Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
Név: Samael
Faj: Nefilim
Frakció: -
Kaszt: Próféta
Nem: Férfi
Kor: 21
Kinézet:
Nefilimekre jellemző fehér haj ami állandó jelleggel a szélrózsa minden irányába rendeződik fején, a fésű mint olyan nem opció. Kellemes vonások, sárgás, macskáéhoz hasonlító szem. Átlagos testmagasság melyhez vékony, törékeny testalkat társul. Fehér szárnyai inkább díszek mint hasznos végtagok, látványos megjelenésükön kívül jóformán semmire sem tudja használni őket. Kizárólag hófehér ruhadarabokat hajlandó viselni, ezek közül minél kényelmesebb darabokat helyezi előtérbe. Derekán körbetekerve súlyos láncot hord öv gyanánt, ezen kívül pedig csak egy Biblia és egy szál félig leégett gyertyacsonk tartozik állandóan magánál tartott holmijai közé. Egyedüli különös ismertetőjegye talán az lehet, hogy valami teljesen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag viszolyog a körömvágástól, így általában már-már karmokra emlékeztető körmökkel rohangál. Égi vértje egy rövid, gyorsan forgatható tőr melynek pengéje halványan izzik a fegyvert alkotó mágiától.
Jellem:
Nyugodt, kiegyensúlyozott személyiség aki rendíthetetlen hitén keresztül mindenki hétköznapjaiba valamiféle békét és fényt próbál csempészni. Segítőkész és önzetlen, feladatának tekinti, hogy a hatalmában álló minden eszközzel segítsen azokon akik erre érdemesnek bizonyulnak. Rendkívül őszinte és nyitott, amiből sok baja származott már és valószínűleg még fog is, de nem tudja összeegyeztetni értékrendjével, hogy máshogy viselkedjen. Egyetlen dolognak viszont igencsak híján van, és ez a humorérzék. Egyszerűen mindent komolyan vesz, a vicceken pedig néha hosszú percekig töpreng, mindegyikben valami erkölcsi tanítást, magasabb igazságot keres. Az irónia, szarkazmus szavak nem igazán szerepelnek szótárában. A művészetek nagy rajongója, de mindent csak mély vallásosságán keresztül tud igazán értékelni, így egy bibliai utalás, esetleg valamely démon hősies legyőzését megörökítő alkotás emberfeletti gyönyörökkel tölti el. Szintén ezen szemlélete miatt irtózik a kígyóktól, minthogy a Sátán szentírásbeli megtestesítőjeként magát a végtelen gonoszság sziszegő csúszómászóit látja bennük.
Előtörténet:
Samael az utolsó Schattenschild-től délre fekvő területeken nevelkedett nefilim generáció képviselője. A kietlen pusztán való felcseperedés minden viszontagsága ellenére túlnyomórészt pozitív emlékek élnek benne fiatalkorával kapcsolatban, népének összetartása és szilárd morális értékeinek minden helyzetben való megtartása pedig már gyermekkorától kezdve hatalmas büszkeséggel töltötte el. Szülei egyetlen gyermekeként felnőve neveltetése szigorú hagyományokat követve, kizárólag a szentírás tízparancsolata és tanításai mentén folyt. A fiú pedig sosem kérdőjelezte meg mesterei szavát, valósággal itta mondataikat és magába szívott mindent amit csak Istennel kapcsolatban oktattak neki. Megkérdőjelezhetetlen elhivatottságára elöljárói is felfigyeltek, és sok feljebbvalója bizalmát érdemelte ki tanulmányainak évei alatt.
Rendkívüli kötelességtudatával társai körében is egyfajta példaképpé nőtte ki magát, valakivé aki sosem remeg meg és teljes lényével átéli Isten minden fényét, amivel ezt az egyre inkább sötétségbe boruló világot próbálja jobbá tenni. Mire teljesen felcseperedett, már kívülről fújta a szent szövegek nagy részét, sőt még arra is vállalkozott, hogy saját verseket, elbeszéléseket írogasson Isten végtelen bölcsességének bemutatására, melyeket aztán lelkesen olvasott fel barátai körében. Ha pedig egyik-másik művét az átlagosnál valamivel jobban sikerültnek ítélte meg, még arra is merészkedett, hogy egyházuk hierarchiájának magasabb lépcsőfokain elhelyezkedő tanítóinak is megmutassa azokat.
Huszadik életévének betöltése után népe olyan lépésre szánta el magát mely legjobb tudomása szerint példa nélkül állt eddig a történelemben, a nefilimek ugyanis úgy határoztak, hogy átkelve a tőlük északra elterülő robosztus hegységen megpróbálják elhozni Isten szeretetét Veronia vérengző népeinek életébe, ezáltal békét teremtve a számlálhatatlan ellentét és háború által feldúlt területeken. Mindjárt megérkezésükkel sikerült véget vetniük az éppen dúló polgárháború talán legtöbb áldozatot követelő ütközetének. Miután a konfliktus elcsitult, az ifjú próféta és családja Hellenburg városában telepedett le, és próbált beilleszkedni a korántsem feszültségmentes veroniai hétköznapokba. Rövid idő elteltével azonban Samael már megismerte a város minden zugát, a templomok és könyvtárak pedig egyenesen második otthonaként funkcionáltak. Lenyűgözték az impozáns egyházi épületek és viseletek, épp ezért rendkívül nehezére esett elhinni, hogy egy ilyen fejlett kultúrával rendelkező társadalom halomra öldösi egymást pár apró, világi dolog miatt. Nem túl sok, de annál tartalmasabban eltöltött szabadidejében gondozta a város betegeit, ruhát és ételt kerített a koldusoknak, sőt, egy esetben valamelyiküknek még munkát is sikerült szereznie a közeli fűrészmalomban.
Egy teljesen átlagosnak látszó napon azonban, miközben szokásos délutáni sétáját folytatta a város peremterületén, az utcanép tömegéből hirtelen valaki megérintette a vállát, és mikor visszafordult meglepődve konstatálta, hogy nagy becsben tartott mestere, Jehoel próféta áll vele szemben. Éppen csak annyi ideje volt, hogy gyorsan meghajoljon az öreg előtt, mire pedig felemelte fejét a másik már neki hátat fordítva tört utat magának a tömegben. Samael villámgyorsan a nyomába szegődött és a járókelőkön átvágva próbálta tartani a lépést a korához képest meglehetősen gyors elöljárójával. Mikor végre felzárkózott hozzá vette csak észre, hogy szokásos szürke talárja helyett az öreg díszes, különféle szimbólumokkal teli ruhát visel, baljában pedig egy összeaszott, kopott bibliát szorongat.
- Mégis mit jelentsen ez, Jehoel testvér? - kérdezte zavart de alázatos hanghordozással, még mielőtt ketten két oldalról megkerültek volna egy szekeret. Hová tartunk?
- Tökéletesen megfeleltél minden vizsgán, Samael. Az öreg arca sápadt volt de azúrkék szemeiben olyan vad tűz lángolt melynek tanítványa még csak szikráját sem látta soha felvillanni. Tudásodhoz és elhivatottságodhoz kétség sem fér, kevés ilyen tanítványom akadt az évek alatt. Egyszer sem pillantott rá a fiúra miközben beszélt, csupán előre meredve kerülgette az embereket, kanyarodott be az utcasarkokon és vágott át sikátorokon. De mondd... Megtapasztaltad már azt igaz valójában, amiről oly kitűnően tudsz beszélni és oly sokat olvastál? Érezted már a gonoszat testközelből, néztél már valaha farkasszemet az Isten világából kitaszítottakkal? Ujjai egyre szorosabban fonódtak a fekete könyvecske köré szavai következtében, Samaelnek pedig lehetőségek ezrei fordultak meg a fejében a másodperc törtrésze alatt, mindenféle sötét lényeket és hatalmas szörnyetegeket képzelt el, óriási agyarak és állkapcsok lebegtek lelki szemei előtt, koponyák roppanása visszhangzott elméjében, miközben már lihegve tartotta a tempót. El kellett ismernie magában, hogy ezen rémképein túl semmiféle valós tapasztalata nincs a sötétség szolgáiról, a romlás gyermekeinek bármiféle képviselőjéről. Kikről oly hatalmas gyűlölettel szónokolt éveken keresztül, most pedig rá kell döbbennie, hogy tulajdonképpen üres szavakat harsogott mindenféle valós tartalom és háttér nélkül. Egy burokban élt, melyből nincs reális kilátás az életre, csupán azon szegmensére amit láttatni enged ez a bizonyos környezet. A felismerés fájdalmasan és hirtelen nyilallt belé, de nem volt ideje hosszan töprengeni a probléma részletein, ugyanis a külváros széléhez érve az öreg hirtelen megtorpant egy teljesen átlagos lakóház ajtaja előtt.
Pár percig csak lihegett és meredt az ajtóra, míg Samael némán várakozott mellette. Életének legfeszültebb percei voltak ezek. Végül Jehoelnek látszólag sikerült némi felületes nyugalmat magára erőltetnie, intett a fiúnak, hogy lépjen közelebb. Mikor ez megtörtént, egy mindkettejük által jól ismert dicsőítő énekbe fogott bele halk, remegő hangon. A fiatal nefilim azonnal csatlakozott, együtt dalolták egyre hangosabban és magabiztosabban Isten végtelen dicsőségét a néma ajtónak. Ezen a részen szinte alig voltak járókelők, de az a néhány is megszokta már mindenféle őrültek sokaságát a környéken, rá sem hederítettek a két férfira. Mikor befejezték, Jehoel - a nap folyamán először - Samaelhez fordult, vállaira tette a kezét, mélyen a szemébe nézett és immár magabiztos hangon szólalt meg.
- Szükségem van a segítségedre. Tudnod kell, hogy teljesen megbízom benned, nem véletlen a mi leghatalmasabb Istenünk akarata, hogy te légy ma itt velem. De meg kell ígérned valamit, mielőtt belépünk ezen az ajt - az öreg hangja elcsuklott egy pillanatra, tekintete elfátyolosodott ahogy folytatta - meg kell ígérned, hogy bármi is történjék odabent, nem remegsz meg és beteljesíted a mindenható akaratát legjobb tudásod szerint. Lesújtasz mindazokra kik bűnösnek találtatnak és meg - És megvédelmezek mindent ami a szent törvények szerint való. Ígérem, testvér. - fejezte be a mondatot idősebb társa helyett az ifjú próféta. A másik ezen szavak hallatán hosszú másodpercekre lehunyta szemeit, majd felsóhajtott és az ajtóhoz lépett. Lassan lenyomta a kilincset, de a zár nem engedett. Az öregen a meglepettség legkisebb jele sem látszott, megpróbálta újra, semmivel sem gyorsabban. A kilincs kallantyúja továbbra is üresen kattant, és az ajtó nem mozdult. Ekkor az idős próféta remegő kezét továbbra is a kilincsen tartva a kulcslyukhoz hajolt. Én vagyok az. - rebegte elhaló hangon. Pár ólomnehéz másodperc után a zár halk kattanással kinyílt. A két férfi belépett az épületbe, mely mindössze egyetlen szobából állt, melynek padlója érdekes módon egy összefüggő, - egykor valószínűleg vörös - szőnyeggel volt leterítve. Egy konyhaszerűen kialakított helyiségben találták magukat, mely közepén asztal állt amin egy szál gyertya látta el minden fényforrás szerepét. Az asztal két oldalán egy-egy szék, mindkettő üres de pár pillanattal később egy aszott alak mászott fel a párostól távolabbira. Felhúzott lábait karjait összekulcsolva kuporgott ott, mint aki oly kicsire akar összezsugorodni amekkorára csak tud. Fekete, vizenyős szemeivel valósággal cikáztak a két belépő alak között. Samaelnek szüksége volt pár percre, míg szeme hozzászokott a fényviszonyokhoz, csak ezután vette észre, hogy tulajdonképpen egy vénséges asszony a teremtés kitől már percek óta a hideg rázza. Jehoel közben körbehordozta tekintetét a szobán, majd szó nélkül megindult az asztal felé, odaérve egy jókora erszényt helyezett el rajta. Köszönöm. Az összeaszott nő a pénz láttán rögtön hátat fordított a férfinak majd a szoba sarkához botorkált, megrugdosta párszor a poros szőnyeg ottani részét, majd a széléhez hajolt és meglepően könnyedén felhúzta azt, csupasszá téve a padlót. A művelet után visszatért székéhez és nem mutatott semmi hajlandóságot továbbá bármit is csinálni. Az öreg biccentett egyet Samaelnak, majd felvette a gyertyát az asztalról és megindult a sarok felé. Mikor odaért a földre tette az égő viaszcsonkot, terpeszben a padló felé állt és mindkét kezével, egy hirtelen mozdulattal felrántott egy csapóajtót mely eddig rejtve volt a nemkívánatos szemek elől. A fémfedél tompa csapódással landolt a padló még mindig szőnyeggel fedett részén. A férfi újra felvette a gyertyát a földről, intett Samaelnek, hogy kövesse, majd szó nélkül elkezdett lemászni a csapóajtó alatt rejtőző létrán. A fiatal egy pillanatnyi habozás nélkül követte, s bár már az első lépcsőfokok megtétele után rettenetes, émelyítő bűz csapta meg orrát, vigyázva mászott, alatta ugyanis félkézzel, meglehetősen lassan haladt mestere. Mikor mindketten biztonságban leértek és elhalt a lépcsőn koppanó lábbelik zaja, a fiú valami furcsa fojtott nyöszörgésre, hörgésre lett figyelmes. Az elmúlt órák történéseinek sokkjától megviselt elméje elképzelni sem tudta mi adhat ki ilyen hangokat, ráadásul mit tartanak ennyire rejtve, a vaksötétben, elzárva mindentől. A következő pillanatban azonban minden világossá vált előtte, ahogy a gyertya fénye csupán halványan, de bevilágította a helyiség túlsó végét. Egy hatalmas vasketrec rajzolódott ki a homályból, és nem volt üres. A ketrec oldalának dőlve egy alig női test sziluettje vált kivehetővé. Az öreg közelebb lépett a ketrechez, és erősebb fényben már tisztán látszottak a test részletei. Sebhelyek, rongyok borították a női alakot és mintha a húsa... a húsa már rohadt volna. Az orrfacsaró bűz legalábbis erre engedett következtetni. A fiatal nefilim arcára mérhetetlen undor ült ki mikor összeállt számára a kép. El kell pusztítanunk. - jelentette ki határozottan. Az öreg arca eltorzult, és nem mozdult. Ez egy élőhalott mester. Nem engedhetjük, hogy tovább létezzen az élők világában ami már nem tartozik ide. Az idős arc még egyszer összerándult, majd nyelt egy nagyot és halkan bólintott. A fiú lassan összeszedte gondolatait, felidézte magában mit tanult az élőhalottakról. Rendkívül nehéz elpusztítani őket szimpla fegyverekkel, itt azonban szerencsére a ketrec miatt erre nem kell, hogy sor kerüljön... Tűz! El kell égetni. Mintha a másvilági lény is megértette volna a próféta szavait, hirtelen rándult egyet majd egyre intenzívebben kezdett el vonaglani kalitkája rácsainál. Samael a még mindig mozdulatlan öregre nézett kinek arcán mintha egy könnycsepp jelent volna meg, bár ezt ezt nem látta tisztán a gyér fénynél. Nem értette, miért ilyen feldúlt, azt hitte nagyobb dologról van szó. Hiszen életében már több száz ehhez hasonló esetet kellett megélnie... Mindenesetre itt a lehetőség, hogy megmutassa mit tud. A test felé lépett, épp olyan távolságba, hogy az még sehogy se tudjon utána kapni, összpontosította mágiáját, és felidézte magában egyetlen eddig alkalmazni tudott hívószavát. Semesh. Kezei valósággal beragyogták a helyiséget miközben forró fénysugarak manifesztálódtak tenyerén, majd a fény és az azzal járó hő rávetült az élőhalottra, ami irgalmatlan üvöltés és vonaglás közepette viselte a rothadó húsát égető varázslatot. Szánalmas látványt nyújtott ahogy vergődik, de mégsem volt annyira erős a mágia, hogy igazán komoly károkat okozzon vele. Testvér, segítenie kell! - kiáltott az öregnek miközben saját varázslatának fenntartásán erőlködött. Érezte, hogy már nem bírja sokáig tartani véges tartalékaival. Legnagyobb megrökönyödésére azonban mestere teljesen összeomlott előző cselekedetei láttán. Letérdelve, kezeit arcába temetve zokogott mellette. Ma... Maria... - zokogta bele fájdalmát a világba, miközben a rothadó testébe visszarángatott entitás mintha szintén zokogott volna saját gurgulázós, alaktalan hangján. A jelenet túl sok volt Samael egyébként is felzaklatott idegrendszerének, koncentrációja végleg megtört és a varázs abbamaradt. Elcsigázva roskadt le a jéghideg padlóra, az élőholt üvöltése elhalt, csupán a sistergő hús hangja törte meg az idős próféta zokogását. Uram. Szabadítsa fel. - suttogta megmaradt erejével az ifjú. Az öreg nem reagált, látszólag teljesen kizárta a külvilágot és hagyta magát bekebelezni fájdalma által. A fiatal nefilim mestere mellé bukdácsolt, átkulcsolta karjával térdét majd torkaszakadtából abba a dicsőítő énekbe fogott melyet még a ház előtt énekeltek. Végső erejével préselte ki a levegőt tüdejéből, egészen az ájulás szélére sodorva magát. Még érzékelte, ahogy az öreg test megrázkódik karjai közt és felegyenesedik, még látta a Jehoel kezében formálódó, óriási erejű fénylő energiát, még érezte az arcának csapódó forró könnycseppeket s csak ezután veszítette el eszméletét.
Másnap otthonában tért magához. Néhány óvatos, puhatolózó kérdés után apjától megtudta, hogy Jehoel hajnalban hazavitte őt, és megköszönte az önzetlen segítséget, amit Samael a könyvtár kallódó példányainak rendszerezésében nyújtott neki. Egy apró ajándékkal köszönte meg. Egy félig leégett gyertyacsonkkal, azzal a bizonyos gyertyacsonkkal, s egy köré tekert papírlappal melyen töredezett, kaparáshoz hasonlító kézírással állt; Örökké emlékezz ígéretedre.
Faj: Nefilim
Frakció: -
Kaszt: Próféta
Nem: Férfi
Kor: 21
Kinézet:
Nefilimekre jellemző fehér haj ami állandó jelleggel a szélrózsa minden irányába rendeződik fején, a fésű mint olyan nem opció. Kellemes vonások, sárgás, macskáéhoz hasonlító szem. Átlagos testmagasság melyhez vékony, törékeny testalkat társul. Fehér szárnyai inkább díszek mint hasznos végtagok, látványos megjelenésükön kívül jóformán semmire sem tudja használni őket. Kizárólag hófehér ruhadarabokat hajlandó viselni, ezek közül minél kényelmesebb darabokat helyezi előtérbe. Derekán körbetekerve súlyos láncot hord öv gyanánt, ezen kívül pedig csak egy Biblia és egy szál félig leégett gyertyacsonk tartozik állandóan magánál tartott holmijai közé. Egyedüli különös ismertetőjegye talán az lehet, hogy valami teljesen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag viszolyog a körömvágástól, így általában már-már karmokra emlékeztető körmökkel rohangál. Égi vértje egy rövid, gyorsan forgatható tőr melynek pengéje halványan izzik a fegyvert alkotó mágiától.
Jellem:
Nyugodt, kiegyensúlyozott személyiség aki rendíthetetlen hitén keresztül mindenki hétköznapjaiba valamiféle békét és fényt próbál csempészni. Segítőkész és önzetlen, feladatának tekinti, hogy a hatalmában álló minden eszközzel segítsen azokon akik erre érdemesnek bizonyulnak. Rendkívül őszinte és nyitott, amiből sok baja származott már és valószínűleg még fog is, de nem tudja összeegyeztetni értékrendjével, hogy máshogy viselkedjen. Egyetlen dolognak viszont igencsak híján van, és ez a humorérzék. Egyszerűen mindent komolyan vesz, a vicceken pedig néha hosszú percekig töpreng, mindegyikben valami erkölcsi tanítást, magasabb igazságot keres. Az irónia, szarkazmus szavak nem igazán szerepelnek szótárában. A művészetek nagy rajongója, de mindent csak mély vallásosságán keresztül tud igazán értékelni, így egy bibliai utalás, esetleg valamely démon hősies legyőzését megörökítő alkotás emberfeletti gyönyörökkel tölti el. Szintén ezen szemlélete miatt irtózik a kígyóktól, minthogy a Sátán szentírásbeli megtestesítőjeként magát a végtelen gonoszság sziszegő csúszómászóit látja bennük.
Előtörténet:
Samael az utolsó Schattenschild-től délre fekvő területeken nevelkedett nefilim generáció képviselője. A kietlen pusztán való felcseperedés minden viszontagsága ellenére túlnyomórészt pozitív emlékek élnek benne fiatalkorával kapcsolatban, népének összetartása és szilárd morális értékeinek minden helyzetben való megtartása pedig már gyermekkorától kezdve hatalmas büszkeséggel töltötte el. Szülei egyetlen gyermekeként felnőve neveltetése szigorú hagyományokat követve, kizárólag a szentírás tízparancsolata és tanításai mentén folyt. A fiú pedig sosem kérdőjelezte meg mesterei szavát, valósággal itta mondataikat és magába szívott mindent amit csak Istennel kapcsolatban oktattak neki. Megkérdőjelezhetetlen elhivatottságára elöljárói is felfigyeltek, és sok feljebbvalója bizalmát érdemelte ki tanulmányainak évei alatt.
Rendkívüli kötelességtudatával társai körében is egyfajta példaképpé nőtte ki magát, valakivé aki sosem remeg meg és teljes lényével átéli Isten minden fényét, amivel ezt az egyre inkább sötétségbe boruló világot próbálja jobbá tenni. Mire teljesen felcseperedett, már kívülről fújta a szent szövegek nagy részét, sőt még arra is vállalkozott, hogy saját verseket, elbeszéléseket írogasson Isten végtelen bölcsességének bemutatására, melyeket aztán lelkesen olvasott fel barátai körében. Ha pedig egyik-másik művét az átlagosnál valamivel jobban sikerültnek ítélte meg, még arra is merészkedett, hogy egyházuk hierarchiájának magasabb lépcsőfokain elhelyezkedő tanítóinak is megmutassa azokat.
Huszadik életévének betöltése után népe olyan lépésre szánta el magát mely legjobb tudomása szerint példa nélkül állt eddig a történelemben, a nefilimek ugyanis úgy határoztak, hogy átkelve a tőlük északra elterülő robosztus hegységen megpróbálják elhozni Isten szeretetét Veronia vérengző népeinek életébe, ezáltal békét teremtve a számlálhatatlan ellentét és háború által feldúlt területeken. Mindjárt megérkezésükkel sikerült véget vetniük az éppen dúló polgárháború talán legtöbb áldozatot követelő ütközetének. Miután a konfliktus elcsitult, az ifjú próféta és családja Hellenburg városában telepedett le, és próbált beilleszkedni a korántsem feszültségmentes veroniai hétköznapokba. Rövid idő elteltével azonban Samael már megismerte a város minden zugát, a templomok és könyvtárak pedig egyenesen második otthonaként funkcionáltak. Lenyűgözték az impozáns egyházi épületek és viseletek, épp ezért rendkívül nehezére esett elhinni, hogy egy ilyen fejlett kultúrával rendelkező társadalom halomra öldösi egymást pár apró, világi dolog miatt. Nem túl sok, de annál tartalmasabban eltöltött szabadidejében gondozta a város betegeit, ruhát és ételt kerített a koldusoknak, sőt, egy esetben valamelyiküknek még munkát is sikerült szereznie a közeli fűrészmalomban.
Egy teljesen átlagosnak látszó napon azonban, miközben szokásos délutáni sétáját folytatta a város peremterületén, az utcanép tömegéből hirtelen valaki megérintette a vállát, és mikor visszafordult meglepődve konstatálta, hogy nagy becsben tartott mestere, Jehoel próféta áll vele szemben. Éppen csak annyi ideje volt, hogy gyorsan meghajoljon az öreg előtt, mire pedig felemelte fejét a másik már neki hátat fordítva tört utat magának a tömegben. Samael villámgyorsan a nyomába szegődött és a járókelőkön átvágva próbálta tartani a lépést a korához képest meglehetősen gyors elöljárójával. Mikor végre felzárkózott hozzá vette csak észre, hogy szokásos szürke talárja helyett az öreg díszes, különféle szimbólumokkal teli ruhát visel, baljában pedig egy összeaszott, kopott bibliát szorongat.
- Mégis mit jelentsen ez, Jehoel testvér? - kérdezte zavart de alázatos hanghordozással, még mielőtt ketten két oldalról megkerültek volna egy szekeret. Hová tartunk?
- Tökéletesen megfeleltél minden vizsgán, Samael. Az öreg arca sápadt volt de azúrkék szemeiben olyan vad tűz lángolt melynek tanítványa még csak szikráját sem látta soha felvillanni. Tudásodhoz és elhivatottságodhoz kétség sem fér, kevés ilyen tanítványom akadt az évek alatt. Egyszer sem pillantott rá a fiúra miközben beszélt, csupán előre meredve kerülgette az embereket, kanyarodott be az utcasarkokon és vágott át sikátorokon. De mondd... Megtapasztaltad már azt igaz valójában, amiről oly kitűnően tudsz beszélni és oly sokat olvastál? Érezted már a gonoszat testközelből, néztél már valaha farkasszemet az Isten világából kitaszítottakkal? Ujjai egyre szorosabban fonódtak a fekete könyvecske köré szavai következtében, Samaelnek pedig lehetőségek ezrei fordultak meg a fejében a másodperc törtrésze alatt, mindenféle sötét lényeket és hatalmas szörnyetegeket képzelt el, óriási agyarak és állkapcsok lebegtek lelki szemei előtt, koponyák roppanása visszhangzott elméjében, miközben már lihegve tartotta a tempót. El kellett ismernie magában, hogy ezen rémképein túl semmiféle valós tapasztalata nincs a sötétség szolgáiról, a romlás gyermekeinek bármiféle képviselőjéről. Kikről oly hatalmas gyűlölettel szónokolt éveken keresztül, most pedig rá kell döbbennie, hogy tulajdonképpen üres szavakat harsogott mindenféle valós tartalom és háttér nélkül. Egy burokban élt, melyből nincs reális kilátás az életre, csupán azon szegmensére amit láttatni enged ez a bizonyos környezet. A felismerés fájdalmasan és hirtelen nyilallt belé, de nem volt ideje hosszan töprengeni a probléma részletein, ugyanis a külváros széléhez érve az öreg hirtelen megtorpant egy teljesen átlagos lakóház ajtaja előtt.
Pár percig csak lihegett és meredt az ajtóra, míg Samael némán várakozott mellette. Életének legfeszültebb percei voltak ezek. Végül Jehoelnek látszólag sikerült némi felületes nyugalmat magára erőltetnie, intett a fiúnak, hogy lépjen közelebb. Mikor ez megtörtént, egy mindkettejük által jól ismert dicsőítő énekbe fogott bele halk, remegő hangon. A fiatal nefilim azonnal csatlakozott, együtt dalolták egyre hangosabban és magabiztosabban Isten végtelen dicsőségét a néma ajtónak. Ezen a részen szinte alig voltak járókelők, de az a néhány is megszokta már mindenféle őrültek sokaságát a környéken, rá sem hederítettek a két férfira. Mikor befejezték, Jehoel - a nap folyamán először - Samaelhez fordult, vállaira tette a kezét, mélyen a szemébe nézett és immár magabiztos hangon szólalt meg.
- Szükségem van a segítségedre. Tudnod kell, hogy teljesen megbízom benned, nem véletlen a mi leghatalmasabb Istenünk akarata, hogy te légy ma itt velem. De meg kell ígérned valamit, mielőtt belépünk ezen az ajt - az öreg hangja elcsuklott egy pillanatra, tekintete elfátyolosodott ahogy folytatta - meg kell ígérned, hogy bármi is történjék odabent, nem remegsz meg és beteljesíted a mindenható akaratát legjobb tudásod szerint. Lesújtasz mindazokra kik bűnösnek találtatnak és meg - És megvédelmezek mindent ami a szent törvények szerint való. Ígérem, testvér. - fejezte be a mondatot idősebb társa helyett az ifjú próféta. A másik ezen szavak hallatán hosszú másodpercekre lehunyta szemeit, majd felsóhajtott és az ajtóhoz lépett. Lassan lenyomta a kilincset, de a zár nem engedett. Az öregen a meglepettség legkisebb jele sem látszott, megpróbálta újra, semmivel sem gyorsabban. A kilincs kallantyúja továbbra is üresen kattant, és az ajtó nem mozdult. Ekkor az idős próféta remegő kezét továbbra is a kilincsen tartva a kulcslyukhoz hajolt. Én vagyok az. - rebegte elhaló hangon. Pár ólomnehéz másodperc után a zár halk kattanással kinyílt. A két férfi belépett az épületbe, mely mindössze egyetlen szobából állt, melynek padlója érdekes módon egy összefüggő, - egykor valószínűleg vörös - szőnyeggel volt leterítve. Egy konyhaszerűen kialakított helyiségben találták magukat, mely közepén asztal állt amin egy szál gyertya látta el minden fényforrás szerepét. Az asztal két oldalán egy-egy szék, mindkettő üres de pár pillanattal később egy aszott alak mászott fel a párostól távolabbira. Felhúzott lábait karjait összekulcsolva kuporgott ott, mint aki oly kicsire akar összezsugorodni amekkorára csak tud. Fekete, vizenyős szemeivel valósággal cikáztak a két belépő alak között. Samaelnek szüksége volt pár percre, míg szeme hozzászokott a fényviszonyokhoz, csak ezután vette észre, hogy tulajdonképpen egy vénséges asszony a teremtés kitől már percek óta a hideg rázza. Jehoel közben körbehordozta tekintetét a szobán, majd szó nélkül megindult az asztal felé, odaérve egy jókora erszényt helyezett el rajta. Köszönöm. Az összeaszott nő a pénz láttán rögtön hátat fordított a férfinak majd a szoba sarkához botorkált, megrugdosta párszor a poros szőnyeg ottani részét, majd a széléhez hajolt és meglepően könnyedén felhúzta azt, csupasszá téve a padlót. A művelet után visszatért székéhez és nem mutatott semmi hajlandóságot továbbá bármit is csinálni. Az öreg biccentett egyet Samaelnak, majd felvette a gyertyát az asztalról és megindult a sarok felé. Mikor odaért a földre tette az égő viaszcsonkot, terpeszben a padló felé állt és mindkét kezével, egy hirtelen mozdulattal felrántott egy csapóajtót mely eddig rejtve volt a nemkívánatos szemek elől. A fémfedél tompa csapódással landolt a padló még mindig szőnyeggel fedett részén. A férfi újra felvette a gyertyát a földről, intett Samaelnek, hogy kövesse, majd szó nélkül elkezdett lemászni a csapóajtó alatt rejtőző létrán. A fiatal egy pillanatnyi habozás nélkül követte, s bár már az első lépcsőfokok megtétele után rettenetes, émelyítő bűz csapta meg orrát, vigyázva mászott, alatta ugyanis félkézzel, meglehetősen lassan haladt mestere. Mikor mindketten biztonságban leértek és elhalt a lépcsőn koppanó lábbelik zaja, a fiú valami furcsa fojtott nyöszörgésre, hörgésre lett figyelmes. Az elmúlt órák történéseinek sokkjától megviselt elméje elképzelni sem tudta mi adhat ki ilyen hangokat, ráadásul mit tartanak ennyire rejtve, a vaksötétben, elzárva mindentől. A következő pillanatban azonban minden világossá vált előtte, ahogy a gyertya fénye csupán halványan, de bevilágította a helyiség túlsó végét. Egy hatalmas vasketrec rajzolódott ki a homályból, és nem volt üres. A ketrec oldalának dőlve egy alig női test sziluettje vált kivehetővé. Az öreg közelebb lépett a ketrechez, és erősebb fényben már tisztán látszottak a test részletei. Sebhelyek, rongyok borították a női alakot és mintha a húsa... a húsa már rohadt volna. Az orrfacsaró bűz legalábbis erre engedett következtetni. A fiatal nefilim arcára mérhetetlen undor ült ki mikor összeállt számára a kép. El kell pusztítanunk. - jelentette ki határozottan. Az öreg arca eltorzult, és nem mozdult. Ez egy élőhalott mester. Nem engedhetjük, hogy tovább létezzen az élők világában ami már nem tartozik ide. Az idős arc még egyszer összerándult, majd nyelt egy nagyot és halkan bólintott. A fiú lassan összeszedte gondolatait, felidézte magában mit tanult az élőhalottakról. Rendkívül nehéz elpusztítani őket szimpla fegyverekkel, itt azonban szerencsére a ketrec miatt erre nem kell, hogy sor kerüljön... Tűz! El kell égetni. Mintha a másvilági lény is megértette volna a próféta szavait, hirtelen rándult egyet majd egyre intenzívebben kezdett el vonaglani kalitkája rácsainál. Samael a még mindig mozdulatlan öregre nézett kinek arcán mintha egy könnycsepp jelent volna meg, bár ezt ezt nem látta tisztán a gyér fénynél. Nem értette, miért ilyen feldúlt, azt hitte nagyobb dologról van szó. Hiszen életében már több száz ehhez hasonló esetet kellett megélnie... Mindenesetre itt a lehetőség, hogy megmutassa mit tud. A test felé lépett, épp olyan távolságba, hogy az még sehogy se tudjon utána kapni, összpontosította mágiáját, és felidézte magában egyetlen eddig alkalmazni tudott hívószavát. Semesh. Kezei valósággal beragyogták a helyiséget miközben forró fénysugarak manifesztálódtak tenyerén, majd a fény és az azzal járó hő rávetült az élőhalottra, ami irgalmatlan üvöltés és vonaglás közepette viselte a rothadó húsát égető varázslatot. Szánalmas látványt nyújtott ahogy vergődik, de mégsem volt annyira erős a mágia, hogy igazán komoly károkat okozzon vele. Testvér, segítenie kell! - kiáltott az öregnek miközben saját varázslatának fenntartásán erőlködött. Érezte, hogy már nem bírja sokáig tartani véges tartalékaival. Legnagyobb megrökönyödésére azonban mestere teljesen összeomlott előző cselekedetei láttán. Letérdelve, kezeit arcába temetve zokogott mellette. Ma... Maria... - zokogta bele fájdalmát a világba, miközben a rothadó testébe visszarángatott entitás mintha szintén zokogott volna saját gurgulázós, alaktalan hangján. A jelenet túl sok volt Samael egyébként is felzaklatott idegrendszerének, koncentrációja végleg megtört és a varázs abbamaradt. Elcsigázva roskadt le a jéghideg padlóra, az élőholt üvöltése elhalt, csupán a sistergő hús hangja törte meg az idős próféta zokogását. Uram. Szabadítsa fel. - suttogta megmaradt erejével az ifjú. Az öreg nem reagált, látszólag teljesen kizárta a külvilágot és hagyta magát bekebelezni fájdalma által. A fiatal nefilim mestere mellé bukdácsolt, átkulcsolta karjával térdét majd torkaszakadtából abba a dicsőítő énekbe fogott melyet még a ház előtt énekeltek. Végső erejével préselte ki a levegőt tüdejéből, egészen az ájulás szélére sodorva magát. Még érzékelte, ahogy az öreg test megrázkódik karjai közt és felegyenesedik, még látta a Jehoel kezében formálódó, óriási erejű fénylő energiát, még érezte az arcának csapódó forró könnycseppeket s csak ezután veszítette el eszméletét.
Másnap otthonában tért magához. Néhány óvatos, puhatolózó kérdés után apjától megtudta, hogy Jehoel hajnalban hazavitte őt, és megköszönte az önzetlen segítséget, amit Samael a könyvtár kallódó példányainak rendszerezésében nyújtott neki. Egy apró ajándékkal köszönte meg. Egy félig leégett gyertyacsonkkal, azzal a bizonyos gyertyacsonkkal, s egy köré tekert papírlappal melyen töredezett, kaparáshoz hasonlító kézírással állt; Örökké emlékezz ígéretedre.
