[Magánjáték] - A két véglet

A nap felhők között feltörekvő halovány fénye gyengéden világította meg a dús aljnövényzeten csillogó harmatot, amit kellemes fekvő pozíciómból felemelkedve közelebbről is megvizsgálhattam, amikor a fejemet beleütöttem a velem szemben lévő sűrű bokorzat mögött megbújú fának, amit a sárkány pusztítása érdekes módon nem tépázott meg annyira. Csak a teteje volt egy kicsit megpörkölve, ami azért érdekes, mert a környéken a legtöbb helyen még a fű is feketellett a lángok emlékét őrízve. Dehát ilyen az élet. Aki erős túléli, aki nem... Maradjunk annyiban, hogy nem éppen legkellemesebb napjait éli át. Már ha egyáltalán éli.
Amint elemeltem a fejemet a kemény fától egy hanyag, félig fekvő félig ülő helyzetbe ereszkedtem és körbenéztem a tájon. A friss pusztítás nyoma látszott csak, amit a fenevad maga mögött hagyott.
Egyedül ez a fa volt az, ami emlékeztethetett arra, hogy valaha itt bizony élet volt. Minden úgy nézett ki, mint ez a fa. Vidám volt és ártatlan. Ártatlanság...
Egy apró madárka dala csapta meg a fülemet. Gyengén szólt a dal. Érezte, hogy valami nincsen rendben, így a szokásos boldog melódiái helyett csak valami szomorkás dallamot csiripelt.
A bánat az egész tájat átjárta, mikor ezt a depresszív hangulatomat megtörte egy kellemetlen érzés, ami ott alhasi tájékon kezdett jelentkezni. Nagyon erősen nyílalt belém az érzés, így kénytelen voltam a hozzám legközelebb lévő dolognál elvégezni a dolgot, ami pedig nem más volt, mint a fa. Az egyetlen, ami él itt... Bár én úgy vagyok vele, hogy egy szaros növény élete csak nem ér ennyit.
Meg is indult az áldás én pedig teljes mértékben megkönnyebbültem. Ezt az érzést körülbelül ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor az ember hetekig nem látja a családját és végre találkozik velük. Igaz, kissé elvont példa, mivel az a lelket szabadítja fel ez pedig a testet, de a lényeg ugyanaz.

A két véglet

(https://www.youtube.com/watch?v=Bco_upzElkk)

Emlékeztem a mókusra.
Hogyne emlékeztem volna, amikor a harapás olyan friss volt, hogy ha meghúztam a bőrt a kezemen, még alkalomadtán vér is folyt belőle?
Sokat mentem, többnyire céltalanul, azon gondolkodva, ami történt és magamat korholva, amiért nem mertem felnézni a sárkányra. Igazán látni akartam, hogyan festhet egy, de most már késő. Hamarosan azon kaptam magam, hogy Hellenburgnak fordulok, mintha vigaszt akarnék lelni abban, hogy esetleg belebotlom Corly-ba és az idegesítő viselkedése majd eltereli a figyelmem. Nem a tűzről, mert az már nem égett, sokkal inkább arról, amit maga után hagyott: Halált. Pusztulást. Bűzt. Fekete sebhelyeket a Természet ezernyi lényből álló testén, amely minket is táplál. Mindenkit. Azokat is, akik pusztítják.
Romlott lelkűek. - tátogtam hangtalanul, miközben észre sem vettem, hogy belesétáltam egy patakba.
A vize nem volt tiszta, egyáltalán nem. Komoran, szomorúan sötétlett kicsinyke medrében, ahogyan a halak sem fürgén úszkáltak benne. Jöttömre mégis megszaporázták uszonyaik mozgását. Menekültek tőlem. Gondolataikban ragadozóként szerepeltem, olyasvalamiként, ami egy már megtörtént katasztrófa után csak több félelmet szült bennük. 
Néhány perc után kimásztam a vízből és végignéztem magamon. Éreztem, hogy a nedvesség behatolt a csizmámba, de legalább letisztította egy kicsit. Szörnyen festettem, legalábbis nem elég jól ahhoz, hogy egyenest Hellenburgba induljak. A nagy tűz óta magamról mit sem tudva járkáltam az erdőben, egyre csak azon dolgozva, hogy annyi magot és megmaradt termést ültessek utam nyomán, amennyit csak tudok. Teljesen szétszakadtak a ruháim, rengeteg foltban látszott a bőröm, a szakadások nyomán pedig kelmedarabkák fityegtek rólam kedvük szerint. Hajam koszos volt és kócos, így jobb híján összefontam és megkötöttem egy szövetcsíkkal, amit az ingem aljából téptem le.
- Ez így nem jó. - sóhajtottam lemondóan, de ha már idáig eljöttem, nem akartam tétlenül továbbállni.
Azonnal keresgélésbe fogtam, mint oly sokszor ez előtt a pillanat előtt, bármi után, amit megmenthetek vagy elültethetek. Rövidesen találtam is egy sérült, aprócska nyírcsemetét, amelyet felette összedőlő megégett fajtársainak törzsei mentettek meg a lehulló, égő ágaktól. Nagy gonddal kiástam, némi földet hintve szét az arcomon, amikor megtöröltem a homlokom, hogy megszabadítsam magam az arcomba hulló kósza hószín hajszálaktól. Felnyaláboltam a csemetét és körbenéztem, olyan terület után kutatva, ahol jó helye lenne, de nem találtam...
Kivéve, ha a bozótos megvédte azt a részt. - néztem egy igen sűrű, összevissza nőt bokros sáv felé, melyet két nagyobb, szinte lombtalan fa keretezett.
Nekiláttam, hogy megkerüljem, nagyon vigyázva a kis nyírre, mely talán az egyetlen megmaradt élőlény volt errefelé a halakon kívül. Nem sercegtek a fűszálak a talpam alatt, hiszen már nem léteztek, elégtek, megsemmisültek. Csend követte a lépteimet, mely mindent betöltött, így még annak is örültem, amikor feleszméltem egy madár dalára. Követni kezdtem a hang forrását, azt se néztem, hová lépek, vigyázó kezeim között a kis facsemetével gyalogoltam át a bokros sáv legritkább részén, abban a reményben, hogy egészséges erdőrészre lelek, és egy gyönyörűséges tölgy tetején meg is pillantom a daloló tollas állatot.
Ami azonban elém tárult, az egy alak volt... egy alak, aki éppen a kisdolgát végezte annak az egyetlen fának a tövében, amelyben még élet pislákolt.
Itt volt aljnövényzet, volt, mire kiüljön a harmat. Megérte hát idejönnöm.
Vajon a fát táplálja? - elmélkedtem, miközben azon gondolkodtam, elforduljak-e, de addigra már megláttam a füleit - Egy tünde. Még ha nem is druida, talán ő is azért van itt, mert fáj neki, ami történt. Talán ő is ültet... figyelnem kell.
És ott álltam, egészen úgy, mintha azt figyelném, mit csinál szerencsétlen idegen, pedig valójában egyre mélyre hatóbb elméleteket szövögettem róla és az erdőről.
Illetlen. Nem is. Inkább kínos.
- Öh... - csúszott ki a számon, mialatt szorosabbra váltottam a fogást a kis csemete földes, keszekusza gyökerei körül, majd elmémben ráripakodtam a lábaimra, hogy mozduljanak már meg. Amikor sikerült elfordulnom (olyan gyorsan, mintha rosszban sántikáltam volna az előbb), még - semmitmondó, érzelemmentes hangon - hozzátettem - Bocsánat.

A dolgom végéhez érve, eltéve a művelethez szükséges eszközt figyeltem fel egy vékony hangocska zavarba esett nyökögésére.
- Bocsánat! - szólalt meg végűl, mire megfordultam.
Egy alacsony lányka volt, ránézésre még nem nagykorú. A haja, meg körülbelül mindene tiszta fehér volt. A bőrét már-már betegessen színtelennek mondanám, de ez sötét tünde körökben még megszokottnak számított. Egyáltalán, ha sötét tünde volt. Első ránézésre ugyan tényleg annak tűnt, de többszöri méregetés után az arca szerkezetében az egyszerű tündék vonásait is fel véltem fedezni. Valószínűnek tartottam hát, hogy félvér.
Kezében valami gazt szorongatott. Nem elég, hogy Abbadón is hatalmas pusztítást hagyott magamögött, még ő is írtja a környezetet? Igaz, annak a növénynek már mindegy volt.
Nekem hátatfordítva lóbálta maga előtt.
- Nem tanították meg, hogy ne kukkolj, kislány? - kérdeztem tőle dagadó mellkassal. - Eltévedtél a szüleidtől? Segítsek megkeresni őket? - nevettem el magamat. - Egyébként mit akarsz azzal a szarral? - utaltam a növényre. - Itt a talajt is elérték a lángnyalábok. Esélytelen, hogy bármi is megéljen benne. Természetesen ezt a fát kivéve... - kopogtattam meg repedezett kérgét.

A tünde szavaira mit sem törődve az illemmel, azonnal visszafordultam. Nehéz volt megtartani, de továbbra is érzelemmentes arcot erőltettem magamra, ahogy végigbámultam rajta. Jellegzetes elf arcából szinte kivilágított két vörös szeme, mint oda nem illő, fénylő drágakövek. Egyetlen olyan személyt sem ismertem, akinek ilyen szemei voltak. De mindegy is... ezzel ráértem akkor foglalkozni, amikor már tudtára adtam mindazt, amire kíváncsi volt.
- Nem kukkoltalak. - vágtam rá egyből, teljesen semmilyen hangszínnel, bár amilyen gyorsan örültem meg, hogy tünde, épp olyan sebességgel áramlott ki belőlem mindez, annak láttán, ahogy... valamiféle fölényt igyekezett érzékeltetni?
Ch...
- És igazán meglepő lehet ezt a tényt megosztanom veled, de kislány sem vagyok. Csak a Természet tréfás kedvében volt, de bízom benne és tudom, hogy oka van. - tettem hozzá kis késlekedéssel, mialatt lágyan simogatni kezdtem a csemete enyhén ernyedt leveleit.
Azt mondta... azt merészelte mondani erre az élőlényre, hogy...
''SZAR''...............?
Szinte éreztem, hogy vér szökik az arcomba és a fejembe a méregtől. Milyen tünde volt az, aki képes volt így beszélni arról, ami körülvette?! Milyen tünde volt az, aki nem tisztelte azt, ami otthont adott neki? Hát nagyon úgy tűnt, hogy ilyen. Ilyen bűnös. Ezért támadta Abaddón Tünde-erdőt.
Szemem összeszűkült, ahogy finoman közelebb vontam magamhoz a nyírcsemetét.
- Megmentem. Mert én többnek tartom annál, hogy szarnak hívjam. - mondtam, hangomba enyhén beengedve a haragot - Évek múlva majd ugyanolyan hatalmas lesz, mint az a fa, amelyet levizeltél és talán ő fog árnyékot vetni a fejed fölé.
Sóhajtottam, ezzel egyetemben pedig visszanyeltem a haragot. Forró fejjel nem lehetett semmit sem tanítani egy tudatlannak.
- Kérlek, gondolkozz. És ha már útjaink egymásba futottak, segíthetnél ép erdőrészt találni.
Tettem felé egy lépést. Igazán apró volt, és tényleg egyetlen csupán. Arra szolgált, hogy alátámassza ártalmatlan szándékaimat, még akkor is, ha az imént az idegen észrevette, hogy kissé ingerült voltam.
- Ez a te érdeked is, nem csak az övé. - böktem vékony, az ő bőrszínéhez képest betegesen fehér ujjammal a nyírcsemetére.

A lányt sikerült kellően kiidegelnem azzal, hogy a kezében tartott gyökeret szarnak hívtam, ezért lenyomott egy kisebb hisztit. Nem tudom hány éves lehetett, de valószínűnek tartom, hogy a kamasz korával jár.
Lehigadt, majd egy tényleg alig észrevehető lépést tett felém. A mozdulatban érződött, hogy nem akar bántani, sokkal inkább szeretné a kapcsolatunkat pozitívabb irányba vinni.
Gondoltam, hogy végeztünk és mindenki mehet a dolgára. Én tovább dögleni és egy még üzemelő kocsmát keresni, ő pedig a talajt szennyezni azzal a valószínűleg már teljesen mocskos gazzal, amivel idecsoszogott. Egyáltalán mikor jött? Olyan könnyed léptekkel lenne képes közlekedni, hogy a fülembe még a megperzselt talajon elterülő, a katasztrófát nehezen átvészelt avar ropogása sem jut el? Felesleges ilyen értelmetlen gondolatokkal mérgezni már így sem ép elmémet.
Apropó ép... Egy érdekes kéréssel fordult hozzám, amit mégérdekesebb indoklás követett.
- Kérlek, gondolkozz. És ha már útjaink egymásba futottak, segíthetnél ép erdőrészt találni. Ez a te érdeked is, nem csak az övé.
Egy mosoly húzódott végig piszkos arcomon.
- Nekem hogyan válna hasznomra? - nevettem el magamat ismételten. - Egyébként ha ép erdőt akarsz, a Tünde Erdőben múltkor még minden rendben volt Ir- Saar környékén. - nevettem még hangosabban.
Tudtam, hogy egy ősi angyalrom nevének megemlítésével csak teljesen össze fogom zavarni.

A tünde nevetett. És megint nevetett. Nem értettem.
Nem értettem, miért neveti ki a saját sorsát, hiszen, akárhol is legyen, az erdő, a mezők, de még a települések is a Természet része, minden egyensúlyban és összhangban állt. Ha pedig egyáltalán nem hatotta meg a nála alacsonyabb rendűnek tartott életek elvesztése, vagy teljesen ostoba kellett, legyen, vagy pedig meglepően tudatlan.
Nem tudtam, mit kellene hinnem. Nem az otthonomban voltam már, ezt már nem Tünde-erdőnek hívták. Itt ő ismerte ki magát jobban. Mégsem értékelte, ami éltette?
- Merre van ez az Ir-Saar? - kérdeztem ismételten higgadtan. Nem szabadott felidegesítenem magam, most nem. Minél előbb el kellett ültetnem a kis fát, és ebben nem ő fog megakadályozni.
Nem tudta, mi a haszna ebből. De talán ha méltóztatott megkérdezni, a válasz is érdekelte.
- Hát jó. Elmagyarázom. - kezdtem bele türelmet erőltetve magamra - Ha elvezetsz Ir-Saarba vagy akár a legközelebbi termékeny területre és sikerül elültetni - ezen kívül - néhány fát, nagyra nőnek majd, közben pedig a leveleik táplálékul szolgálnak a vad növényevőknek: szarvasoknak, őzeknek, amelyeket levadászhatsz és megehetsz. Terméseiket a vaddisznók fogyasztják, amit szintén elkaphatsz; és a madarak, akiket lelőhetsz, ha éhes vagy. De közvetlenül téged is táplálnak. Szaporodni fognak, magvaikat szertehordja a Természet finomhangolású rendszere. Ebből a nyírből pedig lehet, hogy egy napon pont Te fogsz magadnak tüzelőt hasítani.
Még közelebb léptem, teljesen elfeledve, hogy egy idegennel beszélgetek. Túl fontos volt az oka, a tét pedig túl nagy: nem csak egyetlen növény élete. Annál sokkal többről volt itt szó.
- Ha fákat ültetsz, azzal véded és megkötöd a talajt, amit így nem fog elhordani a szél és nem alakul ki pusztaság. Lesz majd fű, amit a gazdák az állataiknak adhatnak, te pedig megveszed a húsukat és a gyapjút, bundát, bőrt a piacon. A lehullott avar táplálja a talajt, amely más hasznos növények létezését is lehetővé teszi: gyógyhatású fajok a sebeidre, fűszernövények az ételedbe, alapanyag a ruhához, amit viselsz. Minden összekapcsolódik.
Nem bízhattam a véletlen szerencsében, s nem is hittem, hogy ennyi elég volt a vörös szemű férfi meggyőzésére, így hát kis szünet után folytattam.
- És ha ez nem győzött volna meg, gyere velem, segíts nekem azért, hogy ha Abaddón vissza találna jönni, ne halj meg itt. A saját életed elég fontos kell, hogy legyen. Mindenkinek az.
Egyetlen egy valamire vigyáztam utam során. Arra a dologra, amelyet, ha a birtokomba jutott, mindig magamnál tartottam eltávozásaim alkalmával, hátha ráakadok egy vendéglőre, kocsmára, vagy akár egy jó piacra és beszerezhetek egy kis alkoholt... na meg persze egy jó adag meleg ételt.
- Nem kell most rögtön eldöntened. Végső soron elkísérned sem. Elég, ha velem tartasz a legközelebbi településig, hogy meghívjalak valamire, amiért illetlenül rád törtem. - vettem elő a nadrágom rongyosra kopott zsebéből egy kis szütyőt, benne némi váltóval, amelyet még Agatha Crimsonleaf, az anyám adott nekem odahaza, amolyan ''Ez kijár egy nemesként nyilvántartott gyermeknek'' indokkal. Nem volt sok, de nem is vártam el. Jogosan ez sem illetett volna meg, pedig igazán nem sok pénzről volt szó.

Figyelmen kívűl hagytam a maszlagot, amit mesélt. Még azt is, hogy annyira közel került hozzám, mintha régi jó barátok lennénk.
Egyszerűen nem tudtam figyelmbe venni azok után, amiket mondott. Elakart menni Ir-Saarba. Hatalmasakat pislogtam és miután megcsípkedtem magamat párszor - meggyőződve róla, hogy nem álmodok - kidülledt szemekkel kérdeztem vissza.
- Te komolyan el akarsz jutni Ir-Saarba? - röhögtem fel hangosan. - Azt nem élnéd túl. Még akkor sem, ha negyvenéves és fitt férfi lennél. Így, hogy egy vékonyka kamasz lány vagy... Azonnal meghalnál. Tudod, ott csúnya dolgok vannak. Olyanok, mint én.
Miután befejeztem felkínálta, hogy meghív valamire engesztelésűl, amiért rám tört. Nem is én lettem volna, ha elutasítom ezt a remek ajánlatot.
- Mutasd az utat! - hajoltam meg illedelmesen a pénz láttán.

Igazság szerint nem azon lepődtem meg - persze magamban, hogy ne lássa meg -, hogy nevetni kezdett. Hiszen az imént is ezt csinálta, akárcsak Corly, a démon, aki a gazdájának tartott engem, nem volt ebben semmi rendkívüli, tekintve, hogy ha a világon már egyetlen olyan is létezett, mint az a lány, miért ne lehetett volna több belőle? Csak... éppen ez itt egy furcsa, vörös szemű tünde kiadás volt.
Vörös szemű?
Fogalmam sem volt, miért lehet olyan különleges ez az Ir-Saar és miért gyülekeztek ott az olyanok, mint ez az alak, de nem is lehetett volna egyszerűbb dolgom. Amikor meghajolt, mintegy teljesen a visszájára fordult a viselkedése, nyilvánosságra hozta a kulcsot, amellyel meg lehet zabolázni azokat... szóval az olyan kelekótya démonokat, mint Corly... és Ő?
- Nem megyek oda, ha arrafelé tevékenykedtek. Különben sem akarnék még egy paktumot kötni. - dünnyögtem, bár kevés esélyt adtam arra, hogy egyáltalán meghallotta. Mindenesetre tettem egy homályos taglejtést szakadt nadrágom alól kilátszó combom felé, amelyen ott sötétlett a lángnyelv alakú jel, annak a szimbóluma, hogy szövetséget kötöttem.
Ez legalább magyarázza a vörös szemét. - elmélkedtem - Még ha szárnya nincs is.
Nos igen. A démonok egészen változatosan festettek. Ebbe belegondolva semmi szokatlant nem találtam a fiatalember megjelenésében. És a folytonos nevetésében sem.
- Hát akkor, erre gyere. - intettem neki, mialatt kényelmesebb fogást kerestem a facsemetén és eltoltam lábam útjából hosszú druida botomat az övemben - Amíg odaérünk, mondd, miféle helyeket szeretsz. És... - tettem hozzá, hiszen már teljesen mindegy volt, nem érdekelt, hogy társaságot kaptam, sőt, egyenesen örültem, hogy beszélhetek - ... hogyhogy errefelé jártál? Igazán kihalttá és barátságtalanná vált a vidék. Semmi élelmet és fedezéket nem tartogat.

- Milyen helyeket szeretek? - kérdeztem vissza mély gondolkodóba esve.
Ez egy fiatal lányka volt, mégsem mehettem volna vele egy lepukkant kocsmába, de azért valami giccses éttermet sem akartam említeni, mivel egyrészt megviselte volna a kis vagyonát, másrészt pedig sznobnak sem akartam tűnni, harmadrészt undorodok az ilyen helyektől. Végül nehezen kinyögtem a választ.
- Bármilyet, ahol jó italt mérnek. Legyen kétdecis korsó meg sör és minden rendben lesz! - nevettem fel ismételten.
Biztosan őrültnek nézett már. Vörösen világító szemek, karmok meg a folytonos nevetés... Ennyiből akár még démon is lehettem volna.
A második kérdés megrázta a fülemet. Mit keresek itt? Magam sem tudtam. Komoly dolgom nem volt, éppenhogy elmenkültem a lángok elől.
- Magam sem tudom. - feleltem rá. - Keresem a helyemet, meg van egy feladatom, ami igazán bizalmas... - néztem az Armarostól kapott gyűrűt amin az a szem volt, ami mára a jelképévé vált.

Tökéletes. - somolyogtam magamban elégedetten a kívülről látszódó érzelemmentesség mögött - Így nem kell azért aggódnom, hogy nem szolgálnak ki.
Úgy éreztem, megtaláltam az alkoholszerzés kulcsát: Démonok. Corlieva mindig tartott magánál tiszta szeszt a kotyvalékai tartósításához, így mellette nem kellett azzal küszködnöm, hogy keresek valakit, aki végre elhiszi, hogy nem vagyok holmi gyerek. Ez az illető pedig, biztos voltam benne, hogy nem fogja visszautasítani a kiszolgálási kérelmem. Hogy honnan gondoltam ezt, arról nem sikerült megbizonyosodnom, de ott lebegett előttem a remény. És egy nagy tányér étel képe is, ugyanis rettenetesen éhes voltam.
- Tetszik az észjárásod. - feleltem neki, aztán megszaporáztam a lépteimet.
Meglepett, mennyire hasonlított rám. Talán túlságosan is ijesztően. A helyét kereste... Ami rám is igaz volt, mivel bizonyítani akartam, magamnak és az otthoniaknak is, tapasztalatot szerezni, esetleg társakat. A helyemet Veronián, ami biztosan nem lehetett egyenlő a szobám négy falával. És hogy továbbmenjek, nekem is volt egy bizalmas feladatom. Jóllehet, úgy tűnt, mintha az övét nem saját magának adta volna, de akárhogy is történt, ijesztően azonos helyzettel rendelkezett.
- Remélem, a megbízód tisztában volt Abaddón eljövetelével. - jegyeztem meg halkan, kínosan emlékezve arra a pillanatra, amikor világossá vált számomra, hogy bizony elérkezett az idő, én pedig elvétettem a napok számolását - Bajod is eshetett volna... vagy rosszabb.
Nem tudom, miért mondtam ilyet neki. Nem volt kenyerem a nyílt együttérzés és aggodalom, főleg nem olyan élet iránt, amelyről még csak azt sem tudtam, kihez tartozik. Gyűlöltem beszélni, mégis erőlködtem, hogy sikerüljön, de most - mint akkor este, amikor belebotlottam Crispinbe - feltűnően könnyen ment.
És feltűnően könnyen felidegesít minden, aminek nem értem az okát.
- Egyébként... - tettem hozzá, mivel ha szerettem volna, ha nem, félig nemesi neveltetést kaptam, és szűnni nem akaró gyűlöletem ellenére néha erőt vett rajtam az udvariasság.
Mivel azonban felingerelt a sok hasonlóság, valamiért... nem is tudom, meggondoltam magam. Végülis nem hazudni készültem és igazán tartoztam neki annyival, hogy hívhasson valahogy.
- Fawn vagyok.

- Fawn... - ízlelgettem a nem mindennapi nevemet az ajkamon. - Én Johnathan Wood vagyok, örvendek a találkozásnak! - nyújtottam ki a kezemet. - A megbízóm miatt pedig ne aggódj! Nem pont olyan valaki, akit veszélyeztetnének ilyen dolgok! - nevettem fel hangosan.
Az út kopár volt és eseménytelen. Legalábbis első ránézésre. A legközelebbi város, Hellenburg is két napi gyalogútra volt innen, szóval jobban tettük, ha futóléptekben közlekedtünk.
Fél nap eltelt, mikor még mindig baktattunk az erdőben kilátástalanul. Hirtelen egy kellemetlen és erőltetett füttyszóra lettem figyelmes, ami valahonnan a fák közül jött. Gyorsan átvizslattam a hang forrását vörös szemeimmel és meg is pillantottam a gyengéden felfegyverzett - feltehetőleges - banditákat, akik a zsákmányon osztoztak. Ha jól láttam öten voltak, szóval nem lett volna jó ötlet nekik menni.
Odaemeltem mutatóujjamat ajkaim elé és Fawnra pillantottam.
- Be quiet! - suttogtam a nyelvünkön.

Elfogadtam a kezét, annak ellenére, hogy egészen hirtelen tűnt boldogabbnak a jelenlétemtől, de igazság szerint Corlieva megismerése után már a karmait, ijesztő külsejét és a furcsa személyiségét sem találtam szokatlannak. Démonok, démonok...
- Én is örülök, Johnathan. - feleltem, aztán magamra erőltettem valami mosolyfélét. 
De a veszélyben forgást a te életedre értettem. - egészítettem ki gondolatban.


Nem kifejezetten volt élmény a gyaloglás, ám nem Johnathan jelenléte miatt magam mellett. Sokkal inkább azért, mert már rendkívül nehezen bírtam étlen-szomjan, és az sem segített sokat, hogy csipkednünk kellett magunkat a távolság miatt. Elvégre a férfinek ott voltak a szép, hosszú lábai, mellette viszont úgy festettem, mint aki ugrándozik vagy szökdécsel, ami - valljuk be - egészen érdekesen nézhetett ki komor arckifejezésemmel társítva.
Hang hasított az erdő csendjébe.
Valójában persze sosem volt teljesen néma, hacsak nem zavarták meg az állatok nyugalmát, most azonban minden mozdulatlannak, dermedtnek tűnt. Mintha a füttyszó megállította volna az idő folyását.
- Be quiet! - érkezett az utasítás, bár addigra már én is tudtam, hogy valamiféle bajba keveredtünk, még ha egyelőre nem is teljesen.
Bólintottam, azután követtem Johnathan tekintetét.
Hogy miért pont itt előttünk kellett ezeknek az érdekes kinézetű embereknek megvitatniuk az osztozkodás témakörbe tartozó kérdéseiket, nem értettem, de nem is ez volt most a fontos, hanem éppenséggel kitalálni, mégis hogyan lógunk meg előlük úgy, hogy ne vegyenek észre. Teljesen kizártnak tartottam, hogy el tudunk mellettük osonni, tehát két lehetőségünk maradt: támadni és várni, amelyek közül az utóbbi jóval több eséllyel volt megvalósítható, bár nem kockázatmentes. Elég lett volna egy alaposabb pillantás a rejtekünk felé, vagy egy óvatlan mozdulat és ránk lelnek.
Nos, nem úgy néztek ki, mint akik életben hagynának minket.
Nagy körültekintéssel kezdtem a földön matatni, egészen a lábam közelében, hátha találok egy követ vagy valami apró tárgyat, amelyet eldobva kicsit odébb zajt kelthetek, és amíg felderítik az esetleges betolakodók kilétét, az ellenkező irányban, óriásit kerülve ellopózunk a táboruk mellett. De kérdés volt: Ha megteszem, vajon mind elmenne az útból?
Amikor végre kezem ügyébe akadt egy gesztenye méretű, hegyes, igen sok oldalú, érdes kavics, társaságom felé fordultam és nagyon óvatosan, lehető legközelebb a talaj szintjéhez, dobást imitáltam, abba az irányba, amelyen a lehető legmesszebb repülhet. Ezután kérdőn néztem rá.

Potty.
Röppent el egy kövecske, amit a lány dobott el. Leleményes, mit ne mondjak. Én inkább kikerültem volna őket, viszont belé szorult annyi bátorság, hogy egy ilyen merész tervet próbáljon bevetni, ami szerencsésen is végződött.
- Mi a franc volt ez? - fordította oda a fejét az egyikük.
Ekkor az egyik bokor furcsán kezdett zörögni, amit óvatosan, karddal a kezében megközelített. Amikor közelért egy vaddisznó tört elő belőle.
- Megvan a vacsora! - vicsorgatott. - Kapjuk el!
Mind utána rohantak és párperc múlva el is tűntek a lepusztult erdő hamutól fekete sűrűjében. Mikor már teljesen biztos voltam, hogy nem jönnek vissza egyhamar felegyenesedtem és Fawn felé fordultam.
- Veszélyes volt. - nyögtem ki teljesen érzelem mentes arccal.
Egy keskeny mosoly jelent meg az arcomon és halkan kuncogni kezdtem.
- Bátor vagy, tudod-e?
Ő még mindig szorongatta azt a gyökeret.
- Ennyivel tartozom legalább... Add ide! - nyújtottam ki a kezemet, hogy elvegyem.
Így kicsit jobban szemügyre tudtam venni. Ruhái már nagyon szakadtasak voltak, egyik combjáról már szinte teljesen hiányzott a nadrág szára, így láthattam az odatetovált lángocskát.
- Lehet, hogy egy piacra is bekéne néznünk...

Johnathan nem úgy tűnt, mint aki bármilyen okból kifolyólag is ellenezné a tervemet, úgyhogy minden késlekedést mellőzve megfelelő dobópozícióba tornáztam magam, amilyen halkan csak tudtam, aztán hatalmasat lendítettem a kavicson, hogy biztosan átíveljen a zsákmányt osztogatók felett. Az égett, sérült területen csak hangosabb zajt okozott, az ingatag növénymaradványok - holttestek - pedig még szét is forgácsolódtak, további furcsa, már-már ijesztő aláfestésül szolgálva a fő becsapódás keltette jelenségnek.
És amikor már azt, hittem, jobb nem is lehetne, mintha csak a Természet segítséget küldött volna, jelent meg a vadkan, akit minden bizonnyal a hangosan vitatkozó banditák idegesítettek fel.
Hogy miért nem aggódtam, amikor kergetni kezdték?
Egy: A vadkan úgyis sokkal gyorsabb volt, és csak a sorsukat kísértették, ha azt hitték, hogy egyszer csak nem fog visszafordulni, hogy a bokrok takarásából egyesével felöklelje őket.
- Igen. - feleltem társaságomnak, mialatt kikászálódtam a rejtekhelyünkről és közelebb merészkedtem ellenségeink szedett-vedett táborhelyéhez - De még veszélyesebb lett volna várni az alkalomra, amikor elszökhetünk.
Nem értettem, miért nevetett fojtottan, s csak remélni tudtam, hogy nem rajtam, mert azt nem szoktam jó szemmel nézni, és különben is, jelenleg túl jó kedvem kerekedett ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzam. Bólintottam, aztán viszonoztam a mosolyát. Nem éreztem most szükségét elrejteni az érzelmeimet.
Megvan. Talán ő is örül, mert megúsztuk. - tanakodtam magamban, amikor visszafordultam felé, azon gondolkodva, mit kellene tennem.
- Rendben. De vigyázz rá. - figyelmeztettem finoman, aztán mikor átadtam neki a csemetét, ő pedig még mindig nézett... és nézett, visszacsempésztem arcomra az érzelemmentesség álarcát.
Most tűnhetett fel neki, hogy nem vagyok gyermek? Nem... biztosan észrevette, hogy lapos vagyok. Nem... teljesen végigmért.
Éreztem, hogy az arcom a sok töprengés hatására értetlenséget tükröző, kínos, bár egészen halvány grimaszba torzult.
- Lehet, hogy egy piacra is be kéne néznünk... - mondta végül, én pedig úgy töröltem le az ábrázatom, mint pincérleány az asztalt.
Lenéztem a foszló, lyukas ingemre, amely kényelmesen túlméretezett volt ahhoz, hogy tökéletes viselet legyen. A nadrágomra, amely éppen illeszkedett a lábaim vastagságához - kivéve ott, ahol már nem volt meg -, aztán a csizmámra, amely pontosan megfelelően lett elkoptatva ahhoz, hogy napokat is képes lettem volna egyhuzamban gyalogolni benne. Nem értettem.
Baj van a ruháimmal?!
... Aztán végül ráeszméltem a probléma legbiztosabban kijelenthető forrására. Az öltözékem olyannyira elnyűttem a céltalan vándorlásban, hogy a fehérneműmet és néhány foltot leszámítva gyakorlatilag meztelen voltam, ez a tény pedig általánosságban fogalmazva mindenkit zavart, aki nem én voltam vagy nem ismerte a mesterem, Basilt. Persze ő nem ment ennyire messzire, ha a vallásáról és meditálásról volt szó, ámde szemrebbenés nélkül kezelte az ilyen eseteket, s talán pontosan ezért vált ő az egyetlen olyan személlyé, akinek társaságában jóformán a legkisebb bőrfelület kivillanását kellemetlennek éreztem néhanapján.
Halkan sóhajtottam, meghagyva magamnak, hogy ne szóljak semmit, hiszen éppenséggel feszültségmentesen el tudtam rendezni ezt a problémát.
Kettő: Ha valóban olyan buták voltak, hogy őrizetlenül hagyják a vitatkozás tárgyát, hát ne lepődjenek meg, ha hiányos lesz a készlet.
- Hát... van miből költeni. - feleltem Johnathan-nek kissé talán túlságosan is hangomban érezhető büszkeséggel, mialatt elfordultam tőle és néhány lépéssel arrébb leereszkedtem a földre, hogy egy kopott, összehúzható erszénybe pénzérméket dobáljak.
Amikor megtelt, felkötöttem az övemre a druida botom mellé, aztán várakozóan megtettem pár nagyobb lépést előre, hogy jelezzem, folytathatjuk az utunkat Hellenburg irányába.


Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mire vége szakadt az erdőnek. Mindig megfeledkeztem a pillanatok múlásáról, amikor gondolataimba merülve jártam a fák, bokrok, indák között, még akkor is, ha errefelé alig maradt belőlük épen valami, és ez majdnem leküzdhetetlen fájdalommal töltötte el a szívem. Megritkult a feketedett aljnövényzet-szőnyeg, s az égből is egyre több és több látszott, míg végül látni lehetett a teljes felhőforgatagot és a magasban vitorlázó madarakat is.
Sercegés.
Először nem is értettem, hogyan hallhattam a sűrű fű hangját a talpam alatt, ha egyszer leégett minden, aztán rájöttem, hogy magunk mögött hagytuk a sérült területet. Nyílt mindenség vett körül magam előtt, itt-ott házakkal és legelésző állatokkal a láthatáron. Egy út is kacskaringózott nem messze előttünk.
- Hellenburg az úticél? - kérdeztem meglepő hirtelenséggel a hosszas csend után - Ha nem, akkor is követhetjük. - mutattam az útra - Biztosan elvezet valahová, ahol vannak vendéglők.

- Ehhez a pénzhez vér tapad. Tudod te, hogy hány embert öltek meg érte? Tudod te, hogy hány anya roskad most sírva a korhadt íróasztal fölé temetési beszédet írni elhunyt férjéért és fiáért, akiket ezért... - dobtam fel egy maroknyi érmét a levegőbe. - ... a pénzért gyilkoltak meg? Tudod te, hogy hány édesapa lopja a háromnapos kenyérszélet a nemesek kutyáinak tálkáiból, hogy legyen mit enni a családjának? Tudod te, hogy hányan járulnak bíró elé, amiért megfosztották őket vagyonuktól és még egy vágást is kaptak a homlokukra? Mindegyikre nemleges a válaszod, látom... És te mégis vennél magadnak ebből a pénzből ruhákat? Nem gondolod, hogy jobb volna odaadni a szegényeknek?
Egy halvány félvigyort húztam az arcomra.
- És tudod hogy mi a legszomorúbb az egészben? Hogy engem sem érdekel ez a maszlag! - nevettem fel olyan hangosan, amennyire csak lehet és kétkézzel kezdtem szórni a pénzt a táskámba.


Út. Félreeső szakasz volt, de jelen állapotában mégsem különbözött semmiben a főutaktól. Ezt is hamu lepte és azt is. Azon talán többször fordult meg egy-egy szekér, de a pusztítás után gondolom senki sem hagyta el szívesen kényelmes otthonát, és ezzel teljes mértékben egyet is tudok érteni. Ha nekem is volna otthonom, biztosra mondom, hogy most ott henyélnék az ágyamon várva arra, hogy a közelben kinyosson egy kocsma, ahol jó söröket árulnak.
Végül is a játék egyre ment ki: Inni. Most is éppen odatartottam, ráadásul még egy aranyos útitársat is kaptam magammellé, szóval úgyvélem, hogy jelen helyzetben panaszra nekem van a legkevesebb okom. Mégis... Valami gyötört belülről. Egy olyan érzés, amit nagyon régen éreztem utoljára. Talán a Megszállásom napján, a trandiai vérengzés idején.
Valahogy ezt az érzést mindig a vérszaghoz társítottam, de ezúttal mégcsak egy patkány sem döglött meg a közelben, hogy az ő néhány cseppnyi vérét érezzem. Érdekes volt. Belülről emésztett, mint amikor... Amikor valaki megbánja bűneit.
És ekkor mint derűlt égből a villámcsapás csapott belém a gondolat: Az érzés, ami most nem hagy nyugodni az a bűntudat. Az a bűntudat, ami amiatt alakult ki zavaros és sötét lelkemben, mert egy ilyen ártatlan lányt mint Fawn megbántottam azzal, hogy a vallását semmibevéve szarnak tituláltam egy általa fontosnak tartott akármit... Ami így jobban belegondolva egy ugyanolyan élőlény, mint én. Annyi különbséggel, hogy neki hasznai is van, mivel egyben tartja a táplálkozási láncot, én meg csak tengődök napról napra és gyakorlatilag csak a mának élek. Nem tervezek hosszútávra és folyton csak a pillanatnyi örömöket keresem az életben. Ez a növény és a lány ebben olyan különbözőek tőlem. Ők nem a saját szórakoztatásukat tartják szemelőtt, hanem másokét.
- Bocsánat. - próbáltam komorságot varázsolni az arcomra ami nem túlzottan ment, így egy kissé el is pirultam. - Bocsánat, hogy szarnak neveztem ezt az élőlényt.

Sebesebbre fogtam az iramot, miközben sóhajtottam. Úgysem volt sok esélye, hogy elfelejteném, így hát szabadjára engedtem magamban azt, ami azóta gyötört belülről, hogy Johnathan megszólalt a pénzrakásnál. Ugyan nem válaszoltam neki azonnal, ám attól még mélységesen foglalkoztatott, ami történt. Amit mondott. Mintha minden egyes lépésem azt visszhangozta volna, azt az egyetlen szót, ami betöltötte az egész elmémet.
Tudom.
De mit kezdhettem volna vele? Az élet sosem volt igazságos, sosem volt olyan, amit az elkényeztetett, burokban nevelt kislányok szépnek mondtak volna. Sohasem volt kegyes, és legfőképpen nem logikus. Életek haltak és születtek nap mint nap, percről percre, szempillantásnyi idő alatt megérkezve és eltűnve. Senki sem tudhatta, melyik milyen véget ért és milyen utat járt be azelőtt, kivéve, ha közelről ismerte. Bár talán még akkor sem. És mi... ő vagy én vagy akárki más, sem tehettünk arról, hogy valami, ami nélkülözhetetlen a saját létezésünkhöz, valaki másnak a kárát volt hivatott feltüntetni. Johnathan egyáltalán nem tudta, mik a Természet törvényei. Nem tudta, mert akkor nem mondott volna ilyet.
Hiszen mi most csupán másvalaki tettéből hajtunk hasznot, olyan tettből, amelyért bizonyára nem kért áldást, csak kapzsi módon elvette. Nem tettünk azzal semmi rosszat, hogy hozzányúltunk. Nem a mi bűnünk volt, sőt, éppen ellenkezőleg: így legalább úgy éreztem, kapcsolatba kerültem az áldozatok lelkeivel és alkalmam nyílt imádkozni - ugyanúgy, mint amikor egy állatot vagy növényt láttam viszont magam előtt a tányéromban vagy bármilyen más felhasználásból. A kettő nem jelentett olyan nagy különbséget: tett volt, amelyet véghez kellett vinni, csak az indok változott. De éppen ez a csak tette annyira fontossá. olyan kicsinek tűnt az egész szempontjából, mégis ez volt az, ami jobbá tehetett minket. Egy olyan láncszemmé a Természet Körforgásában, amely tudja a helyét, tudja a szabályokat és tudatosan látja el a helyének megfelelő feladatokat.
Érdekel.
De ha nem vettem volna el életem minden egyes pillanatában abból, amiben létezem, nem is lettem volna most itt. Rideg... Ezt mondták egyszer a Természet Törvényeire, amikor szokásosan csak meg akartam szökni otthonról és eljutottam egy közeli, aprócska piacra. Nem tartottam elég fontosnak az egész történetet ahhoz, hogy megjegyezzem, és jelenleg nem is ez volt a lényeges, hanem a tény, amelyet inkább neveztem volna ridegnek, mint azt a gyönyörűséget, amit a világtalanok képtelenek voltak észrevenni.
Nem mindig az rossz, ami annak látszik.
Ennek fordított igazságáról is tudtam volna mesélni, de visszatartott, amit a férfi - vagy fiú, fogalmam sem volt róla - mondott. Nem érdekelte. Feleslegesen nyitottam volna ki a szám és préseltem volna szavakat a fogaim közé, úgysem értette volna, amiről beszélek. Ő látott. Látnia kellett, hiszen tünde volt, legalább egy kicsit. Csak éppen süket volt, de az végtelenül.
Romos, elhagyatottnak tűnő tanyaház terült el a bal oldalamon. Csípőmnél hullámzó botom vége egyenesen az ablakok vonalában szántotta a levegőt, ahol éppen egy kontyba rendezett hajú, szegényes öltözetű asszony hajolt ki, hogy kirázzon valami rongyot. Nyilvánvalóan földműveléssel foglalkozhattak, mert a ház mögött furcsán természetellenes földdarabkák feküdtek szelíd mozdulatlanságban, azt a néhány tehenet leszámítva, akik a felhagyott foltokon legelésztek. Nem éreztem semmit. Sajnálat? Miért kellett volna sajnálnom azokat, akik itt éltek? Szívesebben lettem volna nincstelenek gyermeke. Minél kevesebb dolog kötött az elanyagiasodott világtalanokhoz, annál nagyobb boldogságban élhettem volna. De nem, nem születtem még csak kormosnak sem, az igazi szegénységet pedig jóformán hírből sem ismertem.
Johnathan szótlan volt, így nem kissé lepett meg a megszólalásával, azt pedig már nem is említsük, miféle érzelemhullámot kellett hirtelen vékonynak és törékenynek tűnő álcámnak maga mögött tartania.
Bocsánatot kért...
Kiüresedetten pislogtam rá, mintha nem értettem volna, amit mondott, hogy leplezzem azt a temérdek kérdést, ami szemvillanások alatt felgyülemlett bennem. Mi zajlott le benne? Mi juttatta oda, hogy belátta a hibáját? Biztos voltam benne, hogy nem állt neki hozzá beszélni az a kis nyírcsemete... Ebben az egyben biztos. Legalábbis, szavakkal, gondolatokkal nem tehette. Furcsának, nem oda illőnek tartottam, hogy Johnathan levetkőzte a természetét, egy ilyen erőltetett, nevetés nélküli, démonokra legjobb tudomásom szerint is egyáltalán nem jellemző testbeszédre. Ez... és az, amit mondott, végül önkénytelenül is elindítottak bennem valami visszafordíthatatlant.
Én tettem volna lehetővé ezt a változást benne?
- Örülök, hogy meggondoltad magad. - feleltem teljesen érzelemmentesen, legalábbis nagyon igyekeztem mindent elrejteni - Átláttad. Látszik rajtad. Mi győzött meg végül?
Tudni akartam. Most nem kíváncsiságból. Olyan hevesen égő tettvágy kapott el, olyan megingathatatlan bizonyosság: Át tudom formálni a világtalanokat! 
Nem át tudnám. Tudom.
Régen öntött már el ilyen erős büszkeség. Azt hiszem, kissé el is mosolyodtam.

Értetlenül pislogott rám fehér szemeivel. Nem akarta elhinni, hogy bocsánatot kértem. Az ő helyében én sem tettem volna másképp. Sőt. Egy ilyen szenilisnek tűnő fickó bocsánatkérő szavait inkább érteném gúnyolódásnak vagy szitokszónak mintsem igazi, szívből jövő bocsánatkérésnek. De mindenkinek van lelke... Egy nagyon régi kép élt bennem ezzel kapcsolatban.
Édesapám, Edward Firewood egyszer elvitt egy templomba. Előtte csak tünde szentélyekben jártam, szóval csodálatosnak tartottam a hatalmas belsőtereket és freskókat, amik a gyönyörűen mintázott falakra voltak felfestve. Körülbelül négyéves lehettem, így minden olyan hatalmasnak tűnt. Az emberek mosolyogtak rám és rendszerint közölték apámmal, hogy milyen szép gyerek vagyok, ami nagyon jól esett, mivel előtte nem kaptam még annyi dícséretet olyan rövid idő alatt. Apa bevezetett egy fapadba. Puha kis vörös párnák voltak rajta, amiknek a tapintása a mai napig tisztán ott maradt tudatomban.
Néztem, ahogy mindenki összekulcsolja kezét és követtem a példájukat. Bejött a pap és elkezdte a Szent Misét. A nagy részére nem emlékszem, csupán egyetlen egy dolog maradt meg, viszont az végtelenül tisztán. A lelkét mindenki a Szentlélektől kapta és aki magaellen követ el bűnt, az ellene követi el.
Talán ez tudta rávinni lelkemet a bűnének megbánására. Egy olyan aprócska szó, hogy "szar" ennek a lánynak feltehetőleg a legnagyobb káromkodások között van, főleg ha egy növényről beszélünk. Az egészben ez fájt a legjobban. A lány. Ő rajta cseppet sem voltak megfigyelhetőek a kevélység, irigység, falánkság, hiúság, harag vagy bujaság jelei. Egyáltalán az egész lénye tiszta volt és én neki ártottam.
- Te. - böktem ki komor arckifejezéssel a fehér szemeibe bámulva.

Nem is volt kérdéses. A vörös szempár az enyéimet fürkészte, szokatlanul hosszú ideig, ahhoz képest, hogy csak nemrégiben találkoztunk először. Nem sokan műveltek hasonlót velem szemben, legalábbis ilyen körülmények között biztosan nem, elvégre komolytalan kisgyereknek tűntem, s ha ehhez még szakadt, gondozatlan külsőmet és furcsa kisugárzásomat is hozzácsaptuk, a self lánya azt várta volna, mások majd nem is akarnak szemkontaktust létesíteni vele.
Hiszen ez volt a cél, egy a sok közül, amelyek azt voltak hivatottak elérni, hogy minél jobban elzárhassam magam mindenkitől. Úgysem érdekeltem volna senkit, úgysem vettek volna komolyan, még azok sem, akik ismerték apámat és rajtuk keresztül - felszínesen - engem is. Persze voltak kivételek. Ritkán, azonban, olykor-olykor megesett, hogy valaki méltóztatott felismerni a tényt: a látszat csal. Bár nem jelentettem volna ki teljes bizonyossággal, hogy meg is értették, pontosan mit látott rosszul mindenki. Hogy is várhattam volna el ezt, ha még én sem voltam képes mindent elfogadni és átgondolni? De elvártam, némileg önző, kifordított módon, és most mégis én lepődtem meg, amikor azt kaptam, amit akartam.
Egy végtelennek tűnő pillanatig néztem a vörös szemekbe és próbáltam belőlük a lehető legtöbbet kiolvasni, mintha egy állat gondolataiban kutakodnék. Egyáltalán nem lepődtem meg, hogy nem sikerült. Csak tiszta, töretlen komolyságot láttam, valamiféle, démonokra egyáltalán nem jellemző, mélynek tűnő megbánással, amelytől... pontosabban Johnathan nézeteinek alakulásától kissé dagadni kezdett a mellkasom. Ez persze csak addig tartott, amíg rá nem eszméltem, micsoda butaságot csináltam. Hagytam magam rászedni, annyi év után egy furfangos tudásdémonnal az oldalamon. Már kezdtem volna dühbe gurulni... éreztem, hogy vörösödik az arcom a haragtól, és éreztem, hogy szavak tolulnak a nyelvem hegyére.
Démonok!
De aztán... rá kellett ébrednem, hogy nem történt semmi. Útitársam nem kezdett sem gúnyos hahotába, sem pedig élcelődésbe a naivságommal vagy bármi mással. Mindezek helyett egyetlen szót mondott: Te.
Én.
...
Így párolgott el minden indulatom és vette át a helyét ezúttal egy kellemesebb, könnyedebb büszkeség, mintha csak a szél simogatott volna. Nem éreztem tehernek a lépteimet, sem pedig az engem körülölelő, egyben nyugtalanságot és végtelen kíváncsiságot szülő síkságot. Csak menni akartam előre, látni mindent, amit eddig nem láttam, és úgy menni el mindenki mellett, hogy igenis képes voltam valami olyanra, amelyet senki nem nézett volna ki belőlem. Legfőképpen nem a családom.
Nem válaszoltam. Úgy éreztem, szavak helyett sokkal nagyobb megerősítésként - és nem mindennapi ajándékként - szolgálhat számára, ha valami mást teszek, valami szokatlant, valami olyat, amit mások előtt - s főleg másoknak címezve - rendkívül ritkán követtem el.
Elmosolyodtam, őszintén, mindent belevegyítve, amit most éreztem. Arcomra elégedettség költözött, talán kissé túlságosan is nagy ahhoz képest, amelyet a társadalom egészségesnek mondott volna. De igazam volt. És ő belátta.


Nem tudom, mennyi idő telt el azóta, hogy utoljára megszólaltam vagy ránéztem volna társaságomra. Egyszerűen csak jól éreztem magam, kihasználva annak minden percét, hogy végre egyetlen egyszer életem folyamán nem szorult görcsbe a gyomrom, amiért elhagytam szeretett erdőmet és engedtem a lábaimnak, az engem hajtó örökös kíváncsiságnak, tettvágynak és bizonyítási hajlamnak, hogy egyre sűrűsödő emberházak közé vigyenek. Úgy éreztem, bármit megtehetek, bármit, amit elgondolnom szem szabadott volna. Az pedig, hogy valószínűleg odahaza azt sem tudták, merre járok, csak még letörölhetetlenebb vigyort varázsolt a szám szélére, igaz, úgy igyekeztem, hogy éppen csak látszódjon. Jobb taktikának tűnt azt mutatni az emberek felé, hogy valóban csak egy furcsa kölyök vagyok.
Kereskedőnek tűnő, néhány fős csapatok tűntek fel szekerekkel vagy éppen csak ládákat cipelve egyik épülettől a másikig. Módosabb öltözetek villantak fel a tömegben, színek, bőrárnyalatok, formák, magas, kerekfülű és elvétve egyéb fajba sorolható lények, mégis furcsa egységet képeztek, ezen pedig minden áldott alkalommal meglepődtem, amikor csak a szemem elé került valami hasonló látvány, vagy épp Corlieva meséit képzeltem el. A tetők indákhoz hasonló kuszasága felett fal meredezett a távolban, az a kőfal, amelyen át egyszer már elértem Hellenburgot.
- Közel vagyunk. - jelentettem ki a nyilvánvalót, de valahogyan utalnom kellett rá, hogy Johnathan ossza meg velem a terveit, elvégre én hívtam meg, és mint olyan, nem tehettem meg, hogy csak beviszem majd valahová, ami nekem tetszik - Véleményem szerint előbb a piacot kellene célba vennünk. A népek különösen udvariatlanok tudnak lenni azzal, aki nem az előírásaiknak megfelelően öltözködik. De ha te előnyben részesíted a vendéglőkeresést és vállalod a kockázatot, hogy bámulni fognak minket, vagy megszólnak, legyen, ahogy szeretnéd.
Igazán meg kellett erőltetnem magam, hogy egyszerre ennyi mindent közöljek vele, de nem lepődtem meg, elvégre ezúttal nem volt segítségemre olyan hajtóerő, mint a harag. Azért még ránéztem, amolyan kérdőn, hátha nem voltam egyértelmű az imént, amikor mindössze annyit próbáltam közölni vele, hogy beszéljük meg a menetrendet.

Mosolygott. Mindenre számítottam, de erre végképpen nem. Egy nagyon őszinte mosoly ült ki a komor arcra. Nem szólt egy szót sem, csak csendesen mosolygott. Mégis úgyéreztem, hogy közelebb kerültem hozzá, mintha ezerszót váltottunk volna. Látszott rajta, hogy nem mindennap engedi kiülni boldogságát az arcára.
Öröme átült rám is és én is egy teljesen őszinte mosollyal feleltem neki. Nem tudtam, hogy mit kéne tenni. Soha sem volt még ilyen. Ha közelebb lépek hozzá tolakodónak talál, ha távolabb pedig azt szűri le, hogy nem vágyom a közelségére... Jó döntésnek találtam, ha lassacskán húzódok egyre közelebb hozzá, akár úgy, hogy percenként csak centikkel is.

--OO--

Egyre érdekesebb szerzetek bukkantak fel, egyre szebb ruhákat viselve. A kereskedők lóhúzta szekerei is megsokasodtak és ezekből csak egy dologra lehetett következtetni: Közeledünk.
Már nagyon közel lehetett a város, amit Fawn is megjegyzett, majd egy mélylevegő vétele után gyorsan el is hadarta terveit. Látszott rajta, hogy nem gyakran csinálja ezt sem, de úgy tűnik, hogy a pusztítást követő nap a legmefelelőbb arra, hogy utat engedjünk érzelmeinknek. A katasztrófák közelebb húznak minket egymáshoz.
- Legyen a piac először! - néztem ismét a szemeibe, amelyek valahogy szebbnek tűntek, mint mikor először megpillantottam őket.

Szép játék volt igazán, és nagyon érdekes volt két ennyire különböző karaktert látni egy játékban. Úgy látom Johnny tényleg erősen jellemfejlődik, amit nagy örömmel figyelek, Wyn gondolatmenetei, a tiszta természetszeretete pedig továbbra is lenyűgöző, ráadásul mindketten nagyszerűen írtok. Jó volt gyermekeim, csak így tovább! Ösztönzésül itt van 100 tp.