[Ostromjáték] Hivatali blokk

A hivatali blokk elfoglalása, fontos papírok felgyújtása és az új rezsim megszilárdítása.

A hivatali blokk felé tartottam. Ugyan még nem jártam ott, pontosan tudtam, merre találom.
A Tünde – erdő elhagyása óta folyamatosan újabb és újabb helyzetekbe csöppentem, így nem volt más választásom, mint hogy alkalmazkodom hozzájuk, vagy továbbra is elutasító maradok velük szemben, ami valószínűleg korai halálomhoz vezetett volna.
De az utóbbi időben az életért való küzdelem érzése sokkal erőteljesebben lángolt fel bennem, mint valaha, és ez egészen odáig vezetett, hogy beálltam Dél mellé. Kezdetben nem érdekelt különösebben a sorsa, ha úgy állt volna a helyzet, kész lettem volna azonnal ott hagyni, mert nem éreztem magamat idetartozónak.
A távolságtartás és merev elutasítás azonban nem egy olyan életforma, ami sokáig fenntartható, egy idő után akaratlanul is elkezdünk húzni valamihez vagy valakihez, a világ nem hagy csak úgy lebegni bennünket önmagában. Én is egyre közelebb kerültem a többiekhez, kezdtem kevésbé idegennek érezni a bajtárs szót, míg egyenesen célommá nem vált Dél támogatása, amit ugyan nem voltam képes még otthonomnak tekinteni, de mégis közelebb került hozzám, mint azt korábban hittem volna.
Miután a többiekkel sikeresen áttörtük a déli falakat, az egyik egyenruhás nő a hivatali blokkhoz parancsolt, ugyanis szükségünk lett volna minél több dokumentum megszerzésére.
Ekkor megláttam az épületeket, és elkezdtem közelíteni, de a mellettem álló ház takarásából kikerülve, a bejárat felé pillantva észrevettem, hogy ott áll két őr. Megpróbáltam természetességet vinni mozdulataimba és arcvonásaimba, majd az épülettől nem messze lelassítottam, és gondolkodva körbepillantottam, mintha kerestem volna volna valamit.
A két őr gyanúsan méregetni kezdett, ám úgy tettem, mintha ez csak akkor tűnt volna fel nekem, és közelebb sétáltam. Közben próbáltam kigondolni valami tervfélét, amivel elcsalhatnám őket, de mivel ez idő alatt semmi nem jutott eszembe, megpróbálkoztam az első dologgal, ami felötlött bennem.
Remélem, hogy dolgoznak erre selfek futárként.
Már szinte a küszöbhöz értem, mikor a bal oldalon álló őr, egy magas, hosszú szakállú férfi, fegyverét az ajtó előtt keresztbe téve fenyegetően, de nem rosszindulatúan rám szólt:
- Hé, mit kóborol itt maga? Nem látta mindenütt az ellenséget? Meneküljön haza, még a végén egy kóbor lövedék eltalálja!
Sajnos nem volt olyan egyszerű dolgom, mint reméltem, bár erre számítottam is.
- Elnézést, egy fontos levelet kell kézbesítenem Mr. Petersnek – reagáltam a nekem szegezett kérdésre. Úgy emlékeztem, mintha a tünde nő említett volna ilyen nevet, úgyhogy nem is igazán kételkedtem az igazságtartalmában. - Tudom, hogy veszélyes ilyen időkben kint lenni, de nekem nincs családom, valamiből pedig meg kell élni - vontam meg a vállam.
Az őr tanácstalanul nézett a másikra, az pedig szintén megvonta a vállát.
- Nem ismerem a dolgozókat odabent....
A szakállas erre sóhajtva felém fordult:
- Bemehetsz, de veled megyek én is. Egy rossz mozdulat, és kint vagy.
Ezt elkönyveltem fél sikernek, és ugyan kissé nyugtalanított a helyzet, igyekeztem mindezt arcommal nem kifejezni.
- Rendben - válaszoltam. - Igazából örülök is neki, mert csak kétszer jártam itt, így nem ismerem az említett személyt, csak névből, szóval szívesen venném, ha elvezetne hozzá.
Az őr jelzést adott, mire én beléptem, és előtte haladva megindultunk a folyosókon.
Bent azonban meglehetősen nagy káosz fogadott. Hatalmasnak tűnt innen nézve az épület,több részre volt osztva, és hivatalnokok rohangáltak mindenfele. Mindezt óriási hangzavar is kísérte, ami csak még nagyobbá varázsolta a fejetlenséget. Elszórva néhány őr állt, de láthatóan nekik is nehezükre esett figyelni a történések közben.
Nem pont erre számítottam, mikor beléptem, a fejemben ugyanis még a hivatalok fegyelmezett és kiegyensúlyozott képe élt, hangtalan sürgés-forgással.
- Nahát, itt meg mi történt? – fordultam csodálkozva a férfi felé, habár nem volt nehéz kitalálni a választ.
- Mi történt? Ostrom, az történt. Történik épp most is. - Erre ő is körülnézett. - Na, hol ez a miszter...valakicsoda?
Éreztem az őr hangján, hogy elég butának gondolhatta a kérdést, de sosem voltam jó színész, bár egyelőre még nem éreztem úgy, hogy elrontottam volna  a küldetést.
- Mr. Peters, uram - azzal tanácstalanul ránéztem. - Ugye, Ön ismeri? Azt tudom, hogy a kollégája nem... De mindegy, akkor meg is kérdezhetünk valakit, ha nem.
- Dehogy ismerem, a falakon dolgozom általában, nem itt… - válaszolta.
Ekkor hirtelen vállon ragadott, és már azt hittem, hogy ki akar dobni, mikor rájöttem, hogy a recepció felé kezdett tolni.
Egy nagyobb embertömeg tolongott ott, de az őr egy "Félre!" üvöltéssel egy ösvényt nyitott számunkra az asztalig. Egy szigorú tekintetű vámpírhölgy ült ott, rám eső tekintetét nem éreztem valami barátságosnak.
- Ez a tünde valami miszterakárkit keres – szólalt meg először az őr.
A hölgy összevont szemöldökökkel ismét felém fordult.
- Kit?
- Mr. Peterst keresem - ekkor azonban már nem éreztem túl jó ötletnek hozzátenni, hogy levelet hoztam, bár sejtettem, hogy úgyis rákérdez majd az indokra.
A vámpírhölgy erre ismét felhúzta az egyik szemöldökét.
- Rossz helyen keresi, itt olyan nincs. Mit akar itt?
Ez nem hangzott túl jó hírnek, de azért még próbálkoztam, úgyhogy sóhajtottam egyet, mintha inkább fárasztana, mintsem nyugtalanítana a válasz.
- Nos, fontos ügyben keresem, de ha nincs ilyen ember itt... Akkor valaki hasonló névvel? Lehet, hogy félreértettem.
- Két tünde dolgozik itt. Asleigh Blightwood és Aelfwind Creekhollow. Meglehetősen félreérthetett valamit, az már biztos. Feltételeznem kell, hogy más ügyben van itt, amit jó lenne, ha hamar tisztázna, sokan várnak maga mögött.
- Ó, értem – pillantottam magam mögé kissé feszengve, majd mással próbálkozva visszafordultam a nő felé: - Igazából az, aki küldött, csupán a szülei telkének iratait keresi, és ennek a továbbítására kér engedélyt. Fontos lehet, mert nagyon sietve küldött, és valószínűleg ezen múlik az élete, elvesztette a családját. - Itt megálltam. Észrevettem, hogy már nagyon türelmetlenek, így befejeztem. - Szóval valószínűleg ők is meg tudják mutatni.
Reméltem, hogy ez elég ártalmatlan ügynek tűnik, igyekeztem olyat mondani, amiből kiderül, hogy nem északkal vagy déllel kapcsolatos, legalábbis közvetlenül, sokkal inkább magánügy, bár ha már azt sem fedi fel elsőre valaki… Illetve nem tudtam, háborús időkben mennyire lehet bármire is csupán magánügyként tekinteni.
- Tehát behazudtatta magát ide, hogy elvigye egy gyávának a teleklevelét aki a vész első hallatára el akarja adni a birtokát? - fintorodott el a nő. - Szánalmas ez a város. Hibáztassa majd az illető az őröket, akik beengedték ide magát.... Mi a neve a telek tulajdonosának?
Ekkor elővett egy nagy ív papírt, és írni kezdett.
- Nem, nem hazudtam! Én csak azt mondtam, amivel megbíztak. Roy Clark, az édesapja nevén volt - itt megálltam, majd megint sóhajtva, ránéztem: - Nézze, nekem ehhez nem sok közöm van. Csak vezessenek oda, és elkérem, amit kell - bár ekkor már elég kilátástalannak éreztem a helyzetem.
Mikor leírta, amit akart, a kezembe nyomta, az őr pedig megint meglódított a folyosó irányába, ahol egy rövidebb séta utána egy nyitott ajtóhoz értünk. Miután beléptünk, egy újabb őrre esett a pillantásom, akitől nem messze egy vézna férfi állt.
Az eddig kísérgető őr a másik felé intett, a hivatalnok pedig kérdően rám tekintett és várakozva kinyújtotta a kezét.
- Papírt.
- Tessék, itt van - adtam át az előbb kezembe nyomott papírdarabot, majd idegesen a mögöttem álló kardot viselő férfira tekintettem. Kár volt azt gondolni, hogy nem lesz itt őr, de akkor már nem lehetett változtatni ezen, valahogy akkor is át kellett adnom az üzenetet, lehetőleg úgy, hogy ne dobjanak ki még előtte vagy rosszabb...
A férfi rátekintett a lapra, majd eltűnt. Körülbelül öt percig lehetett távol, és csend telepedett közénk. Egy ideig csak álltunk egy helyben, közben pedig eszembe jutott a korábban látott felfordulás, ami éles kontrasztot alkotott ezzel a kínos csenddel, és hogy mi történik majd az egész hellyel…
Ekkor ért vissza a hivatalnok.
- Nincs ilyen polgár a városban – közölte, mire a kardos férfi megköszörülte a torkát.
Ugyan számomra nem volt meglepő, amit mondott, hiszen azt már csak kitaláltam, de megpróbáltam még valamiféle kapaszkodót keresni.
- Nem is csodálom, hogy nincs meg, nem úgy néz ki már ez a hely, mintha minden ott lenne, ahol kell. Mit gondol, mi lesz mindezzel, ha ideérnek a katonák?
Ám ez inkább csak fokozta a korábbi feszültséget, és az őr kivonta előttem a kardját.
- Jobban aggódnék magam miatt a helyében, kisasszony. Kezdem gyanítani, hogy nem azért jött, amit állít, és minden jogom megvan kidobatni magát innét.
- Tessék, csak nyugodtan! - Bár nem tudtam, hogy ez most segít-e a helyzetemen vagy se, de inkább az utóbbi éreztem valószínűnek...
Ebben a kis térben elég megkötve éreztem magam, ezért arra gondoltam, ha hagyom magam elvezetni, jobb alkalmam is nyílik arra, hogy megszökjek, és elbújjak az épületen belül, ahonnan már talán könnyebbé válik eljutnom valakihez. Bár igazából fogalmam se volt, hova lehetne futni, ahol nincsenek őrök, hiszen szinte az egész épületet betöltötték.
Nem gondoltam, hogy sokat fog teketóriázni, de azért meglepett a hirtelensége, amivel hátulról a nyakamnál megragadta a ruhámat, mint egy kölyökmacskát, és elkezdett kifelé vezetni a folyosón. Végig magamon éreztem a szorítását, szemeim viszont folyamatosan ide-oda jártak, lehetséges megoldás után kutatva.
Mikor olyan szakaszhoz érkeztünk, ahol pillanatnyilag nem tartózkodott senki, villámgyorsan előkaptam a botomat, egyetlen fegyveremet, és hátraböktem vele az őr irányába.
Ez meglephette, ugyanis egy pillanatra enyhült a szorítása, ami elég volt arra, hogy kiszabaduljak a keze közül, és elugorjak tőle, ám mielőtt még futásnak eredtem volna, éles kiáltás hasított a levegőbe.
- Betolakodó!
Két másodpercre lefagytam, de aztán nekiiramodtam, bár sokáig nem jutottam, mert egy erőteljes bénító szúrás hatolt a hátamba, ami a földre is taszított.
Eszméletlenül fájt, de sikerült a hátamra gurulnom, kezemben a bottal, felkelni azonban már nem tudtam,  ugyanis rögtön a legkisebb megmozdulásra belém szorult a levegő, így a lábammal kezdtem tolni magam hátrafelé, miközben valami használhatóbb fegyver után kutattam, szemem sarkából viszont láttam, hogy az őr egyre közelít felém.
Egy nyitott ablak bukkant fel mellettem, mögülem pedig páncélozott léptek zaja ütötte meg a fülemet, majd mikor mégis sikerült feljebb tornásznom magam, három másik fegyveres férfit pillantottam meg, akik közül kettő a kapu irányából tartott felém.
Óriási pácban éreztem magam, így az utolsó pillanatokban jelzést adtam le a közelben tartózkodó farkasaimnak, és nem sokára három alak ugrott be az ablakon keresztül a folyosóra.
Az őrök felé vetették magukat, csata bontakozott ki közöttük, két fegyverest hamarosan a földre is küldtek, ám egy harmadik, a kardos, még össze tudott szedni magában annyi erőt, hogy egy nagy lendülettel az egyik farkasba döfje a lándzsát.
Akaratlanul is egy kiáltás tört fel belőlem, de már nem tudtam mihez nyúlni, muszáj volt valahogyan kijutnom innen, és éreztem, hogy ha abban a pillanatban nem teszem meg, később már nem igen lesz erre lehetőségem.
Ügyetlenül, de meglepően gyorsan feljebb toltam magam annyira, hogy kiugorjak az ablakon, és még időben menekülőre fogjam.