[Oswald&Neil] Hot summer nights...

Nagyokat ásítozva ültem fel a partmentén helyet foglaló aprócska apartman falai között. Kinyújtóztattam végtagjaimat, majd hanyag mozdulatokkal próbáltam kidörzsölni szememben ülő álmosságot. Még egy percet a kómásság miatt ültem az ágyamban, s tarkómat vakargattam. Az éjjeli szekrényemről leemeltem a telefonomat, majd feloldottam, ránézve a képernyőre. 10:34, Péntek.
– Basszus! – dobtam le magam mellé a telefont, amikor rájöttem, hogy ma délben randim van Lexával. Már egy hete azt terveztük, hogy elmegyünk moziba. Kikeltem az ágyból, majd azonnal a fürdőbe vettem az irányt. Gyors zuhany, hajzselé, parfüm, fogmosás, a szokásos… Magamra kaptam egy bordó, virágmintás inget, amit kigombolva hagytam, majd egy rövid, fekete, kiszakított farmernadrágot öltöttem fel, amibe sebesen befűztem övemet. Beleléptem tangapapucsomba, majd a szekrény mellett hányódó táskámba bedobáltam egy törülközőt, egy fürdőnadrágot, és egy naptejet, abban az esetben, hogy ha fürdeni is elugrunk. Körbenéztem gyorsan a szobámban, megvan-e minden, majd amikor megbizonyosodtam róla, odaléptem a hűtőhöz, kihalászva belőle egy energiaitalt.
~5 perc jár nekem is ~ gondoltam magamban, miközben ki is ültem az erkélyre. A nap kegyetlen erővel tűzött, azonban a harminc plusz fokos meleget enyhítette egy lágyan ringatózó szellő. Rágyújtottam, a partot fürkészve szemeimmel.
– Forró nap lesz a mai… - slukkoltam nagyot cigarettámból.
***
Veronia Beach partybusz járatán ültem, és meg kellett hagynom, kellemes helyzet volt. Mindenhol részeg elf lányok táncoltak különféle virágfüzéreket lógatva nyakukban. Azonban sajnos hamar jött az én megállóm, így nem tudtam többet gyönyörködni a csillogó szőke fürtökben, a nagy dekoltázsokban, és a csinos kis arcokban. Táskámat félvállasan hordva pattantam le a buszról, s megindultam a mozi felé. Odaértem a pulthoz, s hiába fürkésztem a környéket, sehol sem láttam Lexát. Előkaptam a telefonomat, s gyorsan feloldva azt léptem be messengerbe, hogy írjak annak a leányzónak. „10 perc múlva kezdődik a film, merre vagy?” Visszasüllyesztettem zsebem mélyére a telefonom, majd a jegypénztárhoz léptem.
– Jónapot! Két jegyet szeretnék a ” The Babadook”-ra. – mondtam, miközben tekintetemet a fiatal vámpír jegypénztáros lányon pihentettem.
– Tessék. Jó szórakozást! – csengett hangja egy aprócska mosoly társaságában. El is tettem farzsebembe a jegyeket, majd odamentem a nasis pulthoz.
– Szia, egy páros nachos menüt kérnék. – mosolyogtam kicsit kínosan, mivel páros menüt egyedül kérni… csak sejti a srác, hogy késik az illető, akivel megosztom majd. Miközben a pultos elkezdett ügyködni annak elkészítésével, háttal támaszkodtam az asztalnak, s a bejáraton legeltettem tekintetemet, folyamatosan ellenőrizgetve az időt.
– Hol van már az a lány…

Telefon, pénztárca, kulcs, megvan. Akkor indulhatok is. Ránézek az órámra, még pont időben vagyok, nem kell annyira rohannom. Azt beszéltük meg, hogy fél négykor találkozunk a moziban. Pokoli meleg van odakinn. Igazából csak remélhetem, hogy nem égek le teljesen, mire odaérek a buszmegállóba. Végül is annyira nem fog zavarni szerintem, napok óta ezt a délutánt várom. Nincs is jobb, mint egy remek társaságban mozizni egyet. Nem vagyok nagy rajongója a horrorfilmeknek, jobban szeretem a történelmit, meg az akciót, de néha igazán nem árt egy kis változatosság, na meg nem is a film miatt megyek, hanem hogy találkozzam vele.

Csüggedten sóhajtom bele a világba a csalódottságom. Nem mintha bárki is meghallaná ebben az embertömegben. Hitetlenkedve bámulom a mobilom kijelzőjét. Megbetegedett. De a jegyek már itt vannak a kezemben, most mit csináljak? Meglátogatnám, de írta is, hogy picit magában szeretne lenni. Aggódom. Leroskadok egy fotelbe. Hát akkor megnézem egyedül...

Átvettem hát a nassolni valókat és a hozzájuk járó üdítőket, majd telefonomat szinte percenként előkaptam és elraktam, miközben szememet forgatva epekedtem valami reakcióért. A telefon képernyőjéről szüntelen fel, s levittem tekintetemet, reménykedve, hogy valahol sikerül megpillantanom a lány gyönyörű, hosszú, festett vörös tincseinek lobbanását… De várhattam. Még arra sem méltóztatott, hogy visszaírjon. Tipikus Lexa. Lassú léptekkel, reményt vesztve ballagtam a vetítőtermek irányában. ~ öt perc reklám úgy is mindig van ~ gondoltam magamban, s helyet foglaltam az egyik kihelyezett fotelben, még várva egy kicsit a lányra, hátha mégis felbukkan. Nagyon sóhajtva puffantam le, s tettem az asztalra az italokat és a két nachost. Az asztalról felpillantottam a szembe lévő székre, s akkor vettem észre, hogy egy férfi társaságában ülök. Igazán… különleges megjelenése volt, és itt nem a rossz értelemben. Hatalmas termettel rendelkezett, kidolgozott izmai, markáns arcvonásai, rendezett szakálla volt… Hosszú, szőke haját egy egyszerű kis kiegészítővel fogta össze hátul. Arcán egy olyan tekintet pihent, amit nagyon jól ismertem. Lerítt róla, hogy mi is történt. Amikor epekedve vársz, majd egy szempillantás alatt fuccsba megy minden. Ismerős érzés. Úgy látszik, sorstársak vagyunk…
– Neked legalább visszaírt?... – szólítottam meg egy enyhe mosoly társaságában, próbálva picit oldani a hangulatot vele.

Mindent megbeszéltünk. Hogy megnézzük a filmet, aztán sétálunk a parton, veszünk fagyit, beszélgetünk, aztán beülünk valahova, és ha túl késő lenne már, elmennénk a szállásomra és hajnalig beszélgetünk. Megbetegedett. De hát hogyan? Napszúrást kapott? Ő nem az a fajta, akit a szellő is ledöntene a lábáról. Én írtam neki valami olyat, amin megbántódott? Akárhogy is nézem vissza az üzenetváltásainkat, nem látok erre utaló jelet.
Ostoba vagy, Oswald, annyira ostoba...
Mindjárt kezdődik is a vetítés. Most már nem dobom ki a kukába a jegyet, ha már kifizettem.
Hangot hallok közvetlenül magam előtt és egy kissé meglepetten pillantok fel. Egy láthatón nyúlánk termetű, de inas srác ül előttem, fiatalabbnak tűnik nálam. Tele van piercingekkel és tetoválásokkal, bőrét csak még sápadtabbá teszi a sötét színű ruha és a sötét haja. Vagy emos lehet, vagy az animeconok hű látogatója, de az is lehet, hogy ezek közül egyik sem. Nem is jó ismeretlenül következtetést levonni. Valószínűleg sejtheti, mi történhetett, bár nem sejtettem, hogy ennyire lerí rólam. Mielőtt válaszolnék végigmérem. Az asztalon egy páros menü, de ő egyedül van. Csak nem...? Hümmentve bólintok egyet.
- Vissza - sóhajtok - megbetegedett - fürkészőn próbálom leolvasni az arckifejezését - Úgy sejtem, te nem kaptál választ... Összevesztetek?
Nem szeretek tippelgetni vagy következtetni, de úgy sejtem, nagyon nem lövök mellé.

Talált, süllyedt. Pont az történt a sráccal, mint ahogy elképzeltem azt. Mint ami velem is történt… nagyjából. Az ő esetében megbetegedett a hölgyemény. Én is kaptam hasonló kifogást már. „Jajj drágám, úgy átmennék ma, csak sajnos lebetegedtem.”. Még jó, hogy nem tudta a leányzó, hogy tudtam a tumblrjének a címét, és láttam a „nagyon beteg” estéjéről készült képeket amit a „csak barátjával” töltött, igen összemelegedett hangulatban… Na mindegy is, nem biztos hogy olyan csajt fogott ki mint én, és nem akartam még ennél is jobban húzni az így is feszült idegeit, így ráhagytam.
– Nem, legalább is nem rémlik, hogy valamin veszekedtünk volna. Tegnap este még beszélgettünk tök nyugisan, elköszöntünk, azóta semmi hír róla. Pedig pár perce még fent is volt facebookon… - mondtam szomorkodva.
– Mindenesetre, ezt a két nachost nem kéne megszáradni hagyni, meg ha már kifizettem ezt a két jegyet, akár beülhetnénk ketten.. ha már a lányok nem jöttek. Persze csak ha szereted a horrort. Mit szólsz? – vontam szemöldököm.

Sajnálattal hallom, hogy hasonlóan járt mint én, bizonyára ő sem érti, miért alakult így a dolog. Úgy tűnik, egy csónakban evezünk, vagy hogy is mondják. Nagy reményekkel indultunk neki a napnak és tessék: a lány nem tud eljönni. Az ajánlatát hallva kíváncsian figyelek és eltűnődöm egy pillanatra. Miért is vesszen kárba a jegyünk vagy a srác menüje, ha úgyis itt vagyunk? Egyébként is kíváncsi volnék a filmre, talán nem is baj, hogy így alakultak végül a dolgok.
- Jól hangzik - biccentek egy félmosolyra húzva a szám. Az órámra pillantok. Lassanként mehetnénk is. Észbekapok aztán és felé nyújtom a kezem. Még az illemről is megfeledkezem egészen...
- Oswald von Bertold - mutatkozom be. Máris egyből jobb a kedvem, mégsem az a csalódottság van rám telepedve. Talán nem is kell elkönyvelnem magamban, mekkora marha vagyok és hogy el van cseszve ez az este.
- Szóval akkor 'The Babadook', igaz? Az előzetesét láttam már.
A férfiaknak is kijár egy kis külön szórakozás. Jó lesz ez így.

Mikor felvázoltam az ötletet, mintha kicserélték volna a srácot. Gyönyörű kék szemei felcsillantak az ötletre, s arcára mosoly ült ki. Olyan jó volt ilyen boldognak látni, még ha csak egy ismeretlen is volt, és ez az első találkozásunk. Érdekes, mik is tudnak kisülni egy aprócska véletlenből… Rápillantott az órájára, amire én is hasonlóképpen kihúztam a telefonom a zsebemből, majd megvizsgáltam a fénylő kijelzőn elhelyezkedő ábrákat. Még mindig semmi hír felőle… ~ Nem is baj… ~ gondoltam magamban, majd lenémítottam a készüléket, s visszacsúsztattam helyre, ott is hagyva azt egy jó időre…
– Neil. Neil Remington. – viszonoztam a bemutatkozást. – Örülök a találkozásnak – csaptam mellé egy félmosolyt.
– Én csak néhány haveromtól hallottam róla, mindenki azt mondta, hogy ilyen jó horrort még nem láttak… de nem akarom felhypeolni neked, nem ám a végén csalódás lesz és rajtam vered majd le, hogy nem ért fel az elvárásaidnak – nevettem kicsit kínosan.
Felnyaláboltam a menüm saját részem, míg a barátnőmét Oswald kezébe nyomtam. Megindultunk a vetítőterem felé, ahol rövides keresés után meg is találtuk, hogy hova szól a két jegy. Lepuffantunk a párnázott ülőhelyekre, kényelembe helyeztem magam, majd egy pillanatra a mellettem helyet foglalóra tekintettem. Olyan menő megjelenése van… Vajon katona volt? És olyan szép szemei vannak… Megráztam a fejemet, majd a vetítő felé bámultam. Miket is gondolok…

Beülünk és lassanként kezdetét is veszi a vetítés, először csak a reklámok, aztán végre a film is.  Furcsa, hogy néha mennyire jó dolgok sülnek ki a spontán helyzetekből. Nem nagyon szoktam ilyen emos arcokkal szóba elegyedni, de nem bánom, hogy találkoztam Neillel. Attól még lehet jó arc végül is...
Jóleső borzongás fut rajtam végig többször is a film során és igazából remekül szórakozom. Aztán stáblista, felkapcsolódnak a fények és megyünk a tömeggel kifelé. A szememmel keresem a szemetest, ahová a papír poharat és a műanyag tálcát kidobhatjuk.
- Ez  tényleg jó volt - állapítom meg, amikor már olyan helyre érünk, ahol képesek vagyunk hallani a saját hangunkat. Észre sem vettem, hogy röpült az idő, de nem rohanok sehová. Az egész napomat a lányra akartam szánni, megmarad nekem, és netán újdonsült haveromnak, amennyiben velem tart.
- Nem tudom, mész-e még valahova, de nincs kedved meginni valamit? - kérdezem. Ahogy ránézek, most valami megragadja a figyelmemet. Tudtam, hogy van rajta valami különös, szinte már természetellenes, és most már tudom is legalább, hogy mi az. Kisvártatva érkezik az újabb kérdés.
- A szemed... ez a valódi színe vagy kontaktlencse?

Egy viszonylag rövid reklám után el is kezdődött a film. Jött a másfél órán keresztül tartó borzongás és félelem, ami kifejezetten jól esett. A film végén megkönnyebbülve, s elégedetten álltam fel székemből. Ez a kifejezetten jóra sikeredett. Igaza volt a haverjaimnak, s reméltem Oswald sem csalódott. Nem is kellett sokat várnom, mire megerősítést kaptam tőle, hogy ő is hozzám hasonlóképpen vélekedik róla. Sajnálom, hogy nem Lexával néztem meg... biztos neki is nagyon tetszett volna. Mindenesetre Oswald társaságára sem panaszkodhattam. Sőt, ki tudja, lehet még a végén igazán közeli lesz a kapcsolatunk..
- Szerintem is nagyon jó volt. -   fejeztem ki én is véleményemet egy mosollyal arcomon.
A kérdés hirtelen jött, de amennyire meglepődtem rajta, annyira örültem is neki.
- Ami azt illeti... nincsen végül is semmilyen tervem mára. Miért ne? - vakartam tarkómat miközben idétlenül mosolyogtam.
- Oh... hát... ilyen eredetileg. Nem tudom, biztos valami születési rendellenesség -   sütöttem le szemeim, s éreztem ahogy lágy pírbe borul arcom.
- Na de menjünk is, akkor. Milyen messze van a hely? - tereltem gyorsan a témát

- Ó, értem - Bólogatok a válasz hallatán. Csakugyan érdekes, de lehetséges, hogy csupán csak ritka dolog, nem is annyira természetellenes. Nem rossz dolog azért, ha van az emberen valami különleges, igaz, rajta elég sok minden van, ami az lehet. Az ajánlatom mintha meglepte volna, úgy látom a reakcióján, bár nem teljesen értem. Látszólag egészen zavarba jön, és el is pirul. Vajon mire gondolhat éppen? Az is lehet, hogy mint ahogy az már többször is előfordult velem, egyszerűen csak bizonyos értelemben megijeszti a puszta megjelenésem. Elmosolyodom és vállba veregetem.
- Nincs messze, itt van a közelben. Van pár jó kis pub a part mellett, addig találd ki, mihez van kedved.
El is indulunk, csak úgy, ahogy vagyunk, gyalog. Gondolataim már egészen elterelődtek jóformán, úgy vagyok vele, hogy szomorkodhatnék, mert nem úgy jöttek össze a dolgok, ahogy terveztem, de hé, a spontán dolgok hozzák gyakran a legjobb élményeket.

Ahogyan kiértünk a friss levegőre, hűsítő, lágy szellő csapott meg minket. A csillagok sejtelmes fénnyel világítottak le ránk. Mintha azt akarták volna mondani, hogy ez az este sokkal különösebb lesz, mint a többi...
- Szép esténk van, nemde? - mosolyogtam újonnan szerzett szőke ismerősömre, miközben táskám mélyében kezdtem kutakodni egy doboz cigaretta után. Kivettem belőle egy szálat, majd rágyújtottam. Lehajtva a doboz tetejét nyújtottam oda Oswaldnak.
- Kérsz? - kínáltam a férfit.
Mikor megérkeztünk a helyre, meglepődtem a látványon. Nem egy egyszerű kis pub, hanem kifejezetten igényes, szép hely volt. Minőségi tapéta, hangulat LED lámpák, jól laminált padló, kényelmesnek tűnő bőr ülőgarnitúrák, kis zugokká kialakítva adott társaságoknak. Középen helyezkedett el a bárpult, mögötte a fiatal vámpírral, aki a kiszolgáló szerepét töltötte be.
- Gyakran jársz egyébként ide? - kérdeztem, miközben elfoglaltuk helyünket.
- Kérhetnénk valamit inni. - mondtam, miközben a kínálaton néztem végig. Kisebb elmélkedés után egész jó ötletem támadt.
- Én szerintem iszok egy koktélt, olyat még úgy sem kértem sosem... mármint, van az a sex on the beach, abban van vodka, szóval az olyan férfias, nem...? - kérdeztem kicsit bizonytalanul.

- Köszönöm, nem - ingatom a fejem. Egész kezd már besötétedni, a különböző vendéglátóhelyek sokszínű, sejtelmes fénybe borítják az utcát. Lassanként meg is érkezünk a pubba. Még ránézek a mobilomra, de nem érkezett üzenetem. Felfigyelek Neil kérdésére.
- Nem, igazából tegnap voltam itt először - felelem és vele szemben foglalok helyet a kellemesen süppedő fotelben. A javaslatára helyeslőn biccentek és az asztalon lévő itallapok egyikét a kezembe is veszem és böngészni kezdem. Amikor felviszi a hangsúlyt, rápillantok. Mintha volna valami furcsa ebben a kérdésben...
- Persze - biccentek - Szerintem nekem egy White Russian lesz.
Ezzel el is döntve. Felegyenesedem. Szerintem eltart egy ideig, mire sorra kerülnénk.
- Megyek, kikérem, hátha hamarabb megkapjuk.
Oda is lépek a pulthoz. A vámpírlány kedvesen rám mosolyog, ahogy megkérdezi, mit adhat. Mondom is a rendelést, majd nézem, ahogy elkészíti először a Sex on the Beach-et, majd a White Russiant is. Viszem is az asztalunkhoz.

Helyfoglalás után a férfi is kiválasztotta mit is fog inni, majd az ő felajánlására el is ment őket kikérni. Pár perc telt el, míg a fiatal vámpírleányzó elbűvészkedett a shakerekkel és a különféle szeszeket tartalmazó üvegekkel, hogy elkészítse koktéljainkat. Ez idő alatt diszkréten előhúztam helyéről a telefonomat majd rápillantottam. Egy nem fogadott hívás tíz perce. Hát, ha az elmúlt órákban nem méltóztatott felvenni a telefont, és még eljönni sem szándékozott... akkor most se keresse a társaságom. Most éppen mással van programon.
Meg is érkezett Oswald, kezében hozva a különféle italokat. Lehelyezte az asztalra, amire én gyorsan bele is kezdtem mondandómba.
- A következőt mindenképpen én állom! - kacsintottam a férfira. Nem szeretek tartozni senkinek sem, és egyébként is, nagyon szívesen megittam volna még egy italt ennek a szőke úriembernek a társaságában.
- Egészségünkre! - emeltem meg poharamat, majd elkezdtem apróbb kortyokat inni a szívószálon keresztül.
- És egyébként mit dolgozol? - érdeklődtem tőle beszélgetésindítóként, miközben ujjaimmal a szívószál végével játszottam.

- Egészségünkre - biccentek kissé megemelve a poharamat, aztán bele is kóstolok. egész jó, nekem legalábbis most tökéletesen megfelel. A társaságnak kifejezetten örülök, jó, hogy végül nem egyedül kell töltenem az estét és végül is sosem árt új emberekkel találkozni. Kérdésére leteszem a poharam, megpróbálom kizárni a hangos zenét és választ megfogalmazni.
- A hadseregben szolgálok nem is olyan régóta - felelem - Most van egy kis szabadságom, igyekszem kihasználni.
Belekortyolok az italomba a szívószálon keresztül, kicsit megkevergetem vele a jeget és nézem, ahogy a fehér tejszerű folyadék megtalálja a helyét az új környezetében.
- És te? - kérdezem aztán felpillantva - Tanulsz még? Vagy már dolgozol?
Végigmérem. Igazából mind a kettőt ki tudnám nézni belőle. Nálam fiatalabbnak tűnik mindenképpen, de az is elképzelhető, hogy az arcvonásai túl finomak ahhoz, hogy idősebbnek nézzem.

– Szóval katona vagy. – emeltem magasba a szemöldökömet, miközben egy nagyobb kortyot ittam a színes szívószálon keresztül. Úgy látszik tényleg bevált a tippem, pedig nem is gondoltam teljesen komolyan, csak átfutott az agyamon.
– Mindig is érdekeltek a hadsereggel kapcsolatos dolgok… Pláne a modern fegyverzet. Ami azt illeti, én mindig imádattal voltam mindenféle fegyver felé, annyira lenyűgöznek. – könyököltem az asztalra, s tenyeremmel megtámasztottam államat. – A különféle gépkarabélyoktól kezdve, a NAGY kardokig… - meséltem neki mosollyal arcomon.
– Sajnálom, kicsit elragadtattam magam. – kuncogtam miközben ujjaimat ropogtattam zavaromban.
És eljött a kérdés, amit a legszívesebben kerülnék, de úgy látszik illik megosztanom vele a sztorimat.
– Nos, ez egy kicsit érdekes történet… - mondtam neki tarkómat vakargatva. – Tanultam egy művészsulin, csak, a második évemben kicsaptak. És, ez nem az első iskola volt ahonnan ki lettem rúgva, szóval… nem tehetek mást, minthogy a kézügyességemből élek meg. Festek, rajzolok, ilyenek… ebból próbálok pénzt szerezni. Pár alkotásomat sikerült egész jó pénzért eladnom e-bayen, csak az a probléma, hogy kevesen ismernek el… nagyon kevesen. Teljesen elvontnak tartanak és nem képesek felfogni, hogy én is csak egy megértésre váró művészlélek vagyok… Mindegy is, ahogy látod, nem valami stabil jövedelmi alap ez. Most jelentkeztem egy játék céghez concept artistnak, de nem úgy néz ki, hogy felvennének. – tekintetemet kivezettem az ablakon, s a sétány lámpáinak fénye mögé bújó csillagokat kezdtem fürkészni.
– Az az álmom, hogy egyszer legyen egy saját galériám. – erőltettem egy félmosolyt, azonban érzelmeimről a szememben összegyűlő könnycsepp másképp tanúskodott. Kimorzsoltam onnan, nehogy észre vegye Oswald, s nagy kortyokat kezdtem inni koktélomból, ami rohamos gyorsasággal fogyott. Felpattantam helyemről, majd a szorgos vámpír leányzó felé vettem az irányt.
– Ahogy ígértem, ez a kör rajtam áll. Ugyan azt kérsz? – kérdeztem tőle.

Érdeklődve és egy kissé talán meglepetten hallgatom Neilt. Valahol megtiszteltetésnek érzem, hogy bár még soha életében nem láthatott, mégis ennyire személyes dolgokat is elmond nekem. Betudom a melankólikus hangulatnak és az alkoholnak. Azért elég lelombozó, amikor ugrik egy program, esetében egy mozis este a barátnőjével. Bizonyára senkire nem számíthat szegény, csupán egyfiatal, tele álmokkal, amiket meg akar valósítani. Másnak álmai sincsenek.
Úgy látom, hogy a fájdalom felemlítésével az érzelmek is a felszínre törtek. Sajnálom szegény fiút. Nem kellene, hogy máris ennyi kudarc vegye körül.
Felállok és megragadom a karját.
- Hagyd csak, majd én. Kóstoltad már a hawaiian blue-t?
Alig hallom a saját hangomat is a zenétől. Nem ismerem a számot, de gyanítom, hogy a basszust még két utcával arrébb is lehet hallani.

Jár jutalom, írjátok fel mindketten a jutalmat. De most ezt sem fogom elolvasni, mert lusta vagyok... Talán később