Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 72

[Küldetés] - Arachnophobia (Jelentkezés)

Kedd Szept. 25, 2018 6:00 pm by Hannes von Rotmantel

[img(983px,553px)]…

Comments: 10

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 44


You are not connected. Please login or register

[Ostromjáték] Hivatali blokk

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 [Ostromjáték] Hivatali blokk on Kedd Jún. 12, 2018 11:39 am

A hivatali blokk elfoglalása, fontos papírok felgyújtása és az új rezsim megszilárdítása.

Felhasználó profiljának megtekintése

2 Re: [Ostromjáték] Hivatali blokk on Hétf. Jún. 18, 2018 10:17 am

Tessa Hendriks

avatar
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
A hivatali blokk felé tartottam. Ugyan még nem jártam ott, pontosan tudtam, merre találom.
A Tünde – erdő elhagyása óta folyamatosan újabb és újabb helyzetekbe csöppentem, így nem volt más választásom, mint hogy alkalmazkodom hozzájuk, vagy továbbra is elutasító maradok velük szemben, ami valószínűleg korai halálomhoz vezetett volna.
De az utóbbi időben az életért való küzdelem érzése sokkal erőteljesebben lángolt fel bennem, mint valaha, és ez egészen odáig vezetett, hogy beálltam Dél mellé. Kezdetben nem érdekelt különösebben a sorsa, ha úgy állt volna a helyzet, kész lettem volna azonnal ott hagyni, mert nem éreztem magamat idetartozónak.
A távolságtartás és merev elutasítás azonban nem egy olyan életforma, ami sokáig fenntartható, egy idő után akaratlanul is elkezdünk húzni valamihez vagy valakihez, a világ nem hagy csak úgy lebegni bennünket önmagában. Én is egyre közelebb kerültem a többiekhez, kezdtem kevésbé idegennek érezni a bajtárs szót, míg egyenesen célommá nem vált Dél támogatása, amit ugyan nem voltam képes még otthonomnak tekinteni, de mégis közelebb került hozzám, mint azt korábban hittem volna.
Miután a többiekkel sikeresen áttörtük a déli falakat, az egyik egyenruhás nő a hivatali blokkhoz parancsolt, ugyanis szükségünk lett volna minél több dokumentum megszerzésére.
Ekkor megláttam az épületeket, és elkezdtem közelíteni, de a mellettem álló ház takarásából kikerülve, a bejárat felé pillantva észrevettem, hogy ott áll két őr. Megpróbáltam természetességet vinni mozdulataimba és arcvonásaimba, majd az épülettől nem messze lelassítottam, és gondolkodva körbepillantottam, mintha kerestem volna volna valamit.
A két őr gyanúsan méregetni kezdett, ám úgy tettem, mintha ez csak akkor tűnt volna fel nekem, és közelebb sétáltam. Közben próbáltam kigondolni valami tervfélét, amivel elcsalhatnám őket, de mivel ez idő alatt semmi nem jutott eszembe, megpróbálkoztam az első dologgal, ami felötlött bennem.
Remélem, hogy dolgoznak erre selfek futárként.
Már szinte a küszöbhöz értem, mikor a bal oldalon álló őr, egy magas, hosszú szakállú férfi, fegyverét az ajtó előtt keresztbe téve fenyegetően, de nem rosszindulatúan rám szólt:
- Hé, mit kóborol itt maga? Nem látta mindenütt az ellenséget? Meneküljön haza, még a végén egy kóbor lövedék eltalálja!
Sajnos nem volt olyan egyszerű dolgom, mint reméltem, bár erre számítottam is.
- Elnézést, egy fontos levelet kell kézbesítenem Mr. Petersnek – reagáltam a nekem szegezett kérdésre. Úgy emlékeztem, mintha a tünde nő említett volna ilyen nevet, úgyhogy nem is igazán kételkedtem az igazságtartalmában. - Tudom, hogy veszélyes ilyen időkben kint lenni, de nekem nincs családom, valamiből pedig meg kell élni - vontam meg a vállam.
Az őr tanácstalanul nézett a másikra, az pedig szintén megvonta a vállát.
- Nem ismerem a dolgozókat odabent....
A szakállas erre sóhajtva felém fordult:
- Bemehetsz, de veled megyek én is. Egy rossz mozdulat, és kint vagy.
Ezt elkönyveltem fél sikernek, és ugyan kissé nyugtalanított a helyzet, igyekeztem mindezt arcommal nem kifejezni.
- Rendben - válaszoltam. - Igazából örülök is neki, mert csak kétszer jártam itt, így nem ismerem az említett személyt, csak névből, szóval szívesen venném, ha elvezetne hozzá.
Az őr jelzést adott, mire én beléptem, és előtte haladva megindultunk a folyosókon.
Bent azonban meglehetősen nagy káosz fogadott. Hatalmasnak tűnt innen nézve az épület,több részre volt osztva, és hivatalnokok rohangáltak mindenfele. Mindezt óriási hangzavar is kísérte, ami csak még nagyobbá varázsolta a fejetlenséget. Elszórva néhány őr állt, de láthatóan nekik is nehezükre esett figyelni a történések közben.
Nem pont erre számítottam, mikor beléptem, a fejemben ugyanis még a hivatalok fegyelmezett és kiegyensúlyozott képe élt, hangtalan sürgés-forgással.
- Nahát, itt meg mi történt? – fordultam csodálkozva a férfi felé, habár nem volt nehéz kitalálni a választ.
- Mi történt? Ostrom, az történt. Történik épp most is. - Erre ő is körülnézett. - Na, hol ez a miszter...valakicsoda?
Éreztem az őr hangján, hogy elég butának gondolhatta a kérdést, de sosem voltam jó színész, bár egyelőre még nem éreztem úgy, hogy elrontottam volna  a küldetést.
- Mr. Peters, uram - azzal tanácstalanul ránéztem. - Ugye, Ön ismeri? Azt tudom, hogy a kollégája nem... De mindegy, akkor meg is kérdezhetünk valakit, ha nem.
- Dehogy ismerem, a falakon dolgozom általában, nem itt… - válaszolta.
Ekkor hirtelen vállon ragadott, és már azt hittem, hogy ki akar dobni, mikor rájöttem, hogy a recepció felé kezdett tolni.
Egy nagyobb embertömeg tolongott ott, de az őr egy "Félre!" üvöltéssel egy ösvényt nyitott számunkra az asztalig. Egy szigorú tekintetű vámpírhölgy ült ott, rám eső tekintetét nem éreztem valami barátságosnak.
- Ez a tünde valami miszterakárkit keres – szólalt meg először az őr.
A hölgy összevont szemöldökökkel ismét felém fordult.
- Kit?
- Mr. Peterst keresem - ekkor azonban már nem éreztem túl jó ötletnek hozzátenni, hogy levelet hoztam, bár sejtettem, hogy úgyis rákérdez majd az indokra.
A vámpírhölgy erre ismét felhúzta az egyik szemöldökét.
- Rossz helyen keresi, itt olyan nincs. Mit akar itt?
Ez nem hangzott túl jó hírnek, de azért még próbálkoztam, úgyhogy sóhajtottam egyet, mintha inkább fárasztana, mintsem nyugtalanítana a válasz.
- Nos, fontos ügyben keresem, de ha nincs ilyen ember itt... Akkor valaki hasonló névvel? Lehet, hogy félreértettem.
- Két tünde dolgozik itt. Asleigh Blightwood és Aelfwind Creekhollow. Meglehetősen félreérthetett valamit, az már biztos. Feltételeznem kell, hogy más ügyben van itt, amit jó lenne, ha hamar tisztázna, sokan várnak maga mögött.
- Ó, értem – pillantottam magam mögé kissé feszengve, majd mással próbálkozva visszafordultam a nő felé: - Igazából az, aki küldött, csupán a szülei telkének iratait keresi, és ennek a továbbítására kér engedélyt. Fontos lehet, mert nagyon sietve küldött, és valószínűleg ezen múlik az élete, elvesztette a családját. - Itt megálltam. Észrevettem, hogy már nagyon türelmetlenek, így befejeztem. - Szóval valószínűleg ők is meg tudják mutatni.
Reméltem, hogy ez elég ártalmatlan ügynek tűnik, igyekeztem olyat mondani, amiből kiderül, hogy nem északkal vagy déllel kapcsolatos, legalábbis közvetlenül, sokkal inkább magánügy, bár ha már azt sem fedi fel elsőre valaki… Illetve nem tudtam, háborús időkben mennyire lehet bármire is csupán magánügyként tekinteni.
- Tehát behazudtatta magát ide, hogy elvigye egy gyávának a teleklevelét aki a vész első hallatára el akarja adni a birtokát? - fintorodott el a nő. - Szánalmas ez a város. Hibáztassa majd az illető az őröket, akik beengedték ide magát.... Mi a neve a telek tulajdonosának?
Ekkor elővett egy nagy ív papírt, és írni kezdett.
- Nem, nem hazudtam! Én csak azt mondtam, amivel megbíztak. Roy Clark, az édesapja nevén volt - itt megálltam, majd megint sóhajtva, ránéztem: - Nézze, nekem ehhez nem sok közöm van. Csak vezessenek oda, és elkérem, amit kell - bár ekkor már elég kilátástalannak éreztem a helyzetem.
Mikor leírta, amit akart, a kezembe nyomta, az őr pedig megint meglódított a folyosó irányába, ahol egy rövidebb séta utána egy nyitott ajtóhoz értünk. Miután beléptünk, egy újabb őrre esett a pillantásom, akitől nem messze egy vézna férfi állt.
Az eddig kísérgető őr a másik felé intett, a hivatalnok pedig kérdően rám tekintett és várakozva kinyújtotta a kezét.
- Papírt.
- Tessék, itt van - adtam át az előbb kezembe nyomott papírdarabot, majd idegesen a mögöttem álló kardot viselő férfira tekintettem. Kár volt azt gondolni, hogy nem lesz itt őr, de akkor már nem lehetett változtatni ezen, valahogy akkor is át kellett adnom az üzenetet, lehetőleg úgy, hogy ne dobjanak ki még előtte vagy rosszabb...
A férfi rátekintett a lapra, majd eltűnt. Körülbelül öt percig lehetett távol, és csend telepedett közénk. Egy ideig csak álltunk egy helyben, közben pedig eszembe jutott a korábban látott felfordulás, ami éles kontrasztot alkotott ezzel a kínos csenddel, és hogy mi történik majd az egész hellyel…
Ekkor ért vissza a hivatalnok.
- Nincs ilyen polgár a városban – közölte, mire a kardos férfi megköszörülte a torkát.
Ugyan számomra nem volt meglepő, amit mondott, hiszen azt már csak kitaláltam, de megpróbáltam még valamiféle kapaszkodót keresni.
- Nem is csodálom, hogy nincs meg, nem úgy néz ki már ez a hely, mintha minden ott lenne, ahol kell. Mit gondol, mi lesz mindezzel, ha ideérnek a katonák?
Ám ez inkább csak fokozta a korábbi feszültséget, és az őr kivonta előttem a kardját.
- Jobban aggódnék magam miatt a helyében, kisasszony. Kezdem gyanítani, hogy nem azért jött, amit állít, és minden jogom megvan kidobatni magát innét.
- Tessék, csak nyugodtan! - Bár nem tudtam, hogy ez most segít-e a helyzetemen vagy se, de inkább az utóbbi éreztem valószínűnek...
Ebben a kis térben elég megkötve éreztem magam, ezért arra gondoltam, ha hagyom magam elvezetni, jobb alkalmam is nyílik arra, hogy megszökjek, és elbújjak az épületen belül, ahonnan már talán könnyebbé válik eljutnom valakihez. Bár igazából fogalmam se volt, hova lehetne futni, ahol nincsenek őrök, hiszen szinte az egész épületet betöltötték.
Nem gondoltam, hogy sokat fog teketóriázni, de azért meglepett a hirtelensége, amivel hátulról a nyakamnál megragadta a ruhámat, mint egy kölyökmacskát, és elkezdett kifelé vezetni a folyosón. Végig magamon éreztem a szorítását, szemeim viszont folyamatosan ide-oda jártak, lehetséges megoldás után kutatva.
Mikor olyan szakaszhoz érkeztünk, ahol pillanatnyilag nem tartózkodott senki, villámgyorsan előkaptam a botomat, egyetlen fegyveremet, és hátraböktem vele az őr irányába.
Ez meglephette, ugyanis egy pillanatra enyhült a szorítása, ami elég volt arra, hogy kiszabaduljak a keze közül, és elugorjak tőle, ám mielőtt még futásnak eredtem volna, éles kiáltás hasított a levegőbe.
- Betolakodó!
Két másodpercre lefagytam, de aztán nekiiramodtam, bár sokáig nem jutottam, mert egy erőteljes bénító szúrás hatolt a hátamba, ami a földre is taszított.
Eszméletlenül fájt, de sikerült a hátamra gurulnom, kezemben a bottal, felkelni azonban már nem tudtam,  ugyanis rögtön a legkisebb megmozdulásra belém szorult a levegő, így a lábammal kezdtem tolni magam hátrafelé, miközben valami használhatóbb fegyver után kutattam, szemem sarkából viszont láttam, hogy az őr egyre közelít felém.
Egy nyitott ablak bukkant fel mellettem, mögülem pedig páncélozott léptek zaja ütötte meg a fülemet, majd mikor mégis sikerült feljebb tornásznom magam, három másik fegyveres férfit pillantottam meg, akik közül kettő a kapu irányából tartott felém.
Óriási pácban éreztem magam, így az utolsó pillanatokban jelzést adtam le a közelben tartózkodó farkasaimnak, és nem sokára három alak ugrott be az ablakon keresztül a folyosóra.
Az őrök felé vetették magukat, csata bontakozott ki közöttük, két fegyverest hamarosan a földre is küldtek, ám egy harmadik, a kardos, még össze tudott szedni magában annyi erőt, hogy egy nagy lendülettel az egyik farkasba döfje a lándzsát.
Akaratlanul is egy kiáltás tört fel belőlem, de már nem tudtam mihez nyúlni, muszáj volt valahogyan kijutnom innen, és éreztem, hogy ha abban a pillanatban nem teszem meg, később már nem igen lesz erre lehetőségem.
Ügyetlenül, de meglepően gyorsan feljebb toltam magam annyira, hogy kiugorjak az ablakon, és még időben menekülőre fogjam.

Felhasználó profiljának megtekintése

3 Re: [Ostromjáték] Hivatali blokk on Szer. Jún. 27, 2018 10:56 pm

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
Ostromjáték 2. kör - Győzelem


  A déliek előre nyomulása ezen a szakaszon egészen jónak mondható volt. Eichenschild városát két sereg igyekezte következetesen felmorzsolni, hogy magukénak mondhassák azt, és később hídfőállást alakíthassanak ki rajta. A délutáni nap fénye enyhén irritálta a szememet, miközben a társaimat figyeltem. Csendes megfigyelésemben végül egy eléggé magas tünde nő szegődött társamul, aki intett, hogy kövessem őt. Egy utolsó, lopott pillantás a közeli épületekre, várva arra, hogy bármikor ellenség jelenjen meg rajtuk, majd követtem a nőt. Érdeklődve fordultam felé.
- Maga a bérgyilkosunk? Mennyire jó diplomáciában?
  Az első kérdésre bólintottam, a másodikra elgondolkoztam. Felsejlett előttem az emlék arról az időről, amikor még az élet valamennyivel könnyebb volt. Akkor csak azon kellett aggódnom, hogy melyik küldetést vállaljam el a következőnek - és hogy kire vetítsem éppen ki a haragomat, végtelen hajszámban új ellenségek után kutakodva. A Millingen-i képek elő törtek, aztán sikerrel elüldöztem őket.
- Diplomáciában?
  Kérdeztem vissza eltűnődve, ahogy a nő arcát fürkésztem. Persze, meg volt a magam beszélőkéje, és volt már, hogy pofázással sikerült elkerülnöm a harcot és a kudarcot is. Azonban diplomatának nem neveztem volna magamat - nem volt meg bennem az a képesség, hogy másokat a saját akaratomhoz hajlítsak és olyan dolgokra vegyem rá őket, amelyeket nem akarnának alaphelyzetben megtenni. Végül egy vállrándítás kíséretében folytattam tovább.
- Egyszer meggyőztem Millingen báróját, hogy jobb neki, ha az északiakra bízza a bányák felügyeletét és védelmét, cserébe a bevételből kap bizonyos juttatást.
  Bár valószínűleg nem nagyon kellett volna megjegyeznem, hogy anno az északiaknak tettem egy nagy szívességet. Viszont túl sok választásom nem volt. Kristin Dalgaard és Ada is az északiak érdekét képviselte, Gerard és a társai szintúgy nem hagyták volna ki a lehetőséget arra, hogy pár segget még fényesebbre nyaljanak, a holdpap Egan, a zsoldos Leon és a szintúgy zsoldos Eva/Amy lehettek volna egyetlen társaim - egyikünk mögött sem volt akkora támogatottság, hogy másféleképpen cselekedjünk akkor.
- Meg úgy nagy általánosságban többet beszélek, mint egy átlagos trubadúr egy évben.
- Tehát inkább beszél, mint eltesz valakit láb alól?
~ Szivi, ha úgy hozza a szót, bárkinek lyukat beszélek a hasába - eléggé veszedelmes egy képesség...~ - gondoltam magamban, de hangosan csak ennyit mondtam:
- Ez attól függ, hogy mire kapok megbizatást. De most már eljutottam arra a szintre, hogy igyekszem vérontás nélkül elkerülni a dolgokat, hogy ha ez lehetséges. De ha az a feladat, hogy likvidáljak valakit, csak mondja meg, hogy ki az áldozat és hogy hány darabban szeretné viszont látni őt.
- Két verzió van, amelyik magának kényelmesebb.
  Követtem a nő kezének irányát. Egy szép nagy épületegyüttes felé mutatott, amelyről tudtam, hogy nagy eséllyel a következő célpontunk lesz: a hivatali blokk, ahol sok fontos iratot tartanak, s amely információk megszerzése nagyban előre lendíthetné az ügyünket. De egy frontális támadás az épület ellen könnyen katasztrófába torkolhatna - rengeteg civil áldozattal, amelyet igyekezni kéne elkerülni. Nem a szentimentalitás és a jószívűség szól belőlem, hanem stratégiai és morális okai vannak: ha az embereket arra kényszerítik, hogy fegyvertelenek ellen forduljanak, könnyen zendülés törhet ki, és ha a helyiek azt látják, ho gy valamelyik frakció az ártatlanokat mészárolja, lépten-nyomom akadályozni fogják a behatoló erőket: egy egységesen összefogó város minden ostromló rémálma. Ha a civilek egyszer elszánják magukat, csekélyke haderőt tudnak felmutatni, de annál veszélyesebbet. Elgondolkozó arccal fordultam vissza a nő felé.
- Az első az, hogy maga bemegy oda, az önkormányzati blokkba, és likvidálja az őrség parancsnokát. Ezzel megzavarodnak annyira, hogy mi sikeresen ki tudjuk csempészni a szükséges iratokat onnét. A másik verzió az, hogy elkapja a bírót, és addig zsarolja az őröket, míg oda nem mennek és a kinevezett tolvajunk ismét csak ki nem csempészi a megfelelő iratokat onnét. Maga dönt, induljon!
- Rég volt már, hogy valaha is választási lehetőséget adtak nekem. Lehet azt tudni, hogy hány fegyveres tartózkodhat bent?
- Már küldtünk be egy diplomatát, de Ő majdnem ottmaradt. Nem kevés, ennyi biztos.
  Vártam még a válasszal egy ideig. Az épület eléggé fontos volt ahhoz, hogy rendes őrséget tartsanak fent. Valószínűleg több váltással, a közelben legalább egy kaszárnyával és egy kovácsműhellyel. Ennek megfelelően a fontosabb személyek mellé még testőrök is járhatnak. Akárki is a bíró, nem hinném, hogy Őt is csak úgy őrizetlenül hagynák - és ha nekem az a feladatom, hogy az őröket addig lefoglaljam, míg a tolvaj el nem végzi a dolgát, annak a vége mindenképp harc és vérontás lesz. Akkor már...
- Csooodálatos. Veszélyes szakma ez a diplomácia. Nem kockáztatok. Ha a békés megoldást választom, akkor is harcra kerülhet a sor könnyen és elvesztem a meglepetés előnyét. Hát, akkor indul a mandula! Dracon, Te most itt maradsz!
  A kis sárkánygyík, ahogy vártam is, nem nagyon örült ennek az eshetőségnek. Értetlenül nézett vissza rám, mint aki nem érti a "maradsz" lényegét. Már pedig Őt most oda nem vihetem be - veszélyes lesz, és nem kockáztatom, hogy megsérüljön feleslegesen. Meg amúgy is, most a meglepetésre kell a hangsúlyt fektetnem, nem a frontális támadásra, ahol hasznát tudnám venni.
- Úgy kilógsz a környezetből, mint Wyn az északiak óriásra nőtt csicskásai között. Ide most egyedül megyek, Te...öhmm...tartsd a frontot?
  Nézek rá bizonytalanul, majd a tünde nőre. A szememben kérés, hogy vigyázzanak erre a dögre, nehogy utánam jöjjön és kompromittálja a küldetés sikerességét. Addig is, amíg távol vagyok, legalább lesz ideje normálisan kipihenni magát és felkészülni a további kalandokra. De szinte ahogy kimondtam a szavakat, már el is feledkeztem róla. A fejemben tervek tucatjai tűntek fel, hogy miképp lehetne megvalósítani a beszivárgást és a parancsnok likvidálását. Fejemben már mérlegeltem a jelenlévő fegyveresek számát, a behatolási pontokat, a menekülési útvonalakat - nem volt időm a sárkánygyíkkal is foglalkozni.

  A megfigyelő állásom végül egy villa lett. A valaha impozáns épület magán viselte az ostrom nyomát. A lakói sietve hagyták el az épületet, látszottak még a kivonulás nyomai. A bútorok díszesek voltak, nagy részük inkább a csicsásságra, semmint a funkcionalitásra helyezte a hangsúlyt. Rengeteg ablak volt, amelyek most jól jöttek, így több helyről is alaposan szemügyre tudtam venni a célpontomat. A hivatali blokk a maga nemében impozáns épület volt, rengeteg ablakkal és kisebb-nagyobb ajtókkal, amelyek a tömegek folyamatos áramlását biztosították. Ez jelenthetett hátrányt és előnyt is a számomra. Egyrészt sok behatolási és menekülési útvonalat hagyott nekem nyitva - másrészt az esetleges ellenséges egységek is gyorsan és könnyen mozoghattak és a bekerítéstől is tarthattam. A távcsövemet elő véve fürkésztem az épületet.
  Rengeteg volt bent a civil. Írnokok, hivatalnokok, néhányan talán papi reverendát hordtak, mások tudósoknak néztek ki. Hiába ostromolták a várost, a bürokráciának működnie kellett - az egyik dobogó szív, amelybe ha tőrt merítenek, legyengíti a várost. Bent káosz és fejetlenség uralkodott, ahogy arra várni is lehetett. Az őrség pedig igen csak erős volt - erre szintén számíthattam már. A kapuk és ajtók előtt hosszú lándzsákkal és pikákkal felszerelt katonák ácsorogtak. Ők megengedhették maguknak a szálfegyverek viselését, hisz nem kellett a tömeg sodrásában haladniuk, így attól se kellett tartaniuk, hogy valakit véletlen leszúrjanak. Az épületen belül az őrjáratok már rövid kardokat tartottak maguknál. A kutakodásom innentől kezdve már a bejutásra összpontosult. Addig kerestem, míg végül találtam egy nyitott ablakot a földszinten, amely tökéletes behatolási pont lehetett - a fegyveres őröket igyekeztem a lehető legmesszebbre kerülni. Kicsit helyezkedtem, hogy jobban rálássak arra a teremre, amelyből az ablak nyílt. Egy félköríves alakban felépített lépcsőzetes valami volt bent, aminek a szerepét nem sikerült kitalálnom, de első tippem az lett volna, hogy itt tarthattak tanácskozásokat, ahol a szónok a félkörívvel szemben foglalt helyet. Bent csak pár civilt láttam - bár a terem jó része takarásban volt, így lehettek őrök is. Mivel más megoldást egyelőre nem találtam, úgy döntöttem, hogy megpróbálkozok az ablakon való bejutással.
  Fejemet vakargatva gondolkoztam, aztán végül elő huzakodtam egy viszonylag épeszű, és még meg is valósítható tervvel. Azonban még mindig voltak hátul ütők: meg kell találnom az őrparancsnokot. Nem mászkálhatok vagy osonhatok bent az épületben anélkül, hogy előbb vagy utóbb valakinek feltűnne - a céltalan kószálás nem lett volna egy jó ötlet. Tehát valahogy szóra kell bírnom a bentieket, akik elvezethetnek engem a parancsnokhoz. A nyers erő ötletét ezzel el is vetettem. Itt inkább turpisságra és furfangra kellett építenem tervem alapját. Erre pedig meg is voltak a magam eszközei. A nyakamról leakasztottam a koncentráció nyakékét és kicseréltem az álcalánccal. Nem sokat használtam a becses ékszert, de tudtam, hogy nem fog engem cserben hagyni. A táskámból elő véve egy barna, jelzések nélküli köpenyt, magamra terítettem, hogy eltakarjam a fegyvereimet és egyéb felszereléseimet - könnyen lebuktathattak volna. Innen már egyenes út vezetett a helyi önkormányzathoz. Mielőtt elhagytam volna a villát, aktiváltam az álcaláncba rejtett mágiát...és a házat már csak egy öreg, megtört ember hagyta el...

  Ideges voltam - persze, hogy ideges. Séta közben pár őr felém fordult, és egy futó pillantást áldoztak nekem - azonban senkiben sem keltettem gyanút, és pillanatok múlva már a tekintetük el is fordult tőlem, ahogy az áramló tömeget tartották szemmel. Megvártam, míg mindenki valahova máshova néz, és pár sietős lépéssel szeltem át a távolságot, amely az ablaktól elválasztott. Óvatosan közelítettem meg a nyílás zárót, és még óvatosabban kukucskáltam be rajta. Ahogy azt már előzőlegesen láthattam, három taláros alak tartózkodott bent-  tudósok, vagy hivatalnokok magasabb beosztásban. A hangjuk alapján vitatkoztak valamiről, azonban egy szót sem értettem belőle. Egyik nagy fogyatékosságom, hogy az emberek és a tündék nyelvén kívül mást nem beszélek és nem is értek, pedig igen csak jól jött volna bizonyos helyzetekben. Bár most úgy se szolgálhattak volna túl sok információval. Ami már rosszat is jelenthetett, az az őr jelenléte volt. Övén egy kard lógott, a kezében egy lándzsát tartott - a terem eléggé tágas volt ahhoz, hogy szükség esetén beltérben is használhassa a fegyverét. Ha harcra kerülne a sor - megszívnám vele. Most azonban lehetőségként tekintettem rá.
  A tervem itt lépett a megvalósítási fázisba. Nem mehetek csak úgy oda egy random emberhez, hogy vezessen el az őrparancsnokhoz. Meg kellett őket győznöm, hogy elvezessenek oda. Lekuporodtam az ablak tövébe és a földről felszedett homokkal és virágfölddel alaposan bekoszoltam az arcomat és a ruhámat, a tőrömmel pár vágást ejtettem a karomon - sekélyeket. Az ilyen sebekre jellemző világos piros vér gyöngyökben csapódott ki a bőrömön. Egy pillanatra úgy tűnt, mint ha sokkal több vér távozott volna a testemből, azonban ez csak egyszerű megtévesztés volt. Elfintorodtam, ahogy a sebbe nyomtam a kezemet, és vérrel maszatoltam be az arcomat. Még pár stratégiailag elhelyezett vágás a bőrfelszínen és a ruhákon és már készen is állt az álcám. Köpönyegemet összekötöttem a biztonság kedvéért, hogy ne lebbenjen szét, amikor bemászok az ablakon...és arcomra kétségbeesést erőltetve másztam be az ablakon. Az őr azonnal felém fordult, ahogy a köpönyegesek is, akik egy emberként hördültek fel - aztán folytatták a szitkozódást egymással, csak fokozott intenzitással.
- Megtámad...tak...az ostromlók...A feleségem...Isten kegyelmezzen...a feleségem!
  A bánat hamar átvette az arcom felett az irányítást, ahogy azt akartam is. Igazából nem volt nehéz ezen érzelmet elő hívni: csak elég volt emlékeztetnem magamat a Lory-tól és Armin-tól való végleges búcsúmra, az utolsó szavakra, Armin haragos és Lory szomorú arcára. Azt hiszem, hogy egészen jól ment, mert a katona rögtön oda sietett hozzám, és arcán nem ült ki gyanakvás - csak aggodalom.
- Hé! Mi történt? Jól van?
- Meg...megtámadtak, Uram!
  Hördülök fel, fájdalomtól sziszegve, ahogy a szétvagdosott alkaromhoz kapok. A sebet enyhén csípte a bőrömön lévő kosz és az izzadtság. Még mindig élénk piros vér gyöngyözött belőle, bár a vérzés már java részt elállt. Az őr arcát fürkésztem a félelem és fájdalom maszkja mögül.
- Haza felé tartottam... - kezdtem bele a történetbe néha meg-megállva, mint ha a rettegést próbálnám legyőzni.- ..azt hittem, a környék van annyira biztonságos, hogy megtehessem az utat. A feleségem...velem volt. Épp...ép várandós volt és kellett...gyógyszer. Karolinee... - zokogtam fel szárazon, ahogy a fejemet lehajtottam. ~ Lory...Armin...Ada...~ - visszhangzott a fejemben. - Megölték és megerőszakolták. Azt hitték, hogy végeztek velem...kihallottam a szavaikat. Holnap...Isten kegyelmezz! Holnap mészárlást akarnak itt tartani, hogy elrettentsék Eichenschild ellenállását. Az őrparancsnok! Tudnia kell róla! Uram, beszélnem kell vele!
  Igyekeztem az arcomon lévő rettegés intenzitását fokozni. Reméltem, hogy az egyszerű őr rá fog harapni a csalira.
- Halott valamit a tervükből? Kiknek? Észak vagy Dél?
  Itt egy pillanatra elgondolkoztam: mi az, amit egy egyszerű városi tudhat a frakciókról? Nem hinném, hogy egy egész életében itt tartózkodó polgár túl sokat tudna az Ordo-król, a keresztesekről, a templomosokról, a félóriásokról vagy bármi ilyenről. Minél egyszerűbb, annál jobb - na meg hát persze, hogy nem Délt fogom bemocskolni.
- Furcsa fegyver vot náluk, jó uram! Egy bot, amely halált osztott! Karoline feje...nem, nem tudok beszélni róla!...Közvetlen közelről. Fro...frontális támadás. Kérem, beszélnem kell vele! Adjanak egy esélyt, hogy megbosszuljam a feleségem halálát!
  Láttam, ahogy az őr elfintorodik. Egy pillanatra megállt bennem az ütő is: mi van, ha túlságosan erőltetem a parancsnokkal való beszélgetést? Hogy ha elbizonytalanodom őt, és további kérdéseket tesz fel? Ha erőlteti, hogy mondjak el neki mindent és aztán rám parancsol, hogy várjam meg itt, míg Ő jelentést tesz? Az keresztül húzná a terveimet.
- Észak...
  Ejti ki a szót, szinte köpi. Jól van, ez még akár jól is sülhet el.
- Uram, nem vihetem csak úgy a parancsnok elé, csak ha tud valami lényegeset. Parancsot kaptunk erre.
~ Fene a hülye parancsaitokba és a nyakasságodba!~
- Az egyik...miközben Karoline ruháját leráncigálta...felröhögött és azt...azt mondta, hogy majd így fogják letépni a ruhát az itteni nőkről is. Rám ügyet se vetettek. Halántékon vágtak...elájultam...de felébredtem. A parancsnokuk vadul röhögve mesélte, hogy mennyire jót tesz majd egy kis mészárlás a morálnak, csak az Ordo-k meg ne tudják...nem tudom, mi az az Ordo. - kaptam észbe. A túl nagy tudás veszélyes lehet.- Egy fegyver? - ejtettem ki óvatosan a szavakat, mint aki tényleg nem tudja. - Meg...valamit az őrségváltásról és a várakozásról. A fülem még mindig csengett. És valamit valami gyúlékony anyagról hordókban az épület alagsorában. Sajnálom, nagyon sajnálom, Uram! Nem akarok meghalni! Kérem, ne bántsanak!
  Húztam össze magam szűkölve és szörnyűlködve. Valahogy hitelesebbé kell tennem a színjátékomat. Elhitetni velük, hogy épp egy súlyos tragédián estem át, amelyet alá támasztana az, hogy épp néztem, ahogy a feleségemet megerőszakolják és megölik. A tekintetem megakadt a férfi kardján. Magzatpózba gömbölyödve feküdtem a padlón, arcom a hideg kőlapoknak nyomódott. Éreztem, ahogy valamelyik fegyverem az oldalamat nyomja. Felnyögtem a hirtelen fájdalomtól.
- Kérem, ne bántsanak... - zokogtam el magamat halkan.
  Éreztem, ahogy az őr hozzám ér egy sóhajtás kíséretében. Erős kezei megragadtak engem és segített felállni, majd végre kimondta a varázs szavakat, amelyekre eddig vártam:
- Menjen, jó ember, elviszem a parancsnokhoz.
  Igyekeztem elrejteni az arcomra kívánkozó diadalittas mosolyt. Az erősen gyanús lett volna. Az őr előttem haladva vezet engem keresztül a folyosókon, ahol minden területen káosz uralkodott. Hivatalnokok rohangáltak össze-vissza, ordítozva egymással, vagy csak éppen próbálva meghúzódni egy eldugott sarokban, pillanatnyi pihenőt keresve. Egy ideig próbáltam fejben tartani az irányt, amelybe haladtunk és előhívni a fejemben összeállított térképet, hogy az épületkomplexum melyik részén járhatunk. Azonban kacskaringós volt az utunk, sok mellékfolyosón vágtunk keresztül, így az út felénél teljesen elvesztettem a tájékozódásomat. Magamban halkan káromkodtam. Az utunk végül egy nagy ajtó előtt ért véget. Én hátra maradtam, míg az őr kopogtatott, és a résnyire nyitott ajtón behajolva mondott valamit a bentieknek. Próbáltam hallgatózni, de semmit sem hallottam. Az őr végül visszafordult felém.
- Itt várjon, szólítják majd.
- Köszönöm, kegyelmes Uram! Az Úr áldja meg Önt a kedvességéért! Ma este Önért fogok imádkozni!
  Szóltam a távolodó katona után, aki már indult is vissza az őrposztjára. Ahogy elfordult tőlem, én pedig az ajtó felé fordultam, letöröltem arcomról a maszkot, amelyet eddig fenntartottam. Most már a feladatra kellett összpontosítanom és hagytam, hogy az arcom pihenjen egy kicsit, mielőtőt az újabb színjáték megkezdődne. Idegesen toporogtam az ajtó előtt. Egy ideig csak azért, hogy adjam a szerepet...utána meg azért, mert az idő kezdett kényelmetlenül elnyúlni. Ismertem az ékszer hátrányait - korlátozott ideig tudta fenntartani az illúziót. Ha most itt helyben érne véget a varázs, az csúnya bukta lenne. Az se segített túlságosan az idegeimen, hogy folyamatosan azon elmélkedtem, vajon hányan lesznek bent. Igyekeztem pozitív maradni: egyedül lesz a parancsnok, mindjárt kijönnek azok, akik audencián vannak nála. Egy egyszerű szúrás. Gyors és hangtalan halál. Aztán az észrevétlen távozás. Eszményi lett volna. De a mi szakmánkban soha, semmi sem eszményi, így fel kellett készülnöm a legrosszabbakra is: akár egy egész osztag is bent tartózkodhat. Az nagy szívás lenne. Az ideges várakozást felhasználva néha körbe-körbe tekintettem. Arcom elkomorodott, ahogy megláttam, hogy sok őr mászkál erre felé. Ha baj ütne ki, akkor bőven van utánpótlás és erősítés. A helyzet cseppet sem volt annyira rózsás, mint amilyennek igyekeztem beállítani.

  A kinti idő szerint fél óra telt el, de az ideges várakozásban ezt inkább fél évezrednek éltem meg, mire kinyílt az ajtó. Az őr invitálására beljebb léptem, arcomon a fájdalom, a szánakozás, a rettegés és harag elegyével. Szemem ide-oda ugrált, ahogy igyekeztem minél több információt szerezni a benti állapotokról - a külvilág számára remélhetőleg úgy tűnt, mint egy félelemmel teli polgár, aki azt keresi, hogy mikor rontanak rá az ádáz északiak. Az őr, aki az ajtóban volt a legöregebb közülük. Közepes páncélt hordott, emellett kardot és tőrt is. A beállása arról árulkodott, hogy tapasztalt veterán lehetett. Rajta kívül volt még bent egy hivatalnok, akinél szerencsére nem volt fegyver; egy apród, akinél kétkezes kard volt, és az arca alapján arra tippeltem volna, hogy még a húsz telét sem érte meg. Az őrparancsnok, aki az asztal túl oldalán álldogált, szintén fiatal volt és ha nem viselte volna azt a díszes páncélt és nem egy térkép felett görnyedve álldogált volna, nem hittem volna el, hogy Ő ilyen magas rangot tölthet be. A szemem megakadt az ablakokon, amelyek tökéletes menekülési útvonalat jelenthettek. Innen kinézve legalább azt megállapíthattam, hogy a földszinten vagyunk, bár azt, hogy hova is nyíltak az ablakok nem tudtam megállapítani. Lehetett az utcafront is akár, vagy egy belső udvar. Az utóbbi nagy szopás lett volna. Az ajtó mögöttem egy hangos döndüléssel záródott be. A parancsnok rám emelte a tekintetét.
- Jelentsen, polgár.
  Magamban felsóhajtottam. Itt az ideje ismét elő hozakodni a történettel, amíg ki nem figyelek magamnak minden információt, amire szükségem van a tervek további szakaszában. A sok fegyver láttán ösztönösen félősen húzom össze magamat - és ehhez túl sokat nem is kellett tettetnem. A kétkezes kard nagy előnyt élvez az én éjgyilokjaimmal szemben - bár lassabban is lehet forgatni, de ha az ajtónálló és a parancsnok lefoglal engem, sok esélyem nincs a mozgékony kitérésekre.
- Na...nagyságos uram...az é...északiak hol-nap-nap meg akarják támadni az épületet... - kezdek bele hadarva a történetbe, miközben teszek pár lépést oldalra, mint aki fáradtan vagy vérveszteségtől támolyog. Az arcomra száradt vér kezd már nagyon viszketni. De legalább elértem azt, hogy senki sem áll közvetlenül a vakfoltomban. - Kihallgattam őket, miközben azt hitték, hogy ájult vagyok és a feleségemet erőszakolták meg éppen.
  Ismét eljátszottam a zokogást - bár most már a tenyereimmel takartam el az arcomat, hogy ne vegyék észre a könnyek hiányát. Kezdtem már kissé unalmasnak érezni azt, hogy saját magamat ismételgetem, mint egy papagáj - de a következetesség nagy előny. Ki tudja, hogy az engem kísérő őr mennyit árult el nekik a sztorimból. Jobb ragaszkodni a bejáratott hazugsághoz.
- Valami anyagot akarnak majd behozni, ami azt mondták, hogy gyúlékony....nem tudom Uram, hogy ez mit jelent...de semmi jót. Kérem, akadályozzák meg, hogy mások is úgy járjanak, mint az én várandós feleségem! Én...uram...én félek!
  Itt ismét bizonytalanul tántorodtam meg, hogy felmérjem, a többiek hogy reagálnak a hirtelen mozdulatokra. Egyelőre semmi reakció.
- Tehát erre számítottunk.
  Bólintott a parancsnok, ahogy a térképet tanulmányozta egy ideig. Nem tudtam, hogy ténylegesen számítottak-e támadásra, vagy csak az én szövegem ébresztette rá őket a gondolatra.
- Én továbbra is úgy vélem uram, hogy nem kell extra őrség ide. EL tudunk bánni velük.
  Vágott közbe az öreg őr. Ha a parancsnok egy felfuvalkodott hólyag lett volna, most leordítja az egyszerű közkatonát, amiért közbe vágott. Azonban okosabb volt ennél és megfogadta a tapasztaltabb őr tanácsát, aki valószínűleg már pár évtizednyi szolgálatot tud a háta mögött.
- Nos végül is...elegen vagyunk itt.
- Uram...ha nem lenne túl nagy kérés, kaphatnék egy kis vizet? És engedélyt, hogy harcolhassak...meg akarom bosszulni a feleségemet. A második gyerekünkkel volt várandós.
  Még egy kicsit húznom kellett az időt. Azonban akárhogy is helyezkedtem, nem láttam rá teljesen arra, hogy mi is van az ablak mögött. Fenébe. De ha más nem, a vizes kancsót tudom fegyverként és elterelésként használni, ha arra kerülne a sor. A parancsnok intésére az apród a saját kulacsával kínál meg engem, a kardját a parancsnokának adva hozza nekem a vizet tartalmazó alkalmatosságot és egy papírt is, ami valószínűleg az őrségbe való behívó. Nevet és aláírást nem láttam rajta, ahogy gyors pillantást vetettem a papírosra. Tehát az apródnál már csak egy rövid kard volt, a parancsnokhoz viszont át került a kétkezes. De mivel úgy is Ő lesz az elsődleges célpontom, nem is akarok neki időt hagyni arra, hogy használni tudja azt. A kulacsot lassan emelem a szám elé, ahogy próbálok valamit kitalálni. De ennél többet itt már úgy se tudok meg, úgy hogy ideje akcióba lendülni. Arcomra rettegés ül ki, ahogy kifelé bámulok az üvegeken.
- Ostromlövedék!
  Eléggé gyökér egy húzás volt és én magam lepődtem volna meg rajta a legjobban, ha mindenki hátra fordul, hogy megnézze, mi ez az új fenyegetés. De ha más nem, ad nekem egy-két másodpercet, amire most szükségem is volt. Az arcok az ablak felé fordulnak. Ezzel egy időben a köpenyt ledobom magamról, és könnyű hozzá férést szerzek a fegyvereimhez. Mire az első döbbenetek leülnek, már teljesen felfegyverkezve állok készen a támadásra. Ahogy felém fordulnak az alakok, a hatás sem marad el:
  A hivatalnok, aki nem szokott a harchoz és fegyvert se fogott még soha se a kezében - legalábbis én nem hinném - ijedten tesz meg pár lépést hátra, elesik valamiben és a földön landol. A fegyverhordozó elő kapja a rövid kardját, arca bizonytalan. Még nincs a harchoz szokva, a reakció ideje hosszú, a reflexei egyelőre még lomhák. A parancsnok szintúgy úgy viselkedik, mint az apród. Ez lenne a parancsnok? Az Istenekre, már csak ezért megérdemli a halált. Ami viszont meglepett, az az egyszerű katona volt, akinek a kezében már ott volt egy kard, a bal kezével pedig egy dobótőrt készült elhajítani. A fenébe, Ő még bajt jelenthet. Mi a franc ez? Egy Héja? De nem húzhattam sokáig az időt. Az ajtót mögöttem csak becsukták és nem zárták be - ergó bármelyik pillanatban betoppanhat még pár őr, akik felfigyelnek a tusakodás zajaira. És minél tovább várakozok, annál több idejük van arra, hogy össze szedjék magukat. A következő lépés az a technika volt, amelyet Demiphones ellen használtam és a harc hevében "tökéletesítettem". A pengébe áramló mágiától majdnem én is össze rezzentem, hát még azok, akik teljes erővel kapták mellbe a rezonancia vihart. Az ablakok is kitörtek a hangrobbanástól, én pedig már léptem is oldalra, hogy az esetlegesen elhajított tőr elől kitérjek.
  Az asztal körül ácsorgóknak semmi esélyük sem volt. Még a tapasztalt veterán is tántorodik pár lépést hátra és térdre esik. A tőr elsuhant mellettem, a továbbiakban semmiféle figyelmet nem szenteltem a fegyvernek. Felmértem a helyzetet: az asztal volt már csak, ami elkülönített a célpontomból. Az asztalra ugorva szúrtam egyet. Éreztem, hogy a fegyverem talál, azonban nem volt időm megnézni az eredményt: valószínűleg meghalt, de ezt azért nem ártott volna tisztázni, mielőtt még lelépnék innen. A sietségemnek pedig egy jó oka volt: az őr, aki már össze is szedte magát és felém lendült. Rossz érzésem volt vele kapcsolatban: sokkal felkészültebb volt, mint bárki más ebben a teremben. Gyorsabban reagált, mint ahogy azt én tettem volna. Az arcom elkomorult, ahogy kapkodva idéztem tüzet. Kínosan számoltam az időtartamot, míg a tűz eléggé összegyűlt ahhoz, hogy felhasználhassam az erőmet. Aztán a tűz dördülve lobbant fel körülöttem, tűzorkánná változtatva szinte az egész termet - legalábbis nekem úgy tűnt, ahogy lángok vettek engem körül. A tűz tovább táplálta az elszántságomat - és egyben re ménykedtem, hogy megakasztja a "Héját".
  Az azonban nem szarakodott. Gyorsan felkapta a halottól a fegyvert - mert most már volt időm egy gyors pillantást vetni a parancsnok holttestére - és egy laza mozdulattal áthajította a tűzön. Erre a lépésre nem számítottam, és a fegyver mélyen bele vágott a bal vállamba. A karom elzsibbadt, a lökéstől eltántorodtam és csak az utolsó pillanatban sikerült elkapnom Fury-t, mielőtt kiesett volna a kezemből.
- PARANCSNOK!
  Ordította a fiú...és ez össze is zavart engem. Aztán újdonsült megvilágosodás ért: a katona, aki annyira össze kapott volt és idős, míg a parancsnok fiatal és ügyetlen. Ahogy a katona közbe pofázott a tervekbe és nem lett leteremtve. Ez az egész egy rohadt átverés volt! Amikor az engem kísérő katona bekopogott és elmondta, hogy miért is jöttem, fél órát várakoztattak. Ennyi idő alatt bőven volt esélyük arra, hogy a parancsnok és az ajtónálló - aki valószínűleg szintúgy egy apród vagy újonc volt - helyet cserélt a parancsnokkal, felkészülve a lehető legrosszabb eshetőségre is. A parancsnok meghalt - csak nem az, akit nekem kellett volna eltennem láb alól - hisz az igazi még élt és igen csak virgonc volt!
- A mocskos utcaszéli anyádat Te dög!
~ Ez az ember tiszteletre méltó, Crispin Shadowbane. Kár, hogy...hamarosan meghal. És csak a Halál Mozdulatlansága fog ráköszönteni. Ugye?~
~ Hát persze, Dumah, hát persze. Csak figyelj!~

~ A közeljövőben javasolnám, hogy tisztelettel teljesebb hangnemet üss meg. És most...Csend! Jöjjön a Csend!~
  Annak ellenére, hogy elvileg a Csend angyala lett volna, igen csak szeretett pofázni ez a kis mocsok. De nem róhattam fel neki. Szitkom után pedig már jött kis a következő lépés: a teremre egy pillanatra teljes sötétség szállt. Mint ha a Napot kitakarta volna egy sűrű és vastag fekete köpeny, a tűz kialudt volna. S ez a sötétség megzavarta a még annyira tapasztalt katonát, az igazi őrparancsnokot is. Ő ösztönösen védekezésre emeli a kardját, azonban sikerrel kerülök én pedig olyan pozícióba, hogy egyenesen a nyaka felé szúrhassak. A fegyverem megnyugtató módon hatolt át a szöveteken, tépte szét a nyaki ütőeret, és azonnal rántottam is ki. Az én feladatom itt véget ért, legalábbis nagyon reméltem. Akkor kaptam volna idegbajt, ha az apród vagy a hivatalnok lett volna az igazi parancsnok és nagyon jól színészkedik...De nem volt időm ilyeneken aggódnom. A rezonancia kaszkád miatt kitört ablakon kiugorva rohantam el a helyszínről, miközben a bal vállam annyira sajgott, hogy majd' összerosáltam magamat...
  ...a táborba visszaérve már csak elmosódottan hallom, ahogy a Déliek egymás között beszélgetve újságolják a hírt: megszerezték a papírokat, amik kellettek. A küldetés sikerrel zárult. Nekem meg kell egy felcser, vagy egy erős gyógyital iziben, mielőtt még teljesen lebénul a bal karom!


TÜNDE NŐ
AMFITEÁTRUM ŐR
PARANCSNOK
AJTÓNÁLLÓ
APRÓD
DUMAH

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.