy száz váltót mostani árban mérve. Talán ötöt is. Hmm. Mindenesetre jó néha lenyűgözni valakit valami új trükkel. Mindennap tanul egy új trükköt az ember, mégha csak egy aprót is. Teljesen jogos a meglepődése, nem mindennap találkozik az ember felé lebegő mezítelen csábdémonokkal. Főleg ilyen igazán jóképű, vonzó, szexi, kívánatos, izgató, megbabonázó és szerfelett buja csábdémonnal. Ohh igen, tudom hogy mennyire tökéletes vagyok ilyen szempontból. Nem tartasz minket túl tökéletesnek ? Dehogy. Talán még mondhatnám hogy jóvágásúak vagyunk, jelenlegi és mindenkori állapotunkban pedig egészen csábosak. Mint egy csábdémon ? Pontosan. Elvégre mi ketten csábdémonok vagyunk, nem ? Várj Sil, odanézz. Hova ? Magad elé !
Lia kiemelkedik a bokáig érő vízből elengedve a botját, teljesen feltárva a magát előttem. Biztos hogy ez a jó szó ? Kecsesen ringó csípője, s lágyan ringatózó mellei úgy közelednek felém akár az ígéret földje, útközben megválva az eddig örök őrzőjükként tevékenykedő magányosan toronytól, amely a tó néma tengerébe zuhan, majd elsülyed a mélyben, magára hagyatottan és szomorúan láthatatlan könnyekkel búcsúzva gazdájától. Érzem a torony néma sikolyát, mely fájdalomtól és megkeseredettségtől terhes, könyörögve igazságért, sok évnyi hűséges szolgálata eme hűtlen viszonzása képpen. Segítség. Én magam képtelen vagyok empátiával kísérni szomorú agóniáját, hiszen felém egyre közeleg az ígéret földje, feltárva előttem a jövőm mézzel és borral teli kánaánját, halovány és cinkos mosolyú jövőképpel kecsegtetve. Egyre csak közeledik, minden lépésével világokat szel át, s ő maga is egy külön világ...egy meglehetősen szemrevaló, és imádatra szoruló világ. Segítség ! Sil már megint kezdi !  
- Igazán köszönöm, ez kedves tőled. - szól egy hang a síkság felett lakozó domboktól is északabbról. Egy kéz nyúlik előre elvéve kezemból a szent áldozatot, mely jogosan ezt a szent földet illeti. Ebben a pillanatban egy dühödt csapás szakítja meg a merengésem. Egy pofon. A fenébe is Lia, tökéletesen tönkre tudod vágni a pillanatot. A csapás telibe talált, hallom a csattanás és hát...érzem is. Eléggé nagyon érzem. Vajon kapható volna egy kis adok-kapok etyepetyére ? Lehet hogy neki ez jön be, csak nem meri bevallani. Hmm. Sil ha megkérdezed tőle, én magam öllek meg. Égő. Mármint nem a helyzet, azzal semmi gond nincs. Inkább az arcom az ég. Bár tény, hogy a pofont én engedtem hogy találjon. Bár az ütés elég erős volt hogy az arcom elhajoljon, a pozícióm ugyanaz maradt. Pont egy karnyújtásnyira Liától. Remek. Jobbommal kéne előrenyúlni, és csuklónál elkapni amíg kitartja a kezét, s magamhoz kéne rántani. Ha sikerülne, akkor a karomba zuhanna, és megdönthetném akár a táncparketten szokás. Nem másképpen akarod megdönteni ? Nem hiszem hogy abban benne volna. Főleg miután ennyire dühös. Mit gondolsz ? Elég öngyilkos tervnek hangzik.

A goblinok éljeneznek, már amennyire kitelik szürcsögő hangjukból, és amennyire látszódik ez fürge járásukból - amúgy nem tesznek semmi egyebet, csak maradnak a nézőközönség szerepénél. Mert hogy ők vízbe nem merészkednek... Alicia sajnálja ezt a vizet rájuk, így megoldja egymaga a problémáját.
Viszont most, hogy visszaszerezte azt, ami jogosan őt illeti, nincs is dolga itt tovább. Fordul is meg, hogy visszarakhassa öltözéke többi darabjához a megszerzett példányt, vagyis inkább... Hogy felöltözködjön, majd ténylegesen távozzon innen, elvégre elég volt neki ennyi izgalom, na meg semmi kedve közös fürdőt rendezni. Még hálát is mondhat Yrsilnek azért, mert észhez térítette: haladnia kéne tovább, nem itt pihengetni. Rengeteg feladat vár rá még.
Váratlan fordulat következik: a démon megragadja a csuklóját, és megrántja. Ez ellen aligha tehet, elvégre lényegesen gyengébb, mint a férfi, könnyebb is, valamint a nap is gyengítő hatással van rá, így a reakcióideje némileg lassabb, mint ahogy az szokott lenni. Furcsa, figyelembe véve, hogy nappal többnyire rajta van felszerelése, amely védi. De most, hogy ez nincs rajta... Az ezüsthajú egy könnyed mozdulattal tudhatja karjai között a nekromantát, aki egy pillanatig ismét felveszi a meglepett vonásokat, és bár számíthatott volna ilyen lépésre, valahogy mégsem jutott eszébe.
Meglátva azonban a másik vigyorát, kissé hisztisen és ingerülten behunyja a szemét, és egy dacos 'hmh'-hel fordítja el a fejét.
- És most? - érdeklődik, mit is szándékszik társa folytatásnak, mert hogy ő semmi jót, abban biztos lehet. Hosszabb ideig kell koncentrálnia - kizár minden apró tényezőt -, és el kell telnie pár másodpercnek (pontosítva hat-hétnek), mire tökéletesen maga elé idézi a csontvázak pecsétjét. Ahogy ez megtörténik - vélhetően közben Yrsil a terveit ecseteli -, két kedves csontkupac jelenik meg a parton, méghozzá íjjal a kezükben, tegezzel a hátukon, újabb másodperceken belül lövésre készen.

Nagyon nyugodtnak tűnik ahhoz képes hogy a karjaimban tartom. Teljességgel mezítelenül. Nem sok nő volt aki ilyen esetben ne mászott volna rám...eddig. Vagy szenvedéllyel, vagy gyilkos szándékkal. Néha mindkettővel. Talán bízik abban hogy nem ártok neki. Hihetelen egy nőszemély, annyi biztos.

Nem sok minden van amivel árhatnák neki. Ujjaim egyetlen mozdulatával a bordái közé vájhatnák. Fuldokolva, hörögve halna meg, átkozva a belém vetett bizalmát. Talán. Vagy csupán néma szomorúsággal esne a vízbe, utolsó gondolatával a szeretteit szólongatva. Csupán egyetlen mozdulat lenne az egész. Ma nem vagyok gyilkos hangulatban.

- És most ? - kérdezi, mintha csak neki teljesen mindegy volna a folytatás. Most mihez is kezdjek vele ? Igazából van néhány ötletem. Talán a fele meg is valósítható volna. Talán a negyedébe nem is halnák bele. Mint egy villámcsapás a sötét égbolton, úgy hasít belém a gondolat. Már tudom mit nem tettem meg még.
- Most ? - vágok vissza azonnal. Balommal megragadom az arcát és forrón megcsókolom. Az ajkai íze. Erre voltam még kíváncsi. Elengedem őt, hagyom hogy a vízbe huppanjon, majd egy pillanatra körbefordulok a sarkamon. Milyen is ? Málna vagy szamóca ? Inkább szeder. Mégis, van benne némi málna. Keserű, de mégis lágyan keveredő édes íz úszik benne.

Felkacagok, bohókás és szeszélyes jellemem ismét győzött a józan ész felett. Mint legtöbbször. Én és a komolyság ? Ritkán van szerencsém hozzá. Liára nézek, majd a kezet nyújtok neki.
- Bocsi, nem tudtam ellenállni a kísértésnek...