Azonnali: Konyhai Katasztrófa

A lábosban biztosan rotyog most valami érdekes, de egyelőre az égett szagból és a rettenetes kozmálásból csakis azt tudom sejteni, hogy ez egy rettenetes recept lesz az világvége megidézéséhez... Sokan ismerjük már az érzést, amikor is az étel nagyszerűen fő, úgy tűnik egy csodás rántotta vagy éppen sült lesz belőle, de hééé, ki írt facebookon? Mit tett? Miért füstöl a serpenyő?! Arra invitálom most a kedves íróközönséget, hogy mutassatok egy humorosan elrontott próbálkozást a tökéletes étek elkészítésének folyamatában. Figyelem, ha mazsola lesz benne, nem vagyok hajlandó ellenőrizni. HAJRÁ!

Jutalom: 1500 Váltó

Nincs nála elegendő váltó.
Kétségbeesését ki nem mutatva túrja át összes övére fűzött erszényét, de nincsen tarsolyában semmi, ami életmentő lehetne. A nála lévő ékszereit a világért sem adná el, és bár nem preferálja ezek hordását, a hasznosságuk bőven elég okot ad a felvételükre, szóval azok maradnak. Na meg a fogadós valószínűleg nem is értékelné, ha egy értékesnek beállított, meglehetősen alacsony árúnak tűnő ékszerrel állna elő… Egy ékszerész, aki még érti is a dolgát, és meg tudja állapítani, miféle energiát és hatalmat zártak el egy-egy csecsebecsébe, az bizonyára értékelné, de így…
Úgy ki fogják dobni innen, mint ahogy a bolhás macskát szokás.
Előkotorja az összes váltóját, ami nála van, miközben szidja a lova miatti szokatlanul magas kiadásokat. Mindig is igyekezett a lehető legjobban spórolni, de úgy tűnik, egy hátas eltartása nem olyan egyszerű… Bezzeg Voile! Na, őt aztán nem kell etetni, mindig talál valami rágcsálót, amit elkapva elfogyaszthat. Legalább rá nem kell kidobni még egy váltót sem, csak ha jutalomfalatokkal látja el.
Miért is lepődik meg ezen?
A váltókat végül a pultra csapja, az összeset, ami most nála van, azt a kevéske, semmire sem elegendő vagyonkát, amivel rendelkezik. Mindenféle megingás nélkül engedi maga mellé a kezét, megmutatva az összeget, amivel szolgálhat, majd határozottan a fogadós szemébe néz.
- Elégedjen meg ennyivel. Többet nem vagyok hajlandó adni – közli nemes egyszerűséggel, míg a férfi a bajuszát pödörve számolgatja az elé tett váltókat.
- Ez közel sem lesz elég, kisasszony – néz fel rosszallón, többet várva tőle. Természetesen nem áll szándékában megadni, elvégre miből? Persze ezt nem hajlandó bevallani még a világért sem.
- Márpedig én csak ennyit adok – erősködik tovább, mire a tulaj szemei furcsán villannak, és pimasz mosolyra görbülnek ajkai. Mit tervez vajon ez a mocsok lény?
- Akkor kénytelen lesz dolgozni, ifjú hölgy – vigyorog elégedetten, megsejtve a pénz híját, és ettől a gesztustól majdnem felháborodott rikácsolásba kezd. Egyelőre azonban nincs semmi joga ahhoz, hogy szót emeljen – ennél olcsóbb helyet így is aligha találhatott volna, így inkább örülnie kéne, hogy nem paterolják ki innen, hanem befogják munkára.
… már csak kérdés, milyenre, azért az eléggé számít…
A férfi hátrasétál, kinyitja az ajtót a pult mögötti polcok mellett.
- Mathilda, drágám! – kiabál be.
- Igen? – hallatszódik egy nő hangja, majd néhány közeledő lépésre figyel fel, a következő pillanatban pedig megjelenik egy kövérkés, kerek arcú asszony.
- Van egy önként jelentkező a konyhába. – A hangja mintha nevetne. Káröröm, mi? Persze, úgy könnyű nevetni. Ő is úgy szokott, ismeri jól ezt az érzést.
- Igazán? – vonja fel a szemöldökét, és ahogy a fogadós rámutat, végigméri őt, de tekintetéből kiolvasható, hogy kétkedik a kiválasztott rátermettségén. – Biztos vagy te ebben? – néz aztán a férfira.
- Hát hogyne lennék benne biztos? – neveti el magát. – Menjél csak, madárkám, rád fér a pihenő – ad engedélyt a nőnek a távozásra, amitől Alicia teljesen leblokkol. Ez a bolond be akarja küldeni őt a konyhába úgy, hogy nem fogja senki sem felügyelni? Ez most… Ugye nem gondolja komolyan? Ugye ez csak valami vicc?
- Na de… – kezdene tiltakozni, hátha még megmenekülhet, de nem úgy tűnik, mintha bármi hatással is lenne rájuk. Gyenge hangja nemhogy elbizonytalanító, még azt az érzetet kelti a férfiban, hogy ő van nyeregben, és ez cseppet sem tetszetős.
- Nincs semmi de! – fordul felé a férfi. – Vagy megcsinálod, vagy kinn éjszakázol, mert hogy én ennyit nem fogok elfogadni a szolgáltatásokért, az biztos – magyarázza határozottan, mellkasa előtt összefonva karjait. Egyértelműen nem vevő az alkudozásokra, kénytelen lesz behódolni az erősebbnek hitt akaratának. Ha tehetné, most lemészárolná az egész helyet, bebizonyítva, nem kéne szórakozni vele, viszont akkor meg jönnek a katonák, hogy elfogják őt. Gyakorlatilag zsákutcába jutott.
Összepréseli ajkait, és még rendes reagálásra sem futja, mert az asszony megragadja a karját, hogy berángassa őt a saját helyére: abba a terembe, ami tele van mindenféle furcsa, kezelhetetlen tárggyal, lángoló kemenceszerűséggel, egyéb eszközökkel, amiknek még a nevüket sem tudja, nemhogy a használatukat… Kérdés, mit fog itt tenni, viszont annyira ledöbben, hogy szólni sem bír hirtelenjében.
- Asszon’ka vagy, biztosan tudsz mindent. – Igen, valószínű, hogy mindent megold, tényleg… Hogy bízhat ennyire az öszvér urában? – Nem nehéz megtalálni az eszközöket – folytatja, körbemutatva a helyiségen. - Majd nézz be a szekrénybe, ha valamit nem találsz, biztosan ott lesz – emeli mutatóujját a bútor irányába. – Az asztalon pedig, mint láthatod, ott vannak a hozzávalók, használd őket okosan, mert nincsen más! – magyarázza komolyan, ám még mielőtt bármit felfoghatna, a nő már kiviharzik a teremből, becsapva az ajtót maga mögött, teljesen magára és egyedül hagyva helyettesét.
Megfordul, nyúlna utána, hogy megállítsa, és csak ekkor eszmél rá, hogy már távozott is az, akire a legjobban számíthatna. Képtelennek bizonyul a tény felfogására, hogy neki most főzőcskéznie kell, és ami még rosszabb: már rotyog valami a tűzhelyen, mellette pedig hús sül, kellemes illatot árasztva magából. És azzal… Azzal neki kell foglalkoznia…
Pánikolva lép oda, azt sem tudja, mit is kéne most tennie. Annyi eszköz, annyi hozzávaló, annyi számára használhatatlan dolog… Hát innen mégis kidobják, már előre látja.
Hozzáér az edény két foghatónak tűnő részéhez, viszont hirtelen, sziszegve kapja el a kezét, mivel még az is forró. Belenézni nem mer, hogy megtudja, mi a tartalma, mert úgy gőzölög, hogy attól fél, leolvasztja a hő a fejéről a bőrt. Viszont az a fából készült eszköz benne használhatónak tűnik…
Megfogja, és megkevergetni kezdi az edényben lévő dolgokat, de meglehetősen óvatosan, vonakodva és idegenkedve. Ennek köszönhetően világossá válik, hogy leves készül, legalábbis a valami folyékony hangjai, az itt-ott megakadásra kényszerítő, keményebb hozzávalók erre engednek következtetni, egyébként nem tudja.
- És én ezzel most mit kezdjek…? – néz el fintorogva az asztal felé, ahol félig felvágott zöldségek és húsfélék találhatók, meg néhány kés. Vajon azért hagyták itt, hogy öngyilkosságot kövessen el?
Megvakarja a fejét, majd lehajtja a csuklyáját. Ideje lenne valamit kezdeni, nem igaz?
Kinyitja a szekrényt, amiben elvileg olyan dolgok vannak, amik… Biztosan szükségesek a továbbiakhoz. Csomó porfélét, őrölt növényi anyagokat talál benne. Jónak tűnnek, így ki is vesz néhányat, viszont fogalma sincs, miféle hatást okoznak. Bár… Nem mintha számítana, biztos jó lesz, ha egy keveset rak belőlük, így oda is áll a lábashoz, mindegyik fűszerből csippent egy keveset, és beleszórja a rotyogó kotyvalékba. Viszont…
Nem lát hatást. Nézi egy darabig, majd beleönti az egyik fűszernek a felét, utána nyugtázza csak, hogy rendben lesz így. Következő mozzanatként visszateszi az összeset a helyére, és ismét az asztal felé veszi az irányt. Odaérve végignéz rajta: zöldségek, gyümölcsök, odébb húsfélék, de azok most nem jelentenek semmit. Majd később foglalkozik velük, egyelőre a növényekkel kell foglalkoznia.
Megfogja a kést, felemeli – bizonytalanul tartja –, de van egy elképzelése még nagyon régről, hogy mit is kell csinálni: felvágni a maradékot. De aztán…
Aztán tulajdonképpen mit is kéne velük csinálni? Mert annyira azért nem jártas az ételek kinézetében, hogy legyen egy halvány elképzelése, miként kell és hogyan hasznosítania őket. Elvégre mindig a legolcsóbbat kéri, honnan is tudhatná?
Mindegy… Majd megoldja valahogy. Csak sikerül, ha már a nekromantalét állandó bizonytalanságát is átvészeli.
Elővesz egy répát, és elővigyázatos mozdulatokkal kezdi el felszeletelni azt. Idegen kezében az eszköz, zavaróan, és furcsa, hogy ez a zöldségféle ennyire kemény. Levesben mintha nem így lenne… Ott mintha sokkal puhább, könnyebben rághatóbb lenne, de ismételten csak azt tudja tenni, mint korábban: megvonja a vállát, és rábízza magát a szerencséjére. Egészen addig így megy, míg váratlanul fájdalmat nem érez az ujjában…
Elkapja a kezét, ösztönösen a szájába veszi a sebesült ujjbegyet, és ahogy kissé nyugszik, megnézi.
Vérzik. Fantasztikus. Miért kell neki ezt csinálnia? De legalább elmondhatja, hogy vért izzadt az étellel…
Lemondóan sóhajt, majd folytatja a szeletelést, még pár vágással gazdagodva. Már most látja maga előtt, hogy az összes ujja használhatatlan lesz a végére így, de hát… Csinálnia kell, nem? Akkor itt aludhat, és másnap már megy is tovább, csak ne kelljen ilyen piti munkát végeznie… Meglehetősen bosszantó.
Ezt egy darabig folytatja, míg az összes répa el nem fogyott, és felrakva a fadeszkára, odasétál a gőzölgő, még mindig rotyogó ételhez, ami csodák csodájára még nem párolgott el, majd beleönti az egész adagot. Elégedetten sétál vissza, lerakva az eszközt, és a következő lépésen gondolkodik.
Körbenézve az asztalon talál még… öhm… hát ilyen barna, koszosnak tűnő, kerek, itt-ott benyomódott valamiket (burgonyát), amelynek mindegyike kényelmesen elférne a tenyerében, úgy megnőttek. Most ez vagy valami fűszerféle, vagy egy ehető dolog… Tűnődik rajta, mit is kéne velük kezdenie, végül megvonja a vállát, aztán a répák után küldi bele az edénybe a korábbihoz hasonlóan meglepő elégedettséggel, mellette azzal az érzéssel, hogy a fogadós majd megbánja, hogy pont erre a munkára osztotta be.
Még néhány zöld levélfélét és salátát beledob, és vet egy pillantást a sercegő húsdarabokra, de mivel nem lát rajtuk túl sok változást, azok megforgatása nélkül lép vissza az asztalhoz, hogy az így nem túl étvágygerjesztő kinézetű combok közül elvegyen párat. Némileg undorodva figyeli egy darabig azokat, és egy gondolat erejéig megfordul a fejében, hogy ezek esetleg valamiféle titkos fegyverek, amiket a meghívatlan behatolók ellen használ az asszonyság… Viszont kifejezetten ehetőnek tűnnek mindennek ellenére, főleg azzal az undorító, enyhén tocsogós hangjával, így behajítja a burgonya és a répák után. Ez a legegyszerűbb, na meg a legvalószínűbb is a felhasználásának.
Még van valami, ami feltűnik neki így, utólagosan. Ahogy végignéz az asztalon, észrevesz egy levágott fejű, madárnak tűnő, de tollaitól megkopasztott valamit. Dísz lenne? Nem valószínű… Lehet, ezzel is kéne foglalkoznia, viszont a tűzhelyen már aligha van hely, meg úgyis elég nagy…
Odalép, megemeli a tetemet, visszasétál a tűzhelyhez, és a lángok közé dobja, gondolván, hamarabb megsül majd, ha a közepén van, és talán más teendője egyelőre nincs. A leveses edénnyel egy darabig nem kell foglalkoznia, bár ahogy lopva rápillantott, elpárologni látszik a tartalma. Hmm… Lehet, mégsem leves készül belőle, és ez csak szárazabb étek? Megeshet… Ha már víz nincs körülötte, akkor minden bizonnyal nem előétel lesz.
Leül az egyik székre, és elégedetten várja, míg valami történik. Hintázik az eszközön az asztalba kapaszkodva, hogy még véletlenül se essen hátra, miközben egy vöröslő almát eszeget, hogyha már ilyen jó illatok szálldogálnak, akkor legyen valami, amivel hirtelen fellépő éhségét minimálisan csillapíthatja.
Vajon mikor lesz kész?
Benyit a fogadós, és egy pillanatig elégedetten szemléli, hogy felhasználásra kerültek az alapanyagok, legalábbis egy részük, elvégre ez az étkek elkészültét is jelzi, ám a széken hintázgató nő látványára roppantmód haragossá válik.
- Hát mégis mit csinálsz?! – kiabál, ő pedig értetlenkedve fordítja oda a fejét.
- Hát… Várom, hogy kész legyen, nem egyértelmű? – pislog a másikra továbbra is értetlenül.
- De kavargatni kell, kóstolgatni, nézni, mikor jó! – vijjog tovább, akaratlanul is hadonászva a levegőben, és még mielőtt odaléphetne a leveshez, valami füstölni kezd szürkésen-feketésen. – Ez meg mégis micsoda…? – morogja, keresve a forrását, ami nem más, mint maga a tűz.
- Azt a nagy húst beraktam, gondoltam, így gyorsabban kész lesz – vonja meg a vállát, mit sem tudva arról, hogy ezt nem éppen így kellene hinnie, mind a négy lábán ülve már a széknek.
- NA TAKARODJ INNÉT, TE SZÉLHÁMOS!

Egy zsák liszt a sarokban, egy tucat tojás a pincében, mindenféle fűszer a ládákban. Az előző lakó egy hatalmas ínyenc lehetett, hogy ekkora készletet halmozott fel mindenféle finomságból.
- Hát ideje nekikezdeni... nincs igazam? – beszél a levegőbe remegő hangon.
- Rám ne számíts, idegen vizekre eveztél. – szólal meg a lány hangja a semmiből.
Gerard most tényleg nagy fába végta a fejszéjét. Megküzdött ő mindenféle szörnyszülöttel, harcolt az egyház oldalán, szembenézett magával a halállal is. Most egy olyan küldetés vár rá, amire még Lia sem volt képes felkészíteni: vacsorát főz.

- Készen állsz? – kérdezte a tünde fennhangon.
- Nem... – válaszolta Gerard unott arckifejezéssel.
Ott álltak egymással szemben a torony előtti udvaron. Mindkettejük kezében éles kard csillogott, tekintetükkel egyfolytában a másikat pásztázták.
- Meg kell tanulnod bánni azzal az ékes csecsebecsével.
- Na jó... legyen. Mi a vesztes „jutalma”? – kérdez rá félősen. Társa ritkán kezd bele olyan kihívásba, aminek ne lenne tétje.
- Hm... lássuk csak... a vesztes főzzön mára vacsorát a lenti holmikból?
- Legyen, állom a fogadást! – válaszol magabiztosan – de csak hogy előre tudd, a pácolt hús nem a kedvencem.


Az említett összecsapás nagyjából fél percig tartott, nem kis meglepetéssel Leo győzelmével zárult, így a démonra hárult a feladat, hogy vacsorát készítsen a lent talált temérdek alapanyagból. Hosszas gondolkodás után végül egy egyszerű szárnyassült mellett tette le a voksát, mert elgondolása szerint azt „nem lehet elrontani”. Elsőnek a sütőt ment megvizsgálni.
- Lássuk csak... ide megy be a fa, ide meg a hús... tálat láttál neki valahol?
- Ööö... lehet jobban járnál, ha nyárson sütnéd.
- És te még azt mondtad, semmi hasznodat nem fogom venni. - feleli nevetve.
Nem telt bele pár pillanat máris ott állt a szoba közepén egy tűzrakóhely, fölötte pedig a nyársra húzott tyúk. Gerard egy ízléses mozdulattal begyújtotta a tüzet, majd elkezdte forgatni a nyársat.
A szobában pillanatokon belül akkora füst keletkezett, hogy látni is alig lehetett tőle. Szerencsére gyorsan az ablak felé vette az irányt, s bár valamennyi mindig maradt bent a szobában, nem annyira sok, hogy megfulladjon tőle az ember. Ami azonban sokkal ijesztőbb volt, hogy a szárnyas egyik pillanatról a másikra lángra kapott.
- Hé, ennek így kell kinéznie?
- Nos... hé – mutat rá a lány illúziója a tyúk égő tollaira – ezeket nem megkopasztva szokták sütni?


Hosszas tisztogatás és kosztalanítás árán, de a hús újra a nyárson lógott (immáron tollától megfosztva), s a tűz sem aludt még ki. Gerard otthagyta az amulettet a tűzrakóhely mellett, amíg kormos arccal lerohant a kamrába valamiféle fűszert szerezni.
Lent a polcokon rengeteg régi, poros doboz lapult, mindegyik más-más címkével. Mivel fogalma sem volt, róla melyiket érdemes használni, szag alapján kiválasztott ötöt-hatot, majd pluszba még vett maghoz sót, borsot és őrölt paprikát is. Mikor már éppen ment volna felfelé, egyszer csak megakadt a szeme egy különös nevű növényen. Nem a fűszerek közt volt, de felkeltette az érdeklődését. A dobozán egyetlen szó állt: „citromfű”.
~ Citromfű? Mi az a citrom...?
Vállat vont, majd magához vette a különös nevű növényt is. Már éppen azon gondolkozott, meg kéne szagolnia ezt is, mielőtt felhasználná, ám ekkor füstszag csapta meg ismét az orrát. De nem egyszerűen csak füst volt, égett hús szaga is keveredett vele. Sietve rohant fel, hogy megnézze mi történt.
- Rám ne nézz – megtegetőzik Lia, amint felért – én nem csináltam vele semmit!
Valóban az volt a probléma, hogy nem csinált semmit, ugyanis a hús, ha nem forgatják egyenlőtlenül kezd el pirulni, így most az egyik oldala csúnyán elszenesedett.
- Ha lehet egy gyors tippen – okítja ki kajánul vigyorogva – legközelebb olyat haggy itt felügyelni, akinek teste is van.

A fél oldalát hiányoló szárnyas félig megpirulva forgott a nyárson, miközben a félig már idegbajt kapott démon mellette állt és egy pillanatra sem vette le róla a szemét. Miután az égett szenes tyúk helyett a finom sült szaga kezdett terjengeni a szobában úgy döntött, ideje kezdeni valamit a fűszerekkel is.
- Na jó... te tudod, hogy kell ezeket mefűszerezni.
- Hát... nem. Egyszer láttam, ahogy csinálják, de az egy leves volt.
Gerard sóhajtott egy nagyot.
- Remek, akkor most mihez kezdjünk?
- Azt hiszem, van egy használható ötletem.
Így aztán Gerard egyszerűen karcolásokat vágott a húsba a sötét dárdájával, majd a keletkezett réseket a fűszerek keverékével töltötte meg. Ahogy a zsír elkezdett megolvadni, feloldotta a különféle ízésítőken, így azok szétterjedtek az egész húsban. Csodás illat lendge körbe a bútorokat a konyhában. Kicsit ugyan erős volt az aromájuk, de attól még igazán ínycsiklandóan festettek.

Leo fáradtan érkezett haza. Egész nap az erdőt járta, hogy megismertesse magát annak vadvilágával. Elégedett vigyorral lépett be.
- Megjöttem! – kiálltja el magát.
Gerard ott ült az egyik oszlop tövében és egy könyvet olvasott. Arca tiszta fekete volt az elszenesedett hústól és a füsttől.
- No lám, nem sikerült jól a sütögetés. – kérdezi visszafojtva a nevetését.
- De, a vacsora készen van... csak akadt menet közben egy-két kellemetlen nehézség.
- Látom – feleli, miközben nagyokat nevet a fiú kinézetén – én pedig farkaséhes vagyok, lássunk neki!
A vacsoráról igencsak vegyes vélemények születtek. Lia, aki gyengébben érezte az ízeket tárgy mivoltából nagyon finomnak és ízletesnek találta. Leo két falatot volt képes leerőszakolni a torkát, mert olyan fűszeres volt, hogy a harmadikat már képtelen volt lenyelni a köhögéstől. Gerard társa tapasztalatain okulva nem volt hajlandó enni belőle, de a tünde úgy gondolta, had álje át ő is poklot, így aztán két vállra fektette és lenyomott egy falatot a torkán.
Miután két percen keresztül fuldokolt, a megmaradt sültet egy lángoló sötét dárda sortűzzel tüntette el a föld színéről. A nap végén mindketten levonták a tanulságot a vacsorával kapcsolatban.
- Azt hiszem maradjunk az egyszerűbb ételeknél...
- Hm... én éppenséggel arra gondoltam, megvan mit fogunk kínvallatásnál használni.
- Te jó ég, annak nem az a célja, hogy az áldozat életben maradjon? – borzad el a tünde.
- Igazad lehet – helyesel a démon – akkor „kíngyilkoláshoz” fogjuk felhasználni.
Nagyot nevetve pakolták el a hatalmas rendetlenséget, amit Gerard a sütögetés közben teremtett a konyha közepére. Miközben a fűszereket tette a helyére, megakadt a szeme a citromfüves dobozon. A neve alatt a dobozon az alábbi szöveg volt ovalasható:
„Szúnyogűzésre”

A hó vakítóan verte vissza a napsugarak fényét. Az ujjai pirosak voltak és elgémberedtek, de stabilan tartotta az íjat, majd lőtte ki a nyilat a megfelelő pillanatban. A nyúl felágaskodott és kedvesen mozgatta az orrát, épp csak ránézett a rá vadászó tündére, mielőtt a nyíl beleállt volna az oldalába. A vére vörösre festette a havat, Loreena pedig elégedetten futott oda, hogy megnézze a zsákmányt. A vadnyúl bundája hófehér volt, és nagyobb termetű, mint amire számított. Kihúzta belőle a nyilat, gyorsan lemosta a vért az acélhegyről egy kis hóval, majd ujjait a hosszú tapsifülekre kulcsolva sietett vissza az egyik sziklaszirten álló rozoga kis kunyhóba.
Sosem gondolta volna, amikor elindulnak a hágón át, hogy elkapja őket a hóvihar, hiszen ebben az évszakban még nem kellett volna… Még szerencse, hogy rátaláltak erre a kis kalyibára, mikor Armin lecsúszott az egyik jeges padkáról, és csúnyán összetörte a bal lábát, így le is lassultak, az pedig, hogy időben elérjék a hegy lábánál fekvő kis falut esélytelennek bizonyult. A kis kunyhó megmentette őket a fagyhaláltól, a bent lévő bútorok egy részéből csináltak tábortüzet, és összebújva melegedtek mellette. A negyedik napra viszont elfogyott minden élelmük, pedig még egy ideig bizonyosan kénytelenek voltak élvezni a nyikorgó deszkák vendégszeretetét. Így azt tette, amire eredetileg kiképezték: vadász volt, hát vadászott, még ha jobban is örült volna néhány fagyott bogyónak a változatosság kedvéért. Egyelőre beérte a nyúllal, a friss hús úgyis segíteni fog, hogy a herceg hamar visszanyerje az erejét. Felmászott az oromra kezében a nyúllal, majd besurrant a házikó ajtaján. Érdekes mégis ismerős illat csapta meg az orrát. Olyan… Otthon illat volt. Ha nem lett volna tél, nem fáztak volna, és kedvese nem lett volna olyan borzalmas állapotban, talán még el is játszott volna a gondolattal, hogy élhetnének ők ketten egy ilyen kedves kis erdei házban, távol háborútól és kormányzástól.
- Ennyit találtam... De többet nem mertem kint maradni, így sem érzem már a lábam. – mondta mikor belépett. A csizmáját eredetileg nem hóban meneteléshez készítették, át is ázott és már alig érezte a lábujjait. Hallott rémtörténeteket arról volt, aki elveszítette néhány lábujját, a fagyban letörtek neki… Nem akart erre a sorsra jutni. Letette a nyulat a ház közepén lévő kis tűzhelyben izzó parázs mellé, és odalépett a herceghez, hogy megnézze, hogy van. Armin elmosolyodott, amikor meglátta, de ez a mosoly kimerültnek tűnt. A tünde nem csodálkozott, kedvese egész éjjel harcolt a lázzal, de amikor hozzáért a homlokához örült, hogy kellemesen hűvös volt.
- Egy nyúl is elég lesz, ha jól készítjük el. Még az anyám mutatott régen egy... - kezdett volna felülni, de már ehhez is erőlködnie kellett, így Loreena szigorúan nyomta vissza az ágyra.
- Nem. Neked pihenned kell. Majd mondod, hogy hogyan mesélte anyukád, és akkor csinálom úgy, rendben?
Leült és nekiállt megnyúzni a nyulat. Azt kívánta, bárcsak értene rendesen a bőr előkészítéséhez, a hófehér bundából gyönyörű kesztyű lett volna. Eszébe jutott vadász barátja Reingard, és amikor wolpertingerre vadásztak. Csak remélni merte, hogy Liz hordta azt a kesztyűt, ami a különleges, mítikus lény bundájából készült.
- Bár semmi fűszerünk nincs, csak ez a fémnyárs, meg tűz...
A herceg sóhajtott és visszafeküdt, de azért fejét oldalra fordítva nézte a lányt, és kezdte el közben magyarázni az elméleti lépéseket. Bár Lory tudta, hogyan kell megnyúzni egy állatot és kibelezni, hagyta, hogy a férfi minden lépést elmondjon. Igazából onnantól volt tanácstalan, hogy a nyúl felkerül a nyársra. Egyszer szakította csak félbe.
- Várj. És mit kezdek a belső szerveivel? Dobjam ki?
- Hát, a veséjét meg lehet sütni vajon, meg a bélszínt is lehet fejedelmi étekké varázsolni, de ahhoz nem elég egy nyárs, szóval igen, jobb, ha kidobod. Illetve még jobb, ha elföldeled, hogy ne vonzzon ide semmi éhes ragadozót.
A lány szomorúan rázta meg a fejét.
- A föld fagyott, és nincs ásónk, nem fogom tudni elásni, de megpróbálom betemetni hóval.
A tőrével szerencsétlenkedik egy ideig, nem igazán nyúzókésnek tervezték, de a semminél jobb, majd amikor készen volt kivitte a belső szerveket az ajtó elé, és betemette egy nagyobb adag hóval. Próbálta feléleszteni a kis tüzet, de az épp csak nyaldosta a hús alját.
- Van még fánk?
- Nem tudom. Te jártál kint, szóval, ha ott nincs, akkor a kunyhót kell lebontanunk. – a herceg próbált mosolyogni, Lory pedig nem tudta, hogyan volt képes minden nehéz pillanatban megőrizni a derűlátását… de nagyon szerette ezt benne.
- Ameddig a humorérzéked megvan... Addig azt hiszem, megmaradsz.
Odasétált a férfihoz és adott egy puszit a homlokára, majd kiment a ház mögé. Szerencsére talált még két hasábot, az utolsókat, így magában megjegyezte, hogy legkésőbb holnap fát is kell szereznie. Rátette a hasábokat a kis tűzre és próbálta elérni, hogy lángra kapjanak, és a nyúl valami lassú tűz félén piruljon.
- Szerinted ki élt itt, mielőtt elhagyatott lett?
- Egy remete. Egy vadász. Egy útonálló. Bárki, aki kénytelen volt huzamosabb időt tölteni itt.
- Aki úgy járt, mint mi. - sóhajtott fel. A lángok elkezdtek víg táncot járni, Lory pedig odakuporodott az egyetlen ágy-szerű valami mellé, amit éppen a herceg foglalt el, majd felhúzta a térdét. - És most csak várni kell, ameddig megsül?
Armin addig mocorgott és nyújtózkodott, ameddig sikerült bátorítóan megsimogatnia a lovagnő vállát.
- Nem lesz gond. Én rendbejövök és hazamegyünk. - mosolyodik el az előzőnél valamivel megnyerőbben és élettelibben. - Nos igen, már a tűz teszi a dolgát. Bár néha nem árt fordítani rajta egyet.
- Jól van. – bólogatott és elnyomott egy ásítást. Valójában nagyon fáradt volt, egész éjjel virrasztott Armin mellett, próbálta lejjebb vinni a lázát, reggel pedig már korán kiment, hogy mihamarabb tudjon ennivalót hozni. - Aludj csak, majd figyelek.
Felhúzta a térdét, és átölelte, majd ráhajtotta a homlokát... csak egy picit...
Egy vonyításra kapta fel a fejét. A farkasok már a ház körül ólálkodtak, úgy tűnik a hó nem volt elég, hogy elfedje a belsőségek véres szagát. Nagyobb baj volt azonban hogy a tűz szinte teljesen leégett, a nyuszi alja szenes fekete volt, a teteje viszont még nyersen vöröslött. Azonnal felpattant, hogy megvizsgálja a helyzetet, torkát a sírás fojtogatta.
- Armin... ébren vagy?
- I... igen. Most már. Mi a baj?
- Szerinted... Ez még menthető? – a hangja kicsit elcsuklott, ahogy megemelte a nyársat.
- Öhm. Egy része. Talán a melle meg az oldala még nem égett meg nagyon. Nem lesz sok, de még megmenthető, ha megfordítod.
- Mármint... A nyers részét fordítsam a tűz felé? És ami fekete az meg... Hogy is mondják az emberek? Arra keresztet vetünk?
- Hát... Igen, azt hiszem más megoldás nincs.
Loreena felsóhajtott, arcán egy kövér könnycsepp futott le. Szeme sarkából látta, ahogyan a herceg ismét fészkelődik, és próbál hozzá felkelni.
- Végülis... nincs más úgysem, amit ehetnénk.
Visszatette a nyulat a tűzre, de most a nyers felével a lángok felé. Ébren kell maradnia... muszáj... Visszafelé menet megbotlott, és kirúgott véletlenül egy még égő hasábot, ami boldogan nyalt bele a nyikorgó, száraz és szúette deszkapadlóba.
- Dobj rá egy takarót kiszaladok hóért! – lendült a lány a bejárat felé, Armin pedig meglepett arccal, de állapotához képest elég gyorsan markolta meg a takaróját, és dobta rá az égő hasábra, remélve, hogy elég legy ennyi, hogy elfojtsa a lángokat.
Loreena szinte feltépte az ajtót, csakhogy farkasszemet nézzen egy belsőségmaradékokból lakomázó falkával. Ilyen végképp nincs!
- Csak egy kis hóért jöttem… Csak egy kis hóért…
Gyorsan felmarkolt az ajtó elől amennyit hirtelen tudott, hógolyóvá formálva, és rádobta a tűzre, vagyis mostmár a takaróra. Szerencsére a víz és a fojtás már elég volt, hogy megfékezzék a lángokat, így Loreena rácsapta az érdeklődően befelé néző farkasok orrára az ajtót.
- Tudod... Van az a mondás, hogy a férfiak szívéhez a gyomrukon át vezet az út. Nos, én most nagyon örülök, hogy nem tudsz futni.
- Áh, az a nyúl is futni próbált előled, nézd meg mi lett a vége szegénynek. - vigyorodott el szemtelenül. - Azok ott amúgy farkasok voltak?
A lány felkuncogott, és elképzelte, ahogyan a herceg a ruháit fogva menekül előle, miközben ő nyilakat lőne rá, és kiabálná, hogy „Minden férfi disznó!”
- Igen. Legalább ők jól laknak ma este... – jegyezte meg mosolyogva. Nem sajnálta a farkasoktól azt a kevés kis nyúlbelsőséget. Visszatelepedett a tűz mellé, hogy mostmár tényleg odafigyeljen a sülő húsra bár közelről látszott, hogy nagy valószínűséggel az egész ehetetlen lesz… De még állt a kérdés, hogy rosszabb lesz-e az étel, mint amennyire éhesen, vagy kibírnak még néhány napot, ameddig a lovagnő háziasszonnyá avanzsál?

No, azonnalit lezárom. Örömmel látom, hogy mindannyian jól teljesítettétek a feladatot, s csodálatos kulináris mesterfogásokat mutattatok be a kedves olvasónak Mindenkinek jár a jutalom természetesen, s ezek részei is lehetne a QFA receptes könyvnek.

Dar, a segítségért felírhatsz 500 váltót ismételten.

1500 Váltó