Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Kérdező vendégeknek
Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 63

Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Darrakard

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 53

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 40


You are not connected. Please login or register

[Déli Frakcióküldetés] Reunio

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 [Déli Frakcióküldetés] Reunio on Kedd Jan. 30, 2018 12:46 pm

Mila, Liam: Mindketten Hellenburgban tartózkodtok épp. Mila, mint aki a magát másokból ellátók népes táborába tartozik, épp az aznapi betevőért próbál kizsebelni egy vándort. Ez lesz Liam. A vége dulakodás lesz, amit egy őr észrevesz, és mindketten a bíróságon végzitek. Ám a sorsotok nem olyan rossz, mint várnátok: A meghallgatást egy katonatiszt szakítja meg, aki jelentkezőket keres egy új feladathoz. Nektek pedig felajánlják ezt a börtön helyett... Részletesen Skypeon egyeztessünk!

Erhard, Leon: Ti mindketten behívólevelet kaptok, és egyidőben kell a zsinati templomoslovag-parancsnoknál megjelennetek. A küldetésetek nem kisebb mint egy segélykérő levélre válaszolni, ami a Köderdő határából érkezett. Két útitársat is kaptok, lásd feljebb. Keressetek, és lebeszéljük!

Johnny, Dieter, Wyn: Kellemetlen helyzetbe kerültetetek, egyen-egyenként. A Köd-erdő táján egy eddig ismeretlen mélységi és annak kultistái vetettek tömlöcbe titeket. Ezeknek az okait Skype-on letárgyaljuk. A tömlöcben nem lesztek egyedül: Egy tépett, fehér-arany köntösű férfi is van ott veletek. Ezt szintén lebeszéljük majd Skypeon.

Határidő, akár csak északon, feb. 14. Muszáj, hogy jó tempóban együtt haladjunk velük, különben a történetszálak nem érnek egybe. Keressetek Skypeon mindennel nyugodtan, akinek nincs meg, az dobjon itt nekem egy PM-et, és megadom!

Felhasználó profiljának megtekintése

2 Re: [Déli Frakcióküldetés] Reunio on Pént. Feb. 02, 2018 11:09 am

Johnny Wood

avatar
Kultista Megszállott
Kultista Megszállott
Miért voltam ott? Talán Armaros tudta előre, talán csak véletlen... A lényeg, hogy a Köderdő és Tünde Erdő közötti keskeny úton vertem tanyát. Sehol senki... Kellemesen tudtam volna pihenni. Volna. Alig helyezkedtem el kényelmesen a füvön, a mögöttem lévő bokor rezegni kezdett. Csak ne egy északi behajtó legyen...
- Ki az? - rántottam oda álmos fejemet.
Egy nő lépett ki a bokorból. Ruházata nem volt kirívó. Szinte minden kultista hasonló rongyokat aggat magára.
- Ugyan azt szolgáljuk! - törte meg a csendet vékony, nőies hangjával.
- Armarosra gondolsz? - kérdeztem tőle meglepetten.
A nő bólintott egyet, kecsesen közelített felém, majd leült.
- Üzenetet hoztam. Olyat, amit a nagyúr nem adhatott át személyesen.
- Mondjad! - néztem izgatottan.
- A közelben felébredt egy másik mélységi. Úgy mondják, hogy a neve Raczahqel. A szándékai pedig ellenkeznek Armaros nagyúréval. Azt szeretné, ha elmennél, és megvizsgálnád. - magyarázta.
- Miért pont én? - sütöttem le a fejem. - Igaz... A többiek nagyban ténykednek a kiszabadításán.
- Te vagy a legközelebb a követői közül. Nagy bizalom ez a Nagyúr részéről.
- Rendben, Rendben! - hadartam miközben felálltam. - Merre is kéne keresnem ezt a... Racsaelt?
- Raczahqel. - javított ki miközben felállt és a Köderdő felé mutatott. - Egyenesen arra. A követőit könnyen felismerheted, vörös háromszög van az arcukra festve.
- Fanatikusok... - röhögtem el magamat, miközben a gyűrűmre néztem. - Nem szóltam.
- Igyekezz egyben maradni, a Nagyúrnak mindenkire szüksége van. - indult el arra, ahonnan jött.
- Rendben... - sóhajtottam nagyot. - Ezt te miért nem tudtad elmondani? - kérdeztem dühösen Armarost. - Mindegy... Induljunk!
Armaros meglepően csendes volt az utóbbi időben... Mintha félne beszélni velem. Mindenesetre elindultam a Köderdő irányába. Pár óra bolyongás után már meg is pillantottam a fehér romokat. Körülötte fehér köpenybe burkolódzott kultisták sorakoztak. Egyébként kezdtem érezni valami furcsát... Mintha az a másik mélységi ott lenne a közelben.
- Üdv! - léptem oda két kultistához. - Békét kérni jöttem!
- Te ki vagy? - kérdezte az egyikük.
- Johnny Wood vagyok! - hajoltam meg tisztességesen. - Béke ajánlatot szeretnék tenni mesterem, Armaros nevében.
A mélységi nevét meghallva mindketten felhördültek.
- Bátor dolog volt idemerészkedned, kölyök. Vagy talán inkább bolond? Majd a mester eldönti. Kövess!
Megragadták a karomat és bevezettek a romba, ahol elindultunk lefele egy csigalépcsőn. A lépcsősor nagyon hosszú volt, kissé úgy tűnt, hogy nincs is alja. Ahogy haladtunk lefelé egyre erősebben éreztem a másik mélységi jelenlétét.
~ Mit keres itt Armaros egy követe? - szólalt meg a fejemben.
- A mesterem nem akar balhét. - közöltem vele.
~ Ez nagyon meglepő ahhoz képest, hogy el akarja engedteni magát.
Felnevettem a mélységi szavai hallatán.
- Veled nem akar balhézni. Gondolkodj csak egy kicsit! Egyikőtöknek sem érné meg!
~ Pontosan tudom, hogy mi éri meg, meg mi nem. Neki pedig nagyon is megérné elvenni azt, ami nálam van.
- Miért, mégis mid van? - közben próbáltam morcosan nézni Armarosra, bár ez nem nagyon jött össze, mivel csak a fejemben él.
~ Nem olyan dolog ez, ami egy egyszerű kultista tudhat. Sőt, most már te is az én birtokomban vagy. Akár cserealapnak is felhasználhatlak. Mit gonolsz, kedvel annyira Armaros, hogy alkut ajánljon érted?
- Remélem igen...
~ Kiváló.
Amint elhangzott ez a szó, a két kultista megragadta a karomat és elkezdtek felfele rángatni.
- Most hova visztek, barmok? - kapálóztam. - Armaros! Mond el mi folyik itt!
- Tömlöcbe. Majd Armaros jön, és kiszabadít, ha akar.
Tényleg oda vittek... Egyébként a cellában már volt egy férfi. Szakadtas, arany köpenyt viselt. Mintha rangos ember lenne... Arcát azonban egy ék alakú maszk takarta, így nem tudtam beazonosítani.
- Nocsak, már a sajátjaik között sem válogatnak? - nézett rám.
- Nem vagyok közéjük való, rendben? - mordultam mérgesen a férfira.
- Pedig a kisugárzásod olyan, kultista.
- Pfff... Tudod, nem csak azt a gyökér Racsaelt szolgálja mindenki. Vannak mások is!
- Valóban? - kérdezte eltúlzott reakcióval. - Pedig mindannyian többnyire egyformának tűntök.
- Nézd, nekem ilyenem van... - mutattam neki a gyűrűmet. - Ő nekik meg szar a homlokukon...
- Áh, értem, értem... És mit tettél, hogy idedobtak?
- Magam sem tudom... - néztem magam elé.
- Ez bizony szomorú. Nos, maga legalább túlélheti. Én kevesebb eséllyel.
- Miért? Maga mit tett?
- Mondjuk úgy, hogy "tiszteletemet tettem" Raczahqelnél, csak elszámoltam magam.
Felnevettem.
- Miért tenne bárki is tiszteletet egy gyökér mélységinek?
Felnevetett ő is, kellemetlen hangon
- A tisztelettétel alatt azt kell érteni, hogy letéptem a felét, csak befuccsolt a tervem.
- Eléggé "okos" ötlet volt. - vihorásztam. - Miért vitt erre a lélek?
- Mert másik három alaklommal bevált.
- Kivel kerültem egy cellába? - néztem rá rémülten.
A férfi mosolyogva levette a maszkját.
- Be sem mutatkoztam, ez igaz. - felállt és kezet nyújtott. - Esroniel von Himmelreich, örvendek.
- Üdv, Esroniel! Johnny Wood vagyok. Armaros kultistája.
- Áh, a keleti mélységi! Akkor te egy viselhetőbb testvér vagy, ő nem okoz nagy gondot. - azzal bökött egyet kifele. - De ez itt...
- Ez itt egy gyökér... - közben nagyon gondolkoztam, hol hallattam már ezt a nevet, majd félve megkérdeztem. - Mondcsak... Te hajtottál végre valami nagy dolgot ugye? Nagyon ismerősen hangzik a neved...
Esroniel szeme felcsillant.
- Végre valaki, aki nem akar egyből megverni, ha meghallja a nevem! - megint nevetett egyet. - Nos, hogy nagy volt-e, azt nem tudom, de mondjuk úgy, hogy a jelenlegi konfliktust észak és dél között én kezdeményeztem. Én vagyok a déli egyházi vezető. Vagyis, csak voltam...
- Érdekesen hangzik... Bár nem vagyok jóban az istenekkel... Északon például felgyújtottam egy templomot.
- Óh! Hát maga az én emberem! - nevetett harmadjára is. - Most viszont nem tehetünk mást, mint várunk. Hívtam erősítést, aztán kitörünk.
- Az erősítése nem akar majd végezni velem? Mármint egy kultistának nem igazán szoktak örülni...
Mosolyogva megrázta a fejét.
- Délen mindenkit elfogadnak. Amíg nem okozol bajt, nem lesz károd.
- Akkor rendben... És mikor jön az erősítés?
- Idő kérdése, testvér. Idő kérdése...

Felhasználó profiljának megtekintése

3 Re: [Déli Frakcióküldetés] Reunio on Pént. Feb. 02, 2018 2:15 pm

Dieter von Rotmantel

avatar
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
Sosem féltem a tűztől, de tiszteltem eléggé, hogy ne kerüljek hozzá túl közel. Azonban a Harag Napján, amikor a testet öltött láng jött el Veronia minden lakosáért nem volt olyan lélek, aki el tudta volna kerülni a tüzet. Úgy mondják a világ egyharmada azonnal halálra égett, másik egyharmada megsebesült. Engem ez utóbbi érdekelt, ugyanis ezek a megnyomorult szenvedők keresték egy orvos segítségét. Voltaképpen kényelmes volt ez a pusztítás, akármennyire szomorú is volt ezt elismerni. Amikor a megmaradtak felerésze torz, vöröslő és gennyedő sebektől csúf senki nem gondol arra, hogy aki ellátja egy felemás Rotmantel, dél legtisztesebb hollódoktora vagy észak legerényesebb apácája.
Arra mentem, amerre a nyomorúság vezetett. Leégett uradalmakon, korommal festett büszke erdők visszhangjain és köves nyomorrá szikkadt, valaha dús mezőkön keresztül vittek a panaszos hörgések és jajveszékelés, mint dögevőt a kimúlni készülő préda haláltusája és bele sem gondoltam a mögöttem hagyott mérföldekbe mielőtt a Tünde-erdő küszöbén találtam magam. Az első fák halomba voltak döntve, némelyik kettérepedt, némelyiket szétvetette a roppant hő. Óvatosan léptem közéjük, ujjaimmal végigsimítva az egyik megfeketedett törzset, nem törődve az ujjbegyeimre ragadó korommal. Kétség kívül a tündérfajzatokat érte a legnagyobb csapás, és itt fájt a legjobban a csend, amit Abaddón lángoló haragja hagyott. Már nem neszezett semmi a büszke elfek erdejének ezen a részén, kilométerekre nem volt más, csak hamu, por és fekete fák. Itt nem várt rám semmi. A természet templomát már kizsigerelték, mielőtt ideérhettem volna.
Éppen megfordultam volna, magára hagyva a korommal jelölt sebet, amikor meghallottam a csattogást. Halk volt, tőlem messziről szűrődött felém, de egyre élesebb és kivehetőbb lett. Hosszú tollak közé kapó szél hangja volt, egy madár szárnycsapásai, ahogyan erejét lattba vetve próbálta itt hagyni ezt a kietlen világot. Felpillantottam a sólyomra, ám meglepetésemre nem az erdő romjaitól menekült – felém közeledett. Alig egy pillanatra lassította le a szárnyalását, ahogy fölém ért és veszedelmes karmai kinyíltak, elengedve egy precízen összetekert és pecséttel lezárt levelet, majd pont ahogyan jött már el is tűnt a nyugati horizont felé.

„Tisztelt Dieter von Rotmantel orvosdoktor,
Tudatomra jutott, hogy éppen a közelben tartózkodik és van némi ismeretem munkásságáról. Nagy szükségünk lenne egy elismert tudású chirurgus segítségére egy igen bizalmas diplomáciai ügyben. Amennyiben felkeltette érdeklődését a dolog, kérem keressen meg Duskhaven sötét tünde faluban, a Nebelwald határában.
Tisztelettel E. v. Neulander vámpír diplomata”


Sosem volt eddig dolgom a Neulanderekkel, de tudtam eleget róluk hogy ne találjam furcsának az üzenettovábbítás módját. És tekintve, hogy a levélben, mint orvost kerestek és nem mint vámpírt úgy döntöttem megelőlegezem nekik a bizalmat. A sólyom szárnyalását követve indultam tovább, útbaigazítást kérve a szembe jövő menekültek és rászorulók hosszú soraitól néhány jó tanácsért és elsősegélyért cserébe, és alig néhány óra múlva fel is tűnt a horizonton a kissé viharvert tábla: „Welcome to Duskhaven.”
Meglepő módon a falu, amely alig rúgott túl a két ház egy kút és egy tehén kategórián jó állapotban volt, az itt-ott feltűnő nyomor is inkább a máshonnan áramló menekültek voltak, mintsem maga a tűz nyomai. A fogadó, egy kétszintes épület cégér nélkül roskadásig telt, főképp éjfi tündékkel és a gyógyításban segédkező hegyesfülű druidákkal, de a sarokban várakozó, korosodó vámpírt el sem tudtam volna téveszteni. Nem volt okom felesleges köröket leírni így odaléptem hozzá és helyet foglaltam vele szemben.
- Herr von Neulander! - biccentettem köszönés képpen. - Utolért a levele, miben lehetek a szolgálatára?
- Ezechiel von Neulander vagyok, örvendek, Herr Dieter. - nyújtott kezet a diplomata, amit én késlekedés nélkül fogadtam el. - Egy igen komoly feladat ügyén kerestem fel önt.
- Ebben biztos voltam.
A férfi egy apró, amennyire meg tudtam állapítani főképp a környéket ábrázoló térképet hajtogatott elém az asztalra, amelyben az erdő egy pontját szénnel rajzolt X jelölte. Meglepő módon a Harag Napja óta megszaporodtak a szénrajzok.
- Ez a hely egy mélységi kultuszhelye. A gond az, hogy az illetők elfogtak egy diplomáciailag kulcsfontosságú személyt. Ez a személy pedig küldött nekünk egy üzenetet, amiből tudjuk, hogy maga is megoldaná a kijutást, de komolyan sérült. Nem csak családunk, de egész fajunk érdekében, be kel jutnia a táborba, és segítenie az illetőn.
Egy pár másodpercig hallgattam. A feladatom egyértelmű volt, noha koránt sem veszélytelen. Keveset tudtam a mélységiekről vagy az őket követő kultistákról, de ez a kevés is elég volt hogy tisztában legyek a kockázattal, amely egy ilyen helyen várt rám.
- Képes ez a személy kettőnket is kijuttatni?
Ezechiel von Neulander férfi habozás nélkül bólintott, amely vagy nagy magabiztosságot jelentett, vagy nagy kétségbeesést.
- Több, mint két embert is akár.
- Hogyan érem el, hogy ne öljenek meg, mielőtt képes vagyok ellátni?
Sajnos a tudatom hátuljában kaparó ösztökélés már régen döntött a józan eszem és veszélyérzetem helyett, így ideje volt áttérni a gyakorlati kérdésekre.
- Itt jövök a képbe én...
A vámpír kinyújtotta a karját, majd mintha csak jelre várt volna tálcákat, korsókat és gyógyszeres tégelyeket felborítva berepült az ablakon az idomított sólyommadár, amely a levelet is kézbesítette. Meg kellett hagynom az idős férfi értett a hatáskeltéshez.
- ...és ő. Egy segédem kifigyelte a szektát, és tudjuk, hogy ki olyan fontos tag, hogy orvost hívjanak, ha megsérül.
Rosszallóan kúsztak össze a szemöldökeim, mert sejtettem merre halad ez a beszélgetés és nem feltétlenül egyezett egy gyógyító dogmáival.
- Vagyis ön megtámadja ezt a személyt, én pedig kéznél leszek, amikor a szekta orvost keres hozzá?
A férfi bólintott.
- Ez biztosítja az útját befelé. Kifelé pedig az orvosi szakértelme fogja.
Nem volt egyszerű helyzet és számos el nem hangzott részletben ott bújhatott a vesztem, így nem feleltem azonnal. Hátradőltem, karjaimat keresztbe fonva a mellkasom előtt, szemeim üvegesen meredtek a sólyom kerek, aranyszín íriszébe míg az kapott információkat foldoztam össze.
- Számomra minden paciens ugyanolyan, ezért egyetlen kérésem van. Még ha kultista is, nem szeretnék oka lenni egy ember halálának. Ha biztosítja, hogy az okozott sebesülés nem halálos, állok rendelkezésükre.
A vámpír újfent csak bólintott. Látszólag megkönnyebbült, hogy a beszélgetésünk ennyire könnyedén haladt, vagyis nem lehetett hozzászokva. De azok után amit a Neulanderek szópárbajairól hallottam nem is csodálkoztam a dolgon.
- Értelem szerűen a sérülésnek elég komolynak kell lenni hozzá, hogy orvosért induljanak, de igyekszünk nem túl súlyos károkat okozni.
Egy hajszálnyi szünetet tartott majd fekete szemében egy óvatos, megbúvó és menekülni kész róka csillogásával nézett fel rám.
- Ezt a tervet természetesen abban a feltételezésben készítettük, hogy elég magabiztos a tudásában. Ha ez nem így lenne, akkor még természetesen visszaléphet, mi pedig keresünk más alternatívát.
Sértett. Őszintén és mélyen sértett meg, de gyakorlottabb voltam annál, hogy ezt kimutassam.
- Nem kell. Megteszem. - néztem a szemébe, egyedül a tekintetemen át engedve a haragomnak.
Ezechiel von Neulander láthatóan elégedett volt.
- Egész fajunk nevében hálás vagyok ezért. - A vámpír hosszú ujjai elém tolták a térképet és szinte hanyagul intett, hogy megtarthatom. - A férfit fel fogja ismerni, jó eséllyel ő az egyetlen, aki nem áll a mélységi befolyása alatt ott. Aki pedig kultista, mindenképp egy vörös háromszög alakú festést visel az arcán.
- Mikor? - kérdeztem egyszerűen, miközben összecsavartam a papírt és eltettem a kézi poggyászomba az orvosi felszerelésem közé. Jobb, ha a kultisták nem találják meg nálam.
- Mihamarabb. Mi követjük az ön tempóját. Valamint van egy beépített illetőnk, aki tájékoztatja majd a kultistákat, hogy tud egy Rotmantel doktorról a közelben.
- Megfelel, ha itt várakozok?
- Tökéletesen. Szóljon, ha kezdhetjük.
- Kezdhetjük. Éppen munkát kerestem így nincs, amire várnom kellene.
A Neulander sokadjára bólintott, majd karján a sólyommal felállt és kifelé sétálva utoljára még visszafordult felém.
- Sok sikert! Számítunk önre.
- Bízhatnak bennem. - feleltem neki távozóban, aztán rendeltem egy adag ebédet és hozzá egy kupa bort. Éhesen nem lehet tisztességes munkát végezni.


Két-három óra telt el nyugalomban. A harmadik holdfűrudat szívtam el éppen, mikor egy tünde férfi arcán a Neulander által említett vörös háromszöggel belépett a fogadóba, erélyesen kihúzva magát és kapkodva nézett körbe.
- Van itt egy Rotmantel?
Elnyomtam a füstrudat a hamutartóba, amelyet a kocsmáros egész készségesen hagyott ott, majd nyugodtan, kapkodás nélkül felálltam és a tünde szemébe néztem.
- Van. Segíthetek?
- Jól megfizetünk, ha segítesz. Egy... barátunkat súlyosan megsebesítette egy madár. A vérzést elállítottuk, de szenved.
Nem voltam jó színész, világ életemben sosem kellett hazudnom így fogalmam sem volt, hogyan kellene megjátszanom magam – így nem tettem. Ugyanaz a betegei ügyét komolyan vevő chirurgus voltam, mint mindig.
- Merre? - vettem fel a poggyászomat, a tünde pedig késlekedés nélkül indult el kifelé.
- Kövess, nem messze!

A távolság relatív, így mindenki maga ítéli meg mennyit is jelent a nem messze. A tündének úgy tűnt egy óra sétát jelentett erőltetett menetben, ugyanis ennyi idő múlva pillantottam meg a földből előmeredő, szinte vakítóan fehér romokat, egyet Veronia híres és sok kérdést felvető angyalromjai közül. A hatalmas, félig leomlott épületdarabok között ugyanolyan, vörös háromszöggel mázolt képű alakok tettek-vettek, mint a kísérőm, de látszólag egyikük sem fordított rám figyelmet. A tünde egy, a többinél nagyobb négyzetes kőépületbe vezetett, amelynek közepén egy oltáron ott vonaglott a páciensem. Ránézésre középkorú nő volt, végtagjai szabálytalanul, mintát nem követve csapkodtak olyan vadul, hogy a mellette álló két kultista nem tehetett mást a tehetetlen ácsorgáson kívül.
Közelebb léptem, a háromszögek közül sütő bizalmatlan tekintetek kereszttüzében, de az ábrázatomat látva egyikük sem akart megállítani. A nő nyakán véres seb tátongott, valószínűleg az egyik nyaki verőeret sérthette fel a Neulander sólyma, de nem ez tűnt a nagyobb problémának. A kontrolálatlan rángás idegbántalomra utalt, amit csak méreg volt képes elérni. Felnyitottam a bőröndömet és előkerestem belőle egy általános érzéstelenítő főzetet, majd a nő fejét megtámasztva kérlelhetetlenül leöntöttem a torkán. A remegések nem szűntek meg, de sokkal kezelhetőbbek lettek így a kultisták feszült idegei is lassan felengedtek.
- A sebet jól ellátták, noha ki kell tisztítanom még, de nem azzal van a fő probléma. Úgy néz ki a madár, amely megmarta a társukat mérget hordott a karmain.
- Mérget? Halálos? – kerekedett el a tünde tekintete.
- Nem. Voltaképpen magától is elmúlhat egy pár nap alatt. De azonnal kezelhetem, ha tudnak biztosítani három-négy sziromnyi szellemorchideát.
A tünde hegyes álla a két kultista felé bökött, amire azok rohanva indultak meg teljesíteni a kérésemet. Eközben tömény szeszt és egy apró fiolában őrölt mandragórát készítettem elő a poggyászom kis bőrzsebeiből és elkezdtem megtisztítani a nő sebét.
- Mikor történt a baleset?
- Két órája, talán valamennyivel régebben. Azt mondja nincs életveszélyben a… barátunk?
- Nincs. Csak fájdalmai vannak és szenved, de az élete biztonságban van. De ez előbbin is segítek, ne aggódjanak.

Egészen érdekes volt a mélységi kultusz tagjai között dolgozni, egyáltalán nem olyan, mint amit magam elé festettem rájuk várakozva. Látszólag mindenki, ember vagy tünde, jó vagy gonosz ugyanolyanná vált egy orvos jelenlétében: reménykedővé, alázatossá és serénnyé. Mind próbáltak valamit hozzátenni, mind hasznos akart lenni a maga módján, akár féltek a nőtől akár szerették. Egy fertályóra sem telt el, a légzése megnyugodott, izmai elernyedtek és még az eszmélete is visszatért annyira, hogy rekedten beszélni próbáljon. Miközben ketten vizet kerítettek neki a tünde elégedetten és hálásan nyomott a kezembe egy váltótól nehéz bőrerszényt, miközben a vállamat átkarolva igyekezett jelezni, hogy ideje távoznom. Orrcimpáim egy szívverésnyi időre kitágultak, a vér erősebben zubogott a fülemben, ahogy elöntött a kudarc félelme, de szerencsére a Neulanderek nem bíztak semmit a véletlenre.
- Az egyik fogoly összeesett!
Az ismeretlen kultista érkezésére megtorpantam, szemöldököm felszaladt a homlokomon és minden erőmmel azon voltam, hogy hiteles legyek a pusztán szakmai érdeklődést mutató chirurgus szerepében.
- Ha van még kezelésre szoruló beteg a táborukban segíthetek. Nem sietek.
A nő, aki valószínűleg a kultusz vezetője lehetett feltápászkodott az oltárról, erőtlenül ülve fel.
- Áh... Nem fon...tos. Csak egy... fogoly.
A másik kultista közbevágott. Kezdtem gyanítani, hogy ő lehetett Ezechiel von Neulander beépített embere, aki az én híremet is elcsepegtette kötük.
- Súlyosan vérzik, szerintem meg fog halni.
- Nem tudom mit tudnak a Rotmantelekről, de nem egyszerű orvosok vagyunk. Nem mehetek el úgy, hogy valakinek szüksége van rám. Ha nem tartják fontosnak a fogoly életét, nem kérek érte fizetséget. - néztem határozottan a nő szemébe, aki erre csak visszahanyatlott az oltárra.
- Tegye... Ahogy jónak látja...
Bólintottam.
- Kérem ne erőltesse meg magát. A méregnek maradhattak mellékhatásai amiket felerősíthet a fizikai aktivitás. Vezessenek a fogolyhoz. - fordultam a másik kultistához, aki sietve bólintott és hosszú, szinte futó léptekkel egy nagyobb ketrechez vitt. A bent várakozó fogoly fehér-arany palástja egykor talán impozáns lehetett, most azonban a temérdek szakadás és a lassan ráfolyó vér elvette minden fényét. A karjából éles szögben meredt előre egy fehér csontvég, a mellette felsértett artériákból pedig pulzálva ömlött a vér. Percek voltak hátra az életéből ilyen vérveszteség mellett, így nem tétovázhattam.
Sokszor láttam már, hogyan fonják az árnyakat a Nachtrabenek, hogyan manipulálják a vért a Rotmantelek, de a kettő keverése egészen új dolog volt. A mágikus pecsét, amely megjelent a szemeim előtt részletgazdagabb és sokkal bonyolultabb volt, mint az egyszerű varázslatok pecsétjei, ám szükségem volt erre a bonyolult rendszerre. A vér hirtelen elapadt a férfi karjából, elszakadt artériái végén apró, ébenfekete szálak rajzottak elő és fonták át, összerántva a legéletveszélyesebb sebet, míg én erős vászoncsíkot vettem elő és elkötöttem a férfi ereit a könyöke magasságában.
- Magánál van még? - kérdezem tőle, miközben apró, görbe tűt és műtőselymet vettem elő.
- Persze. - A válasz nyugodt volt, noha az arcát takaró maszk valamennyivel tompította a hangját nem úgy hangzott, mint aki az életéért küzd. - Magát küldte Ezechiel?
- Engem. Bírja a fájdalmat?
Meg sem vártam a válaszát, megszüntettem a Sebösszerántást az artériái között és gyorsan, gyakorlott mozdulatokkal kezdtem összevarrni figyelve, hogy ne maradjon légbuborék bennük.
- Hogyne. Volt már rosszabb is. - felelte, és igaza is volt. A tű fel-alá járt az ereiben, majd a húsában és még sem szólt egyetlen panaszos szót sem. - Nem gondoltam, hogy valaha le kell törnöm félig a karom csak azért, hogy egy orvost kapjak.
- Drasztikus megoldásai vannak a szabadulásra. Egy karral is ki fog minket innen juttatni? - mormogtam a fogaimon keresztül, miközben helyre tettem a csontvégeket.
- Ó, hogyne. Nem szükséges a karom hozzá. Plusz, van még egy extra beépített emberem is. Minden a terv szerint halad.
- Egyébként ki maga, hogy ennyire fontos a Neulandereknek? - kérdeztem, ahogy helyére csúsztattam az izmokat és elkezdtem összevarrni a bőrt.
- Mennyire van otthon a politikában Délen?
- Semennyire. Egyszer meggyógyítottam a volt Hellenburgi főbíró unokaöccsét a töviscsontúságból, de közelebb nem kerültem hozzá. Csak nem Rudenz királyhoz van szerencsém? - feleltem az igazságnak megfelelően. Voltaképpen ha maga dél királya feküdt volna előttem sem ismertme volna fel a maszk mögött.
- Nem, annyira nem vagyok fontos. Hallotta valaha Esroniel von Himmelreich nevét?
- Hallottam. Délen nem lehet ember építette útra lépni úgy, hogy ne hallja valaki. De az utóbbi időben már azt mondták, meghalt.
- Örvendek a szerencsének.
Egy pár másodpercig hallgattam, egyrészt hogy befejezhessem a varratot a karján, másrészt hogy teljesen átélhessem a hatásvadász mondatot, ahogy az előbbi szavakat kiejtette.
- Magam sem vetem meg a színpadiasságot, így értékelem a dinamikáját. Hogyan kerül dél legendája egy mélységi kultusz fogságába? - mosolyodtam el végül halványan, miközben jobb híján a palástjából tépve anyagot pólyát kezdtem kötni a kezének.
- Nos, mondjuk úgy, hogy túlértékeltem az erőm, és azt hittem, hogy a negyedik is olyan könnyen fog menni, mint az előző három. Természetesen tévedtem.
- Negyedik kultista?
- Mélységi. Negyedik mélységi.
Megállt a kezemben a csomó, de gyorsan összeszedtem magam és átbújtattam a válla fölött.
- A mélységiek nem bukott angyalok?
- Amennyire én tudom, azok.
- Azt mondja maga képes megölni angyalokat? Nem is egyet, de majdnem négyet?
- Csak ha a megfelelő feltételek a rendelkezésemre állnak.
Egy pillanat szünetet tartott, nem voltam benne egészen biztos hogy a hatás kedvéért, vagy mert eszébe jutott valami.
- Talán szüksége lenne arra, hogy megöljek egyet?
- Nem igazán, csak hihetetlennek hangzott. De egy angyal a Nidhögg formájában nemrég égette halálra Veronia lakosságának egyharmadát és másik egyharmadot megsebesített, így azt hiszem lejárt az idő a csodálkozásra. - segítettem neki, hogy fel tudja kötni a frissen műtött karját a mellkasa elé és leakasztottam az övemről a kulacsomat. - Igyon egy kis vizet, biztosan kiszáradt. Hogyan akar kijutni innen?
Esroniel von Himmelreich ivott pár kortyot, aztán visszaadta.
- Köszönöm. Nos. Ahogy ki tudtam juttatni a maga megbízójának egy levelet, kijuttattam egy másikat is. Erősítés lesz, akik lefoglalják addig a kultistákat, amíg mi kimegyünk innét. Itt kell majd megint maga, mert jó eséllyel ismét ellátásra fogok szorulni utána.
- Számíthat rám. Akármekkora neve van, míg ezzel nem végeztünk addig a páciensem így kötelességem életben tartani. Akkor, ha jól sejtem most várunk?
- Köszönöm, ismét. Egy keveset várunk, utána pedig ha jelt kapok, megkezdjük az akciót. Ha sikeresen kijutunk, irány a Neulander torony.
- Ahogy akarja. Mindamellett nem árt figyelmeztetnem, hogy nincs jelentős harci potenciálom. Talán egy emberrel vagy tündével még elboldogulok, de bármelyik kultista mágiája maga alá gyűr.
- Ne féljen, erre vagyok itt én, az új barátom és a lovagjaim. Sima menekülés lesz, meglátja.
- Legyen igaza. - mondtam, aztán nagyot kortyoltam én is a kulacsból.

Felhasználó profiljának megtekintése

4 Re: [Déli Frakcióküldetés] Reunio on Hétf. Feb. 12, 2018 1:20 am

Wyn Silvernight

avatar
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
Aki jól ismert, az tudta, mennyire szívemen viselem a Természet sorsát, figyelem, tanulmányozom őt és rengeteget törődöm is vele. Gyakorlatilag ebből állt egyszerű kis életem legjelentősebb része, a maradék meg szökési tervecskékből, illetve alkoholbeszerzési gondokból. Na de, az ilyesmiket mindig meg tudtam oldani, erre tessék, jött Abaddón, és a fenti okok miatt már érthető, hogy cselekedetei fenekestől felforgatták az életem. Legalábbis a lelki békémet biztosan, mert amennyire jelen helyzetben tudtam, talán nem halt meg senkim, szóval annyira azért nem volt komoly a dolog. Ámde várjunk...miket beszéltem?! Véresen, őrülten, elfeledhetetlenül komoly volt. A pusztítás pedig szörnyűbb, mint legvadabb álmaimban képzeltem volna. 
Megszámlálhatatlan helyzetben voltam már mérges, azonban nagyon kevés váltott ki belőlem ekkora dühöt. Hogy volt képes mindent csak úgy elégetni, mintha éppen kenyeret sütne másnapra a kis kötényében?! Nos, ahhoz képest, amilyen viccesnek találtam volna saját képeimet más helyzetben, ezúttal csak fokozták felháborodásomat. 
Basil, a druida tanítóm hozta a híreket, ahogyan az lenni szokott, mikor ellátogatott hozzánk, hogy tovább folytassa a képzésemet. Először ugyan villantott egy olyan fura féloldalas mosolyt sérült arcizomzata miatt, aztán meg vívtunk egyet a botokkal, hogy mutathasson néhány újabb fogást, amelyeket külön nekem gondolt ki, mivel mindössze ilyen apróra nőttem. Ám ahogy végeztünk (azaz megint jól ki lett porolva a hátsóm, attól függetlenül, hogy volt néhány szép lépésem), úgy törlődött le a jókedv az arcáról, mintha csak megmosta volna egy tál vízben. Természetesen minden olyan részletet elhallgatott, amely érdekelt volna -mint mondani szokta, a saját érdekemben-, mondandóját kihegyezve a Tünde-erdőt és Nebelwaldot érő nagy fokú veszteségre és pusztításra, de egy szó, mint száz, alig hittem a fülemnek, amikor nem megengedték, nem jóváhagyták, nem is rábólintással illették, hanem apámmal együtt KÖTELEZTÉK rá szerény személyemet, hogy segítsen helyreállítani az erdőt eredeti állapotához hasonlóba. Szóval, csatlakoztam azokhoz, akik maguk is azt akarták csinálni, amit én, így pedig számos helyre eljutottam, aminek, szégyenteljesen bevallom, a helyzet ellenére rendkívül örültem.  
Most éppen Nebelwald egy olyan részébe tartottam, amely nagyon közel volt a Tünde-erdő határához, egy ottani településnél megtenni, ami tőlem telik. A különleges ebben az útban leginkább az volt, hogy amerre csak néztem, bizonyos távolságonként itt-ott érdekes fehér romok bukkantak fel, amelyeket inkább nem néztem meg közelebbről, bármennyire érdekeltek is. Minél hamarabb célba akartam érni, hogy több időt tölthessek helyreállítással, segédkezéssel, megígérve magamnak, hogy visszafelé majd alaposabban szemügyre veszem őket. 
Milyen felfoghatatlan. -gondoltam keserűen, végignézve az ép növényzet számomra gazdag, sokszínű, végtelen harmóniáján- Belegondolva, hogy amit itt látok, az sok helyen már nem létezik, eltűnt, elégett, sok lélek elpusztult, sok ártatlan lélek. Eddig pedig még nem is gondoltam arra, hogy megálljak értük imádkozni... 
Végigsimítottam egy óriási, göcsörtös fa még göcsörtösebb, kiálló gyökerén, s azon gondolkodtam, leülök és elintézem most, hogy az út hátralévő részében nyugodt legyek, amikor hirtelen éles sikoly csapta meg a fülem, de olyan éles, hogy egész testemben megrázkódtam. Akárhonnan is nézzük, veszélyt is jelenthetett vagy ahhoz hasonlót, így jobbnak láttam, ha utánanézek; főleg, mert abból az irányból jött, ahol azok a furcsa fehér romok álltak. Miután összekaptam magam, sietősre vettem lépteimet és bevetettem magam sűrű bokrok, vastag törzsű fák sötét árnyai közé. Fogalmam sem volt, merre és mennyit mentem, mindössze az lebegett a szemem előtt, hogy kiderítsem, mi történhetett, amilyen gyorsan csak lehet, egészen addig, amíg meg nem pillantottam egy tünde nőt, amint két fekete rongyokba öltözött férfi rángatja valamerre. Több se kellett, elrejtőztem és figyeltem, hisz' szerencsére még nem vettek észre. Láttam, hogy a nő ellenkezik, ámde olyan kevés esélye volt szabadulni, mint jelenleg nekem arra, hogy az égből ölembe pottyanjon egy sült szárnyas, hogy végre csillapítsam az éhségem valami rendes étellel... 
Gondolkodtam egy ideig, kik lehetnek azok a fura alakok vagy mit akarhatnak azzal a nővel, de sehogyan sem tudtam eldönteni, miért tarthatták fogva. Mindössze annyit véltem biztosnak az ellenkezésből kiindulva, hogy bajban van, így fontolgattam, hogy közbeavatkozom, ámde egyelőre még csak rejtőzködtem, s igyekeztem minél közelebb férkőzni, hátha többet megtudhatok arról, mi folyik itt. 
Néhány fával odébb már úgy ítéltem meg, elég közel vagyok, ugyanis tisztán láttam, hogy a két férfi arcára egy-egy vörös háromszög van festve. 
- H-Hová akartok vinni? Mondtam már, hogy nem tudom miről beszéltek! - kiabálta kétségbeesetten a nő, mire az egyik férfi felelt: 
- Nem a véleményed kértük, azt majd a mester megvizsgálja! Hallgass, és ne ellenkezz! 
Ugyan a háromszöget semmihez sem tudtam kötni, majdnem biztos voltam benne, hogy valamiféle személy vagy csoport jele lehetett, ahogyan az iménti kétségbeesett hang miatt abban is, az a nő komolyan bajba keveredett. Druidaként, nem túlságosan sok eséllyel rendelkeztem a látszólag erős férfiak ellen, de nem volt sok vesztegetni való időm. Ráadásul a mester és a vélemény megvizsgálása felettébb hátborzongatónak és veszély-szagúnak tűnt. A kérdés tehát adott volt: nem az, tudok-e bármit is tenni ebben a helyzetben, hanem jelenleg az, nyerhetek-e elég időt a tünde nőnek a menekülésre. Ezt csak egy módon tudhattam meg. Elővettem a botom, s kiugrottam a rejtekhelyemről. 
- Hé ti ott. Engedjétek el, nem látjátok, hogy nem akar veletek menni?! - kiáltottam oda nekik szinte szemrebbenés nélkül. Túlságosan felidegesített, ahogyan a nővel bántak. 
A három alak egyszerre fordult felém, a nő reményteljes arccal, a férfiak inkább meglepetten. Most a másik szólalt meg: 
- Tán akkor te velünk jönnél helyette? 
Ismételten gondolkodóba estem. Ha velük megyek, a nő szabad lesz, ez a tudat nyugtatott, illetve az, hogy talán ameddig odaérnek, kitalálok valami menekülési lehetőséget, de előbb ki kellett derítenem, miféle szerzetekkel volt dolgom. Ez viszont csak azután válhatott lehetségessé, hogy a tünde nő biztonságba kerül. Végül is, ha eltűnnék, mert nem tudnék elszökni, a túlzottan paranoiás, túlbuzgóan védelmező családom egyesült erővel indulna megkeresni engem. Ha pedig nem találnának meg, nos benne volt a pakliban, amióta csak kiszökdöstem otthonról. És különben is, amióta Abaddón elrendezte a helyzetünket, elhatároztam, hogy élni fogok, nem csak úgy tenni. 
- Igen. Ha most azonnal útjára engeditek és később sem esik semmi bántódása. - tekintetem komolyan, határozottan csillogott, s még bólintottam is hozzá, bár lelkem mélyén nagyon féltem. 
A nekem baloldali férfi, aki hátrafogta eddig a nő karjait, jókorát taszított rajta, az épp, hogy nem esett el csak. A tünde hálásan nézett rám, majd fejvesztve elrohant. A másik férfi intett nekem. 
- Elénk, azonnal! Ne is gondolkodj a szökésen, mert megjárod! 
Kissé flegmán megvontam a vállam, ahogy szoktam, ha ilyen hangnemben beszélnek, viselkednek velem vagy másokkal. Látványosan visszatettem a botom az övembe, hogy megmutassam, tényleg nem tervezek szökést, aztán a férfi elé járultam. Nem kockáztattam, mert a nő még túl közel volt hozzánk. 
- Azért azt lennének szívesek elárulni, mi lenne a dolgom? - kérdeztem most már kissé komolyabb arckifejezéssel.  
Tényleg jó volna megtudnom, mégis mire vállalkoztam... 
- Persze. Raczahqel mester szolgákat követelt, így oda viszünk. Ha alkalmas vagy, elnyerheted az áldását, ha meg nem... Hát, nem lennék a helyedben. -mondta az egyik, miközben hátulról megragadta a ruhám a nyakánál, és tolni kezdett előre. 
- Szolgákat? Mire kellenek Rac...- feladtam a próbálkozást - neki szolgák? - kérdeztem tovább, egyrészt, mert tényleg tudni akartam, mik ennek a furcsa nevű mesternek a céljai, másrészt pedig, mert ameddig járt a szám és volt min gondolkodnom, legalább nem nyert túl sok teret a félelmem. 
Azért jó lenne, ha nem taszigálnátok....- gondoltam mérgesen - Nem lisztes zsák vagyok. 
- Mire, mire... Egy Mélységinek mindig kellenek szolgák, ezt tudhatnád, sötét tünde. Főleg azután, hogy Abaddón mennyit elpusztított közülük. 
Mélységi?!?! -kérdeztem magamtól, miközben kifelé igyekeztem megőrizni a nyugalmam- Mármint az a csápos valami, ami az agyamban matat és akár csettintéssel képes lenne megölni? Nagyszerű...annyira mégsem volt ez jó ötlet. 
De azért mentem tovább, nyugtatott a tudat, hogy megmentettem a nőt, s egyúttal reményt is keltett bennem az elmenekülése. Talán segítséget küld. Utáltam beismerni, de biztosan nem akarnék meghalni most, hogy hasznossá tehetem magam és segíthetek eltüntetni a pusztítást. És hát nagyon nem akartam egy ilyen Mélységi szolgájaként végezni helyette. 
-Nahát, micsoda megtiszteltetés... - nyögtem némi szarkazmussal halk hangomban - És pontosan hová megyünk? Hol van a mesteretek bázisa? 
- Még vagy kétszáz méter, arra. - mutatott egy fehér romokkal körbevett tisztásra, ahol még legalább húsz ilyen csuklyás-háromszöges alak álldogált.  
Szememmel követtem a férfi ujját, s halkan sóhajtottam, konstatálva, hogy innen aztán biztosan nem fogok tudni megszökni. A tény felettébb idegesített, ámde nem volt mit tenni, nem láttam semmilyen kiutat a helyzetemből. Kivéve, ha még most megpróbáltam volna elrohanni, de akkor meg bizonyára a keresésemre indulna az egész csapat. Annyira pedig még nem számítottam jó druidának, hogy mágiával ennyi ellenséget legyőzhessek. Feladtam hát a lehetőségek keresgélését, s bíztam benne, egy új helyszín talán majd biztosít nekem megfelelő esélyeket. Most fontos volt, hogy nyugodt maradjak, hiszen ha ellenkezem, bajt szül, ha pedig megérzik a félelmem, ki tudja, mit tesznek majd, hogy azt fegyverként ellenem fordítsák. Így hát mentem tovább, s minden erőmmel figyeltem. Minél több részletet megjegyeztem, annál több tudás birtokában voltam. Ki tudja, mi számít majd hasznosnak? Lehet, hogy pont egy arc, egy fegyver vagy egy cipő emléke vezet a szabadulás kulcsához. 
Csak maradj nyugodt -mantráztam magamban, bár jó nagy kísértést éreztem, hogy hangosan kimondjam, ahogy egyébként szoktam- És magabiztos, bármi is történjék. 
A tábort alaposan megfigyeltem. Ahogy azonban egy kis boltívhez értünk, amiben egy lefelé vezető lépcsősor nyúlt látszólag a végtelenbe, a fejem elkezdett zúgni, a mellettem lévő két férfi - kultisták ugye ezek szerint - a fejükhöz kaptak, fájdalmasan felnyögtek, majd irányt változtattak, és egy ketrecbe dobtak a tábor szélén. Volt mellette még legalább három másik ilyen is, és ebből az egyik foglalt volt: Egy arany és fehérszínű szaggatott palástba öltözött férfi ült benne, akinek az arcát egy fémes maszk takarta. Láttam, hogy felém néz, majd meglepően nyugodtan köszönt. 
- Békesség, sorstárs. Elraboltak? 
Más helyzetben azt a boltívet még szépnek is találtam volna, de annak és a végtelen lépcsősornak a látványa most csak még több aggodalmat szült a lelkemben. Aztán elmémben mindent betöltött az az érzés, mint amikor két flaska jóféle bor után reggel elküldenek a piacra, csak sokkal rosszabb és egyúttal sokkal félelmetesebb is, bár talán csak a másik kettő reakciója miatt. Előbbi önmagammal való megállapodásom értelmében hagytam, hadd tegyenek velem, amit akarnak, bár örültem volna, ha nem fájna mindenem az eséstől. 
Békesség? Ebben a helyzetben tényleg ilyesmit mondott? Nem valami olyat kellett volna hallanom tőle, hogy 'Ne add fel, együtt majd kijutunk' vagy esetleg 'Atya ég, elkaptak téged is? Jaj mi lesz most velünk?' - szinte már dohogtam magamban, mert irigy voltam a maszkos meglepő nyugodtságára. Válaszul kikotortam a hajam a szememből, elhelyezkedtem a ketrec sarkában és keresztbe fontam a karjaim mellkasomon. 
- Nem. Mondhatjuk, hogy magamtól jöttem. -válaszoltam, miközben tartottam a szemkontaktust- És magával mi történt? -szándékosan nem tettem szóvá, miért ilyen higgadt...egyelőre. 
- Mondjuk úgy, hogy megpróbáltam túlteljesíteni magam, és alaposan túlbecsültem a képességeim. - nevetett a férfi. 
- Vagyis elkapták és megpróbált megszökni? - kérdeztem, szinte már ösztönből. Szerettem, ha konkrét dolgokat válaszolnak nekem. De ami a nevetést illeti, azt már tényleg nem hagyhattam szó nélkül. Teljesen komolyan, halkan folytattam - Hogyan képes ennyire nyugodt maradni ilyen helyzetben? Hiszen valószínűleg a vesztünkbe rohantunk. Magának ennyire mindegy, hol és hogyan ér véget az élete? Biztosan van sok minden, amit még meg szeretett volna tenni, mielőtt eléri a vég. 
Felhúztam a lábaim, s rátámasztottam az állam. 
A férfi megint nevetett, és levette a maszkját. Középkorú lehetett, ezüstös színű a haja, és zöld a szeme. Ember. 
- Nem mindegy természetesen. Első sorban azért jöttem ide, mert sokak életét megmenthetem azzal, ami a mélységinél van. A gond ott kezdődött, hogy azt gondoltam, képes leszek magamban legyőzni. De a társaim nélkül azt hiszem ez lehetetlen egyelőre.  
Tartott egy pillanat szünetet. 
- Viszont már tettem lépéseket az ügyben, hogy ne itt kelljen töltenem a hátralevő életem. 
- Hmm. -kezdtem bele a válaszába, mialatt tekintetemmel végig pásztáztam az idegen arcát. A sok élet megmentése számomra kedves és fontos gondolat volt, annyira fontos, hogy utána is járjak- Pontosan mi van a Mélységinél? Mitől képes életeket menteni? - megtapogattam a botom, amolyan ellenőrizve, megvan-e még - Ámde azt hiszem, jogos a kérdés, hogyan gondolta, hogy legyőzhet egyedül egy ilyen lényt? 
Beleborzongtam a gondolatba, ahogyan elképzeltem magam kiszolgáltatottan valami hatalmas teremtmény előtt a teljes sötétségben. Aztán a félelem helyét ismét átvette az irigység. 
Bezzeg neki volt ideje tervezni. - dohogtam magamban. 
- Nos, akkor hát ezért olyan higgadt. Tudja, hogy meg fog menekülni. De még így is vakmerőség volt egyedül eljönnie. Bármi közbejöhet. 
- A korábbi társaim nem igazán kedvelnek, de most nincs más választásuk, mint segíteniük nekem. Már három ilyet legyőztem korábban, szóval ha kapok segítséget, a negyedik se lesz akadály. Aztán pedig elvesszük a technológiát, ami megvédi majd Hellenburgot az északiaktól. -foglalta össze teljesen higgadtan továbbra is. 
- Hármat?! - kérdeztem, meg sem próbálva elrejteni meglepettségem - Tényleg kezdem érteni a hozzáállasát. Olyan lehet, mintha csak tenne egy kis sétát az erdőben. 
Gondolkodóba estem, aztán folytattam.   
- Értem. Ezzel valóban életeket mentene. De szabadjon megjegyeznem, ha ez ilyen fontos, hatszor is át kellett volna gondolnia. Mit tenne, ha mégsem jönne az a biztosnak remélt segítség? Ha feltartják vagy megölik őket. Persze ki vagyok én, hogy ebbe beleszóljak, csak tudja, kissé idegesít, hogy ennyire könnyedén kezeli a helyzetet, még úgy is, hogy több esélye van győzni, mint veszíteni. 
Ismét felnevetett. Ez valami szokása lehet. 
- Tudod, jobban lenyűgöz, hogy vagy annyira bátor, hogy épp leckéztess valakit, aki már három mélységit levágott, miközben mindketten fogságban vagyunk. Ez tetszik. Mondd, mi a neved? 
Mondtak már párszor hasonlót. - gondoltam - Nos igen, én az a self vagyok, aki furcsa dolgokat tesz, ha veszélybe kerül, ez tény. De megvan az oka. 
- Egyszerűen csak néha vannak olyan dolgok, amelyek a saját helyzetemnél jobban foglalkoztatnak. 
Ettől a kérdéstől jobban szoktam félni, mint maguktól a személyektől. Amikor befejeztem a mérlegelést, s kitaláltam, mi a legokosabb válasz, feleltem: 
- Wynnesa. Rövidebben Wyn. De ebben az esetben remélem, nem gond, ha én is tudni akarom a magáét. 
- Persze. Az én nevem Esroniel von Himmelreich. Sok néven szoktak hívni, de ez a leggyakoribb. 
Átnyújtotta a kezét a rácsokon. 
Elfogadtam a felé nyújtott kezet, majd ismét ketrec-sorstársam szemébe néztem, közben takargatni igyekeztem, hogy már hallottam felőle az apámtól és a mesteremtől is. Elvégre ember, az emberek pedig tudomásom szerint nem jönnek ki valami jól a sötételfekkel általában. 
- Örülök. Azt hiszem. Bár jobb lett volna, ha valahol másutt futunk össze. Már csak azért is, mert úgy tűnik, ez az utolsó kalandom...feltéve, ha valamilyen segítségért cserébe nem kérhetem, hogy kivigyenek innen. 
Utáltam bevallani magamnak, de itt bizony nem volt más lehetőség. Csorbát ejtett a becsületemen, hogy segítséget kértem, ráadásul a fajkülönbség miatt kockázatos is, hiszen semmi nem bizonyítaná, hogy egyetlen rossz szándék sem vezérli, azonban meg kellett tennem.  
Muszáj, az életben maradásért. 
- Megeshet, hogy hallhattál már felőlem. Ha más nem, annyi igaz volt a történetekből, már ha ezt beszélik rólam, hogy mindig tudom, kik azok, akik segítségemre lehetnek később. Az ilyeneket értelemszerűen nem hagyom hátra.  Te pedig, amennyire látom, beleesel ebbe a kategóriába. Szóval kijutunk együtt. - mondta, majd visszatette a maszkját - Ha minden igaz, hamarosan érkezni fog egy doktor hozzám. Ő is kell a szökéshez. Te, ha valaki a közelben jár, tettess alvást, vagy közömbösséget, de ne tudják, hogy beszéltünk. Ez növeli az esélyeid a sikerre később. 
Megkönnyebbültem, halkan sóhajtottam, s belekapaszkodtam a reménybe.  
Ki fogok jutni, túl fogom élni.  
Valójában egészen viccesnek, sőt, érdekesnek tartottam a helyzet alakulását, hogy én, még csak nem is egy nagy, hanem egy kis senki, a mindenki által ismert Esroniel oldalán segédkezzek. De végül is nem volt elképzelhetetlen, hiszen tudtam egyet s mást, még olyat is, amit a nagy égimeszelők, avagy a normális magasságúak nem. 
- Köszönöm. Amit csak tudok, megteszem majd. - feleltem egyszerűen, jelen helyzetben annyira nem nyugodtan, hogy minden veszélyt elfeledve hálálkodjak...és annyira nem nyeltem le az önérzetemet sem. De hát én Wyn vagyok - Rendben van. Imádkozni fogok, hogy mindannyian járjunk sikerrel. 
Azt már inkább nem mondtam meg, kihez. Nem kockáztattam, még a végén amiatt dőlne dugába minden. Felvettem egy meglehetősen közömbösnek mondható pozíciót ismét a ketrec sarkában, s még a fejem is lehajtottam. Hogy az elterelés tökéletesebb legyen, teret engedtem minden kételyemnek, s félelmemnek a Mélységi miatt.

Felhasználó profiljának megtekintése

5 Re: [Déli Frakcióküldetés] Reunio on Kedd Feb. 13, 2018 9:46 pm

Leon Wittman

avatar
Hellenburgi Királyi Szövetség
Hellenburgi Királyi Szövetség
Leon zsebre vágta a kezét, és visszafogott erőszakossággal rászorított behívó levelére, összegyűrve azt; mostanában az élet nem volt egyszerű neki. Egy mélységi belépett az életébe...
~ A végén még elhiszem hogy nem tetszik neked a dolog.
... végignézte ahogy szülővárosa egy angyalsárkány lehelete nyomán a lángok martalékává válik, és most ez; egy esély, hogy újdonsült kultistaként lebukjon. Nevetséges lenne ha ennyi káosz és veszély után pont a stressz végezne vele.
Egy fáradt sóhajtás kíséretében belépett a Nagytemplom árnyékában megbúvó robusztus épületbe, bár ahhoz képest nevetségesen aprónak hatott. Óriás a hegyhez mint tündér a manóhoz, ugye. Bár a környéket nem jellemezte más mint füstoszlopok és parázsavar, az épület együttesre éppen csak némi korom ragadt; a bejárati faajtó is csak kissé száraznak tűnt, nem többnek.
Leon nem tudta mit várjon belépéskor; ilyen közel a Nagytemplomhoz még Armaros maga is szófukar volt, valószínűleg nem érte meg neki plusz erőt belefektetni néhány beszóláshoz. De a várt káosszal szemben csak pár ember sündörgött bent a folyosókon.
- Mi járatban? - kérdezte a kihelyezett káplár, legalábbis a kitüntetése alapján. Fáradt tekintete arról tanúskodott, hogy a pult mögött való állás valakinek áldás is lehetett, főleg mostanában. Válasz helyett Leon csak felmutatta a papirost, amire egy lusta kézmozdulatot kapott, göcsörtös ujját rászegezve a szemközti ajtóra.
- Először kopogjon.
- Köszönöm. - válaszolta Leon, továbbmenve és akaratlanul is rátekintve saját kezére. Vajon neki is így fog egyszer kinézni, ha még jó pár évig csak kardot és tollat fog szorongatni?
A bejárat előtt már épp bekopogott volna, amikor becsúszott a tekintete elé egy páncélba bújtatott kéz, és helyette megtette azt. Egy pillanatra ledöbbenve csak meredt rá az idegenre, majd bentről felhangzott egy helyeslés. A páncélos nem pazarolva az időt óvatosan belökte az ajtót és enyhén meghajolt, feltehetőleg előre engedve a zsoldost, aki elfogadta a felkínált lehetőséget.
Bent minket egy ősz katona fogadott, az acélkék köpenye alapján egy templomos lovag. Arcát ellepték az apróbb égési sérülések; a híresztelésekkel szemben úgy tűnik az Úr áldása mégse kímélte teljességgel a hű szolgáit.
~ Íme, a Kegyes és Magasságos Úr. Tényleg megérheti azt a röpke kis életeteket az ő dicsőítésére és szolgálatára pazarolnotok, nemde? - zengte a lelkében cinikusan és lenézően, szinte elhitetve egy pillanatra a zsoldossal hogy neki is így kéne éreznie, de aztán gyorsan magához tért.
- Jó napot? - kérdezte magabiztosan Leon, megigazítva a szemkötőjét belépéskor. Mostanában zavaróbb volt a fején mint valaha bármikor ezelőtt.
- Erhard Strenger szolgálatra jelentkezek, Uram! - társult név az udvarias idegenhez, aki meglepően mély és tiszta hangon szólalt meg; a termetéhez passzolt is a dolog.
Az öreg gondterhelten és fáradtan feltekintett, de többet nem volt hajlandó elárulni a tekintete.
- Köszönöm, hogy eljöttek. Az én nevem Marius Tillich, a templomos lovagok főparancsnoka vagyok.  Nem kerülgetem a dolgot. Az első kérdésem az lenne, hogy mit hallottak Esroniel von Himmelreich zsinati elnökről mostanában?
- Eltűnt. Vagy... fél éve? Talán több? - próbált visszaemlékezni a zsoldos. Akkoriban komoly sérülés volt a nemzettudatra és mindenki erről beszélt.
- Őszintén jóuram... nem sok mindent. Szégyenemre legyen mondva, de nem vagyok túl informált a nagyvilág dolgairól, még ha a saját nemzetünkről is van szó.
- Nos, mi is úgy tudtuk, ahogy Wittman úr. Az konszenzus volt már az elején, hogy nem halt meg. És bár egy ideje már kezdtünk megbarátkozni a tudattal, hogy nélküle kell dolgoznunk, három napja kaptunk egy levelet tőle. Elfogták.
- Elfogták? Esronielt? - kérdezte ledöbbenten - Ez valami vicc, vagy esetleg valami csapda... honnan is jött a levél? - kérdezte nagyon egyenesen. Meg sem próbált protokoll szerint eljárni. Sosem kellett neki.
Válaszként bólintást kapott.
- Bár a levél titkos, így nem mutathatom meg, de bebizonyította, hogy ő az. A Köd-erdő és a Tünde erdő határán kapták el. Az elnökúr ugyanis egymagában kihívott egy mélységit.
- Minden tisztelettel, elment az esze neki? - kérdezte jóval nyugodtabban, mint ahogy azt a helyzet indokolta volna. Borzalmasan erős késztetést érzett arra, hogy megvakarja a szemét, de végül leküzdötte.
Társa felköhintett. - Ezek szerint fogságban van, de épségben... és ez a lényeg. De...  Ha szabad megkérdeznem uram, hol jövünk mi a képbe?
- Nos, a helyzet az, hogy ki tudna jutni, ha lenne valaki, aki eltereli az őröket, vagyis ezt írta. Specifikusan maguk épp ha jól tudom szabadok, szóval önökre esett a választás. A feladatuk annyi lenne, hogy amint odaértek, indítsanak támadást a tábor ellen, a többit meg majd von Himmelreich úr intézi. Vállalható?
- Nos...
~ Vállald el.
- Szerintem a dolog véghez vihető. De Esroniel úr nem élvez nagyobb prioritást? Értem én, hogy a többit megtudja oldani, de mégis elég fontos személy ahhoz, hogy komoly haderőt küldjenek érte? Nem?
- Én is... így vélem uram. Mélységesen megtisztel minket, hogy ránk gondolt, de nem vagyunk egy kicsit... kevesen? Ha az ellenség képes Niel Urat sakkban tartani nem vagyunk mi így egy kicsit... kevesen? - ismételte csak önmagát. Szinte kínosan ügyelt arra, nehogy félreértse a zsoldos a dolgot, de talán pont ezért érezte Leon megsértve magát. Próbálta nem kimutatni.
Megrázta a fejét.
- Bár az illető egész fiatal kora óta a barátom, nem tehetünk többet. A zsinat többi tagja nem is adta hozzájárulását a küldetéshez. - gondterhelten felsóhajtott. - Biztos vagyok benne, hogy egyik-másik tag örömmel elfogadná a zsinati elnök címét, ha értik, mire gondolok.
~ Őrült. Fanatikus. De veszélyes. Szemmel kell tartani.
- Értjük. Én azt hittem von Himmelreich... nagyobb népszerűségnek örvend felsőbb körökben is.
- Leon úr... igazából... a kéznyújtásnyira lévő hatalom elég sok "barát"-ról képes kimutatni valójában miként is éreznek irántunk. - mosolygott rá fáradtan, meglepően szép mosolya volt, majd visszafordult a templomos felé - Értettük. Ezek szerint nem igen számíthatunk segítségre, ha balul ütne ki a mentőakció. Ez fájó, de nincs mit tenni. Két kérdésem van csupán mostanra. Mikor és hol?
- Mihamarabb, és... - kotort elő egy térképet, majd bökött rá egy dagadt ‘X’ jelre a két erdőség határán - ...itt.
- Akkor hosszú út áll előttünk, úgy hiszem. - sóhajt fel. Egy életre elege van az utazásból, de nincs mit tenni.
- Értettük Uram, a lehető leghamarabb megpróbálunk indulásra készen állni... Apropó. Mondja uram hátast tudnak biztosítani nekünk az útra, vagy magunknak kell gondoskodnunk a dolgainkról?
Leon képtelen volt eldönteni, hogy Erhard viselkedése megnyerően protokoll-jellegű volt, vagy egyszerűen talpnyalónak hatóan idegesítő.
- Kérjenek az istállóstól. Mondják, hogy én küldtem önöket. Sok sikert! - intette őket el eltávozásra, visszameredve az előtte tornyosuló papírhalomra. Egy pillanatra kiült az arcára a nyers fájdalom.

Felhasználó profiljának megtekintése

6 Re: [Déli Frakcióküldetés] Reunio on Szer. Feb. 14, 2018 5:53 pm

Erhard Strenger

avatar
Hellenburgi Királyi Szövetség
Hellenburgi Királyi Szövetség
Hellenburg. A Dél nagyváros. Oly sok időt töltöttem már itt, s bár leginkább csak szolgálatban, de mindezek ellenére azért nem voltak rossz emlékeim a dologról. Viszont fájt kissé, ahogy ezen az eddig békés városon végighordoztam szemem. A pusztulás utáni javító munkáltok még mindig nem fejeződtek be, és ez egy olyan sorscsapás volt, melyet nem lehetett egykönnyen eltüntetni. Viszont nem igazán ezzel törődtem, hisz nem ezért voltam itt. Miután lejelentkeztem már indultam is volna, hogy bekopogjak, de hallottam, ahogy a távolból valaki szintén lejelentkezik. Gondolom ő lesz az a személy, aki végül társam lesz elvileg. Így hát megvártam, s mikor megláttam bekopogtam, majd miután szóltak benyitottam és előreengedtem, hogy utánamenve becsukjam magunk után az ajtót. Hamar meg is szólalt.
- Jó napot? –köszön előttem a jövőbeli lehetséges társam, de én ezzel ellenben inkább egy kicsit hivatalosabb hangnemet engedtem meg magamnak
- Erhard Strenger szolgálatra jelentkezek, Uram!
Hangunkra felfigyelt az úr, viszont látszott rajta, hogy nem igazán van a legjobb kedvében. Nem túl rózsás kilátásoknak nézünk, elébe úgy érzem.
- Köszönöm, hogy eljöttek. – köszönt végül minket - Az én nevem Marius Tillich, a templomos lovagok főparancsnoka vagyok. Nem kerülgetem a dolgot. Az első kérdésem az lenne, hogy mit hallottak Esroniel von Himmelreich zsinati elnökről mostanában?
Igazából… ez a kérdés váratlanul ért. Nem erre számítottam, mert annak ellenére, hogy elég gyakran hallom ezt a nevet, mivel legtöbb alkalommal falvak, vagy kisvárosok környékén állomásoztatnak, illetve nem is vagyok egy pletykás ember, így az ilyen dolgok nem igen érnek el hozzám.
- Eltűnt. Vagy... fél éve? Talán több? – hallom a zsoldos felől, viszont én őszintén válaszolok inkább, mint hogy hümmögnék.
- Őszintén jóuram... nem sok mindent. Szégyenemre legyen mondva, de nem vagyok túl informált a nagyvilág dolgairól, még ha a saját nemzetünkről is van szó.
- Nos, mi is úgy tudtuk, ahogy Wittman úr. – jön azonnal a válasz, s bár nem tudom mi a véleménye az őszinteségemről, de akkor is furcsa volt ez a téma, de hamarosan kiderült mi is áll a dolgok mögött - Az konszenzus volt már az elején, hogy nem halt meg. És bár egy ideje már kezdtünk megbarátkozni a tudattal, hogy nélküle kell dolgoznunk, három napja kaptunk egy levelet tőle. Elfogták.
- Elfogták? Esronielt? – kérdezte a zsoldos, ám én inkább halgattam - Ez valami vicc, vagy esetleg valami csapda... honnan is jött a levél?
- Bár a levél titkos, így nem mutathatom meg, de bebizonyította, hogy ő az. A Köd-erdő és a Tünde erdő határán kapták el. Az elnökúr ugyanis egymagában kihívott egy mélységit.
- Minden tisztelettel, elment az esze neki?
Eddig nyugodtan hallgattam, míg a két férfi beszélgetett, hisz úgy éreztem, hogy többet megtudhatok a dolgokról, ha csendben hallgatok és figyelek. Viszont társam merészsége akaratlanul arra sarkalt, hogy én magam is kicsit közbelépjek.
- Ezek szerint fogságban van, de épségben... és ez a lényeg. De... Ha szabad megkérdeznem uram, hol jövünk mi a képbe? –teszem fel a kérdést végül, ami miatt lényegében idejöttünk.
- Nos, a helyzet az, hogy ki tudna jutni, ha lenne valaki, aki eltereli az őröket, vagyis ezt írta. Specifikusan maguk épp ha jól tudom szabadok, szóval önökre esett a választás. A feladatuk annyi lenne, hogy amint odaértek, indítsanak támadást a tábor ellen, a többit meg majd von Himmelreich úr intézi. Vállalható?
- Nos...- gondolkozik el röviden társam - Szerintem a dolog véghez vihető. De Esroniel úr nem élvez nagyobb prioritást? Értem én, hogy a többit megtudja oldani, de mégis elég fontos személy ahhoz, hogy komoly haderőt küldjenek érte? Nem? – kérdez vissza, mire én is helyeslek.
- Én is... így vélem uram. Mélységesen megtisztel minket, hogy ránk gondolt, de nem vagyunk egy kicsit... kevesen? Ha az ellenség képes Niel Urat sakkban tartani nem vagyunk mi így egy kicsit... kevesen?
Kérdésemre azonban a férfi megrázta a fejét megrázta a fejét.
- Bár az illető egész fiatal kora óta a barátom, nem tehetünk többet. A zsinat többi tagja nem is adta hozzájárulását a küldetéshez. - gondterhelten felsóhajtott. - Biztos vagyok benne, hogy egyik-másik tag örömmel elfogadná a zsinati elnök címét, ha értik, mire gondolok.
- Értjük. Én azt hittem von Himmelreich... nagyobb népszerűségnek örvend felsőbb körökben is.
- Leon úr... igazából... a kéznyújtásnyira lévő hatalom elég sok "barát"-ról képes kimutatni valójában miként is éreznek irántunk. – mosolygok rá fáradtan a társamra, hisz elég naiv volt a dologhoz való hozzáállása, de mosolyom inkább kedves, volt mint gúnyos , végül bólintok- Értettük. Ezek szerint nem igen számíthatunk segítségre, ha balul ütne ki a mentőakció. Ez fájó, de nincs mit tenni. Két kérdésem van csupán mostanra. Mikor és hol?
- Mihamarabb, és... - kotort elő egy térképet, majd bökött rá egy dagadt ‘X’ jelre a két erdőség határán - ...itt.
- Akkor hosszú út áll előttünk, úgy hiszem. – sóhajt fel a zsoldos
- Értettük Uram, a lehető leghamarabb megpróbálunk indulásra készen állni... – már majdnem indultam volna, mikor is valami még eszembe jutott - Apropó. Mondja uram hátast tudnak biztosítani nekünk az útra, vagy magunknak kell gondoskodnunk a dolgainkról?
- Kérjenek az istállóstól. – érkezett a gyors válasz - Mondják, hogy én küldtem önöket. Sok sikert!
Tisztelegtem, majd megfordulva távoztam, hogy minél hamarabb lovat kerítsek mindkettőnknek, ha újdonsült társam is úgy érzi.

// elnézést amiért nem színeztem, kicsit ki vagyok merülve ^^" //

Felhasználó profiljának megtekintése

7 Re: [Déli Frakcióküldetés] Reunio on Vas. Feb. 25, 2018 1:17 pm

Johnny Wood

avatar
Kultista Megszállott
Kultista Megszállott
A cella ajtaja fájdalmas hangot adott ki magából, ahogyan a kultista kinyitotta. A férfi belépett és megragadta a karomat. Hova akartak vinni? Valami magáncellába a tábor másik végében. Normál esetben tökre be lettem volna szarva, de ezúttal ez nem így történt. Mikor kezdtem volna félni egy ismerős jelenlétét éreztem a közelben. Armaros mégsem hagyott cserben. Ugyan nem szólt hozzám, de éreztem, hogy velem van.
- Itt vagy? - kérdeztem tőle, mikor bevetettek a cellába.
Válaszra hiába vártam, csak nem érkezett. Egy darabig. Körülbelül negyedórányi várakozás után megcsendült az ismerős hang a fejemben.
~ Látom eddig sikerült egyben maradnod. Ez jó hír, tekintve hogy mind Raczahqel mind a főpap meg tudna ölni. Ennél azonban érdekesebb hírekkel is szolgálhatok: Közeledik egy másik szolgám is hozzád.
Nem túl pozitív üzenet. Az még oké, hogy Raczahqel megtudna ölni, na de a főpap? Alábecsül a mester, úgy érzem. De miért is csak ez a része maradt meg az üzenetének? Pár percig ugyan emésztgetnem kellett magamban, de végül csak sikerült felfognom, hogy egy másik szolgája is úton van. Egy másik szolgája. A szektából névszerint ismerek mindenkit, kivéve azt az ex-vámpírt. Ő pedig nem jöhet, mivel éppen Északon van, hogy megtanulja az angyalok nyelvét. Ezek szerint megint beszerzett valakit.
~ Látom, nem sikerült különösebb sikert elérned a küldetésben, amit rád bíztam viszont. - folytatta monológját a mélységi.
- Hogy érted, hogy nem sikerült? - kérdeztem vissza haragosan a mélységire. - Azt mondtad, hogy nézzem meg, én pedig megnéztem. Semmit nem rontottam el.
Armaros egyre bíztatóbb volt. Fogságba ejtettek és ő azzal van elfoglalva, hogy mit csesztem el... Gyönyörű, mondhatom.
~ Még hogy jól! Akar Lucifer békét ezzel a féreggel! Figyelj, miket mondasz, engem is minősít! - érkezett a frappáns válasz.
- Akkor miért nem mondtad meg, hogy mi is a célod ezzel a Recsegőssel? - ordítoztam mérgesen. - Rohadtul nem segítettél semennyit! Ha jobban belegondolok, megint te kevertél bajba!
Picit lehiggadtam. Jó volt ezt kiadni magamból.
- Most mi legyen? - sóhajtottam egy nagyot. - Mikor ér ide a másik szolgád?
~ Ha ez kell, itt is hagyhatlak. Nem szorulok annyira kultistákra, mint Raczahqel.
Armaros szavai hallatán kicsit megrémültem. Nincs szüksége annyi kultistára? Hát tényleg semmisnek tekintene? Majd megmutatom neki! Gondolkodni nem maradt sok időm, mivel egy kultista nő érkezett, aki kirángatott a cellámból. Egy tér közepére rángatott, ahol már várt három kultista, Esroniel és egy sötét tünde lány. Az egyik kultista erősen megragadta a lányt, de Esroniel leállította.
- Előbb a kultista. Nem kockáztathatjuk meg, hogy Armaros elszabadítsa az erejét benne.
Nagyon összezavartak. Mi ez az egész? Mi folyik itt? És én meg azt hittem, hogy a sárkány érkezése volt meglepetés.
- Mit akarsz tenni Esroniel? - bámultam a férfi szemébe.
Nem tűnt újoncnak, sőt. Ha egy egész háborút kirobbantott, nem lehet könnyűfalat. Remélem ez beválik.
Ez után minden olyan gyorsan történt. Esroniel valami fülemet rettentő mód sértő dalba kezdett és ahogy végignéztem az arcokon, a többi kultista sem bírta túl jól. Utána a kézfejébe állította a tőrt, majd az engem fogvatartó nő egyik ujjperecét is lesuhintotta. A nő hangosan felüvöltött, de megállt, mikor meglátta, mit művelt az egykori Zsinatelnök. A frissen vágott sebébe erősen belenyomta az ujj darabot és az ég felé emelte kezeit.
- Ez most már csontomból való csont, testemből való test... - kezdett valami őrült rituáléba.
A kultisták félrelöktek minket, foglyokat és fegyverrel a kézben nekirontottak Esronielnek.
- Magamat pedig, teljesen elégő áldozatul az Úrnak ajánlom! - fejezte be mondókáját, mire kék láng lepte be a testét és a földre hullott.
A többi kultista is így járt, csak én nem.
- Mi történt? - néztem a többiekre összezavarodottan.
Eddig azt hittem, hogy rengeteg mindent tudok, de mióta megjelent a sárkány egyre több olyan dolog tűnik fel ebben a világban, amiről korábban még csak nem is hallottam.
Egy hegyesfogú odarohant a volt Zsinatelnökhöz és valamit elkezdett vele csinálni. Igazából nem tudom mit, talán orvos volt.
- Tudja, maga nem épelméjű. Egészen biztosan nem volt ennek egyszerűbb módja? - kérdezte.
- Tud-Tudtam én... Hogy fájni fog.... De ez... Ez...
Egy néhány másodpercig még zihál, majd felelt a hegyesfogúnak.
- Nem... Egyszerre... Kellett elkapnom minden... minden kultistát.... Meg a mélységit is.... Nem... sérültetek meg?
- Mi volt ez, Esroniel? - támadtam le kérdésemmel egyből az éppen magához tért volt Zsinatelnököt.
Nagyon meglepődtem ezen a mutatványon. Már vége volt és ezt nehezemre esett felfogni. Vége. Elmúlt a veszély. Az összes kultista és még a Recsegős is meghalt.
- Lehet, hogy mégsem volt olyan sikertelen a küldetés, Armaros! - jegyeztem meg, ha már úgysem kell titkolnom kilétemet a többiek elött.
Esroniel elkezdett kortyolgatni valami löttyöt amit az orvostól kapott.
- Ugyan az, mint amit a mélységi csinál... Veletek. Egyesítettem a testem... A mélységi szolgájával, azon keresztül pedig mindenkivel, aki bírt a bukott egy darabjával. Aztán pedig... Istennek áldoztam őket, magammal együtt.
Rettenetes nevetésbe kezdett, ami végül fájdalmas köhögésbe torkollott.
- A medál! - kiáltott fel, miközben felém fordult. - Kérlek! A főépületben van a kultuszvezérnő. Volt rajta... Egy smaragd amulett, meteorit foglalatban. Idehoznád nekem?
~ Tedd, amit mond. Amúgy is, miatta élsz még, és segített nekem ezt a férget eltávolítani.
Armaros és Esroniel kérésének szó nélkül engedelmeskedtem és bementem a főépületbe a Kultuszvezérnő holttestét keresni. Hamarosan meg is találtam és kisétáltam a többiekhez. Mire kiértem, már két lovagnak tűnő valaki is ott ácsorgott Esroniel körül.
- A lovagjaim, igen. Maga... Wittman, a könyvtárból, igaz? A lovag urat is üdvözlöm, békesség. - fordult feléjük. - Déliek, vámpírok, sötét tündék, és egy kultista. Milyen szépen összegyültünk. De ez jó. Szükségünk lesz rá. Hiszen amit most látunk, az dél jövője. Ezzel együtt itt.
Emelte az égbe a zöld, gyönyörűen csillogó amulettet.
- Ez itt egy angyal szellemének a lenyomata. Ennek a neve itt Ramiel. Mi pedig délen sokszorosítani fogjuk ezt.

Felhasználó profiljának megtekintése

8 Re: [Déli Frakcióküldetés] Reunio on Csüt. Márc. 01, 2018 2:14 am

Wyn Silvernight

avatar
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
Már azon gondolkodtam, mégis csak kellene összeeszkábálnom egy B tervet, ugyanis jó sokáig nem történt semmi, semmi olyan, amely megerősítette volna bennem a szabadulás ígéretét. Aztán mikor legközelebb feleszméltem a lehetséges terv-darabkák káoszos kavalkádjából, Esroniel már nem is volt egyedül. Egy férfivel... vagy fiúval beszélt, aki a hallottak alapján félreértelmezhetetlenül maga is kultista volt, mint azok a felfuvalkodott háromszöges idióták. Méghozzá valami Armarost szolgált.  
Nos, velünk van vagy sem, akkor is kultista. - mondtam magamban, teret engedve valamiféle előítéletnek - Csak annyi kell, hogy gondoljon egyet és ránk uszítsa azt a mélységit. 
Persze aztán, a beszélgetésük vége felé sikerült magamat rávenni, hogy tegyek le felesleges elméletek gyártásáról (legalábbis szorítsam háttérbe), hiszen rólam is folyton ismeretlenül ítélkezett mindenki.  
És egyébként is, légy hálás, hogy kivisznek. Nem is beszélve arról, hogy talán jól kijönnél velük és végre nem lennél olyan cseszett egyedül.  
De persze mondani könnyebb volt, cselekedni - és beszélni - sokkalta nehezebb lesz majd. Mindenesetre csak figyeltem. Aztán vártam. Megint nem történt semmi. Végül, amikor már ismételten elkezdtem volna tévképzeteket gyártani, hogy biztosan felültettek, mert ismerik a nővérem gyilkosát vagy esetleg pont ők maguk azok (tehát hoztam volna a szokásos formámat, amit gyűlöltem), megjelent egy férfi, akivel Esroniel ismét beszélgetést folytatott. Bár nem volt erőm egynél többször odanézni, egyrészt, mert féltem, hogy talán nem örülne, ha rájönne, hogy figyelek, másrészt meg... nos, én Wyn voltam, ő meg egy (meglehetősen ijesztő, és volt is valami sejtésem, miféle) idegen, ráadásul nagyon úgy festett, hogy vele is társak leszünk, és igazán nem akartam köré is valami ismeretlenségben szőtt butaságot eszkábálni.  
Csak hallgattam, vetettem rájuk egy futó pillantást, és higgadtságot tükröző pókerarc mögött konstatáltam, hogy talán tényleg nem vagyunk egyedül. 
- Milyen mértékű vérzést tud elállítani? Valamint az égési sérülésekben kellően jártas? - kérdezte Esroniel. 
- Nem képes úgy vérezni, hogy ne tudjam elállítani, hacsak ketté nem vágják. Az égési sérülések sajnos nem a specialitásom, ezért új bőrt nem tudok magának adni de tűz ellenében is életben tartom. - felelte a férfi a zsinatelnöknek. 
- Elég lesz. A fájdalmamon tudok enyhíteni. A lány a szomszéd cellában lesz az egyik elterelés, a másik meg egy kultistafiú. Maradjon hátul, amennyire csak lehet, ha elkezdődik az akció, és amíg nincs szükségem tényleges ellátásra, szabaduljon meg mindentől, amin a vérem van. 
Miről van szó? - merült fel bennem a kérdés hirtelen, miközben hevesen kerestem rá a választ. Nagyon úgy festett, valamit figyelmen kívül hagytam a nagy paranoia-áradatban. Valami fontosat... 
He?!  
Már majdnem hangosan kezdtem magamat szidni, először is azért, mert képtelen voltam felfogni, hogy Esroniel megsérült, következésképpen tehát harcképtelen. Másodszor meg mert ebből és a hallottakból, amelyeket egészen eddig úgy kezeltem, mintha csak minden tizedik szót mondták volna ki, világosan látszott: Valójában egyáltalán nem rózsás a helyzet. Sőt, hogy pontosabb legyek, a nem rózsástól is sok veroniányi távolságra leledzett valahol a mélységes elkeseredés, hitvány, mit sem érő életem logikátlan féltése és a nem valami sok reménnyel kecsegtető Mélységi-szolga-leszek kilátás által körbeült asztalon egy fonnyadt és penészes étellel borított, koszos tányérban. 
Korgott a gyomrom.  
És mereven néztem magam elé, azonban jelét sem adva annak, hogy meggondoltam volna magam. Ha bármi esélyem is volt szabadulni innen, az hozzájuk kötődött. Még akkor is, ha rendkívül furcsa dolgokról beszéltek. 
- Ön jól van? - érkezett a kérdés a hangtól, amely a nemrég érkezett férfihez tartozott. 
A léptekre és a beszédre gyorsan felkaptam a fejem. Igazán nem számítottam rá, hogy az idegen észrevesz, pedig józan ésszel beláthatólag nyilván mindenképpen bekövetkezett volna. Talán... felkészületlenül ért, hogy szólt hozzám. Vagy inkább az, amit kérdezett? Legutoljára a szomszéd nénikék fordultak ezzel felém, amikor néhány fából készült ülőalkalmatosságot elfoglalva mindenféle növényt készítettek elő konyhai felhasználásra, én meg nem voltam elég óvatos és pont észrevették, amikor meg akartam lógni otthonról, természetesen a szakadt, agyonhordott ruháimban. 
Szakadt? - néztem végig magamon - Hát persze, hiszen már megint úgy nézek ki, mint aki vesztesen került ki egy kocsmai verekedésből. Ráadásul a fickó orvos, miért is ne kérdezné meg? Ez a dolga. 
Kissé megnyugodva, illetve inkább magamra nyugalmat erőltetve válaszoltam. 
- Igen, uram, köszönöm a kérdését. 
Úgy ülve még kényelmetlenebb volt felnézni valakire, aki magasabb nálam, ez pedig (illetve maga a helyzet) nem tett jót a beszélőkémnek. Még szerencse, hogy a szövetség gondolata úgy cikázott ide-oda a fejemben, mint apám sárkánygyíkja, amikor elcsent valamit a szobámból, hogy bosszantson; különben még elfelejtettem volna, valahogyan mégis csak viszonoznom kellene ezt a kérdést, még mielőtt a férfi fejében megfordulhatna, mennyire is vagyok megbízható szövetséges, ha kommunikációra sem vagyok hajlandó. 
- Mindent meg fogok tenni, ami csak tőlem telik, hogy sikerrel záruljon az akció. Örülök a találkozásnak, a nevem Wyn. 
Egészen elégedett voltam magammal: A szavak tökéletesen értelmes sorrendben követték egymást és a hangnemem sem sugallt megbízhatatlanságot, arroganciát vagy negatív jelzőt, amellyel illetni lehetne. És a nevemet is megmondtam. 
Megy ez nekem. 
Amíg Esroniel feszülten figyelte a kultistákat, én az orvost néztem végig. Nos, közelebbről sem tűnt barátságosabbnak, bár a hangja meglepően kellemesnek hatott. 
- Örvendek a szerencsének, kisasszony. Engem Dieternek hívnak. Ne aggódjon, becsületemmel ellenkezne sorsára hagyni bárkit, akinek hatalmamban áll segíteni így ön is számíthat a segítségemre. - hajolt meg kissé. 
Csak néztem Dietert, de semmi arra utaló jelet nem tudtam felfedezni rajta, hogy csak megjátssza és éppen szórakozik rajtam. Komolyan, őszintén szólt, s egészen úgy tűnt, egyáltalán nem hisz éretlen gyereknek vagy olyasvalakinek, aki képes lenne átverni a csapatot. Az igazat megvallva képes lettem volna, ám egyikük sem adott erre okot. Apró biccentéssel és egy halvány mosolyfélével jeleztem felé hálámat. 
Nem minden nap találkozik a self lánya olyanokkal, akik gúnyolódás vagy ugratás helyett a segítségére sietnek, cserébe pedig mindössze szintén segítséget várnak. 
Gondolataim tehát kezdtek a pozitivitás és remény felé húzni, ám éppen akkor történt valami szokatlan a táborban. Ugyan nem értettem, mi folyik itt, tisztán hallottam, amint az egyik kultista ezzel zárja mondatát:  
- ...délinek tűnnek! 
Ekkor vettem észre, hogy Esroniel sem maradt tétlen: felpattant és működőképes kezével megragadta a rácsot. 
- Hé! Déliek? Meggondoltam magam! Engedek a mesterüknek! Elfogadom Raczahqelt! És behozom a délieket is! - mondta. 
Mi van? - kérdeztem magamtól idegesen. 
Az egyik kultista nevetésétől libabőrös lettem. 
- Miért kellene elhinnünk? - kérdezte. 
Amikor Esroniel ujja rám szegeződött, én pedig felfogtam, mit mond, kimeresztettem a szemem, mint aki nem ért semmit. Hiszen nem értettem. 
- Mert véráldozatot is mutatok be előtte. A lányt és az Armaros-kultistát is. 
Majdnem a homlokomhoz csaptam volna és nyugodtan hátradőltem volna a ketrecben, amikor eszembe jutott, hogy ez lehet az az elterelés, márpedig a kimenetele egészen biztosan közelebb állt a halálhoz, mint a megmeneküléshez. Már azon voltam, hogy szabadjára engedem a dühömet és alaposan elmagyarázom mindenkinek, hova dugják a tervüket, azonban erővel magamra vettem a rémülettel vegyes megtörtség pókerarcát, ahogyan a beszélgetésünk végén Esroniel kérte tőlem. Nem tudhatták meg, hogy beszéltünk. Nem sejthették meg, hogy van tervünk. 
Nyilván nem hagyják, hogy meghalj. Ha együttműködsz, nem lesz semmi bajod. - nyugtattam magam, bár egy aprócska részem még kételkedett, de ennek már semmi köze nem volt hozzájuk, csak a paranoiám munkálkodott bennem, amelyet hamarosan le is gyűrtem. Nem kértek volna a segítségemből, ha nem bíztak volna a szavamban, következésképpen nekem is bíznom kellett az övékben. 
Tovább színleltem a megtört, félő kislányt. 
- Mit akarsz tenni Esroniel? - kérdezte ekkor az elf fiú. 
Az ellenségként definiálható kultista, aki az imént olyan irritálóan nevetett, felhúzta a szemöldökét. Ez sem állt túlzottan jól neki, és még kevésbé volt szívderítő látvány. 
- Hát akkor bizonyítsd elkötelezettséged. 
Intett egy nőnek, aki kisvártatva előhozta Armaros kultistáját, a fiút. A féri közben kinyitotta a ketreceteket, belépett hozzám, jó erősen megragadott, majd hátra szorította a kezem, és átnyújtott Esronielnek egy rituális tőrt. 
Ha ennek vége, a Természet Szent és Sérthetetlen Nevében zászlórúdon rúglak ezért! - gondoltam, miközben elöntött a düh, attól pedig bensőmben még ingerültebb lettem, hogy még csak ki sem mutathattam mindezt, bár jóllehet, párszor megrántottam a karom, csak hogy a fickó ne érezze könnyű feladatnak a fogva tartásom. 
Esroniel ekkor Johnnyra bökött. 
- Előbb a kultista. Nem kockáztathatjuk meg, hogy Armaros elszabadítja az erejét benne. 
Pedig igazán megtehetné, itt és most. - gondoltam - Annyival rövidebb ideig tartana minden. 
Ám mivel nem tudtam pontosan a terv lépéseit, inkább elhessegettem ezt a gyors eszmefuttatást és minél élethűbb alakításomra koncentráltam, majd hozzáadtam egy kis lábremegést, nagy nyeléseket, meg szapora légzést, mintha csak a nővérem halála miatti üldözési mániám okozta egyik rémálmom résztvevője lennék. Nem szabadott kételkednem, akármi történjék is. 
Esroniel dúdolni kezdett, és állta Johnny tekintetét. A dallam látszólag sértette a kultisták fülét, azét is, aki velünk volt, de mire bárki bármit is tehetett volna, Esroniel cselekedett. A kevésbé működőképes karjának kézfejébe vágta a rituális tőrt, majd ugyan azzal a lendülettel kirántotta, és lecsapta a Johnny-t fogva tartó nő egyik ujjpercét. Az felüvöltött, de megállt, amikor Esroniel mit sem törődve vele felvette a levágott darabot, és egyenesen belenyomta a sebébe, amit előtte vágott magán. A kultisták elborzadva nézték ezt. Esroniel az ég felé emelte a kezét. 
- "...Ez most már csontomból való csont, testemből való test..." - mondta. 
A kultisták félrelökték a foglyokat, fegyvert rántottak, és nekirontottak a férfinak. Ő azonban halkan, de tisztán hallhatóan befejezte a mondandóját. 
- "...Magamat pedig, teljesen elégő áldozatul az Úrnak ajánlom..." 
Kék lángok borították el a testét, ahogy az összes kultistáét is, akit csak láttam, valamint mindent, amihez Esroniel vére ért korábban. A központi kis, romos lejáróból is feltörtek a lángok. Néhány másodpercig tartott  az egész, a kultisták a földre zuhantak, Esroniellel együtt. 
- Mi történt? - nézett Johnny a többiekre összezavarodottan. 
Azt hittem, rosszul látok, minden olyan észvesztően gyorsan történt. Mire egyáltalán felfogtam, mit tett a zsinatelnök, már szabad voltam, ráadásul egy hajszálam sem görbült. 
Megérte hát bízni. - gondoltam kissé megkönnyebbülve, azonban aggasztott az ár, amelyet Esroniel fizetett ezért. 
Óvatosan az eddig háttérbe húzódó doktor felé pillantottam, amikor eszembe jutottak a szavaik, még a zavargás előttről, égési sebeket illetően. Ugyan én nem az a személy voltam, aki azonnal rohan segíteni, elméláztam rajta, mit tehetek a zsinatelnökért - bár szerencsére addigra már Dieter a segítségére sietett, velem semmilyen téren nem ment volna jelenleg túl sokra -, s azért ránéztem az Armaros-kultistára is. Látszólag sértetlen volt, ámde felmerült bennem néhány kérdés: Vajon ellenségeink halottak? Miért lángolt az a boltív alatt elterülő sötét lépcsősor? Vagy nem is a lépcsősor lángolt, hanem valami más? 
Vajon megölte a Mélységit? - tanakodtam magamban - És ha igen, az előzőekkel is így végzett? 
- Tudja, maga nem épelméjű. Egészen biztosan nem volt ennek egyszerűbb módja? - hallottam Dieter hangját, miközben igyekezte eloltani Esronielt és rendbe tenni a kezét is. 
Szörnyű vagy, Wyn. - hordtam le magam - Elítéled őket, mint mások téged, és még csak nem is próbálsz segíteni nekik, holott minden egyes élet a Természet szerves része, ezért védeni kell. 
Persze ezzel a gondolatommal tudtam volna vitatkozni. Nem minden élet tartozott az értékesek közé, főleg akkor nem, ha más, jó lelkeket akart megkeseríteni vagy a minket körülvevő növényeket és állatokat bántani, megrongálva ezzel a Természetet magát. 
De ez nem ment fel az alól, mekkora hülye vagy... 
Nem hülye, csak még keveset láttál a világból és érthető módon lesokkolnak az ilyesféle történések. 
Amikor az orvos elkészült, a zsinati elnök hatalmas levegőt vett, majd felüvöltött, és zihálni kezdett. 
- Tud-Tudtam én... Hogy fájni fog.... De ez... Ez...  
Egy néhány másodpercig még zihált, majd felelt Dieternek. 
- Nem... Egyszerre... Kellett elkapnom minden... minden kultistát.... Meg a mélységit is.... Nem... sérültetek meg? 
- Mi volt ez, Esroniel? - kérdezte az elf kultista, az egyetlen, akinek semmi bántódása nem esett, tekintve, hogy a csapathoz tartozott - Lehet, hogy mégsem volt olyan sikertelen a küldetés, Armaros! - tette hozzá, amit először nem is értettem, aztán persze összeszedtem magam annyira, hogy mindent a helyére tegyek. 
Most már jobb. - fújtam egyet nagyon halkan. 
Még mindig nem segítettem semmit, de nem azért, mert nem akartam, mindössze csak nem szerettem volna még több bajt okozni, illetve úgy éreztem, nem is tudnék hasznos dolgot cselekedni. Még túlságosan az események hatása alatt álltam, amelyekből valljuk be, vajmi keveset értettem tisztán és még kevesebbet fogtam fel ténylegesen. Természetesen dühített, hogy szövetségeseimnek ilyen idióta kultisták meg a mesterük - vagy tudom is én, minek hívatta magát - miatt szenvedniük kellett, s ez, illetve az előzőekből származó harag ki is ült az arcomra, de mit tehettem volna? Minden ellenség a földön volt már, s ha még egy is állt volna, nem is biztos, hogy el tudtam volna bánni vele. 
Egyáltalán segítség volt, amit tettem? Tettem úgy mégis, egyáltalán valamit? - kérdeztem magamtól még dühödtebben, miközben bátorkodtam egy lépéssel közelebb menni a többiekhez. 
Szerencsére ekkorra már kihajtott pár értelmes gondolat is a fejemben kavargó összevisszaságból. 
- Vízre van szüksége. - mondtam halkan, a szemlátomást szenvedő Esronielre célozva, bár nem voltam biztos benne, hogy bajtársaim sértetlenül megúszták volna, ahogy abban sem, hogy egyáltalán hangosan mondtam-e ki ezeket a szavakat vagy csak gondoltam őket. 
Dühöm belevegyült egy kissé - talán csak belső - hangomba, a fejemet lehajtottam, hogy némi bocsánatfélét fejezzek ki tétlenségemért, az így keletkezett összképtől pedig valószínűleg mindennek tűntem, csak normálisnak nem. 
- Talán találok errefelé valami kis patakot. Nincs valamelyiküknél flaska vagy hasonló? - folytattam. 
Ha már minden másban kudarcot vallottál a mai napon, legalább tedd hasznossá a megmentett hátsódat. - rivalltam magamra gondolatban, mialatt megnyugvásképpen a botomon végigfutó domború indaszerű faragásokat kezdtem tapogatni, közben egész végig azon járt az agyam, vajon nem csak a szám volt-e nagy eddig, vajon fordított helyzetben - és fordított erőviszonyokkal természetesen - én meg tudtam volna védeni őket, bármiféle előítélet, hezitálás és nevetséges paranoia nélkül? 
Nem érkezett válasz. Nyilvánvalóan csak magamban beszéltem, túl halkan ahhoz, hogy egyáltalán meghallhassák. De talán jobb is volt így, tétlenül. Meg tudtam figyelni őket. Ekkor valamiért a mögöttem fekvő kultistára néztem. Minden bűntudatom elszállt, örültem, hogy túléltem, ugyanakkor bántam, hogy nem volt alkalmam gyakorolni. 
Bár meglehet, jobb is, hogy nem kultistákon kellett... - tettem hozzá magamban - Most éltél túl egy erdőtüzet, mégsem javított a gondolkodásmódodon? 
Hát nem úgy tűnt. Ugyanaz a könnyen felbosszantható, tapasztalatlan gyerek maradtam, de belegondolva nem csodálkoztam rajta olyan nagyon. Hiszen egy kis füsttől még senki nem lett okosabb, legfeljebb csak megfájdult a feje. 
- A tűz már csak ilyen. - felelte Esronielnek Dieter - Nem vagyok alkimista és a családomnak nem erőssége a fájdalomcsillapítás, de ennyit tudok tenni. Előbb igya meg ezt. - azzal odaadott neki valamiféle kis üveget - Utána igyon ebből annyit, ami egy húzással lemegy. - tette hozzá, miközben egy másik üveg is előkerült. 
Biztos alkohol! Jobb is az, mint a víz. Erőt és bátorságot ad. - gondoltam, a jellegzetes íz pedig emlékeim felszínére úszott fel - Ha ennek vége, első dolgom lesz szerezni, jó sokat, aztán meg annyit inni, hogy azt se tudjam már felidézni, hogy hívnak. 
Az alkohol után a zsinatelnök köhögött egy sort fájdalmasan. Gondolom, nem volt hozzászokva. 
- Ugyan az, mint amit a mélységi csinál... Veletek. Egyesítettem a testem... A mélységi szolgájával, azon keresztül pedig mindenkivel, aki bírt a bukott egy darabjával. Aztán pedig... Istennek áldoztam őket, magammal együtt. - felelte a kultistának. 
Rekedtesen felnevetett, ami köhögésbe torkollt, majd fájdalmas nyögésbe. Aztán hirtelen hangosan felszólalt. 
- A medál!  
Johnnyra nézett. 
Medál? - kérdeztem magamtól - Mire kell neki... nekünk egy medál? 
- Kérlek! A főépületben van a kultuszvezérnő. Volt rajta... Egy smaragd amulett, meteorit foglalatban. Idehoznád nekem? 
Armaros kultistája pedig szó nélkül engedelmeskedve eltűnt a romok között. Csodáltam a hűségét, bár jobban belegondolva annyira mégsem. Ezek a déliek meglehetősen gyorsan képesek voltak működő szövetségeket eszkábálni, akármilyen szorult helyzetben, nem vetve meg egyetlen faj hovatartozóit sem. Ami pedig ezeket a szövetségeket illette, egy másik, - bizonyosan régebben alakult - éppen ekkor mutatta meg magát két, magán harc nyomait viselő alak személyében 
- Von Himmelreich, Zsinatelnök úr? - kérdezte egyikük, ezzel is alátámasztva sejtésem - Mi történt itt? - folytatta, s úgy tűnt, ez a kérdés már talán nekem is szólt. 
De vajon ezzel azt akarja megtudni, melyik oldalon állok... ? 
Tehát csak hallgattam és figyeltem, közben teljesen elpárolgott belőlem a düh, helyét pedig átvette valamiféle önkritika, melynek leglényegesebb, újra és újra ismétlődő eleme az volt, többet és többet kell edzenem, illetve tanulnom, hiszen ha nem így történt volna, azaz nem botlottam volna Esronielbe, Észak és Dél ellentétének kirobbantójába, már annak a Racz... nem tudom kinek a szolgája lettem volna. 
Megborzongtam egy kissé. 
Vagy halott. 
- Nem szokott hozzá. Ez jó. Könnyebben elfelejti, hogy épp szenved. - mondta Dieter - Azért keressen majd egy füvesembert vagy vajákost és kevertessen a bőrére valami kenőcsöt. Ők a lovagjai? 
Esroniel nagy nehézkesen ülő helyzetbe tornázta magát egy romos faldarab mellé. Ekkorra már Johhny, Armaros kultistája is visszatért, majd átadta Esronielnek az amulettet, aki ekkor felnevetett. 
- A lovagjaim, igen. Maga... Wittman, a könyvtárból, igaz? A lovag urat is üdvözlöm, békesség. 
Mindkettejük felé biccentett egyet. 
Óvatosan ismét az érkezőkre néztem. Most már biztosan tudtam, ők voltak az erősítés, akikről a zsinatelnök beszélt. Mi tagadás, eléggé kilógtam a sorból így sértetlenül-tétlenül, s ezt, legalábbis az utóbbit megelégelve erőt vettem magamon és  - végre - teljesen kinyitottam a szám.
- Üdv. Tehetek magukért valamit? És... - néztem Dieter, valamint Esroniel felé - köszönöm, hogy visszakaptam a szabadságom. 
Ugyan rendkívül érdekelt, már annak a bizonyos fegyvernek az első említése óta, vajon mégis hogyan működik, mire jó és hogy lesznek vele képesek megvédeni Hellenburgot, nem szóltam. 
- Déliek, vámpírok, sötét tündék, és egy kultista. Milyen szépen összegyűltünk. - szólalt meg a zsinatelnök - De ez jó. szükségünk lesz rá. Hiszen amit most látunk, az dél jövője. Ezzel együtt itt. 
Felemelte az amulettet, hogy a halványan beeső fény ráragyogjon. Zöldnek láttam, de mintha nem is smaragd lett volna, hanem gyémánt, úgy ragyogott. 
- Ez itt egy angyal szellemének a lenyomata. Ennek a neve itt Ramiel. Mi pedig délen sokszorosítani fogjuk ezt. 
Angyal? - dadogtam magamban összezavarodva - Mármint... olyan angyal, mint Abaddón? 
Akaratlanul is kiszöktek a fényre elmém sötétjéből a hatalmas pusztítás képei, a sok füst átható, fullasztó szaga és a szorosan körülölelő, megtestesült szenvedés. Újra éreztem az izzasztó, halállal terhes forróságot, s a tehetetlenséget, amellyel megbéklyózva kellett végignéznem Tünde-erdő szemem elé táruló részének teljes megsemmisülését. Nem akartam emlékezni, igyekeztem elzárni mindezt, azonban a félelem teljesen megbénított. Nem akartam újra átélni, nem akartam tudomást venni róla, nem akartam angyalokról még csak hallani sem. 
De ez nem angyal. - figyelmeztettem magamat határozottan - Egy lenyomat, mint hallhattad, te lüke. 
Ami pedig egyet jelentett: a déliek tudják kezelni a helyzetet és nem fenyegetett semmilyen másik dühödt angyal tombolással és tömeges gyilkolással kicifrázott eljövetele. Ebből pedig olyasvalaki számára, mint én, az következett:  
A dél jövője azt jelenti, te is beletartozol. És ha ebben tényleg részt vehetsz, több okból is nyersz vele. Egyrészt, lelkeket menthetsz meg, biztosíthatod te magad is Hellenburg védelmét; igaz, közvetve, de akkor is a része lehetsz! És ez a másik fontos nyereség: Egy feladat, amely megéri a fáradozást és bármilyen küzdelmet, mert jó célt szolgál.

Felhasználó profiljának megtekintése

9 Re: [Déli Frakcióküldetés] Reunio on Kedd Ápr. 10, 2018 1:06 am

Wyn Silvernight

avatar
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
- Mit jelent az, hogy a szellemének a lenyomata? - ébresztett fel gondolataim tengeréből a doktor hangja - Angyalokkal veszélyes játszani, nézzen csak ki az erdőre.
Mintha csak az imént bennem lejátszódó eseményeket öntötte volna szavakba, utalt résnyire szűkült tekintet kíséretében a nemrégen megsebzett otthonomra. Tehát mégsem jelentett akkora biztonságot az angyal-lenyomatok használata, mint ahogyan az előbb kibogoztam magamban...
- És gondolom ezek az információk valahogy kiszivárogtak ha jól sejtem. - mondta az egyik férfi, aki utólag érkezett - Tekintve hogy hol vagyunk és miért.
A társával semmi bajom nem volt eddig, sőt, tulajdonképpen vele sem, azonban árasztott valamit magából, ami miatt idegessé és zavarttá váltam. Biztos voltam benne, hogy nem ismerem, miért is ismertem volna, elvégre nem emberföldön laktam, ahol ők szolgáltak, továbbá semmi olyat nem csináltam, amivel felmérgesíthettem volna. Nem is úgy viselkedett, mint aki dühös rám, valójában azt hiszem, inkább észre sem vett.
Megvan. Biztosan emiatt érzem ezt...
Ugyan Dieter már megkérdezte, ami legjobban aggasztott, mégis késztetést éreztem, hogy nyomatékosítsam a kérdésre érkező válasz fontosságát, főleg annak tekintetében, hogy úgy tűnt, egyáltalán nem biztos, hogy a lenyomat használata nem okozna problémákat. Bátorkodtam tehát a doktor felé nézni, de nem szóltam semmit, mert ekkor jutott eszembe, mit is műveltem: Hiszen saját zavarom miatt tétlenül néztem végig, hogy a zsinatelnök ég...
Meggyaláztam az életet.
A Természet mellett ez volt a másik úgynevezett dolog, amit tiszteltem. Valamilyen szempontból minden élő kétlábú kapcsolódott hozzá, vagy azért, mert benne élt, vagy pedig azért, mert onnan szerezte a táplálékát vagy használta valamire, így kötelességemnek tekintettem vigyázni rá. Ezért nem tapostam el feleslegesen füvet és virágokat sem, erre tessék, mintha csak valami színdarabot néznék, tettek nélkül tűrtem, hogy Dél egyik jótevője sérüléseket szenvedjen.
Mi másnak nevezhettem volna azok után, hogy elpusztított egy mélységit - szám szerint a negyediket -, és képes volt ilyen különböző személyeket egy csapatba gyűjteni, előítéletek nélkül.
- Ha elfajulna a dolog... - szólt ekkor a kultista elf - Hagyd ki a védőbeszédedből a "Johnny adta a kezembe! Az ő hibája!" részt. Az angyalkáitokat nem fogja zavarni, hogy kultista vagyok?
Ugyan a nevetésétől borsódzott a hátam, a kérdésének okát meg tudtam érteni, még azzal a kis tudással is, amivel rendelkeztem: a kultisták bukott angyalokat, mélységieket szolgáltak, akik nyilván nem jöttek ki valami jól nem bukott társaikkal. Maga a tény viszont, hogy Johnny irányítója... mestere - fogalmam sem volt, hogyan kellett volna megneveznem - még életben volt, felvetette bennem a kérdést: ezek szerint nem minden mélységi Esroniel és Veronia ellensége?
- Nekem is van némi fenntartásom ezzel kapcsolatban... - szólt ekkor a másik lovag - ... de ez erőteljes eszköznek hangzik. Engem csak az érdekel, hogy biztonságos-e?
Nos igen. - gondoltam - Nagyon jó volna tiszta vizet önteni a pohárba, mielőtt kiderülne, hogy akármilyen kicsi eséllyel is, de ártalmas hatást is kiválthat.
Mondanom sem kellett, mennyire megnyugtatott Esroniel mosolya, amelytől gondolkodás nélkül arra a megállapításra jutottam, menten válaszolni fog minden kérdésre.
- Biztonságos. - kezdte, én pedig szinte éreztem, amint egy óriási, nehéz szikla legördül a mellkasomról - Valójában ez az angyalnak csak az erejét és egy szinten a tudatát tárolja. Ha pedig sokszorosítjuk, a veszélyesebb részt - a tudatát ugye - magunk is irányíthatjuk, részben. Bárki használhatja emiatt, bármilyen körülmény esetén.
A tündére pillantott, én pedig követtem a tekintetét.
- Már csak be kell indítanunk a gyártást, és dél minden katonája rendelkezhet majd ilyen ékszerrel, ami az erejét akár a duplájára is növelheti. Ehhez lenne szükségem a segítségükre. Százezrek élete múlhat rajta, főleg Észak jelenlegi fenyegetése mellett. Támogatnak?
- Nem értek a varázstárgyakhoz. Mihez kell a segítségünk? - kérdezte Dieter, amitől valósággal visszafoghatatlan késztetést éreztem arra, hogy - hangosan - szidni kezdjem magam, amiért azt mondtam, bármiben segítek.
Biztosra vettem, hogy semmiképpen sem lennék képes megmunkálni sem a lenyomatot, sem pedig olyasmit, amiben tárolni lehet.
- Délre felesküdött katona vagyok, Uram. - tetézte a már ismert feszültség az előbbi érzelmeimet saját magam iránt, mindent egybevetve viszont csak megpróbáltam megrázni a vállam, hogy fellélegezhessek és magam mögé dobhassak mindent, ami zavarni merészelt - Az esküm szerint, követni fogom Önt Uram, ha Ön így kívánja.
Meglepett, mennyire határozott, mennyire tárgyilagos, mégis tettre kész. Úgy éreztem, én sem maradhatok le tőle és a társaitól. A társaimtól.
Na elég, szedd össze magad. - erősítettem meg a nemrég született elhatározásomat, miszerint a délieknek való segítségnyújtás helyénvaló feladat. És egyébként is így volt fair, hiszen nem haltam meg, ráadásul Esroniel és a csapata nem olyanoknak tűntek, akik rossz célokra használnák ezt a tudatlenyomatot. Mindössze az otthonukat akarták védeni, mert azt érezhették, amit én, mikor Tünde-erdő, egyetlen eddigi mentsváram lángra kapott a szemem előtt.
Most már csak az volt a kérdés, mit kellene tennem, s egyáltalán képes vagyok-e rá.  
- Hogyan gondolta ezt megvalósítani? - kérdeztem, tettrekészség által magabiztosra festett hangon - Druida vagyok, sajnos nem értek ékszerekhez.
- Miben tudna segíteni neked egy ilyen csápos-izé? - tette fel a kérdést Johnny, látszólag ugyanazzal küzdve, mint Dieter és én - Meg különben is... Armaros, mit szólsz ehhez?  
Ekkor némaságba burkolózott, gondolom a mélységivel tárgyalhatott, így csendesen, mozdulatlanul figyeltem.
- A mester az mondta, hogy van itt egy másik szolgája! Köztetek van?
Hmm, érdekes fordulat. - tekintettem végig gyorsan mindenkin, lehetőleg fejmozdítás nélkül, hogy ne legyen feltűnő.
Csak tudnám, miért hittem azt eddig, hogy egyetlen mélységi szolgáinak feltétlenül ismerniük kell egymást. Meg azt is, hogy miért akartam ezzel foglalkozni, holott nem tartozott rám.
- Nos, ahogy a lovag úr mondta. - helyeselte Esroniel másik embere az előző szavait - Az esküm kötelez, és személy szerint se látok ezzel problémát. Végül is, ha lenyomat akkor csak egy másolat, semmi szentségtörő.
Szentségtörő... - gondolkodtam el ismét - valami olyasmit jelenthet ez nekik, mint nekem, ha valaki bántja azt, ami számomra fontos.
Felmerült bennem a kérdés, vajon azért féltek-e az istenüktől, mert ők sem értették teljesen Abaddón pusztítását vagy pont azért, mert túlságosan biztosak voltak abban, hogy a népük okot adott rá. Akárhonnan is vizsgáltam a problémát, féltek az angyalok erejétől, hiába az ő istenük alá tartoztak.
Milyen isten az, akitől félnek a teremtményei...?
Azt nem mondom, hogy soha de soha nem féltem a Természet erejétől, azonban az a fajta félelem sokszor inkább tiszteletté alakult át a vadság, sokszínűség, az erdő törvényei iránt.
- Többnyire három dologra lenne szükség jelenleg. - szolt ekkor a volt zsinatelnök két bólintást követően - Egyrészt, biztonságba helyezni ezt. - utalt az angyal-lenyomatra - Másrészt meg kell győznünk a legjobb kézműveseket Veronián, hogy készítsék el nekünk a másolatokat. Ezek természetesen a Nebelturm vámpírok lennének. Harmadrészt pedig kell egy szakértő, aki vezényli a műveleteket, ez egy régebbi ismerősöm lesz, őt kellene Hellenburgba kísérni. Három kis csapatra kellene oszlanunk ehhez. Ketten mennek, és viszik az ékszert Hellenburgba. Ketten keresik meg az ismerősöm, és valaki támogat engem a tárgyalásokhoz. Nem erőszak semmi, így önkéntes alapon menne a besorolódás, ha az a testvéreknek megteszi. Ki, mire jelentkezik?
Ó jaj, ó jaj. Ezekről semmit sem tudok.
A helyzet komolyságához képest igazán keserédesen nevetséges felfedezés volt rájönnöm, hogy saját magam is annyira fel tudtam magam idegesíteni, mint akárki más. Meg kellett volna már tanulnom uralkodni a hirtelen érzelmeimen és tudtam, meg is fog kelleni, mielőtt olyan szituációba keveredem, ahol a vesztemet okozhatja.
- Fattyú vagyok, engem nem szívlelnek a vámpírok. De az ismerősének ugyanúgy felajánlhatom a szolgálataimat, mint magának. - mutatott példát elsőként Dieter, én pedig akaratlanul is valamiféle sajnálatot kezdtem táplálni iránta.
Nos, nem pont a szó szoros értelmében, de én is afféle fattyú voltam, mégis a családom mindkét fele elfogadott, vigyázott rám és nevelt közösen. Egyéb sötételfekkel sem igazán akadt problémám, legalábbis nem amiatt, hogy apám tünde volt. Na persze nem mintha látszott volna...
- Én védelmező vagyok leginkább... nincs tapasztalatom a tárgyalásokban és a vámpírokkal sem voltak még dolgaim... - szólt katona egyes, akitől máris megint égnek állt a hátamon a sok kis fehér pihe.
Védelmező... olyan furcsának hatott, mintha már valahol másutt, egy másik időben hallottam volna hasonló szót kimondani. És nem is volt kizárva végülis, hogy esetleg elkeveredhetett Nebelwaldba vagy Tünde-erdőbe valamiért, ahol könnyen hallhattam a hangját is. Már csak azt kellett kitalálnom, mégis mikor és pontosan hol történt ez meg, remélve, hogy az idegesítő érzést végleg száműzhetem ezzel magamból. De nem most...
Hajaj... - kezdtem végiggondolni a teendőket feszülten, talán jóval feszültebben a kelleténél - itt bizony kőkemény kommunikációról van szó a legtöbb esetben, ha jól értelmeztem.  
Úgy gondoltam, jobb lesz, ha tiszta vizet öntök a pohárba.  
- Általában nem vagyok jó társalgásban és erősnek sem mondanám magam. - kezdtem - Helyezzen el legjobb belátása és az ügyünk érdekei szerint.
Ennyi volt, amit tehettem most azért, hogy csapatunk ne bukjon el miattam. Noha nem voltam túl boldog, hogy ezt be kellett ismernem, de tényleg nem passzolt hozzám a legtöbb feladat, sőt, mondhatni egyik sem, hazamenni viszont nem akartam. Egyrészt, mert segíteni, tenni akartam, új dolgokat megismerni és sok mindent tanulni, másrészt pedig tartoztam ennyivel, amiért megmaradt az életem. Ha valamikor is meg tudtam állapítani, ténylegesen mikor tartozom, hát az az élet értékével nagyjából ki is merült. Bocsánatkérések és hasonlók nem tartoztak ahhoz a listához, amit szerettem és könnyen is tettem meg, sőt, egyenesen büszkeségsértő érzést keltettek bennem sokszor (főleg, ha az egyén, akihez az aktuális dolog kötődött, nem váltott ki nálam tiszteletet). De itt ilyesmi nem történt, így őszinte voltam és beismertem a gyengeségeim.
Szép munka, Wyn. - engedtem meg magamnak egy dicséretet, remélve, hogy kommunikáció-ügyileg is rendben volt a szándékom kivitelezése.
- Ugyan nem volt még nagyon demokráciai küldetésem, de tudok egyet-mást az elmetrükkökről! - vigyorgott a kultista, lelkesedése - ha ezt nevezhettük annak – valamelyest eloszlatta a fejemben zúgolódó káoszt - A demagógia tudományát pedig már régóta űzöm.
- Engem pedig katonának képeztek ki, rengeteget utazom és hellenburgi vagyok. - szólt a másik katonaember - Mellékesen, talán a vámpírok nem találnálak engem szimpatikusnak... bizonyos okok miatt. Maradnék az ékszerszállításnál.
Vámpírok... átlagos vámpírok vajon mi alapján döntötték el, hogy kivel szimpatizálnak? Felettébb érdekelt volna, de sem az időt, sem pedig a helyzetet nem ítéltem arra alkalmasnak, hogy ilyeneket kérdezzek, na meg ugyebár ahhoz megint ki kellett volna nyitnom a számat.
- Ez esetben Dieter és Wynessa testvérek keresik fel az ismerősömet. Ha elindulnak... - itt elmutatott az égen egy meghatározott irányba - ...arra, akkor egy fél napon belül ott lesznek. Fel fogják ismerni, ne aggódjanak, de a biztonság kedvéért elmondom, hogy egy középkorú, fekete gúnyás, szakadtas férfiember.
Elmémet úgy ostromolták meg a gondolatok, mint a viharral érkezett szél cibálta mindig az ágakat az ablakom előtt odahaza. Ennek ellenére megfékeztem őket, s követtem a szememmel az irány kijelölését, mintha egy láthatatlan papírra vetett tintacsíkon néznék végig, amely elnyúlik a végtelenbe, és egyelőre nem tudni, hol ér véget. Határozottan bólintottam, jelezve, hogy tudomásul vettem a feladatom.
Testvérek... milyen furcsa megszólítás. De tetszik.
- Lovag testvéreimet nem is szakítanám el egymástól ez esetben. Itt az amulett. - nyújtotta át nekik az angyal-lenyomatot - Védjék az életükkel, mindannyiunk jövője múlik rajta. Armaros és segédje pedig ez esetben velem tart majd, bár elmetrükkökre és demagógiára nem lesz szükség, a Neulanderek átlátnak mindkettőn. Én még egy fertályórát pihennék, de maguk induljanak mihamarabb!
Rendben van, ez még menni is fog. - nyugtattam meg magam, sőt, valahogy mintha kicsit még izgalmasnak is tűnt volna egy ismeretlen keresése. Hogyne lett volna, hisz' mindig is érdekeltek az emberek.
- Nem lesz probléma uram, számíthat ránk. - felelte a másik lovag is.
Nem érkezett egyéb hozzászólás, Esroniel intő mozdulata pedig azt sejtette velem, vége a beszélgetésnek.
- Ez esetben Isten óvja önöket, testvérek! Hellenburgban találkozunk!
Indulás, indulás! - noszogattam magam, hogy minél hamarabb felocsúdjak gondolataimból és szorgalmazzam a lábaim egymás után pakolását, mielőtt még pont ezzel keltenék bennük bizalmatlanságot magammal szemben.
- Csak a kisasszony után. - szólt Dieter, kétségkívül hozzám, még mindig meglepően udvariasan, ahhoz képest is, ahogy a többiek kezeltek, elvégre ma még egyetlen ''Menj haza, kislány''-t sem kaptam senkitől.
A Természet legyen velünk. - tettem hozzá magamban, elvégre a tündék vallása szerint isten benne él, és ő őbenne, tehát egyek. Ez a gondolat önkénytelenül is erővel töltötte meg a lelkem, amely kellett is. Kíváncsi voltam az emberekre, érdekelt a feladatom és éreztem, hogy a lábaimnak végre lassan mehetnékje támad, ám akkor is féltem. Bár nem jobban, mint a mélységitől, és Dieter viselkedése is csak csökkentette a bennem élősködő feszültséget. Ugyan nem volt teljesen igaz, hogy harcképtelen volnék, biztosra vettem, hogy nem tudnám sem őt, sem pedig Esroniel von Himmelreich barátját megvédeni, kizárólag szerencsével. Szóval reménykedtem benne, vagy elkerüljük a veszedelmeket, vagy pedig jó adag szerencsét szabott ki ránk az isteneinktől származó gondviselés az elkövetkező napokra.  
- Biztonságos utat. - címeztem tőlem különváló társaimnak, majd megigazítottam a botom - Köszönöm. - tettem hozzá, s elindultam a felidézett irányba, egyelőre szapora léptekkel, nehogy apró növésem miatt hátránynak érződjön a jelenlétem. Már-már ijesztőnek tűnt számomra a saját magabiztosságom, mégis elmerültem benne - ahogy a gondolataimban is, amelyek leginkább akörül forogtak, most bizonyíthatok. Magamnak, és másoknak is.  
- Akkor azt hiszem én itt maradok Esroniellel. - hallottam magam mögül Johhny hangját, majd nem sokkal később az egyik lovagét.
- Isten óvja önt is, zsinatelnök úr.
Mivel nem éreztem magam ingerültnek, feltételeztem, nem azét, aki gyakorlatilag a semmivel idegesített fel ennyire.

~***~

Furcsa, mennyi minden történhet valakivel csak úgy, egyik pillanatról a másikra.
A tény, hogy egy ismeretlen tünde nő életéért sodortam veszélybe a sajátomat, meglehetősen gyorsan és hosszasan töltötte meg a lelkem és a szívem büszkeséggel, amitől úgy éreztem, egyszeriben kivirágoztam. Nem bírtam magammal, egyre szaporábban és szaporábban lépkedtem, de már nem azért, mert aggódtam, hogy nem fogok lépést tartani Dieterrel, ha nem cselekszem így: azért, mert felbátorított és magabiztosságot adott a cselekedetem milyensége. Hirtelen mindenhez kedvem támadt, még az idegennel társalogni is, akinek a keresésére indultunk, pedig általában az ilyesmi nem ment nekem túlzottan annyi mondhatni magányban és elszigeteltségben töltött év után. Vagyis... ha jobban meggondoltam, talán Lunasa halála hozta ki belőlem ezt az oldalam, azelőtt túlságosan kitárulkozó, túlságosan... olyan voltam, amilyennek most láttam az apámat, aki mindig vendégeket fogadott, mindig beszélgetett valakivel és mindig a társaság lelkeként villogott, viselkedésében hordozva mindazt, amitől, azt mondták, sötételf lesz a sötételf. Volt némi sejtésem, mit takart ez: minden olyat, amitől vérszerinti apám tiltott, félve, hogy olyan leszek, mint a ''fajtám elkanászodott tagjai''. Arról már kevesebb fogalmam volt, vajon azt, amiben most részt veszek, hová sorolta volna - legalábbis a ''Nagyon veszélyes, Wynnesa!'' és a ''MEGTILTOM!'' közül -, de nem hinném, hogy úgy néztem ki, mint akit érdekelt. Elnapoltam az improvizálást és az ebből fakadó problémák esetlegességét majd arra a pillanatra, amikor dolgom... kötelességem végeztével váratlanul hazatérek.
De előtte, és még mielőtt odaértünk volna Esroniel ismerőséhez, nagyon fontos dolgot kellett magamban megvitatnom, olyan égetően gyorsan, amennyire csak tudtam, ugyanis nem hagyott tovább gondolkodni: a hellenburgi lovag esetét, akinek a hangja és a jelenléte teljességgel kihozott a sodromból, holott hozzám egyetlen szót sem intézett. Komolyan olyan volt, mintha Corlieva táncikált volna kö...
Corly! - kiáltotta egy hang az elmémben, mialatt átugrottam egy vastag, korhadt faágat - Ő is ott volt! Már emlékszem!
Ezzel együtt pedig az idegességem oka is helyre került: ismertem azt az emberférfit, méghozzá arról a napról, amikor Hellenburgba gyalogoltam. Egy csapat árva szegődött hozzánk, ahogy körbevezetett, s ahogy felidéztem, szépen lassan minden eszembe jutott. Még a katona neve is: Erhard Strenger.
S mivel hogy többé nem zárta el akadály gondolataim folyását, menet közben szép sorjában elkezdtem minden kérdésemre, minden feltevésre egyenként, gondosan gombot varrni.

~***~

A fák száma megcsappant, ezzel együtt pedig szépen lassan a magamban feldolgozandó gondolatok is elfogytak. Körülöttem minden fénnyel telt meg, meleg, sárgás fénnyel, amelyből kiveszett minden zöld. Csak a fű az aprócska dombokon szolgált ellenpólusként arra a tiszta, végtelen kékségre, amely felettünk terült szét megfoghatatlan magasságban. Előttem útszerű taposott nyom haladt végig, ameddig csak elláttam, nem sokkal ezután pedig észrevettem a legijesztőbb tornyot a táj legmagasabban fekvő pontján. És ha maga a látvány még nem lett volna elég ahhoz, hogy visszafordulásra ösztökéljen, hát akkor az épület körül kiégett fű egészen biztosan meghozta a kedvem. Furcsa érzés fogott el, jó időbe telt, amíg végre rájöttem, mi bajom lehet, ám addigra már régen a botomat szorongattam lépkedés közben.
Védtelennek éreztem magam a fák nélkül.
És ami még rosszabb, pont most kellett visszaemlékeznem arra, amikor apám okított az emberekkel kapcsolatban. Természetesen nem beszélt róluk rossz véleménnyel - száz százalékban legalábbis -, nekem most mégis csak csupa negatív dolog jutott eszembe.
- Gondolom, oda kell mennünk. - törtem meg a csendet a nem túl bizalomgerjesztő építmény felé mutatva egy pillanatra - Ez Abaddón műve lehet? - tettem hozzá a fűre utalva, készen arra, hogy Dieter válaszától függően alakítsam gyors imám szövegét a növények lelkeinek üdvéért.
Ha kimondod, elásod az összes reményed, hogy épelméjűként kezeljen. - figyelmeztettem magam, még mielőtt megtörténhetett volna a baj.
- Másra nem tudok gondolni. - szólt a vámpírdoktor - Az igazi kérdés inkább az, a tornyot is ugyanaz tette romossá? És ha igen... ki lakik benne, akire a pusztítás angyala ennyire haragudott?
Bennem nem volt annyi lelki erő, hogy közelebb menjek ahhoz a sok halott élőlényhez, de tudtam, hogy meg kell tennem, hiszen Esronie határozottan a torony irányába mutatott, így néhány pillanatra megálltam a doktor mellett és igyekeztem elnyomni magamban a dühöt, amely ahhoz volt hasonló, amit a nagy pusztítás után éreztem a fekete, hamvas, kihalt erdőben járva, mint valami kísértet.
- Az anyag visszatér a körforgásba... - jegyeztem meg azzal a szándékkal, hogy ez majd erőt ad nekem tovább menni.
Már ha nem omlik ránk az egész abban a pillanatban, amint alá érünk... - Nem tudom. - feleltem, miközben próbáltam bármi jelét kivenni annak, a torony már Abaddón előtt is így nézhetett-e ki - Talán nem ő volt - utaltam az angyalsárkányra - Hiszen körülötte minden ép.
Persze valahol mélyen belül tudtam, hogy kevés remény van az igazamra. Határozott léptekkel mentem tovább, egyre közelebb és közelebb, valójában már nem is jeleket, hanem ajtót vagy bármi egyéb bejáratot keresve, elvégre azért küldött minket ide Esroniel, hogy találjunk meg valakit.
- Az is lehet, hogy a keresett személy csak búvóhelyként használja. - vetettem fel - Ön mit gondol?
Az a kis kiemelkedés, amelyen most haladtam keresztül, tökéletes rálátást nyújtott a toronyra, és tökéletesen megfelelő távolságra volt tőle, hogy meg tudjam őrizni a hidegvérem és gyűjtsek egy kis erőt a tovább haladáshoz.
Ne feszengj már. - parancsoltam magamra - Csak egy embert keresünk, aki, ha fele annyira látja csak úgy a dolgokat, mint Esroniel, akkor sem fog egyetlen rossz szót sem szólni rád vagy az orvosra... Ha mégis, akkor meg helyre lehet tenni kulturált keretek között.
Na ez már tényleg menyugtatott. Csináltam hasonlót - mármint higgadt eligazítást, már amennyire én higgadt tudtam maradni, amikor valaki szólt nekem valami olyat -, nem is egyszer és többnyire az illetők meggondolták magukat. Vagy nevetve odébb álltak, de az már más kérdést vetett fel, amit jelen helyzetben semmi kedvem nem volt boncolgatni.
- Valószínűleg így van. - válaszolt nekem Dieter, amennyire meg tudtam ítélni, sokkal talpraesettebben kezelve a problémánkat - Kétlem, hogy bárki túlélte volna a torony pusztulását, vélhetően csak menedék.
Biztosan nem lakóház volt. - gondolkodtam magamban - Legalábbis nem lenne semmi értelme csak ezért felhúzni egy tornyot.
Azért mindent egybevetve volt valami ijesztő abban, hogy egy ilyen emberépület a tündék jegyeit is magán viselte, bár ha jobban meggondoltam, az erdő túl közel feküdt hozzá, hogy ne keveredjen a két kultúra. A feltételezésem helyeslésére csak bólintottam. Remélhetőleg a személy, akihez jöttünk, valóban nem esett áldozatául az angyal tüzének.
Éppen csak emeltem a lábam, ahogyan szoktam is járás közben, semmi szokatlan mozdulat nem követte, mégis úgy éreztem, mintha egyetlen másodperc alatt nyolcvanszor körbefutottam volna apám házát Tünde-erdőben. Következésképpen a szemhéjam inkább lefelé mozdult, s úgy is maradt volna, ha nem adok bele mindent, hogy ismét kinyissam a szemem. Nem értettem ezt, valósággal megrémisztett, s ahogyan az tőlem elvárható volt, egyből Dieter felé tekintettem: mi van akkor, ha valami mágiát használt, hogy elkaphasson és elvihessen a bérgyilkosnak, aki a nővéremmel is végzett? Nem is próbálkoztam magamat az ellenkezőjéről meggyőzni, hiszen nem kellett. Valószínűleg ugyanúgy érezhette magát, mint én, legalábbis amennyire képes voltam jól értelmezni mások testbeszédét: az állkapcsát dörzsölgette, és... nos, minden olyasmit csinált, amit azok szoktak, akik nagyon fáradtak, annyira, hogy alig tudnak megállni a lábukon.
- Nem tudom, mi történt. - kockáztattam meg egy gyenge beszédkísérletet - De nem tudok már tovább menni, sajnálom.
Újból felnéztem, megint arra számítva, hogy meglátom a torony és köztünk lévő óriási távolságot, s készültem elborzadni, amikor... amikor világosan láttam, hogy a távolság nem volt sehol, az épület pedig ijesztően közelinek és nagynak tűnt.
- Na jó... ez milyen varázslat?! - kérdeztem, nem célzottan a velem utazó orvostól, legalábbis a félelmemet elrejteni próbáló dühnek besorolható érzelmeimet nem neki címeztem. Magam elé emeltem a botomat, remélve, hogy akármi is folyik itt, harcra nem kerül sor.
- Elnézést, kissé... - kezdte, mintha csak most döbbent volna rá, hogy megszólaltam... vagy arra, hogy ugyanazt érzem, amit ő? - Varázslat. - tette hozzá - Olyan, amelyet csak kevesen birtokolnak. Őszintén remélem, hogy nem egy felettébb dologtalan Nachtraben mágus von Himmelreich ismerőse.
- Nachtraben? - kérdeztem, némi esélyt látva arra, hogy talán rosszul hallottam, és igyekeztem megragadni azt. Az átlagos emberektől is kivert a hideg veríték néhanapján, nem pedig olyasvalakiktől, akik ilyeneket művelnek gyanútlan utazókkal.
- Vámpírmágusok. - felelte Dieter, mondandója pedig nem úgy hangzott, mintha kicsit is örülne az esélynek, hogy esetleg igaza lesz.
A torony kapuja ekkor teljesen magától tárult ki, a mögötte rejtőző sötétségből ontva egy vészjósló, mégis csalogató aurát, amelynek sehogyan sem tudtam ellenállni. Úgy éreztem, kíváncsi vagyok a bentre - takarjon bármit is -, nem, annál sokkal többet éreztem. Nos, mit tehettem, nem igazán volt meg bennem az erő ahhoz, hogy hátráljak - még ahhoz sem, hogy egyhelyben álljak -, így apró, bár nem igazán tétova léptekkel megindultam befelé. Csizmám talpa egykettőre óriási, lapos kövekhez simult, én pedig azonnal nekiláttam feltérképezni, mit is rejt a torony: a belső tér közepét egy fentről, a tető helyén tátongó lyukból lefelé áramló fénysugár töltötte be, amelyben egy fekete hajú, szakállas férfi ült, magát fűvel és mindenféle növénnyel körülvéve. Egészen úgy festett, mint egy megtépázott, furcsán baljós megjelenésű, jóságos druida, de csak addig a pillanatig, amíg eszembe nem jutott, hogy valószínűleg mindent, amit odakint tapasztaltunk, ő vitt véghez.
- Mit jártok itt? - kérdezte, miután egy végtelenül hosszú légvételnyi ideig csak némán nézett ránk.
Hát, a férfi vékony, megviselt kinézete igen csalóka volt, azt tekintve, amit az imént produkált, kiindulva abból, hogy rajta kívül senkit nem láttam. Lila szeme emlékeztetett néhány sötételfére, de ettől eltekintve nem is akartam mást megnézni rajta. Túlságosan lefoglalt a belső düh, amit amiatt éreztem, hogy azt se tudtam, mik között ül, márpedig abból talán kitalálhattam volna, mire képes még.  
Bajban lennénk, ha mérgező növényekkel támadna ránk...
Bölcs dolognak számított volna előhozakodni azzal, amiért idejöttünk vagy sem, muszáj volt megtennem. Semmi kedvet nem éreztem magamban ahhoz, hogy félreértések miatt essen bajom. Bajunk.
- Ideküldtek bennünket, hogy keressünk meg valakit, aki hasonlít önhöz. - feleltem még mindig a botomat szorongatva, bár nem mintha értem volna valamit is a férfi ellen.
Úgy éreztem, jobb lesz, ha az alak inkább egy ténylegesen délinek tűnőtől hallja Esroniel nevét. Elvégre nem különösebben szerették a sötételfeket Veronián tudomásom szerint.
- Attól függ ki maga? Ismeri Esroniel von Himmelreichot?
Hát igen... pontosan itt látszott meg a különbség köztem és Dieter közt, akit nyilvánvalóan nem falak mögött neveltek. De még ha el is árultam a célunkat egy esetlegesen nem megfelelő személynek, sem állt szándékomban elnézést kérni. Amit kimondtam, az már úgy maradt, megmásítani nem tudtam, ha pánikolni kezdenék, az meg csak elárulná, hogy fontos ügyben járunk. Egyébként sem éreztem soha késztetést ilyenek miatt megijedni, sokkal inkább, ha fennállt a veszély, hogy akivel összefutottam, esetleg bérgyilkos is lehet.
Éppen ebben a pillanatban viszont, mintha csak az idegen arra a döntésre jutott volna a felvillanó szempár mögött: pont eleget gondolkodtam, a torony kapuja becsukódott mögöttünk, ismételten úgy, hogy egy lélek sem mozgatta, a fejemet pedig már megint az a rémségesen idegesítő, halk zúgás töltötte meg, mint odakint, mielőtt észrevettem volna, hogy a rom-épület előtt termettünk.  
Nem hinném, hogy unalomból vagy bármi más felindulásból azt kértem volna, tegyen másnapossá. - morogta egy hang a fejemben, miközben a zúgással küzdöttem.
Na persze a két érzet között volt bőven különbség, csak nem találtam jobbat, amivel éppen itt és most leírhatom... talán mert egy minden bizonnyal veszélyes, rejtélyes, vámpírnak nem igazán kinéző alak szórakozott velünk!
- Tehát az Ezüst férfi küldte magukat. - vonta le a következtetést. Nagyszerű, ezek szerint ismeri és tényleg őt keressük... valóban nagyszerű - Hol van most? Mi van vele?
Bólintottam, jelezve, hogy így történt. A legfontosabb most az kellett, legyen, hogy kifelé a lehető legnagyobb higgadtságot mutassam, így fel is kaptam komolyság-komorság álarcomat.
- Tünde-erdő határában végzett egy mélységivel és a kultistáival. - feleltem röviden, mert arról, hogy most pontosan hol lehet, halvány fogalmam sem volt. Talán útban a tervek szerinti végállomás felé, feltéve ha jobban lett.
- Mi ez a mágia? - fogtam fel ekkor végre Dieter szavait, amelyek, ha lehet, még idegesebbé tettek, hiszen ha ő, nyilván tapasztaltabb lévén, nem tudta, mi folyik itt, akkor valóban bajban lehettünk.
A férfi kissé megdöntötte a fejét, amitől hirtelen késztetést éreztem, hogy hideg-kirázva ugyan, de elrohanjak.
- Mágia? Miről beszéltek. Nagyon kevés mágiát tudok épp használni.
- Keveset tetszett említeni...? - kérdeztem elhaló hangon, ahogyan felfogtam, hogy tényleg becsukódott az ajtó, s így csapdába kerültünk, feltéve, ha elvonatkoztatunk a nyílt tetőtől, ami természetesen elérhetetlenül magasan helyezkedett el.
Kezdett nem tetszeni ez az egész, az pedig csak tetézte ezt, amikor észrevettem, hogy úgy nézünk ki, mint mikor egy pók laza, szellős hálójába aprócska rovar ragad. Mindent beborítottak a vékony, áttetsző, mégis feketés színű szálak
Mi ez az ember? - kérdeztem magamtól, s csak akkor tűnt fel valami a férfi válaszát illetően.
- Az ajtó... - kezdtem, de nem találtam a szavakat a távolság-eltűnős élményt illetően - és kint, amikor sétáltunk, a rengeteg előttünk álló út csak úgy megszűnt, és azt mondja, ez nem mágia?
Éreztem, hogy végigfut a hideg a hátamon.
- A kevés relatív. Hogy érti, hogy éppen?
Nekem nagyon nem tűnt kevésnek, még úgy sem, hogy nem sok fogalmam volt róla, mire lehettek képesek Veronia leghatalmasabb mágusai. Amit viszont jól tudtam, hát az az volt, hogy ha mindazt, amit az elmúlt néhány percben művelt, kevésnek tartotta, volt okom félni. Nagyon is. De nem tettem.
- Nem nevezném mágiának a világot összetartó szövetet máshogy szőni egy kicsit. Habár hasonlít ehhez az, amit ti mágiának neveztek, ez igaz. Itt azonban arról van szó, hogy a vászonból selyem lesz, nem pedig mintát váltok szimplán.
Mi..?
Noha apám egy ideje posztókereskedőként dolgozott, és enélkül is tisztában voltam a szavak jelentésével, fogalmam sem volt, pontosan hogy érti ezt. Belenyúlt a világ szövetébe és átvarrta vagy mi is történt pontosan? Csak felvontam a szemöldököm, immár egyre kevesebb félelemmel a tekintetemben. Ha nem tudott rendesen varázsolni, legalább nem árthatott nekünk - annyira.
- Nem teljesen értem. - kockáztattam meg a kérdést, mivel legalább így jobban meg tudtam fogalmazni - Elmagyarázná?
De ami még fontosabb, miért is kellett őt megkeresnünk? A furcsa ereje miatt talán?
- Nem válaszolt. Hogy értette, hogy éppen?
Hát igen, arra a bizonyos éppenre én is igen kíváncsi lettem volna.
- Úgy értettem, hogy éppen az anyagom nagy része elveszett, és alig tudom egyben tartani magam.
Egy pillanatig azt hittem, az egyben tartást arra értette, hogy régóta nem evett és ivott, ezért mostanra nagyon kimerült. Milyen egyszerű is lett volna ennyiben hagyni, ha nem hallottam volna meg, amivel folytatta:
- Persze, hogy nem ember vagyok, de ez elég nyilvánvaló lehet.
Az anyaga...? Hát, ezek szerint tényleg nem vámpír.
A furcsa fejfájásról egyből egy mélységi jutott eszembe - persze a másnaposság után -, ezt kár is lett volna eltitkolnom magam elől, na de miért szövetkezett volna Esroniel mélységiekkel? Csak kellett, legyen épeszű másik magyarázat.
- Micsoda, ha nem ember? - kérdeztem nyugalmasan. Sokat nem veszíthettem vele, s már kezdtem megszokni, hogy folyton nálam jóval erősebbekbe botlom.
- Vámpírnak sem néz ki. - szólt Dieter - Démon?
Ó, igen, más sem hiányzott az életemből, csak még egy furcsa démon! - rémlett fel előttem Corlieva kellően gömbölyded, nőies alakja, amint egy holttestet vonszol az éjszaka leple alatt, miközben néha meg-megáll és belenyal a mézes üvegébe. De talán ennek az utolsónak a beigazolódásával képessé váltam volna valamelyest megmagyarázni, ami történt.
- Egyik sem talált, Vámpír. - érkezett a kiábrándító válasz a fekete hajú férfitól - Mi lehetek hát, ha ezek nem, és mégis úgy szövöm az univerzumot, ahogy kedvem tartja?
Szövi az univerzumot. - gondolkodtam el, mialatt felsejlett bennem egy pókvarázsló képzelt kinézete. Csakhogy neki nem voltak szőrös ízelt lábai, és különben is, még egy olyanról sem hallottam soha. Vártam hát, újragondoltam néhány dolgot, de nem jutott más eszembe...
- Mégis csak mélységi? - vettem rá magam, hogy megkérdezzem, igaz, két lépés hátrálás kellett hozzá.
- Modortalan. - szólt ekkor Dieter, ijedségemben pedig már kezdtem azt hinni, nekem szólt.
Az kellett volna még, magamra haragítani az egyetlent, akiben kicsit is bízhattam a látóhatárig innen, és vissza.
- Így van. - felelte a férfi, de először fel sem fogtam, mit mondott - Mélységi, még mindig. A vámpír viszont talán szeretne kioktatni a jómodorról még azután is, hogy én űztem el Abaddont? Tudom, hogy a szíved mélyén mindenáron segíteni akarsz a sebesülteken... Nem kellene hálásnak lenned, hogy nem lett több belőlük? Nem vagy te épp a modortalan itt?
Ó, csodálatos... an félelmetes, ahogy mindent képes volt ilyen nyugodtan közölni, mintha csak azt írta volna, le, milyen szép kék az ég. De ami fontosabb: Beszélek egy mélységivel... na remek. - és még folytattam volna tovább a gondolatot, amikor rájöttem, hogy végül is nem ölt meg minket. Sőt, ha Esroniel az ismerőseként emlegette, akkor bizonyára semmiféle ártó szándékkal nem viseltetett irántunk. Ezt bizonyította az is, amit mondott, bár a szavai hatására alig győztem felszedni az állam a fűről.
- Tud bármit is arról, miért kellett önt megkeresnünk? - próbáltam elterelni a témát, mert nem hiányzott, hogy Dieter és a mélységi összeszólalkozzanak.  
Ettől függetlenül irigyeltem őket a szókimondásukért. Nem azért, mert én nem lettem volna rá képes, ó, dehogynem. Mindössze az zavart, hogy gondolataim örvényében nem találtam meg azt a hangot, amelyet meg szoktam ütni, amikor nagy jelentőséggel, nyugodtan, esetleg még enyhén mosolyogva is, közlök valamit valakivel. És talán jobb is, hogy nem találtam, mert most még ahhoz sem volt lélekjelenlétem, hogy fenyegetés ellenében azt válaszoljam, kész vagyok meghalni, ahogyan azt akkor tettem, amikor Crispin, egy éppen az otthonom közvetlen közelében táborozó sötételf választás elé állított: vagy megöl, vagy irány hazafelé.
- Abaddónt Azrael kardja állította meg. - ébresztett fel az emlékek felidézéséből Dieter a szavaival.
Szóval ezért nem égetett porig mindent...
Ha máshol lettünk volna, valamelyest biztonságosabbnak tűnő körülmények között, még meg is kértem volna a doktort, mesélje el a történetet, de így elszalasztottam egy remek információszerzési lehetőséget.
- Nos, tünde hölgy, a társa kérdése meg is adja a választ.
A tekintetétől csak még jobban sürgetve éreztem magam. Mintha azt akarta volna közölni, már tudom a választ, de én nem értettem semmit, most még azt sem, amit másként igen.
Azt se tudtam, mire gondoljak. Nem ismertem Abaddón elűzésének történetét, még nem volt alkalmam senkit sem kifaggatni erről - a mostanin kívül, ami elúszott -, így két magyarázat jutott eszembe egyes egyedül. Az egyik, hogy az a mélységi valahogyan Azrael kardja, testet öltve. A másik pedig, hogy ő maga Azrael, de lévén, hogy mindkettő óriási butaságnak hangzott, inkább megmaradtam annál az egyszerű, naiv kis megállapításnál, amit végül szavakba is öntöttem
- Hárman együtt meg kell keresnünk a kardot...? - próbáltam nem túlságosan  zavarodottnak tűnni, kevés sikerrel.
Igen... biztosan ezt kell tennünk. - gondoltam - Nyilván szükség van az erejére a lenyomat-másolatok megalkotásához.
- Nem értem. - szólt Dieter, aminek hatására megnyugodtam, hogy nem én vagyok az egyetlen - Azt mondja maga állította meg Abaddónt, de az állításom Azrael kardjáról helytálló. Azrael nem egy mélységi, Azrael egy angyal.
Nevetett. Csak ennyit tett, mégis valahogyan Esroniel jutott eszembe, és a körülmények, amelyek közepette találkoztunk. Sokat nevetett. Kezdtem egyre kevesebb meglepődést táplálni a tény iránt, hogy ismerősök.
- Köszönöm a bíztató szavakat, fiatal vámpír. Sajnos csak voltam. Mit gondolsz, mit érdemel a bűnös, aki fegyvert ad az emberek kezébe?
Keserű mosolya még inkább elodázta a pillanatot, amikor az egészet felfoghattam. Legalábbis ahhoz igen közeli állapotba kerültem.
- A kardomnak pedig örülnék, valóban.
Nagyjából olyan arcot vághattam, mintha valaki lelocsolt volna egy vödör hideg vízzel, miközben a szemem előtt porrá ég a világ. Micsoda...? Már azt is kész csodának könyveltem el, hogy Dieter, az úti társam, egy vámpír nem ugrott a nyakamnak első adandó alkalommal - elvégre komoly pánik- és gyanúsítgatás-kényszerrel küzdöttem -, ráadásul olyan udvarias, hogy némely beképzeltebb tünde nem győzné összerakni a büszkeségét; most derült ki, hogy éppen Azraellel, a mélységivel beszélgetünk egy romos, furcsa pókhálós toronyban. Remek, remek...
- Most biztosan csak hallucinálok. - motyogtam, de tudtam, hogy nagyon kevés esélye volt.
Mibe keveredtem? - néztem előbb Dieter-re, majd a fekete hajú férfira.
Egy pillanatig azt hittem, Dieter rosszul van. Már ott tartottam, hogy szólok az érdekében, amikor eszembe jutott, hogy talán ugyanazt éli át, amit én, mindössze másképp, ami esetében sokkal nagyobb megrázkódtatást jelenthetett az enyémnél is.
Biztosan annak köszönhető, hogy nem úgy élt, ahogy én. - gondoltam - Nem élhetett úgy. Akkor ugyanúgy viselkedne. Talán évek óta a kardot kereste vagy Azrael története után kutatott, honnan tudhatnám.
- Maga tényleg... Azrael?
- Bár ne lennék. - érkezett a keserű hangvételű válasz, melyhez bólintás társult - El akartam pusztulni, hogy visszatérhessek az Uramhoz, de máshogy akarta. Úgy vélte, itt kell maradnom a földi szolgáival. Ezek szerint egész pontosan az Ezüsthajú Férfival.
Tehát... összefoglalva: bedobott egy nagy hatalmú kardot a kétlábúak közé, amiért az emberek istene mélységivé változtatta - és ami gyakorlatilag elveszett, ezért nem is használja senki -, és most az a feladata, hogy Esronielnek segítsen.
Én tényleg nem értettem az emberek istenét. Nem ítéltem el azokat, akik hisznek benne és imádják, de azt hiszem, inkább meghaltam volna, minthogy felvegyem ezt a vallást.
- Miért küldött tehát titeket?
Próbáltam magam valahogyan összeszedni, kevés sikerrel, de mégis csak válaszolnom kellett. Semmi nem jutott eszembe abból, amit Esroniel mondott, pedig határozottan tudtam, hogy mindent pontosan elmagyarázott. Legalábbis annyit, amennyit ismernünk kellett.
- Csak annyit tudok, hogy meg kellett keresnünk. - itt Dieter-re néztem, még mindig nem voltam biztos benne, hogy el szabad-e mondani - De biztosan Ramiel lenyomatához van köze.
- Von Himmelreich azt mondja talált egy ékszert, ami magában rejti egy angyal lenyomatát.
Ha találgatnom kellett volna, azt mondtam volna, valamilyen mértékben meglepte a tény.
- Nocsak, ez aztán a felfedezés. Azt hittem azok elvesztek rég. És mit szeretne velük, sokszorosítani, gondolom.  
Vagy... volt valami, amit még ő sem értett?
- Lehet, hogy ismerte ezeket korábban is, és nem kaput akart Terrára, hanem ezeket? Ördöngős ember.
Kaput Terrára?
A lenyomatok, egy egész mélységi tanya elpusztítása és egy romos toronyban ücsörgő Azrael után már meg sem lepett, mondhatni nem is reagáltam semmit rá. Már nem mintha tudtam volna persze.
- Igen, sokszorosítani szeretné. - válaszoltam, nagyjából úgy, mintha éppen most ébredtem volna egy nagyon mély álomból.
- Azt kérte, vigyük el Hellenburgba.
- Hát, a többit megkérdem tőle. Pihenjenek most, hosszú út előtt állunk.
Már éreztem, teljes erejével mindazt, amely jöttünkkor letaglózott, azzal a különbséggel, hogy ez ellen sokkal nehezebb volt küzdeni. 
- Ne! Én még... - próbálkoztam volna Azrael tudtára adni, hogy kicsit éhes vagyok és szándékomban állt olyan hamar orvosolni ezt a - számomra eget rengető - problémát, amilyen hamar csak tudtam; de mindössze egy halk, összefolyó mondatkezdeményként hangzott, miközben közeledett a föld.
Nem tudom, mikor találkoztam vele, mert nem éreztem semmit azon kívül, hogy a szemhéjaim lecsukódnak és magába fogad a meleg, sötét semmi.

Felhasználó profiljának megtekintése

10 Re: [Déli Frakcióküldetés] Reunio on Kedd Ápr. 10, 2018 10:10 pm

Dieter von Rotmantel

avatar
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
- Milyen mértékű vérzést tud elállítani? Valamint az égési sérülésekben kellően jártas?
Von Himmelreich első kérdése már nem tetszett, ugyanis felettébb ostoba vakmerőséget sejtetett.
- Nem képes úgy vérezni, hogy ne tudjam elállítani, hacsak ketté nem vágják. Az égési sérülések sajnos nem a specialitásom, ezért új bőrt nem tudok magának adni, de tűz ellenében is életben tartom. – feleltem végül az igazságnak megfelelően, ami láthatóan elég volt dél remete zsinatelnökének.
- Elég lesz. A fájdalmamon tudok enyhíteni. A lány a szomszéd cellában lesz az egyik elterelés, a másik meg egy kultistafiú. Maradjon hátul, amennyire csak lehet, ha elkezdődik az akció, és amíg nincs szükségem tényleges ellátásra, szabaduljon meg mindentől, amin a vérem van.
Varázslatot sejtettem, ráadásul a legrosszabb fajtát. A Rotmantelek bele-belenyúltak a vérmágia köreibe, így tőlem sem állt elég távol ez a misztikum – de eléggé, hogy tudjam a kockázatait.
Oldalra fordítottam a tekintetem, a szomszéd cellában csöndesen várakozó, fejét lehorgasztó lány felé. Fakóbb volt, mint a vámpírok java része, haja színe a holdfényben fürdő ökörnyál ezüstjét idézte, a fehér tincsek között előbújó hegyes fülek alapján pedig egyértelműen tünde volt.
- Ön jól van? - kérdeztem halkan, de elég hangosan, hogy ne rémítsem meg. Hirtelen kapta fel a fejét és gyöngyházfényű szemeiben egy pillanatra félelmet láttam átsuhanni, mielőtt a torkán átfutó izmok apró remegése elárulta, hogy épp a bátorágát gyűjti össze.
- Igen, uram, köszönöm a kérdését.
Érdekes irónia volt, hogy mennyire könnyen ismertem meg az emberek, tündék és bármilyen más páciensem összes rezdülését, amely a lelkük fordulásait követte, de az érzelmeket magukat sosem. Képtelen voltam befogadni a motivációt, a szelet, amely a hajót előre hajtotta – én csak a vitorlát láttam dagadni, a kormánylapátot fordulni.
- Mindent meg fogok tenni, ami csak tőlem telik, hogy sikerrel záruljon az akció. Örülök a találkozásnak, a nevem Wyn. - tette hozzá még a tündelány, én pedig amennyire volt helyem meghajoltam felé.
- Örvendek a szerencsének, kisasszony. Engem Dieternek hívnak. Ne aggódjon, becsületemmel ellenkezne sorsára hagyni bárkit, akinek hatalmamban áll segíteni így ön is számíthat a segítségemre.
Wyn vonásai felengedtek egy árnyalatnyit, vértelen sápadt ajkai egy halovány mosolyt formáltak, miközben aprót biccentett. Kérdés sem fért hozzá, hogy a törékeny lelkűek közé tartozott, olyanok közé, akikhez óvatosan, megnyugtatóan kell közeledni a sikeres kezelés érdekében.
Ekkor a nyugodt állóvízbe, amely ránk telepedett lehulló kőként csobbant bele az egyik, arcán háromszöget viselő kultista felkiáltása, amelynek csupán a legvégét sodorta felénk a szél.
- ...délinek tűnnek!
Von Himmelreich lendületesen pattant fel, meghazudtolva, hogy percekkel ezelőtt az életéért küzdött – már ha az igaz volt egyáltalán. Szabad kezével megragadta a cella rácsát, erőteljes rántásokkal próbálva felhívni magára a kint őrködő kultisták figyelmét, közben torka szakadtából kiabált.
- Hé! Déliek? Meggondoltam magam! Engedek a mesterüknek! Elfogadom Raczahqelt! És behozom a délieket is!
Átlátszó hazugság volt, átgondolatlan és erőltetett. Nem lepődtem meg a tünde nevetésén.
- Miért kellene elhinnünk? – kérdezte, von Himmelreich pedig a Wyn nevű tündelány felé mutatott.
- Mert véráldozatot is mutatok be előtte. A lányt és az Armaros-kultistát is.
A tünde arca aprókat rándult, miközben kényszeres, görcsös közömbösségbe rendeződött, egyértelműen a rá törő pánikkal küzdve. Ujjaim szinte maguktól találták meg a köpenyemet tartó szalag szárait, ügyes, begyakorlott mozdulatokkal rendezve újra a csomót, hogy magamra hívjam a lány figyelmét.
Ne féljen, kisasszony. Bízzon bennem. Nyugodtnak kell maradnia.
- Mit akarsz tenni Esroniel? - a festetlen arcú, koszos köpenyes tünde, akit eddig szinte észre sem vettem nem lehetett más, mint „az Armaros-kultista”. Nem ismertem a mélységiek kapcsolatát, fogalmam sem volt rivalizálás vagy ellenségesség volt-e köztük, de az ajánlatra a ránk vigyázó háromszöges felvonta a szemöldökét.
- Hát akkor bizonyítsd elkötelezettséged.
A kultista intett egy nőnek, aki a velünk bezárt tündét ragadta meg, míg maga Wyn felé lépet, durván hátra csavarva a kezét és von Himmelreich elé rángatta. A lány könyöke megfeszült, a vállát körbefogó ízületi tok is megcsavarodott, ami fájdalmas lehetett, de egyelőre nem tűnt úgy, hogy bármelyik sérült volna. A férfi tőrt nyújtott a zsinatelnöknek, olyasféle hullámos pengéjű áldozófegyvert, amely gyorsan kivérző, egyenetlen szélű sebeket hagyott maga után.
- Előbb a kultista. - rázta meg a fejét Esroniel, ősz-ezüst haja aprókat táncolt széles, értelmes homloka körül. - Nem kockáztathatjuk meg, hogy Armaros elszabadítja az erejét benne.
Itt és ekkor tört ki a káosz, amelyet dél bújdosó vezetőjének dallamos, mély dúdolása harangozott be. A tőr megvillant a magasban, mielőtt halk, nedves cuppanással mélyedt bele von Himmelreich bepólyált kézfejébe, alig egy pillanatig. A penge holdsarló alakban szelte át a levegőt ismét, lesújtva az Armarost szolgáló kultistát fogva tartó nőre, gond nélkül választva el annak egyik ujját a kézfejétől. A nő üvöltése bántóan rontott bele a férfi dúdolásába, miközben engedte leesni a tőrt és helyette a levágott ujjat kapta fel, erőszakosan belenyomva a saját kezén ejtett vágásba.
- "...Ez most már csontomból való csont, testemből való test..."
A Bibliát idézte, az istenüktől ajándékozott szent írást, egy etikai kódexet amely ezen a földön fegyverré vált. Razaqhel kultistái már nem törődtek mással rajta kívül, félretaszították az útból a foglyaikat és fegyverért kaptak, de elkéstek.
- "...Magamat pedig, teljesen elégő áldozatul az Úrnak ajánlom..."
Ez volt a pillanat, ahol emlékeztem Esroniel intésére és a rémülettől elkerekedő szemekkel rántottam ki a táskámból a férfi vérével szennyezett gyolcsdarabokat, az utolsó pillanatban hajítva át az apró cella sarkába, mielőtt minden, amelyen akárcsak egy cseppje is volt azúr lángra kapott. Égett a zsinatelnök, de égtek a kultisták is, az egész angyalrom megtelt a lassan tűzhalált haló szerencsétlenek sikolyaival – és még valamivel. Egy hanggal, amely mintha az agyam legmélyebben eltemetett sötétjével rezonált volna, egy tapintható haraggal, amely végigsimította a gerincemet és egy végtelen, lelketlen és érthetetlen fájdalommal, amely görcsbe húzta minden porcikámat. Alig egy pillanatig tartott, de amint elengedett zihálva borultam előre, túl sokáig csak figyelve a tűz ropogását.
- Mi történt? - kérdezte végül a sértetlen tünde, ami elég volt hogy kizökkentsen a pillanatnyi megrökönyödésből. Magamban szitkozódva léptem oda a zsinatelnökhöz letépve a vállamról a köpenyemet, figyelmen kívül hagyva a forróság csípős érintését az arcomon és leterítettem a férfit, elfojtva a lángokat. Szerencsére elég volt, hogy a tüzet megfékezzem, de jó pár másodpercig volt kitéve a forróság pusztító hatásának.
- Tudja, maga nem épelméjű. Egészen biztosan nem volt ennek egyszerűbb módja? - kérdeztem tőle, miközben ülésbe segítettem és a vállára terítettem a köpenyemet. Az arca vörös volt, nyaka is foltokban, de sehol nem láttam szenesedést – szerencséje volt. Sietős léptekkel értem el a kéziládámat, felpattintva a kovácsolt kallantyúkat és előhúztam a legerősebb fájdalomcsillapítót, ami csak nálam volt egy jó adag tömény szesszel együtt. A mágia hatása valószínűleg ekkor ért a végére, a hirtelen fellépő fájdalomtól pedig von Himmelreich üvölteni kezdett, hogy szinte az egész rom beleremegett.
Fogalmam sem volt, miféle mágia lehetett dél rejtélyes vezetőjének birtokában, de sejtéseim voltak. Csontomból való csont… Kötés, olyan, amellyel a legerősebb Rotmantelek is kacérkodtak. Összekötni két külön testben csörgedező vért, gyakorlatilag végtelen uralmat szerezni valaki teljes élete felett – de ez több volt. A Rotmantelek ugyan fizikai érintkezés nélkül tették meg ugyanezt, de von Himmelreich átka arra kényszerített mindent, amiben a mélységi bukott, nem evilági vére folyt, hogy elszenvedjen mindent vele együtt. Akár a máglyahalált is, jelen esetben.
- Tud-Tudtam én... Hogy fájni fog.... De ez... Ez... - Néhány másodpercig még zihált, kétség kívül újraértékelve minden döntést, amit idáig hozott. Avagy mégsem, ha a következő fejrázásából tudtam következtetni. - Nem... Egyszerre... Kellett elkapnom minden... minden kultistát.... Meg a mélységit is.... Nem... sérültetek meg?
- A tűz már csak ilyen. - csóváltam meg a fejem. - Nem vagyok alkimista és a családomnak nem erőssége a fájdalomcsillapítás, de ennyit tudok tenni. Előbb igya meg ezt. - nyomtam ellenkezést nem tűrően a kezébe a fiolányi fájdalomcsillapítót, és alig nyelte le már adtam is kezébe az alkoholos üveget. - Utána igyon ebből annyit, ami egy húzással lemegy.
Olcsó konyak volt, rosszul lefőzött és cudar ízű, de a zsinatelnök ebben az állapotában nem lehetett válogatós. Köhögni kezdett, ahogy a szesz a torkát érte, amire elégedetten bólintottam. Ha nem volt hozzászokva az az ő malmára hajtotta a vizet jelenleg – vizet, amire nagy szüksége volt a tűz után, a tompasággal együtt.
- Ugyan az, mint amit a mélységi csinál... Veletek. Egyesítettem a testem... A mélységi szolgájával, azon keresztül pedig mindenkivel, aki bírt a bukott egy darabjával. Aztán pedig... Istennek áldoztam őket, magammal együtt. - felelte az életben maradt kultista felé fordulva egy kérdésre, amely elkerülte a figyelmemet az ellátás közepette. Von Himmelreich rekedtesen nevetni kezdett, ami gyorsan köhögésbe és fájdalmas nyögésbe fulladt, mielőtt értelmes, tervektől sötét szemei felpattantak és szinte riadtan nézett körbe.
- A medál! - tért vissza tekintete a tündefiúra- - Kérlek! A főépületben van a kultuszvezérnő. Volt rajta... Egy smaragd amulett, meteorit foglalatban. Idehoznád nekem?
A kultista nem volt bőbeszédű, csak vállvonva fordult sarkon, kis híján beleütközve a befelé nyomuló emberekbe. Egyikük magas volt, tetőtől talpig lemezvért mögé bújva, a másik alacsonyabb, könnyű ruhában egy szál karddal – mindketten csata horzsolásaival és szakadásaival, de semmi súlyosabbat nem láttam rajtuk.
- Von Himmelreich, Zsinatelnök úr? - kérdezte a páncélos. - Mi történt itt?
- Nem szokott hozzá. Ez jó. Könnyebben elfelejti, hogy épp szenved. – támogattam fel az ismét alkohol okozta köhögéstől meggörnyedő zsinatelnököt. - Azért keressen majd egy füvesembert vagy vajákost és kevertessen a bőrére valami kenőcsöt. Ők a lovagjai?
- A lovagjaim, igen. Maga... Wittman, a könyvtárból, igaz? A lovag urat is üdvözlöm, békesség. - biccentett a déliek felé von Himmelreich, miközben a felettébb gyors lábú tünde már vissza is ért, a kezében egy meglepően apró medált tartva. Nem tűnt semmi különösnek, sem hatalmas varázstárgynak, sem szent ereklyének – fogalmam sem volt, mire kellhetett a remete zsinatelnöknek.
- Üdv. Tehetek magukért valamit? És... - kezdte félénknek Wyn, felém és – sejtésem szerint inkább – Esroniel felé fordulva utána. - Köszönöm, hogy visszakaptam a szabadságom.
Szép kis mentőcsapat gyűlt össze, mint verébfiókok a dróton, és mind a falnak támaszkodó ezüsthajú férfit néztük. Ő végigtekintett rajtunk, egyesével elidőzve mindenkin.
- Déliek, vámpírok, sötét tündék, és egy kultista. Milyen szépen összegyűltünk. De ez jó. szükségünk lesz rá. Hiszen amit most látunk, az dél jövője. Ezzel együtt itt.
Felemelte a medált, a benne lévő halványzöld zafír tavaszi színeket festett a romok fehérjére.
- Ez itt egy angyal szellemének a lenyomata. Ennek a neve itt Ramiel. Mi pedig délen sokszorosítani fogjuk ezt.

Felhasználó profiljának megtekintése

11 Re: [Déli Frakcióküldetés] Reunio on Hétf. Ápr. 30, 2018 1:46 pm

Dieter von Rotmantel

avatar
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
- Mit jelent az, hogy a szellemének a lenyomata? - fontam össze a mellkasom előtt a karjaimat, miközben a furcsa ékszert vizsgáltam. Minden gyerek megtanulja az első éveiben, hogy ezen a földön semmin nem érdemes csodálkozni. Vámpírok lebegtek a tornyaik között, tündérfélék énekére lett kopár földből erdő – és mégis, ahogy a hullóércbe foglalt smaragd tört fényét figyeltem képtelen voltam meglátni mögötte sem a csodát, sem az erőt. - Angyalokkal veszélyes játszani, nézzen csak ki az erdőre.
- És gondolom ezek az információk valahogy kiszivárogtak ha jól sejtem. - Esroniel lovagja sokatmondón bólintott, sisakja eközben halkan koppant mellvértjének emelt nyakán. - Tekintve hogy hol vagyunk és miért.
- Ha elfajulna a dolog... - kezdte az életben maradt kultista, próbálva elnyomni a vigyort, ami a szájára kívánkozott. - Hagyd ki a védőbeszédedből a "Johnny adta a kezembe! Az ő hibája!" részt. Az angyalkáitokat nem fogja zavarni, hogy kultista vagyok?
- Nekem is van némi fenntartásom ezzel kapcsolatban... - szólt közbe az eddig csöndes déli, aki a maga könnyű vértjében és egy szál kardjával inkább tűnt valami vándor zsoldosnak, mint hellenburgi lovagnak. - ... de ez erőteljes eszköznek hangzik. Engem csak az érdekel, hogy biztonságos-e?
Von Himmelreich elmosolyodott, mint a kalmárok az ócskáik között.
- Biztonságos. Valójában ez az angyalnak csak az erejét és egy szinten a tudatát tárolja. Ha pedig sokszorosítjuk, a veszélyesebb részt - a tudatát ugye - magunk is irányíthatjuk, részben. Bárki használhatja emiatt, bármilyen körülmény esetén.
Szinte biztos voltam benne, hogy legalább ez az utolsó mondat szemen szedett hazugság. Bárki, aki engem követ, vélhetően ez volt az elhallgatott részlet.
- Már csak be kell indítanunk a gyártást, és dél minden katonája rendelkezhet majd ilyen ékszerrel, ami az erejét akár a duplájára is növelheti. Ehhez lenne szükségem a segítségükre. Százezrek élete múlhat rajta, főleg Észak jelenlegi fenyegetése mellett. Támogatnak?
- Nem értek a varázstárgyakhoz. Mihez kell a segítségünk? - kérdeztem, és szkeptikusan összefont karjaim valahogy nagyon makacsan ragaszkodtak ahhoz, hogy a mellkasom előtt maradjanak.
- Délre felesküdött katona vagyok, Uram. Az esküm szerint, követni fogom Önt Uram, ha Ön így kívánja. - darálta a páncélos, amin nem lepődtem meg. Bolondok lettek volna a zsinatelnök megsegítésére bárkit küldeni, aki kevésbé elhivatott.
- Hogyan gondolta ezt megvalósítani? - szólalt meg a sötételf Wyn, kissé határozottabban, mint ezelőtt. A raboskodás okozta sokk és a menekülés görcse lassan elmúlhatott, és ahogy vérkeringése visszatért a természeteshez úgy néz ki a lány erőre kapott. - Druida vagyok, sajnos nem értek ékszerekhez.
- Miben tudna segíteni neked egy ilyen csápos-izé? - toldotta meg a kérdések sorát a kultista, miközben én meg sem próbáltam a szavai mögött rejlő értelmet megtalálni. Mélységi kultuszok hívőiből bármit ki lehet nézni. A csápok nem is voltak olyan különlegesek. - Meg különben is... Armaros, mit szólsz ehhez?
- A mester az mondta, hogy van itt egy másik szolgája! Köztetek van?
Kultisták fészkében voltunk. Lupus lupum cognoscit, ahogy az Örök Városban mondták évszázadokkal ezelőtt.
- Nos, ahogy a lovag úr mondta. - helyeselt von Himmelreich másik embere a páncélos szavaira, láthatóan figyelmen kívül hagyva a tünde körkérdését. - Az esküm kötelez, és személy szerint se látok ezzel problémát. Végül is, ha lenyomat akkor csak egy másolat, semmi szentségtörő.
Eskü. Tehát mégis egy felövezett fényesvári lovag lett volna, még ha nem is az emberek képzeletében élő minta?
- Többnyire három dologra lenne szükség jelenleg. - kezdte a remete zsinatelnök, közben körbejártatva tekintetét rajtunk. - Egyrészt, biztonságba helyezni ezt. - forgatta meg az ujjai között a medált, mintha valami gyermekjáték lett volna. - Másrészt meg kell győznünk a legjobb kézműveseket Veronián, hogy készítsék el nekünk a másolatokat. Ezek természetesen a Nebelturm vámpírok lennének. Harmadrészt pedig kell egy szakértő, aki vezényli a műveleteket, ez egy régebbi ismerősöm lesz, őt kellene Hellenburgba kísérni. Három kis csapatra kellene oszlanunk ehhez. Ketten mennek, és viszik az ékszert Hellenburgba. Ketten keresik meg az ismerősöm, és valaki támogat engem a tárgyalásokhoz. Nem erőszak semmi, így önkéntes alapon menne a besorolódás, ha az a testvéreknek megteszi. Ki, mire jelentkezik?
Megdörzsöltem a halántékomat, próbálva elnyomni a koponyámat belülről kaparó fájdalmat. Nem voltam egészen hozzászokva ennyi életveszélyhez egyetlen nap alatt.
- Fattyú vagyok, engem nem szívlelnek a vámpírok. De az ismerősének ugyanúgy felajánlhatom a szolgálataimat, mint magának.
Szomorú igazság volt, de az egyetlen emlékem a rokonaimmal való találkozásomról az arcomra égett, a szó legszorosabb értelmében.
- Én védelmező vagyok leginkább... nincs tapasztalatom a tárgyalásokban és a vámpírokkal sem voltak még dolgaim... - felelte a páncélos, vagyis értelem szerűen az ő feladata volt az angyal lenyomatára vigyázni, míg Hellenburgba ért.
- Általában nem vagyok jó társalgásban és erősnek sem mondanám magam. Helyezzen el legjobb belátása és az ügyünk érdekei szerint.
A sötételf nagyon fiatalnak tűnt, még faja halandósági rátáját tekintve is, szavaiból pedig szinte sütött a tapasztalatlanság. Mielőtt von Himmelreich bármit felelhetett volna neki, a kultista ragadta magához a szót.
- Ugyan nem volt még nagyon demokráciai küldetésem, de tudok egyet-mást az elmetrükkökről! - vigyorodott el szélesen. Valami lüktetni kezdett tőle a homlokomban, a szemeim mögött és a szoba sötét sarkai egyre inkább megelevenedtek. Nem volt jó tapasztalatom a kultistákkal. - A demagógia tudományát pedig már régóta űzöm.
- Engem pedig katonának képeztek ki, rengeteget utazom és hellenburgi vagyok. - szólt az egyszál kardos lovag. - Mellékesen, talán a vámpírok nem találnálak engem szimpatikusnak... bizonyos okok miatt. Maradnék az ékszerszállításnál.
Ajkaim aprókat rezdültek, ahogy a halovány mosollyal küzdöttem. Felettébb hosszúra kezdett nyúlni azoknak a listája, akiket a vámpírok nem fogadtak kegyeikbe – és ezek között több vámpírnév szerepelt, mint illendő lett volna.
- Ez esetben Dieter és Wynessa testvérek keresik fel az ismerősömet. Ha elindulnak... - von Himmelreich szélesen, a tőle várt színpadiassággal mutatott el délkelet felé - ...arra, akkor egy fél napon belül ott lesznek. Fel fogják ismerni, ne aggódjanak, de a biztonság kedvéért elmondom, hogy egy középkorú, fekete gúnyás, szakadtas férfiember.
Bólintottam. Nem volt túl bő leírás, de valami azt súgta nekem Esroniel von Himmelreich ismerősei nem olyanok, akiket könnyen eltéveszthet valaki.
- Lovag testvéreimet nem is szakítanám el egymástól ez esetben. Itt az amulett. - nyújtotta át nekik az angyal-lenyomatot - Védjék az életükkel, mindannyiunk jövője múlik rajta. Armaros és segédje pedig ez esetben velem tart majd, bár elmetrükkökre és demagógiára nem lesz szükség, a Neulanderek átlátnak mindkettőn. Én még egy fertályórát pihennék, de maguk induljanak mihamarabb!
- Nem lesz probléma uram, számíthat ránk. - húzta ki magát a páncélos, rajta kívül azonban senkinek nem akaródzott hozzászólni. - Ez esetben Isten óvja önöket, testvérek! Hellenburgban találkozunk!
A zsinatelnök sürgetően terelt minket kezének apró mozdulataival, így jobbnak láttam megfogadni a tanácsát. Kissé meghajtott fejjel széles karmozdulatot tettem a férfi által mutatott irányba, a sötételf leány felé fordulva közben.
- Csak a kisasszony után.
- Biztonságos utat. - fordult még Wyn hirtelen összeállt és felettébb tiszavirágéletű csapatunk többi tagja felé. - Köszönöm. - válaszolta ellépve melelttem, és apró termetéhez képest meglepő lendülettel és határozottsággal indult el az útmutatásul kapott irányba. Hosszú másodpercekig tétováztam, ujjaimat minduntalan visszahúzva a zsebemben rejlő holdfű csomagocska felől. Jobb az első bemutatkozásomkor mellőzni a tényt egy tünde társaságában, hogy szívesen gyújtok meg és füstölök el gyakorlatilag bármit, amit ő szentségnek hisz.

~:O:~

Az erdőnek meglepően gyorsan szakadt vége, látszólag természetes módon, hogy helyét üde, kora tavaszi füves rét vegye át. Nem sok szavam volt az utóbbi egy-két fertályórában, és láthatóan a lány is elveszett a saját gondolataiban. Néma egyetértésünket végül a perzselt föld illata és a szélben szálló, szánakozó hamu érintése szakította meg. A távolban egy torony látszott, legalább akkora, mint a vámpírok lakhelyei de sokkal kevésbé esztétikus. Körülötte hatalmas körben perzselődött meg minden, a fűből csak pernye maradt, a föld felrepedezett és kiszikkadt, mintha a Nagy Harag Napján az életre kelt tűz úgy döntött volna erre az egy toronyra különösen lesújt.
Emberek és az Istenük. Néha úgy éreztem megérdemlik egymást.
- Gondolom, oda kell mennünk. - szólalt meg Wyn, fehér ujját kinyújtva a torony felé. - Ez Abaddón műve lehet?
- Másra nem tudok gondolni. - feleltem megoldva kissé a köpenyem nyakát. Az erdőnek ezen a részén különösen meleg volt. - Az igazi kérdés inkább az, a tornyot is ugyanaz tette romossá? És ha igen... ki lakik benne, akire a pusztítás angyala ennyire haragudott?
- Az anyag visszatér a körforgásba...
A tünde szavai elrévedőek voltak és valószínűleg inkább szóltak saját magának, mint nekem.
- Nem tudom. - rázta meg a fejét lassan, elgondolkodva. - Talán nem ő volt. Hiszen körülötte minden ép.
Wyn tovább indult, így néhány hosszú lépéssel felzárkóztam hozzá.
- Az is lehet, hogy a keresett személy csak búvóhelyként használja. Ön mit gondol?
Kissé meglepett a kérdése, de valahol meg is nyugtatott. Egy bujdosó, sebesült remete szakadtas ismerősét kerestük, nem volt a szituációban semmi különös.
- Valószínűleg így van. - feleltem, szemeimet rajta tartva a távolban magasodó épületen. Még messze volt, jó órányi járásra, de innen is látszott, hogy emberek, de még tündék jegyeit is magán viselte. Határozottan nem vámpírtorony volt. - Kétlem, hogy bárki túlélte volna a torony pusztulását, vélhetően csak menedék.
A következő lépésnél megbicsaklott a lábam.
Gerincem mentén hirtelen futott végig a pánik, csak hogy azonnal el is csitítsa a csontomba markoló fáradtság. Tekintetem lassan csúszott át a tájon, mintha hirtelen és erős fáradtság tört volna rám. A gondolataim nehezen forogtak, az újra és újra megrohamozó félelemnek nem maradt ereje felrázni a révületből. A bensőm érezte, hogy nem természetes, ami velem történik és még sem tudtam ellene tenni. Megdörzsöltem az állkapcsomat, szinte ösztönös mozdulattal, de éreztem, hogy karomat emelni is szenvedés.
- Nem tudom, mi történt. - tört át Wyn hangja a kábulaton. - De nem tudok már tovább menni, sajnálom.
Akármi ragadta meg és csapolta le az én energiámat, úgy látszik a tündét sem kerülte el.
- Na jó... ez milyen varázslat?! - fakadt ki a lány, ami már elég volt hogy szétmosódó tekintetem újra összeálljon egyetlen fókusszá – az előttünk magasodó, roppant torony képévé, amely pillanatok alatt került olyan közel hozzánk, amelyet mi magunk egy óra alatt sem lettünk volna képesek megtenni.
- Elnézést, kissé... - A nyelvem nehezen forgott még, de az elmémre ereszkedő köd lassan felszakadozni látszott.
- Varázslat. - bólintottam, épp csak tudatára ébredve hogy fájdalmas erővel ráncoltam össze a szemöldökeimet. - Olyan, amelyet csak kevesen birtokolnak. Őszintén remélem, hogy nem egy felettébb dologtalan Nachtraben mágus von Himmelreich ismerőse.
- Nachtraben? - kérdezte Wyn hangjába szökő félelemmel. Nem voltam benne biztos, hogy az Éjhollók neve volt az, amely a szívébe markolt vagy a mágia maga – mindegy is volt igazából.
- Vámpírmágusok. - feleltem apró fintorral. A lelkem mélyén lakó őszinte hang azt suttogta, féltem az újabb találkozást a családom azon ágával, a büszkeségem azonban ordítva bizonygatta, hogy csak a viszolygás tart vissza.
A torony kapuja, amely ekkor már alig lépésnyire volt tőlünk kitárult, vélhetőleg ugyanattól a mágiától hajtva, amely a fogságában tartott minket. Wyn sietve indult el, mintha húzta volna a bent ülő, átláthatatlan sötétség. Ugyanazt a halk, kérlelő suttogást hallhatta, amit én – neki csupán nem volt meg az az erő, amellyel lerázhatta magáról.
- Mit jártok itt? - szólalt meg bentről egy hang, amelynek tulajdonosát egyelőre ellepte a sötétség. Aggódva léptem be a lány után a toronyba és a tetőn tátongó lyukon lecsorgó napfény egy pillanatra megtorpanásra késztetett. A torony belülről sem volt takarosabb, mint romos külseje, az üresre rabolt hatalmas főtermet pedig cérnavékony fekete szálak szőtték át. A szálak közepén egy sovány, megviselt külsejű férfi ült, fekete haja és köpenye közül csak természetellenesen lila szeme világított ki.
Érdekes árnyalat volt, amely csak egyes tündékben fordult elő – a férfi viszont annyira messze állt a tündéktől, amennyire lehetett.
- Ideküldtek bennünket, hogy keressünk meg valakit, aki hasonlít önhöz. - felelt Wyn az előbb feltett kérdésre, míg én a szálakat kerülgetve közelebb léptem hozzá, óvatosan megállva mögötte.
- Attól függ, ki maga. Ismeri Esroniel von Himmelreichot? - kérdeztem, próbálva nem figyelni a suttogásokra. Nem lehettünk biztos abban, hogy ez az alak valóban a zsinatelnök által keresett férfi volt, és nem lett volna bölcs lépés a nemrég tapasztaltakat minden útszéli koldusnak elfecsegni.
- Tehát az Ezüst férfi küldte magukat. - villant meg a lila szempár, a suttogások pedig háttérben megbúvó zúgássá darabolódtak fel. - Hol van most? Mi van vele?
- Tünde-erdő határában végzett egy mélységivel és a kultistáival. - válaszolta Wyn, engem azonban egyéb dolgok kötöttek le.
- Mi ez a mágia?
A férfi értetlenül döntötte oldalra a fejét.
- Mágia? Miről beszéltek. Nagyon kevés mágiát tudok épp használni.
- Keveset tetszett említeni...? - kérdezte a sötételf, hangja azonban elhalt, ahogyan az ajtó mögöttünk halk ’damm’ kíséretében becsukódott.
Akárki is volt ez a sötétbe burkolódzó férfi, le sem tagadhatta volna, hogy dél hatásvadász zsinatelnökéhez van köze.
- Az ajtó... - lehelte Wyn. Összefontam a karjaimat és a szájpadlásomba furakodó duruzsolás ellenére belenéztem a lehetetlen árnyalatú szemekbe.
- A kevés relatív. Hogy érti, hogy éppen?
- Nem nevezném mágiának a világot összetartó szövetet máshogy szőni egy kicsit. Habár hasonlít ehhez az, amit ti mágiának neveztek, ez igaz. Itt azonban arról van szó, hogy a vászonból selyem lesz, nem pedig mintát váltok szimplán.
A mágiának sokféle értelmezése volt. Minél tekintélyesebb mágust kérdezett valaki, annál érthetetlenebb választ kapott, így akár így is fel lehetett fogni.
- Nem teljesen értem. - kérdezte a sötételf szemében őszinte elveszettséggel. Én már régen megszoktam, hogy semelyik mestert nem érdemes a maga dolgáról kérdezni, ha valaki egyszerű választ akart, ő azonban még naív volt. - Elmagyarázná?
- Nem válaszolt. Hogy értette, hogy éppen? - tértem vissza a fontosabb részletre. Valami azt súgta, ez volt az, amiért von Himmelreich ideküldött minket. És csak remélni mertem, hogy ez a valami nem akar átverni.
- Úgy értettem, hogy éppen az anyagom nagy része elveszett, és alig tudom egyben tartani magam.
Szinte időm sem maradt összehúzni a szemöldököm, mielőtt folytatta a nyilvánvalóval.
- Persze, hogy nem ember vagyok, de ez elég nyilvánvaló lehet.
Ember… Nem… Tudod te, Dieter…
Megráztam a fejem, megdörzsölve a halántékomat.
- Micsoda, ha nem ember? - A lány nyugodt hangja olyan volt, mint a homlokomra simuló hideg tenyér, így ebben a pillanat nagyon hálás voltam a jelenlétéért.
- Vámpírnak sem néz ki. - erőltettem ki magamból a szavakat. - Démon?
- Egyik sem talált, Vámpír. - felelt sztoikus nyugalommal a férfi. - Mi lehetek hát, ha ezek nem, és mégis úgy szövöm az univerzumot, ahogy kedvem tartja?
Felettébb irritált a játék, amelybe akarva-akaratlan belecsöppentünk. A szálak észrevétlenül értek hozzá a bőrömhöz és a suttogás megint nekifeszült a koponyámnak, küzdve a belém nevelt céltudatos akaraterővel – az egyetlen, amely védte az ép elmémet.
- Mégis csak mélységi?
A suttogás nevetni kezdett.
- Modortalan. - csattantak össze a fogaim, kényszerítve magam, hogy a sértettségbe és frusztrációba kapaszkodjak.
- Így van. - felelte a férfi – a bukott angyal, akinek fészkébe önszánt és céltudatosan besétáltunk. - Mélységi, még mindig. A vámpír viszont talán szeretne kioktatni a jómodorról még azután is, hogy én űztem el Abaddont? Tudom, hogy a szíved mélyén mindenáron segíteni akarsz a sebesülteken... Nem kellene hálásnak lenned, hogy nem lett több belőlük? Nem vagy te épp a modortalan itt?
A szívem nekiütődött a bordáimnak, ahogy kétségbeesetten próbálták követni az agyam utasításait. Futni akartam, mert éreztem a lény nyálkás elméjét a sajátom körül, ahogy kiolvasott belőlem mindent, amit akart. Tudta, mit akarok a szívem mélyén. Akkor azt is tudnia kellett, hogy nem akartam, hogy bennem vájkáljon.
- Tud bármit is arról, miért kellett önt megkeresnünk? - kérdezte a lány, vélhetően saját figyelmét próbálva elterelni a nyilvánvalóról. Az enyémet nem tudta.
- Abaddónt Azrael kardja állította meg.
Ezt mindenki tudta. Egész Veronia látta. Akár mélységi volt, akár démon, ez nem volt támadható igazság.
- Nos, tünde hölgy, a társa kérdése meg is adja a választ.
A válasz, amelyet én adtam előlem is rejtve maradt. Von Himmelreich alakja úgy változott színről színre, ahogy újabb dolgok kerültek a hatalmas mozaikba – én pedig elbizonytalanodtam valódi motivációit illetően.
- Hárman együtt meg kell keresnünk a kardot...?
Voltaképpen senki nem tudta, ki vagy mi vette rá Azrael kardját, hogy most megmutassa magát. Sokan azt mondták a kardnak önálló akarata volt, akárcsak az angyalnak, mások azt, hogy Abaddón lángja maga ébresztette fel az erőt. Egy harmadik, halkabb fél azt mondta, Azrael visszatért.
- Nem értem. - ráztam meg a fejem makacsul. - Azt mondja maga állította meg Abaddónt, de az állításom Azrael kardjáról helytálló. Azrael nem egy mélységi, Azrael egy angyal.
A mélységi felnevetett.
- Köszönöm a bíztató szavakat, fiatal vámpír. Sajnos csak voltam. Mit gondolsz, mit érdemel a bűnös, aki fegyvert ad az emberek kezébe?
Arcára keserű, megbánással teli mosoly húzódott, mintha fájdalma igaz lett volna. Ennek sajnos nem én voltam a megmondhatója.
- A kardomnak pedig örülnék, valóban.
A lábamból kifutott az erő. Mellkasom nagyon nehéznek érződött, fejem lehanyatlott és mintha minden csepp vérem egyszerre állt volna meg egy pillanatra. Azrael. A harcok angyala. A keresztény Isten kovácsa, aki felszította Veronia legnagyobb legendájának szikráját – és most a mélységiek posványos, istentelen testében ott állt előttünk és elméje az enyémet kapargatta, talán önkénytelenül.
- Maga tényleg... Azrael?
- Bár ne lennék. El akartam pusztulni, hogy visszatérhessek az Uramhoz, de máshogy akarta. Úgy vélte, itt kell maradnom a földi szolgáival. Ezek szerint egész pontosan az Ezüsthajú Férfival.
Mélységi, még mindig. Itt rejlett az értelme a különös szavaknak.
- Miért küldött tehát titeket?
Megráztam a fejem. Ha elkezdtem gondolkodni a dolgok értelmén könnyen összeroppanthatott, így úgy döntöttem megragadom a praktikumot – pont, ahogyan a kezdő orvosok az első haldokló betegük előtt.
- Csak annyit tudok, hogy meg kellett keresnünk. - fordult felém Wyn fakó tekintete aggódva. - De biztosan Ramiel lenyomatához van köze.
- Von Himmelreich azt mondja talált egy ékszert, ami magában rejti egy angyal lenyomatát.
Mi pedig most itt álltunk és beszélgettünk egy valós, élő angyallal. Ráadásul minden angyalok közül éppen Azraellel.
- Nocsak, ez aztán a felfedezés. Azt hittem azok elvesztek rég. És mit szeretne velük, sokszorosítani, gondolom. Lehet, hogy ismerte ezeket korábban is, és nem kaput akart Terrára, hanem ezeket? Ördöngős ember.
A háború arkangyalának kétségtelenül igaza volt.
- Igen, sokszorosítani szeretné. - felelte Wyn ábrándosan, mint aki álmából ébredt fel.
- Azt kérte, vigyük el Hellenburgba. - tettem hozzá végleg megadva magam az elém tárt szituációnak. Az agyamra visszaült a nehéz köd, egyre inkább arra késztetve, hogy legalább ülésbe ereszkedjek. Hogy az angyal mágiája vagy puszta ténye volt a forrása a gyengeségnek nem voltam egészen biztos benne.
- Hát, a többit megkérdem tőle. Pihenjenek most, hosszú út előtt állunk.
Nem tudtam ellenkezni vele.

Felhasználó profiljának megtekintése

12 Re: [Déli Frakcióküldetés] Reunio on Hétf. Ápr. 30, 2018 4:39 pm

Johnny Wood

avatar
Kultista Megszállott
Kultista Megszállott
- Ha elfajulna a dolog... - fordultam Esroniel felé. - Hagyd ki a védőbeszédedből a "Johnny adta a kezembe! Az ő hibája!" részt. - röhögtem fel, majd lehervasztottam a mosolyt. - Az angyalkáitokat nem fogja zavarni, hogy kultista vagyok?
Őszintén aggasztott a dolog. Eddig még sehova sem tartoztam úgy igazán és most látszólag délnek szüksége van mindenkire. Még egy ilyen sorscsapása szerencsétlenségre is mint én.
Gyanús volt... Esroniel elvileg mélységiket tépkedett, simán megtehette volna a mesterrel is. Mi van, ha tényleg csak kiakar használni, hogy elvezessem Armaroshoz és végezzen vele az angyalkáival? Nem... Valahogy olyan megbízható kisugárzása van. Biztosan Armaros is jelezte volna már, ha hátsószándékot érez.
- Biztonságos. Valójában ez az angyalnak csak az erejét és egy szinten a tudatát tárolja. Ha pedig sokszorosítjuk, a veszélyesebb részt - a tudatát ugye - magunk is irányíthatjuk, részben. Bárki használhatja emiatt, bármilyen körülmény esetén. - jött a megnyugtató válasz.
Közben a többiek is tettek fel kérdéseket a volt Zsinatelnök számára, azonban én annyira magammal voltam elfoglalva, hogy szinte semmi sem maradt meg belőle.
A válasz egyébként egész csekéllyé tette bizalmatlanságomat. Bárki tudja irányítani, tehát én is. Ez megnyugtató, tényleg.
- Már csak be kell indítanunk a gyártást, és dél minden katonája rendelkezhet majd ilyen ékszerrel, ami az erejét akár a duplájára is növelheti. Ehhez lenne szükségem a segítségükre. Százezrek élete múlhat rajta, főleg Észak jelenlegi fenyegetése mellett. Támogatnak?
- Miben tudna segíteni neked egy ilyen csápos-izé? - emeltem végig tenyeremet testem előtt. - Meg különben is... Armaros, mit szól ehhez? - gondolataimba mélyedve emeltem fel fejemet. - A mester az mondta, hogy van itt egy másik szolgája! Köztetek van? - néztem végig rajtuk rémülten.
Nem érkezett válasz. Pedig éreztem, hogy itt van. Nem mágikus érzékelés volt, csupán mintha egy családtagom vagy egy régi jóbarátom közelségét éreztem volna. Halványan éreztem, hogy itt ül mellettem, de valószínűleg ez számára nem volt akkora büszkeség, mint amekkora nekem, hogy az életemet is kockára teszem a mesteremért.
- Többnyire három dologra lenne szükség jelenleg. Egyrészt, biztonságba helyezni ezt. - bökött mutatóujjával a lenyomatot tartalmazó amulett felé. - Másrészt meg kell győznünk a legjobb kézműveseket Veronián, hogy készítsék el nekünk a másolatokat. Ezek természetesen a Nebelturm vámpírok lennének. Harmadrészt pedig kell egy szakértő, aki vezényli a műveleteket, ez egy régebbi ismerősöm lesz, őt kellene Hellenburgba kísérni. Három kis csapatra kellene oszlanunk ehhez. Ketten mennek, és viszik az ékszert Hellenburgba. Ketten keresik meg az ismerősöm, és valaki támogt engem a tárgyalásokhoz. Nem erőszak semmi, így önkéntes alapon menne a besorolódás, ha az a testvéreknek megteszi. Ki, mire jelentkezik?
A többiek választásai itt sem maradtak meg amúgy sem túlságossan ragyogó memóriámban, mivel olyan mélyen merültem el elmémben, hogy mérlegelni tudjam, mit érdemes választani.
Már az első pillanatban tiszta volt, azonban ezt komoly döntésként könyveltem el, szóval még méregettem az előnyöket és hátrányokat.
- Ugyan nem volt még nagyon demokráciai küldetésem, de tudok egyet-mást az elmetrükkökről! - mosolyogtam. - A demagógia tudományát pedig már régóta űzöm.
Esroniel egyesével válaszolgatott mindenkinek, majd végül hozzám jutott a felsorolásban.
- ...Armaros és segédje pedig ez esetben velem tart majd, bár elmetrükkökre és demagógiára nem lesz szükség, a Neuanderek átlátnak mindkettőn. Én még egy fertályórát pihennék, de maguk induljanak mihamarabb!
Kissé ugyan szomorúan, mivel büszke voltam elmetrükkjeimre, de bólintottam az egykori Zsinatelnök szavaira.
- Ez esetben Isten óvja önöket, testvérek! Hellenburgban találkozunk! - intett a távozóknak.
- Akkor azt hiszem én itt maradok Esroniellel. - néztem végig az elszánt arcokon.
Ketten maradtunk. Csak én és a történelem egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb kulcsfigurája. Pár éve biztosan nem gondoltam volna, hogy valaha előfordul ehhez hasonló szituáció.
- Nos, mit gondol? A történtekről és rólunk, Délről?
- Nem sokat. Nem nagyon szeretem magam elkötelezni valami mellett, azonban az eddigiek alapján szimpatikus egész dél. Bár lehetne kicsivel jobb a pia...
- Tehát az alkoholon javítani kellene... - nevetett fel őszintén. - És Armaros milyen?
- Nem az a kegyetlen fajta. - hunytam le komolyan szemeimet. - Rengeteg olyan dolgot követtem el, amiért a legtöbb mélységi már megölt volna... Hidd el nekem, nem jelent nagy veszélyt rátok nézve! Ameddig a papjaitok, vagy milyeitek vannak nem zaklatják, ő sem fog titeket.
- Magam is így sejtettem. Ezért is bízom magában. Én nem gondolom, hogy a mélysigeik kegyetlen szörnyek lennének. A legtöbben rosszkor voltak rossz helyen. Jobban hasonlítunk, mint azt gondolnák legtöbben.
- Én nem is akartam... Kiválasztott, bár a valószínűbb az, hogy elfordult tőlem Isten. Pedig előtte még meg is voltam keresztelve...
- Tündeként? Minden esetre nem gondolom, hogy azok, akik olyanok, mint maga, elveszettek lennének. Ha valaha is úgy gondolja, keressen meg személyesen. Belevaló legény maga, szívesen látjuk.
- Egyébként miért is kell tárgyalni azokkal az... izékkel? - kérdeztem a megfelelő szót keresve, ami azonban nem jött a számra.
- Vámpírokkal. A legjobb kézművesei Veroniának. Egyedül ők képesek a mélységiek technológiáját reprodukálni. Bár szükségünk lesz egy másik mélységire, aki vezeti a folyamatot, de már van jelöltem. Nekünk csak meg kell győzni a vámpírokat, hogy Dél mellé álljanak.
- Jelölted? Armaros nem lesz ideges, ha egy másik trutyissal is kapcsolatot létesítek?
- Ki ne szeretné az öreg Azraelt?
~ Határozottan viselhetőbb, mint jónéhány közülünk. De én is segítek, ha kieresztetek. Mondd meg neki! - kapcsolódott Armaros is a beszélgetésbe.
- A mester azt mondja, ha kiengedjük ő is Dél javát fogja szolgálni.
- Armaros. - bámult a szemembe elég erősen. - Azrael hajlandó volt velem megosztani a tudatát anélkül, hogy átvenné fölöttem az uralmat, és én is megosztottam vele. Ha te is hajlandó vagy erre, megfontolom.
A mester undorodottan reagált.
~ Nem fogom engedni, hogy egy ember a tudatom fölött uralkodjon. Keresünk mást. De te azért segítsd. Jobb, ha nem azért jön, hogy elpusztítson, mint ezt a szerencsétlent itt.
- Nem fogja halandó befolyásolni. - szólaltam meg keményen.
- Akkor örömmel vesszük, ha továbbra is produktív üzleti kapcsolatban maradunk. - tartott egy apró szünetet. - Van valami, amire kíváncsi, Wood testvér? Ritka alkalom ez, hogy személyesen beszélhetünk.
- Semmi sincs, bár... - gondolkodtam el. - Hallottam legendákat erről az Azraelről. Ő is mélységi, igaz? Hogyan tudtátok így egymással megosztani egymás tudatát?
- Áh, Azrael. Igen, mélységi. Tudja, egy mélységi szinte végtelenszer nagyobb egy embernél. Egy óvatlan fordulása is elég ahhoz, hogy a tudata összezúzódjon a kisebbnek. Ezzel szemben, ha ő nyitja meg magától, belépést enged a legkisebb, legmélyebb pontjára, egyenlőként állhatunk. Na persze itt fennáll a veszélye annak, hogy megsérüljön. Ezt nem akarta a mestere.
- Értem... -  gondolkodtam nagyon mélyen. - Valami meséket még hallottam az ő kardjáról, meghogy ő állította meg a lángokat. Ebből mennyi igaz? Mint látod... - mutattam falábamra. - Súlyos nyomot hagyott az a bizonyos sárkány, szóval ezesetben hatalmas hálával tartozom neki.
- Nem tudjuk pontosan, hogy mire képes. A sejtésem az, hogy szinte végtelen varázserőt biztosít. Már ha valaki tudja használni.
- Nem nagyon mozgok otthon a mágiában... - vakartam meg a tarkóm. - A csápon kívűl nem is igen tudok más varázslatokat, az elmetrükköket leszámítva.
- Képzelje azt el ez esetben, hogy egy fél Veronia méretű csápot is megidézhetne vele, ha tudná használni.
- Az nem semmi... Lehetne egy kérésem? Hadjuk el a formaságot! Nyugodtan tegezz!
- Ez esetben rendben. Bátor ifjú vagy te, Johnny, valóban bátor. Nem tartasz tőle, hogy egy nap Armaros szeszélyes kedvében megöl?
- Mi oka volna rá? Én vagyok a leghűségesebb követője. Tudom, hogy nem látszik, de rengeteg életet ontottam ki az ő dicsőségére.
- És ha egyszer csak rádun? Talál jobb követőt?
- Ugyan, kit? Kevesen elégszenek meg ezzel az élettel. A legjobbak meg már ott vannak Hoskekhnél. Bár igaz... Fogalmunk sincs, hány kultusz lehet összesen.
- Remélem vaóban így van. Szükségünk van Észak ellen minden segítségre. - nézett el a távolba. - Itt is van a kísérőnk. Békesség! Magát vártuk?
- Lidya von Nachtraben. Maguk jönnek? - mért végig a harminc körüli vámpír.
- Igen, mi. - hajoltam meg illendően a hölgy előtt.
Ezekután még váltottunk pár szót, viszont azok nem maradtak meg tisztán, mivel annyira sokkolt az a csodálatos módszer, ahogyan a Neulander toronyba teleportált minket.
Egy hatalmas kőépület volt, tele vámpírokkal.
- Üdvözöllek a Neulander toronyban, Johnny. Győzzük meg az új szövetségeseinket!
- Rendben... Esroniel. - makogtam zavarodottan.
Zavarodottan, mivel éreztem, hogy ez egy újabb fejezetet nyithat az életemben.

Felhasználó profiljának megtekintése

13 Re: [Déli Frakcióküldetés] Reunio on Kedd Május 29, 2018 3:43 am

Wyn Silvernight

avatar
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
Amikor kinyitottam a szemem, egy pillanatra azt hittem, még mindig álmodom. Az ég bámult vissza rám, és az azt körülvevő sötétség - a romtorony örök éjszakája; ezzel és a furcsa, szövevényes szálak jelenlétével együtt pedig szépen lassan visszakúszott elmémbe minden: fontos ügyben jártam el, egy feltűnően udvarias vámpírorvossal az oldalamon. És persze azt se felejtsük ki, hogy ez a bizonyos torony éppenséggel magát Azraelt rejtette, a mélységit, Esroniel szövetségesét, aki, mintha mi sem történt volna - mintha egyetlen perc sem telt volna el azóta, hogy kérdezés vagy néhány szó nélkül elaltatott volna bennünket -, ült a helyén, ahogyan eddig is; a furcsa növények és fekete ökörnyál-szerű szálak kaotikus, ám a maga módján gyönyörű kavalkádjában.
- Járt valamelyikőtök az északi embereknél valaha? - kérdezte, mintha csak egy asztalnál ülnénk és teáznánk.
Már egyáltalán nem voltam fáradt, sőt, egyenesen kipihentnek éreztem magam, de valahol mégis ott bujkált az a kellemetlen érzés, amikor a kelleténél többet aludtam, és éppen ezért kívánkoztam vissza az ágyamba, hogy mindenki békén hagyjon.
- Nem. - feleltem tompa fejjel, egészen röviden, miközben egyik kezemmel a szememet dörgöltem - Oda kell mennünk?
- Egyszer. - válaszolt Dieter is, én pedig alig tudtam megállni, hogy ne kezdjek kérdezősködni.
Túlságosan kíváncsi voltam, és túlzottan elengedtem magam az orvos társaságában, hogy ilyesmiket merjek tenni. Sajnálatos módon azonban hiába volt meg hozzá a bátorságom, a hangom, az alkalom nem adatott meg.
Igazán kár. Tudni szeretném, milyenek az északiak…
- Nos, idejöttek. Ártó szándékkal. - közölte Azrael, nagyjából úgy, mintha csak annyit mondott volna, felkelt a Nap.
De nem így!
Ha most tényleg tea lett volna a számban, azt hiszem, megfulladtam volna. Felvontam a szemöldököm, már-már kérdőn. Hogy lehetett ez? Hogy történhetett meg ilyen? Unatkoztak odafent északon, ezért szabad óráikban elindultak ide öldökölni?
- Csak úgy, ok nélkül? - kérdeztem, miközben végre összeszedtem magam és feltápászkodtam.
- Tudnak rólad? - tette fel az enyémnél sokkalta fontosabb kérdést Dieter.
És valóban… vajon volt esély arra, hogy a mélységi miatt voltak most itt, nem pedig harcolni? Vagyis jobban megfogalmazva inkább a mélységiért - vagy ellene - harcolni, nem pedig velünk vagy a déliekkel. Talán egyik sem, és csak erre jártak… bár két háborúban álló fél esetében azt hiszem, ilyesmiről szó sem eshetett.
Azrael nemleges válasz gyanánt megingatta a fejét.
- Követtek titeket. Jóllehet, hogy az Ezüst Férfit figyelték ezidáig.
Követtek?!
Ösztönösen a hátam mögé néztem, még akkor is, ha tudtam, mit fogok találni ott: egy csukott ajtót, semmi mást. Azonban ez nem szabott gátat a bennem feltörő fojtott félelemnek: hogyan voltak képesek úgy követni, hogy egyikünk sem vette észre? És ha Esroniel mindvégig tudott erről a veszélyről, miért nem volt óvatosabb?
- Most is itt vannak? - mutattam a hátam mögé finoman - Odakint? Hogy fogunk így Hellenburgba indulni?
Talán el tudtunk volna. Sikerülhetett volna, hiszen Azrael feltehetőleg tudta, merre járnak, így pedig könnyűszerrel elkerülhettük volna őket, legalább annyi időre, hogy elegendő egérutat nyerjünk. Bár egészen biztosra vettem, hogy a nyomunkba eredtek volna, ebből viszont csak akkor származhatott volna baj, ha tudnak Azraelről…
A másik érdekes tényezőt azonban, amit szintén nem hagyhattam figyelmen kívül, maga a látvány, a látványunk képezte. Mégis, milyen gyakori lehetett errefelé, hogy egy vörös köpennyel burkolózó vámpír és egy gyermeknek tűnő sötételf együtt sétálgatnak? És akkor még nem is említettem a velük tartó ember egyáltalán nem hétköznapi, lila szemeit…
- Hányan vannak?
Azrael úgy állt fel ültéből, mintha valaki odafentről mozgatta volna zsinegekkel. Természetfeletti könnyedséggel mozgott, ettől pedig, akárhogyan is erőlködtem, kirázott a hideg.
- Kettő. Én magam azonban jelenleg harcképtelen vagyok.
Csak kettő?
Elgondolkodtam, majd Dieter felé néztem, miközben habozás nélkül a botom felé nyúltam. Nem volt idő félteni az életem és nem is hátrálhattam ki ebből. Túl sok forgott kockán. Már csak meg kellett találnom, mi mérgesít fel annyira, hogy aztán le sem lehet majd állítani.
- Nem erősségem a küzdelem, de meg tudok idézni egy hollót. Ha megzavarom őket, el tud bánni mindkettejükkel? - kérdeztem az orvostól.
- Szeretném elkerülni a harcot. - felelte Dieter - Kérem, maradjon készenlétben. - tette hozzá, és elindult, mintha semmi mást nem kellet volna ezen kívül megbeszélnünk.
Legalábbis, úgy tűnt, csak én éreztem szükségességét valamiféle beszédterv felvázolásának, ugyanis nagyjából annyi tapasztalatom volt szónoklásban, mint költészetben vagy lovaglásban, azaz semennyi. Szerencsémre azonban a vámpír megtorpant az ajtó előtt, mire alig hallhatóan, sóhajszerűen kieresztettem a levegőt a tüdőmből.
És most elmondja, mit kell tennünk… ugye?
- Fegyveresek? - kérdezte, én pedig még vártam néhány pillanatot, mire beletörődtem, hogy nem fogja folytatni.
Nem sok dolog volt, amitől ennyire rettegtem, legalábbis nem sok tudta elérni, hogy teljesen tehetetlennek érezzem magam, azt pedig még kevesebb, hogy pánikszerűen begubózzak az elmémben és teljesen kizárjam a külvilágot. Jóformán soha nem is pánikoltam, ahogy ahhoz sem voltam hozzászokva, hogy ehhez hasonló, mások számára bizonyára akadálynak sem hívható feladatoktól kezdjek mérges lenni saját magamra.
Ó, helyben vagyunk. - gondoltam, mikor rájöttem, hogy legalább a haragos hangulatot sikerült elérnem.
- Az Egyház tagjai. - válaszolta Azrael egy bólintás után - Bár harcolni nem tudok, segíteni igen, ha akarja.
- Várjon, Dieter. - léptem utána, mielőtt még kinyitotta volna az ajtót, közben visszafordultam Azrael felé - Jól ismeri az északiakat? Mennyi az esélye, hogy szóval el tudjuk intézni az ügyet?
Egyre inkább kezdett idegesíteni ez a helyzet. Előbb harc veszélye kezdett lebegni a fejem felett, aztán meg diplomácia. Bár magamtól is kitaláltam, hogy utóbbi megtörténésével jóval könnyebben megúszhattuk volna a nem várt találkozást.
Nem hiszem el.... - kezdtem összeszedni a gondolataimat, hogy ne beszéljek majd összevissza és - úgy egyáltalán - értelmesen tudjak megszólalni.
- El tudja altatni őket, ahogyan minket?
Nem számítottam erre a feltevésre, bár jobban belegondolva egészen nagy hibát követtem el. Való igaz, hogy Azrael jelenleg nem volt ereje teljében, de hát velünk is megtette… sőt, jó sok lépésnyi úttól is megkímélt bennünket.
- Az, hogy meg tudják-e tárgyalni, magukon múlik. - felelte a mélységi, mire ösztönösen mérlegelni kezdtem a helyzetünket.
Kezdett dühíteni, hogy folyton olyan feladatokba botlom, amelyeket nem vagyok képes rendesen elvégezni, annak ellenére is, hogy a kihívás csábítása pontosan úgy lengett körbe, mint az a sok fényes szál a toronyban.
- Altatni sajnos nem, titeket is csak azért tudtalak, mert már akkor elkezdtem, amikor közelítettetek. Na meg ezek nem védtelenek teljesen a jelenlegi erőmmel szemben.
Nagyszerű. Szóval mélységi-ellenálló északiakkal kerültünk szembe.
Úgy éreztem, egyre hátrányosabb helyzetbe kerültünk. Túl sok múlt most ezen - rajtunk… rajtam -, egyszerűen túl sok. De meg kellett próbálnom, muszáj volt, különben az északiak hátrahagyják a holttestünket és visszamennek a seregeikhez, hogy mozgósítsák. És ha ez megtörténik, mielőtt Esroniel biztosíthatná a védelmet, senki sem lesz biztonságban.
Megpróbáltam elképzelni a gyilkolást... de nehezen ment, így inkább rengeteg-rengeteg sírt festettem magam elé csukott szemhéjaim mögött, remélve, hogy elég lesz saját magam manipulálásához. Ki kellett zárnom a butaságaimat, és jelenleg mi mással tudtam volna megtenni, mint azzal, ha szemléltetem, hány életnek fog baja esni, ha nem teszem meg? Ha nem adok bele mindent?
- Ha Dieter bízik magában, én is megpróbálom. De - néztem ismét a mélységire - a biztonság kedvéért ki kellene találnunk egy másik tervet is, arra az esetre, ha mégis a támadás mellett döntenek.
Összeszorítottam az öklömet. Utáltam akármit is kimondani, ami igazából nem volt igaz, éppen ellenkezőleg. Azt utáltam, hogy nem volt, kinek beszéljek, csak azzal próbáltam becsapni magam, hogy az ellenkezőjét állítom. Így tompítottam a fájdalmat. Azt, amiből most erőt meríthettem, ha felszínre csalogatom.
- El tudja rejteni magát és Wynt? - kérdezte ekkor Dieter, de először azt hittem, rosszul hallok.
Elrejteni?! Ez szégyen volna. Nem maradna utána becsületem.
- Ezek elől? - kezdte a válaszadást Azrael, amely, az ezek szóval, szemmel láthatólag nem ígért túl fényes kilátásokat ránk nézve - Magamat talán, de ha a lányt is el akarom, akkor észre fognak venni.
- Nem erre gondoltam. - jegyeztem meg nagyon óvatosan, nehogy Dieter félreértse, aztán még hozzátettem, ugyanolyan hangszínnel - Nem bújok el, akkor sem, ha nem tehetek semmit. Inkább meghalok. Egyébként sem bírnám nézni, hogy kioltják az életét, mert értékes.
Amikor befejeztem, komoran az ajtóra meredtem. Micsoda ellentmondás. Az idebentnek kellett volna börtönnek lennie, hiszen zárt tér, nincs hová menekülni. Nem annak, ami odakint van.
- Mindegy, ha minket követtek valószínűleg látták. - mondta a vámpír fejcsóválva, én pedig gondolatban helyeslően bólogattam.
Sajnos engem még akkor is láttak volna, ha egyáltalán nem minket követnek.
- Maga rejtőzzön el. - tette még hozzá.
Azrael szinte azon nyomban eltűnt szem elől. Úgy szóródott apró, széllel szálló por-szerű darabokra és olvadt bele a sötétségbe, mint amikor megmostam az arcom egy patakban és a lecseppenő vízcseppek hullámzás kíséretében eggyé váltak az átlátszó éltető folyadékkal.
Egy utolsó ''Tiszta hülye vagy, Wyn'' megjegyzés után két gyors lépéssel eljutottam a Dieter által kitárt ajtóig és csendesen megálltam. Nem tetszett, hogy nem láttam senkit. Egyáltalán nem. Abból indultam ki, ha nem tudnak Azraelről, úgy kellett tűnnie, mintha mi csak itt húztuk volna meg magunkat a pihenés idejére és egyáltalán nem is találkoztunk volna senkivel. Következésképpen teljesen unott, érdektelen arcot erőltettem magamra - még jó, hogy ez legalább ment -, és tettem egy lépést kifelé, az égre irányuló tekintettel, mintha azt nézném, esni fog-e az eső. Valójában olyan feszültség gyülemlett bennem, hogy nyelni is alig tudtam és legszívesebben visszafordultam volna.
- Figyeljen rám, kisasszony. - szólt Dieter, szinte csak enyhén tátogva, suttogva a szavakat - El fogunk indulni az erdő felé, és ha elérjük elrejtőzünk a fák roncsai között. Ha addig nem mutatják meg magukat figyeljük a tornyot, és amint befelé indulnak mi ütünk rajtuk.
Az orvosra néztem, és félreértelmezhetetlenül hosszan pislogtam egyet, jelezve, hogy megértettem a tervet, majd tettem két lépést előre, és a botomra támaszkodva lehajoltam, mintha meg kellene valamit igazgatnom a csizmámon. Valójában csak úgy tettem, mintha babrálnék vele, ugyanis ezzel a mozdulattal azt akartam megtudni, másféle nézőpontból vajon látok-e oda nem illő részleteket a bokrok aljában. Azonban mivel semmit sem láttam, felemelkedtem és követtem Dietert, aki már javában a megbeszélt hely felé tartott, igyekezve arra, hogy minél hamarabb beérjem.
A fákat elérve sem hang, sem bármilyen jel nem mutatkozott arra, hogy figyelnének.
Csak nem láthatatlanok... - jegyeztem meg magamban értetlenül állva a dolog előtt, miközben már azt lestem, hol lehetne jól elrejtőzni. Személy szerint a fára mászást választottam volna, de semmi értelmét nem láttam, hiszen alig volt lombjuk. Mindannyian megtépázva, perzselten álltak, jelezve Abaddón dühének megmásíthatatlan bizonyítékát. Megfordultam hát, a torony felé, hátha tényleg csak arra vártak, hogy eltávolodjunk onnan, közben Dieter felé néztem, s amennyire csak tudtam, feltűnés nélkül mozgatva a szám, egészen halkan szólaltam meg.
- Ha nem találunk senkit, Ön szerint elindulhatunk Hellenburgba?
- Ha csak a mélységi át nem vert minket - vagy próbára nem tesz - úgy gondolom nem ilyen egyszerű a helyzet. Várjunk előbb, utána meghozzuk ezt a döntést. - mondta az orvos, nem kis ijedelmet keltve bennem a szavaival, amelyeknek sajnos be kellett látnom az értelmüket.
De miért nem előbb szólt?
Nagyszerű... ha volt olyan érzése, hogy Azrael nem mond igazat, miért is akarta megkérni, hogy rejtsen el? Én ugyan nem lettem volna Azrael kultistája! Bár nem mintha, rendelkeztem volna abban a helyzetben választási lehetőséggel... És... a Természet Szent Körforgására, pont most kezdtem ilyeneket gondolni Dieterről? Hogy megpróbált felhasználni a meneküléséhez?
Még jobban megszorítottam a botom. El kellett ezt felejtenem. Semmi oka nem lett volna arra, hogy ő verjen át. Azraelnek viszont annál több...
Megborzongtam, furcsán, mélyről jövő rosszérzéssel.
A csendet szélzúgás törte meg, olyan, amely az őt sokat hallgató füleknek szokatlanul nagy zajt csapott, főleg úgy, hogy semmi előjele nem mutatkozott. Egy pillanatig ellenálltam, azonban végül kénytelen voltam engedni az ösztöneimnek és hátra fordulni.
Péter: A faágakon egy zöld-vörös ruhás, nyúrga alak áll, kivont karddal. Szőke a haja, és szigorúan néz rátok.
Amikor láttam, hogy Dieter követte a példámat, feltűnt nála egy tárgy… amolyan tű-féle, mintha éppen sebet készülne összevarrni vagy hasonló. Nem igazán értettem az orvosláshoz, ennek ellenére nem szívesen találtam volna azt a dolgot belém fúródva. De bár megállhattam volna a tű szemlélésénél…
Egy magas, vékony, szőke férfi tűnt fel a gyér, alig takaró lombkoronában. Zöld és vörös színű ruhát viselt, kivont kardot tartott magánál, és ha ez még nem lett volna elég indok a ’’barátságtalan’’ bélyegre, hát gyönyörködhettem ellentmondást nem tűrő tekintetében, amelyet rögtön meg is irigyeltem tőle.
Vajon én is így nézhettem ki, amikor végérvényesen dühbe gurultam? Magamat is megleptem ezzel a teljesen ide nem illő kérdéssel. Még szerencse, hogy az idegen nem adott nekem időt saját magam elemzésére.
- Kik vagytok és mit csináltok ti itt? Mi közötök van von Himmelreichhoz?
Nos, úgy gondolom, még esély lehet egy kis diplomáciára. - jegyeztem meg idegesen, azon gondolkodva, talán követnem kellene Dieter példáját és megidézni Wade-et, hogy segíthessem a harcban.
De hinni akartam, hogy erre nem lesz szükség.
- A nevem Wynnesa, druida vagyok. - feleltem olyan érzelemmentesen, ahogyan csak a sok év gyakorlata engedte.
A folytatással azonban gondjaim adódtak. Ha valóban követtek, felesleges lett volna megkérdeznem, melyikhez. Egyre több és több feszültség gyülekezett bennem, ahogyan a kivont kardot bámultam. Hát ilyen lenne a világ?
- És Ön kicsoda? - kérdeztem egyáltalán nem mérgesen, inkább általánosan, bár a fegyver láttán némi félelem is érződött a hangomban.
Pedig úgy igyekeztem… Hétköznapi helyzetekben általában jól működött érzelmeim elrejtésének gondosan kiforrott felépítésű rendszere, azonban váratlan eseteknél könnyen hasznavehetetlenné vált. Több önfegyelmet kellett volna gyakorolnom, többet meditálni, de mindenek előtt, többet gondolkodni egy hatásos fellépésen.
- Ez Dél területe. Nem hiszem, hogy nekünk kellene magyarázkodni. - mutatott példát Dieter - Gondolja, hogy ha von Himmelreich velünk lenne jó ötlet lenne fegyvert rántani ránk?
Ha nekem mondták volna ezt, egészen biztosan nem csak egy nevetés lett volna a reakcióm.
- Gondoljátok, hogy a Katedrális szemei előtt vannak lefedetlen területek? Akkor rántok fegyvert Isten ellenségeire, amikor megköveteli. Ti pedig határozottan az eretnek pártján álltok.
Ennyit a tárgyalásról... - gondoltam, majd rövidet, alig hallhatót sóhajtottam, hogy legyen időm megbirkózni a félelemmel.
Néhány pillanat és úgy éreztem, sikerült, bár elég ingatag lábakon állt az a kis visszanyert magabiztosság. Idegen volt, ellenségnek tekintett minket, és még az indokai sem voltak logikusak...
Ez az!
- Isten minden bizonnyal mindannyiunkra ugyanúgy haragszik. - feleltem, elnyomva a furcsa érzést, amiért számomra nem követett vallást emlegetek - Hallottam, hogy Abaddón Északon is tombolt. Nem tesz különbséget. Mi szükség hát kardot szegeznie nekünk? Ugyanúgy bűnösök vagyunk.
Mindeközben végig azt hajtogattam, nem mentem messzire. Úgy legalább meg tudtam őrizni a hidegvérem.
- Nem lett volna Abaddon, ha az eretnek nem kezdi el a...
Mivel nem kezdett támadásba - és a mondatot sem fejezte be -, elkönyveltem magamban, hogy a logika-buktatók keresése kiváló stratégia lesz ellene. Már készültem is volna tovább fűzni a megkezdett szálat, amikor észrevettem, hogy - mintha figyelmen kívül hagyna minket -, egyenesen és szó szerint levette rólunk a szemét. Haboztam egy pillanatra, de csendben maradtam és szememmel követtem az irányt, amerre nézett, mielőtt egyáltalán eszembe jutott volna, hogy Dieter arcát vizsgáljam meg, hátha valami olyan történt, amit én észre sem vettem.
Minden olyan gyorsan követte egymást... egyik pillanatban még azt láttam, hogy a szőke férfi lezuhant a faágról, minden bizonnyal holtan, ugyanis egyáltalán nem mozdult, amikor földet ért. Ám a másikban már arra lettem figyelmes, hogy Dieter találkozik a földdel. Ruháján vérfolt éktelenkedett, mely a hátán lévő vágásból származtatott.
Megfordultam, arra, amerről a támadás érkezett. Egy fekete hajú, tündének mondható férfi állt ott, szintén karddal a kezében, amelyet itt-ott vörösre festett a vámpírdoktor vére.
Én pedig azt éreztem, hogy félelmem ellenére egyre jobban elönt a méreg.
A szavaknak semmi esélyük. - konstatáltam, miközben megkíséreltem kirántani a botom az övemből és olyan gyorsan megidézni a hollómat, amilyen gyorsan csak tudtam, mindeközben pedig a vámpírdoktor elé álltam, védelmezőn, enyhén kitárt karokkal, remélve, hogy naiv önfeláldozásom látszata elvonja majd a figyelmét a hollóról, amely a magasban repkedett. Tervem egyszerű volt, abból eredt, amit egyszer valakitől tanácsként kaptam. Mindössze arra volt szükségem, hogy valami arra késztesse a sötét hajú idegent, távolítsa el a kardját irányomból - és az ágyéka közeléből.
Dieter életét nem veszed el. - szorítottam össze a fogaim, miközben gondolatban megjegyeztem, s felszínre engedtem egy kis félelmet, hogy a lábaim enyhe remegése hihetőbbé színesítse a tehetetlen kislány képét.
Valójában az voltam, tehetetlen. Ezen az egy esélyen kívül.
Azzal parancsba adtam Wade-nek, hogy támadja meg a férfi arcát, remélve, kardot fogó kézzel nehéz lesz félresöpörnie.
Visszazavarlak oda, ahonnan jöttél!
Láttam, hogy készül valamire. Látszott rajta, ami, valljuk be, igazán nagy szégyen lehetett számára; megtervezni egy aprócska sötételf leszúrását, mert nem volt elég gyors, hogy Dieter leterítése után egy újabb csapást bevigyen. Furcsa, kicsavarodott, büszkeségnövelő gondolataimat végül csírájában fojtotta el - vagy táplálta… - a tény, hogy Wade egyenesen az ellenség arcába repült, aki azonnal elhátrált, de nem ment el. Miért is ment volna… hiszen csak egy kislányt láthatott, meg néhány elkeseredett próbálkozást. Talán magában még jót is szórakozott rajtam.
Nem! SENKI nem vehet félvállról!
Magam elé emeltem a botomat, abban bízva, hogy ha a férfi megint megpróbálna leszúrni, talán eltéríti a kard pályáját. Nem mozdultam Dieter és az idegen közül, sőt, még a hollómat is odarendeltem, meghagyva neki, hogy annyit hangoskodjon és repkedjen össze-vissza, amennyit csak tud. Így, hogy a kardos hátrált, esélyem sem lett volna a lába közé rúgni. Nem tudtam, mihez kezdjek most, ez pedig elborzasztott, félelemmel és haraggal beborítva az elmémet.
Aztán egyetlen, hosszúra nyúlt pillanat erejéig nem éreztem semmi mást, csak rémületet.
Szinte már hallottam, amikor Wade tollas teste tompán koppant a kard lapján, ahogy a sötét hajú férfi félreütötte az útból. A holló, több tíz lépésnyire tőle találkozott a földdel. Először azt hittem, meghalt, végül zaklatottan csapkodni kezdett a szárnyával, de nem menekült el. Túlságosan félt.
Nem mozdultam, annak ellenére, hogy láttam, mit tett a férfi Wade-del. Nem jutott eszembe semmi, az indulatok pedig nem könnyítették meg a helyzetem. Ha nekirontottam volna, valószínűleg menten kettészel vagy felnyársal, amit még annak ellenére is el akartam kerülni, hogy Dieter életének értékéért - és a reményért, hogy talán még így is esély van rengeteg másik élet megmentésére - és a tényért, hogy már bizonyítottam, még ha nem is fog apám és a családom fülébe jutni; kész lettem volna megrohamozni a sötét hajú támadót. De talán így... ha hagytam esélyt arra, hogy közel jöjjön... talán...
És ha nem tudja, mire vagyok képes? - villant át az agyamon hirtelen, mint valami hideg légáramlat.
Valóban. Honnan tudhatta volna, miféléket ismerek és mennyit tudok azok közül megvalósítani? De ennek ellenére is, lett volna esély arra, hogy be tudom csapni? És ami még fontosabb. Lett volna rá időm?
- A rajtaütés előnye elúszott, ember. - hallottam a vámpír hangját, amely egyáltalán nem fájdalmasan csengett.
És nem is a földről.
- A túlerő most a mi oldalunkon van. Valóban akarod ezt a harcot?
A fekete hajú idegen ekkor kardjával védekezve elővett valami fémtárgyat. Olyan felépítése volt, mint egyes hangszereknek, ez pedig egyáltalán nem szolgált jó jellel. Ha zajt csapni készült, óriási bajba keveredtünk.
- Tudod mit? Igazad van. Eszem ágában sincs. - mondta.
Feltűnően higgadtan viselkedett annak ellenére, hogy Dieter az imént ölte meg a társát. Túlságosan magabiztos volt. Mintha még legalább öt ember állna az ő oldalán.
- Erősítést hív! - bukott ki belőlem, még mielőtt egyáltalán felfoghattam volna, hogy Dieter talpon van.
De tényleg talpon volt, és még beszélni is tudott.
Hogyan… - kérdeztem magamtól zavarodottan.
Egyáltalán nem tűnt sérültnek. Ismert volna gyógyító varázslatot? De mindegy is, a lényeg, hogy nem esett baja. Ismét éreztem az esélyt, hogy legyőzhetjük a kürtös férfit. Jóllehet, ezúttal már az ő leterítésével tényleges győzelmet nem arattunk volna. Ki tudja, hányan indultak útnak Északról. És a tünde - már ha az volt - éppen azon volt, hogy bemutassa a kíséretét…
Nagyon mély levegőt vett. Már vártam a hangot. Vártam, hogy lábak dobogása tölti majd be a haldokló erdőt. De valami felfénylett, igaz, csak egyetlen pillanat erejéig, s fémesen koppant a hangszer belsejében, amely furcsa, torzult hangot hallatott.
- Háh... esélyetek sincs! Adjátok meg magatokat!
A nevetés felmérgesített, de a gondolat, hogy még így, mindannak ellenére is itt fogunk elpusztulni, amit Dieter tett, még inkább.
Bántotta Wade-et. Bántotta Dietert.
Egy rendkívül rövid pillanatig az orvorsa néztem. Nem tudtam megmenteni. Haragosan összeszűkítettem a szemem.
- Megtenné, hogy elkap? - szólt, egészen váratlanul.
Elkapni? - kérdeztem, de csak tátogtam, teljesen értetlenül és zavarodottan, kizökkentve az ellenség ellen irányuló gyűlöletemből.
Azért még bólintottam, megtartóztatva magam, mert tudtam, igazán nincs most idő a kérdésekre. Minden perc számított, és még azt is ki kellett találnunk, merre lenne a legjobb menekülni. Menekülés. A szóra ösztönszerűen megfeszítettem az izmaim. Megígértem magamnak, hogy soha többé nem teszek ilyet. Megígértem, hogy bizonyítok. Bizonyítottam. Sok mindent túléltem, sok helyre eljutottam. Most is itt voltam. De nem azért, hogy visszatérjek ahhoz, amit magam mögött hagytam.
Az ellenfél hátrált. Most ténylegesen, a szó szoros értelmében visszavonuláson munkálkodott, kardját szorosan fogva, mintha azt a pillanatot várná, amely legalkalmasabb a futásra.
Gyáva. Pedig úton vannak az övéi.
Nem értettem. Miért hátrált meg? Hiszen jóformán fegyver sem volt nálunk, Dieter furcsa tűit leszámítva. És valójában csak az orvos tudott harcolni, de ezzel is tisztában kellett, legyen. Egyedül az orvos, akit már egyszer megvágott… aki most valami olyasmit tett, amit még soha életemben nem láttam. Az ordítás szörnyű volt, velőt rázó, libabőrös lettem. Csont villant, vér fröcskölt szerteszét. A látvány borzasztó, eleven hús, belsőségek. Mintha az orvos érintés nélkül lemészárolta és csomóba gyűrte volna a testét.
Nem volt időm azon gondolkodni, mi történt. Dieter dőlni kezdett, nekem pedig eszembe jutott az az értelmetlennek tűnő mondat: kapjam el. Eldobtam a botom és befordultam mögé, egyik lábamat támasztékként a földbe fúrva a hátam mögött. Dieter nehéz volt és nagy. Minden erőmet össze kellett szedni ahhoz, hogy kellően lelassítsam az esését. Lassan sétáltam hátra, apró lépésenként. Amikor az orvos - nem olyan finoman, mint eredetileg terveztem - földet ért, hátratántorodtam még néhány lépést, mielőtt visszanyertem volna az egyensúlyom. Csak ekkor emeltem fel ismét a botomat és helyeztem a bőrszíjba az övemen. Mire ismét - ekkorra már érdektelenül - a halmazra meredtem, amely az ellenség után maradt, Azrael már ott állt, mintha egész végig magunkra sem hagyott volna bennünket.
- Köszönöm a támogatást, és hogy időt nyert.
- Mihez? - kérdeztem, ám ekkor tekintetem visszavándorolt az ájultnak tűnő Dieterre és azt hiszem, megértettem valamit - Ön... csinálta azt - mutattam a véres kupacra - az ő - mutattam a doktorra - testével...?
Mivel Dieter még lélegzett, feltételeztem, hogy jól van. A valódi probléma akkor villant a gondolataim közé, amikor felelevenítettem a kürt hangját.
- Jönnek. - jeleztem, majd gyorsan odasétáltam a fekvőhöz és megkíséreltem a hóna alá nyúlni - Kérem, segítsen elvinni innen.
Azrael azonban egy intéssel jelezte, hogy erre igazán semmi szükség.
- Az Ezüst Férfi emberei is jönnek. Közel lehettek a kürtszónál.
De az északiak közelebb voltak. Éppenséggel olyan közel, hogy az erdőből kinézve tökéletesen lehetett őket látni, az első sort talán egyenként is, legalábbis páncéljaik csillogásából ítélve. Hatalmas zászlók lengedeztek a lovasok felett, melyek az Egyházat hirdették. Azonban valami nem volt rendben. Nem csak az ő irányukból hallottam a paták és páncélok jellegzetes zaját. Kettéváltak volna, hogy bekerítsenek? Nem… a sereg teljesen más volt. Dél emberei. Sokkal többen voltak, ezt pedig az északiak is észrevehették, ugyanis amint a déliek elérték az erdő határát, az Egyház lobogói távolodni kezdtek. Csak ekkor vettem észre, hogy egy ló állt meg mellettünk, hátán egy szőke hajú nővel. Túlságosan pontosan nézett felénk ahhoz, hogy véletlen legyen.
- Maguk "Wynessa kisasszony", "Dieter doktor" és a "Megbízható Szövetséges"?
- Igen. - feleltem röviden, egyelőre azt sem tudva, mit várnak el tőlem.
- Brynhilda zászlós vagyok, a zsinati gárdától. A Zsinati Elnök küldött, hogy visszavigyem magukat Hellenburgba. Azt is üzeni, idézem: "Nem lett volna gyorsabb egyből a lovasokat küldeni. Lehetőségem se volt, valamit tudtam, hogy követnek. El kellett távolítani a felderítőket."
Azért meglepett, hogy Esroniel hitt bennünk. Természetesen Dietert még megértettem, na de engem kijelölni mellé, holott tudta, hogy harcolnunk kell majd... igazán merész húzás volt, egyben pedig megtisztelő is. Kár, hogy jelen felállás szerint, erre nem szolgáltam rá, azonban jóérzéssel töltött el, akármi is volt Esroniel célja ezzel. Talán végig tudta, hogy Azrael meg fog minket menteni, ezt a gondolatot azonban elhessegettem. Nem volt most itt az ideje elűzni magamtól ezt az aprócska boldogságot és elégedettséget.
Ám amint mindezt végigpörgettem a fejemben, eszembe jutott Wade, az elégedettség pedig úgy párolgott el, ahogyan a lépteim növekedtek mögöttem, hogy megkeressem és felvegyem a földről a rémült madarat. Nem esett nagy baja, de nagyon zaklatott volt, így felvettem és megsimogattam a fejét.
- Részemről indulhatunk. - mondtam, amikor visszaértem.
Hangom semmit nem tükrözött abból, ami bennem lejátszódott, egy kis komorságot leszámítva.
- A lovaglás... most nehéz lesz. - hallottam meg Dieter hangját.
Először azon lepődtem meg, hogy még egyáltalán volt ereje beszélni. De aztán rájöttem, mégis hogyan gondoltak minket Hellenburgba szállítani. Hogy miért lettem ettől ideges? Még sohasem lovagoltam és nem akartam ennyi ember előtt rögtön az első pillanataimban ügyetlennek tűnni. Azt akartam, hogy komolyan nézzenek rám, némileg tisztelettel, még akkor is, ha első ránézésre csak egy kislánynak tűntem. Még akkor is, ha egyik északit sem én öltem meg. Mert igenis végig ott voltam, nem törődve a következményekkel, nem futottam el, pedig képtelen voltam a harcra. És ha úgy hozta volna a helyzet, akkor sem fordultam volna el a feladatomtól, ha egy kardot szegeztek volna a torkomnak.
 
~::0::~
 
Fájt.
Nem jobban annál, ami nem rég történt, de attól még éreztem, mindenemben, és hálát adtam a Természetnek azért, hogy végre - egy búcsúzásnak is beillő biccentésfélével - leszállhattam a lóról. A sok beszélgető, erre-arra sétáló ember közt hamar szem elől téveszthetett eddigi kíséretem. Nem állt szándékomban elmenekülni előlük, csak egyszerűen ennyi mára éppen elég volt olyan dolgokból, amiket nem ismerek, nem tudok megtenni és így tovább… Mivel pedig Hellenburgban voltam, nem is volt kérdés, hová indultam: Ahhoz a személyhez, aki a húsomba vájta azt az átkozott lángnyelvet, és olyan rendkívülien idegesítően tudott viselkedni, hogy tőle már csak egy csapat gyerek lett volna rosszabb. Természetesen semmit nem mondtam el neki. Nem láttam semmilyen arra utaló jelet, hogy erről bárkinek is beszélhetnénk, és különben is, ez a magányügyeim részét képezte. Bár be kell vallanom, előtte valamit titokban tartani igazi művészetnek számított. Mindössze az volt a szerencsém, hogy egyébként is mindig szakadtan, furcsán és komoran festettem. Most pedig, még Dél győzelme ellenére is, fokozottan igaz volt rám ez a jellemzés.
 
~::0::~
 
A déli nap magasan járt.
Talán a nap legszerencsétlenebb időszaka volt arra, hogy egy sötételf (még ha csak félig volt is az) az utcákat járja, én mégis ezt tettem. Nem sokáig bírtam egy helyen tartózkodni Corlievával, anélkül, hogy ne mennének tönkre az idegeim, szóval helyette inkább a tűző napot, a világosságot és az embereket választottam. Az embereket, akiktől féltem, akikben nem bíztam, de mégis meg akartam őket menteni, mert ugyanúgy a Természet részét képezték, mint bármelyik másik élőlény Veronián, és mert hittem abban, hogy vannak közöttük olyanok, akik tudják, mi a helyes, még akkor is, ha a vallásunk nem közös. De nem is kellett, hogy az legyen, ameddig nem szóltak meg vagy tettek egyéb olyan dolgokat, amikkel megsértettek volna.
Harangszó.
A templomból jött, határázottan a főtér felől. Bár dél volt, szokatlanul nagy tömeg kezdett megindulni arrafelé, én pedig - menthetetlenül kíváncsi lévén - velük tartottam, jobb elfoglaltság híján. Sőt, így legalább csak az utat kellett figyelnem magam előtt, és az előttem menetelők lábait, megóvva a szemem attól a szörnyen sok fénytől, amelyet Tünde-erdő fái sohasem engedtek be maguk közé ennyire. Szerencsém volt, hogy a templom előtti emelvény valóban eléggé meg volt emelve a talajtól, így tökéletesen láthattam az azt elfoglaló kék-fekete ruhás alakokat. Egyből feltűnt, hogy Esroniel áll középen, ami meglepett, még úgy is, hogy sejtettem, hogy a terveit valószínűleg tovább bujkálva nem tudja véghez vinni. Egy sötét hajú nő állt mellette, aki nagyon hasonlított rá, de igazán nehéz volt megmondani, mennyi idős. Talán a lánya volt? De végülis nem ez képezte a lényeget.
- Testvéreim! Hellenburg és Dél népe! Ti, minden kétséget kizáróan Veronia legszívósabb, legerősebb és legkitartóbb népe vagytok. Minden bizonnyal, hiszen még amikor én, aki ezt a szakadást elindította húsz éve, eltűntem, ti akkor sem adtátok meg magatokat. Ti harcoltatok. Ti kitartottatok. És még a hitet is megtartottátok. Tudjátok meg, nem azért tűntem el, mert nem akartam tovább ezt a népet szolgálni, hanem mert láttam a közelgő viharfelhőket, és megindultam, hogy elhárítsam a katasztrófát. A katasztrófát, ami ez! - hangzott a zsinatelnök szájából.
Esroniel ekkor hátrafordult és a kezébe vett valamit, amit sajnos nem láttam, mert éppen akkor furakodott elém egy óriás langaléták között is óriás langaléta, és az egész fejével pont von Himmelreichot kellett kitakarnia… Azt már legalább tudtam, hová kell nézni, hiszen a tömeg egy emberként fordult ekkor egy messzebb felállított mellvért felé. Nem értettem, mi készül, egészen addig, amíg fülsiketítő, lövéshez hasonló hangok nem töltötték meg a levegőt, az ijedt tömeg mocorgásával, sikoltásaival és kiabálásával egyetemben. Azt hittem, valaki megtámadta a zsinatelnököt, egészen addig, amíg a mellvértet felénk nem fordították, hogy megszemlélhessük a rajta keletkezett három óriási lyukat.
Tehát bármi volt is nála, lőtt vele, háromszor is. A lövedék pedig képes volt úgy szaggatni át a fémet, mint apám a pohárral a kinyújtott pogácsatésztát… kicsit sem volt bizalomgerjesztő.
- Ez a közelgő vihar. - folytatta Esroniel - Észak minden katonájánál lesz egy. De nem tudjuk mi magunk reprodukálni, hiszen nincs meg a technológiánk hozzá. Sőt, úgy hallottam, köpönyegforgató bátyám az eddig megszerzett tudásunkban is kárt tett. Én azonban megoldást kínálok. Megoldást, ami ez!
- Elnézést… - morogtam, miközben jól irányzott, finomabb lökéssel utat biztosítottam magamnak az óriás, sötét, göndör hajú ember mellett, aki ekkor vetett rám egy amolyan ’’Ez meg mi?’’ tekintetet, mintha maga sem tudta volna eldönteni, rám kiáltson-e az udvariatlanságért vagy tovább bámuljon, mert nem volt biztos benne, betegségben szenvedő ember vagyok-e avagy sötételf.
Vagy éppenséggel fiú vagy lány… De elengedett, én pedig végre megpillanthattam azt, amit Esroniel magánál tartott. Kétség kívül az volt az a kő, amelyet Johnny hozott fel az angyalromból. Az a Johnny, akivel egy nagyon szerencsétlen véletlen folytán futottam össze rögtön az Abaddón pusztítása utáni napon, de ő még csak emlékezni sem emlékezhetett rám, ugyanis nem a használt nevemet mondtam meg neki, és teljesen köztudott volt, hogy hozzá nem szokott szemeknek minden self egyforma.
Egy magas, rongyos alak tartott egy hatalmas, sötét színű pajzsot, amelyet a zsinatelnök éppen akkor vett át tőle. Eltartott egy kis ideig, míg rájöttem, hogy Azrael állt ott… és ahogy az imént is láttam, teljesen tökéletesen képes volt szilárd tárgyakat megfogni. Tehát nyilvánvalóan személyeket is.
Miért is nem te kaptad el Dietert tegnap?! - kérdeztem, jobb híján magamtól, félig mérgesen, félig pedig azon gondolkodva, mi történt volna, ha nem tudom megtartani rendesen és a vámpírdoktor komolyan megüti magát.
Mindegy… nem lett semmi baj. Most figyelj. - parancsoltam magamra.
A zsinatelnök a pajzsba helyezte a követ, úgy, hogy mindenki jól láthassa, aztán felemelte azt. Zöld, villámszerű, fényes csíkok jelentek meg a férfi körül, talán villámok is voltak, nem tudtam megmondani, de nem is ez volt a fontos. Esroniel mögött ugyanis megjelent egy alak. Már nem úgy teljes valójában, sokkal inkább volt átlátszó, vagyis zöldesen átlátszó. Egyszerre tűnt csodálatosnak és ijesztőnek.
- Ez itt Ramiel, egy angyal tudatának a lenyomata. Hadd mutassam meg, mire képes! Skadi, ha kérhetlek!
A rövid, sötét hajú nő, aki eddig Esroniel mellett állt, ekkor odasétált a mellvérthez. Kiáltása legalább olyan hangos volt, mint egy lövés erejének fele, és a vért is csúnyán behorpadt tőle. Vérfagyasztó volt belegondolni, hogy mindezt egy fegyvertelen nő okozta, csak úgy a semmiből. A zsinatelnök ekkor csatlakozott hozzá.
- Mint azt tudjtok talán, Skadi húgom különleges mágiája az, hogy többszörösére növeli a fizikai erejét. Most megáldom Ramiellel, és figyeljétek meg, micsoda különbséget tesz!
Szóval a húga…
Mint valami furcsa színi komédia szereplője, követte a zöld alak Esroniel mozgását, ahogyan a nő - Skadi - fejére tette a kezét és valamit mormolni kezdett. A férfi húga ezután visszafordult a mellvérthez és minden különösebb nehézség nélkül átszakította a fémet az öklével. Arca olyan volt, mintha saját magát is meglepte volna, így talán érthető volt, hogy még nem tartotta befejezettnek a bemutatót. Megfogta a vértet, amely Skadi erőfeszítései nyomán kettéhasadt, mint egy szelet kenyér, mikor kettészeljük. Ha most kellett volna bármit is szólnom bárkihez, nem ment volna; egyedül az nyugtatott meg némiképpen, hogy a jelenlévők is egészen úgy meglepődtek, mint én - vagy a zsinatelnök húga maga.
- Ezzel lehetséges a lehetetlen. - folytatta von Himmelreich - Ami pedig jobb, hogy a vámpírok elfogadták, hogy szövetségre lépjenek velünk, közösen harcolva észak ellen. Az ő kézművességükkel pedig minden rátermett katonánk kaphat ilyen lenyomatot - vagy Seraphot, ahogy hivatalosan hívják. Ne féljetek! Habár veszedelem közeledik, Isten visszarendelt ide engem, hogy megoldást hozzak. Hogy Hellenburgot megvédjem. Hogy Dél az ő kegyelméből diadalmaskodjon. - mondta, engem pedig régen látott megnyugvás öntött el, megértvén, hogy így Észak nem tudja majd elpusztítani Dél lakosságát - Gott mit uns!
Vagy ahogy én mondtam volna:
A Természet vezessen minket a helyes döntések felé.

Felhasználó profiljának megtekintése

14 Re: [Déli Frakcióküldetés] Reunio on Szomb. Jún. 02, 2018 12:16 pm

Johnny Wood

avatar
Kultista Megszállott
Kultista Megszállott
Rengeteg vérszívó között vezetett utunk. Nem szerettem őket, bár voltak köztük érdekesebb figurák is. Például Cedrick akivel még féléve találkoztam egy kis tó partján. De szép idők is voltak azok... Akkor még az volt a legnagyobb problémám, hogy Északon körözés alatt állok, mostanra pedig belesodródtam ebbe az Észak-Dél konfliktusba és nekem kéne meggyőzni a vámpírokat, hogy segítsenek. Fontos előrelépés lehet ez a háborúban, jobb lenne nem elcseszni.
Esroniel kihúzta a hátát és egy igen erős erőltetett mosollyal az arcán üdvözölt két felénk tartó hegyesfogút. Az egyik magas volt, egyenes hátú. Tartásából is látszott, hogy egy vérbeli úriemberrel van dolgunk. A másikról semmilyen jellegzetes vonást sem tudtam leolvasni, mivel tetőtől-talpig páncélba volt burkolózva. Jobban megnézve igazán gyönyörű munka volt és csupán egyetlen pillantásból le is szűrődött, hogy a neki szánt feladatra több, mint elégséges. Valószínűleg vámpír kezek munkája. Ha a mi katonáink is ilyen felszerelésben vívhatnának meg Észak gőgös harcosaival...
- Üdvözlöm kegyelmeiteket a Neulander toronyban, a nevem Simon von Neulander, e hely ura. - hajolt meg végül az arisztokratikus kezeit széttárva. - Hadd jegyezzem meg rendkívül bonyolult napirendi változtatások szükségeltettek, hogy ezt a beszélgetést lebonyolíthassuk, így bízom abban, hogy érdemes.
- Miénk a megtiszteltetés. Mindenképp teszünk róla, hogy produktív legyen, hiszen nem akármilyen vendéget hoztam Johannes nagyúr figyelmébe ajánlva. - bökött felém a Zsinatelnök már öregedőfélben lévő ujjával.
- Johnathan Wood! - hajoltam meg, bár nem igazán tudtam, hogy ilyenkor mit illik tenni.
- Egy tünde. - nyögte ki Simon cseppet sem lenyűgöző hangon, aztán arcára kanyarintott egy hivatali vigyort. - Ha a méltóságos zsinatelnök azt állítja, hogy így van hát így van. Kérem, fáradjanak utánam.
- Ne aggódj, valójában kedvesebb, mint látszik. - suttogta felém Niel, mikor Simon már megragadta díszes ajtó kilincsét ami mögött a tárgyalás várt ránk.
- Elhiszem... - kuncogtam halkan visszaemlékezve Cedrickre és Armaros vámpír csatlósára.
Az ajtó mögött egy hatalmas tanácsterem várt ránk, amiről ha az ember egy kicsit is képben volt a hegyesfogúak kultúrájával könnyedén megálapíthatta, hogy bizony minden fontosabb család itt hagyta kéznyomát, ami valami elképesztően látványos mesterművet hagyott magaután.
Az ilyen célokra használt termekben kötelező jelleggel elhelyezett hatalmas ovális asztal közepénél egy komor arcú úr ült akinek arca vékony volt, bőre sápadt haja pedig fehér. Tipikus vámpír. A páncélos és Simon is leültek a faragványokkal díszített székeikre.
- Békesség a nagyuraknak! Dél jószándékát jöttem tolmácsolni, valamint egy hosszútávú üzleti kapcsolatot is ajánlanék, de ehhez mindannyiuk beleegyezésére szükségem lenne. - köszöntötte őket Esroniel.
A már bent ülő egy előtte letett fekete maszkra tette a kezét. Simonra nézett, aki sóhajtott egy hatalmasat.
- Egyszer igazán magához ragadhatná a szót, ha már önhöz jöttek a vendégei, herr Johann. - fordult felénk. - Hárman jelenleg családjaink három aspektusán - a mágia, a fegyverkezés és a diplomácia - keresztül egész fajunk jövőjét vagyunk hivatottak eldönteni. Kegyelmeitek a vámpírok Éjféli Tanácsa előtt állnak. Kérem, meséljék el miért jöttek.
Niel megköszörülte torkát és vázolni kezdte a helyzetet.
- Nem olyan régen tudomásomra jutott, hogy Észak, Gustav király vezetésével sikeres expedíciót tett nyugatra, a tengereken, és szövetséget kötöttek az ottani, technológiailag fejlett jöttün törzsekkel. Ez új, nagy erejű, tömegpusztító fegyvereket adott a kezükbe. - mérte végig szemével a nagyurakat. - Ultimátumot ajánlottak mindenkinek, hogy csatlakozzanak hozzájuk, és sejtem, hogy maguk ezt nem fogadták el, hiszen már nem lennék itt, ha így lenne. Minthogy azonban meghallgatnak, egy kiváló ajánlatot tudok felmutatni: Egyesítsük erőinket. A családjaik és Dél. Találtam egy eszközt, ami felveszi a versenyt Észak úgy fegyvereivel, de maguk is kellenek az elkészítéséhez. Mélységiek keze munkája, és ezt senki más, csak a legjobb kézművesek, tehát maguk tudják reprodukálni. Önök nélkül esélyünk sincs. Ha produktívan szeretnénk mind a ketten megtartani a területeinket, a legjobb megoldás az együttműködés lenne.
A fehér hajú összekulcsolta ujjait a maszkja fölött.
- Nem. Volt dolgom mélységiekkel. Nem kockáztatok többet.
A Zsinatelnök arcán egy őszinte mosoly jelent meg és elővett ruhája alól egy fémes, ék alakú maszkot.
- Nekem is, Johannes nagyúr. Nekem is. Ezért hoztam egy barátot, aki tud személyesebben is mesélni arról, hogy miért nem gond az, ha együttműködünk velük. - kacsintott rám.
- Johnathan Wood, Armaros kultistája! - mosolyodtam el. - A mélységiek elsőre ugyan szörnyűnek tűnnek, de mégis vannak köztük olyanok, akik nem tehetnek arról, hogy elbuktak és sikerült megőrizniük jóságukat. Ilyen például Azrael, aki a legfőbb támogatója kis projektünknek.
- A mélységiek átejtenek. Armaros, Azrael, Erborosh… Mindegy. Egy angyal, akinek elméje végtelen sosem átlátható. - felelte Johannes, miközben Simon hátradőlt a székben.
- Mégis milyen eszközről beszél pontosan, Herr von Himmelreich?
- Egy ékkő, amiben egy angyal tudatának a lenyomata található. Mivel a mélységiekről tudjuk hogy ismeretük a pecsétek terén kiemelkedő, így az angyalok tudását felhasználva ez a tárgy is többszörösére növelheti a használó varázserejét. De ehhez szükséges egy mélységi, aki koordinálja a gyártást. Azraelt választottuk, ő benne megbízhatunk. - magyarázta komolyan.
- Pecsétet említettél? - csillant fel a szemem Niel felé fordulva. - Mindegy... Erre később visszatérünk... Volna egy okom, miért bízhatnak meg ebben az angyalban! Amikor eljött a pusztulás, maguk szerint ki állította meg? Nem más volt, mint Azrael! - jelentettem ki hatalmas magabiztossággal.
Simon várakozóan nézett Johannesre, aki szörnyülködően lehunyta szemeimet.
- Erborosh - nem, Sandalphiel, a bukott angyal egész Veroniát ígérte nekünk és majdnem a kezünkbe is adta. Csupán az árát nem említette, amely a saját akaratunk megtörése volt. Azrael csak az életünket adta, amink amúgy is volt, és mégis... Biztosan ára lesz annak is. Mi akadályozza meg, hogy kiszipolyozzon bennünket a józan eszünkből, Hontheimus? Miért más Azrael, mint Erborosh, Jonathan? Miért kellene benned megbíznom, aki magad is egy mélységi befolyása alatt állsz?
- Egyrészt, mert Azraelt beengedtem a tudatomba, és ő maga is beengedett engem a tudatába. Az, hogy még élek, itt vagyok és békésen tárgyalok magukkal, az azt jelenti, hogy Azrael elég kétségbeesett volt, hogy emberek segítségéhez folyamodjon. Most pedig halálosan gyenge. Öltem már erősebb mélységit is.
- És hogy bennem miért kéne bízni? - nevettem fel. - Mert az én tudatom még tiszta. Hiába van még más is a fejemben, tudok tisztán gondolkodni és látom, hogy milyen jó a Zsinatelnök terve!
- Tiszta. - ízlelgette a szót a Nachtraben családfő. - Herr Eric, mit tudott meg az emberekről? Hogy állnak hozzánk képest?
A páncélos felhördült.
- Jobban, mint mi. A Schwarzjägerek számszeríjai ellőnek vagy kétszáz méterig. Az emberek íjai vagy ötszázig is. Az északi fegyver - puska, ahogy hívták - nem lő, csak vagy száz méterig. Azon a száz méteren azonban pusztítóbb, mint egy számszeríj, és nem lehet kitérni előle.
- Ebből láthatják, hogy a "szörnyetegek" segítsége nélkül meg vannak lőve.
Johannes kopogott egy sort a maszkján, majd egy kényelmes tekintetet fordított Esroniel felé.
- Azrael nem érintkezhet a családom tagjaival. Csakis magán vagy valamelyik lovagján keresztül kommunikálhat. Ezek a feltételeim.
A Zsinatelnök mosolyogva meghajolt.
- Lekötelez, Johannes nagyúr. Biztosíthatom a legnagyobb biztonságról etéren. Egyéb feltételek? Eric nagyúr? Simon nagyúr?
- Legelőször az én családom tagjai kapják az elkészült ékszerek jelentős hányadát. Ha már együtt kell működnünk, nem bízhatom a nyeszlett emberekre a határőrséget. - felelte mogorván Eric.
Niel bólintott.
- Akkor, megbeszéltük uraim! - tártam szét karomat, mintha hatalmas beszédet intéztem volna.
- Jómagam csupán annyit szeretnék, hogy egy válogatott, erre méltó testvéreimből álló különítmény megkaphassa a jogot, hogy Eric és Johann nagyurak családján kívül mi dönthessünk az egyéb vámpírcsaládok részesülésének arányáról, ami ezt az eszközt illeti. Avagy minden ilyen eszközt, amely nem Hellenburg katonáinak kezébe kerül, én és híveim kapjanak, hogy azok sorsáról dönthessünk. - felelte Simon, hiába zártam le részemről a tárgyalást.
Esroniel ismételten meghajolt.
- Természetesen. Önök jobban értenek a harci hatékonyságuk növeléséhez, mint mi, így teljesen az önök jurisdikciója alá helyezem ezt a kérdést.
- Komolyan? - súgtam felé.
Kettőt bólintott, miközben erősen az arcomat figyelte.
- Ez esetben az alkut tekintsék elfogadottnak. Amint megérkezik Hellenburgból azon teendők és eszközök listája, amelyre a Zsinatelnök családjainktól igényt tart, rögvest munkához is látunk.
Dél feje biccentett egyet.
- Köszönöm a nagyurak szíves együttműködését. Az Úr áldja meg és tegye tartalmassá szövetségünket! - intett az ajtó felé. - Ha nincs más, távoznánk egyelőre. Vissza kell térnem haza. Hellenburgba.
- Az éjszaka szárnyai védelmezzék, Zsinatelnök!
Amikor kiértünk Niel megköszönte a közreműködésemet és Hellenburgba teleportáltunk a nővel, aki idehozott.
- Nos, nekem van egy kis elintéznivalóm még. Meglátogatnám aztán a kollégáimat a sebeimmel is. Maradjon itt néhány napot, és élvezze Veronia legszebb városának a vendégszeretetét!
Kár lett volna nem úgy tenni, ahogy kérte...

--OO--

A város főterén hatalmas tömeg gyülekezett, mikor a templom tornyában hatalmas hévvel kezdték kongatni a delet, de nem ez vonzotta oda az emberek figyelmét. Az az emelvény volt a hibás, amin a Zsinatelnök, (feltételezem a sok hasonló vonás miatt) testvére és néhány testőrük álltak.
- Testvéreim! Hellenburg és Dél népe! Ti, minden kétséget kizáróan Veronia legszívósabb, legerősebb és legkitartóbb népe vagytok. Minden bizonnyal, hiszen még amikor én, aki ezt a szakadást elindította húsz éve, eltűntem, ti akkor sem adtátok meg magatokat. Ti harcoltatok. Ti kitartottatok. És még a hitet is megtartottátok. Tudjátok meg, nem azért tűntem el, mert nem akartam tovább ezt a népet szolgálni, hanem mert láttam a közelgő viharfelhőket, és megindultam, hogy elhárítsam a katasztrófát. A katasztrófát, ami ez!
Elvett maga mögül egy érdekes tárgyat. Számszeríjnak tűnt, azonban az elejéről egy hosszú fémcső nyúlt előre. A vállához illesztette és háromszor meghúzott egy kis pöcköt a fegyver tövénél. Három lövés dörrent el hatalmas morajjal, amire mindenki pánikolni kezdett.
Egyébiránt a vele szemben lévő mellvértre lövöldözött, amit a prezenctáció után Hellenburg népe felé emelve mindenki megpillanthatta, hogy három lyuk tátong rajta.
- Ez a közelgő vihar. Észak minden katonájánál lesz egy. De nem tudjuk mi magunk reprodukálni, hiszen nincs meg a technológiánk hozzá. Sőt, úgy hallottam, köpönyegforgató bátyám az eddig megszerzett tudásunkban is kárt tett. Én azonban megoldást kínálok. Megoldást, ami ez!
Elővette Ramiel lenyomatát és egy nagy, fekete pajzsot egy magas szakadtas alaktól. Armaros kuncogni kezdett.
~ Ez Azrael!
Belenyomta az ékkövet a pajzsba és az égnek emelte. Halványlila villámok csapkodtak körülötte és végül megjelent egy zöldes szellemalak.
- Ez itt Ramiel, egy angyal tudatának a lenyomata. Hadd mutassam meg, mire képes! Skadi, ha kérhetlek!
A nő előre sétált a vérthez és egy hatalmas ordítással lesújtva rá behorpasztotta.
- Mint azt tudjtok talán, Skadi húgom különleges mágiája az, hogy többszörösére növeli a fizikai erejét. Most megáldom Ramiellel, és figyeljétek meg, micsoda különbséget tesz!
Esroniel elmormolt egy imát és a testvére fejére tette a kezét. A szellem követte a nő mozgását, aminek segítségével az könnyen kettévágta a páncélt puszta kézzel.
- Ezzel lehetséges a lehetetlen. Ami pedig jobb, hogy a vámpírok elfogadták, hogy szövetségre lépjenek velünk, közösen harcolva észak ellen. Az ő kézművességükkel pedig minden rátermett katonánk kaphat ilyen lenyomatot - vagy Seraphot, ahogy hivatalosan hívják. Ne féljetek! Habár veszedelem közeledik, Isten visszarendelt ide engem, hogy megoldást hozzak. Hogy Hellenburgot megvédjem. Hogy Dél az ő kegyelméből diadalmaskodjon. Gott mit uns! - fejezte be az előadást.
Éreztem, hogy valami közeleg... A háború közeleg és nekem is fontos szerepem lesz benne.
Amikor mindenki elcsendesedett az ámulattól magasba emeltem karomat és hangosan felüvöltöttem.
- Für den Süden!
Pár pillanatig kellemetlen némaság uralkodott, de utána azért néhányan követtek.

Felhasználó profiljának megtekintése

15 Re: [Déli Frakcióküldetés] Reunio on Vas. Jún. 03, 2018 6:38 pm

Dieter von Rotmantel

avatar
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
A mélységiek kétséget kizáróan nem szorultak rá az alvásra – ez volt az első gondolatom, amely a szinte el sem mozdult Azrael látványától támadt bennem. A gondolat, hogy valóban a Veronia szerte ismert legenda főszereplője volt az, aki fél szemét ránk fordítva figyelt még mindig nehezen jutott át a makacs materializmuson szőtte hálón.
- Járt valamelyikőtök az északi embereknél valaha? - kérdezte váratlanul. Wyn még a mágiával ránk kényszerített álom hatása alatt lehetett, szemei nehezen találtak fókuszt és küzdve a rá törő homállyal apró fehér kezével próbálta kidörzsölni belőle az álmot.
- Nem. Oda kell mennünk?
- Egyszer. - feleltem egyszerűen, igyekezve visszagyömöszölni az emléket a lelki gubanc mögé, ahová elrejtettem. Méltóságom maradékába kapaszkodva felegyenesedtem, leporolva a nadrágomat és a mélységi orgonaszínű szemeibe néztem.
- Nos, idejöttek. Ártó szándékkal.
Wyn vélhetőleg elnyomott egy riadt csuklást, én pedig mély lélegzettel engedtem magamon átfolyni a rám törő bizsergést. A legjobb volt, ha utat hagytunk a félelemnek, hadd tegye a dolgát és távozzon a lehető legkevesebb ellenállással.
- Csak úgy, ok nélkül? - szökkent talpra a tünde is.
- Tudnak magáról? - kérdeztem, miközben a hangom egy fél hangnyit mélyült. Rossz jel volt, nem voltam abban a helyzetben, hogy ideges lehessek. A mélységi megrázta a fejét.
- Követtek titeket. Jóllehet, hogy az Ezüst Férfit figyelték ezidáig.
- Most is itt vannak? - kerekedett el Wyn szeme, miközben hangja alig hallható suttogássá változott és hüvelykujjával tüntetően maga mögé bökött. - Odakint? Hogy fogunk így Hellenburgba indulni?
Csapdába estünk. Ez a rozoga torony éppen elég volt, hogy ne tudjunk belőle kimenekülni, ha rajtunk törnének de ahhoz nem, hogy óvóhelyként használhassuk. Ha több, mint néhány emberrel volt dolgunk, akár hajthattuk a nyakunkat a bitófára – feltéve, hogy valóban a vesztünket akarták.
- Hányan vannak?
Azrael olyan természetellenesen állt fel, mintha csak egy kócbabát rántott volna fel valaki egy zsineggel a földről. Lehet, hogy utánozni tudta az életet, de átérezni nem.
- Kettő. Én magam azonban jelenleg harcképtelen vagyok.
A druidalány pislogva gondolkodott, miközben felém pillantott és határozottan megmarkolta a fegyvereként funkcionáló botot.
- Nem erősségem a küzdelem, de meg tudok idézni egy hollót. Ha megzavarom őket, el tud bánni mindkettejükkel? - fordultak felém a fakó szemek, gazdájuk bizonytalan határozatlanságának oximoronját tükrözve.
- Szeretném elkerülni a harcot. - igazítottam meg a köpenyemet, mintha egy megpihenő diplomata lettem volna, nem pedig egy harcból érkezett menekült. - Kérem, maradjon készenlétben. - biccentettem Wyn felé, aztán az ajtóhoz léptem és tétován megragadtam a kilincset. - Fegyveresek? - fordultam vissza Azrael felé. A mélységi bólintását mintha a fekete ökörnyál is végigkövette volna.
- Az Egyház tagjai.
Úriember nem káromkodik, ugyanis az sem nem hasznos, sem nem szép. Mégis, ekkor ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy ha más nem a legdisszonánsabb, kakofónát támasztó latin képletnevet előkeressem.
- Bár harcolni nem tudok, segíteni igen, ha akarja.
- Várjon, Dieter. - lépett utánam Wyn, közben visszanézve a szolidan várakozó mélységire. - Jól ismeri az északiakat? Mennyi az esélye, hogy szóval el tudjuk intézni az ügyet?
Veszélyes kérdés volt, úgy függött a válaszomtól, mintha az a legendabeli nő az egy szem hagymájába a pokol peremén. Ha cserbenhagyom, ki tudja, mit tettem volna vele.
- El tudja altatni őket, ahogyan minket? - kerültem meg a kérdést a mélységi válaszában bízva.
- Az, hogy meg tudják-e tárgyalni, magukon múlik. Altatni sajnos nem, titeket is csak azért tudtalak, mert már akkor elkezdtem, amikor közelítettetek. Na meg ezek nem védtelenek teljesen a jelenlegi erőmmel szemben.
Vagyis magunkra maradtunk. Nem voltak illúzióim, tökéletesen tisztában voltam a saját esélytelenségemmel két felfegyverzett északi kereszteslovag vagy inkvizítor, de talán még egy átlagos pap ellen is- és vámpírok után nem papokat szoktak küldeni.
Az én fülemben pedig már ott dobogott a mese, amelyet minden kisvámpír meghallgat.
A mese az ezerfogú szörnyről, amint Ordo Malleusnak hívnak.
- Ha Dieter bízik magában, én is megpróbálom. De a biztonság kedvéért ki kellene találnunk egy másik tervet is, arra az esetre, ha mégis a támadás mellett döntenek. - szakított ki Wyn a merengésből, amitől tudatosítottam, hogy a rozoga, szebb napokat is megélt ajtó rozsdás kilincse még mindig a kezemben van.
- El tudja rejteni magát és Wynt? - néztem a mélységire. Vállvonást vártam, a szeme alatti izmok apró rezdülését, bármit, ami előre utal – mégis csöndes, sztoikus nyugalmat találtam.
- Ezek elől? Magamat talán, de ha a lányt is el akarom, akkor észre fognak venni.
- Nem erre gondoltam. - A druidalány hangja halkult, mint az edzett acél és egyre élesebb lett. Határozottan nem tetszett neki az önkényes intézkedés, amit a megóvása miatt tettem. - Nem bújok el, akkor sem, ha nem tehetek semmit. Inkább meghalok. Egyébként sem bírnám nézni, hogy kioltják az életét, mert értékes.
Megcsóváltam a fejem.
- Mindegy, ha minket követtek valószínűleg látták. Maga rejtőzzön el. - villantak a szemeim utoljára Azrael felé, a mélységi pedig egy szívdobbanás ideje alatt fekete pernye szélben lengő darabjaivá vált és feloldódott a sötétben.
Kitártam az ajtót.
- Figyeljen rám, kisasszony. - toprnatam meg, miközben ajkaimat alig mozgatva suttogtam Wyn felé. - El fogunk indulni az erdő felé, és ha elérjük elrejtőzünk a fák roncsai között. Ha addig nem mutatják meg magukat figyeljük a tornyot, és amint befelé indulnak, mi ütünk rajtuk.
Az előttünk elterülő tág tisztáson ugyanis hallatlanul a szél sem fújt, olyan néma üresség fogadott, amely csak egy halott erdőben lehetett. Sem neszek, sem madarak, sem északi lovagok.
Wyn hosszan, tüntető céltudatossággal pislogot, így a tőlem telhető legnyugodtabb léptekkel indultam el a fekete törzsű fák halott teste alkotta menedék felé.
Semmi.
Azrael vagy a bolondját járatta velünk, vagy ügyesebb északiakkal volt dolgunk, mint elsőre gondoltam.
- Ha nem találunk senkit, Ön szerint elindulhatunk Hellenburgba?
- Ha csak a mélységi át nem vert minket - vagy próbára nem tesz - úgy gondolom nem ilyen egyszerű a helyzet. Várjunk előbb, utána meghozzuk ezt a döntést. - helyezkedtem megfigyelő pozícióba, a tornyot figyelve. Talán amatőrök voltak és felkutatták utánunk a táborunkat bármi használható után.
A szél furcsán megbotlott a fülem mögött, rossz, sötét illatot hozva magával és gyanút ébresztő hideget. Valaki figyelt minket, ez kétségtelen volt. Térdemre támaszkodva felegyenesedtem, miközben kinyújtott mutatóujjam vonalába keményítettem az árnyakat, a Nachtraben mágusok sokszor használt tűjét idézve meg és finoman összefogtam két ujjbegyem között.
A faágakon egy zöld-vörös ruhás, nyurga alak állt, kivont karddal. Haja telivér viking származás szőkéjét viselte magán, szemhéjának apró izmai pedig idegesen feszültek meg.
- Kik vagytok és mit csináltok ti itt? Mi közötök van von Himmelreichhoz?
Tévedtem. A mélységinek láthatóan igaza volt és fogalmuk sem volt arról, ki vár rájuk a toronyban – minket azonban régóta követhettek.
- A nevem Wynnesa, druida vagyok. - Szerencsére a sötét tünde nem veszítette el a fejét és hangját érzelemmentessé lúgozva szólt vissza a férfinek. Mintha csak két erdőjáró lettünk volna, akiken feleslegesen rajtaütöttek. - És Ön kicsoda?
- Ez Dél területe. Nem hiszem, hogy nekünk kellene magyarázkodni. - fontam össze a karjaim a mellkasom előtt, igyekezve a legbosszúsabb ábrázatomat felölteni. - Gondolja, hogy ha von Himmelreich velünk lenne, jó ötlet lenne fegyvert rántani ránk?
A férfi felnevetett.
- Gondoljátok, hogy a Katedrális szemei előtt vannak lefedetlen területek? Akkor rántok fegyvert Isten ellenségeire, amikor megköveteli. Ti pedig határozottan az eretnek pártján álltok.
Nem mertem elfordítani róla a szemem, így csak féloldalasan láttam a lány hosszú sóhaját. Akár frusztráltnak is beillett, ha nem figyelt eléggé valaki.
- Isten minden bizonnyal mindannyiunkra ugyanúgy haragszik. Hallottam, hogy Abaddón Északon is tombolt. Nem tesz különbséget. Mi szükség hát kardot szegeznie nekünk? Ugyanúgy bűnösök vagyunk.
A stratégia meglepő volt, sajnos azonban túlléptünk azon a ponton, hogy erkölcsi fölénnyel meggyőzhessük.
- Nem lett volna Abaddon, ha az eretnek nem kezdi el a...
Otromba módon elrejtve villantak a szemeim az ember válla mögé, és finom, lepke szárnycsapásához mérhetőt rántottam a szám sarkában, mielőtt összeráncolt homlokkal visszaerőltettem a tekintetem a férfira.
Bevette.
Hátát a fának vetve fordult oldalt, fejét hátra fordítva az általam sejtetett veszély felé, miközben feszülő izmoktól karcsú nyaka a könnyűvért fölött éppen felénk fordult. Gyorsan mozdultam, szemeim jól tudták, mit keressenek és egy határozott, gyors mozdulatta hajítottam el az árnytűt, egyenesen az északi férfi csigolyái közötti apró rés felé. Halk cuppanás volt csak, ahogy a mágia akadálytalanul szúrta át a húst, belefúródva a gerinc védelmében vonagló idegvelőbe. A katona lábai elengedtek és üveges szemmel, tömött zsákként fordult le az ágak közül – amikor a diadalom örömét egy erős ütés szakította el tőlem. Előre hanyatlottam, állam keményen ütődött neki a földnek, miközben derekam környékén éreztem, hogy vörös köpenyem nedvesen tapad hozzá az ütés helyéhez.
Vér. Az én vérem.
Egyáltalán nem ütés volt.
Megpróbáltam feltolni magam, de ahogy a hátam felfelé kanyarodott a kardcsapás sebéből futótűzszerűen áradt szét a fájdalom, ami újra a földre vetett. Jobb szemem, amelyik még képes volt könnyezni elhomályosult a kíntól felgyűlő cseppektől, de ajkamba harapva pislogtam néhányat és magam elé kinyúlva megragadtam az árnyakat. Nem volt egyszerű művelet, csak érzésre tudtam a seb helyét és az sosem volt megbízható. Ennek ellenére vakon összerántottam a hátam szétnyílt bőrét, legalább az elvérzés elkerülése végett – hogy újra képtelen legyek felállni.
A tekintetem lassan imbolyogni kezdett, ahogy a fájdalom nyomott lefelé az ájult sötétségbe. Szemeim előtt alaktalan foltok táncoltak, míg végül össze nem olvadtak egyetlen tintapacaszerű, csápos folttá. Aztán az eszméletem kóros káprázata megszólalt.
- Én vagyok az. Segíthetek.
~ Az... Azrael. ~ a gondolat úgy tört utat magának, mintha jeges szúrás lett volna a ködben. ~ Egy mélységi... ~ Egy mélységi segítségének ára van. Egy vámpírnál ezt senki nem tudta jobban.
- Hogyan? - préseltem ki a szavakat a görcsösen összeszorított fogaim között, ahogy a mágia összehúzza a sebet, de annak heve még ott égett a bőröm alatt. Ha nem végzünk gyorsan már mindegy lesz, hogy győztünk-e. - Tegye meg. Segítsen.
A tintapaca nem habozott sokat, azonnal eltűnt a látóteremből és legközelebb az arcomon éreztem a nedves csápok érintését. A kocsonyaszerű állag helyett azonban, amire számítottam, hideg vízszerű nedvesség csapott meg és fájdalmas kérlelhetetlenséggel töltötte meg az orromat és folyt be az ajkaim és fogsoraim résein keresztül. Kiáltottam volna, ha engedi, de nem engedte. Amikor újra levegőhöz jutottam idegen érzés kerített hatalmába.
A fájdalomnak nyoma sem volt. Olyan erősnek éreztem magam, mint még soha. Hátra fordultam, aztán talpra emelkedtem és az engem eddig botjával védő Wyn mellé léptem. A kardot, amely a hátamba hasított halvány, átlátszó lilás köd burkolta, a fegyvert tartó férfi pedig bizonytalanul vizslatott.
- A rajtaütés előnye elúszott, ember. A túlerő most a mi oldalunkon van. Valóban akarod ezt a harcot? - kérdeztem jobb kezem a magasba emelve és a lehető leglassabban idéztem elő egy újabb árnytűt, remélve, hogy a mágia elég lesz elijesztésnek.
Az északi felénk szegezte a kardját, szemei folyamatosan keresték honnan várhatja a támadást, aztán végül fél kézzel egy kürtöt akasztott le az övéről.
- Tudod mit? Igazad van. Eszem ágában sincs.
- Erősítést hív! – szakadt fel a késői, kétségbeesett kiáltás a tündelányból. Tartóztattam magam, ameddig a férfi mély levegőt vett, majd karommal sokáig vezetve eldobtam a tűt a torka felé – és elhibáztam. Azrael ereje ugyan talpra állított, de látszólag nem tüntette el nyomtalanul a sebesülést. A mágia átfúrta ugyan az északi katonai kürtöt, amitől hangja torz lett és felismerhetetlen – de hangos.
- Háh... esélyetek sincs! Adjátok meg magatokat! – vigyorodott el ellenfelük győztesen. Hirtelen vízre hulló apró kavicshoz hasonló hangot hallottam, de tompa szavakká állt össze. Olyan volt, mintha saját gondolataim lettek volna, a belső hangom, leszámítva, hogy közel sem az enyém volt.
~ Most elhasználom a varázserőd kilencven századrészét. El fogsz ájulni.
Wyn felém fordult, én pedig elkaptam a tekintetét. Ha a mélységi igazat beszélt, jobb volt felkészülni.
- Megtenné, hogy elkap?
A lány nem tudott érdemben reagálni a meglepetéstől, csak tátogva pislogott felém. Az északi eközben megragadta a kardját, és két lépést hátrált. Nyilván futni készült, ám Azrael nem hagyott neki időt. Karomban megfeszültek az izmok, gépies, babaszerű mozdulattal nyújtva előre gyengén lehulló kézfejemet, és éreztem, ahogy az erő elhagy. A mágia átáramlott rajtam, felőrölve a varázserőt, az előttem rettegő ember pedig páni félelemmel üvöltött fel.
Ropp.
Nedves toccsanás, szakadó páncél és inak hangja, ahogyan a férfi mellkasa megnyílt, bordái összemorzsolódva fordultak ki és Rotmantel gyomromnak is nehezen viselhető borzalmak közepette fordult ki önmagából. A szagok már nem értek el hozzám, amikor a vér illata felém szállt már húzott magával a sötét, amely az erőm fogytával vájta belém a karmait…
A következő, amit hallottam lovak fújtatása és prüszkölése, és csizmás lábak dobogása.
- Maguk "Wynessa kisasszony", "Dieter doktor" és a "Megbízható Szövetséges"?
A földön feküdtem, fejem kótyagos volt mint a legrosszabb vérhiányos állapotomban, vagy az éjszaka közepén maroknyi alvás után ébresztett szerencsétleneknek, így csak hellyel közel tudtam felismerni az előttünk álló lovagok Hellenburgi színeit.
- Igen. - felelte Wyn.
A perifériámba egy nyúlánk, ismerős árnyék kúszott be.
- Mit... Mit csinált velem? - emelkedtem ülő helyzetbe, miközben tekitnetem vadul kereste a mélységi emberbábjának szemeit.
Azok pedig megtaláltak.
~ Magamtól jelenlegi formám miatt nincs varázserőm. Csak felhasználtam a tiéd. Maradj veszteg, és visszatölt idővel. Vagy nem, hiszen vámpír.
Gúnyosan horkantam volna fel, ha lett volna erőm a pihegésen kívül másra. A nő, aki megszólított minket egy papírt vett elő.
- Brynhilda zászlós vagyok, a zsinati gárdától. A Zsinati Elnök küldött, hogy visszavigyem magukat Hellenburgba. Azt is üzeni, idézem: "Nem lett volna gyorsabb egyből a lovasokat küldeni. Lehetőségem se volt, valamit tudtam, hogy követnek. El kellett távolítani a felderítőket."
A neve nem volt ismerős, von Himmelreich mentségei azonban igen. Meg sem lepődtem azon, hogy előre tudta és megválaszolta a panaszokat, amelyek megfogalmazódtak bennem – dél zsinatelnöke olyan ember volt, akiről ezt teljes nyugalommal el tudtam képzelni.
- Részemről indulhatunk. - Wyn hangja tettrekész volt, az enyém kevésbé.
- A lovaglás... -erőltettem ki egy bólintást, küzdve a szavak értelmével. - most nehéz lesz.




Hellenburgban gyorsan telik az idő. A hagymás disznóvérnél ugyan nem kaptam jobbat, de kész szerencse volt, hogy legalább ennyi jutott. Mindenképpen meg kellett köszönnöm egy bizonyos von Nebelturm tizedesnek, akinek előre raktároztak. Valahol épp a város főtere környékén kóvályoghattam, várva mikor szólal meg újra a fejemben Azrael. Azrael, az angyal. Azrael, a mélységi. Azrael, a legenda. De nem szólalt meg, csak a város nagyharangja. A templom előtti főtéren nagy nyüzsgés támadt, egy látszatra nem sebtében ácsolt, talán vámpírművű pódiumon von Himmelreich fekete-kék lovagjai állták körbe magát a zsinatelnököt és egy rövid hajú, közülük kirívó nőt. Az Ezüst Férfi megszólalt.
- Testvéreim! Hellenburg és Dél népe! Ti, minden kétséget kizáróan Veronia legszívósabb, legerősebb és legkitartóbb népe vagytok. Minden bizonnyal, hiszen még amikor én, aki ezt a szakadást elindította húsz éve, eltűntem, ti akkor sem adtátok meg magatokat. Ti harcoltatok. Ti kitartottatok. És még a hitet is megtartottátok. Tudjátok meg, nem azért tűntem el, mert nem akartam tovább ezt a népet szolgálni, hanem mert láttam a közelgő viharfelhőket, és megindultam, hogy elhárítsam a katasztrófát. A katasztrófát, ami ez!
Egy hosszú, csőhöz szerelt számszeríjhoz hasonló tárgyat mutatott fel, látszólag otromba és küllemre nevetséges játékszert. Von Himmelreich megmarkolta és a vállához illesztette, és háromszor, kissé ügyetlenkedve rálőtt egy tőle pár lépésre felállított nehéz mellvértre. Minden lövés mennydörgésszerű visszhangokat vert, amire a tömeg sikongatva és ijedezve rebbent szét. Én csak a szemem forgattam, de ahogy a zsinatelnök felemelte és körbemutatta az átlyuggatott vértet még az én szemeim is összeszűkültek. Bármi volt a kezében az a dolog, nem játékszer volt.
- Ez a közelgő vihar. Észak minden katonájánál lesz egy. De nem tudjuk mi magunk reprodukálni, hiszen nincs meg a technológiánk hozzá. Sőt, úgy hallottam, köpönyegforgató bátyám az eddig megszerzett tudásunkban is kárt tett. Én azonban megoldást kínálok. Megoldást, ami ez!
Von Himmelreich előhúzta a Raczaqhel háromszöges kultistáitól zsákmányolt smaragot, és hagyta megcsillanni a fényben mielőtt hátrafordult volna egy sötét alak felé. A tömeg zsibaja elhalkult, csak a saját szívem dobogott és a légzésem is megállította egy pillanatra az emlék a fekete vízről. Meg fog szólalni, ezt biztosra vettem. Megszólal, kitölti a fejem a vízbe hulló kavics hangja és újra beszélni fog hozzám a mélységi. De ezúttal sem történt semmi.
- Ez itt Ramiel, egy angyal tudatának a lenyomata. Hadd mutassam meg, mire képes! Skadi, ha kérhetlek! - folytatta von Himmelreich a bemutatót, én pedig elszakítottam a szemem Azraeltől.
A zsinati elnök húga odalépett a felállított páncélhoz, lendületet vet és egy nagy kiáltás közepette meglendítette az öklét. A páncél behorpadt, kétséget kizárólag apróra zúzva bárki bordáját, aki viselte, de állta a sarat és nem szakadt át. Az Ezüst Férfi odasétált hozzá, közben tovább beszélve.
- Mint azt tudjtok talán, Skadi húgom különleges mágiája az, hogy többszörösére növeli a fizikai erejét. Most megáldom Ramiellel, és figyeljétek meg, micsoda különbséget tesz!
Von Himmelreich ajkai halk imát mormoltak. Ahogy húga fejére tette a kezét egy zöld délibábnak tűnő árnyalak jelent meg mögötte imitálva a mozgását, újabb elhült felkiáltásokat csikarva ki. Skadi von Himmelreich egy pillanatra elkerekedett szemmel állt, majd a páncél felé fordult és egész egyszerűen keresztülütötte. Legalább olyan hitetlenkedve húzta elő az öklét a páncél roncsai közül, mint amennyire én adóztam az emberi erőt felülmúló mutatványnak, azon már szinte meg sem lepődve, ahogyan darabokra tépte mint egy vékonyabb disznóbőrt.
- Ezzel lehetséges a lehetetlen. Ami pedig jobb, hogy a vámpírok elfogadták, hogy szövetségre lépjenek velünk, közösen harcolva észak ellen. Az ő kézművességükkel pedig minden rátermett katonánk kaphat ilyen lenyomatot - vagy Seraphot, ahogy hivatalosan hívják. Ne féljetek! Habár veszedelem közeledik, Isten visszarendelt ide engem, hogy megoldást hozzak. Hogy Hellenburgot megvédjem. Hogy Dél az ő kegyelméből diadalmaskodjon. Gott mit uns!
~ Gott mit uns… ~ mosolyodtam el, újra hagyva elvándorolni a szemeimet a tépett alakra. ~ Ami mögötted áll, zsinatelnök és árnyékba borít minden, csak nem Isten. Vagy ha mégis, hát igazam volt.

Felhasználó profiljának megtekintése

16 Re: [Déli Frakcióküldetés] Reunio on Vas. Jún. 03, 2018 6:43 pm

Békesség, békesség a testvéreknek! Köszönöm a sok segítséget, jó eséllyel így már ki tudunk állni Észak ellen, bármit is hozzanak ellenünk. Természetesen méltó a munkás a bérére, jutalmatok tehát

Én, hiszen visszatértem!

...De ha ez nem elég, mindannyian (akik végigjátszottátok a küldetést) gazdagodtok:
- 300 tp
- 3000 váltó
- És a következő achievement:

Collected Company
A "Reunio" déli frakcióküldetés veteránjainak.
Jutalom: -

Köszönöm a játékot, és Gott mit uns!

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.