Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!

Kérdező vendégeknek
Latest topics
» Johannes Hagen
by Johannes Hagen Yesterday at 11:46 pm

» Cynewulf/Sheatro
by Sabriyah Yesterday at 11:01 pm

» [Magánküldetés] Bor és Hivatal
by Institoris Yesterday at 7:59 pm

» Lory & Sieg - Vadász ünnepség
by Darrakard Yesterday at 4:28 pm

» Ada & Ced, avagy a túlélés törvényei
by Adalya Amram Ehud Yesterday at 1:52 pm

» [Azonnali játék] Dies Irae
by Cedrick von Nebelturm Yesterday at 12:28 pm

» Teljesítmények
by Gustav Engelberg Yesterday at 10:34 am

» A zsoldos, a bérgyilkos, a pap, a démon és a hercegnő
by Loreena Wildwind Yesterday at 9:28 am

» Magánjáték és PvP Zárás
by Loreena Wildwind Yesterday at 9:17 am

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 49

Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Darrakard

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 47

Tünde frakcióküldetés: Age old mistakes

Szomb. Feb. 10, 2018 6:20 pm by Darrakard



"We have come to this land a long time ago. Eighthundred and …

Comments: 4


[Déli Frakcióküldetés] Reunio

Go down

[Déli Frakcióküldetés] Reunio

Témanyitás by Skadi von Himmelreich on Kedd Jan. 30, 2018 12:46 pm

Mila, Liam: Mindketten Hellenburgban tartózkodtok épp. Mila, mint aki a magát másokból ellátók népes táborába tartozik, épp az aznapi betevőért próbál kizsebelni egy vándort. Ez lesz Liam. A vége dulakodás lesz, amit egy őr észrevesz, és mindketten a bíróságon végzitek. Ám a sorsotok nem olyan rossz, mint várnátok: A meghallgatást egy katonatiszt szakítja meg, aki jelentkezőket keres egy új feladathoz. Nektek pedig felajánlják ezt a börtön helyett... Részletesen Skypeon egyeztessünk!

Erhard, Leon: Ti mindketten behívólevelet kaptok, és egyidőben kell a zsinati templomoslovag-parancsnoknál megjelennetek. A küldetésetek nem kisebb mint egy segélykérő levélre válaszolni, ami a Köderdő határából érkezett. Két útitársat is kaptok, lásd feljebb. Keressetek, és lebeszéljük!

Johnny, Dieter, Wyn: Kellemetlen helyzetbe kerültetetek, egyen-egyenként. A Köd-erdő táján egy eddig ismeretlen mélységi és annak kultistái vetettek tömlöcbe titeket. Ezeknek az okait Skype-on letárgyaljuk. A tömlöcben nem lesztek egyedül: Egy tépett, fehér-arany köntösű férfi is van ott veletek. Ezt szintén lebeszéljük majd Skypeon.

Határidő, akár csak északon, feb. 14. Muszáj, hogy jó tempóban együtt haladjunk velük, különben a történetszálak nem érnek egybe. Keressetek Skypeon mindennel nyugodtan, akinek nincs meg, az dobjon itt nekem egy PM-et, és megadom!
avatar
Skadi von Himmelreich
"Hellenburg Ökle"


Hozzászólások száma : 431
Join date : 2013. Jun. 07.
Age : 21
Tartózkodási hely : Ahol szükség van rám

Karakter információ
Kaszt: Lovag
Szint: Elérhetetlen
Tapasztalat:
777/777  (777/777)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: [Déli Frakcióküldetés] Reunio

Témanyitás by Johnny Wood on Pént. Feb. 02, 2018 11:09 am

Miért voltam ott? Talán Armaros tudta előre, talán csak véletlen... A lényeg, hogy a Köderdő és Tünde Erdő közötti keskeny úton vertem tanyát. Sehol senki... Kellemesen tudtam volna pihenni. Volna. Alig helyezkedtem el kényelmesen a füvön, a mögöttem lévő bokor rezegni kezdett. Csak ne egy északi behajtó legyen...
- Ki az? - rántottam oda álmos fejemet.
Egy nő lépett ki a bokorból. Ruházata nem volt kirívó. Szinte minden kultista hasonló rongyokat aggat magára.
- Ugyan azt szolgáljuk! - törte meg a csendet vékony, nőies hangjával.
- Armarosra gondolsz? - kérdeztem tőle meglepetten.
A nő bólintott egyet, kecsesen közelített felém, majd leült.
- Üzenetet hoztam. Olyat, amit a nagyúr nem adhatott át személyesen.
- Mondjad! - néztem izgatottan.
- A közelben felébredt egy másik mélységi. Úgy mondják, hogy a neve Raczahqel. A szándékai pedig ellenkeznek Armaros nagyúréval. Azt szeretné, ha elmennél, és megvizsgálnád. - magyarázta.
- Miért pont én? - sütöttem le a fejem. - Igaz... A többiek nagyban ténykednek a kiszabadításán.
- Te vagy a legközelebb a követői közül. Nagy bizalom ez a Nagyúr részéről.
- Rendben, Rendben! - hadartam miközben felálltam. - Merre is kéne keresnem ezt a... Racsaelt?
- Raczahqel. - javított ki miközben felállt és a Köderdő felé mutatott. - Egyenesen arra. A követőit könnyen felismerheted, vörös háromszög van az arcukra festve.
- Fanatikusok... - röhögtem el magamat, miközben a gyűrűmre néztem. - Nem szóltam.
- Igyekezz egyben maradni, a Nagyúrnak mindenkire szüksége van. - indult el arra, ahonnan jött.
- Rendben... - sóhajtottam nagyot. - Ezt te miért nem tudtad elmondani? - kérdeztem dühösen Armarost. - Mindegy... Induljunk!
Armaros meglepően csendes volt az utóbbi időben... Mintha félne beszélni velem. Mindenesetre elindultam a Köderdő irányába. Pár óra bolyongás után már meg is pillantottam a fehér romokat. Körülötte fehér köpenybe burkolódzott kultisták sorakoztak. Egyébként kezdtem érezni valami furcsát... Mintha az a másik mélységi ott lenne a közelben.
- Üdv! - léptem oda két kultistához. - Békét kérni jöttem!
- Te ki vagy? - kérdezte az egyikük.
- Johnny Wood vagyok! - hajoltam meg tisztességesen. - Béke ajánlatot szeretnék tenni mesterem, Armaros nevében.
A mélységi nevét meghallva mindketten felhördültek.
- Bátor dolog volt idemerészkedned, kölyök. Vagy talán inkább bolond? Majd a mester eldönti. Kövess!
Megragadták a karomat és bevezettek a romba, ahol elindultunk lefele egy csigalépcsőn. A lépcsősor nagyon hosszú volt, kissé úgy tűnt, hogy nincs is alja. Ahogy haladtunk lefelé egyre erősebben éreztem a másik mélységi jelenlétét.
~ Mit keres itt Armaros egy követe? - szólalt meg a fejemben.
- A mesterem nem akar balhét. - közöltem vele.
~ Ez nagyon meglepő ahhoz képest, hogy el akarja engedteni magát.
Felnevettem a mélységi szavai hallatán.
- Veled nem akar balhézni. Gondolkodj csak egy kicsit! Egyikőtöknek sem érné meg!
~ Pontosan tudom, hogy mi éri meg, meg mi nem. Neki pedig nagyon is megérné elvenni azt, ami nálam van.
- Miért, mégis mid van? - közben próbáltam morcosan nézni Armarosra, bár ez nem nagyon jött össze, mivel csak a fejemben él.
~ Nem olyan dolog ez, ami egy egyszerű kultista tudhat. Sőt, most már te is az én birtokomban vagy. Akár cserealapnak is felhasználhatlak. Mit gonolsz, kedvel annyira Armaros, hogy alkut ajánljon érted?
- Remélem igen...
~ Kiváló.
Amint elhangzott ez a szó, a két kultista megragadta a karomat és elkezdtek felfele rángatni.
- Most hova visztek, barmok? - kapálóztam. - Armaros! Mond el mi folyik itt!
- Tömlöcbe. Majd Armaros jön, és kiszabadít, ha akar.
Tényleg oda vittek... Egyébként a cellában már volt egy férfi. Szakadtas, arany köpenyt viselt. Mintha rangos ember lenne... Arcát azonban egy ék alakú maszk takarta, így nem tudtam beazonosítani.
- Nocsak, már a sajátjaik között sem válogatnak? - nézett rám.
- Nem vagyok közéjük való, rendben? - mordultam mérgesen a férfira.
- Pedig a kisugárzásod olyan, kultista.
- Pfff... Tudod, nem csak azt a gyökér Racsaelt szolgálja mindenki. Vannak mások is!
- Valóban? - kérdezte eltúlzott reakcióval. - Pedig mindannyian többnyire egyformának tűntök.
- Nézd, nekem ilyenem van... - mutattam neki a gyűrűmet. - Ő nekik meg szar a homlokukon...
- Áh, értem, értem... És mit tettél, hogy idedobtak?
- Magam sem tudom... - néztem magam elé.
- Ez bizony szomorú. Nos, maga legalább túlélheti. Én kevesebb eséllyel.
- Miért? Maga mit tett?
- Mondjuk úgy, hogy "tiszteletemet tettem" Raczahqelnél, csak elszámoltam magam.
Felnevettem.
- Miért tenne bárki is tiszteletet egy gyökér mélységinek?
Felnevetett ő is, kellemetlen hangon
- A tisztelettétel alatt azt kell érteni, hogy letéptem a felét, csak befuccsolt a tervem.
- Eléggé "okos" ötlet volt. - vihorásztam. - Miért vitt erre a lélek?
- Mert másik három alaklommal bevált.
- Kivel kerültem egy cellába? - néztem rá rémülten.
A férfi mosolyogva levette a maszkját.
- Be sem mutatkoztam, ez igaz. - felállt és kezet nyújtott. - Esroniel von Himmelreich, örvendek.
- Üdv, Esroniel! Johnny Wood vagyok. Armaros kultistája.
- Áh, a keleti mélységi! Akkor te egy viselhetőbb testvér vagy, ő nem okoz nagy gondot. - azzal bökött egyet kifele. - De ez itt...
- Ez itt egy gyökér... - közben nagyon gondolkoztam, hol hallattam már ezt a nevet, majd félve megkérdeztem. - Mondcsak... Te hajtottál végre valami nagy dolgot ugye? Nagyon ismerősen hangzik a neved...
Esroniel szeme felcsillant.
- Végre valaki, aki nem akar egyből megverni, ha meghallja a nevem! - megint nevetett egyet. - Nos, hogy nagy volt-e, azt nem tudom, de mondjuk úgy, hogy a jelenlegi konfliktust észak és dél között én kezdeményeztem. Én vagyok a déli egyházi vezető. Vagyis, csak voltam...
- Érdekesen hangzik... Bár nem vagyok jóban az istenekkel... Északon például felgyújtottam egy templomot.
- Óh! Hát maga az én emberem! - nevetett harmadjára is. - Most viszont nem tehetünk mást, mint várunk. Hívtam erősítést, aztán kitörünk.
- Az erősítése nem akar majd végezni velem? Mármint egy kultistának nem igazán szoktak örülni...
Mosolyogva megrázta a fejét.
- Délen mindenkit elfogadnak. Amíg nem okozol bajt, nem lesz károd.
- Akkor rendben... És mikor jön az erősítés?
- Idő kérdése, testvér. Idő kérdése...
avatar
Johnny Wood
Kultista Megszállott
Kultista Megszállott

Hozzászólások száma : 143
Join date : 2016. Oct. 13.
Age : 12

Karakter információ
Kaszt: (Megszállott) Kultista
Szint: 3
Tapasztalat:
1520/2500  (1520/2500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: [Déli Frakcióküldetés] Reunio

Témanyitás by Dieter von Rotmantel on Pént. Feb. 02, 2018 2:15 pm

Sosem féltem a tűztől, de tiszteltem eléggé, hogy ne kerüljek hozzá túl közel. Azonban a Harag Napján, amikor a testet öltött láng jött el Veronia minden lakosáért nem volt olyan lélek, aki el tudta volna kerülni a tüzet. Úgy mondják a világ egyharmada azonnal halálra égett, másik egyharmada megsebesült. Engem ez utóbbi érdekelt, ugyanis ezek a megnyomorult szenvedők keresték egy orvos segítségét. Voltaképpen kényelmes volt ez a pusztítás, akármennyire szomorú is volt ezt elismerni. Amikor a megmaradtak felerésze torz, vöröslő és gennyedő sebektől csúf senki nem gondol arra, hogy aki ellátja egy felemás Rotmantel, dél legtisztesebb hollódoktora vagy észak legerényesebb apácája.
Arra mentem, amerre a nyomorúság vezetett. Leégett uradalmakon, korommal festett büszke erdők visszhangjain és köves nyomorrá szikkadt, valaha dús mezőkön keresztül vittek a panaszos hörgések és jajveszékelés, mint dögevőt a kimúlni készülő préda haláltusája és bele sem gondoltam a mögöttem hagyott mérföldekbe mielőtt a Tünde-erdő küszöbén találtam magam. Az első fák halomba voltak döntve, némelyik kettérepedt, némelyiket szétvetette a roppant hő. Óvatosan léptem közéjük, ujjaimmal végigsimítva az egyik megfeketedett törzset, nem törődve az ujjbegyeimre ragadó korommal. Kétség kívül a tündérfajzatokat érte a legnagyobb csapás, és itt fájt a legjobban a csend, amit Abaddón lángoló haragja hagyott. Már nem neszezett semmi a büszke elfek erdejének ezen a részén, kilométerekre nem volt más, csak hamu, por és fekete fák. Itt nem várt rám semmi. A természet templomát már kizsigerelték, mielőtt ideérhettem volna.
Éppen megfordultam volna, magára hagyva a korommal jelölt sebet, amikor meghallottam a csattogást. Halk volt, tőlem messziről szűrődött felém, de egyre élesebb és kivehetőbb lett. Hosszú tollak közé kapó szél hangja volt, egy madár szárnycsapásai, ahogyan erejét lattba vetve próbálta itt hagyni ezt a kietlen világot. Felpillantottam a sólyomra, ám meglepetésemre nem az erdő romjaitól menekült – felém közeledett. Alig egy pillanatra lassította le a szárnyalását, ahogy fölém ért és veszedelmes karmai kinyíltak, elengedve egy precízen összetekert és pecséttel lezárt levelet, majd pont ahogyan jött már el is tűnt a nyugati horizont felé.

„Tisztelt Dieter von Rotmantel orvosdoktor,
Tudatomra jutott, hogy éppen a közelben tartózkodik és van némi ismeretem munkásságáról. Nagy szükségünk lenne egy elismert tudású chirurgus segítségére egy igen bizalmas diplomáciai ügyben. Amennyiben felkeltette érdeklődését a dolog, kérem keressen meg Duskhaven sötét tünde faluban, a Nebelwald határában.
Tisztelettel E. v. Neulander vámpír diplomata”


Sosem volt eddig dolgom a Neulanderekkel, de tudtam eleget róluk hogy ne találjam furcsának az üzenettovábbítás módját. És tekintve, hogy a levélben, mint orvost kerestek és nem mint vámpírt úgy döntöttem megelőlegezem nekik a bizalmat. A sólyom szárnyalását követve indultam tovább, útbaigazítást kérve a szembe jövő menekültek és rászorulók hosszú soraitól néhány jó tanácsért és elsősegélyért cserébe, és alig néhány óra múlva fel is tűnt a horizonton a kissé viharvert tábla: „Welcome to Duskhaven.”
Meglepő módon a falu, amely alig rúgott túl a két ház egy kút és egy tehén kategórián jó állapotban volt, az itt-ott feltűnő nyomor is inkább a máshonnan áramló menekültek voltak, mintsem maga a tűz nyomai. A fogadó, egy kétszintes épület cégér nélkül roskadásig telt, főképp éjfi tündékkel és a gyógyításban segédkező hegyesfülű druidákkal, de a sarokban várakozó, korosodó vámpírt el sem tudtam volna téveszteni. Nem volt okom felesleges köröket leírni így odaléptem hozzá és helyet foglaltam vele szemben.
- Herr von Neulander! - biccentettem köszönés képpen. - Utolért a levele, miben lehetek a szolgálatára?
- Ezechiel von Neulander vagyok, örvendek, Herr Dieter. - nyújtott kezet a diplomata, amit én késlekedés nélkül fogadtam el. - Egy igen komoly feladat ügyén kerestem fel önt.
- Ebben biztos voltam.
A férfi egy apró, amennyire meg tudtam állapítani főképp a környéket ábrázoló térképet hajtogatott elém az asztalra, amelyben az erdő egy pontját szénnel rajzolt X jelölte. Meglepő módon a Harag Napja óta megszaporodtak a szénrajzok.
- Ez a hely egy mélységi kultuszhelye. A gond az, hogy az illetők elfogtak egy diplomáciailag kulcsfontosságú személyt. Ez a személy pedig küldött nekünk egy üzenetet, amiből tudjuk, hogy maga is megoldaná a kijutást, de komolyan sérült. Nem csak családunk, de egész fajunk érdekében, be kel jutnia a táborba, és segítenie az illetőn.
Egy pár másodpercig hallgattam. A feladatom egyértelmű volt, noha koránt sem veszélytelen. Keveset tudtam a mélységiekről vagy az őket követő kultistákról, de ez a kevés is elég volt hogy tisztában legyek a kockázattal, amely egy ilyen helyen várt rám.
- Képes ez a személy kettőnket is kijuttatni?
Ezechiel von Neulander férfi habozás nélkül bólintott, amely vagy nagy magabiztosságot jelentett, vagy nagy kétségbeesést.
- Több, mint két embert is akár.
- Hogyan érem el, hogy ne öljenek meg, mielőtt képes vagyok ellátni?
Sajnos a tudatom hátuljában kaparó ösztökélés már régen döntött a józan eszem és veszélyérzetem helyett, így ideje volt áttérni a gyakorlati kérdésekre.
- Itt jövök a képbe én...
A vámpír kinyújtotta a karját, majd mintha csak jelre várt volna tálcákat, korsókat és gyógyszeres tégelyeket felborítva berepült az ablakon az idomított sólyommadár, amely a levelet is kézbesítette. Meg kellett hagynom az idős férfi értett a hatáskeltéshez.
- ...és ő. Egy segédem kifigyelte a szektát, és tudjuk, hogy ki olyan fontos tag, hogy orvost hívjanak, ha megsérül.
Rosszallóan kúsztak össze a szemöldökeim, mert sejtettem merre halad ez a beszélgetés és nem feltétlenül egyezett egy gyógyító dogmáival.
- Vagyis ön megtámadja ezt a személyt, én pedig kéznél leszek, amikor a szekta orvost keres hozzá?
A férfi bólintott.
- Ez biztosítja az útját befelé. Kifelé pedig az orvosi szakértelme fogja.
Nem volt egyszerű helyzet és számos el nem hangzott részletben ott bújhatott a vesztem, így nem feleltem azonnal. Hátradőltem, karjaimat keresztbe fonva a mellkasom előtt, szemeim üvegesen meredtek a sólyom kerek, aranyszín íriszébe míg az kapott információkat foldoztam össze.
- Számomra minden paciens ugyanolyan, ezért egyetlen kérésem van. Még ha kultista is, nem szeretnék oka lenni egy ember halálának. Ha biztosítja, hogy az okozott sebesülés nem halálos, állok rendelkezésükre.
A vámpír újfent csak bólintott. Látszólag megkönnyebbült, hogy a beszélgetésünk ennyire könnyedén haladt, vagyis nem lehetett hozzászokva. De azok után amit a Neulanderek szópárbajairól hallottam nem is csodálkoztam a dolgon.
- Értelem szerűen a sérülésnek elég komolynak kell lenni hozzá, hogy orvosért induljanak, de igyekszünk nem túl súlyos károkat okozni.
Egy hajszálnyi szünetet tartott majd fekete szemében egy óvatos, megbúvó és menekülni kész róka csillogásával nézett fel rám.
- Ezt a tervet természetesen abban a feltételezésben készítettük, hogy elég magabiztos a tudásában. Ha ez nem így lenne, akkor még természetesen visszaléphet, mi pedig keresünk más alternatívát.
Sértett. Őszintén és mélyen sértett meg, de gyakorlottabb voltam annál, hogy ezt kimutassam.
- Nem kell. Megteszem. - néztem a szemébe, egyedül a tekintetemen át engedve a haragomnak.
Ezechiel von Neulander láthatóan elégedett volt.
- Egész fajunk nevében hálás vagyok ezért. - A vámpír hosszú ujjai elém tolták a térképet és szinte hanyagul intett, hogy megtarthatom. - A férfit fel fogja ismerni, jó eséllyel ő az egyetlen, aki nem áll a mélységi befolyása alatt ott. Aki pedig kultista, mindenképp egy vörös háromszög alakú festést visel az arcán.
- Mikor? - kérdeztem egyszerűen, miközben összecsavartam a papírt és eltettem a kézi poggyászomba az orvosi felszerelésem közé. Jobb, ha a kultisták nem találják meg nálam.
- Mihamarabb. Mi követjük az ön tempóját. Valamint van egy beépített illetőnk, aki tájékoztatja majd a kultistákat, hogy tud egy Rotmantel doktorról a közelben.
- Megfelel, ha itt várakozok?
- Tökéletesen. Szóljon, ha kezdhetjük.
- Kezdhetjük. Éppen munkát kerestem így nincs, amire várnom kellene.
A Neulander sokadjára bólintott, majd karján a sólyommal felállt és kifelé sétálva utoljára még visszafordult felém.
- Sok sikert! Számítunk önre.
- Bízhatnak bennem. - feleltem neki távozóban, aztán rendeltem egy adag ebédet és hozzá egy kupa bort. Éhesen nem lehet tisztességes munkát végezni.


Két-három óra telt el nyugalomban. A harmadik holdfűrudat szívtam el éppen, mikor egy tünde férfi arcán a Neulander által említett vörös háromszöggel belépett a fogadóba, erélyesen kihúzva magát és kapkodva nézett körbe.
- Van itt egy Rotmantel?
Elnyomtam a füstrudat a hamutartóba, amelyet a kocsmáros egész készségesen hagyott ott, majd nyugodtan, kapkodás nélkül felálltam és a tünde szemébe néztem.
- Van. Segíthetek?
- Jól megfizetünk, ha segítesz. Egy... barátunkat súlyosan megsebesítette egy madár. A vérzést elállítottuk, de szenved.
Nem voltam jó színész, világ életemben sosem kellett hazudnom így fogalmam sem volt, hogyan kellene megjátszanom magam – így nem tettem. Ugyanaz a betegei ügyét komolyan vevő chirurgus voltam, mint mindig.
- Merre? - vettem fel a poggyászomat, a tünde pedig késlekedés nélkül indult el kifelé.
- Kövess, nem messze!

A távolság relatív, így mindenki maga ítéli meg mennyit is jelent a nem messze. A tündének úgy tűnt egy óra sétát jelentett erőltetett menetben, ugyanis ennyi idő múlva pillantottam meg a földből előmeredő, szinte vakítóan fehér romokat, egyet Veronia híres és sok kérdést felvető angyalromjai közül. A hatalmas, félig leomlott épületdarabok között ugyanolyan, vörös háromszöggel mázolt képű alakok tettek-vettek, mint a kísérőm, de látszólag egyikük sem fordított rám figyelmet. A tünde egy, a többinél nagyobb négyzetes kőépületbe vezetett, amelynek közepén egy oltáron ott vonaglott a páciensem. Ránézésre középkorú nő volt, végtagjai szabálytalanul, mintát nem követve csapkodtak olyan vadul, hogy a mellette álló két kultista nem tehetett mást a tehetetlen ácsorgáson kívül.
Közelebb léptem, a háromszögek közül sütő bizalmatlan tekintetek kereszttüzében, de az ábrázatomat látva egyikük sem akart megállítani. A nő nyakán véres seb tátongott, valószínűleg az egyik nyaki verőeret sérthette fel a Neulander sólyma, de nem ez tűnt a nagyobb problémának. A kontrolálatlan rángás idegbántalomra utalt, amit csak méreg volt képes elérni. Felnyitottam a bőröndömet és előkerestem belőle egy általános érzéstelenítő főzetet, majd a nő fejét megtámasztva kérlelhetetlenül leöntöttem a torkán. A remegések nem szűntek meg, de sokkal kezelhetőbbek lettek így a kultisták feszült idegei is lassan felengedtek.
- A sebet jól ellátták, noha ki kell tisztítanom még, de nem azzal van a fő probléma. Úgy néz ki a madár, amely megmarta a társukat mérget hordott a karmain.
- Mérget? Halálos? – kerekedett el a tünde tekintete.
- Nem. Voltaképpen magától is elmúlhat egy pár nap alatt. De azonnal kezelhetem, ha tudnak biztosítani három-négy sziromnyi szellemorchideát.
A tünde hegyes álla a két kultista felé bökött, amire azok rohanva indultak meg teljesíteni a kérésemet. Eközben tömény szeszt és egy apró fiolában őrölt mandragórát készítettem elő a poggyászom kis bőrzsebeiből és elkezdtem megtisztítani a nő sebét.
- Mikor történt a baleset?
- Két órája, talán valamennyivel régebben. Azt mondja nincs életveszélyben a… barátunk?
- Nincs. Csak fájdalmai vannak és szenved, de az élete biztonságban van. De ez előbbin is segítek, ne aggódjanak.

Egészen érdekes volt a mélységi kultusz tagjai között dolgozni, egyáltalán nem olyan, mint amit magam elé festettem rájuk várakozva. Látszólag mindenki, ember vagy tünde, jó vagy gonosz ugyanolyanná vált egy orvos jelenlétében: reménykedővé, alázatossá és serénnyé. Mind próbáltak valamit hozzátenni, mind hasznos akart lenni a maga módján, akár féltek a nőtől akár szerették. Egy fertályóra sem telt el, a légzése megnyugodott, izmai elernyedtek és még az eszmélete is visszatért annyira, hogy rekedten beszélni próbáljon. Miközben ketten vizet kerítettek neki a tünde elégedetten és hálásan nyomott a kezembe egy váltótól nehéz bőrerszényt, miközben a vállamat átkarolva igyekezett jelezni, hogy ideje távoznom. Orrcimpáim egy szívverésnyi időre kitágultak, a vér erősebben zubogott a fülemben, ahogy elöntött a kudarc félelme, de szerencsére a Neulanderek nem bíztak semmit a véletlenre.
- Az egyik fogoly összeesett!
Az ismeretlen kultista érkezésére megtorpantam, szemöldököm felszaladt a homlokomon és minden erőmmel azon voltam, hogy hiteles legyek a pusztán szakmai érdeklődést mutató chirurgus szerepében.
- Ha van még kezelésre szoruló beteg a táborukban segíthetek. Nem sietek.
A nő, aki valószínűleg a kultusz vezetője lehetett feltápászkodott az oltárról, erőtlenül ülve fel.
- Áh... Nem fon...tos. Csak egy... fogoly.
A másik kultista közbevágott. Kezdtem gyanítani, hogy ő lehetett Ezechiel von Neulander beépített embere, aki az én híremet is elcsepegtette kötük.
- Súlyosan vérzik, szerintem meg fog halni.
- Nem tudom mit tudnak a Rotmantelekről, de nem egyszerű orvosok vagyunk. Nem mehetek el úgy, hogy valakinek szüksége van rám. Ha nem tartják fontosnak a fogoly életét, nem kérek érte fizetséget. - néztem határozottan a nő szemébe, aki erre csak visszahanyatlott az oltárra.
- Tegye... Ahogy jónak látja...
Bólintottam.
- Kérem ne erőltesse meg magát. A méregnek maradhattak mellékhatásai amiket felerősíthet a fizikai aktivitás. Vezessenek a fogolyhoz. - fordultam a másik kultistához, aki sietve bólintott és hosszú, szinte futó léptekkel egy nagyobb ketrechez vitt. A bent várakozó fogoly fehér-arany palástja egykor talán impozáns lehetett, most azonban a temérdek szakadás és a lassan ráfolyó vér elvette minden fényét. A karjából éles szögben meredt előre egy fehér csontvég, a mellette felsértett artériákból pedig pulzálva ömlött a vér. Percek voltak hátra az életéből ilyen vérveszteség mellett, így nem tétovázhattam.
Sokszor láttam már, hogyan fonják az árnyakat a Nachtrabenek, hogyan manipulálják a vért a Rotmantelek, de a kettő keverése egészen új dolog volt. A mágikus pecsét, amely megjelent a szemeim előtt részletgazdagabb és sokkal bonyolultabb volt, mint az egyszerű varázslatok pecsétjei, ám szükségem volt erre a bonyolult rendszerre. A vér hirtelen elapadt a férfi karjából, elszakadt artériái végén apró, ébenfekete szálak rajzottak elő és fonták át, összerántva a legéletveszélyesebb sebet, míg én erős vászoncsíkot vettem elő és elkötöttem a férfi ereit a könyöke magasságában.
- Magánál van még? - kérdezem tőle, miközben apró, görbe tűt és műtőselymet vettem elő.
- Persze. - A válasz nyugodt volt, noha az arcát takaró maszk valamennyivel tompította a hangját nem úgy hangzott, mint aki az életéért küzd. - Magát küldte Ezechiel?
- Engem. Bírja a fájdalmat?
Meg sem vártam a válaszát, megszüntettem a Sebösszerántást az artériái között és gyorsan, gyakorlott mozdulatokkal kezdtem összevarrni figyelve, hogy ne maradjon légbuborék bennük.
- Hogyne. Volt már rosszabb is. - felelte, és igaza is volt. A tű fel-alá járt az ereiben, majd a húsában és még sem szólt egyetlen panaszos szót sem. - Nem gondoltam, hogy valaha le kell törnöm félig a karom csak azért, hogy egy orvost kapjak.
- Drasztikus megoldásai vannak a szabadulásra. Egy karral is ki fog minket innen juttatni? - mormogtam a fogaimon keresztül, miközben helyre tettem a csontvégeket.
- Ó, hogyne. Nem szükséges a karom hozzá. Plusz, van még egy extra beépített emberem is. Minden a terv szerint halad.
- Egyébként ki maga, hogy ennyire fontos a Neulandereknek? - kérdeztem, ahogy helyére csúsztattam az izmokat és elkezdtem összevarrni a bőrt.
- Mennyire van otthon a politikában Délen?
- Semennyire. Egyszer meggyógyítottam a volt Hellenburgi főbíró unokaöccsét a töviscsontúságból, de közelebb nem kerültem hozzá. Csak nem Rudenz királyhoz van szerencsém? - feleltem az igazságnak megfelelően. Voltaképpen ha maga dél királya feküdt volna előttem sem ismertme volna fel a maszk mögött.
- Nem, annyira nem vagyok fontos. Hallotta valaha Esroniel von Himmelreich nevét?
- Hallottam. Délen nem lehet ember építette útra lépni úgy, hogy ne hallja valaki. De az utóbbi időben már azt mondták, meghalt.
- Örvendek a szerencsének.
Egy pár másodpercig hallgattam, egyrészt hogy befejezhessem a varratot a karján, másrészt hogy teljesen átélhessem a hatásvadász mondatot, ahogy az előbbi szavakat kiejtette.
- Magam sem vetem meg a színpadiasságot, így értékelem a dinamikáját. Hogyan kerül dél legendája egy mélységi kultusz fogságába? - mosolyodtam el végül halványan, miközben jobb híján a palástjából tépve anyagot pólyát kezdtem kötni a kezének.
- Nos, mondjuk úgy, hogy túlértékeltem az erőm, és azt hittem, hogy a negyedik is olyan könnyen fog menni, mint az előző három. Természetesen tévedtem.
- Negyedik kultista?
- Mélységi. Negyedik mélységi.
Megállt a kezemben a csomó, de gyorsan összeszedtem magam és átbújtattam a válla fölött.
- A mélységiek nem bukott angyalok?
- Amennyire én tudom, azok.
- Azt mondja maga képes megölni angyalokat? Nem is egyet, de majdnem négyet?
- Csak ha a megfelelő feltételek a rendelkezésemre állnak.
Egy pillanat szünetet tartott, nem voltam benne egészen biztos hogy a hatás kedvéért, vagy mert eszébe jutott valami.
- Talán szüksége lenne arra, hogy megöljek egyet?
- Nem igazán, csak hihetetlennek hangzott. De egy angyal a Nidhögg formájában nemrég égette halálra Veronia lakosságának egyharmadát és másik egyharmadot megsebesített, így azt hiszem lejárt az idő a csodálkozásra. - segítettem neki, hogy fel tudja kötni a frissen műtött karját a mellkasa elé és leakasztottam az övemről a kulacsomat. - Igyon egy kis vizet, biztosan kiszáradt. Hogyan akar kijutni innen?
Esroniel von Himmelreich ivott pár kortyot, aztán visszaadta.
- Köszönöm. Nos. Ahogy ki tudtam juttatni a maga megbízójának egy levelet, kijuttattam egy másikat is. Erősítés lesz, akik lefoglalják addig a kultistákat, amíg mi kimegyünk innét. Itt kell majd megint maga, mert jó eséllyel ismét ellátásra fogok szorulni utána.
- Számíthat rám. Akármekkora neve van, míg ezzel nem végeztünk addig a páciensem így kötelességem életben tartani. Akkor, ha jól sejtem most várunk?
- Köszönöm, ismét. Egy keveset várunk, utána pedig ha jelt kapok, megkezdjük az akciót. Ha sikeresen kijutunk, irány a Neulander torony.
- Ahogy akarja. Mindamellett nem árt figyelmeztetnem, hogy nincs jelentős harci potenciálom. Talán egy emberrel vagy tündével még elboldogulok, de bármelyik kultista mágiája maga alá gyűr.
- Ne féljen, erre vagyok itt én, az új barátom és a lovagjaim. Sima menekülés lesz, meglátja.
- Legyen igaza. - mondtam, aztán nagyot kortyoltam én is a kulacsból.
avatar
Dieter von Rotmantel
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja

Hozzászólások száma : 139
Join date : 2015. Jul. 25.

Karakter információ
Kaszt: Rotmantel
Szint: 3.
Tapasztalat:
1625/2500  (1625/2500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: [Déli Frakcióküldetés] Reunio

Témanyitás by Wyn Silvernight on Hétf. Feb. 12, 2018 1:20 am

Aki jól ismert, az tudta, mennyire szívemen viselem a Természet sorsát, figyelem, tanulmányozom őt és rengeteget törődöm is vele. Gyakorlatilag ebből állt egyszerű kis életem legjelentősebb része, a maradék meg szökési tervecskékből, illetve alkoholbeszerzési gondokból. Na de, az ilyesmiket mindig meg tudtam oldani, erre tessék, jött Abaddón, és a fenti okok miatt már érthető, hogy cselekedetei fenekestől felforgatták az életem. Legalábbis a lelki békémet biztosan, mert amennyire jelen helyzetben tudtam, talán nem halt meg senkim, szóval annyira azért nem volt komoly a dolog. Ámde várjunk...miket beszéltem?! Véresen, őrülten, elfeledhetetlenül komoly volt. A pusztítás pedig szörnyűbb, mint legvadabb álmaimban képzeltem volna. 
Megszámlálhatatlan helyzetben voltam már mérges, azonban nagyon kevés váltott ki belőlem ekkora dühöt. Hogy volt képes mindent csak úgy elégetni, mintha éppen kenyeret sütne másnapra a kis kötényében?! Nos, ahhoz képest, amilyen viccesnek találtam volna saját képeimet más helyzetben, ezúttal csak fokozták felháborodásomat. 
Basil, a druida tanítóm hozta a híreket, ahogyan az lenni szokott, mikor ellátogatott hozzánk, hogy tovább folytassa a képzésemet. Először ugyan villantott egy olyan fura féloldalas mosolyt sérült arcizomzata miatt, aztán meg vívtunk egyet a botokkal, hogy mutathasson néhány újabb fogást, amelyeket külön nekem gondolt ki, mivel mindössze ilyen apróra nőttem. Ám ahogy végeztünk (azaz megint jól ki lett porolva a hátsóm, attól függetlenül, hogy volt néhány szép lépésem), úgy törlődött le a jókedv az arcáról, mintha csak megmosta volna egy tál vízben. Természetesen minden olyan részletet elhallgatott, amely érdekelt volna -mint mondani szokta, a saját érdekemben-, mondandóját kihegyezve a Tünde-erdőt és Nebelwaldot érő nagy fokú veszteségre és pusztításra, de egy szó, mint száz, alig hittem a fülemnek, amikor nem megengedték, nem jóváhagyták, nem is rábólintással illették, hanem apámmal együtt KÖTELEZTÉK rá szerény személyemet, hogy segítsen helyreállítani az erdőt eredeti állapotához hasonlóba. Szóval, csatlakoztam azokhoz, akik maguk is azt akarták csinálni, amit én, így pedig számos helyre eljutottam, aminek, szégyenteljesen bevallom, a helyzet ellenére rendkívül örültem.  
Most éppen Nebelwald egy olyan részébe tartottam, amely nagyon közel volt a Tünde-erdő határához, egy ottani településnél megtenni, ami tőlem telik. A különleges ebben az útban leginkább az volt, hogy amerre csak néztem, bizonyos távolságonként itt-ott érdekes fehér romok bukkantak fel, amelyeket inkább nem néztem meg közelebbről, bármennyire érdekeltek is. Minél hamarabb célba akartam érni, hogy több időt tölthessek helyreállítással, segédkezéssel, megígérve magamnak, hogy visszafelé majd alaposabban szemügyre veszem őket. 
Milyen felfoghatatlan. -gondoltam keserűen, végignézve az ép növényzet számomra gazdag, sokszínű, végtelen harmóniáján- Belegondolva, hogy amit itt látok, az sok helyen már nem létezik, eltűnt, elégett, sok lélek elpusztult, sok ártatlan lélek. Eddig pedig még nem is gondoltam arra, hogy megálljak értük imádkozni... 
Végigsimítottam egy óriási, göcsörtös fa még göcsörtösebb, kiálló gyökerén, s azon gondolkodtam, leülök és elintézem most, hogy az út hátralévő részében nyugodt legyek, amikor hirtelen éles sikoly csapta meg a fülem, de olyan éles, hogy egész testemben megrázkódtam. Akárhonnan is nézzük, veszélyt is jelenthetett vagy ahhoz hasonlót, így jobbnak láttam, ha utánanézek; főleg, mert abból az irányból jött, ahol azok a furcsa fehér romok álltak. Miután összekaptam magam, sietősre vettem lépteimet és bevetettem magam sűrű bokrok, vastag törzsű fák sötét árnyai közé. Fogalmam sem volt, merre és mennyit mentem, mindössze az lebegett a szemem előtt, hogy kiderítsem, mi történhetett, amilyen gyorsan csak lehet, egészen addig, amíg meg nem pillantottam egy tünde nőt, amint két fekete rongyokba öltözött férfi rángatja valamerre. Több se kellett, elrejtőztem és figyeltem, hisz' szerencsére még nem vettek észre. Láttam, hogy a nő ellenkezik, ámde olyan kevés esélye volt szabadulni, mint jelenleg nekem arra, hogy az égből ölembe pottyanjon egy sült szárnyas, hogy végre csillapítsam az éhségem valami rendes étellel... 
Gondolkodtam egy ideig, kik lehetnek azok a fura alakok vagy mit akarhatnak azzal a nővel, de sehogyan sem tudtam eldönteni, miért tarthatták fogva. Mindössze annyit véltem biztosnak az ellenkezésből kiindulva, hogy bajban van, így fontolgattam, hogy közbeavatkozom, ámde egyelőre még csak rejtőzködtem, s igyekeztem minél közelebb férkőzni, hátha többet megtudhatok arról, mi folyik itt. 
Néhány fával odébb már úgy ítéltem meg, elég közel vagyok, ugyanis tisztán láttam, hogy a két férfi arcára egy-egy vörös háromszög van festve. 
- H-Hová akartok vinni? Mondtam már, hogy nem tudom miről beszéltek! - kiabálta kétségbeesetten a nő, mire az egyik férfi felelt: 
- Nem a véleményed kértük, azt majd a mester megvizsgálja! Hallgass, és ne ellenkezz! 
Ugyan a háromszöget semmihez sem tudtam kötni, majdnem biztos voltam benne, hogy valamiféle személy vagy csoport jele lehetett, ahogyan az iménti kétségbeesett hang miatt abban is, az a nő komolyan bajba keveredett. Druidaként, nem túlságosan sok eséllyel rendelkeztem a látszólag erős férfiak ellen, de nem volt sok vesztegetni való időm. Ráadásul a mester és a vélemény megvizsgálása felettébb hátborzongatónak és veszély-szagúnak tűnt. A kérdés tehát adott volt: nem az, tudok-e bármit is tenni ebben a helyzetben, hanem jelenleg az, nyerhetek-e elég időt a tünde nőnek a menekülésre. Ezt csak egy módon tudhattam meg. Elővettem a botom, s kiugrottam a rejtekhelyemről. 
- Hé ti ott. Engedjétek el, nem látjátok, hogy nem akar veletek menni?! - kiáltottam oda nekik szinte szemrebbenés nélkül. Túlságosan felidegesített, ahogyan a nővel bántak. 
A három alak egyszerre fordult felém, a nő reményteljes arccal, a férfiak inkább meglepetten. Most a másik szólalt meg: 
- Tán akkor te velünk jönnél helyette? 
Ismételten gondolkodóba estem. Ha velük megyek, a nő szabad lesz, ez a tudat nyugtatott, illetve az, hogy talán ameddig odaérnek, kitalálok valami menekülési lehetőséget, de előbb ki kellett derítenem, miféle szerzetekkel volt dolgom. Ez viszont csak azután válhatott lehetségessé, hogy a tünde nő biztonságba kerül. Végül is, ha eltűnnék, mert nem tudnék elszökni, a túlzottan paranoiás, túlbuzgóan védelmező családom egyesült erővel indulna megkeresni engem. Ha pedig nem találnának meg, nos benne volt a pakliban, amióta csak kiszökdöstem otthonról. És különben is, amióta Abaddón elrendezte a helyzetünket, elhatároztam, hogy élni fogok, nem csak úgy tenni. 
- Igen. Ha most azonnal útjára engeditek és később sem esik semmi bántódása. - tekintetem komolyan, határozottan csillogott, s még bólintottam is hozzá, bár lelkem mélyén nagyon féltem. 
A nekem baloldali férfi, aki hátrafogta eddig a nő karjait, jókorát taszított rajta, az épp, hogy nem esett el csak. A tünde hálásan nézett rám, majd fejvesztve elrohant. A másik férfi intett nekem. 
- Elénk, azonnal! Ne is gondolkodj a szökésen, mert megjárod! 
Kissé flegmán megvontam a vállam, ahogy szoktam, ha ilyen hangnemben beszélnek, viselkednek velem vagy másokkal. Látványosan visszatettem a botom az övembe, hogy megmutassam, tényleg nem tervezek szökést, aztán a férfi elé járultam. Nem kockáztattam, mert a nő még túl közel volt hozzánk. 
- Azért azt lennének szívesek elárulni, mi lenne a dolgom? - kérdeztem most már kissé komolyabb arckifejezéssel.  
Tényleg jó volna megtudnom, mégis mire vállalkoztam... 
- Persze. Raczahqel mester szolgákat követelt, így oda viszünk. Ha alkalmas vagy, elnyerheted az áldását, ha meg nem... Hát, nem lennék a helyedben. -mondta az egyik, miközben hátulról megragadta a ruhám a nyakánál, és tolni kezdett előre. 
- Szolgákat? Mire kellenek Rac...- feladtam a próbálkozást - neki szolgák? - kérdeztem tovább, egyrészt, mert tényleg tudni akartam, mik ennek a furcsa nevű mesternek a céljai, másrészt pedig, mert ameddig járt a szám és volt min gondolkodnom, legalább nem nyert túl sok teret a félelmem. 
Azért jó lenne, ha nem taszigálnátok....- gondoltam mérgesen - Nem lisztes zsák vagyok. 
- Mire, mire... Egy Mélységinek mindig kellenek szolgák, ezt tudhatnád, sötét tünde. Főleg azután, hogy Abaddón mennyit elpusztított közülük. 
Mélységi?!?! -kérdeztem magamtól, miközben kifelé igyekeztem megőrizni a nyugalmam- Mármint az a csápos valami, ami az agyamban matat és akár csettintéssel képes lenne megölni? Nagyszerű...annyira mégsem volt ez jó ötlet. 
De azért mentem tovább, nyugtatott a tudat, hogy megmentettem a nőt, s egyúttal reményt is keltett bennem az elmenekülése. Talán segítséget küld. Utáltam beismerni, de biztosan nem akarnék meghalni most, hogy hasznossá tehetem magam és segíthetek eltüntetni a pusztítást. És hát nagyon nem akartam egy ilyen Mélységi szolgájaként végezni helyette. 
-Nahát, micsoda megtiszteltetés... - nyögtem némi szarkazmussal halk hangomban - És pontosan hová megyünk? Hol van a mesteretek bázisa? 
- Még vagy kétszáz méter, arra. - mutatott egy fehér romokkal körbevett tisztásra, ahol még legalább húsz ilyen csuklyás-háromszöges alak álldogált.  
Szememmel követtem a férfi ujját, s halkan sóhajtottam, konstatálva, hogy innen aztán biztosan nem fogok tudni megszökni. A tény felettébb idegesített, ámde nem volt mit tenni, nem láttam semmilyen kiutat a helyzetemből. Kivéve, ha még most megpróbáltam volna elrohanni, de akkor meg bizonyára a keresésemre indulna az egész csapat. Annyira pedig még nem számítottam jó druidának, hogy mágiával ennyi ellenséget legyőzhessek. Feladtam hát a lehetőségek keresgélését, s bíztam benne, egy új helyszín talán majd biztosít nekem megfelelő esélyeket. Most fontos volt, hogy nyugodt maradjak, hiszen ha ellenkezem, bajt szül, ha pedig megérzik a félelmem, ki tudja, mit tesznek majd, hogy azt fegyverként ellenem fordítsák. Így hát mentem tovább, s minden erőmmel figyeltem. Minél több részletet megjegyeztem, annál több tudás birtokában voltam. Ki tudja, mi számít majd hasznosnak? Lehet, hogy pont egy arc, egy fegyver vagy egy cipő emléke vezet a szabadulás kulcsához. 
Csak maradj nyugodt -mantráztam magamban, bár jó nagy kísértést éreztem, hogy hangosan kimondjam, ahogy egyébként szoktam- És magabiztos, bármi is történjék. 
A tábort alaposan megfigyeltem. Ahogy azonban egy kis boltívhez értünk, amiben egy lefelé vezető lépcsősor nyúlt látszólag a végtelenbe, a fejem elkezdett zúgni, a mellettem lévő két férfi - kultisták ugye ezek szerint - a fejükhöz kaptak, fájdalmasan felnyögtek, majd irányt változtattak, és egy ketrecbe dobtak a tábor szélén. Volt mellette még legalább három másik ilyen is, és ebből az egyik foglalt volt: Egy arany és fehérszínű szaggatott palástba öltözött férfi ült benne, akinek az arcát egy fémes maszk takarta. Láttam, hogy felém néz, majd meglepően nyugodtan köszönt. 
- Békesség, sorstárs. Elraboltak? 
Más helyzetben azt a boltívet még szépnek is találtam volna, de annak és a végtelen lépcsősornak a látványa most csak még több aggodalmat szült a lelkemben. Aztán elmémben mindent betöltött az az érzés, mint amikor két flaska jóféle bor után reggel elküldenek a piacra, csak sokkal rosszabb és egyúttal sokkal félelmetesebb is, bár talán csak a másik kettő reakciója miatt. Előbbi önmagammal való megállapodásom értelmében hagytam, hadd tegyenek velem, amit akarnak, bár örültem volna, ha nem fájna mindenem az eséstől. 
Békesség? Ebben a helyzetben tényleg ilyesmit mondott? Nem valami olyat kellett volna hallanom tőle, hogy 'Ne add fel, együtt majd kijutunk' vagy esetleg 'Atya ég, elkaptak téged is? Jaj mi lesz most velünk?' - szinte már dohogtam magamban, mert irigy voltam a maszkos meglepő nyugodtságára. Válaszul kikotortam a hajam a szememből, elhelyezkedtem a ketrec sarkában és keresztbe fontam a karjaim mellkasomon. 
- Nem. Mondhatjuk, hogy magamtól jöttem. -válaszoltam, miközben tartottam a szemkontaktust- És magával mi történt? -szándékosan nem tettem szóvá, miért ilyen higgadt...egyelőre. 
- Mondjuk úgy, hogy megpróbáltam túlteljesíteni magam, és alaposan túlbecsültem a képességeim. - nevetett a férfi. 
- Vagyis elkapták és megpróbált megszökni? - kérdeztem, szinte már ösztönből. Szerettem, ha konkrét dolgokat válaszolnak nekem. De ami a nevetést illeti, azt már tényleg nem hagyhattam szó nélkül. Teljesen komolyan, halkan folytattam - Hogyan képes ennyire nyugodt maradni ilyen helyzetben? Hiszen valószínűleg a vesztünkbe rohantunk. Magának ennyire mindegy, hol és hogyan ér véget az élete? Biztosan van sok minden, amit még meg szeretett volna tenni, mielőtt eléri a vég. 
Felhúztam a lábaim, s rátámasztottam az állam. 
A férfi megint nevetett, és levette a maszkját. Középkorú lehetett, ezüstös színű a haja, és zöld a szeme. Ember. 
- Nem mindegy természetesen. Első sorban azért jöttem ide, mert sokak életét megmenthetem azzal, ami a mélységinél van. A gond ott kezdődött, hogy azt gondoltam, képes leszek magamban legyőzni. De a társaim nélkül azt hiszem ez lehetetlen egyelőre.  
Tartott egy pillanat szünetet. 
- Viszont már tettem lépéseket az ügyben, hogy ne itt kelljen töltenem a hátralevő életem. 
- Hmm. -kezdtem bele a válaszába, mialatt tekintetemmel végig pásztáztam az idegen arcát. A sok élet megmentése számomra kedves és fontos gondolat volt, annyira fontos, hogy utána is járjak- Pontosan mi van a Mélységinél? Mitől képes életeket menteni? - megtapogattam a botom, amolyan ellenőrizve, megvan-e még - Ámde azt hiszem, jogos a kérdés, hogyan gondolta, hogy legyőzhet egyedül egy ilyen lényt? 
Beleborzongtam a gondolatba, ahogyan elképzeltem magam kiszolgáltatottan valami hatalmas teremtmény előtt a teljes sötétségben. Aztán a félelem helyét ismét átvette az irigység. 
Bezzeg neki volt ideje tervezni. - dohogtam magamban. 
- Nos, akkor hát ezért olyan higgadt. Tudja, hogy meg fog menekülni. De még így is vakmerőség volt egyedül eljönnie. Bármi közbejöhet. 
- A korábbi társaim nem igazán kedvelnek, de most nincs más választásuk, mint segíteniük nekem. Már három ilyet legyőztem korábban, szóval ha kapok segítséget, a negyedik se lesz akadály. Aztán pedig elvesszük a technológiát, ami megvédi majd Hellenburgot az északiaktól. -foglalta össze teljesen higgadtan továbbra is. 
- Hármat?! - kérdeztem, meg sem próbálva elrejteni meglepettségem - Tényleg kezdem érteni a hozzáállasát. Olyan lehet, mintha csak tenne egy kis sétát az erdőben. 
Gondolkodóba estem, aztán folytattam.   
- Értem. Ezzel valóban életeket mentene. De szabadjon megjegyeznem, ha ez ilyen fontos, hatszor is át kellett volna gondolnia. Mit tenne, ha mégsem jönne az a biztosnak remélt segítség? Ha feltartják vagy megölik őket. Persze ki vagyok én, hogy ebbe beleszóljak, csak tudja, kissé idegesít, hogy ennyire könnyedén kezeli a helyzetet, még úgy is, hogy több esélye van győzni, mint veszíteni. 
Ismét felnevetett. Ez valami szokása lehet. 
- Tudod, jobban lenyűgöz, hogy vagy annyira bátor, hogy épp leckéztess valakit, aki már három mélységit levágott, miközben mindketten fogságban vagyunk. Ez tetszik. Mondd, mi a neved? 
Mondtak már párszor hasonlót. - gondoltam - Nos igen, én az a self vagyok, aki furcsa dolgokat tesz, ha veszélybe kerül, ez tény. De megvan az oka. 
- Egyszerűen csak néha vannak olyan dolgok, amelyek a saját helyzetemnél jobban foglalkoztatnak. 
Ettől a kérdéstől jobban szoktam félni, mint maguktól a személyektől. Amikor befejeztem a mérlegelést, s kitaláltam, mi a legokosabb válasz, feleltem: 
- Wynnesa. Rövidebben Wyn. De ebben az esetben remélem, nem gond, ha én is tudni akarom a magáét. 
- Persze. Az én nevem Esroniel von Himmelreich. Sok néven szoktak hívni, de ez a leggyakoribb. 
Átnyújtotta a kezét a rácsokon. 
Elfogadtam a felé nyújtott kezet, majd ismét ketrec-sorstársam szemébe néztem, közben takargatni igyekeztem, hogy már hallottam felőle az apámtól és a mesteremtől is. Elvégre ember, az emberek pedig tudomásom szerint nem jönnek ki valami jól a sötételfekkel általában. 
- Örülök. Azt hiszem. Bár jobb lett volna, ha valahol másutt futunk össze. Már csak azért is, mert úgy tűnik, ez az utolsó kalandom...feltéve, ha valamilyen segítségért cserébe nem kérhetem, hogy kivigyenek innen. 
Utáltam bevallani magamnak, de itt bizony nem volt más lehetőség. Csorbát ejtett a becsületemen, hogy segítséget kértem, ráadásul a fajkülönbség miatt kockázatos is, hiszen semmi nem bizonyítaná, hogy egyetlen rossz szándék sem vezérli, azonban meg kellett tennem.  
Muszáj, az életben maradásért. 
- Megeshet, hogy hallhattál már felőlem. Ha más nem, annyi igaz volt a történetekből, már ha ezt beszélik rólam, hogy mindig tudom, kik azok, akik segítségemre lehetnek később. Az ilyeneket értelemszerűen nem hagyom hátra.  Te pedig, amennyire látom, beleesel ebbe a kategóriába. Szóval kijutunk együtt. - mondta, majd visszatette a maszkját - Ha minden igaz, hamarosan érkezni fog egy doktor hozzám. Ő is kell a szökéshez. Te, ha valaki a közelben jár, tettess alvást, vagy közömbösséget, de ne tudják, hogy beszéltünk. Ez növeli az esélyeid a sikerre később. 
Megkönnyebbültem, halkan sóhajtottam, s belekapaszkodtam a reménybe.  
Ki fogok jutni, túl fogom élni.  
Valójában egészen viccesnek, sőt, érdekesnek tartottam a helyzet alakulását, hogy én, még csak nem is egy nagy, hanem egy kis senki, a mindenki által ismert Esroniel oldalán segédkezzek. De végül is nem volt elképzelhetetlen, hiszen tudtam egyet s mást, még olyat is, amit a nagy égimeszelők, avagy a normális magasságúak nem. 
- Köszönöm. Amit csak tudok, megteszem majd. - feleltem egyszerűen, jelen helyzetben annyira nem nyugodtan, hogy minden veszélyt elfeledve hálálkodjak...és annyira nem nyeltem le az önérzetemet sem. De hát én Wyn vagyok - Rendben van. Imádkozni fogok, hogy mindannyian járjunk sikerrel. 
Azt már inkább nem mondtam meg, kihez. Nem kockáztattam, még a végén amiatt dőlne dugába minden. Felvettem egy meglehetősen közömbösnek mondható pozíciót ismét a ketrec sarkában, s még a fejem is lehajtottam. Hogy az elterelés tökéletesebb legyen, teret engedtem minden kételyemnek, s félelmemnek a Mélységi miatt.
avatar
Wyn Silvernight
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida

Hozzászólások száma : 34
Join date : 2018. Jan. 13.
Age : 17
Tartózkodási hely : Ne mondd el apámnak... egyiknek se!

Karakter információ
Kaszt: Természetpap
Szint: 1.
Tapasztalat:
100/500  (100/500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: [Déli Frakcióküldetés] Reunio

Témanyitás by Leon Wittman on Kedd Feb. 13, 2018 9:46 pm

Leon zsebre vágta a kezét, és visszafogott erőszakossággal rászorított behívó levelére, összegyűrve azt; mostanában az élet nem volt egyszerű neki. Egy mélységi belépett az életébe...
~ A végén még elhiszem hogy nem tetszik neked a dolog.
... végignézte ahogy szülővárosa egy angyalsárkány lehelete nyomán a lángok martalékává válik, és most ez; egy esély, hogy újdonsült kultistaként lebukjon. Nevetséges lenne ha ennyi káosz és veszély után pont a stressz végezne vele.
Egy fáradt sóhajtás kíséretében belépett a Nagytemplom árnyékában megbúvó robusztus épületbe, bár ahhoz képest nevetségesen aprónak hatott. Óriás a hegyhez mint tündér a manóhoz, ugye. Bár a környéket nem jellemezte más mint füstoszlopok és parázsavar, az épület együttesre éppen csak némi korom ragadt; a bejárati faajtó is csak kissé száraznak tűnt, nem többnek.
Leon nem tudta mit várjon belépéskor; ilyen közel a Nagytemplomhoz még Armaros maga is szófukar volt, valószínűleg nem érte meg neki plusz erőt belefektetni néhány beszóláshoz. De a várt káosszal szemben csak pár ember sündörgött bent a folyosókon.
- Mi járatban? - kérdezte a kihelyezett káplár, legalábbis a kitüntetése alapján. Fáradt tekintete arról tanúskodott, hogy a pult mögött való állás valakinek áldás is lehetett, főleg mostanában. Válasz helyett Leon csak felmutatta a papirost, amire egy lusta kézmozdulatot kapott, göcsörtös ujját rászegezve a szemközti ajtóra.
- Először kopogjon.
- Köszönöm. - válaszolta Leon, továbbmenve és akaratlanul is rátekintve saját kezére. Vajon neki is így fog egyszer kinézni, ha még jó pár évig csak kardot és tollat fog szorongatni?
A bejárat előtt már épp bekopogott volna, amikor becsúszott a tekintete elé egy páncélba bújtatott kéz, és helyette megtette azt. Egy pillanatra ledöbbenve csak meredt rá az idegenre, majd bentről felhangzott egy helyeslés. A páncélos nem pazarolva az időt óvatosan belökte az ajtót és enyhén meghajolt, feltehetőleg előre engedve a zsoldost, aki elfogadta a felkínált lehetőséget.
Bent minket egy ősz katona fogadott, az acélkék köpenye alapján egy templomos lovag. Arcát ellepték az apróbb égési sérülések; a híresztelésekkel szemben úgy tűnik az Úr áldása mégse kímélte teljességgel a hű szolgáit.
~ Íme, a Kegyes és Magasságos Úr. Tényleg megérheti azt a röpke kis életeteket az ő dicsőítésére és szolgálatára pazarolnotok, nemde? - zengte a lelkében cinikusan és lenézően, szinte elhitetve egy pillanatra a zsoldossal hogy neki is így kéne éreznie, de aztán gyorsan magához tért.
- Jó napot? - kérdezte magabiztosan Leon, megigazítva a szemkötőjét belépéskor. Mostanában zavaróbb volt a fején mint valaha bármikor ezelőtt.
- Erhard Strenger szolgálatra jelentkezek, Uram! - társult név az udvarias idegenhez, aki meglepően mély és tiszta hangon szólalt meg; a termetéhez passzolt is a dolog.
Az öreg gondterhelten és fáradtan feltekintett, de többet nem volt hajlandó elárulni a tekintete.
- Köszönöm, hogy eljöttek. Az én nevem Marius Tillich, a templomos lovagok főparancsnoka vagyok.  Nem kerülgetem a dolgot. Az első kérdésem az lenne, hogy mit hallottak Esroniel von Himmelreich zsinati elnökről mostanában?
- Eltűnt. Vagy... fél éve? Talán több? - próbált visszaemlékezni a zsoldos. Akkoriban komoly sérülés volt a nemzettudatra és mindenki erről beszélt.
- Őszintén jóuram... nem sok mindent. Szégyenemre legyen mondva, de nem vagyok túl informált a nagyvilág dolgairól, még ha a saját nemzetünkről is van szó.
- Nos, mi is úgy tudtuk, ahogy Wittman úr. Az konszenzus volt már az elején, hogy nem halt meg. És bár egy ideje már kezdtünk megbarátkozni a tudattal, hogy nélküle kell dolgoznunk, három napja kaptunk egy levelet tőle. Elfogták.
- Elfogták? Esronielt? - kérdezte ledöbbenten - Ez valami vicc, vagy esetleg valami csapda... honnan is jött a levél? - kérdezte nagyon egyenesen. Meg sem próbált protokoll szerint eljárni. Sosem kellett neki.
Válaszként bólintást kapott.
- Bár a levél titkos, így nem mutathatom meg, de bebizonyította, hogy ő az. A Köd-erdő és a Tünde erdő határán kapták el. Az elnökúr ugyanis egymagában kihívott egy mélységit.
- Minden tisztelettel, elment az esze neki? - kérdezte jóval nyugodtabban, mint ahogy azt a helyzet indokolta volna. Borzalmasan erős késztetést érzett arra, hogy megvakarja a szemét, de végül leküzdötte.
Társa felköhintett. - Ezek szerint fogságban van, de épségben... és ez a lényeg. De...  Ha szabad megkérdeznem uram, hol jövünk mi a képbe?
- Nos, a helyzet az, hogy ki tudna jutni, ha lenne valaki, aki eltereli az őröket, vagyis ezt írta. Specifikusan maguk épp ha jól tudom szabadok, szóval önökre esett a választás. A feladatuk annyi lenne, hogy amint odaértek, indítsanak támadást a tábor ellen, a többit meg majd von Himmelreich úr intézi. Vállalható?
- Nos...
~ Vállald el.
- Szerintem a dolog véghez vihető. De Esroniel úr nem élvez nagyobb prioritást? Értem én, hogy a többit megtudja oldani, de mégis elég fontos személy ahhoz, hogy komoly haderőt küldjenek érte? Nem?
- Én is... így vélem uram. Mélységesen megtisztel minket, hogy ránk gondolt, de nem vagyunk egy kicsit... kevesen? Ha az ellenség képes Niel Urat sakkban tartani nem vagyunk mi így egy kicsit... kevesen? - ismételte csak önmagát. Szinte kínosan ügyelt arra, nehogy félreértse a zsoldos a dolgot, de talán pont ezért érezte Leon megsértve magát. Próbálta nem kimutatni.
Megrázta a fejét.
- Bár az illető egész fiatal kora óta a barátom, nem tehetünk többet. A zsinat többi tagja nem is adta hozzájárulását a küldetéshez. - gondterhelten felsóhajtott. - Biztos vagyok benne, hogy egyik-másik tag örömmel elfogadná a zsinati elnök címét, ha értik, mire gondolok.
~ Őrült. Fanatikus. De veszélyes. Szemmel kell tartani.
- Értjük. Én azt hittem von Himmelreich... nagyobb népszerűségnek örvend felsőbb körökben is.
- Leon úr... igazából... a kéznyújtásnyira lévő hatalom elég sok "barát"-ról képes kimutatni valójában miként is éreznek irántunk. - mosolygott rá fáradtan, meglepően szép mosolya volt, majd visszafordult a templomos felé - Értettük. Ezek szerint nem igen számíthatunk segítségre, ha balul ütne ki a mentőakció. Ez fájó, de nincs mit tenni. Két kérdésem van csupán mostanra. Mikor és hol?
- Mihamarabb, és... - kotort elő egy térképet, majd bökött rá egy dagadt ‘X’ jelre a két erdőség határán - ...itt.
- Akkor hosszú út áll előttünk, úgy hiszem. - sóhajt fel. Egy életre elege van az utazásból, de nincs mit tenni.
- Értettük Uram, a lehető leghamarabb megpróbálunk indulásra készen állni... Apropó. Mondja uram hátast tudnak biztosítani nekünk az útra, vagy magunknak kell gondoskodnunk a dolgainkról?
Leon képtelen volt eldönteni, hogy Erhard viselkedése megnyerően protokoll-jellegű volt, vagy egyszerűen talpnyalónak hatóan idegesítő.
- Kérjenek az istállóstól. Mondják, hogy én küldtem önöket. Sok sikert! - intette őket el eltávozásra, visszameredve az előtte tornyosuló papírhalomra. Egy pillanatra kiült az arcára a nyers fájdalom.
avatar
Leon Wittman
Hellenburgi Királyi Szövetség
Hellenburgi Királyi Szövetség

Hozzászólások száma : 118
Join date : 2016. Aug. 14.
Tartózkodási hely : Valahol az 'itt' és az 'ott' között

Karakter információ
Kaszt: Zsoldos
Szint: 5.
Tapasztalat:
3860/5000  (3860/5000)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: [Déli Frakcióküldetés] Reunio

Témanyitás by Erhard Strenger on Szer. Feb. 14, 2018 5:53 pm

Hellenburg. A Dél nagyváros. Oly sok időt töltöttem már itt, s bár leginkább csak szolgálatban, de mindezek ellenére azért nem voltak rossz emlékeim a dologról. Viszont fájt kissé, ahogy ezen az eddig békés városon végighordoztam szemem. A pusztulás utáni javító munkáltok még mindig nem fejeződtek be, és ez egy olyan sorscsapás volt, melyet nem lehetett egykönnyen eltüntetni. Viszont nem igazán ezzel törődtem, hisz nem ezért voltam itt. Miután lejelentkeztem már indultam is volna, hogy bekopogjak, de hallottam, ahogy a távolból valaki szintén lejelentkezik. Gondolom ő lesz az a személy, aki végül társam lesz elvileg. Így hát megvártam, s mikor megláttam bekopogtam, majd miután szóltak benyitottam és előreengedtem, hogy utánamenve becsukjam magunk után az ajtót. Hamar meg is szólalt.
- Jó napot? –köszön előttem a jövőbeli lehetséges társam, de én ezzel ellenben inkább egy kicsit hivatalosabb hangnemet engedtem meg magamnak
- Erhard Strenger szolgálatra jelentkezek, Uram!
Hangunkra felfigyelt az úr, viszont látszott rajta, hogy nem igazán van a legjobb kedvében. Nem túl rózsás kilátásoknak nézünk, elébe úgy érzem.
- Köszönöm, hogy eljöttek. – köszönt végül minket - Az én nevem Marius Tillich, a templomos lovagok főparancsnoka vagyok. Nem kerülgetem a dolgot. Az első kérdésem az lenne, hogy mit hallottak Esroniel von Himmelreich zsinati elnökről mostanában?
Igazából… ez a kérdés váratlanul ért. Nem erre számítottam, mert annak ellenére, hogy elég gyakran hallom ezt a nevet, mivel legtöbb alkalommal falvak, vagy kisvárosok környékén állomásoztatnak, illetve nem is vagyok egy pletykás ember, így az ilyen dolgok nem igen érnek el hozzám.
- Eltűnt. Vagy... fél éve? Talán több? – hallom a zsoldos felől, viszont én őszintén válaszolok inkább, mint hogy hümmögnék.
- Őszintén jóuram... nem sok mindent. Szégyenemre legyen mondva, de nem vagyok túl informált a nagyvilág dolgairól, még ha a saját nemzetünkről is van szó.
- Nos, mi is úgy tudtuk, ahogy Wittman úr. – jön azonnal a válasz, s bár nem tudom mi a véleménye az őszinteségemről, de akkor is furcsa volt ez a téma, de hamarosan kiderült mi is áll a dolgok mögött - Az konszenzus volt már az elején, hogy nem halt meg. És bár egy ideje már kezdtünk megbarátkozni a tudattal, hogy nélküle kell dolgoznunk, három napja kaptunk egy levelet tőle. Elfogták.
- Elfogták? Esronielt? – kérdezte a zsoldos, ám én inkább halgattam - Ez valami vicc, vagy esetleg valami csapda... honnan is jött a levél?
- Bár a levél titkos, így nem mutathatom meg, de bebizonyította, hogy ő az. A Köd-erdő és a Tünde erdő határán kapták el. Az elnökúr ugyanis egymagában kihívott egy mélységit.
- Minden tisztelettel, elment az esze neki?
Eddig nyugodtan hallgattam, míg a két férfi beszélgetett, hisz úgy éreztem, hogy többet megtudhatok a dolgokról, ha csendben hallgatok és figyelek. Viszont társam merészsége akaratlanul arra sarkalt, hogy én magam is kicsit közbelépjek.
- Ezek szerint fogságban van, de épségben... és ez a lényeg. De... Ha szabad megkérdeznem uram, hol jövünk mi a képbe? –teszem fel a kérdést végül, ami miatt lényegében idejöttünk.
- Nos, a helyzet az, hogy ki tudna jutni, ha lenne valaki, aki eltereli az őröket, vagyis ezt írta. Specifikusan maguk épp ha jól tudom szabadok, szóval önökre esett a választás. A feladatuk annyi lenne, hogy amint odaértek, indítsanak támadást a tábor ellen, a többit meg majd von Himmelreich úr intézi. Vállalható?
- Nos...- gondolkozik el röviden társam - Szerintem a dolog véghez vihető. De Esroniel úr nem élvez nagyobb prioritást? Értem én, hogy a többit megtudja oldani, de mégis elég fontos személy ahhoz, hogy komoly haderőt küldjenek érte? Nem? – kérdez vissza, mire én is helyeslek.
- Én is... így vélem uram. Mélységesen megtisztel minket, hogy ránk gondolt, de nem vagyunk egy kicsit... kevesen? Ha az ellenség képes Niel Urat sakkban tartani nem vagyunk mi így egy kicsit... kevesen?
Kérdésemre azonban a férfi megrázta a fejét megrázta a fejét.
- Bár az illető egész fiatal kora óta a barátom, nem tehetünk többet. A zsinat többi tagja nem is adta hozzájárulását a küldetéshez. - gondterhelten felsóhajtott. - Biztos vagyok benne, hogy egyik-másik tag örömmel elfogadná a zsinati elnök címét, ha értik, mire gondolok.
- Értjük. Én azt hittem von Himmelreich... nagyobb népszerűségnek örvend felsőbb körökben is.
- Leon úr... igazából... a kéznyújtásnyira lévő hatalom elég sok "barát"-ról képes kimutatni valójában miként is éreznek irántunk. – mosolygok rá fáradtan a társamra, hisz elég naiv volt a dologhoz való hozzáállása, de mosolyom inkább kedves, volt mint gúnyos , végül bólintok- Értettük. Ezek szerint nem igen számíthatunk segítségre, ha balul ütne ki a mentőakció. Ez fájó, de nincs mit tenni. Két kérdésem van csupán mostanra. Mikor és hol?
- Mihamarabb, és... - kotort elő egy térképet, majd bökött rá egy dagadt ‘X’ jelre a két erdőség határán - ...itt.
- Akkor hosszú út áll előttünk, úgy hiszem. – sóhajt fel a zsoldos
- Értettük Uram, a lehető leghamarabb megpróbálunk indulásra készen állni... – már majdnem indultam volna, mikor is valami még eszembe jutott - Apropó. Mondja uram hátast tudnak biztosítani nekünk az útra, vagy magunknak kell gondoskodnunk a dolgainkról?
- Kérjenek az istállóstól. – érkezett a gyors válasz - Mondják, hogy én küldtem önöket. Sok sikert!
Tisztelegtem, majd megfordulva távoztam, hogy minél hamarabb lovat kerítsek mindkettőnknek, ha újdonsült társam is úgy érzi.

// elnézést amiért nem színeztem, kicsit ki vagyok merülve ^^" //
avatar
Erhard Strenger
Hellenburgi Királyi Szövetség
Hellenburgi Királyi Szövetség

Hozzászólások száma : 236
Join date : 2015. Sep. 02.

Karakter információ
Kaszt: Lovag
Szint: 3
Tapasztalat:
1400/2500  (1400/2500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: [Déli Frakcióküldetés] Reunio

Témanyitás by Sponsored content


Sponsored content


Vissza az elejére Go down

Vissza az elejére

- Similar topics

 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.