[Magánjáték] - Démoni torony

~ Nézd arra házakat!
~ Hm...nem rémlett, hogy lett volna errefelé egy város. Legalább nem kell aggódni az este miatt.
~ Te, nem lehet, hogy itt is nekromanták fészkelnek, mint a múltkor városnak hitt helyen?
~ Talán...
Óvatosan a fák között osonva közelíti meg a területet, bár sejti, hogy nem a legjobb hely éjszakázni, azért tesz egy próbát. Elsőre elhagatott településnek tűnk, mintha a lakói elmenekültek volna a háború szele elől. Ott állt közvetlenül az erdő mellett. A fák sokasága között az erdő köepén egy szirt magasodott ki, rajta egy viszonylag magas toronnyal. Amikor Gerard meglátta, egy pillanatra elgondolkozott.
~ Vajon mi lehet az ott a távolban?
~ Ki tudja. A vidék eléggé megváltozott, amióta utoljára itt jártam.
A falu széléhez érve azt kémleli, vannak e lakói egyáltalán a településnek. Későre járt már, ráadásul sok munka várt a tudásdémonra holnap is, így fontos volt, hogy kellően kipihent legyen. Mint az hamar kiderül, vannak a falunak lakói, talán nem is kevesen, hiszen még ezekben a késői órákban is mozgalmas az élet. Emberek rohangálnak mindenfelé, végzik a mindennapi teendőiket. Nem messze a falu határától áll egy fogadó. Ablakaiból halvány gyertyafény szűrődik ki.
~ Szép volt Gerard, ennyit a megérzéseidről - jegyzi meg gúnyosan Lia
Mit volt mi tenni, szállás kell éjszakára így hát Gerard a legkézenfekvőbb helyen próbálkozik először, és bemegy a fogadóba. Az épületen belül meglepően sok ember van, mindenki elhallgat, amikor belép, végignéznek, majd egy percre rá már folytatódik is a mulatozás. A fogadós invitálóan int a pult felé. Ő egy hang nélkül, elkerülve a feltűnést odamegy.
- Jó estét, vándordeák volnék, szállást keresek egy éjszakára.
- Van egy üres szobánk. Menjen fel a lépcsőn. Elég, ha reggel fizet.
Hálásan elmosolyodok, majd még egyszer odapillant az ablakon át a távolba. Ismét megakad a szeme a kihaltnak látszó tornyon. Úgy tekintett rá vissza a távolból, mintha magához hívná. Furcsa érzés volt, de már megszokta. Ez volt a velejárója, hogy rálépett a sötét tanok démonainak útjára: bármennyire is képes volt elfojtani, a kíváncsisága képes volt akár az őrületbe is kergetni.
- Bocsánat hogy megkérdezem, de mi az a torony a távolban?
Oh, azt jobb, ha elkerüli egyelőre. De hamarosan úgy is megtudja - rázza meg a fejét lemondóan
Értetlenül néz vissza rá, de jobbnak látja nem bolygatni az érzelmeket, ennél többet úgyse tudna kiszedni belőle. Legyint egyet, majd felmegy megkeresni a szobáját. Ám amint a lépcsőhöz ér, egy kéz tevődik a vállára, majd egy női hangot hall, suttogva.
- Balra az első szoba. Ne menj sehova! Éjfélre ott leszek.
Kérdően néz vissza, majd bólint egyet és továbbmegy.
~ Ez meg ki lehetett....
~ Ez a hely kezd egyre furcsább lenni.
~ Nem érdekes, bőven lesz időnk elgondolkozni rajta.
Egyenesen a folyosó bal vége felé veszi az irányt, könnyedén megtalálja a szobáját. Egyszerű berendezésű, nem túl tágas, de nem is túl szűkös helység volt egy ággyal, egy nagyobb és egy kisebb szekrénnyel, illetve egy apró asztalkával és két székkel. Nagy, kétajtós ablaka volt, ami az erdő felé adott kilátást a Nyugati Síkságról. Gyorsan berendezkedik a szobájába és élvezi a jól megérdemelt pihenést. Úgy határozott, nem fekszik le, nehogy kiderüljön, hogy a titokzatos idegen valójában eg útonálló, bérgyilkos, vagy rivális démon...vagy akár egyházi személy. Bár megnyugtató volt, hogy előre szólt, mikor szándékozik jönni, mert így elég kicsi a valószínűsége, hogy ártó szándékai lennének. Gyorsan telik az idő, s a fiú észre sem veszi, máris kopognak az ajtaján. Halk léptekkel közelíti meg a szoba bejáratát, majd résnyire nyissa az ajtót, hogy megnézze ki az. A biztonságkedvéért mindeközben megidézi a kezébe a sötét dárda pecsétjét, hogy legyen nála valami, amivel megvédheti magát. Amint kinéz aj ajtón egy lánc csavarodik a kezére, erősen megrántva azt. A korábbi női alak belép az ajtón, majd csendre int.
- Hé, azt tedd le!
Gerard erre a másik kezével reflexből szélesebbre nyitja az ajtót, majd miközben a megláncolt kezét hátrafeszíti, a másikat gyorsan hátrahúzza, nehogy hasonló sorsra jusson. Amikor meglátja a nőt, jobbnak gondolja nem elkezdeni azonnal ellenségeskedni.
- Nem tudtam, hogy magácska az. - próbál meg falazni mosolyogva.
A dárda pecsétje szertefoszlik.
~ Furcsa, ilyen láncot csak az inkvizítorok használnak...
~ Igen, de akkor miért nem támadt rám azonnal. Elég hátrányos helyzetben voltam.
A nő bólint, majd elengedi a láncot, mire az halkan letekeredik a fiú karjáról - Jó, akkor ezzel le is tudtuk a nehezebb részét. - mondja, majd leveszi a csuklyát. Kimindottan szemlevaló leányzó volt, és a füle kicsit hegyes. Valószínűleg félig tünde, az megmagyarázná az embernek szokatlanul hosszú füleket - Rose von Dolch vagyok, inkvizítor. Ellenkezik minden dogmánkkal, de szükségem lenne a segítségedre, démon.
Gerard csak némán bámulta őt.
~ Na tessék, én megmondtam.
~ Ne bosszants, elég nagy bajban vagyunk így is.
-Oh...
Kezét az arcához emeli, úgy gondolkodik
~ Nagy bajban lehet a Katedrális, ha hozzád fordulnak segítségért.
~ Igazad lehet Lia.
- Gerard D. Lawrenz, örvendek. Kerüljön beljebb, ott majd megbeszéljük a részleteket.
Nem tudta pontosan, miért is kell neki a segítsége, de nem akart összetűzésbe kerülni vele. Rose bemegy, és kérdezés nélkül leül az ágyra.
- Hallottam, hogy a toronyról beszél.
Gerard követi őt, majd az egyik széket az ágy elé húzva leül vele szemben.
- Áh igen...sajnos csak akartam, a fogadós úr nem volt túl bőbeszédű kedvében. - kezd bele, majd elgondolkodik, szükséges e még játszani a jámbor diákot, elvégre az inkvizítor tudja a kilétét. Végül úgy határoz, inkább nem színészkedik többet.
- Nos, itt a gond. Nem az a baj, hogy nem volt bőbeszédű kedvében, hanem fogalma sincs, mi folyik ott. Egy dolgot kivéve... - tart egy kis szünetet - Egy hete már minden este eltűnik valaki, és a torony felől túlvilági sikolyokat hallanak.
A fiú arckifejezése megváltozik, a mosoly eltűnik a képéről helyette komoly ábrázatot vesz föl
- Akkor erre gondolt korábban...és gondolom a Katedrális még nem derítette ki, mi folyik ott valójában.
- Próbáltam, de hihetetlen mennyiségű sötét energiát éreztem onnét. A katedrális nem tud küldeni erősítést, hiszen az Északi-Pusztaföldön a protestáns kutyákkal néznek farkasszemet. Kellett valaki, aki ért a sötét mágiákhoz.
- Ez érdekes... - gondolkodik el újra - és miben lehetek a szolgálatára ez ügyben? – teszi fel a kérdést olyan hangnemben, mintha csak egy piaci árus lenne, aki a portékáit kínálgatja.
- Jöjj velem, és segíts kideríteni mi van ott! - ismételten tart egy kis szünetet - Mellesleg, te nem is vagy démon.
Az, hogy a kérdés meglepte t, több mint enyhe kifejezés volt. Először is, egy szóval se említette, hogy démon volna, maga az inkvizítor leplezte le a kilétét, ráadásul ő még véletlenül sem utalt rá, hogy furcsálja, ha a Katedrális egy démontól kér segítséget. Ami viszont lényegesebb, hogy honnan van erről ismerete a nőnek.
- Nem e? - néz rá kérdően - akkor ezt minek titulálod? - látványosan felemeli a kezét, majd megidéz egy árnykötelet.
- A nyakéked.
Ekkor próbál erőlködni, de nem tudja az arcára kívánkozó grimaszt visszatartani.
- Talán igen, talán nem. De jó szemed van, tényleg egyedi darab.
Úgy dönt, vele tart, ha másnem azért, mert kíváncsi rá, mik ezek a titokzatos sötét mágiák a torony körül. Ezen kívül minél előbb a végére akar járni, honnan szerzett tudomást Liáról.
- Ám legyen, veled tartok.
- Jó. Aludd ki magad, holnap korán indulunk. - mondja, majd felpattan, és kisiet.
A szobában maradt két társ fél percig csak némán hallgat, a történteket feldolgozni próbálva.
~ Ki lehet ez a nő?
~ Fogalmam sincs...de biztos erős lehet, ha képes volt megérezni téged.
~ Alapjáratok az agyhullámainkat sem lehetne egymástól elkülöníteni...vagy új képzési módszerei lettek a Katedrálisnak, vagy ez a nő tudta, hogy én vagyok a talizmánban.
~ Majd megkérdezzük tőle.
~ Persze, biztos szívesen el fogja árulni.
~ Ha azon múlik, kiszedem belőle.
~ Igaz. Most inkább pihenjünk...

Álmosan kászálódik ki az ágyból, mialatt a szemét dörzsölgeti. Nem sokat aludt az éjjel, mert folyton folyvást azon járt az esze, mégis mi a csuda van készülőben a város mellett. Sok kérdés kavargott a fejében, amire választ kellett találnia. Ezek közül talán újdonsült társa is tud párat. Kinéz az ajtón, hogy vajon a nő ott várja e. Ahogy kitárul az ajtó, egyből az inkvizítor becsmérlő tekintetével találja magát szembe. Vagy egész este ott állt, vagy nagyon korán kelt, mert egyáltalán nem látszott fáradtnak. Gerard egyáltalán nem lepődött meg a nő újabb furcsaságán, magabiztosan mosolyogva köszön oda neki.
- Jó reggelt, kisasszony! – köszön, miközben egyik karjával a szoba erdő fele néző ablakára mutat - Van valami konkrét terve, vagy csak nekiugrunk, mint inkvizítor a csontváznak? – tér rögtön a lényegre remélve, hogy elnyeri a nő tetszését ez a gyermeteg tréfa.
- Nem szoktunk csontvázaknak ugrani. - néz vissza rá sértődötten - Először természetesen felderítjük a környezetét. Készen áll?
A fiú egy laza mozdulattal megigazítja a köpenye gallérját.
- Minden szükséges eszköz nálam van.
- Kövessen! - mondja, majd megindul.
Nem kellett kétszer mondania, a fiú némán követi őt az úton. Volt egy dolog azonban, amit még a megérkezés előtt szeretett volna tisztázni, így nem sokkal a megérkezés előtt nekiszegezi a kérdést.
- Egészen pontosan milyen jellegű sötét mágiákat észleltek itt?
- Nekromanták, démonok vagy rosszabb. Nem tudtam beazonosítani, de a démonérzékem is jelzett.
Ez bizony erősen elgondolkoztatta a fiatal tudásdémont. A démonoknak nem sok szükségük van elfogott emberekre, praktikusabb, ha elrejtőznek közöttük. Esetleg talán a falánkságdémonok hajthatnának ebből komolyabb hasznot.
~ Ez csak egy kósza ötlet, de nem lehet, hogy az embereket kísérleteznek?
~ Itt az Isten háta mögött. Aligha...
- Démonoknak nem sok haszna lenne elrabolt emberekből...legalábbis az én ismereteim szerint, hacsak nem megeszik őket.
Mialatt a páros két tagja egymással beszélgetett megérkeztek úticéljukhoz. Gerardnak most először volt alkalma alaposan szemügyre venni a tornyot. Negyven-ötven méter magas, ajtaja vastag fa. Amint odaértek, valami szörnyű érzés kerítette hatalmába, mintha a testének minden porcikája azt ordítaná, hogy fusson. Oldalra fordított a tekintetét így jól láthatta, hogy újdonsült társát még jobban megviselik a sötét erők közelsége. Az inkvizítort már-már a hideg rázta a levegőben keringő baljós mágiától. Mély levegőt vesz, majd magába tekint tanácsért.
~ Lia, valami ötlet?
~ Utoljára a Kísértet-szigeteknél éreztünk ilyet. Ott nekromanták voltak, talán itt is ezekkel van dolgunk.
Aggódó tekintettel néz rá az inkvizítorra. Nem lenne túl előnyös neki, ha tíz perc után elájulna és neki kéne őt cipelnie.
- Rendben lesz?
- Rendben, rendben.... – felete a legkevésbé sem megnyugtató hangon. Megpróbál felülkerekedni a borzongásán, rázkódik egyet, majd mint aki sikeresen visszazökkent odafordul a fiúhoz - Rájött már valamire?
- Hasonló erőket éreztem korábban a Kísértet-szigeteknél is. Ott egy barlangban valami csápos szörnyeteggel kerültünk szembe, de én nem láttam közvetlenül. Ott nekromantákkal kellett megküzdenem. De ha jól emlékszem, volt egy inkvizítor, aki szintén részt vett a küldetésben. Hallott valamit erről a Katedrálisban?
- Norven Kather? Nem, nem mondott ilyeneket. Én magam nem tudok így belépni az ajtón.
- Talán. Hát, többet én se tudtam meg. Bár már találkoztam olyanokkal, akik birtokolják az ilyen csápos lények erejét. Akit én láttam, nem igazán tűnt éppelméjűnek. Talán itt is ilyenekkel állunk szemben.
- Fel tudod valahogy oldani ezt a kisugárzást? Addig nem segíthetek bent....
Idegesen hajol oda az ajtóhoz. Nem ismeri eléggé azokat a furcsa aurákat, amik hasonló hatást váltanak ki és ami a legrosszabb (talán inkább szerencsésebb) látszólag őrá nincsenek hatással, így elemezni sem tudja a rá ható erőket.
- Örülnék.... Ha sietne... Mert nem bírom... Sokáig...
~ Tehát jól sejtettem...
- Vegyen erőt magán, azt, amit én láttam, csak úgy lehet semlegesíteni, ha kiütjük azt, akiből árad. Egyébként ez talán valami más varázslat lehet. Amit én láttam, ahhoz fizikai kontaktus kellett.
Vesz egy nagy levegőt, majd óvatosan megpróbálja kinyitni az ajtót. Az ajtó nem nyílik, de végig rúnákat látni rajta ráírva. Jobbnak látja ideiglenes visszavonulni. Megpróbálja az inkvizítort hátravezetni a toronytól olyan messzire, hogy látszólag már ne legyen a rejtélyes aura hatása alatt
- Látott valamit? – teszi fel neki a kérdést, mikor már kiértek a mágia hatósugarából.
- Rúnákkal zárták le az ajtót. Vagy megpróbáljuk betörni, vagy keresnünk kell egy másik bejáratot.
- Kérdezze meg a démonát, tud-e valamit...
- Ej, maga milyen rámenős - szólal meg váratlanul Lia - ilyesfajta aurával én sem találkoztam korábban. Ha többet akarunk megtudni, mindenképp be kell jutnunk
- Tehát előjött vigyorodik el Nem tud a nagy démon-tudásával kezdeni valamit?
Gerard óvatosan próbál a tenyerével inteni jelezve, hogy nem jó ötlet Liát heccelni, de...
- Nem tud a nagy szent mágiájával védekezni? - vág vissza a lány stílusosan.
- Találnunk kell egy hátsó bejáratot, vagy valami alagutat. Másképpen csak a főbejáraton át mehetünk - zárja le a vitát a fiú, miközben a karjával kalimpálva próbálja a két eltérő véleményen lévő nőt lenyugtatni.
- Meglátjuk, tudok-e valamit. Csak mutassa meg, hol a rúna. - mondja magabiztosan, mintha már meg is feletkezett voln róla, mennyire megviselte, amikor legutóbb ott jártak.
Visszaballag az ajtóhoz, és rövid tapogatás után rámutat a megfelelő pontra.
- Ha bemegyünk, akár rögtön nekünk is ugorhatnak. Készüljön fel rá. – oktatja ki miközben megidézi a Sötét dárda pecsétjét.
Az inkvizítor meglendíti kardját, és majdnem Gerard ujja hegyét lennyisszantva belecsap a rúnasorba. Aranyló fénnyel ragyog az fel, majd eltűnik. Az ajtó benyílik, de nincs ott semmi, csak sötét. - Ennyi - látszólag jobban is van.
A fiatal tudsdémon elismerően vonja fel a szemöldökét
- El kell ismernem, ez ügyes volt.
Óvatos léptekkel közelíti meg a torony belsejét, majd megpróbál a sötétben körbetekinteni, hátha lát valamit. Három út rajzolódik ki, melyek egy nagy teremből nyílnak. Egyik egy lépcső felfelé, a másik jobbra-balra egy folyosóra vezet. Az egész épület valahogy sokkal nagyobb belülről, mint elsőre látszik. Gerard mélyet szippant a terem levegőjéből, majd erősen koncentrál, hátha megérzi, merről erősebb a sötét energiák kisugárzása. Elvárásainak megfelelően fentről, egyértelmű. De ezt mintha az inkvizítor meg se érezné. A fiú ekkor elgondolkozik azon, merre kéne tovább indulniuk.
- Azt mondta, minden este eltűnik valaki? Talán még lehetnek fogva tartottak a toronyban. Nézzük meg a jobb oldali utat, hátha lefelé vezet, valami börtönbe, vagy hasonlóba.
- Rendben. Menjen csak előre, követem.
Akárcsak egy szépen megkomponált varázslat utolsó szavánál, Lia hangja úgy kezdett el a fülében zúgni, mintha odaidézték volna.
~ Meg ne próbáld, ezek az egyháziak nem kegyelmeznek! Amint elvégzed neki a piszkos munkát, hátba döf!
- Menjünk inkább egymás mellett mondta, majd elindult, amennyiben a nő hajlandó az oldalán haladni
- Rendben, de ne panaszkodjon, ha esetleg megégeti a mágiám.
Erre a kicsinyes kifogásra csak legyintett egyet, elvégre a szent mágia nem olyan zabolálatlan, hogy a puszta közelségtől megsebesítse az embert...démont. Ment, mendegélt a jobb oldali járatban, közben egyre csak forgatta a fejét, hogy talál e valami érdekeset. Volt is mit bámulni, a torony enyhén szólva furcsa volt. Nem az angyalok építették, de láthatóan öreg volt, s megért pár kort, mielőtt ők ide kerültek. A falon vésett szöveg, lekopott, olvashatatlan. A jobb oldali járat vége egy pincelejáróba vezet, ami csak úgy ontja a dögszagot. A fiú csak legyezgeti az orra előtt a levegőt, nehogy el találjon ájulni a hirtelen jött bűztől, majd miután sikerült valamennyire megszoknia az aromát odalopakodik a pinceajtóhoz és befordítja a fejét, hogy meglesse, mi is folyik odabent. Nagy sötétség uralkodik ott lent, kint a teremben viszont az inkvizítor piszkál két nagy kőszobrot, arcuk helyett egy mágikus pecséttel. Lia riaszt: Gólemek! A lány hangjára idegesen kapja fel a fejét.
- Azokhoz ne nyúlj!
ha esetleg már túl késő lenne, és a gólemek életre kelnének,
De sajnos életre keltek. A fiú próbálja menteni a menthetőt, megidéz egy lángoló dárdát és a közelebbi monstrum arcának vágja. Ha sikerült elérnie vele az arca mögött bújó tekercset, hatástalaníthatja annak elégetésével. A dárdája viszont nemes egyszeráséggel lepattant a monstrumról.
~ Ezek a dögök mágiaállóak. Ennél okosabban kell előállnod.
Gerard erre nem tud mit lépni, zavarodottan hátrál két lépést. Egyetlen egy ötlete maradt, amivel el lehetne kerülni a porrá zúzódást.
- Le tudod győzni őket? Mert ha nem, el kell távolodnunk tőlük.
- Nem harcra képeztek minket első sorban. Mi ezeknek a gyengéjük?
- Az arcukat kell betörni és a benne lévő papírt elpusztítani. De ezekről a dögökről a legtöbb mágia lepattan, ahogy láthattad.
- Akkor csak el kell érni, hogy beverjék egymásnak!
Tágra nyílt szemekkel nézett ideiglenes társára. Ilyen elborult ötlettel előállni...de igazából semmi akadálya, hogy működjön.
- Őrült vagy...tudsz róla...?
Kissé előrehajolt, majd elmormolt egy varázsigét és megidézett egy árnyékból álló kötelet. Öt másodpercik képes volt lebegtetéssel irányítani, ezidő alatt megpróbálta az egyik gólem nyaka köré csavarni. Az inkvizítor mindeközben kitért egy ütés elől, majd egy ügyes mozdulattal felugrik a lekötözött hátára. A másik gólem megpróbálja megütni, de csak a mási fejét zúzza össze. A lány ekkorra már rég leugrott. Ekkor Gerard odafut a másik gólemhez, majd a csapás pillanatában nagyot ránt a kötélen, hátha a lefejezett ellenfél rádől a másikra. A gólem dől, és úgy teszi ezt, hogy a másik térdeit törje össze. Az arcra esik, felreped a kő. Ott a pecsét, amit a lány gyorsan el is vág.
- Ki gondolta volna, hogy beválik.
- Mint a régi szép időkben...egek, de sok bajom volt annak idején ezekkel.
A csapat fellélegezhet most, hogy mindkét gólem ártalmatlanítva lett. Körbetekint, hátha valaki szemmel tartotta őket a csata közben, majd ha nem vesz észre semmi furcsát int, hogy nézzenek be a folyosó utolsó termébe. Lassan megközelíti a szoba bejáratát, majd még egyszer betekint fél szemét az inkvizítoron tartva, nehogy megint valami ostobaságot csináljon. Ha nem lát senkit, belép a terembe

Egy régi papírokkal tele szobába értek, aminek a közepén egy nagy kőoltár áll. Nem rúnákkal, de ismeretlen jelekkel van tele az emelvény. Furcsa volt, kétségkívül sötét erők lengték körül a helységet, de ehhez foghatót a démon még álmaiban sem látott soha. Halk léptekkel vonul el a fal mellet, közben jobbra balra nézegetve az irathegyet, úgy közelíti meg az oltárt. Finoman hozzáér, s megtapogatja a szimbólumokat.
~ Mi lehet ez?
~ Úgy néz ki, mint valami régi nyelv...
- Ismeri ezt az írást? – szól oda ridegen az inkvizítornak.
- Nem. A papírokon van valami olvasható?
Gerard idegesen hátrafordul, hogy beleolvasson a leginkább jegyzetekre emlékeztető iratokba.
~ Egyszerűbb, ha most felgyorsítjuk egy kicsit az emlékezést...
~ Legyen. Szinkron!
~                Szinkron!
Összhangba hozott elmével Lia esetleges emlékei, amiket a látottak tárnak fel azonnal Gerard tudatos elméjébe jutnak. Ám hamar kiderült, hogy nincs szükség Liára, mert a legelső könnyen kivehető német szavak vannak. A vér sokat kitakar, de egy sort el tud olvasni: „29. nap: még nem elég. Nem tökéletes.”
- 29. nap: még nem elég. –olvassa fel hangosan - Nem tökéletes... itt valami bizarr kísérletet végezhetnek...
Hátrafordul és átnyújtja a papírt a nőnek.
- Ez valami napló lehet. Nem tűnik fel magának egy érdekes dolog rajta?
Bár a szöveg nagy része elmosódott volt, ez az egy sor is fontos dolgokat közölt velük
~ 29... eszerint majdnem egy hónapja csinálják ezt a rejtélyes kísérletet.
~ De azt mondta, csak egy hete kezdődtek az eltűnések.
~ Mit csinálhattak addig?
~ Gyanús ez nekem...
Nem először fordul meg az agyában, hogy ideiglenes társa talál eltitkol előle valamit, amit jó lenne tudni. Ám az egyház árnyéka nem hazudtolja meg képességeit, azonnal észreveszi, amire a fiú gondolt.
- Jóval hosszabb időtartam, mint az eltűnések kezdete... több helye is lehet annak, aki ezt a különös dolgot végzi... e mi lehet ez az egész? És ki csinálja? – néz vissza rá úgy, mintha zsigerből meg tudná mondani a válaszokat neki.
Miközben repkednek felé a kérdések, sorra veszi kézbe a papírokat, hogy többet megtudjon az itt történtekről. Annyit rögtön ki is tud venni a kapkodó jegyzetekből, hogy a kísérleteknek köze van az eltűnésekhez. És hogy nagy részben nők az eltűntek. Amelyik lappal végzett, odaadja az ideiglenes társának, mert nem sok kedve van felolvasóestet tartani. Mikor befejezte a lapok átfutását, elegánsan megfordul, hogy közölje véleményét. Nem is vélemény volt, inkább csak egy kósza felvetés.
- Hallott már olyan istenségről, akinek vért áldoztak? Szólnak régi mondák ilyen istenekről, akiket még azelőtt imádtunk, mielőtt az egyház létezett volna.
Mindeközben tesz egy kört tekintetével a teremben, hátha talál még valami érdekeset.
- Szerintem itt is valami hasonlót terveznek. Hogy mit akarnak ezzel  rituáléval elérni, azt nem tudom.
A régi isteneknek mindig egy állat, vagy szűz hajadon vérét áldozták. Talán ezek a mítoszok nem is voltak olyan valótlanok, mint elsőre gondolta. Az egyetlen kérdés, hogy miként hálálhatta meg egy ilyen istenség az áldozatot.
- Lehet hogy ez a helyzet, de akkor... felmutat egy tűt, belefűzve egy hosszú, vékony fonott cérnával ... ez vajon mi?
Gerard közelebb megy hozzá, majd ha engedi kezébe veszi a szabószerszámot.
~ Te, ez nem olyan, mint amit a felcserek használnak...?
~ Ki tudja. Mit akarhattak vele...
~ Hm... eleven testekből összeszkábált monstrumba életet lehelni?
~ Vaaaagy... marionettbábut létrehozni valaminek, ami képes az élettelen dolgokat irányítani.
~ Esetleg húsgólem?
~ Ez csak egy tű, ne gondoljuk túl. - zárja rövidre a gondolatcsevejt a fiú.
- Ami először eszembe jutott, az a sebösszerántáshoz használt cérna. Talán ezzel kísérleteztek... talán még elő embereket. De nem akarom biztosra állítani, amíg más bizonyítékot nem találunk.
Jobban szét kell néznünk. –helyesel bólogatva.
- Fel kellene másznunk, de aggaszt, hogy valami veszélyesbe futhatunk... jegyzi meg Rose Érez valamit odafentről? Nem érzel démoni mágiát? – teszi fel ismét a költői kérdést.
- Sötét mágiát, de hogy mifélét, azt nem tudom megmondani. Az inkább a maguk specialitása.
Mindeközben elindul visszafelé az úton.
- Van még két átjáró. Nézzünk körül ott is.
- Egyetértek.
Nem akar úgy elindulni felfelé, ahol nyilvánvalóan a főbb események zajlanak, hogy nem tud meg minél többet előtte az itt történtekről, így a másik oldalra vezető járatra esik a választása.
- Ezúttal ne élesszen fel gólemeket.
- Nem szoktam. Általában. - feleli félmosollyal.
Gyorsan a folyosó végére érnek. Érdekes módon ezt a termet nem biztosították be semmilyen mágikus védelemmel. Egy határozott mozdulattal belökik az ajtót, hogy megtudják, mit rejt el a szemük elől. A teremben ketrecek vannak, benne csontvázak. Érdekes módon mindegyik hulla hiányos.
- Nos... azt hiszem megtaláltuk az eltűnteket... –néz végig a rácsok közt lapuló maradványokon - legalábbis egy részüket.
Újra megfordul benne a gondolat, hogy ebben a toronyban testrészeket raknak össze kedvük szerint.
- Mindegyik csontváz, oszlófélben lévő hulla nincs... bármit is terveznek, már egy ideje csinálják.
~ Élő embert nem fogunk találni.
~ Pedig nem ártana végre megtudni, mi folyik itt.
- Lát valami furcsát, azon túl, hogy megcsonkították őket? - kérdezi, miközben a ketrecek közt fel alá járva próbál bármi nyomot találni.
- A közelmúltban is tűntek el, valahogy felgyorsították az oszlást. Meg több is itt a csontváz, mint huszonkilenc... harminckettő.
- Meglepően jó módszer, ha nem akarod, hogy a feleslegnek szaga legyen... - feleli egyre elhalkulva, mert időközben rájön, nem feltétlenül kell az ő szemszögéből véleményeznie a látottakat, ha egy inkvizítorral dolgozik együtt.
- Bármit is csináltak, valami monumentálisát terveznek. Azt mondom, ideje meglátogatnunk a torony tetejét.
- Megerősítve. De készülj fel mindenre.
Elindulnak felfelé a lépcsőn. Miközben halad, egyre csak hegyezi a füleit, készen állva bármiféle bizarr zajra. Egyik tenyerében ott hever a sötét dárda pecsétje, hogy szükség esetén megidézze. Az első emelethez közelítve hirtelen halk lépteket vélnek hallani.
- Figyeljen - suttogja, szinte alig hallhatóan - jön valaki. Úgy kell ártalmatlanítanunk, hogy ne csapjon zajt!
- Igen, hallom. Legyen kész! - ahogy kifordultok, egy gyönyörű nő siet felétek, díszes, hosszú ruhában. Arcán aggódó kifejezés, szemében könnyek.
- De jó, hogy itt vannak! Kérem, vigyenek ki innét!
Meglepődötten néz rá a hölgyeményre, ijedtében hátrál pár lépést. Egyik kezét előrenyújtja, nyugalomra intve a halálra rémült lányt.
- Nyugalom, hölgyem! Először is, hogy-hogy csak így szabadon járkál fel s alá. Honnan tudja, hogy nem az itteniek barátai vagyunk? - néz rá gyanakvóan, majd az inkvizítorhoz szól.
- Érez rajta valamit? Netán tudja, kicsoda ő?
Abból, amit eddig a toronyban műveltek könnyen elképzelhető, hogy már réges-rég tudnak az ittlétükről. Nem szép dolog gorombának lenni ezzel a lánnyal, aki első ránézésre az áldozatok egyike, de jobb az elővigyázatosság.
- Nem ismerem, és nem érzek rajta semmit... ki maga? - kérdi a nőtől - Én Rose von Dolch nővér vagyok, inkviztor.
- Én... Emilia vagyok... elraboltak, és... azóta itt vagyok, bezárva. Megpróbáltam kijutni, de, de... az ajtón... zavart nagyon.
- Igen, az ajtóval mi is bajlódtunk éppen eleget - vágja rá unott, nemtörődöm hangon, miközben a fejét vakargatja - azt, hogy hova visszük, majd a tiszteletes nővér eldönti...
~ Ez jó volt - kuncog a lány a fejében - bár én se akarnám még ezt a gondot is a nyakamba.
- ...de azért kíváncsi lennék, hogy tud fel alá járkálni, ha magát itt fogvatartják.
- A torony felső szobáiba nem jön, csak naponta egyszer... ott... szoktam elbújni...
Ezer másik kérdés kavargott még a fiú és társa elméjében, de nem volt ideje pontról pontra megbizonyosodnia a lány alibijéről. Inkább azonnal a lényegre tért.
- Jó, elhiszem. Meg tudja mondani, mit akartak tenni magával?
- Én nem tudom... de nem jött ide soha senki, csak ő... egy reverendás... én - megáll, mintha beszorult volna a levegő a tüdejébe - Ki kell jutnom innét. - mondja nyugodtan, mintha teljesen más ember lenne.
Egy erőteljes mozdulattal felhúzta a szemöldökét, ahogy meglátta az ismeretlen nő hirtelen jellemváltozását. Általában csak ő szokott ilyet csinálni, amikor Lia érzelmei túlcsordulnak benne, máson eddig még nem tapasztalt ilyesmit.
~ Mi legyen? Nyissuk ki neki az ajtót?
~ Gyanús nekem... nem láttam embert így viselkedni mióta...
~ Mióta ismersz?
~ Akkor mi legyen?
~ Szerintem segíthet a végére járni az egésznek.
- Nézze, lehet, hogy másokat is tartanak még itt, akik nem haltak meg. Segítsen őket megtalálni, maga jól ismeri itt a járást és akkor kivisszük a többiekkel együtt.
- De ha nem sietünk, visszatér. Kérem.
- Hagyja csak ránk, ha visszatér, könnyedén kijutunk. Elvégre bejönni is be tudtunk.
Ránéz az inkvizítornőre.
- Maga mit mond, ketté tud vágni még egy rúnát?
- Ketté, ha kell. Jobb, ha tényleg sietünk. - bólint Rose
- Akkor indulás felfelé. Maga meg legyen türelmes még egy pár pillanatig.

Leértek az ajtóhoz, közben a nő úgy viselkedik, mint akit bármelyik pillanatban megtámadhatna valami: húzódozik, megborzong, kapkodja a tekintetét. Amint a rúnát átvágja Rose, és az ajtó kitárul, ő sietősen megindul kifelé. Gerard félig elégedetten, félig aggódóan nézi, ahogy egyre távolodik tőluk az idegen alakja.
- Lehetőleg ne csináljon semmi hülyeséget! - kiált utána.
Visszafordul a torony belseje felé.
- Ideje már megtudni, mi olyna ijesztő a torony tetején.
Ekkor váratlanul a nő összesik. A halk puffanás hallatára visszafordítja a fejét megnézni, mi történt az áldozattal, akit találtak. Elernyedt testét látva odasétál hozzá, megnézi van e pulzusa, majd egy hirtelen ötletből vezérelve megpróbálja visszavonszolni a toronyhoz. Hasonló reakciója volt Rosenak is, amikor idejöttek, talán visszafelé is működik a dolog és így akarják megakadályozni az áldozatokat abban, hogy elszökjenek. Ahogy elkezdi vonszolni emberfeletti erővel markol a karjába úgy, hogy körmei mélyen a húsodba hatolnak
- NE! NE! Ne vigyen oda vissza! – visítja földöntúli hangon.
Gerard beleharap az alsó ajkába a fájdalomtól. Nehezen tudta megállni, hogy ne üvöltse el magát.
- Látom magához tért. - mondta, majd elengedi a nőt, had tegye, amit jónak lát.
- Te... Te vissza akartál vinni? Te is olyan vagy, mint ő! - né rád olyan szemekkel, amit nem várna el egy hasonlóan kifinomult és gyönyörű hölgytől, majd megindul a démon felé.
Furcsa érzés lett úrrá a fiún. Nem volt biztos benne, de mintha a nő úgy viselkedne, mint akit hipnotizáltak.
~ Miért közelít a torony felé....?
~ Hát, volna egy tippem.
Megeresztett egy halvány mosolyt
- Ejnye, ejnye, nem szép dolog hazudozni - felei baljós tekintettel - de egy valamiben igaza volt...
Előrenyújtotta a kezét. Rövid koncentrálás után megjelent egy pecsét a tenyerén.
- Talán tényleg olyan vagyok, mint „ő"!
Az ujjaiból három árnybéklyó repült ki, kígyó módjára tekeregve repültek a nő felé. Elég nagy esélyt látott rá, hogy szegény elvesztette az eszét. Megpróbálja a köteleivel mozgásképtelenné tenni, nehogy a végén még kárt tegyen magában... vagy éppen bennük. Ám ilyen könnyen nem képes ártalmatlanítani. Az előbbi emberfeletti erejéhez emberfeletti gyorsaság is társul: kisiklik a kötelek útjából, majd támadásba lendül. ujjai végéből mintha csonttüskék nőttek volna ki... nem, nem is csont, ez vas!
A fegyverek láttán ijedten emeli fel a másik tenyerét, hogy megidézhessen egy pajzsot, nehogy a végén még nyársra tűzzék a fejét.
- Ne csak álljon ott - kiállt oda az inkvizítornak - csináljon valamit!
A pajzs pont jókor jelenik meg, a nő keze bár nem akad meg teljesen, nem okoz komoly sérülést, csak végighasítja az arcod. Az inkvizítor gyorsan közbelép, rávág a karjára, aminek belsejében csilingelve akad meg pengéje. Lecsúsztatja, hogy végigvágja a karját, és ebben a másik gyors távolodása is segít. Itt tisztán kirajzolódik előtte, hogy az egész csontváza - vagyis a karjában biztosan - rúnákkal vésett acél. A korábban kikerült kötelek még megvoltak, és még nagyjából öt másodpercig képesek voltak maguktól mozogni. ahogy a szörnyszülött nő távolodott tőlük, úgy kerültek egyre közelebb hozzá, így a fiú újra megpróbálhatta a kezeit és a lábait hátrakötni, és ezzel harcképtelenné tenni. A lábait sikerül elkapnia, de ismét szimplán leválik róla a hús, és gyorsan kiszabadul belőle. Egyre valószínűbb, hogy az egész csontváza fém lehet. Ismét vad rohamot indít, Gerard hiába kapja el, nem ér el vele sikereket. Inkább eltünteti azt a három kötelet, mert a folyamatos koncentrálásba belefájdul a feje.
- Mi a fene ez?! - kiált fel kétségbeesetten.
A pajzs is lassan kezd szertefoszlani, így védelem nélkül marad. szabaddá vált kezét támadója felé fordítja, majd megidéz egy sötét dárdát. A pokol fegyverén még a vascsonton sem fog ki, de nem is a végtagján szabaddá vált részt akarja eltalálni vele. Amint elég közel ért, minden erejét beleadva a fejének dobja a fegyvert, hogy azt eltalálva megakadályozza a tájékozódásban... mert vagy egy olyan érzése, hogy ez a valami fej nélkül is tökéletesen tud mozogni. Jó dobás volt, sikerül mindkét látóidegét eltalálni a dárdával. Ellenfele egy darabig csak üvölt, majd elkezd céltalanul hadonászni.
- Én... sejtem mi ez.... - nézi szörnyülködve Rose - Ezt összevarrták, odabent... valaki volt elég őrült, és... de miért, mi lehetett a cél?
- Cél? – feleli arrogánsan - Ugyan, hány nekromanta adná a fél karját egy ilyen szolgáért... sőt, talán még holtmágusnak sem kell lenned, hogy egy ehhez hasonlónak parancsolhass. - hangzik a válasz fennhangon - mihez kezdjünk vele?
- El kell pusztítani. Meg kell találni a gyengéjét! - mondja, majd előre mutat - Hang alapján is tud tájékozódni, vond el a figyelmét, amíg rájövök, hogyan lehetne elkapni!
- Tudok a kiabálásnál jobb módszer is...
Újra megidézi az árnybéklyó pecsétjét, ezúttal kiegészítve a láng pecsétjével. Tűzből font kötél tör elő a tenyere közepéből, majd próbál a célpont törzse köré tekeredni. Ha van egy kis szerencséje, talán lángra is tudja lobbantani. Ám ellenfele nem hagyja, hogy ezt olyan könnyen véghezvigye. Éles körmeivel széttépi a béklyót, a saját húsával együtt. Belsőszerveinek elveszítésére még csak nem is reagál különösebben. Nyerni kell még egy kis időt az inkvizítornak. Gerard folyamatosan hátrál ellenfele elől, közben azon gondolkozva, hogyan tudná feltartóztatni. Egy hirtelen ötletből vezérelve előrántja a hátán csüngő kardot, majd némi lendületvétel után nekidobja a torzszülöttnek. Ő ugyan könnyedén félrecsapja a pengét, de a lecsapódó fémeszköz hangja megzavarja kicsit. Egy helyben áll, és fülel. Már majdnem jól megy minden, mire persze Rose megszólal:
- Rájöttem!
Persze Emilia egyből felé indul.
Gerard egy pillanatig csak idegeskedik, de rájön, hogy most hogy ne őt szemelte ki magának a nő, könnyebb a dolga, mintha a saját bőrét kéne menteni. Egy laza mozdulattal megvédi Roset egy pajzs segítségével.
- Akkor csináld! - ordítja, remélve, hogy ezzel ismét magára tereli a figyelmét.
Az inkvizítor nem habozik, azonnal megragadja a szörnyszülött karjait.
- Hátulról a fejét, gyorsan! – kiáltja.
A démon sem habozik, újabb dárdát idéz meg, majd az említett részre hajítja. Mikor a fegyver célba ér, Emilia egy kicsit még vergődik, majd elzuhan, és az összes hús leolvad róla. Látod, hogy ahol behatolt a dárdád, egy tíz centiméter átmérőjű körben csak csont van, nem vas.
Lihegve veszi szemügyre az elsorvadt húsú holttestet... vagy legalábbis valami hasonlót.
- Bámulatos, de.... honnan tudta, hogy hol van a gyenge pontja? – kérdezi gyanakodva.
- Csak egy tipp volt. Ismeri be a földre rogyva, vállát szorongatva Ha csak össze volt varrva, jó eséllyel nem ez volt az eredeti... tudod, agya.... és azt valahol be kell tenni és ki is venni, ha esetleg szükséges... de mégis ki tenne ilyet és miért?
Mindeközben Gerard nagyokat lihegve piheni ki a csata fáradalmait. Sok varázserőt használt el, valószínűleg egy darabig egyáltalán nem fog majd tudni varázslatokat használni
- Nos, hamarosan megtudjuk... de előbb gyűjtsünk erős és lássuk el a sebeinket.
Ekkor váratlanul az inkvizítornő megrázza a fejét.
- Nem kell tovább mennünk, nem érzem a jelenlétet tovább. Nyilván azért nem éreztem a nőből, mert a helyre sugárzott ki. A torony tiszta...
Nagy nehezen feltápászkodik.
- ... És azt szeretném, hogy ideköltözz.
Néhány pillanatra döbbenten néz vissza rá. Egy másodpercig habozik, majd vidáman felkacag.
- Miből gondolja, hogy máskülönben nem tenném. Ez hely... érdekel engem.
Egyik kezével színpadiasan a torony felé mutat.
- De nem akarom, hogy bárki is halljon róla, hogy ez a torony még lakott. Nem bízom egy szervezet tisztaságában sem, besúgó bárhol lehet.
Elégedetten sóhajt egyet.
- Cserébe mindig megtalál itt, ha bármi egyéb... sötét dolgot találna. – feleli kicsit talán baljós hangon.
- Rendben, azt mondom majd a jelentésemben, hogy maradéktalanul kihalt a hely, és rendszeresen ellenőrzöm. Akkor nem panaszkodhatnak mások sem. Néha visszanézek majd, minden esetre. Ez az én régióm, és nem akarom, hogy bármi ideköltözzön, ami zavaró.
- Oh... - kuncog szinte alig hallhatóan - ezek szerint én nem számítok zavarónak?
- Te nem, nem annyira mint más. - nevet halkan. - Még találkozunk, Gerard.


Gerard álmos szemekkel hajította el a terem egyik sarkába a kezében lévő tekercset.
- Hál istennek, ez volt az utolsó! - felei még ahhoz is túl fáradtan, hogy telepátiát használjon.
- Hm... bárki is vetette meg itt a lábát, nem lehetett egy egyszerű sötét mágus.
- Az biztos. Bár, egy másik démonra nem gyanakszom. Mi nem használunk rúnákat...
A láthatatlan lány finoman felkacagott.
- Ej, mintha ragadt volna rád valami belőlem!
- Meglehet...
- De akárki is volt itt - jegyzi meg Lia baljósan - egyszer vissza fog térni.
Gerard legyintett egyet.
- Nos, tárt karokkal várjuk.
Majd felballagott az emeletre és hozzálátott a poros termek kitakarításához.

Okés, ez egy szép küldetés volt, le is van zárva. A kíváncsi olvasónak megjegyezném, hogy ez egy küldetéssorozat kezdete volt, amit nem Gerard, de más fog folytatni a későbbiekben.

Ami pedig delikvens démon-is-meg-nem-is testvérünket illeti, jutalma 100 xp valamint a torony lakhatásának lehetősége. Szép munka!