Csajozás mesterfokon

Tengerpart, sós levegő... Ritkán kerül ilyen helyre, főleg úgy, hogy nem figyelnek már rá annyira görcsösen a szülei, így hát kapott a lehetőségen, és egyik barátnőjével eljött, na meg annak baráti társaságával. Az utazás felettébb unalmasan telt velük, állandóan csacsogtak valamiről, ami egyáltalán nem kötötte le, de nem gond, legalább itt lehet, ráadásul egyedül, elvégre... Azok a boszorkák elmentek körbenézni a parton, keresve néhány standot és a standok mögött álldogáló helyes fiúcskát, akiknek elcsavarhatják a fejét. Fantasztikus, nem igaz? Már a gondolatára is megforgatja a szemeit, bár ez a napszemüveg miatt nem látszik.
Az egyik napernyőhöz telepedtek le, amellett pihen egy kiterített pokrócon, épeszű emberrel ellentétben nem az árnyékban, hanem a napsugarakban fürdőzve, csak hogy barnulhasson a természetes fénytől. Fekete, kétrészes fürdőruhát vett fel, és ugyan ez alapvetően kihívónak számít, ha nem hasonlítja semmihez, viszont ha sorra veszi a többi nagymellű nőszemélyt és azok fenékbe vágó bugyiját, aligha nevezhető az övé annak. Sőt, még egészen szolid is, ha úgy nézi. Nem azt mondja, hogy nem keltheti fel senki fantáziáját sem, pláne azzal a vékony alkattal, dús, ébenfekete hajával, egészen szép arcával, hosszú, kecses karjaival és lábaival... De egy tejcsárda mellett azért eltörpül észrevehetősége, főleg akkor, ha az a bizonyos tehéntőgyű és nagyseggű még színes ruhát is öltött magára.
De visszatérve a ruhára: a felső vékony pántos, nyakban és hátul összekötős, az alsó hasonló: a csípője két oldalán egy-egy masniba kötött zsinórok tartják rajta a fürdőruha ezen részét.
Megmeli a kezét, leveszi a napszemüveget, majd maga mellé dobja kissé elégedetlenül. Egy rövid időre oldalra fordítja fejét, végignézve a hozott cuccokon - rengeteg táska sorakozik, és ha bírná azokat a lányokat, akikkel együtt eljött, akkor sajnálkozna, hogy ezeket kell megőriznie. Így viszont, kifogásként felhozva a napozás ötletét, könnyedén belement a feladat elvállalásába, míg a többiek kiszórakozzák magukat valahol máshol. Jobb is így.
Nyöszörögve nyúl mobiljáért, fülhallgatója egyik felét fülébe teszi, a másikat is csak azért hagyja szabadon, hogy hallja, ha valaki lopni kívánna innen, majd elindít valamit, aztán hasra fekszik. Kezeit feje alá téve, elkényelmesedve pihen tovább, nem érdekelve azzal, ha esetleg valaki megbámulja szépen kerekedő fenekét.

Csak hogy ne mindig azt a hülye gépet bújjam, mi?
Mikor a szüleim már vagy huszadszor jöttek ezzel, sóhajtottam egyet, felpakoltam, beraktam a tokjába a csúcskategóriás laptopomat, és eljöttem a tengerhez.
Hogy a laptop? Ó, igen... többe került, mint egy átlagos autó, és még ehhez hozzájön a megbütykölés, de bőven megérte. Persze, a szüleim messze nem tudnak az értékéről, ők azt hiszik, hogy ez egy középszerű darab, amit ők fizettek. Igaz, tényleg adtak valamennyi pénzt, de a jelentős részét máshonnan szedtem össze.
És mondanom se kell, hogy fogalmuk sincs róla, honnan. Nem épp a legtisztább úton jutottam hozzá, de mikor voltam én becsületes? Az túl unalmas. Jobban szeretek segíteni egy illegális szervezet könyvelésében, egy fegyverkereskedelem lebonyolításában, vagy akár egy rivális embercsempész cég adatainak ellopásában... az egész világ a játékszerem, ráadásul ki se kell mozdulnom otthonról.
Hacker vagyok. Nem is akármilyen, ezt szerénytelenség nélkül állíthatom. És még csak nem is a pénz miatt; főként a szórakozás foglalkoztat.

Nem sokba telt feltörnöm egy légitársaság rendszerét, és kiadni magamnak egy jegyet. A szállást is elintézhettem volna hasonló módon, de ahhoz lusta voltam, így csak ellátogattam találomra egy közepes szállodába, és kivettem egy szobát. Ismerkedés a hellyel, meg hasonló baromságok... ezeket gyorsan lerendeztem, aztán hogy ne is legyen túl haszontalan ez a nyaralás, elindultam a partra.
És most itt vagyok, egy szál fürdőnadrágban, benne a pénztárcámmal.
Túl sok az ember. Túl meleg van.
És még a büféhez is el kell jutnom, hogy ne száradjak ki.

Mi tagadás, megnézem magamnak a csajokat.
Hiába, a hackerkedésnek is van árnyoldala. Szociális élet? Az mi? Mindegy, valahogy csak elboldogulok... remélem. Ha már eddig nem igazán ment. Pedig nem is nézek ki rosszul, csak nem vagyok túl gyakorlott az ilyesmiben.
Ahogy egy fekete fürdőruhás lány mögött haladok el, bizony nem kerüli el a figyelmem, hogy épp hason fekszik, így szemügyre tudom venni szépen kerekedő fenekét, melyet pont annyira fed a fürdőruha, hogy ne legyen kihívó, mégis épp eleget engedjen sejteni.
Megbámulom, na már. Én is férfiból vagyok, vagy mi. Hol van ezzel a gond?

Ezzel sehol.
A gond azzal a labdával van, amit pár figyelmetlen balek pont felém rúg az ellenkező irányból. És míg én... khm... élvezem a látványt, valamiért nem figyelek arra.
Minő véletlen, pont a fejemnek csapódik. Jézus, milyen hangja van... pedig nem is fáj annyira, hisz nem rendes, kemény focilabda. Ennek ellenére azért megérzem, s inkább a meglepetéstől, mintsem az ütközéstől elesem.
...pont a lányra.
És még ezzel se lenne különösebb baj, ha nem az épp csodált domborulatán landolnék az arcommal. Mértanilag kiszámított középpontban. Közben kezeim a homokhoz csapódva próbálják tompítani az esést, de nem sok sikerrel.
Na. Ez a valódi probléma.
Természetesen azonnal felpattanok, s az, hogy véletlenül pont a combjaira támaszkodva emelkedek el onnan, már teljesen mellékes.
- Bo... bocsánat... - hebegem, persze elvörösödve, miközben a homokban ülök.
Vajon ez mennyire ésszerű módja az ellenkező nemhez történő közeledésnek?

Nem különösebben figyel, az az igazság. Szemeit néha kinyitja, hogy a csomagot megnézze, rendben van-e, de mivel hosszú-hosszú ideig nem piszkálta senki, így utána már nem is szentel egy csipetnyi figyelmet se a csomagokra. Már-már elalszik zenehallgatás közben, meg sem hallva a külvilág zsibongását, hangoskodását és üvöltözését, a környező, homokba süppedős léptek sem jutnak el hozzá, csupán a zene, a dallam, az ének, és néha az ujjait megrezdíti a ritmusra. Egyáltalán nem számít arra, hogy bárki meg fogja zavarni pihenésében, hogy bármi meg fogja gátolni a békés, csendes, elmélyülős napozást, viszont ebben sajnos tévednie kell...
Nem veszi észre a közeledő veszélyt egészen addig, amíg be nem következik a baj, akkor viszont olyan lendülettel pattannak fel szemhéjai a döbbenettől, mint még soha. Fejét is felkapja a következő pillanatban, hogy tudja, mégis mi történt, mivel nem tudja beazonosítani, miféle szerzet és tag az, ami a fenekébe nyomódott oly' nagy eleganciával, és aztán még a combjába is belemarkolt. Ahogy idegesen oldalára fordul, és meglátja a fiút, aki hebegve bocsánatot kér, azonnal tűzvörössé válik az arca, de nem a zavartól: a haragtól. Elküldené őt még ennél is melegebb éghajlatra, megütné, számon kérné, hogy ezt most mégis miért tette, pofon vágná, bedobná a vízbe, fenékbe rúgná és még sok, nem túl nőiesen kegyetlen dolgot csinálna vele, ha ki tudná választani, mégis melyikkel kezdje. Szikrákat szórnak fagykék szemei, és már kezdi is, hogy a pokol legmélyebb bugyraiba küldhesse:
- Mégis mi a szart képzeltél?! Hogy csak úgy belemarkolhatsz akárki seggébe és combjaiba?! - rivall rá. Felül, és még mielőtt a srác elmehetne onnan, ha esetleg nagyon megijedne ettől az ideges hangvételtől és ellenségeskedéstől, megragadja a csuklóját, hogy véletlenül se legyen lehetősége eliszkolni.

Mintha kicsit ideges lenne, nem? Pedig esküszöm, hogy nem direkt volt! Hát nem hallotta, hogy milyen szépen csapódott nekem a focilabda? Ráadásul még célozva se lehetett volna szebb találat, egyenesen a barmok felé pattan vissza, s jó három métert gurul a homokon, míg végre megáll.
Azonban... nem igazán van időm ezzel foglalkozni. A vörös fej és a dühös szavak után ösztönösen felpattannék, és hátralépnék vagy hármat... aztán még hármat... aztán még hármat, hogy biztonságos távolságban legyek tőle, de a lány nem ad rá lehetőséget: megragadja a csuklóm, és egy hajszál választ el attól, hogy felképeljen.
Hé, mégis milyen dolog ez?
- Álljon meg a menet, nem direkt volt! Szerinted direkt vágtam a saját fejemhez egy labdát, és direkt estem rád? - nézek a labda említésénél az adott tárgy irányába, és ha odanéz, láthatja, hogy tényleg ott van.
Most már egyáltalán nem hebegek. Még az arcom is visszanyeri természetes színét: a méltatlankodásom igaza segít abban, hogy összeszedjem magam.
Viszont... a 'lövedék' irányából meglátok három fiút, akik errefelé kocognak, enyhén kapkodva a levegőt.
- Bocs, haver... tényleg bocs! - emeli fel a kezét az egyikük, mikor elér a lasztihoz, de annyira érződik a megjátszás, hogy az már művészet. Nem is bírják tovább pár másodpercnél: szinte egyszerre röhögik el magukat.
- De azért ne tagadd, hogy élvezted, mikor beletemetted az arcod a seggébe! - szúr ide, aztán (képzelődnék?) barátságosan int, és elfordul a társaival együtt.
Rohadék. Nem fordulok a lány felé (nem akarok a szemébe nézni), és nem is kommentálom az eseményeket; egyszerűen csak sóhajtok egyet, és lesütöm a tekintetem.
Ja, már megint vörös vagyok. Ezt még megkeserülik.

Pff, persze, valószínű, hogy csak esett, és véletlenül pont oda, ami egy tiltott hely! Majd biztos elhiszi, legfeljebb egy nagyon szőke fogja, akinek az értelmi szintje megüti egy csirkéét, de ő okosabb liba annál. Ennél jobb indokkal kell előállnia, nem fog csak úgy hinni neki! Nem olyan balga kislány, hogy bevegye egy perverz kölyök ilyen átlátszó indokait. De most komolyan azt hitte, hogy nem veszi észre? Vagy feltételezte, hogy elaludt, és nyugodtan markolászhatja? Micsoda mocskos disznó ez!
- Ne ilyen baromságokkal állj elő! Ennél kicsit jobban erőltesd meg magad, ha el akarsz velem hitetni valamit! - szorít rá egy kissé a fiú csuklójára. - Szerinted van bárki, aki bevesz ekkora hülyeséget? Ha legközelebb próbálkozol másnál, akkor jobbat találj ki, mert hogy ezt nem úszod meg szárazon, az tuti! - Nem lehet eldönteni, hogy kiabál vagy normális hangerővel beszél a lehető legtöbb haraggal, az viszont még mindig biztos, hogy iszonyatosan ideges. A kisebb társaság felbukkanása pedig csak még jobban fokozza ingerültségét... Mint valami bika, aki mindjárt nekiront az előtte lengetett vörös posztónak, talán ehhez lehetne a leginkább hasonlítani jelenleg, és ha tehetné, valóban felöklelné azokat a hülye kölyköket is, csak hogy takarodjanak innen.
Mikor megtudja, hogy az arcával érkezett a fenekére, visszafordítja tekintetét a srácra, és ha eddig szikrákat szórtak a szemei, akkor pillanatokon belül felgyullaszt mindent már pusztán a nézésével. Szinte vibrál körülötte a levegő, még jobban rászorítja ujjait a csuklóra, és ha ez a másiknak már fájdalmat okoz, nem különösebben foglalkoztatja.
- Úgy, takarodjatok csak vissza, kis taknyosok! - kiabál még utánuk, aztán figyelmét teljesen a fogságba esett jómadárra tereli. - Valóban? - jelenik meg egy félmosoly az arcán, de ez nem enged semmi jóra következtetni, főleg az a kedvesnek feltűntetett hangszín, ami mögött ott rejtőzik a véktelen harag. - Tényleg így történt? Valld be, hogy összejátszottál azokkal a szarháziakkal! Valld csak be, gyerünk! Tudom, hogy direkt volt! És ha nem nézel rám, istenbizony lekeverek neked egy pofont! - rángatja meg a kezét idegességében.

Válaszolnék én neki szívesen, csak nem tudok a három baromarcú miatt. Ahogy beárulnak, feladom a reményt.
Azt eddig is tudtam, hogy ebből a véletlenből nem jövök ki jól. De hogy ennyire?
Fura, a lány halkabban, már-már kedvesen szól hozzám. Ez egyre rosszabb... megrángatom a csuklóm, hisz kezd fájini a szorítás, de semmi eredménye.
De most komolyan nem hisz nekem? Tényleg? Ez valami vicc, ugye?
Megjátszott lágysággal beszél, én viszont dühösen csattanok fel. Nem nehéz: már teljesen elmúlt a zavar, arcom pedig felvette a természetes színét.
- Összejátszottam, mi? - nézzek rá? Jó, tessék: ránézek, egyenesen a szemeibe. Nem lehet valami nyugodt tekintetem. - Persze, és pont sikerült összejátszásból úgy fejbelőniük azzal a labdával, hogy pont rád essek arccal. Igen, tényleg ilyen ügyesek vagyunk, tudod, mi ezzel szoktunk szórakozni a strandon. Abbahagynád ezt a baromságot? - hadarok az idegességtől. - Elnézést, hogy véletlenül pont erre sétáltam el, és hogy nem tudtam kitérni a labda elől, amit nem is láttam! Legmélyebb sajnálatom! Elengednél végre? - ismét rántok egyet a kezemen, hátha elenged.
Remélem, igen.
Azt hiszem, darázsfészekbe léptem. Vagyis... arcoltam. De ha ez így megy tovább, a darázs jár rosszabbul.

Jól van, haladnak, főleg a kapcsolatuk terelődik a lehető legjobb irányba: lefelé, a béka segge alá. Már mindketten fortyognak a haragtól, és miért? A semmiért. Mert végül is ez az egész a semmiért van, nem igaz? Egyszerűen csak szemet kéne hunynia afelett, hogy gyakorlatilag belefúrta a pofáját a fenekébe, elvégre csak véletlen volt, nem? Így kéne tennie, ugye? Elvégre ezt diktálja az illem: bocsánatkérés után elnézni ezt a szemtelenséget, és hagyni elmenni a büdös kölköt, mert még tanulniuk kell. Na meg talán tíz év múlva benő a fejük lágya is...
Ja, vagy nem? Mert hogy ő biztosan nem fogja ezt elnézni! Ekkora pofátlanságot biztos nem, legyen véletlen vagy sem. Nem érdekli, kész! Talán jobban kellett volna figyelnie. Na meg azt meg mégis hogy sikerült elintézni, hogy véletlenül pont oda essen? Ugyan már! Miért fáradozik még ugyanazzal az indokkal és annak helyességének megmagyarázásval? Tökéletesen fölösleges, mert úgysem fogja elhinni.
Tovább folyhatna méltatlankodása, de eltelt annyi idő, mire a srác befejezte a mondandóját, és eljött az ideje a visszavágónak.
- Baromságot? Én itt csak egy barmot látok, meg egy olyat, akit megpróbálnak még nagyobb barommá tenni - beszél továbbra is ingerültségtől hangosan és élesen, majd mérgesen, mintha csak egy ló prüszkölne idegességében, kiengedi a levegőt. - Mondták már, hogy a pofátlanságod az egeket veri? Szinte látom, ahogy a felhők lepotyognak onnan föntről a koponyádra - vicsorog, az más kérdés, hogy tökéletesen tisztában van a ténnyel, hogy a felhők bizony nem épp szilárdak, és nem is olyan dolgok, amik csak úgy leesnének, azonban a túlzás legmagasabb foka most megengedett nemcsak neki, hanem társának is. - A sajnálatod nem fog engem meglágyítani, és nem, nem vagyok hajlandó elengedni téged! - folytatja, és az érzékeltetés kedvéért még jobban rászorít a csuklójára, de csak egy pillanatra - ilyen erővel azért már nem tudja hosszabb ideig fáradás nélkül tartani. - De fordítsunk a helyzeten! Te mégis hogy a... - lenyel egy nem túl ékes, nőhöz illő szót. - ... tökömbe reagálnál, ha véletlenül heréidre esnék? Hm? De felőlem elképzelheted ugyanezt a seggeddel is, ahogy neked jobban tetszik - köpi a szavakat. - Hm? Na mégis hogyan? Egy bocsánatkérés után elengednéd a perverz disznót, aki rányomult a seggedre arccal valamilyen véletlen folytán? - nyom meg kérdésében két szót, kiemelve ezzel a helyzet súlyosságát, valamint a kulcsszavakat.

Felsóhajtok az értelmetlen szavakra; kezdem unni ezt az egészet. Legalább abból a szempontból szerencsém van, hogy a zavarom már elmúlt, köszönhetően ennek a...
...lánynak. Hagyjuk a további jelzőket.
- Nekem a pofátlanságom, neked a hülyeséged. - bólintok megértően. - Egyébként mondták párszor, igaz, ilyen helyzetben még soha. Nem volt szerencsém ugyanis ily módon közelíteni egy lányhoz. - mondhatni már feladtam, hogy meggyőzzem, csak azt akarom, hogy elengedjen, és ezért bármit megtennék. A hangom is kevésbé ingerült, hisz arra koncentrálok, hogy kitaláljam azt a valamit.
Kellett nekem emberek közé merészkednem... lám, lám, mégis jobb a kockáknak.
A visszakérdezésre összehúzom a szemeim.
- Nos, ez attól függ, elég perverznek gondolnám-e azt az illetőt ahhoz, hogy ezzel szórakozzon. Én ilyennek látszom? - mutatok szabad kezemmel a mellkasomra. Természetesen igennel fog válaszolni, de nem érdekel. Már nem. Minek? - Akárhogy is, ha te azt mondod, gondoljak bele a helyzetembe, én is ugyanezt javaslom. Mit szólnál, ha fejbelőnének egy labdával, aztán perverzséggel gyanúsítgatnának értelmetlenül? És...
Minden átmenet nélkül megrántom a fogva tartott karom, de nem azért, hogy kiszabaduljak, dehogy... épp ellenkezőleg. Magam felé rántom, egyidejűleg én is közelebb lendülök hozzá.
Esélytelen, hogy védekezni tudjon. Hirtelen tapadok az ajkaira, hevesen, vadul csókolva őt, miközben még a hajába is beletúrok. Lehunyom a szemeim, és beleélem magam a csókba.
Aztán ugyanolyan gyorsan távolodom el úgy öt-hat másodperc múlva, és szemrehányón ránézek.
- Na, ez direkt volt. Érzed a különbséget?
Mondtam, hogy bármit megtennék, nem?

Elképedve nézi a másikat; arcán egyszerre jelenik meg ez, valamint a végtelen harag. Mi az, hogy hülyeség?! Hát mit képzel ez magáról?!
- Ily módon... - ismétli dacosan, szemeit forgatva. - Mért, akkor kapásból talán az ágyban ismerkedtek? - vágja a fejéhez a legkézenfekvőbbnek tűnő magyarázatot, az eddigiek alapján az meg még véletlenül sem jut az eszébe, hogy esetleg egy töketlen kölyök ül előtte. A fiú kérdésére viszont tikkelni kezd... Összepréseli ajkait is, igyekezve visszafogni magát, csak egy a baj: elképesztően ingerli a másik beszéde és annak stílusa.
- Miért ne látszódnál olyannak? Van egy mondás, miszerint a legszerényebbek a legdurvábbak ilyen téren, talán nem hallottál róla? - ripakodik rá. - Bárki lehet egy perverz fasz, még az is ott - mutat rá egy messzebb álldogáló személyre, aki nagy szerencséjükre nem hallja meg őt. - Vagy egy otthon üldögélő idős nénike, vagy egy kedvesnek kinéző hapsi is, aki aztán cukrokat osztogatva viszi a gyerekeket a pincéjébe - folytatja a felsorolást, hadarva minden egyes szót, és megint a másik ragadja magához a szót... Fúúú, lehet, jobban járna, ha elengedné, lehet, hogy...
Teljesen lefagy, ahogy megérzi a fiú ajkait a sajátján, majd ahogy a hajába túr, hősszerelmes csókkirályokat megszégyenítő szenvedéllyel téve minden apró mozdulatot, míg ő csak... Csak úgy van, és ügyetlenkedve, ösztönösen próbálja felvenni a másikkal a ritmust, arra pedig csupán egy leheletnyi ereje marad, hogy megpróbálja őt ellökni. Hát... Bizonyára mondani sem kell, hogy ez semmit sem ér, annyira sokkos állapotba került ettől a megfoghatatlan és érthetetlen szituációtól.
Nagyra nyílt szemekkel figyel totális bódultságban, és igyekszik valamit összehozni, de egyetlen szó sem hagyja el a száját, és amikorra meg már összeszedné magát, további bonyodalmak ütik fel a fejüket...
- Nahát, Alicia, ő a barátod? - érkezik oldalról a meglepett hang, tulajdonosa arcán viszont elégedettség és cinkos mosoly látszik, egyértelműsítve a számára, hogy mindent látott, ami itt az imént történt.
Ez bizony az a barátinak aligha nevezhető társaság, akiknek köszönheti ezt a csodás kirándulást. Mindegyikük vékony, arányos testalkatúak, szép arcúak, bár ő biztosra veszi, hogy abból az öt főből három legalább a sminknek köszönheti... És most nagyon kínos helyzetbe került a fiú vakmerősége miatt.

- Persze. Talán valami bajod van a módszerrel? - egész hihetően mondom a baromságot, miközben bólogatok. - Ahány ház, annyi szokás, nem igaz?
A következő pillanatban persze hitetlenül csóválom a fejem. Nem, ez biztos, hogy nem történik meg velem. Csak beképzelem, álmodom, vagy tudom is én... értem, hogy balszerencsés vagyok, de ennyire?
Nem, ez nem lehet a valóság, ha pedig mégis, akkor úgyis vége mindennek. Akkor meg miért törődjek a következményekkel?
Nocsak. Ezt érthetem úgy is, hogy alapjáraton nem nézek ki perverznek, és pont ezért vagyok gyanús? Erre akár még rá is kérdeznék, ha nem terveztem volna el, mit fogok tenni. Az pedig nem épp szavakból áll.
Ahogy terveztem: lesokkolódik. Jó pár pillanatig moccanni se bír, ennek ellenére érzem, hogy ösztönből, akaratlanul próbálkozik a viszonzással.
Kapok én még ezért, úgy sejtem.
A teljességtelen hatástalan ellökés után már én is megelégelem ezt az egészet - ennyinek elégnek kell lennie ahhoz, hogy elengedjen, és végre elhúzhassam a csíkot. Elengedem hát, arrébb húzódom tőle, és bármilyen meglepő: a zavar legkisebb jele nélkül, elszántan nézek rá.
Ekkor hangzik fel mellőlünk a kérdés.
Mi van?
Egy pillanatig színtiszta döbbenettel bámulok oldalra, az öt lányra, és nem tudok mit kezdeni a helyzettel... aztán valahogy csak összeszedem magam, és elmosolyodom. Miért is ne?
- Igen, én vagyok a barátja... - mondom, miközben lazán átkarolom az ébenhajú lány vállát - ...habár nem régóta. Astonien vagyok. - mosolygok tovább, még csak nem is gonoszul, és a 'barátnőmre' nézek. - Ugye, kicsim?
Ez egyre rosszabb lesz... de legalább tudom a nevét.
Megállj csak, Alicia. Megbánod még, hogy nem engedtél el.

Tiltakozna, ha tehetné, viszont váratlanul éri a kérdés is, na meg az is, hogy a fiú, akiről kiderül, hogyan is hívják, rögtön belemegy egy olyan játékba, amit Alicia egyáltalán nem akar. Rémülten tekint a lányok irányába, aztán Astonien felé, és nem tudná eldönteni, hogy a haragos kifejezés mennyivel lenne kedvezőbb, mert érez olyat is bőségesen... Pláne akkor, mikor átkarolja! Hát mégis hogy képzeli?! Tudhatta volna, hogy ilyen! Kihasználja a legkedvezőbb alkalmat, és elviszi őt! Ó, hogy menne a...
- Nem régóta? Például most óta? - szólal meg egy másik lány csilingelő hangján, és szinkronban nevetik el magukat gunyorosan. Hogy utálja ezt a társaságot is... Remélte, hogy nyugodtan napozhat, feküdhet a melegben, kicsit lebarnulhat teljes nyugalomban, míg ezek a hárpiák kiélik vágyaikat, de hát... Ez az ő szerencséje, el kell viselnie mindegyiküket.
- Ugyan már, lányok, inkább ismerjétek el, hogy míg mi elmegyünk körbenézni valami helyes fickó után, Alicia magához vonzza őket - vigyorog egy újabb, de érezhető, hogy egyáltalán nem dicséretnek szánja mindezt, és ezt bizony a többiek is érzik, így halkan kuncognak az orruk alatt. Komolyan idegesítő egy népség ez...
Elhúzza a száját, a 'kicsim' szónál pedig ingerülten elrántja a fejét, mellei alatt karba teszi a kezeit.
- Hagyj engem békén - fejti le magáról a kezet, és szándékában áll, hogy távozzon a helyszínről, viszont az egyik nőszemély odaszalad hozzá (szőke, göndör hajú, kék szemű).
- Hé, Alicia, szívesen felváltalak - mondja halkan, legalábbis elsőre azt hinné az ember, hogy így lesz, végül persze olyan hangerővel ejti ki a szavakat, hogy Astonien is hallhassa. Cinkosan néz a fiúra, és rákacsint, mintha csak buzdítaná arra, hogy folytassa az eddigieket.
- Te is hagyj békén - morogja. - Egyáltalán miért jöttetek vissza? - kérdezi hangosabban, mire egy 'húúú' hallatszódik a csipet-csapat felől, és összesúgnak. A főnökasszonynak kinéző, elsőként felszólaló barna hajú lány válaszol végül először egy vállvonással, majd szavakkal:
- Jöttünk egy kis nasiért. Meg veszünk valamit, csak kiderült, drágább, mint hittük, szóval több pénzt is viszünk.
- Fantasztikus, akkor igyekezzetek... Biztos jól szórakoztok - mosolyog rájuk fanyarul, mihamarabb lepattintva őket mind a témáról, mind magáról.
- Á, ugyan, Alicia, nem kell feláldoznod magad. Most menj nyugodtan te - vigyorog, és közelebb jön, mint ahogy a többiek is, hogy a saját cuccaik közt matassanak, előkerítve azt, ami nekik kell. - A barátod biztos értékelné - tekint Astonienre, majd vissza Aliciára.

- Mondhatjuk így is. - végül is egyáltalán nem hazudok: tényleg most óta tart a kapcsolatunk. Az más kérdés, hogy eme kapcsolat nagyban különbözik az általuk elképzelttől.
A továbbiakban magamban vigyorogva figyelem a beszélgetést, s mikor Alicia lefejti magáról a kezem, cseppet sem látszik rajtam sértődöttség, csupán arrébb lépek egyet. Mi tagadás, jó néhányszor az ajkamba kell harapnom, hogy megtartsam a többé-kevésbé komoly arckifejezést, főleg, mikor a csere felajánlásával szívatják.
Legszebb öröm a káröröm! Mindazonáltal figyelemre méltó, mennyire antiszociális alak ez a lány. Nem csoda, hogy oly kevéssé értékelte a... hm... véletlen közeledésem. Még az is lehet, hogy hasonlítunk... azonban ha szemétségről van szó, bizton állíthatom, hogy jobb vagyok nála. Simán lekörözöm.
Ismét majdnem elnevetem magam, mikor a barátjaként említ a barna hajú. Oh, romantikus együttlét, hol a valódi érzéseink végre kibontakozást nyerhetnek! Semmire nem vágyom jobban!
Igyekszem nem gondolni arra, hogy ha tényleg utat engednék a valódi érzéseinek, megszabadulnék egy-két fölös végtagomtól.
- Részemről rendben. - mondom Aliciára nézve. - Úgyis szeretnék kettesben lenni veled.
De még mennyire...

Ó, hogy... Egyszer még megöli azt a lányt. Kár, hogy nem szerepel egy-egy könyvben, kár, hogy nem játszik MMO-kat, amiket nagyritkán tol, mert most, ha tehetné, széttépné, akármelyik részen is legyen, jelenleg azonban igyekszik elfojtani mindent, ami benne van: dac, harag és tehetetlenség, valamint a kiszolgáltatottság is. Az meg már csak hab a tortán, mikor Astonien elfogadja a lányok javaslatát... Mindegy, akkor legalább csak egy személytől kell megszabadulnia, a később felmerülő problémákkal meg csak akkor fog számolni, mint például a furcsa históriák, amiket ezek a pletykás plázások találnak ki, mikor már előjöttek...
- Na, Alice, menjél - vigyorog rá az a szőkeség, aki az előbb odaszaladt hozzá, bátorítva őt, de ez közel sem őszinte. Viszket a tenyere, hogy lekeverjen neki egy pofont, viszont visszafogja magát, mielőtt bajba kerülne. Jobb lenne megelőzni... Itt vannak a cuccai, itt van gyakorlatilag most mindene, ami kell neki egy nyaraláshoz, és ha ezeket lenyúlják... Képes sajnos kinézni belőlük, hogy ezt teszik, így rákényszerül arra, hogy behódoljon az akaratuknak.
- Jól van, ha ennyire akarjátok... - sóhajtja belefáradva ebbe, azzal a fiú felé fordul. - Mutass egy utat - vigyorog rá, de ez inkább tűnik vicsorgásnak, csak hogy szépen és illedelmesen kifejezze, mit is érez most iránta. Hallja még, hogy a lányok összevihogják magukat, igyekezve ezt halkan tenni, de nem sok sikerük van benne.
- Hajrá, Alicia! - kap egy buzdító suttogást, mire kitör a többiekből a röhögés. Ennyi bőven elég is volt belőlük, még azt a fanyar mosolyt sem kapják meg, amit egyébként feléjük intézett volna. Megragadja Astonien könyökét, és elindul arra, amerre lát.

Nem tudom eldönteni, hogy egyre jobb vagy egyre rosszabb a helyzet. Tény, én elvagyok (főleg a bosszú miatt), de ha tényleg kettesben leszünk... jobb lesz futnom. Vagy elég csak még egyszer megcsókolnom?
Ki tudja... lehet, érdemes lenne megpróbálni, nem?
Mindenesetre nagyon megható látni, ahogy ezek a lányok biztatják Aliciát.
- Sziasztok! - intek búcsút a díszes társaságnak, majd ahogy elfordulok, nem bírom tovább, és széles, őszinte vigyor ül ki az arcomra. Ez felettébb izgalmas lesz... abból a vicsorból minden érződött, csak az nem, hogy életben akar hagyni.
Ha nem épp a könyökemnél fogva rángatna, megpróbálnám lágyan megfogni a kezét, csak a poén kedvéért, de mindegy... így is elég sok testrészének tapintását érezhettem már a közelmúltban. Elég jóvátétel az is, hogy nem tekerheti ki a nyakam (bár ez nincs kizárva), míg kellően el nem távolodunk a barátnőitől.
Ha már biztosra vehetem, hogy nem hallanak minket, megszólalok - persze nem állok meg, ha tovább vonszol.
- Mondhatsz, amit akarsz, megérdemled, amiért nem hittél nekem. - érződik hangomon a jókedv. - De mentségemre legyen mondva, nem terveztem bele a többi lányt... csak le akartalak sokkolni, hogy kiszabaduljak, és otthagyjalak.
Nem nézek a szemébe, még ha felém fordul, akkor sem. Nem, ez nem mentegetőzés, hanem...
...na jó, de. Mentegetőzés.

Távolodnak, és bár nem néz hátra, tudja, hogy egyre kisebbé válnak, még úgy is érzi a rajta égő tekinteteket. Hihetetlen hatótávolságból képesek ezek figyelni... Az más kérdés, hogy mennyire tudják helyesen az eseményeket, és mérget venne rá, hogy már arról fecsegnek, micsoda huncutságokat fognak művelni ketten.
Inkább bele sem gondol, mi minden kerülhet elő még...
Nem áll meg, menetel tovább, ingerülten, haragosan, és aki szembe jön vele, azt kis híján fellöki. Biztosan hátranéz értetlenül, ugyanúgy mérgesen, talán a pokolra kívánva őt, de nem kifejezetten érdekli. Csak érjenek minél messzebb azoktól a szipirtyóktól, utána meg... Maga sem tudja. Talán a cuccaival kellett volna eljönnie, és azonnal felülni a vonatra, majd indulni haza. Tényleg, ezt kellett volna csinálnia...
- Megérdemlem? Ugyan mit? - Nem néz hátra, de elég hangosan beszél ahhoz, hogy a mögötte baktató Astonien is meghallhassa. - Nem hinném, hogy egy jó csók büntetés lenne - közli egyszerűen, vízközelben sétálva tovább. Érzi a sárra emlékeztető, összeragadt szemcséjű homokot a lába alatt, majd a néha odakúszó hideg vizet. - Egyébként már mindegy - áll meg aztán hirtelen, és elengedi a másikat. - Menj - teszi karba a kezét, szégyenében lesütve a szemeit, amit szerencsére a másik nem lát, ugyanis háttal áll neki.

Már nyitnám a szám, hogy válaszoljak, de egy ideig csak értetlenül pislogok a szavakra, persze csak miután felfogom őket.
Felettébb hihető.
- Jó csók, mi? Igen, biztosan nagyon profi és gyakorlott vagyok - mondom, és hangomban újra gúny érződik, igaz, most nem ellenséges. - Egyébként a lányok reakciójára gondoltam, de figyelembe véve, hogy nem terveztem be... őszintén, fogalmam sincs. És azt is meg is tudom érteni, milyen az, mikor nem szereted a körülötted lévőket. - válik merengővé a hangom. Nem tudom, miért beszélek ennyit: semmi okom nincs nyíltnak lenni, Aliciával meg pláne nem... a válasz mégis egyszerű: csak.
Aztán elenged, és egyetlen szóval küld el.
Hogy mi van?
- Ennyi? - kérdezem értetlenül. - Meg se versz? Semmi ilyesmi? - persze egy lépést se teszek. Elküldhet a francba is, nem fog érdekelni, amíg nem kapok választ.. - És hogyhogy hátat fordítasz? Nem félsz, hogy megint letapperollak?
Kizárt dolog, hogy ennyivel megússza...

- Komolyan mondtam - vonja meg a vállát, ezzel azt is mondva a másiknak, hogyha nem hiszi el, akkor egészségére, viszont ha az igazat akarja mondani... Nos, akkor azt kéne bevallania, hogy semmire nem emlékszik, csak arra, hogy mennyire megrökönyödött abban a pillanatban, mikor megtette, meg a megszokott, furcsálló gyomorgörcsöt is tapasztalta, de azt gyakorlatilag mindenki, ha ilyen történik. Legalábbis... Így szokott lenni az erre érzékenyebbeknek, nem? Vagy csak ő hiszi így?
A továbbiakra azonban nem reagál. Nincs kedve most arról beszélni, hogy egy idegen úgyse értheti meg - az túl átlagos csavar lett mostanra, és nem akar ő is ilyen sablonossá válni. Az meg még átlagosabb lenne, ha kiderülne, hogy ugyanolyan bajaik vannak, és ugyanabba menekülnek... Szinte nevet, ahogy elképzeli, hogy mégis így történik az egész, szánakozón. A kérdésre aztán megfordul, ezúttal már ingerülten fordulva a másik felé.
- Kisebb bajom is nagyobb annál, minthogy most veled foglalkozzam - közli cseppet sem udvarias hangnemben. - Minek verjelek meg? Lenne értelme? Mert nem hinném - ripakodik rá. - És ha annyira taperolni szeretnél, már út közben is megtetted volna - rántja el a fejét elégedetlenül, szinte már hisztisen. - Csak húzz innen, úgyis azt akartál, nem igaz?

Ha visszatértek az oldalra, megnézem, de addig is udvariasan bólintok nektek.