Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Kérdező vendégeknek
Magánküldetések

Szomb. Jún. 08, 2013 6:05 pm by Darrakard

Ezen a szent helyen lehet magánküldetésekre jelentkezni, szám szerint párhuzamosan kettőre. …

Comments: 74

A háború nyitánya

Szer. Jún. 06, 2018 5:07 pm by Serene Nightbough



Kedves Játékosok!

Elérkezett az első …

Comments: 21

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 38


You are not connected. Please login or register

[Ostromjáték] Várfal

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 [Ostromjáték] Várfal on Kedd Jún. 12, 2018 11:32 am

A várfal elfoglalására tett kísérletek helye.

Felhasználó profiljának megtekintése

2 Re: [Ostromjáték] Várfal on Vas. Júl. 01, 2018 7:20 pm

Jozef Strandgut

avatar
Felszentelt Pap
Felszentelt Pap
//Niel azt mondta ide írjam Smile //

Először a plafont pillantom meg magam fölött, de csak jó pár perc elteltével tudok fókuszálni. Azon gondolkozom, hogy kiadjam-e a gyomrom tartalmát vagy sem, mert forog velem a világ. Aztán eszembe jut az, ami velem történt és inkább nagyokat nyelek, mielőtt bárkinek is felhívom a figyelmét, hogy magamnál vagyok. Lassan felemelem a fejem, amitől megint szédülök és feltör a hányingerem, de végül leküzdöm nehezen és megpillantom a "társaimat", vagy összesen tízet, ha jól számolom, akik eszméletlenül fekszenek, valószínűleg ugyanúgy elkábítva, mint én, aztán ott van még két vámpírt, valami lépcsőfélénél. Valami föld alatti szobában lehetek és talán az vezethet ki innen. Lever a víz, ha arra gondolok, milyen vackot nyomhattak belém. Ki kell jutnom innen, mert van sejtésem, mi várhat még rám. Végig tapogatom magam, hogy nálam hagyták-e a fegyvereim és jobban igyekszem megnézi, mi van a vámpíroknál és, hogy figyelnek-e. Magam körül csak valami alacsony, deszkából tákolt kerítést látok, ami elválaszt a vérszívóktól.
A vámpírok egymással beszélgetnek, Azonban hiába hegyezem a fülem, nem hallom mit beszélnek az őrök, akiknél csak tőröket látok. Az elválasztó palánk  nem tűnik túl nagy akadálynak...... már ha nem szédelegnék úgy, mint egy mérgezett egér. Felcsillan a szemem, ahogy a holmimat, meglátom az elválasztón túl, mert nem szívesen váltam volna meg tőlük. Igaz egyelőre azt sem tudom, hol vagyok, bár esélyes, hogy valamelyik Rotmantel birtok pincéjében.
Megmozdulok kicsit, hogy lássam mennyire figyelnek. Ha nem néznek felém, akkor igyekszem eljutni a kerítés tövéig és ott meghúzni magam.
Sikerül, nem vesznek észre. Töredékeket ki tudok venni a beszédükből is, méghozzá arról, hogy délután jönnek értünk, és visznek tovább valahová, ahol kiváló kísérleti alanyok leszünk.
~ Fujj! ~ húzom el undorodva a szám, ahogy a búvóhelyemről kiveszem, hogy mik a terveik velünk.
Láttam már a kedvenceiket, Otto-t, Rufus-t meg a már nem is emlékszem melyiket, de egyik sem nyerte el a tetszésemet, hogy hasonlítani akarjak rájuk.
Próbálok valami rést találni, ahol esetleg kiférhetek, lehetőleg takarásban maradva a két traccsoló őrtől. Ha eljuthatnék valahogy a fegyvereimhez észrevétlenül, akkor talán használhatnám a Nachtraben családfő ajándékát és meglephetném a két őrt mielőtt még egyáltalán feleszmélhetnének.
Na persze ez a terv, de….
Nagyon óvatosan, szinte araszról araszra nyúlok ki a pisztolyomért, aztán ahogy a kezemben van, veszek pár mély lélegzetet, megtámaszkodok a deszkán, hogy kivegyem a papírt és ………
A hanyagul tákolt deszkakerítés nagyot nyikordul, és bár a fegyver már a kezemben van, a két őr felém fordul.
Csak annyi időm van, hogy az egyik fejére célozva emeljem fel a fegyverem, de az ő kezükben is megjelenik az árnyéktű.
- Nocsak, nocsak, mi van itt... Csak szép lassan...- mondja a fegyverkupachoz közelebb eső, egy idősebb vámpír.
- Ha lősz, a társam megöl téged is. De én sem szívesen halnék meg.
- A francba! A francba! - nyögök fel, az orrom alatt motyogva, miközben kövér verejtékcseppek jelennek meg a homlokomon és a kezemben megremeg a Fenrir. Nem sok kell hozzá, hogy kidobjam a taccsot és csak rosszabbul leszek, mikor rájövök, hogy igazat mond.
- Akkor mondjon valami kompromisszumos megoldást. - célzok továbbra is rá.
- Nos, nyilván ki akarsz innét jutni, efelől kételyem sincs. Mi pedig kísérleti alanyokat akarunk, ez is tiszta. Ha meghalunk, persze, akkor semmi értelme a dolognak.
El nem engedve az árnytűjét széttárja a karját.
- Nekünk valami érték kell. Ajánlj valamit, ami ér annyit, hogy elengedjünk innét.
Nagyon igyekszem fókuszálni arra, amit mond, de, hogy őszinte legyek kicsit összezavar.
- Most akkor alany kell vagy fizetség, váltságdíj vagy nevezd aminek akarod? Ugye nem akarsz átverni, mert akkor magammal viszlek a sírba, mert az biztos, hogy nem leszek rotmantel játékszer. - törlöm meg a homlokom, hogy ne folyjon a szemembe az izzadtság.
- Kizsebeltetek......mégis mit adhatnék nektek? - kérdezem felvont szemöldökkel.
- Csak a puskáid vagy mijeid meg a kardod vettük el. A többit később terveztük, dehát nem lesz rá lehetőség ezek szerint. Nekünk bármi megteszi, ami értékes. Legrosszabb esetben elcseréljük magunk között, és lesz belőle alanyunk. Valami olyan kell, ami egy emberrel egyenértékű.
- Miért bíznék bennetek, hiszen, ha oda adok bármit is, akkor is megölhettek? Mi a biztosíték, hogy utána elengedtek?
A vámpír elneveti magát.
- Ameddig felénk van szegezve az a meglehetősen veszélyes játékszer, nem igazán szeretnénk kockáztatni.
Ide-oda rebben a szemem közöttük és tényleg elszántam magam, hogy inkább meghalok, mint, hogy olyan legyek, mint azok ott az utcán.
- Hát van egy ......- kutatok a zsebeimben, - egy Csokimikulásom, attól három órán át nem fagytok meg, aztán van egy cipőm, ami hangtalanná teszi a járást.......van egy övem, amitől kétszer olyan távolságot vagy képes megtenni, és......egy ajánló levelem, bármelyik alvilági ....vezérhez.... - ezt kicsit vöröslő füllel mondom, mert egy pap nem dicsekedne ezzel. - Nem vagyok gazdag, csak egy kis novícius. - vonom meg a vállam.
Remélem találnak belőle valamit, ami elnyeri a tetszésüket.
A vámpír kis érdeklődéssel hallgatja a dolgokat, majd tettetett sajnálkozással felhúzza a szemöldökét.
- Ezek nem hangzanak túl meggyőzőnek, viszont van valamid, ami nagyon is. A szponzoraink délen nagyon örülnének ott annak. - bök a rajtam pihenő Jormungandr felé
Végig nézek magamon és rájövök, hogy a páncélomra gondol, amire szomorúan megrázom a fejem.
- Nem mennétek sokra vele, csak azoknál működik, akik felesküdtek északnak.
- Azt majd mi megoldjuk, ettől ne félj. Ha akarod, el is hagyjuk a termet, míg leveszed magadról.
Nem voltam benne biztos, hogy hihetek nekik, de meg kellett próbálnom és bár hiányozni fog a páncél adta védelem, de még sem ér annyit, hogy ne próbáljam megváltani rajta az életem.
Biztos voltam benne, hogy ők nem fogják hasznát venni, de hát én figyelmeztettem őket, nem?
- Hát....rendben. A páncélért elengedtek és kijuttattok innen. - bólintok kis habozás után. - Nem kell kimenni, leveszem most, csak menjetek kicsit távolabb.
Nem akarom szem elől veszíteni őket, ha meg míg leveszem megtámadnak, akkor amúgy sem szándékoznának állni a szavukat, akkor meg oly mindegy most halok meg vagy később.
Miután hátrébb léptek, pár mozdulattal lecsatolom a vértet és magam elé dobom.
- És most?
A vámpír eljön addig, míg el nem éri és felveszi a földről a páncélt, és átdobja arra a részre, ahol ők állnak, majd a tűjével legyint a lépcső felé.
- Lódulj, amíg meg nem gondolom magam!
- Jó, de viszem a többi holmim is. - szedem össze a cumóm és a pisztolyt továbbra is rájuk szegezve oldalazok a kijárat felé.
Természetesen nem bízok bennük, így óvatos vagyok.
Nem akadályozzák meg, hogy  összepakoljak. Felmegyek a lépcsőn óvatosan és meglepő módon egy kis táborban találom magad, ami nem lehet olyan messze Eichenschildtől, hiszen még a falak is látszanak.
A táborból néhány vámpír felém néz, de túl messze vannak, hogy támadótávolságba érjenek és nekem nem áll szándékomban megvárni míg ezen változtatnak.
Sebesen rohanni kezdek a város falai felé, hátra sem nézve a kiáltozásra, ami lassan elhal mögöttem és hamarosan már az északi katonák oltalmában lihegem ki magam, elmesélve, hogyan menekültem meg.

Felhasználó profiljának megtekintése

3 Re: [Ostromjáték] Várfal on Szer. Júl. 04, 2018 11:25 pm

Lance Kalver

avatar
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos
Láttam, ahogy a seregünk szép lassan benyomult az egész városba. Mikor visszaértem a démonnal táborba, láttam, hogy már minden egység nagyban készülődik, ellátmányt rakodnak, páncélt tisztítanak, lassan alakzatba rendeződnek. Végül a hullám összeállt, és megkezdték az előrenyomulást. Andrealphust, mielőtt elkezdhettem volna neki magyarázni, miből is áll a Seraphom, a vezetői sátorba vitték, én pedig visszamentem a szakaszomhoz, ahova osztottak, mielőtt az ostrom megkezdődött. A seregszemléhez én is odaálltam, és hamar összeállt az új hullám előőrse, amiben én is helyet foglaltam. A fölénk rendelt kapitány felállt egy szekérre, és elkezdett beszélni.
- Emberek, folytatjuk a támadást! Az északi sereg mily meglepő, északról támadta meg a várost. - Cirip-cirip. Úgy tűnik, ezt még gyakorolni kell egy kicsit. - A várost több kisebb és egy nagyobb kapu határolja észak felől. Minket bíztak meg, hogy foglaljuk el a várost védő falakat, ezzel elvágva és katlanba zárva a nyomorult kutyákat! Van kérdés? Helyes, lássunk munkához! - Mondta, ahogy a sereg megindult a falak irányába egy kisebb, kevésbé feltűnő úton. Nagyjából a hatodik-hetedik sor környékén foglaltam helyet, kicsit már fáradtan ugyan, de harcra készen. A sereg viszonylagos nyugalomban menetelt egészen addig, amíg szembetaláltuk magunkat az északi sereg egyik oldalszárnyával. Azonnal puskát rántottak, a szűk utca pedig nem épp nekünk kedvezett, így kénytelenek voltunk fedezéket keresni. A többiekkel együtt egy közeli, emeletes házban kerestem menedéket.
- Így az életbe nem jutunk át! Adams, Jorgen, Kalver, Hortz, Balznir, egy osztaggal fel a tetőkre és kerüljetek a hátukba. A hegyibe, most!
- Igenis! - Feleltem a parancsra, és elkezdtem gondolkodni, hogy hogyan is lehetne a legjobban megközelíteni a tetőket. Egy pillanattal később az épp kötéllel kifelé induló katonák után szóltam.
- Ne az utcáról, az veszélyesebb! Menjünk fel, hátha találunk valami tetőablakot, vagy legalább egy erkélyt, amiről át tudunk mászni.
A katonák elkezdtek bólogatni, mire én magam is felindultam a lépcsőn egy bólintás után. Tetőablak nem volt, de egy erkély igen, arról pedig könnyen fel lehetett kapaszkodni a szomszéd tetőre. - Ha laktak itt gyerekek, ez egy álom lehetett nekik - Futott át az agyamon, ahogy elsőként felmásztam a tetőre, és lelapultam, megvárva, hogy a többiek is felérjenek. Öngyilkosság lenne így egyedül a négy katonára rontani. Egyet ki tudnék szedni, ha nagyon ügyes vagyok, kettőt, de a maradék nagy valószínűséggel kiiktatott volna, így vártam. A többiek is kimásztak a tetőre egy hang nélkül, majd az orvlövészeken ütöttek. Néhány gyors vágás, és vége is. Elégedett voltam a végeredménnyel, és ha már itt voltunk fent, körülnéztem, és megtaláltam az északiak egy kisebb táborát, amit a várfalhoz közel állítottak fel, valószínűleg annak, pontosabban talán az utak megvédésére, de semmiben sem voltam biztos. A tábor még olyan húsz-harminc méterre lehetett a mi seregünktől, ami azt  jelentette, hogy nekünk elég gyorsan kellett csinálnunk valamit, mielőtt oldalba kapják a puskások a mieinket. Nem kiabálhattunk le a seregnek, mert észrevesznek, lemenni már nem volt időnk… mit tegyünk?
- Tud valaki robbantani? - Kérdeztem hirtelen felindulásból, mire mindenki elgondolkozott, végül aztán az egyik társam lépett előre, azt hiszem, Hortz volt a neve.
- Én képes vagyok tűz-rúnát használni. - Mondta, mire a társai rögtön ki is nevették, engem nem beleértve. Még évődtek egy kicsit, mire az egyikük rájuk szólt.
- Elég, srácok, elég! Mire gondoltál, Lance? - Fordult felém aztán.
- Arra - Kezdtem - Hogy ha ügyesek vagyunk, és észrevétlenül el tudunk lopózni a tetőn egészen addig a házig, ami az északi tábort takarja, akkor megszórhatjuk őket felülről áldással, vagyis aki tudja. Én a rúnákhoz kevéssé értek. - Vallottam be.
- Ez még működhet is.
- Tőlem... nézzünk körbe. - Helyeseltek, aztán elindultunk feléjük, egyesek meggörnyedtek, mások leguggoltak, és úgy mentek, én szintén a lábamat behajlítva próbáltam közelebb érni az ellenséges sereghez. Ők szerencsére nem ránk koncentráltak, és a többi tetőn se volt lövész. Nem voltam valami nagy stratéga, de azért megjegyeztem magamban, hogy ennél okosabbak is lehettek volna, hogy egy helyre teszik mind a négy puskást. Az utolsó házra érve megláttam az északiak egyik kisebb táborát. Tényleg nem volt nagy, pár sátor, egy-két cölöpökből készített karám a teherhordóknak, egy nagy rakás hordó, meg mellette pár nyitott tetejű láda láda tele valami fémből öntött bogyóval. Volt ott még egy kút jól körülkerítve és őrizve, és pár zsák élelem. ~ De takaros ellátmány… Milyen kár lenne, ha…~ Motyogtam magamban.
- Ilyet se sokszor lát az ember... - Morogta az egyik zsoldos, mellettem, aki ránézésre is eléggé izgult már.
- Az én tüzem kevés lesz ide... talán ha többet készítek elő... de nem... vagy mégis...
- Nyugalom, nézzük meg miből élünk... - Tette helyre egy másik társa mogorván. Feszülten figyeltem, mit tudnak kihozni ebből. Egy pillanatra működőnek látszott az ötletem, aminek nagyon örültem, de nem engedhettem, hogy most elrontsunk valamit, ők pedig elkezdtek ötletelni, egyesek zászlórúdra akarták valahogyan kötni a rúnákat, más papírrepülőt akart hajtogatni belőle, de egyről kettőre senki nem jutott, én pedig egyáltalán nem éreztem kompetensnek magam a témában innentől. Közben az északi sereg egy része visszavonult újratölteni. Egészen a kútig futottak el, ahol vettek egy marékkal a ládák tartalmából, aztán a hordókhoz siettek, lecsapták a tetejüket, egy fakanállal merítettek a benne lévő fekete trutyiból, és visszafutottak harcolni. A déli sereg pedig fokozatosan nyomult előre ládákból sebtiben összetákolt, mozgatható barikádok mögött. Néhányan nem akartak szórakozni, és a Seraphjuk erejét is előhívták, legalábbis más tippem nem volt, miért lett belőlük hirtelen lámpa.
- Oké...más ötlet? - Kérdezték, a maguk részéről feladva a dolgot. Gyorsan pörgött az agyam. Én se voltam egy észlény, de ha itt tényleg nekem van a legtöbb eszem…
- Valakinél dobófegyver? Lehetőleg valami hosszú, jól repülő. Arra ráerősíthetnénk, eldobjuk, paff. - Mondtam, a többiek pedig hirtelen úgy néztek rám, mintha más világból érkeztem volna. Ez mondjuk közel sem volt annyira valótlan, mint elsőre akárki gondolta volna...
- Végül is... - Mondta egyikük, aztán tőröket vett elő, amikre gyorsan rákötözték a rúnákat, és már kész is volt a robbanó dobótőr. - Háromra? - Kérdezte.
- Nekem mindegy, csináljátok, én nem tudok dobni se. - Mondtam. Ismertem a saját gyengeségeimet és erősségeimet, se a varázslás, se a dobálás nem volt az utóbbiak közt, nekem kardharcban adjanak ellenfelet, és nem fogok alulmaradni.
Egy… kettő… három… és a tőrök útjukra indultak. Az égből jövő áldás összezavarta az északiakat, amitől felbomlott a rend, a nagy sereg pedig visszavonulásra késztette őket.
- Szép munka! Most már csak a kapukat kell biztosítani! Indulás, zárjátok le a rostélyokat! - Kiáltotta, ahogy két másik, újonnan összerakott csapat elindult oldalra, mi pedig a velünk szembeni kapuhoz lettünk beosztva. Ahogy körbepillantottam, azt láttam, hogy több irány is vezetett felfelé, egy kaputorony-bejárattól kezdve egy várfalra vezető létrán át egy apró kis alagútig, ami a fal alá vezetett.
- Az alagút felé megyünk. Minden útvonal veszélyes, és habár az alagút hozza magával a legtöbb rizikót, az lesz a legbiztonságosabb, amint felszámoltuk az esetleges akadályokat. A létrán és a nyílt utcán is olyan tiszta célpontok vagyunk, mint Karolusburg Abaddónnak. - Mondtam ellentmondást nem tűrő hangon, mert úgy éreztem, hogy ezt nekem kell megtennem. Kicsit idegen volt tőlem a kezembe adott gyeplő, de úgy tűnt, a többiek nem nagyon akarnak hozzátenni a dologhoz. Legalábbis eddig nem akartak, most, hogy utasítás érkezett, már felébredt bennük az öntudat. Mennyi macera, miért nem lehet egyszerűen hallgatni az okosabbra?
- Ez baromság. A kaputorony tetején kell keressük a szerkezetet, ami a rostélyt zárja. Én felmegyek! - Kezdett rá Jorgen, és akaratosan elindult. Az egyik haverja beletörődően sóhajtott.
- A csúcson találkozunk. - Intett barátságosan, mielőtt kedvetlenül elindult, így végül négyen indultunk meg a pince felé. Hamarosan egy felfelé vezető csigalépcsőt találtunk, mögötte egy kicsit talán elrejtett szoba ajtaját. ~Talán most vagyunk a kapu előtt, legalábbis az lenne a legvalószínűbb…~ Morogtam.
- Törjünk be, azt mondom. - javasolta Balznir, majd előrántotta súlyos buzogányát. Fáradtan sóhajtottam. Ezeknek aztán lehet érvelni… színpadiasan félreálltam.
- Csak tessék.
Be is állt az ajtó elé, majd bő tíz másodpercig feszít a karjával, utána pedig egy velőtrázó csatakiáltással akkorát odavert az ajtónak, hogy az ahogy volt, zsanérostul kiszakadt. A teremben egy apró láncos-tekerős szerkezetet láttam, aminek felfelé kúszott a lánca. ~ Szuper, ez kell nekünk ~ futott át az agyamon. Elismerően néztem a társamra, hogy ekkora erőt ki tudott fejteni, majd szinte unottan megszólaltam.
- Szuper. És most legyakni őket. - Lendültem neki, és a hozzám legközelebbi katona felé döftem, hogy felnyársaljam. Fürgén ugrott félre, ahogy a kis helyen tudott, és felém emelte a puskáját, hogy azzal üssön le. Döftem még egyet a hasa felé, még mielőtt esélye lett volna lecsapni, és átszúrtam a hasát. Az utolsó leheletével ugyan megütött, de nem volt túl fájdalmas, tudtam, hogy ezt még pár óráig érezni fogom, de nem volt annyira kellemetlen. Utána pár vágás múlva a másik két katona is a földön feküdt. Kezdtem elégedett lenni, és körbenéztem a teremben, másik ajtót viszont nem láttam, csak egy igen széles rést, amin keresztül a lánc vezetett a falba.
- Megpróbálom leereszteni a kapurostélyt. - jelentkezett a feladatra önként Hortz.
- Eresszed. De óvatosan, mert ha tönkremegy, még én is megverlek. - Hagytam meg neki, fáradt voltam, igencsak paprikás hangulatban, viszont ekkor magunk fölül lábdobogást hallottam. Az izomagy felé fordultam.
- Nem volt túl okos ötlet így visszanézve csak úgy betörni az ajtót, de ez most mindegy. Kapd fel, ami maradt belőle, és csinálj belőle barikádszerűséget, mindenki őrizze a bejáratot. - Mondtam halkan, ő pedig be is igazgatta az ajtót a helyére, mintha nem is történt volna semmi. Ilyen erőt egy buzogányban… És technikát, egy egyszeri buzogányos biztosan nem tudta volna így betörni az ajtót. Míg ezen gondolkoztam, váratlan dolog történt: kopogtak az ajtón.
- Minden rendben? Szabotőrök jutottak be a toronyba. Harsogta egy idegen hang.
~ Hogy a frászba jöttek rá? Elkapták azt a felfelé induló két szerencsétlent? ~ Dühöngtem magamban. Most meg vagyunk lőve. Nem is hallottuk egyiknek se a hangját, így nincs mit utánoznunk, szép.
- Mi jók vagyunk! - Kiáltottam ki egy kicsit elvékonyított hangon, ötletem se volt, hogy ez beválna-e. Közben mutattam mindenkinek a számra illesztett ujjammal, hogy csendben legyenek. Rövid ideig csend volt az ajtó túloldalán, miközben Hortz hangtalanul próbálta tekerni a szerkezetet. Azonban olyan dolog történt, amire nem számítottam: a kopogó hang megszólított.
- Hans...te másnapos vagy, vagy mi a fene történt? Azt hittem kivezényeltek a táborhoz. - Basszus, most mi legyen?
- Nem, nem… na jó, ami azt illeti, kicsit igen, de nem lettem kivezényelve. Viszont szomjan halok, nem tudnál keríteni nekem egy pohár vizet? - Folytattam, ahogy egyre inkább kétségbeesve igyekeztem megtartani ugyanazt a hangot.
- Hülye állat, várat ostromlunk... - Nevette el magát az ajtó túloldalán lévő alak. Halk nyikorgást és recsegést hallottam, amire idegesen kaptam a szerkezet felé a fejem, de csak a jelzést láttam, hogy minden rendben van. Hálás tekintettel fújtam egyet, a másik zsoldos pedig eközben óvatosan megemelt két puskát és kitámasztotta velük az ajtót. Ezután a buzogányát vette fel, és készült csapni egy nagyot a szerkezet felé. Szó nélkül bólintottam, hogy csinálja, ő pedig csinálta: nagyot sújtott a csörlőre, amitől az recsegve szétpattant, és a rostély maradéka nagy hanggal a földre zuhant. A fal megremegett, ahogy a hang végigsöpört a köveken.
- Mi történt?! Ki van ott?! - Kérdezte a kinti katona, ahogy megpróbált benyitni, de a kitámasztás ügyes volt. Balznir elégedetten bólintott.
- Na most aztán benne vagyunk...
- Semmi, csak elbotlottam! - Kiabáltam ki. - Benne. - Bólintottam aztán halkabban, és előhúztam a kardomat. Gyors körülnézés után megpillantottam egy rést ami hasonlóan tágasnak tűnt, mint ami a láncot vezette el, és a másodperc törtrésze alatt kiáltottam:
- Mindenki be oda! Gyorsan! Fegyvereket is hagyjátok itt akár, szereztek másikat! Én utoljára! Nyomás!
- Megvesztél? Nem tudunk ott felkapaszkodni... - Mondta Hortz, ám ekkor újabb dübörgés szakította őt félbe, más ötletük pedig nem lévén végül egymás hátán felkapaszkodtak a résbe. A két puska pont akkor dőlt le az ajtó elől, amikor a második is felért, az északiak pedig ott álltak négyen előreszegezett fegyverrel. Nem látván nagyon más esélyt, a természet erejével elindítottam feléjük egy zöld hullámot, majd a többiek után ugrottam. Az utolsó életjel a lentiektől egy, a fejem mellett falba csapódó lövedék volt, ezen túl viszont már csak a csöndet hallottam. Felfelé menetelés közben gondolkodtam, hogy mi a fenéért van itt ez a járat, de arra jutottam, hogy most elég csak örülni neki. A nagyjából öt perces út végén fényt láttam, ami egy berácsozott tetőn keresztül jött be. Szerencsére nem volt bezárva, így könnyen le lehetett emelni, mi pedig kimásztunk, és leporoltuk magunkat. A mellvéden voltunk. ~ Hűha, jót másztunk…~ Morfondíroztam el. Teljesen elvesztettem bent már ennyi idő alatt is az irányérzékemet és a tájolókészségemet is. Fentről a terepet átfésülő déli sereget láttam, ami meglehetős nyugalommal és elégedettséggel töltött el.
- Mindenki egyben? - kérdezte a buzogányos izomagy.
Bólintottam.
- Egyben, de kicsit fáradtan.
Az egyik toronyban ekkor viszont idegenek mozgolódását vettem észre. Négy alak bújt elő a bástya takarásából, egyenesen felénk bámulva. Az egyikük éppen akkor tekert fel egy méretes kötelet.
- Pont időben érkeztünk... - Mondta az egyik.
- Hé, eretnekek! Mormoljatok el egy utolsó imát, mielőtt újra felhúzzuk a kaput! - Ordította felénk, majd kardot rántott, több társával együtt. Gyorsan körbenéztem, de egy fegyveres se volt a közelünkben, csak az ő tornyuk lábánál, egy létrán, de az nem volt biztonságos, bármikor lerúghatták. Na nem mintha nagyon sok választás lett volna.
- Piiiicsába! - Mondtam szinte dalolva. El kellene vágni azt a kötelet, vagy valami íjászt keríteni…
- Ellenfél itt! - Bőgtem el magamat, majd a kardomat magam elé emelve lassan elindultam feléjük, miközben a két társam gyorsan megindult lefelé a létrán, hogy segítséget kerítsen. Az egyik északi katona, aki eddig meglátásom szerint szótlan volt, kardot rántott, és nekem ugrott fentről. Nagy erővel nehezedett a kardjával az enyémnek, ahogy hangos csattanással lefékeztük egymást.
- Menjetek. - Morogta határozottan. A másik háromnak nem kellett kétszer mondani, elindultak az ellenkező irányba, a társaim pedig utánuk iramodtak. Hátrébb táncoltam, miközben hárítottam három vágást, és megforgattam a kardomat magam előtt, mielőtt magam elé emeltem újra. Óvatosnak kellett lennem, valahogy éreztem, hogy ez nem egy szokványos ellenfél, akibe egy mozdulattal hármat lehet metszeni. Vele vigyázni kell. Szótlanul álltam egy helyben, tőle úgy négy lépésre.
- Elnézést, sietnem kell... - Forgatta oldalra a szemeit a férfi, majd a kardját nekem szegezve rontott előre és döfni készült, majd egy lépéssel előtte meggondolta magát és egy félfordulatot pördülve vágássá formálta a támadását, remélve, hogy mellen tud vágni.
- Nyugalom, nincs hova. Ma én vagyok az ellenfeled. - Mosolyogtam. Furcsa dolgokat hoz ki belőlem az ilyen helyzet, kevésszer tapasztaltam. A csapásra két kézzel fogva erélyesen felemeltem a saját kardomat, és még rá is toltam egy kicsit, hogy ne sodorja el a pengémet a lendülete. Azt mondta, sietnie kell, viszont engem nem hagyna itt a világért se, tehát nincs más dolgom, csak felidegelni, húzni az időt. A férfi az első csapása után megtorpant, és egy lépést hátrált, mert vészesen közel került a fal széléhez, kénytelen volt beljebb húzódni. Megfigyeltem: a jobb kezében tartotta a fegyverét. Ez nekem jó, határozottan.
- Nocsak... - hümmögött egyet, majd egyenesen nekem támadt, és egy fentről indított vágással próbálta meg bemetszeni a vállam. Felfele rántottam a kardomat továbbra is két kézzel tartva, hogy blokkoljak. A két fegyver ismét összecsattant, ekkor viszont egy lökéshullámot bocsátott ki a kardom, mire az ellenfelem hátrahőkölt. Erre vártam: gyorsan előreléptem, és egy gyors vágást próbáltam nekem keresztbe vállmagasságban indítani vízszintesen. Úgy nézett ki, hogy eltalálom, ekkor viszont furcsa mozdulatokat tett: mintha más mozgatná. Hátrahőkölt és elkerülte a kardomat, épp egy kicsit sikerült elmetszenem a ruháját. Kissé lihegve állt meg előttem, és méregetett.
- Képzett kardforgató vagy, el kell ismerjem. - Mondta kissé mérges, kissé agresszív, ám mégis elismerő hangon.
- Te is, nem sokan élték volna ezt túl. - Viszonoztam a bókot. Én a furcsa mozgása ellenére is nyugodt voltam, a világ minden ideje az enyém volt: körülöttünk mindenfelé a mi seregünk tagjai, az ő csapatát a mieink már valószínűleg elkapták, és kevéssé kellett aggódnom azon is, hogy lelőnek. Csak mi ketten voltunk. A fiatalabb, vadócabb énem haragosan kapálózott, hogy hadd essen neki a katonának, de az érettebb rászólt: nyugton maradunk. Ez az az összecsapás, ahol egy rossz mozdulat, és annyi volt. Kimérten közeledtem hozzá.
- Nem nehéz, ha tudod a módját... meg persze ha Isteni áldás véd. - Mondta, de a tartásából nem az sugárzott, hogy erre akar támaszkodni - Viszont azt hiszem, ellened nem tanácsos visszafognom magam. - Kanyarodott halvány mosolyra a szája. ~ Mert egy ostrom közben mikor tanácsos? ~ Morrantottam magamban. Az övéhez nyúlt, és elővett onnan egy úgy két méteres felcsavart láncot, amit aztán felém lendített. Amilyen gyorsan csak tudtam, lekuporodtam, és egy elnyújtott, minél laposabban tartott bukfenccel igyekeztem közel kerülni hozzá, és ha jól érkeztem, mély döfést indítani. Sikerült elkerülnöm a láncát, és elértem, hogy eleressze a láncot, ám őt nem sikerült felnyársalnom. A második furcsa dolog, amit észrevettem, az volt, hogy nem esett le a lánc. Gondolkodás nélkül kinyúltam, megragadtam a láncot, és megpróbáltam minél messzebb egy mozdulatból elrántani, mielőtt elengedtem, és újból szúrást indítottam felé. Sikerült kibillenteni, bár a döfés nem ment jó helyre, és ő is váratlan lépést tett:  úgy döntött, kezet vált, átvette a kardját a bal kezébe, és azzal ütötte félre az amúgy is kissé félresikerült csapást. ~ Most akkor melyik a kardforgató kezed? Eddig csak azért volt a másik kezedben, mert lebecsülted az ellenfeleidet? ~ Tettem fel magamban a költői kérdést. Nem volt rossz kardforgató, sőt kifejezetten ügyes, de egyáltalán nem tetszett, ahogy ehhez a művészethez viszonyult. - Az ütem gyorsul… - Mondtam magam elé, ahogy a természetet egy pillanatra megérezve a jobb kezemen lévő karkötőmbe áramoltattam az energiát, az pedig végig fává alakult. Az ellenfelem egy fél pillanatig ijedten nézett, de aztán gyorsan megnyugodott.
- Tehát ez volna a tündenép ereje... - Morogta ugyanazon az ingerült, ám valahol mégis lenyűgözött hangnemén. A lánc közben visszanyerte lendületét és támadást indított egyenesen az elfásult karod felé, de arról szinte ártalmatlanul pattant le, az ellenfelem közben pedig nem sokat teketóriázott, előrántott még egy kardot az övéből, hogy kettővel harcoljon. ~ Ha az ütem gyorsul, én is gyorsulok ~ Gondoltam, ahogy növeltem a sebességemet, majd megpróbáltam a fegyvereit félresodorni a jobb karommal, majd a szerzett lendülettel egy elsöprő csapást indítani a kardommal. A két kardját keresztbe téve hárította a támadást, majd válaszként az egyikkel egy gyors csapást indított fentről lefelé, de korántsem volt olyan határozott. Kiléptem oldalra, és a bordái közé igyekeztem illeszteni a kardomat. Sikerült elindítanom a döfést, de hirtelen belém markolt a fájdalom, ami megtorpantott egy pillanatra, a katona pedig ezalatt visszahúzta a pengéjét és hárította a csapást, noha már erősen lihegett a hosszú küzdelemtől. Ránézve láttam, hogy egyenesen felém mutat az ujjával. ~ Mivéle varázslat ez? ~
- Itt a vége!
A láncot visszahúzta, és egyesített erővel próbált meg mindent minél gyorsabban rám zúdítani.
- Hogy az a… - Kiáltottam fel, én is elkezdtem fáradni. A karomat magam elé emelve hátraugrottam, és igyekeztem egy zöld hullámmal megzavarni, amíg összeszedem magam. Azt a láncot kellene kiiktatnom, nagyon zavaró, de hogyan? Miként irányítja? Gondolati úton, vagy az istene? Áh, az biztos nem, ennyire nem törődne még a saját kiválasztottaival sem. Egyetlen esélyem maradt, mielőtt elfogy minden varázserőm, de azt még nem lőhettem el. A védekezést egész jól csináltam, csak kettőt kaptam be, egyet a lánctól az oldalamnál, egyet pedig a vállam sínylett meg, mielőtt teljesen kifulladt. Feladta a kettő plusz egy fegyveres küzdelmet, és rámarkolt az egyik kardjára, majd egy kurtát bólintott, ahogy méregetett. Megrohamoztam, és megpróbáltam kiütni a kezéből a kardját. Ahogy nekimentünk egymásnak, sikerült kiütnöm a fegyvert a kezéből, mi pedig egymásnak háttal, olyan két méterre egymástól fékeztünk le. A férfi elég szorult helyzetbe került, végignézte, hogy a megmaradt fegyvere hogyan zuhan le a lőrések közt átbukfencezve a fal oldalán. Mintha hallottam volna, ahogy nagy csörömpöléssel földet ér, de lehet, hogy csak képzeltem. Ekkor felém fordult, majd legnagyobb meglepetésemre felém emelte az öklét.
- Úgy tartják, megtiszteltetés karddal a kezedben elesni... még ha ilyen egyszerű volna. - Morgott, aztán elindult, hogy legalább beverjen egyet. Én biccentettem.
- A hazádért harc közben elesni a legnagyobb megtiszteltetés. Ha úgy halsz meg, ahogy éltél: a penge egy villanásával. - Mondtam, ahogy felemeltem a kezemet, hogy megfogjam a kezét, és a lendületét is felhasználva hasba szúrjam, ő pedig élettelenül zuhant mellém. Fújtam egyet. Tiszteletre méltó katona volt. És most vége. Neki is, és az én tusámnak is. Körülnéztem, és elégedetten konstatáltam, hogy mindenhol remekül állunk. Lemásztam a falról, és elindultam a tábor felé. Már igazán kijár egy kis pihenés!

Felhasználó profiljának megtekintése

4 Re: [Ostromjáték] Várfal on Csüt. Júl. 05, 2018 12:26 am

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Kezdik unni már a folytonos várakozást. Persze várható volt, hogy a háború nagy része ebből fog állni. Mindegy, legalább eddig is életben vannak, ez vigasztaló. Az egyedüllét viszont együtt jár egy másik tényezővel, ami már nem olyan kedves: a gondolkozással. Miért vannak itt...? Mi a szerepe ennek az egésznek, az értelme, a haszna? Ahogy körbenéznek magukon, vajmi kevés olyan élőlényt látnak, akivel akár egy szót is képesek lennének váltani, vagy szívesen megtennék ezt békeidőben, most azonban mégis erre kényszerülnek. Sőt, talán össze kell majd dolgozniuk. Persze... még mindig jobb így, mint megint kibújni a feladatok alól. Csak azt reméli a vámpír, hogy nem most fogja elveszíteni életét. Sanyarú egy vég lenne, elég közönséges. Meghalni az unalomban, a déli seregben. Csodálatos.
Az elmúlt napok nagyjából egyenlőek voltak a földi pokollal a két Átkos számára. A züllött zsoldosok társasága már hallomásra csökkenti az értelmi intelligenciát, főleg, amikor rájuk próbálnak tukmálni valamit, ha nem is italt, legalábbis a jelenlétüket. Szaguk és káromkodásaik teljesen beleitták magukat Mina és Damien valójába, kik ennek hatására ki kellett fejlesszenek egyfajta védőréteget, mely segítségével megmenekülhetnek a folytonos undor érzetétől.Tábori körülmények, hát igen. Higiénia? Nem nagyon, csak a minimális. Tevékenységek? Ivás, röhögés. Még az utóbbiba próbáltak itt-ott becsatlakozni, hisz a nevetés hosszabbítja az életet - kivéve, ha kardél igyekszik megrövidíteni azt -, de nehéz, amikor a poénokat se értik, hisz nincsenek hozzá kellően illuminált állapotban. Egy szó mint száz, borzasztó szégyenteljes a zsoldosok közti élet, de azért e kis idő alatt kezdenek kifejleszteni némi túlélési technikákat.
Például lassan megtanulták a beszélgetést olyan irányba vinni, ahogy az nekik többé-kevésbé tetszik. Egy jól irányzott kérdéssel például el lehet érni, hogy az adott illető el kezdjen mesélni önmagáról, és néha tényleg érthető módon tálalják élettörténetük, amiből, valljuk be, azért lehet tanulni.
Hamarosan azonban megtörik az "idill", és végre valahára hála a gondviselő szerencsétlenségének annak a pár felderítőnek, aki eltűnt, kiküldik őket, hogy keressék meg őket. Pontosabban egy egész csapatot, melynek ők is részei. A lehető legjobb feladat, főleg Damien számára, aki nem épp frontharcos. Persze a vámpír se mondható annak, de hát valljuk be, nem lehet mindent diplomáciával megoldani... (Noha a legtöbb esetben azért próbálkoznak.) A csapat azonban ugyanúgy folytatja tevékenységét tovább, azaz a klikkek elbeszélgetnek magukban, nagy hangon és hatalmas káoszt alkotva, amiből úgy néz ki, nem lesz szervezés, ha valaki nem veszi kezébe az irányítást, vagy legalábbis az ösztökélést.
- Na jó, emberek és mások - kezdi a sötét tünde és körbenéz a csapaton, akik a felderítéssel vannak megbízva, próbálva eliminálni hangjából minden olyan élt, mely jelezné, mily mértékű megvetéssel viszonyul az egész csürhéhez. Elvégre mégis hasznosak lehetnek tán valamire... - Valami ötlet, merre induljunk? Egyenként, csapatosan vagy teljesen egyszerre?
Ezeket nem árt tudni, hiszen ha csak úgy nekivágnak... hát... egy seregben nem a legesélyesebb, hogy sikert érnek el, túl feltűnő lenne, személy szerint a kis csoportokat preferálná, de nem akarja feltétlen magára vonni a vezető szerepet.
- Kormoskám, már megmondták, merre menjünk! - morogja egy mély zsoldoshang, Damien meg csak megvonja a vállát. Hát akkor legyen, csak menjenek végre valamerre, mert már kezd szomjas lenni, éhes, és minden egyéb problémával rendelkező, amellyel persze egy seregben történetesen senki nem törődik. És mint látszik, a koncentrációja is csökken, hisz nem emlékszik mindenre... ejjaj.
Pár perc múlva szedelődzködni kezdenek, majd mintegy varázsütésre be is indul a menetelés. Mozogni sokkal jobb, mint egy helyben állni, így ezt áldásos változásnak veszi. Bőrpáncélja kezd nagyon kényelmetlenné válni, el se tudja képzelni, Mina abba a fémbe csomagolva mit érezhet. Jobbára szótlanul battyognak egymás mellett, próbálva megőrizni annyi energiát, amennyit csak tudnak.
Az Alvósáros tekergőzős, szűk labirintustömegéhez érnek végül el, ahol logikusan nem egyszerre folytatja útját az egész csapat, hanem pár fős csapatokra bomolnak szét. Mina ragaszkodik hozzá természetesen, hogy a sötételf csapatában legyen, és mivel a két-három főbe a kettő is belefér, így végül sikerül kieszközölniük, hogy csapatnak számítsanak. Ez némileg felvillanyozza a vámpírt, legalább a sok ember szagát nem kell majd elviselnie. Na meg kimondhatja, amit gondol...
Az elágazásnál négy lehetőségük van, négy utca, melyek közül kettő egészen normális, pusztán az egyik világosabb, a másik sötétebb. A maradék kettő közül viszont az egyik teljesen romos, tele sziklákkal, melyek az épületek rombolása céljából repülhettek ide, a negyedik pedig alig látható, hogy mit tartalmaz, ugyanis köd szivárog belőle.
- Hm. - Mina megsimogatja az állát. - Nem tudom, de engem érdekel, honnan szivárog az a köd.
Damien oldalt rápislant. Először inkább a romosat választotta volna, de másodiknak a ködös is belefér. - Legyen hát. - Felkészülve arra, hogy bármelyik pillanatban előkapja tőreit, Mina pedig a mágiára, megindulnak az utcán.
Egyszer csak a szürkeségen keresztül valami világító pontot pillantanak meg, de amint felvillan, el is tűnik.
- Te is láttad? - pislog ki a gátló homályból.
- Micsodát? Azt a pici fényt, ami olyan, mintha egy haldokló csillag lett volna?

- Azt.
Meggyorsítják lépteik az eltűnt fénypont irányába. Minát idegesíti, hogy nem lát jól, ezért aktiválja Lángoló tekintet nevű mágiáját, melynek segítségével szemei fényt sugároznak magukból, ezáltal tekintete irányában átlát a ködön. Közben lépkednek közelebb, és ki is rajzolódik egy alak, aki egy halom rom tetején ücsörög, és valamit tart a kezében... á, igen, pipázik. Egy idős férfi, valószínűleg, hiszen szakálla van. Olyan... időses szakálla. Nem tudja megállni, hogy meg ne torpanjon a feltűnően érdekes alak előtt.
- Szép jó napot... Ne haragudjon, de nem kényelmetlen ott ücsörögni?
A férfi fogai hegyesek, páncélt visel, elegáns páncélt, bőre pedig sápadt... Egy fajtárs. Még furcsábbá teszi a helyzetet. Vajon hány vámpír lehet a seregben?
- Eltört a fotelem. Meg kell várnom, amíg kinyit az asztalos, hogy újat vehessek.
- érkezik a felelet, mintha a világ legtermészetesebb dolga hagyta volna épp el a száját.
- Egyetlen fotele volt? Mármint, elnézést, nem kötekedésből mondom... az ágyon is ülhetne akár.
- Gőze sincs, miért kezd el tanácsokat osztogatni. Most is csak kimondja, ami legelőször eszébe jut. A férfi nem tűnik ártalmatlannak, bár az tény, hogy a legtöbb vámpír ártalmasabb, mint ő, így az elfogultságnak helye nincs. Valahogy azonban sugárzik ebből a személyből, hogy meglehetősen hidegen hagyják a körülötte történő események.
Damien megköszörüli a torkát. - Megkérdezhetem, hogyhogy páncélban van? A sereghez tartozik?
A másik vámpír kuncogni kezd.
- Anyukád nem mesélte kiskorodban? Az én feleségem igen...a gyerek alig bírt elaludni. A mesét a vámpírvadászatról.

Mina nyel egyet. - De igen - hangja hozzá nem illően komorrá válik. - Szerintem túl sokat is mesélik. Meg az emberek is, és a tündék az ő rémtörténeteiket. Szorongást ébresztenek már olyan korán a gyerekekben...
- Akkor te is tudod, hogy miért hordanak a magunkfajták páncélt. - fúj ki egy adag füstöt a pipán. - A magára valamit adó vámpír mindig ügyes a páncélja tisztaságára... na kivéve persze, ha egy semmirekellő Finsterblut vagy.
- Elnézését kérem - szólal meg a sötét tünde, nem különösképp gúnyosan -, úgy látszik, túl békés vidéken élünk ahhoz, hogy ezt megjegyezzem.
- Nem vagyok Finsterblut - szögezi le Mina. A megvetést irányukban viszont kifejezetten viccesnek találja. A sznobizmus... hát, igen, pontosan tudja, mi az, őbenne is elég aktívan égnek még ezek a lángok. De az a pár év egy parasztfaluban sok mindenre megtanította. A kevés fajtárs pedig rátett egy lapáttal arra, hogy körülbelül bármelyikükkel szívesen társalogjon. - Akkor nem látott errefelé senkit? A déli seregből? Esetleg valami gyanúsat a környéken?
- Köd folydogál az utcában fényes nappal, édes lányom, ha neked ez nem furcsa, hát nem tudom mi... - közli sugárzó lenézéssel, ami egyrészt csalódottságra ad okot, másrészt elég idegesítő. Még ha a feladatra koncentrálnak is. A végén még kikapnak, hogy leálltak diskurálni egy öregemberrel, ahelyett, hogy a dolgukat végezték volna. Pedig épp azt végzik... - Ez a köd egyébként az én mágiám. A seregek általában elkerülik. Ha valaki mégis bemerészkedik, egyszerűen elrejtőzöm. Itt akarom kivárni a csata végét, hogy aztán mehessek bútort készíttetni. - azzal az öreg nagyot szív a pipából, majd megvakarja szakállát. Nem tűnik szívbajosnak, ha a legfontosabb dolog, amire vár, hogy bútort készíttessen. Vagy nem volt, kit elveszített, vagy annyira kiégett már az egészben, hogy nem törődik vele. Valahol irigyli ezt a szkepticizmust. - Bár most hogy mondjátok, furcsa, hogy csak úgy idetévedtetek. A ti házatok is ledőlt?
Elmosolyodik. Kezd tetszeni neki ez az alak. Végső soron teljesen meg tudja érteni. Majdhogynem ők is ezt az utat választották, ha kevésbé feltűnően is akarták prezentálni sehova-nem-tartozásuk...
- Nem. Legalábbis nagyon remélem, hogy még nem... nem valószínű. Csatlakoztunk a sereghez. Pár emberünk eltűnt, kiküldtek minket megkeresni őket...
- Na hát ez kellemetlen... - Remélem, ez az emberek eltűnésére vonatkozik, nem arra, hogy utánuk minket küldtek épp... - És találtatok?
Itt lennénk akkor...? Mina csak a fejét ingatja, Damien szólal meg: - Azért kérdeztük, látott-e valamit, nagy segítségünkre lenne. Nem hiányzik, hogy bárki is elhalálozzon a seregből, ugyanis.. nos.. lehetnénk többen. Pláne a szakavatottak. - Hát igen. Néha valóban úgy tűnik, hogy félig parasztok serege ez. Nem csak az, hogy a zsoldosok bármelyik pillanatban átpártolhatnak a másik oldalra, legalábbis egy részük, de hogy mennyi kiképzést kaptak ezek... Már csak azért is kérdéses, mert az ő kiképzésük is hevenyészettnek mondható. Ily rövid idő alatt, ami eltelt csatlakozásuk óta, ha egyébként nem értettek volna semmihez, akkor most is csak golyófogónak lehetne őket használni. Még szerencse, hogy a sereget leszámítva is megvolt a harci tudásuk.
Újabb szakállvakarás.
- Itt a közelben csak három csapat embert láttam eddig. Egy kis csapat lovast valami vörös zászlóval, egy zsoldosszázadot Hellenburgból meg egy rendezettebb oldalszárnyat hasonló fegyverekkel, mint Schwarzjäger testvéreim.

- Vörös zászló? - kérdi halkan. Ez vagy valami túlságosan egyértelmű, amit nem tud, vagy valami rejtélyes, amit nem is kéne tudnia... és kis csapat... érdemes lehet utánanézni. - A zsoldosszázad valószínűleg mi voltunk. A harmadik csapat, azt mondja, íjászokból állt?
A férfi a homlokára csap. - Nem, édes lányom. A család mesterműve a számszeríj. Másodszor, én a lőfegyverre gondoltam.
- Az... íjász tán nem számszeríjász?
- vörösödik el, és megpróbál akaraterejével elsüllyedni a föld alá.
- Honnan látott ennyit, ha elbújik mindenki elől? - kérdi Damien gyanakodva, mire az öreg vámpír arcán mosoly jelenik meg.
- Ezt a ködöt képes vagyok ide-oda vinni. Megmutatom.
- Egyetlen kézmozdulatára a köd egyik helyről a másikra csoportosul, vonul, akárcsak felhő a széltől. Komoly mágiának tűnik. Elementál, de majdhogynem hasonlatos az illúzióhoz... csak nem... esetleg... talán ő is Nachtraben volna?
- Ügyes kis képesség
- állapítja meg a hegyesfülű. - De nem gondolja túl feltűnőnek? Mármint, nem véletlenül fordultunk be ebbe az utcába - ereszt meg egy halvány mosolyt. Viszont ha lőfegyver, akkor az északiak jártak már itt.
- A harmadik csapat. Nem vittek magukkal valakiket? Nem tűnt úgy, hogy hadifogjaik vannak?
- El voltam foglalva, hogy megbújjak a törmelék mögött. - hárítja el ismét a felelősséget, ami természetesen logikus... - Így túl sok mindent nem láttam...de arra mentek. - mutat az egyik utca felé.
Mina és Damien bólintanak, majd összenéznek.
- Valószínű, hogy nem csak eltévedtek, hanem az északi seregnek lehetett dolga velük
- jegyzi meg Mina, beleegyezésül megint csak egy bólintást kap. Ha nem lenne Átkos, most imádkozhatna, hogy igaza legyen, de így is esélyes, hogy elfogták a balul elsült kalandot végrehajtó küldöncöket.
- Köszönjük a segítséget. Szolgálhatunk valamivel?
- kérdi a sötételf, bár jelen pillanatban nem tud sok mindenre gondolni, információt leszámítva talán.
- Áh hogyne. Ha láttok valahol egy még épp szabászatot mondjátok el... kéne egy új függöny is.

Hát ez még tényleg a jövő zenéje. De felírja magában, hogy ha ezt túlélik, meg valamilyen szinten Eichenschild is, akkor tényleg utánanézhetnének egy jó bútorosnak meg szabónak... Reméli, az öreg vámpír sokáig kihúzza még. Sivárabb lenne a világ nélküle.
- Azt nem árulja el még... hogy melyik családhoz tartozik? - kérdi Mina, kevés esélyt látva az őszinte, vagy akármilyen válaszra. Mégsem tudta kihagyni, hogy meg ne kérdje. Bár ne lenne igaza, de mégis az lett...
Elindulnak hát, remélve, hogy jó nyomon szaglásznak. A köd lassan szertefoszlik, vagyis ők érnek ki a felhőből, és egy sereg katonát pillantanak meg. Kis sereg ugyan, gyorsan átszámolja és nyolc ember ácsorog nagyjából mint egyenlő távolságra ültetett facsemeték. Az idős férfi nem hazudott, valóban lőfegyveres sereghez irányította őket. Ezek szerint szavahihető volt, ezt már jó tudni. Középen pedig két kaloda, a bennük ácsorgó emberek arca pedig távolról ismerős... ők lesznek a déliek. Igazuk volt hát.
- Azok ott... - vesz egy nagy levegőt, mikor észreveszi a foglyokat.
- Bizony. Jócskán ráült a köd a szemére az öregnek, ha ez nem tűnt fel neki - súgja a sötételf, mire a vámpír rosszallón néz rá.
- Ne szidd! Segített nekünk, és aranyos.
Háború van, Mina meg learanyosoz valakit. Jellemző.
Csendben szemrevételezik a helyzetet. - Csodálatos, hogy pont középen vannak.
- Nyilván. Így kell őrizni őket. - Meg kell állapítani, hogy ügyesen állították fel ezt a kis helyzetet a kereszteződés közepén. Dicséret illetné őket, ha nem épp Mináék dolgát nehezítenék nagy mértékben...
- Jó... Valahogy el kell terelni a figyelmüket, legalábbis az egyik oldalét.
- Hm... Mina, nálad van az a csodálatos maszk, amiben kísértetnek nézel ki?
Mina kacsint egyet.
- Szuper. Akkor körbeosonok a házak mögött, megpróbálok a kalodához férkőzni és kiszabadítani őket. Aztán bújj elő és ijessz rájuk egy kicsit.
A vámpír nyel egyet. Tudja, hogy Damien bízik benne, de azért elég nagy mértékben jelent kockázatot... De ezt már számtalanszor átbeszélték. Lényegében majdnem mindenre felkészült, még a halálra is. Bár tudja, hogy ez csak elmélet. Arra nem lehet felkészülni. - És mi lesz a jel?
- Hát akkorra már látni fogsz...
Lejátssza gondolatban a jelenetet. Alig akarja elhinni, hogy ez tényleg történik. Itt vannak, és ez csak egy bevetés a sok közül. Ha most itt hagyják a fogukat, ki fog vajon emlékez... áh, ezek a gondolatok unalmasak.
- Reméljük, hogy nem néznek hátra.
Kezet fognak, mélyen egymás szemébe nézve, kimondani fölösleges üzeneteket közölve egymással ezen módon. "Sok sikert." "Menni fog, ügyes leszel." "Bármi is legyen, ez egy szép élet volt, köszönöm." Ilyesféléket jelent. Mina izgatottan vesz egy nagy levegőt és vissza kell fognia magát, hogy fel ne nevessen... Olyan ez, mint egy játék, mintha bújócskáznának. Csak életre megy. Életekre... Ej, még ha csak saját magukat kéne féltenie, de nem tudna nyugodtan lefeküdni aludni, ha abból a két emberből bármelyik megsérül, ne adj Isten meghal...
Mina a falnak lapul, és egy fának képzeli magát, miközben Damien elindul még takarásban körbe, a kis szabad tér szélén, szintén a házfalak közelében. A vámpír szorosan rajta tartja a szemét, ám a katonákra is figyel közben, és észleli, hogy egyikük megfordulni készül...
Jaj, ne. Ez így nem lesz jó. Damien nem tud elég gyors lenni ahhoz, hogy nyolc emberből egynek se tűnjön fel... így Mina hamarabb lép és veszi fel az elterelő szerepét, mint eltervezte.
Kilép a fal takarásából, majd gyorsabb sétatempóban igyekszik a katonákhoz, közben magára varázsolva az Álcát, melynek következtében vámpírjegyei eltűnnek a szemlélők számára. Szeme kékre változik, bőre emberibb színt ölt és fogai sem látszanak. Egy aranyos embernő kinézetét sugározza most a külvilág számára.
- Emberek! - kiált egy nagyot, jobb dolog nem jutván eszébe, olyan hangosan, ahogy a torkán kifér. Majd elkezd azon gondolkozni, mi mást is mondhatna még. Szíve úgy dobog, mint legutoljára talán kiskorában, ha valami rossz fát tett a tűzre. El sem hiszi, hogy itt áll kinn. Mint egy pódiumon. Mintha fellépni készülne. Honnan vette erre a bátorságot? Ilyen rövid idő alatt gondolkozni sem volt ideje. Most mégis kint áll, muszáj lesz cselekedni valamit... nyolc északi katonával szemezve, gyilkos tekinteteik kereszttüzében... jó, ezek nem a legmegnyugtatóbb gondolatok.
Megindulnak felé, furcsálló tekintetekkel.
- Állj! Azonosítsd magad.
- Mina vagyok - közli olyan megütközve, mintha ez a világ legegyértelműbb dolga lenne, vagy el se tudná képzelni, hogy ilyet kérdezzenek tőle.
- Nyugalom, fiúk... - szólal meg egy úgy tűnik, magasabb rangú és felelősséggel rendelkező személy. Hála neki.
- A páncélzata hagyományos...akkor ellenség! - ragaszkodik álláspontjához az, aki előbb megszólalt.
- De nézz már rá... ilyen fiatalon hány embert láttál már páncélban. Nem, ez fejlesztés. - de fantasztikus, hogy ebben a ruhában próbálja elhitetni velük, hogy ember. Persze, hogy nem tudott minden részletre gondolni. A jóságos... na, most már mindegy.
- Hagymás? Hagymás páncél?? - kérdi magasra szökő hangon. - Nyugodjanak meg, hol lenne itt ellenség? - néz körbe gyorsan. - Semmiféle ellenséget nem látok. Csak magukat látom - végigpattog a tekintete valamennyiük arcán. Majd elmosolyodik, a lehető legidiótább vigyorral, amit valaha életében produkált. Voltaképp csak félig kell megjátszania magát, mert őszintén jól szórakozik. - Olyan szépek. Igazán szép szál legényeket válogatott magának ez a... hadsereg... Na de mit... - akarja kérdezni, mit vétett az a két szegénylegény, de azzal csak rájuk terelné a figyelmet.. az pedig nem jó ötlet, főleg, hogy Damien arrafelé fog igyekezni majd. - Mit tanácskoznak errefelé? Aggódnak a sorsuk miatt? Akarják, hogy megmondjam, mi fog történni? A háború végén? Mert tudom ám. - Ismét végignéz mindannyiukon. Reméli, kellőképp jósnős a kinézete. - Látom mindegyikük életvonalát.
Majdnem elröhögi magát, ahogy látja, hogy az északiak kis híján kiesnek a szemükön. Nem hibáztatja őket...
- Ez biztos a hajdani báróné udvari bolondja. Na, tágulj innét lányom, mielőtt eldurvulnak a dolgok. - lengeti meg az egyik egy utca felé a puskáját.
Rázkódni kezdenek a vállai, ahogy nevet. - Tágulni?? Ejnye, maga de perverz. Hát csak annyit mondok, hogy szépek, aztán máris...? Ejj....
Túl sokat beszélgettem Anjával. Egyértelműen túl sokat.

- Jól van, hát ha nem kíváncsiak... - fenn tartja a kezét, még mielőtt tényleg használják rajta azt a mennydörgő csövet... A nevetés elég hatékonyan feledteti vele, mennyire fél. - Aztán a játékot sem szeretik, hm? Ha megnevettetem magukat, nem fognak haragudni? Kérem, tegye el azt az izét, félek tőle - mutogat bal mutatóujjával a puska felé és átmegy nyafogósba a hangja.
Damien amilyen csendesen, csak tud, osonkodik kissé begörnyedve mindenféle objektumok takarásában, igyekezve megközelíteni a kalodát. Ládák és egyéb törmelék mögé bújik. Kezdi élvezni a dolgot, bár azzal tisztában van, hogy részben szerencse, hogy még nem lyukasztotta ki az a borzadály, amit fegyvernek neveznek.
Minának eddig sikere van a katonáknál, azok ugyanis nagyban hahotáznak.
- Mutass valamit. - csap az egyikük a hasára.
A lány megvonogatja szemöldökét és sokat sejtetőn hümmög. Nézzetek csak a hátatok mögé, ha valami érdekeset akartok látni, mégpedig azt, hogy rabolnak ki titeket, emberrablók
- gondolja magában, és megkönnyebbül, hogy a sötét tünde végre valahára sikerrel járt. Hát, nem siette el.
- De nem félnek? Biztos, hogy nem? Biiiztos, hogy elég bátrak ahhoz, hogy szembenézzenek a leghatalmasabb félelmükkel? - halkul el a hangja, keze pedig táskájában a maszk után kutat. - Nem akarom ám, hogy itten elájuljanak, vagy valami. Aztán rohanhatnék a kútra vízért, és ki tudja, mire visszaérek, már el is mentek. Ilyenek maguk, katonák - legyint. - Ígérnek hetet-havat, tücsköt-bogarat, aztán lelépnek, s a lány szíve meg megszakad... - sóhajt egyet, majd arca elé kapja a maszkot.
Damien végre-valahára sikeresen a sorfal mögé lopózott. Bezárt seregtársai szótlanul merednek rá. Kalodájukat egy lakat tartja fogva pusztán. Szúrósan ránéz kettejükre, hogy véletlenül se merjenek pisszenni se. Szerencsére ilyen eszük ágában sincs. Elgondolkozik, nincs-e nála véletlenül Mina egyik eltévedt hajcsatja... elkezd turkálni a zsebeiben, és elképesztő megkönnyebbülésére talál is egyet. Sima, hosszúkás és egyenes, nem díszítésre való, pusztán frizura rögzítésére. Valamikor rábízhatta, hogy tegye el, vagy talán csak megtalálta valahol a házban elszórva és betűrte ide.
A lakat kulcsnak szánt résébe illeszti és visszaemlékezve gyerekkora egy-két, büszkeségre nemigen okot adó epizódjára, megpróbálja kinyitni azt. Azonban nem úgy tűnik, hogy akar engedni...
Az északiak viszont meglepődnek, ahogy meglátják Minát. Immár mintha kísértetet látnának, olyan illúzió tárul a szemeik elé. A szövet mögül is vigyorog rájuk.
- A teringettét, milyen lidércnyomással átkozott kacatokat csináltak ebben a városban!
- Ne... ne közelíts! - Az egyik Mennydörgő Cső rászegeződik.
- Ki mondta, hogy a városból van? - kérdi. - És ha nem látná, éppen egy helyben állok. Csak nem megijedt? Mondja el, mit lát! Mi élete legnagyobb félelme, árulja el?! - közben csapkodja a karjait föl és le, de óvatosan hátrébb is lépeget picit. Kezd nagyon kétségbeesni, Damien láthatóan nem sokra halad azzal a nyomorult lakattal. Minél inkább lejjebb süllyed lelkileg, igyekszik annál vidámabbnak tűnni. Persze most félelmekről beszél. Talán nem a legjobb ötlet.
Damien próbálja kontrollálni keze remegését. Lövése sincs, Mina mit csinál, jelen pillanatban elég ijesztő, úgy látszik, bevetette a maszkot, bár... nem éppen így képzelte ezt el élőben. Inkább vásári komédiához hasonlít. Mindegy. A lakat. Emlékszik, pontosan emlékszik, ilyen izgalmat érzett akkor is, mikor betört néhány otthonba, hogy pár ócskaságot, amik messze értékesebbek voltak bárminél, amit birtokoltak, eltulajdonítson. Akkor is csak a jó ügyért tette, most is...
Az egyik fogoly megunja szerencsétlenkedését, és odahajol hozzá.
- Hallod-e komám. Miértünk már nem kár. Hanem a jelentést, vigyétek el magatokkal, hogy legalább a halálunk ne legyen hiába. Gyere, hajolj ide.
Damien összeszorítja a fogait. Nem fogja itthagyni őket csak úgy... Nem... Nem hagylak meghalni titeket! Kezeivel imitálja a mozdulatot, ahogy a kulcs bemegy a zárba és elforgatják, hátha valamelyik katona tudja, hol vannak, majd ő is körbenéz, nem látja-e őket valahol csüngni, valamelyik katonán. Az istenit, segítsetek, de nagyon gyorsan. Ne most kezdjetek neki az önfeláldozásnak, nincs még itt az ideje. Én még csak most kezdtem ezt a háborút és fiatal vagyok, ha akarjátok, bolond, de nem hagylak itt titeket...
A nyolc katona csak vakarja a fejét. Úgy látszik, erről ennyit, nem sikerült... de... még nem veszíthetik el az érdeklődést. A lakat még mindig zárva, fel kell tartania őket!
- Ebben semmi mulattágos nincs...

- Biztos bolond vagy te. Olyan karót nyelt apácának tűnsz.
- nevetnek rajta, de ez most valóban kinevetés, semmi szórakozottság nem hangzik ki belőle.
Nyavalya essen belétek
. - Apáca?! - ad egy felháborodott nevetésszerű hangot a vámpír, majd elveszi arca elől a maszkot, és angyali mosollyal köszönti ismét a közönséget. - Nem vagyok én apáca! Ugyan már... Ilyen csodaszép ruhákat láttak azokon? Nem tudnak azok semmit! "Hiúság bűne"... Már jó, hogy nem a fürdés is luxus nekik! Az is földi öröm, azt se szabad! - ingatja meg mutatóujját a levegőben. - Na de akkor nem kíváncsiak? Egyikük se akarja tudni, hogy fog meghalni? Vagy most, hogy megijedtek tőlem, azt hiszik, ez fenyegetés?
Damien nagy levegőket vesz, és koncentrál, újra meg újra, de hiába, a zár nem adja meg magát. Kiszabadítandója egyre csúnyább pillantásokat küld felé.
- Ide hallgass. Az északiak támadást terveznek. Napnyugtakor. Ha ez nem jut a fejesek fülébe, elveszünk...

- A fülükbe fog jutni, ígérem. Hol az a kulcs?! - kérdi fojtott hangon, miközben ellenőrzi, hogy az a lakat tényleg zárva van-e, nem lehet-e egyszerűen csak megemelni a kalodát, hogy szimplán kibújhassanak rajta. De valóban, le van zárva. Egy próbát megért...
- Az egyik katonánál, figyelj! - Az üzenet is elérkezik hozzá, nevezetesen az, hogy az északi sereg hol állomásozik.
Hála a Holdnak, az istennek, vagyis leginkább neked, te szuicid hajlamú mákvirág. Kifújja a levegőt, majd körbetekint, szeme pedig megakad a csillogó céltárgyon. Szerencsére a szélen van, onnan legalább nehezen tudják adott esetben bekeríteni... A magyarázó katona felé bólint, hogy megértette, felfogta, nem kell aggódnia, majd felmutatja a kezét, hogy várjanak, és elkezd a kulcsfigura irányába araszolni, majdhogynem guggolva. Szinte érzi, hogy a vámpír követi a tekintetével. Furcsa érzés, hogy az ő kezében van a sorsa...
- Ez boszorkány... az ördöggel cimborál! - hallja egy katona hangját...
- Igen? Meglátjuk. - kontráz szórakozottan egy másikuk, aki eddig reménységnek ígérkezik.
- Ördög? Ugyan már, ez csak egy kis szövet - emeli föl a vámpír a maszkot, ami így valóban ártalmatlannak tűnik.
- Én miben fogok meghalni?
- Hát, kedves uram, nagyon remélem, hogy röhögőgörcsben, mert az azt jelentené, hogy ügyes vagyok - vigyorodik el. - De neem. Akármilyen közönséges is, egy hölgy lesz az oka. Tudom-tudom, biztosan nem hiszi el... próbálta elkerülni őket. De ez majd más lesz. Elhiteti magával, hogy érdemes a bizalomra. Kedves. Simulékony. Aztán egy óvatlan pillanatban, mikor hátat fordít, a lányka fogja magát, és... - kifeszített tenyerét elhúzza a nyaka előtt, majd széttárja a karját részvétteljes pillantással. - Na jó, ez szomorú mese volt. Mondjak egy vidámat is? - lépeget egyik lábáról a másikra.
Meglepve tapasztalja, hogy a teljesen közönséges kis jóslása sikert aratott. Mintha tényleg megérintette volna a lelküket, mert csak állnak, se pisszenés, áll néma csend, légy szárnya sem hallatik... Végül mintegy megtörvén a feszült csendet egyhangúlag felnevetnek. Ez eddig jó. Nagyon jó...
- Ez haláli volt.

- Haláli! Úgy van, jól mondja
- mutatja fel a hüvelykujját vigyorogva.
- Hallottad Georg, jobb lesz ha papnak állsz.
- Az. - ért egyet Georg. - Kár, hogy ez biztos nem igaz.
- Ha csak egy váltóm lenne, ahányszor a bordélyban láttalak.

- Na jól van, tűnés, amíg szépen mondom. - Georg fegyvere kattan egyet és fölemelkedik rá... No lám, csak megsértődött, hogy ilyen történetet hallott saját magáról... Hát, az igazság fájhat, kedves Georg.
- Na neee, most azért haragszik rám, mert ilyet mondtam? Ne, ne, ne mutogasson, kérem, azzal a... mert... me.. - a mellkasához kap, mintha már most eltalálta volna egy golyó. Vagy a fene tudja. Mindenesetre a mellkasához kap, és hörgő hangokat ad ki, mintha nehezére esne a légzés, szemeit kidülleszti, kezeivel erőtlenül kapargál a levegőben előre, lábai remegni kezdenek...
És ekkor majdhogynem kiugrik a szíve a helyéről. Durranás. De akkora, mintha épp ezen a szent helyen csapott volna be a villám. Meglepődik, hogy még él. Félelme és meglepetése ezúttal teljes mértékben őszinte. Szemei kidülledve, válla csak emelkedik és süllyed. Gyomra egyetlen darab görccsé sűrűsödik, és hirtelen egyéb vágya sincs, csak szűkölve összehúzódni, sírni, és odabújni valakihez, aki megvédi. Nem... nem... nem félhetsz. Nem szabad félni.
- Én... - kezdi síri hangon. - Már... megyek is. - Hátrálni kezd, fejét a földre szegi, lassan poroszkál hátrafelé. Szégyelli magát, borzasztóan szégyelli. Lehet, hogy kudarcot vallott? Nem volt elég ügyes? Miatta halnak majd meg emberek? Miatta nem tud győzni Dél? Cserbenhagyta azt a két katonát, a sereget, Damient, saját magát, a családját, az... egész világot? Összetört darabkákból próbálja összekaparni önérzetét és nem összeesni zokogva. Pedig elég nehezére esik.
Damien nem tudja nem odafordítani fejét, amikor a hangot hallja. Minden akaraterejére szükség van, hogy nyugalmat erőltessen magára. Előveszi egyik holdezüst tőrjét, hogy megszerezhesse az övről a kulcsot...
- Nincs időnk erre... - morogja az egyik északi, majd egy társa megfordul és...
- Hé, mit csinálsz te ott?
Hirtelen az egész csapat őt bámulja, ahogy ott guggol, kezében a tőrrel és az övet becélozva.
A jószagú rohadt életbe. - gondolja, erősen megmarkolva a tőrt, megpróbálván véghezvinni a mozdulatot, melyet eltervezett...
Mina teli torokból sikítani kezd. Aztán az egész csapat azt veheti észre, hogy nem lát semmit, koromsötétség van. A Balladai Homály. Ez az egyetlen, amit végső esetre tartogatott, ha már csak ezzel a módszerrel lehet megmenteni valakit. Bár az eltűnésre tartogatta, és akkorra is csak abban az esetben, ha mindenképp muszáj, de látta, egy mozdulat és Damiennek vége, azt pedig nem hagyhatja. Talán nincs minden veszve. Talán képes megmenteni!
Mindenki megvakul, rajta kívül, olyan kissé, mintha megfagyott volna a világ. Értetlen, tehetetlen kapálózó csapattá lesz az egész bagázs. Megfosztotta őket a legfontosabb elemétől az érzékelésüknek. Mintha egy éjfekete szöveten nézne keresztül, a sziluetteket pont ki tudja venni a tömegből. Még egy durranás. Még látás nélkül is képesek lődözni?! De ez más... csattant...
- Besült! - kiált a katona, Minának dunsztja nincs, az mit jelent, talán azt, hogy nem képes ölni többé. Az jó lenne.
- Rossz irányba lőttél. Maradjatok, nehogy visszalőjön!
Mina dobogó szívvel kerüli ki a katonákat, próbálja olyan óvatosan helyezni a súlyt lábaira, ahogy csak tudja, hogy ne zajongjon sokat. Megkerüli a tömeget és a halálra rémült Damienhez oson, illetve az emberhez, akinél ügyködött, kikapja kezéből a tőrt és megkísérli véghezvinni, amit ő akart: a kulcs megszerzését. Nyiszálni kezdi a bőrt a tőrrel, másik keze meg már magán a kulcson. És... sikerült! Kezében az áhított szabadítóeszköz. Ám ekkor arcába csapódik valami, és éles fájdalom hasít belé. Önkéntelen nyekkenő hang szakad ki belőle, kezével hátul megtámasztja magát. Kedve lenne nekiesni ennek az alaknak, de fontosabb dolga is van. Sajog a fájdalomtól. De életben van, és ez a fontos. Kikerüli az északit, szemeivel megkeresi a kalodát, az azon lévő kulcslyukot és elismételve a gyerekkorában agyonhallgatott mondást, felidézi, hogy is kell kinyitni egy zárat, mert ennyi izgalom után még azt is képes lenne elfelejteni... Elforgatja hát a kulcsot, majd felnyitja a kaloda tetejét. Damien csak forog körbe-körbe, görcsösen markolva a tőrét. A vámpírnak a szíve megszakad, hogy nem nyugtathatja meg azonnal, vagyis igazából ő rohanna legszívesebben oda hozzá és bújna el a karjaiban, de még nem végeztek. Egész lénye feszült, egy remegő görcs, azonban ehhez képest igyekszik haladni is...
A kalodához siet és elkezdi kinyitni. A katonák még mindig lövöldöznek. Rettenetesen fél, nem tudja kiszámítani, mitől függ, hogy eltalálja-e ez a borzadályos hang, vagy sem.
Ez a sok lövöldözés kezd az idegeire menni. Újabb adag zajongás. De a zár szerencsére zárként viselkedik, és kinyílik, egyik emberük pedig kereket is old hamar, nagy kőként, mely Mina szívéről zuhan le.
- Igyekezzünk! - Társával sokat nem törődve iszkol el egy üres utca felé. Vakon. Legalább elmenekült. Remélhetőleg vissza a seregbe...
Egy másik nagy kő viszont a hátába, mire ismét kontrollálatlan hangok hagyják el a száját.
- Mina??! - kiált fel a sötét tünde, már nem bírván csendben maradni.
- É...lek... - nyögi, majd rájön, hogy a testét nem is érte el ez a nagy erejű ütés, hála a páncéljának. - Menjetek...
Odafut megkeresi a kezeit, majd húzza maga után, vissza a kalodához, és az emberhez, aki még ott várakozik és a második kalodát is kinyitja. Bár nincs könnyű dolga. - Gyerünk... adja a kezét - ragadja meg a kiszabadított déli katona mancsát, majd a két férfival "karöltve" ama utca irányába kezd el szaladni, amennyire bírják lábai, ahonnan jöttek. Vajon a vámpírbácsi még mindig ott ül kint...?
Újabb dörrenéssorozat. Nem tudja, hova ugorjon. Damien hangját hallja, nem hangzik túl egészségesnek, aztán ő is felsikít, a vállát érte valami... Mint egy vadállat a hajtóvadászatkor, úgy érzi magát. Ez a láthatatlan fegyver elérte, hogy teljes szívéből gyűlölje. Gyors és halálos. Alig tud menekülni a sokk elől, lábai mechanikusan viszik tovább.
- ÁLLATOK! - üvölti nem kissé rekedtes hangon. Rég nem érezte magát ilyen idegesnek. Már csak nekik kellene elkotródni innen, minél gyorsabban. - A tolvajt kövessétek, ne lövöldözzetek itt csak úgy! - Ki kell találnia egy irányt... - Észak felé futott, a hátsó utcába!
Nem különösebben érdekli, hogy valószínűleg a színjátékának már rég lőttek - szó szerint -, és hogy alig látnak valamit. Előrelökdösi Damient és a másikat, utánuk sziszegve, hogy Fussatok, majd hátrálva követi őket, gyenge látásával szemmel tartva a katonákat.
- Arra lesznek! - fordul hangja irányába az egyik katona, majd elkezd babrálni a fegyverével és egyelőre nem céloz újból. Jó ideig ügyködik.
A halálbagoly marná ki a szemeteket...
Balra oldalaz. - Lesznek?? - kiált hangosan. - Szerintetek hányan vagyok? - majd jobb oldalra siet. Közben hátrál. Megpróbálja elérni ő is az utcát, majd eltűnni, még mielőtt a feketeség szertefoszlik.
Hátrálva azt veszi észre, hogy világosodik a világ... lihegve mer csak hátrapillantani a válla fölött. Megpillant egy alakot, nem kell sok idő, hogy megállapítsa: a sötét tünde az. Egy házfalnak támaszkodva.
Szó nélkül rohan oda hozzá és bújik oda, óvatosan ölelve csak meg.
- Megsérültél.
- Meg, hogy törném ketté a fejükön azt a...
- sziszegi. Mina lehunyja a szemeit és beleolvad a sötétségbe. Megúszták, túlélték, de az is biztos, hogy ennyire nem fájt még a válla...
- Nem akartam... nem akartam bántani őket. Nem akartam megölni senkit, ha nem muszáj...

- Jól csináltad! - remegő kezei közé fogja a vámpír arcát és a szemeibe néz. Te jó ég, csak bajod ne essen... még több... - Nagyon ügyes voltál.
Mina nevetni kezd, bár kissé a sírásra hasonlít, amit művel. - Nem tudtam... Nem tudtam jobbat kitalálni. Olyan vicces volt... csak... röhögtek rajtam...
- Tudom - Kierőltet egy mosolyt. - Te sem a hagyományos módszerek mestere vagy.
- Menjünk vissza a sereghez...

Felhasználó profiljának megtekintése

5 Re: [Ostromjáték] Várfal on Szer. Júl. 11, 2018 3:01 pm

Tessa Hendriks

avatar
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
Futottam, utcáról utcára, ahogy csak a lábam bírta. Se időm, se energiám nem volt felmérni közben, merre is haladok pontosan, csupán egyetlen cél lebegett szemeim előtt: biztonságos helyre jutni, ahol egy időre kifújhatom magam, és összeszedettebben tudok gondolkodni. Vissza kellett térnem a csapatomhoz, hogy időben tudathassam velük kudarcomat, és ahhoz mérten tudjanak tervezni. Eszméletlen fájdalmat éreztem a hátamban, mely oldalaimra is kiterjedt, tüdőm szúrása pedig még tovább fokozta a helyzetet, de jelenleg a csalódottság és a bűntudat marcangolt leginkább, legszívesebben már fel is hagytam volna az egész háborúsdival.
Nem nekem való ez, miért is jelentkeztem én ilyenre? De kérdésemre már régóta készen volt a válasz. Lelki szemeim előtt láttam régi önmagam tanácstalan és elveszett alakját, aztán Wynt, az ígéretemet… Nem felejtettem el azt a forróságot se, amit a bennem fellángoló tűz bocsátott ki magából, teljes egészemet kitöltve, azt az elszántságot, amellyel belevetettem magam a háborúba, hogy ne csak tétlenül üldögélve várjam annak végét, hogy ez az egész végre valahára befejeződjön – noha még csak most kezdődött –, nem, én is a részese akartam lenni. Gyűlöltem magának a háborúnak a gondolatát, de pontosan ez is késztetett erre a lépésre. Én is a fuvallatok egyike akartam lenni, melyek önmagukban nem sokat érnek, együttesen viszont egy fát is képesek kidönteni. Talán nem értem semmit, és ez az érzés most még inkább beigazolódni látszott, de megpróbáltam. Legalábbis ezzel vigasztaltam magam.
Egy sikátorba érkezve lelassítottam. Fogalmam sem volt, vajon követtek-e egyáltalán, mindenesetre én is így kezeltem a helyzetet. Füleltem, minden apró neszre ügyelve és kielemezve, majd mikor semmi gyanúsan hangosat, például siető lépteket, egymáshoz súrlódó fémlemezeket vagy acélt nem érzékeltem, egy hatalmas sóhajjal engedtem ki magamból a felgyülemlett feszültséget, miközben hátammal egy ház falának dőltem. Vége volt. Megmenekültem.
Most már magamat is jobban megvizsgálhattam. Hátamból még szivároghatott a vér, bár ruhámat már így is teljesen hozzám tapasztotta az izzadsággal alkotott elegye. Különböző pontokon lüktettem, fejem pedig hasogatott az előző események hatására. Bár nem sok dolognak örülhettem, legalább életben voltam, és biztos voltam benne, hogy maradt még erőm a visszajutásra, már csak azt kellett kitalálnom, merre induljak, és egyáltalán hol lehetek.
Óvatosan lépkedtem, teljes biztonságban ugyanis sehol sem érezhettem magam, és visszatértem egy nagyobb utcára, ami valószínűleg a főút lehetett. Általában jól tájékozódtam, így memóriámra hagyatkozva haladtam tovább egy irányba, amelyen érzésem szerint olyan helyre juthattam, amerre már egyszer megfordultam. Körülbelül két-három mellékutcába térhettem be, de minden esetben visszatértem az eredeti útszakaszhoz, mert egyik sem tűnt ismerősnek, távolról viszont egyre gyakrabban pillantottam meg déli katonákat, amit kezdetben nem igazán tudtam hova tenni, tekintve, hogy kisebb csoportokban voltak.
Mikor egy kanyarhoz érkeztem, felismertem a mellettem nyújtózkodó katedrálist, emlékeztem, hogy első találkozásunkkor is mennyire lenyűgöztek szabályos vonalai és kidolgozottsága. Innen már könnyedén visszataláltam oda, ahol a megbízást is kaptam. Ám a sereg nem volt sehol, csak egy-két katonán akadt meg a szemem. Ez különös… Valójában igencsak megrémültem, de sikerült elkapnom egy tőlem nem messze haladó katonát, aki igencsak céltudatosan haladt.
- Elnézést, várjon! - szólítottam le, mire ő megállt, és gyanúsan méregetni kezdett. Hát, igen, nem éppen a zsoldosok ruháját viseltem, bár furcsa is lett volna ebben megközelíteni a hivatali blokkot.
- Délt szolgálom – mondtam neki, mikor odaértem eléje. - Parancsteljesítésből jövök, vagyis… - nem akartam rögtön bevallani a kudarcom az első ismeretlennek, hiába volt a mi oldalunkon. - Egy küldetést bíztak rám, és most értem vissza. Nemrég még itt tartózkodott a sereg nagy része.
- A déli haderő szétszóródott, de egy részük a belvárosban van.
Szóval ezért botlottam beléjük olyan gyakran. Rákérdeztem a saját szakaszomra is, hátha sikerül megtudnom, merrefelé keressem őket, és a katona készségesen meg is válaszolta, majd a dolgára indulva továbbhaladt, valószínűleg hírnök lehetett.
Északra kellett mennem, a várfalak közelében tartózkodtak. Odaérve megörülve láttam, hogy a déliek sikeresen elfoglalták a területet, és most próbálják ezt a diadalt megőrizni a további esetleges próbálkozásoktól. Mikor megpillantottam az első ismerős arcot, lépteimet megszaporázva odasiettem hozzá:
- Üdv, Finn! Jó újra látni.
- Téged is, bár nem éppen így képzeltem el… - nézett végig rajtam. - Mi történt?
- Majd később elmesélem, addig is… - mutattam a hátamra. - Ezzel kellene kezdeni valamit.
Az egyik sátorhoz érve kimosták és ellátták sebeimet, amik elég súlyosnak tűntek. Mozogni még tudtam, és emiatt nagyon szerencsésnek éreztem magam, hiszen könnyen érhetett volna a szúrás olyan pontot, amely sokkal korlátozottabbá is tehetett volna… Farkasaimról se feledkeztem meg, és ugyan kezdetben vonakodtak beengedni őket, végül győzködésemre az ő sebeiket is megtisztítottuk.
Arról viszont szó sem lehetett, hogy tétlenül üldögéljek, míg a többiek parancsot teljesítve vigyázzák a falat. Gondoltam, jó eséllyel úgysem történik egy ideig semmi.

Másnap én is elfoglaltam a helyem a falnál, előző napi érkezési helyemtől a legtávolabb helyezkedtem el. Kellemes meleg volt, ám az idő előrehaladtával egyre forróbbá vált a levegő, és kezdett kellemetlenné válni a hőség. A katonák, hozzám hasonlóan fel-alá járkálva tartották szemmel a terepet, néha rövid időre egy-egy árnyékpontban megállva. Egy ideig nem történt semmi, csendben végezte mindenki a dolgát, csupán alkalomadtán csendült fel egy-egy nevetés.
Már dél fele járhatott, mikor szemeimmel a környéket kémleltem, Shade és társai pedig valahol nem messze tartózkodtak. Általában nem lehetett látni őket, de én tudtam, hogy mindig a közelemben vannak, sosem hagytak még cserben, és én is erősen ragaszkodtam hozzájuk. Egyfajta folytatásai voltak szememnek, kezemnek, lábamnak... egy szóval nekem.
Ahogy tekintetem megszokott vándorútján haladva felfelé tartott, egy gyanús alakot megpillantva, hirtelen megállt. Egy lépéssel közelebb húzódtam a falhoz, hogy jobban szemügyre vehessem. Arcából nem sokat sikerült kivennem, ugyanis fejét csuklya borította, de nem volt nehéz kikövetkeztetni, honnan jöhetett, habár a kilétéről semmit sem tudtam.
- Hé, nézd, ott fenn! Ő biztosan északi lesz – ugrottam oda gyorsan, ám halkan a közelben tartózkodó társamhoz. Tekintetemet végig az idegenen tartottam, de szemem sarkából láttam, hogy már másoknak is feltűnt az ismeretlen jelenléte, és íjukat felemelve, karjukat hátrafeszítve készültek rögtön támadásba lendülni.
Szerencsétlenségemre a férfi is időben észrevette a mozgolódást, és időben reagált. Kezében valamiféle tárgy jelent meg, amit hezitálás nélkül ledobott, és nem messze tőlünk csapódott a földre. Aztán…
Füst. Mintha sűrű köd szállt volna le a semmiből, egyszeriben nem láttunk semmit, hiába nyitogattunk szemeinket minden irányba. Gratulálok, ez megint szép húzás volt! - korholtam magamat gondolatban, feltételezve, hogy a betolakodó engem vett először észre.
Viszonylag hamar eloszlott az előbbi füstfelhő, ám már hiába kerestük az ismeretlent, ekkora már teljesen nyoma veszett. Vajon merre mehetett? Nem volt túl sok idő a gondolkodásra, gyorsan kellett cselekedni, mert most már tisztában voltam azzal, hogy minden másodperc számít az ismeretlen jó reakcióidejét tekintve. Így hát a lépcső felé iramodtam, mely fölfelé vezetett, feltételezve, hogy még mindig valahol fenn kóborolhat, ám ugyanebben a pillanatban azonban hatalmas robbanás rázta meg a falat, mely csak további zavarodottságot okozott, engem pedig oldalra repített.
Mikor ismét sikerült feltápászkodnom, megrökönyödve tapasztaltam, hogy a lépcső teljesen összeomlott, és nem biztosított már többé utat fölfelé. Úgy hittem, gyorsasága ellenére még menekülhetett túl messzire, így a lépcső helyén maradt romhalmazt megkerülve siettem át a fal másik oldalára.
Shade is érzékelte az itt keletkezett feszültséget, zavarodott és kétségbeesett érzései engem is elértek, hiszen elsősorban értem aggódott. Nem szívesen kértem a segítségüket, hiszen előző alkalommal is igencsak pórul jártak velem, az őket borító sebek engem illettek volna, nem pedig őket. Itt most azonban nem csak rólam volt szó, tudtam, hogyha az idegen tovább folytatja a garázdálkodást, könnyen elveszíthetjük a falat, és az az egész déli sereget óriási csapásként érte volna.
Ne haragudjatok, de muszáj megtennem… - azzal zsebemből előkaptam a seraphos nyakláncot, majd a nyakamba akasztva kiterjesztettem érzékeimet immár nemcsak Shade, de a másik két farkas felé is. Pár percen belül ott is termettek mellettem mind a hárman, majd miután megosztottam velük gondolatban újra felidézett emlékeimet, és ők is kellően megvizsgálták a környéket, a férfi keresésére küldtem őket.
- Gyerünk, még lehet, hogy fent van valahol, ne hagyjuk meglépni! - fordultam egyik társam felé, aki eddig is követett, majd valamiféle feljáró után kezdtünk kutatni. Rövidesen eredeti helyünktől nem túl messze rá is bukkanunk egy másik, félig takarásban lévő lépcsőre, melyre szintén sok törmeléket zúdított a robbanás. Ahol lehetőségünk volt rá, kikerültük, a többi helyen pedig egyszerűen rájuk taposva oldottuk meg a problémát, bár nem volt egyszerű megőrizni az egyensúlyunkat.
Az egész fal a lőpor szagától bűzlött, de a leülepedett füstön és a maradványokon kívül nem sok mindenre bukkantunk. Lent még mindig hangya módjára nyüzsögtek a katonák, parancsokat osztva és azoknak engedelmeskedve, de egyértelműen pánik lett úrrá mindenkin, hiszen mindig az a legveszélyesebb ellenség, akiről tudjuk, hogy ott lapul valahol a közelben, mégsem sikerül meghatározni a pontos helyét. Így csupán találgatni tudunk.
Szemlélelődésemnek egy fülembe hatoló ugatás vetett véget, és nem messze tőlem lent meg is pillantottam az egyik farkast, amint fejét felfelé emelve próbálta felhívni magára a figyelmet. Izgatottságából érzékeltem, hogy talált valamit, így nyomban utána is eredtünk, miután pár utolsó gyors pillantással még egyszer ellenőriztük a terepet. Egészen a kaputoronyig vezetett bennünket, mely egy kör alaprajzú, egészen magas, a fal fölé tornyosuló építmény volt. Ennek tetejében húzódott meg az a kis szoba, ahol a kapu nyitását szabályozó gépezet is állt, bár én magam még nem jártam ott fent.
A toronyhoz érve feltekintettem, de semmi gyanúsat nem sikerült kivennem. A farkasaim megérzésében viszont mindig is megbíztam, így nem engedtem, hogy az építményt körülölelő csend  megtévesszen, és ismét odaszóltam a mellettem álló katonának:
- Fent, a toronyban! Ki akarja nyitni, hogy bejussanak az északiak! - azzal magam után húztam, és elindultam felfelé.
A belsejébe érve oldalt megpillantottunk egy felfelé kanyargó, fából készített lépcsőt, és ugyanezt a példát követhették a fő helyiség kialakításakor is, mert a padlót is fadeszkákkal rakták le. Egyből a nyitószerkezet után kezdtem kutatni szemeimmel, de nem jártam sikerrel, a bal oldali sarokban viszont feltűnt valami. Egy nagy doboz állt ott, melyet nem éreztem valahogy odaillőnek, és ez elég volt ahhoz, hogy közelebbi vizsgálódásra késztessen. Közelebb léptem hozzá, de még mindig nem sikerült semmilyen következtetést levonnom funkcióját vagy itt létének okát illetően, így még pár lépéssel csökkentettem a köztünk lévő távolságot.
Ekkor azonban vészjósló gondolat kezdett ébredezni bennem, és ez megálljt parancsolt. Pár pillanatig néztem, várva, hogy valami vagy valaki hirtelen kiugorjon mögüle, vagy megmozdítsa a rejtélyes tárgyat, de nem történt semmi… Félelmetes nyugalom honolt, egy pisszenést se lehetett hallani, és ekkor bevillant.
- Ez biztosan csapda! Lehet, hogy ez is olyan robbanószer, mint amit az előbb használt! - kiáltottam, majd gyorsan hátrálni kezdtem, miközben szemeimet végig a dobozon tartottam.
Még időben sikerült elhagynunk a szobát, ugyanis rövidesen újabb robbanás rázta meg a földet. A mellvédre érve láttuk még, ahogy felcsapott a tűz, lángba borítva az egész torony belsejét. Ez nem sokon múlt.
Mikor alábbhagyott a robaj, visszamerészkedtünk a helyiségbe, mely már alig hasonlított pár perccel ezelőtti önmagára. Elszenesedett falak fogták közre a szobát, a padlót füst és korom borította, a lépcsők pedig már inkább csak lógtak, de legtöbb helyen még használható maradt.
Látva, hogy a férfi nem menekült el a környékről, biztos voltam abban, hogy továbbra is a falnál tartózkodhat, és nem vaktában rohangál egyik helyről a másikig, hanem konkrét, előre kitervelt céllal dönti romba fokozatosan az egész falat. Túl szép is lett volna a fal felett aratott győzelem ilyesfajta próbálkozások nélkül, de nem hagyhattam, hogy egyetlen ember tönkretegyen mindent, szégyenteljes kudarc lett volna. Nekem pedig elegem volt a kudarcokból, és ez kellően feltüzelt ahhoz, hogy ne hagyjam annyiban a dolgot.
Miután egyiküknek odaszóltam, hogy tartsa szemmel a szobát és a torony környékét, lesiettem. A keresés folytatódott, Shade és a többi farkas azonban először teljesen összezavarodva járkált körbe-körbe, a lőpor szaga minden más nyomot befedett. Rövidesen mégis sikerült találniuk valamit, és a másik kaputorony irányába kezdtek vezetni.
A toronyhoz kapcsolódott egy lépcső, melyen keresztül egy föld alatti folyosóra juthattunk. Shade-et követve lefutottunk, fokról fokra haladva, míg egy nyirkos, áporodott szagú folyosón nem találtuk magunkat. Viszonylag szűk volt, főleg három farkas társaságában, egyik oldalon viszont könnyen ki lehetett venni a katonásan egymás mellett sorakozó faajtókat. A legtöbbről ránézésre meg tudtam állapítani, hogy zárva vannak, legalábbis be voltak csukva, ami számomra egyet jelentett az előzővel, tekintve, hogy nem sokan tartózkodtak errefelé.
Két ajtót viszont valaki résnyire nyitva hagyott, így ezek felé fordult a figyelmem. A hozzám képest bal oldalon elhelyezkedő a folyosó végén állt. Farkasaimnak köszönhetően sikerült időt megspórolnom magamnak, ugyanis a választás terhét levéve vállamról, egyértelműen a másik felé vezettek, majd ott megállva várakozóan néztek a bejáratra, végül pedig rám.
A Shade-t kísérő másik két farkas csillogó szőre a folyosó sötétségében különösen erősen világított, így igyekeztem úgy terelni őket, hogy lehetőleg ne kerüljenek túl közel a résekhez. Egyiküket a távolabbi ajtóhoz küldtem, biztos, ami biztos alapon, a másik kettőnek pedig a fejére tettem a kezemet, majd egyik ujjamat a szám elé helyeztem, jelezve, hogy most maradjanak olyan csendben, amilyenben csak tudnak. Óvatosan a rés felé hajoltam, azon keresztül pedig bekukkantottam.
Újra magam előtt láttam a köpenyes-csuklyás alakot, aki éppen madzagokat kötögetett egymáshoz, melyeket aztán egy-egy dobozva vezetett. Körülötte ládák rengetege töltötte be a szoba többi részét.
Miután ilyen tiszta képet sikerült nyernem a helyiség tartalmáról, visszarántom a fejem, hirtelen felfedezésem ugyanis rémülettel töltött el. Ennyi bombával az egész helyet fel tudná robbantani! Nem… Ne gondolj erre, inkább próbálj meg kitalálni valamit!
Megdorgáltam magam a hirtelen rám törő kétségbeesésért, majd visszahelyeztem a fejem, most már megpróbálva tisztábban látni a helyzetet. A szobában semmiképpen nem maradhatott, hiszen ott voltak a bombák, és valószínűleg a lőpor is, így a lehető legtávolabb kellett volna csalnom. Féltem, hogyha rendesen is elkezdtem volna végiggondolni az ötletemet, ami hirtelen támadt bennem, végül megakadályozott volna abban, hogy véghez vigyem, így azonnal cselekedtem.
Villámgyorsan a kilincshez ugrottam, majd azt megfogva kivágtam az ajtót, nekem még időben sikerült melléje ugranom. A balra küldött farkast visszahívtam, majd mindannyiukat ugatásra ösztönöztem, remélve, hogy ez majd kicsalja az idegent, és a folyosóra kerülve sikerül négyünknek sarokba szorítani. Egy dologgal, azonban nem számoltam, de ez nem volt meglepő, hiszen korábban még nem vetettek be ellenem ilyen fegyvert.
Ahogy nyílt az ajtó, úgy fénylett fel egy ajtóra festett rajz, valamiféle szimbólum lehetett, rövidesen pedig jégcsapok váltak ki belőle, minden irányban szétszóródva. Nekem még időben sikerült lebuknom az egyik elől, mely éppen felém tartott.
Még kúszó helyzetben voltam, mikor belülről felhangzott a férfi hangja:
- Há, elkéstél, drágaságom! Ez volt a seregünk lőporraktára, mielőtt ti eretnekek elvettétek volna. Ekkora mennyiségű lőporral az egész falat a levegőbe repíthetem.
Szavai egyszerre rémítettek meg és dühítenek fel, az előre vetített kudarc lehetősége különösen érzékenyen érintett. Felpattantam, de úgy helyezkedtem, hogy kívül essek a látóterén.
- És azzal mindannyiunkat, köztük magadat is - válaszoltam továbbra is rejtve maradva. - Most büszke vagy magadra, igaz? Belopózni, és így győzni... Máshogy úgy sem sikerült korábban, a harcokban alul maradtatok – hergeltem, remélve, hogy ezzel sikerül kijjebb csalnom.
Nevetés hallatszott, majd újra meghallottam a férfi hangját.
- Tehát tényleg hellenburgi katona vagy. Jó, nem voltam egészen biztos benne – hallhatóan egy lépést tett az ajtó felé. - Ami azt jelenti, hogy ellenségek vagyunk.
Farkasaimat a falhoz tereltem, közel az ajtóhoz, de kellően távol ahhoz, hogy belülről látszódjanak, Shade-et pedig magam mellett tartottam.
- Jelen helyzetben igen. De nem tudod, ki vagyok, most azt gondolod, hogy egy sima déli katona... Nem voltam mindig délpárti, de északi sem – bár ezt már csak gondolatban tettem hozzá.
- Óvatosan... - hangzott a rövid válasz, majd egy dobozt csúsztatott elénk.
Először nem gondoltam semmire, majd hirtelen mindenféle gondolat kezdett el mozgolódni bennem. Már nem reméltem, hogy élve sikerül megúsznom ezt a kis kalandot, a falról nem is beszélve. Rárontani nem volt értelme, mert nem kételkedtem abban, hogy akár önmagát is felrobbantaná, ha az adott helyzetben ezt látná a legpraktikusabb lépésnek. Erősítést se hívhattam, feltűnt volna neki, hogy egy idő után meg sem szólalok, ha távolodó lépteimet sikerülne is megfelelően halkra vennem.
Felsóhajtottam, kezemet forró fejemre helyeztem, hogy valahogy lenyugtassam magam… de a dobozzal nem történt semmi, továbbra is ugyanabban a helyzetben volt, mint amilyenben eddig. Nem, ekkor más vonta magára a figyelmem.
Egy nyílként elsuhanó alakot láttam meg, a férfi rohant éppen ki a szobából. Pár másodpercig csak néztem, majd észbe kapva kiadtam az utasítást a farkasoknak, mindezt szavakkal is megerősítve:
- Gyerünk, ne engedjétek, hogy elfusson!
Üldözőbe vették az északit, majd hasonlóan futó lépésekben én is utánuk eredtem. Reméltem, hogy a farkasaim gyorsabbak lesznek nála, és sikerült utolérniük, ám ebben a pillanatban a távolban egy korábbihoz hasonló fény villant fel, ami nem a két farkashoz tartozott. Jégcsapok. Megint. Rémültem kapkodtam a fejem valami használható dolog után kutatva, amit eléjük dobva sikerülhet néhányat eltéríteni korábbi céljától, vagy felfogni őket valamivel, de egy ilyen kis folyosón semmi nem akadt. Az egyik Shade-et találta el, a másik kettő pedig az egyik őt követőt. Nem! Nem! Nem! Nem igaz, hogy én csak bajt hozok rájuk. Fene abba a rohadt falba! - gondoltam kétségbeesve, futásomat még inkább felgyorsítva, most már elsősorban farkasaim, sem mint a fal védelmében. Ők hozzám tartoztak, Dél viszont hiába vált számomra fontossá, a közöttünk kialakult kötelékkel semmi sem versenyezhetett.
Egy csattanás, majd ordítás hangja törte meg a lábak dobogását, majd hamarosan én is odaértem. Az egyik farkasnak sikerült leterítenie a férfit, hason feküdt. Nálam viszont kezeimen és lábaimon kívül semmi más nem volt, így azokat használva próbáltam meg a segítségükre sietni. Válla alatt megfogva hátraszorítottam mindkét karját, majd látva, hogy három farkas szorításából nem fog egy ideig elmenekülni, segítségért kezdtem volna rohanni.
- A helyedben futnék. Mindjárt robban. - morogta ingerülten.
A bombák! Farkasaim utáni aggodalmam teljesen eltérített korábbi célomtól, de most kötelességtudatom újult erővel lángolt fel bennem. Nem hagyhattam itt őket, végtére is pontosan azért jöttem, hogy megállítsam a férfit. Hogy megmentsem a falat.
- Ez nem csak a te problémád.
Fejemet ide-oda kapkodva vívódtam magamban, majd egyik farkasomat erősítésért küldtem, én magam a köpönyegeshez lépve pedig kezeimet összekulcsolva ütést mértem a tarkójára, majd farkasaimra bízva őt, visszaindultam a szobához.
Mihelyst beértem, és megállapítottam, hogy mindent ugyanúgy hagyott, ahogy korábban tapasztaltam (legalábbis én így láttam), elkezdtem felmérni a terepet. Fel-alá rohangálva kutattam fel mindent, valamiféle gyújtó után kutatva, mely a szobát betöltő ládákban és hordókban roskadozó lőport berobbantaná… Nem találtam semmit, így egy pillanatra megálltam, hogy jobban fel tudjam mérni a jelenlegi helyzetet.
Eszembe jutott az ajtón látott rajz, a rúna, igen, ez biztosan olyasmi volt, láttam már ilyet, villant az agyamba. Így a falon kezdtem el keresni hasonló ábrák után kutatva, bekukkantva minden mozdítható dolog mögé, a lőportárolók kivételével, míg az egyik láda mögött egy olyan ládásra lettem figyelmes, melynek tetején egy rajz bontakozott ki. Közelebb mentem, néztem, és felismertem a formákat, hasonlót láttam nemrég az ajtón is. Vörös tintával rajzolták, de semmit nem sikerült kiolvasnom belőle, viszont ahogy tovább néztem, feltűnt, hogy egy része nedves. Körülbelül az ábra háromnegyedét víz borította, a háttérben pedig egy cseppenésre lettem figyelmes. Majd még egyre. Bizonyos időközönként egy-egy újabb cseppent le, a rúna egyre nagyobb részét vízbe borítva.
Az az érzésem támadt, hogy ez biztosan hozzátartozik a tervezett varázslathoz, így ruhám alá benyúlva, egy alatta levő vékonyabb anyagból készült felső alját megfogva, egy nagyobb darabot téptem le. Odahajoltam a nyíláshoz, melyből a víz szivárgott, majd betömködtem.
A rajz viszont még mindig fenyegetően nézett rám. Nem történt semmi. Legszívesebben az egészet törölni és dörzsölni kezdtem volna, hogy addig sikáljam, míg le nem jön az egész… de gondoltam, hogy a rúnák nem így működnek. Mivel más ötletem nem volt, becsuktam a szemem, és hatodik érzékemet kiélesítve próbáltam meg valamiféle információhoz jutni. Az emberek ugyan más módszerekkel hívják segítségül a mágiát bizonyos célok elérése érdekében, de tudtam, hogy a mágia, lényegét tekintve, mindenütt egyforma.
Éreztem a jelenlétét, de semmi mást nem sikerült róla megtudnom. Közben lépésekre lettem figyelmes, melyek az ajtó felől közeledtek, végül, nagy meglepetésemre, néhány zsoldos bukkant fel, feltehetően az erősítés.
- Itt, ide! - intettem feléjük, majd befelé tereltem őket. - Ez a rúna lehet a kulcsa a robbanásnak, úgyhogy ezzel kéne valamit kezdeni – mutattam a láda fedelére, miközben szemeimmel olyasvalakit kerestem, aki talán ért a rúnákhoz.
- Minden rúnát egy előre megadott feltétel teljesülése élesít ki...egyszer egy ilyen vitte le a kisujjam – magyarázta egyikük, majd az egyik kezét felmutatta. Azon azonban nem egy ujj hiányzott, hanem kettő, bár annak történetéről már nem számolt be.
- Egy előre megadott feltétel... - ismételtem meg a szavait. - Lehetséges, hogy a víz is hozzátartozott volna ehhez? Meg talán valamiféle parancs? - gondolkodtam hangosan, majd ismét a rúnára fordítottam a figyelmem.
- De most... ki merne ehhez hozzányúlni? - tekintettem újra rájuk, majd a hiányzó ujjakra.
Csend következett, végül az egyikük állát vakargatva megszólalt.
- Valahogy meg kell akadályozzuk, hogy a levegőbe repítse a falat…
Furcsán nézéssel viszonoztam ezt az elmés megállapítást, majd felsóhajtottam. Nekem természetesnek tűnt az, amiről beszéltem, de ők szemmel láthatóan még elakadtak a probléma elején.
- Nyilván - fogtam rövidre, majd a hiányos ujjú férfi felé fordultam, és a következő szavakat is hozzá intéztem:
- Mikor ideértem, felettem csöpögött egy résből a víz, pontosan rá a rúna képére... Ó! - álltam meg hirtelen. - Nem is tudom, honnan jött a víz.
Ismét közelebb sétáltam a ládához, és most alaposabban is szemügyre vettem a plafont. Továbbra is csak egy átlagos résnek látszott, amiből ruhám egy darabja lógott kifelé, de semmi különös nem volt látható rajta. Tanácstalanul néztem a hordókra, a ládákra és a ládára, mely kívülről, a rajzot leszámítva, teljesen ugyanúgy nézett ki, mint a többi.
- Volt az ajtón is egy rúna, mikor még itt volt bent a férfi, aki robbantgatott. Az akkor fénylett fel, és kezdett el jégcsapot köpködni, mikor kinyitottam... Vagy elég volt egy érintés is? - gondolkodtam ismét hangosan, nem tudva, mennyit értenek belőle a többiek. - Lehet, hogy elég lenne, ha ezt is zárva hagynánk. Mindenesetre nem akarok én is ujjakat veszíteni, úgyhogy nem kellene hozzájuk nyúlni, hátha mégis máshogy működik... És ha valamivel kihúznánk vagy kitolnánk?
- Egy próbát tehetünk - mondta az egyikük.
Valamelyiküknél volt egy alabárd, azzal sikerült kitolnunk a ládát az udvarra. Egy ideig csak nézegettük, majd néhány bátrabb közelebb is merészkedett hozzá, mindenfélével próbálkozva, míg… fel nem robbant. Viszont mivel sikeresen elkülönítettük a többitől, a fal sértetlen maradt.
Páran még ijedten tekingettek egyik irányból a másikba, valamint a láda felé, de én csak Shade fejét simogattam, miközben büszkeség töltött el, és arcomra mosoly ült ki, mely egyesek számára furcsának tűnhetett, de engem abban a pillanatban diadalomon kívül semmi más nem érdekelt.

Felhasználó profiljának megtekintése

6 Re: [Ostromjáték] Várfal on Kedd Júl. 31, 2018 1:58 am

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Mina lassan olyan traumatikus dolgokat él át, hogy maga sem hiszi el. Ami még hihetetlenebb, hogy ennek ellenére menetelnek ugyanúgy tovább a sereggel. A sereggel, mely közelít az északi várfal felé. Felettesük hamarosan hívatja is őket. Persze, nincs sok idő a pihenésre... Mina meglehetősen fájlalja a vállát. Nem nagyon szokta meg a fájdalmat, így ez természetesen megviseli. Minden percben elgondolkozik rajta, mit tenne, ha egyedül lenne. Valamilyen szinten bánja is, hogy nem így van. Akkor tudna igazán bizonyítani... Mágiailag még annyira nem fáradt. Hála a drága családjának, ezt legalább örökölte. Elemében érzi magát, hiszen régóta nem használt semmilyen képességet, amióta otthagyta otthonát, nem volt annyira szüksége gyakorlásra... legalábbis ezt beszélte be magának, persze bármikor gyakorolhatott volna, de most már mindegy, maga mögött hagyta a cselekvés nélküli létet. Itt az esély. Most pedig csak annyit érez, hogy bár szívesen haladna előre, de... sérült, és gyógyulni vágyik... Talán vérre lenne szüksége. De nem, nem teheti ezt vele. Elfáradna...
Mindezek suhannak át az agyán, ahogy a kapitányhoz sétálnak szótlanul, nagy levegőket véve.
- Az északiak őrzik a várfalat, el kell foglalnunk. Viszont innen nincs jó rálátásunk, nem látjuk a gyenge pontjaikat. Tudnunk kéne, melyik részeket célozzuk a kőhajítógépekkel. Nachtraben kisasszony, maga ugyebár a felderítőosztag vezetője. Maga lesz az, aki beszivárog a várfal területére, magára bízom, hogy hogyan, és elhozza ezeket az információkat. Kap egy térképet is, jegyezzen fel bármit, amit említésre méltónak talál. Őrök, raktárak, az épület rejtettebb részei, amik hasznunkra válhatnak.
Vezető. Már megint. Komolyan, muszáj őt olyan helyzetekbe rakni, amelyekhez semmi köze? Nem igaz, hogy ránéznek, és egy vezetőt látnak? Miért nem lehet olyan szerepben, ami kevéssé... sok embert involvál? Na sebaj, arra való a háború, hogy megismerd az igazi valód... legalábbis egyes szentimentális ötletek szerint...
Ráadásul a fájdalmai is eléggé zavarják a koncentrációban. De szerencsére van egy sötételfje, aki mindig tartja benne a lelket.
Mina kábultan néz az előtte levő krikszkrakszokkal teli... na jó, csak vonalakkal teli labirintusra. Te jó ég. Hogy fog ő ezzel bármit is kezdeni? Mindegy, ellent nem mondhat...
- Kapitány... Damien azért jöhet velem?
- Természetesen. Ha jól tudom, ért a csendben maradáshoz és a felderítéshez.
Mina pirul, Damien pedig udvarias mosolyra húzza ajkait. - Megteszem, amit tudok.
Útnak indulnak hát. Damien mindenféle szóviccel és úgy általában bármiféle anekdotával, ami eszébe jut, próbálja elterelni Mina figyelmét a fájdalmáról. Ahogy azonban közelednek, sajnos csenden kell maradniuk, így mindketten gondolataikba merülnek... Legalább viszont nem kell olyasvalamivel foglalkoznia, ami több embert involvál. Csak ő és Damien. És a feladat. Ez a felállás tetszik, ez mindig bejön. Hatékonyak együtt. Bár valahogyan még így is sikerült megsérülniük...
Egy pici utcácskához érnek, természetesen oldalról próbálnak a fal közelébe folyni. A kapitány javaslata is ez volt, és valóban, eléggé jól lehet innen leskelődni és kevés az esélye, hogy észrevegyék, aki erre jár. Egy csapat hordót és ládát lát, amiről rögtön az jut eszébe, hogy milyen szépen be lehet sunyni magát mögéjük. Jellemző. Teljesen megszokja már ezt a hozzáállást és lassan minden mögé be akar majd bújni. A háború mondjuk általában paranoiát okoz, de nem gondolta volna, hogy ez ilyen hamar jelentkezik. A kapu tőlük jobbra helyezkedik el, körülötte két torony, szép lenne lerajzolva... a térképen viszont nem éppen ilyen. Azok csak vonalak, ez meg egy valódi épület. Kár lenne szétbombázni kövekkel. Márpedig ez vár rá... Mondjuk ezt egész Eichenschildről el lehetne mondani. A falon egy mellvéd találgató még, fatetővel fölötte, melyen a cserép már picikét töredezett, ám ez csak az idő vasfoga, szép lehetett az újkorában. A falon természetesen egy csapat éjszaki járkál összevissza, készen arra, hogy észrevegyék őket és beléjük lőjenek, mint ahogy azt állandóan teszik... Mina sutba dobja negatív gondolatait és próbál elképzelni egy olyan helyzetet, ahol nem veszik észre őket. Több apró torony is van, ám ebből a szögből lehetetlen megállapítani, milyen messze vannak egymástól. A legtöbb északi söpredék... izé... ennyire azért nem kéne ködös elmével rendelkeznie... szóval a katonák legtöbbike a kapu alatt gyülekezik, egyenruhában olyan egyformák, mintha csak a szám lenne lényeges, ahányan vannak. Pedig ők mind egyéniségek valahol... vagy legalábbis lehet, hogy azok voltak.
Miután nagyjából felmérte azt a rengeteg északit, akik őrzik a helyet, melyet fel kéne derítenie, visszasimul a házfalhoz és gondolkodóba esik, miközben előássa a térképet és nézni kezdi. Nem sokat látott, legfeljebb, mikor megvették a házukat, annak a tervrajzát nézegette egy darabig, bár az régi volt és eléggé egyszerű. Ráadásul nem voltak rajta ellenséges katonák. Ki-kileseget rejtekéből, próbálja összekötni azt, amit lát, a papíron található rajzzal. Az egymás mellett sorakozó tornyok, a kapu, na meg maga a fal...
Na remek. Ezt a sok járkáló embert aztán biztos, hogy be tudom jelölni... csak körülbelül mindenhova be kéne őket jelölni. - gondolja magában bosszankodva, de azért egy ideig igyekszik figyelni őket, egyszerre egyet-egyet kiszúrva, hátha felismeri a mintát, melyet mozgásuk követ, ha van ilyen.
A falról pár katona a kapuhoz vonul, a rostély kinyílik és egy kőhajító masinát húznak be rajta lovak segítségével. Szegény rabszolgaállatok. Micsoda szolgálatba szegődtették őket... nem, mintha tehetnének róla a derék paripák. A gépet a fal alá állítják az egyik torony mellé.
Ajjaj. Ezek szerint ők is készültek ezekkel a batár nagy masinákkal... remek! Ráadásul a technika főleg Észak vívmánya mostanság.
A biztonság kedvéért a kapuhoz is jelöl egy rakás emberkét, pici körökkel, amiket aztán besatíroz, részben, hogy idegességét leplezze, részben, mert jobb ötlete egyelőre nincs. A tornyoknak viszont utána kéne nézni. Az utcára néz és nagy levegőt meg lelkierőt gyűjt, hogy kiosonjon innen a teljes biztonságból. Mágiaügyileg nem túl fáradt még, így ha úgy adódik, meg tudja védeni magát. A nap tűz, ezért fejét csuklya fedi, minek következtében irtó nagy meleg van, de legalább talán kevésbé ismerik fel... bár legfeljebb azt tudja eltitkolni, hogy nő...
Vagy tízszer is körbepislant, hogy épp láthat-e valaki abba az irányba, amerre ő van, majd egy ládasör mögé húzódik.
A tornyoknál egy vagy két emberkét lát csak, mint őrszemek. Mások nincsenek. Ez jó hír. A nagy toronyba viszont egy ajtó vezet, amin mintha nem lenne zár... eszerint most nem kell majd feltöréssel bajlódniuk? Szuper lenne! A katapultot pedig épp az ellenkező irányba szállítja a kapunál néhány katona. Cipelik az óriási gépezetet. Gyorsnak kell lennie... bár szinte kizárt, hogy annyi idő alatt, míg ezt elhelyezik, végezzen. De mi van, ha éppen most az ő oldalukon meg egy északi leskelődik pont úgy, mint ő? Furcsa. Úgy véli, a katapultot meg bírja jegyezni, meg aztán helyet is változtat folyton, így azt nem jegyzi fel.  Felírja oldalt a papírra, ahol üresen van: Tornyok - 1-2 ember. Utána gyorsan mind ceruzáját, mind a térképet kicsi batyujába gyűri. - Nem, Lux, nem eszed meg - szól rá a menyétjére.
Megpróbál az utcában előrébb haladni, a fedezékek mögé surranva
Rendkívül áldásos békében sikerült idáig eljutnia. A mennydörgő csövesek el vannak foglalva magukkal, ahogy kell nekik, ez csodás. Senki sem pillant abba az irányba, ahol rejtőzködnek. Azonban az a sok torony még nagyon hiányzik a térképről, de hibás rajzot sem akar csinálni, így el kéne jutnia a fal végéig, vagy legalább valameddig, amíg látja, mennyi van még belőlük...
Csendesen, a földhöz a lehető legközelebb lapulva oson tovább, előbb Damien megy, majd Mina, mindig úgy öt másodperc szünetet tartva a mozgások között, hogy ha egyiküket észrevennék, az még gyorsan tudjon jelezni másikuknak, hogy maradjon veszteg.
Igyekszik közelíteni az első toronyhoz, hogy onnan aztán majd jobban beláthassa vagy esetleg elérhesse a többit is. Végül beérnek a toronyba. Kicsit fel lehet lélegezni. A négyszögletű épületből ismét felmérik a ki- és bejáratok lehetőségét. Egy falépcső, egybenőve a fallal, vezet fölfelé, közben van egy emelet a föld és a torony teteje közt, fapadlóval, honnan egy kicsi zárt ajtó vezet ki tudja, hová, valószínűleg a mellvédre, és egy rés, amelyet nem zár le ajtó, szintén a mellvédre, ez nyilvánvalóan látszik. Az ellenség területén vannak... Furcsa borzongás járja át, és büszkeség. Fontosnak érezni magát... igen, talán ez volt az egyik ok, ami miatt itt van most. És sikerült. Nem látják, hogy itt vannak. Mint az árnyék. Egy Nachtraben-árnyék az északiaknál. Mint büszke déli. Amikor soha nem gondolta, hogy valaha is tartozni fog valahová. De nem bánta meg...
Megtorpannak kissé, hogy szemügyre vegyék az épületet, bár sok rendkívülit nem látnak rajta. Damien magára mutat, majd fölfelé, mire Mina kérdően felvonja a szemöldökét, hogy valóban biztonságos-e oda fölmenniük.. a self vállat von, majd elmosolyodik. Muszáj lesz. A vámpír egy hangtalan sóhajjal követi, próbálván utánozni szakavatott és ügyes halk lépteit. Még jó, hogy nem csigalépcső. A csigalépcsőket rühelli...
Mina megkocogtatja a self vállát, és az egyik oldalsó kis ajtócskára mutat. Damien gondolkozik egy sort, majd bólint, Mina pedig a táskájában kotorász egy ideig, mire keze megakad azon, amit keresett: egy monoklin. Nagy levegőt tesz, a szeméhez tartja és az ajtó túl felén nézi, hogy mit lát, jár-e arra valaki és biztonságos lenne-e jelen pillanatban áthaladni rajta...
A sötétből kiviláglik egy katona alakja, aki szemben áll velük, zavaró veszélyforrásként. Pár másodperc után elkapja a tárgyat a szemei elől, hisz máris érzi, mennyire kifárasztotta. Ügyes kis eszköz ez. És még nem is használta... csak porosodott... De milyen jó ötlet volt hozni! Na jó, használta, de csak, hogy megnézze, mit tud.
Innen tovább tudnának osonni. Viszont kockázatos. Viszont.... az az átkozott komfortzóna. Damien látja a lányon, hogy vívódik, ezért már kezd ideges lenni, mert fogalma sincs, mi járhat a fejében a mögött a márványfehér homlok mögött. Mina át is adja neki az infót, amit szerzett a Lehrmethoden képességével, mire Damien mérlegeli egy ideig a helyzetet, de végül bölcsebbnek látja itt kisurranni, mint a mellvédre vezető "főkijáraton", ahol ajtó sincsen. Kezeivel jelzi, hogy megy előre, Mina pedig sóhajtva mellécsusszan, nekisimulva a falnak. Damien kezei óvatosan feszülnek rá a kilincsre, lassacskán kinyitja azt és kipislog rajta. A katona természetesen rögtön abba az irányba fordul, bár egyelőre még nem lő, sőt meg sem mozdul ezenkívül...
Ez így nem lesz jó - állapítja meg, és gyorsan - illetve hirtelen, de lassan - vissza is csukja azt. Mina már majdnem elátkozná drága tervét, hogy itt surranjanak ki, mikor eszébejut egy terv. Előássa a táskájából Luxot, a fehérmenyétet, mire Damien szemei is felcsillannak. A kis állatkát nem kell félteni, gyorsan fut és valószínűleg egy állattól senki sem sejtene rosszat, azonkívül, hogy esetleg megdézsmál valamit, bár itt nem sok ennivalót láttak eddig. Lux érdeklődve szimatol körbe, örülve, hogy végre kiszabadult, majd Mina le is teszi a földre, majd Damien az iménti módszert megismételve kinyitja az ajtót, a menyét pedig surran is ki a résen és bal oldalt a fal mellett szaladni kezd..
- Mi a kénköves pokol?! - kiált a katona és lő is egyet... Hát nem igaz, ezek az északiak tényleg minden létező dologra lőnek, ami él és mozog?! Vagy már ez sem követelmény?
Mina ijedtében majdnem kiesik a szemén, de Damien egy kézmozdulattal megnyugtatja. Legalábbis megkísérli... Lux kicsivel sokkal több adrenalint kapott, mint az elmúlt időben, így holmi rést próbál keresni, ahova bebújhat, ha már nem kapott éppen kedves fogadtatást. A sötételf ismét kinyitja résnyire az ajtót, reménykedve hogy a katona már nem az ő irányukba figyel. Amaz fel-alá forgatja a fejét, majd természetesen ismét feltűnik neki, hogy résnyire van nyitva az ajtó, így odaszegeződik a tekintete, legalábbis félig...
Mináék úgy döntenek, talán mégsem olyan jó ötlet ezen a helyen próbálkozni. A vámpír arrafelé gesztikulál, amerre a kijárat helyezkedik el, mely a mellvédre vezet, majd arrafelé is tendálnak, falhoz simulva és kileskelődve onnan. Nem akar nyílt harcba keveredni. Ha nem muszáj, nem. Ki nem állhatja, ha észreveszik őket...
Pedig úgy tűnik, nincsenek messze ettől! A katona ugyanis determináltan előrelép, kattogtat valamit azon a hosszú puskán, majd visszakattintja eredeti állapotába, kivágja az ajtót, mire Mina majdnem felsikkant, de még épp időben fogja vissza magát...
- Ki van ott!
Mina azon nyomban meg is iramodik a lépcsőn fölfelé lehetőleg minél sebesebben kikerülve a katona látóteréből, Damien viszont a falhoz lapul fölegyenesedve és meg se pisszen, meg se moccan. Azonban nem volt elég gyors. Ismét azt a borzasztóan hangos durranást hallja, és egy iszonyat erős ütést... azonban a fájdalom elmarad. A páncélja jól megvédi. Viszont Minának kezd nagyon elege lenni ezekből az északi fegyverekből. Meg abból is, hogy akármit tegyen, folyton csak lövöldöznek rá. Meg abba is, hogy Damien folyton változtat a terven... nem , mintha annyira lenne terv jelen helyzetre, de akkor is. Úgy dönt, nem fogja hagyni, hogy Damient bántsák, így gyorsan aktiválja az Utánzást, hogy lebénítsa a katonát. Damien ezt kihasználva lendületesen és erősen gyomorszájon, majd tarkón igyekszik vágni támadójukat. Csattanás hallatszik, keze kissé fájni kezd, ám az elégedettség is szétterjed benne a sajgással együtt. Erős volt az ütés. Fájdalmas nyögés hagyja el az ellen ajkait. Mina látja is, ahogy arca eltorzul a kíntól.
A katona kivédi a következő érkezni tervező ütést, bár kábán, visszatámadni viszont nincs ereje. Mina szíve kezd egyre hevesebben dobogni. Kezdi unni, hogy lényegében tehetetlenül nézi őket, és egyébként is olyan régen csinált már ilyet, úgyhogy végül elszánja magát a lépésre... Nyel egyet és visszaszalad a lépcsőn, igyekszik a katona közelébe kerülni, majd kinyitja a száját és egy hirtelen mozdulattal rácsatlakozik annak a nyakára... Fogai belemélyednek a bőrbe. Az ő bőre is ugyanolyan puha, mint szinte bárki másé. Most nem akar törődni azzal, milyen közelről érzi az illatát, az izzadtságát, az egész esszenciáját. Vér. Friss, támadásból született vér. Vérengzésből szerzett vér.
Damien még egy tarkóütést kísérel meg, de ezt már kivédi a fattya, Mina fogai közt vergődik, akár egy rongybaba, elejti fegyverét és olyan hangokat ad ki, amik kevéssé jellemzőek a nemére, és elég komikus is lenne, ha nem lenne ugyanakkor borzasztóan ijesztő... Próbálja eltávolítani magáról a vámpírt, azonban nincs könnyű dolga. Damien lefogja egyik karját, másik kezével pedig egy harmadik csapást intéz a tarkójára. Ez már hat. Elcsendesül és lassan összeesik az alak, lábai megadják magukat, elterül a földön.
Mina táplálkozik... Beteges, őrült, eksztatikus állapotba kerül ettől az íztől. Olyan rég volt, hogy hasonlót érzett volna... túl rég. Mert félt tőle. Pláne ettől a cselekedettől, hogy csak így állatiasan rávesse magát valakire, aki ráadásul ellenség. És ami a legszörnyűbb, hogy olyan jólesett... A zsákmány viszont kiesik a fogai közül és csak néz maga elé, mire a gondolatok visszacsúsznak az elméjébe. Sikerült. Most már csendben fog maradni. De... még mindig menekülni kéne... Riadtan, mint egy őz, bámul maga elé. Damien futólag átöleli, ami csak egy picikét nyugtatja meg. Minden logika ellenére lehajol és megfogja a férfi csuklóját, hogy van-e még benne élet. Van. Ami azt jelenti, hogy... ha felébred, simán jelenthet a többieknek, hogy itt járt egy vámpír. Óh, bárcsak lenne Felejtése... de az még egy későbbi történet.
Damien gyorsan becsukja az ajtót, még mielőtt valaki kiszemeli őket itt. Már nyúlna a tőréhez, de Mina csak hevesen rázza a fejét. Így inkább felfelé irányulnak a torony teteje felé, összehúzva magukat és kevés zajt hallatva, amennyire lehet...
Óvatosan felnyitják a csapóajtót, lesve, hogy mikor pillantanak meg egy lábat mondjuk, és mikor kiált fel valaki, vagy mikor vágódik a kezükbe egy undorító golyó azokból a csövekből, de... semmi. Amikor már teljesen körbepislantottak, kijjebb is merészkednek, és lassan világossá válik, hogy SENKI nincs a toronyban. Mondjuk összesen vagy két négyzetméter az egész, kis aranyos szűk bezárt hely, fala körülbelül derékig ér...ne, ha felállnának. Amit mondjuk akkor tehetnének meg, ha északi katonák lennének, ami nem így van. Hála a jó Ist... nos, igazából nekik maguknak. Ládák akadnak még társukul, egy fémállvány tele szeletelt fával, nyilván tűz lenne belőle, egy zászlórúd, ám zászló nincs felhúzva, a közél, csiga és rúd viszont ott van, így ha fel akarnák húzni, megtehetnék. Az északiak is megtették nemrég. Persze azért ilyen erős elterelést nem óhajtanak alkalmazni...
Damien feltartja a kezét, hogy maradjanak csak ilyen alacsonyan, bár Minának esze ágában nem lett volna kiegyenesedni egyébként sem. Szaglásznak egy sort, de semmi. Övék a hely. Ez érdekes, és egyébként meglehetősen felszabadító.
Damien kifúj egy nagy adag levegőt. - Na remek. Itt magasan vagyunk, lehet nézelődni - suttogja. Hosszú idő óta most fordul elő először, hogy nem mozdulatokból kell megérteniük egymást, vagy a gondolataik alapján, hanem a legegyszerűbb módon szavakkal teszik ezt... Mina suttogva felel.
- De jó végre megszólalni... fiiigyelj, izé... nem nagyon tudtam, hogy mit csináljak...
- Te most elnézést akarsz kérni, amiért megittál egy északit?
Mina csak néz maga elé és inkább úgy dönt, óvatosan kileskelődik a fal mögül abba az irányba, amerre a sok tornyot látta, de épp csak olyannyira, hogy ha bárki is felfigyelne rá, úgy tudja visszahúzni magát, mint valami madár. A tornyokat innen már sokkal jobban látja. Imád magasról körbenézni, hatalmat érez ilyenkor és mintha csak egy madár lenne, mint Hedwig, a szél szárnyán repülve. A tornyokban kiszúrja az egy-két őrszemet, ám valahol akármeddig nézi, nem lát senkit. Ezek szerint van, amelyiket teljesen magára hagyják. A kődobálót pedig a fal sarkában látják, oda cipelték hát szegény lovak!
Mina elégedett mosollyal húzódik vissza és keresi elő a térképet. A tornyok mellé odaírja az 1-2 mellé, hogy /0. Damien a válla fölött nézi, mit csinál, majd vigyorogni kezd. A bástyához, amely elég élesen kirajzolódik a térképen - legalábbis nagyon reméli, hogy az az,és semmit sem értelmez félre - pedig elkezd rajzolni valamit, ami katapultra hasonlít, majd rájön, hogy ez nem megy neki, és inkább odaírja betűkkel: katapult. Már lassan rázkódik a válla. De az a baj, hogy a keze is, ezért nem tud rajzolni. De sebaj, csak nem a művészeti értékét fogják nézni a jelentésnek a seregnél. Damien eddig kileskelődik a másik irányba... Nagyjából semmi mást nem lát, mint az ellenkező irányban. Unalmasan szimmetrikus ez a hely. De hát nem művészet, hanem harcászat... A nagy csapat ember pedig még mindig ott van, ahol bejövetelükkor látták őket, csak kicsit előrébb, hogy lehessen közlekedni tőlük, elférni.
- No jó - ereszkedik térdre Damien és kezdi el bámulni a térképet. - A másik oldalon is nagyjából ugyanez.
- Jó. A tornyokhoz már úgyis beírtam, majd mondom, hogy a tornyokhoz mindkét oldalon...
- Még mindig érzi az északi vérének ízét a szájában. Borzongva gondol arra, hogy valami efféle eksztázist érezhetett Adelin is, amikor azt tette, amit. Csodálatos érzés ez. Vért fogyasztani egy dolog, de konkrétan egy áldozatból és ilyen... őrülten szívni ki azt? Ilyenkor azt érzi, valóban erre született, és egy elégedett ösztönlény lesz belőle. Ami cseppet sem hasonlít arra a barátságos lányra, ami általában. Azokban a pillanatokban azt sem bánta volna, ha meghal a katona. Nem ember volt számára, hanem egy adag finomság, egy adag étel, amely élvezetet okoz neki, és örült, hogy sikerült hatástalanítania...
- A kapu alatt még mindig ott tobzódnak.
- Mint amikor jöttünk? - Damien bólint. - Akkor azért nincs itt senki. Valamiért mindentit odarendeltek. Vajon miért?
- Haditerv-megbeszélés talán? - tippel a sötételf. - No. A tornyokban nincsenek túl sokan, úgyhogy azok érzékeny pontok lehetnek. Meg jól is lehet onnan célozni. Ellenben, őket is jól lehet célozni, hiszen kimagaslanak...
Mina bólogat. Persze, ennek van értelme. Közben próbálja összeszedni kusza gondolatait. Nem öltük meg - skandálja. Nem öltük meg...
- Hogyhogy még nem jöttek utánunk? - ráncolja hirtelen össze a szemöldökét. Itt fent mondjuk eléggé biztonságban érzi magát, de ha egyszer csak felnyílna az az ajtó... jó, azt korábban meghallaná, ha közelítenek.
- Várj csak! Van egy ötletem - szólal meg hirtelen, egy kissé hangosabb suttogó hangon. - Mi lenne, ha felvonszolnánk ide az északit? Ki tudja, mennyire fáj majd a feje, ha felébred, és akkor legalább később találják meg... meg lehet, ő se fogja tudni, mi a csudát keres idefent... sőt, ha bezárjuk az ajtót, miután lementünk innen... talán el tudjuk intézni, hogy azt higgyék először, az ő hibája volt...
- Ennek van értelme.
A vámpír elvigyorodik. Próbál nem arra gondolni, mennyire lehet véres a szája. - Maradj itt, majd én..
- És egyedül hogy cipeled föl?!
- Jó, akkor gyere - nyitja ki Damien megint a csapóajtót és körülnéz, időközben bejött-e abba a terembe valaki, ha nem, akkor elindulnak lefelé. Senki. Mina a katona kezeit, Damien a lábait fogja meg és felcipelik. Közben nem tudja megállni, hogy ne vigyorogjon. Összedolgozás... siker.. a fenébe is, pezsdíti ez a vért! Ismét leskelődnek egy sort, amikor is látják, hogy újabb szakasz vonul be a kapun, egy kis csapatnyi mennydörgő vacaksággal felszerelt nyavalyás sorakozik fel a kapu előtt, mert biztos nincs jobb dolguk. A szemek rájuk irányulnak, a párosra így senki se hederít, viszont a falon egyszer csak megindul egy őrszem, éppen feléjük. Nem, nem feléjük, csak ebbe az irányba. Még lehet, hogy simán csak tovább megy... Teljesen nyugalmasan megy, mintha ez csak egy rutinmunka lenne számára, nem nézelődik semerre, fáradtnak és kiégettnek látszik, vagy csak simán unottnak.
- Na, kezdenek visszaszivárogni - súgja Damien. - Ideje kereket oldani.
Ezt a kifejezést valahogy mindig viccesnek tartotta. - Az a baj, hogy nincs itt a hintónk.
- Pedig stílusos távozás lenne...
- Nos, ezer örömmel biztosítanék számotokra szárnyakat, de sajnos erre nincs módom... - szólal meg a fejében Raziel, de nem ölt testet, nem akarván leleplezni őket.
- Ha röhögőgörcsöt kapok, az sem segít - jegyzi meg.
- Á, az angyalkáddal kommunikálsz. - állapítja meg a self. Közben figyeli az őrszemet, hogy végül az ő tornyukhoz indul-e fölfelé.. félúton jár már, de nem siet túlságosan. Nagyon szeretne már menni, de ha az őr nem akar feljönni ide, akkor bölcsebb megvárni, míg eltűnik a képből, mint megpróbálni most menekülni, mikor biztos, hogy fel fog tűnni neki.
A mellvéd felé irányítják a tekintetüket, hátha arra van még valami érdekes.  Mina néz, majd rajzolgat. Majd megint néz, majd ismét rajzolgat. Húzza a száját, mert arányérzéke sose volt, meg eléggé siet is, de közben próbál memorizálni, hogyha valamire nagyon rákérdeznének, ez mégis mi a jóságos lótücsök akar lenni a képen, el tudja mondani. Megörökíti a ládákat és hordókat és belőlük kilógó hegyben végződő, hajló és egyenes vonalakat rajzol. A tornyokat is felfirkálja valahogy, bal oldalon nagyobb távolsággal közöttük, mint a jobbon. A fal sarkaiba pedig egy-egy cikcakkos vonalat lefele, azok a lépcsők.
- Nagyon remélem, hogy ezekből jobban meg tudják állapítani, amit akarnak, mint én
- sutyorogja, Damien viszont csak mosolyog rá. Időnként rápillantanak a mellettük létező északi katonára, aki teljesen védtelen így, és majdhogynem ártatlannak néz ki... Puskája nincs most vele, azt még a lenti teremben szép rendben a falhoz állították.
- Mi kellhet még?
- Fogalmam sincs. A gyenge pontokat azt hiszem, meg tudom állapítani, De mire visszaérünk, a katonák valószínűleg helyet is változtattak..
- motyogja a self, szeme még mindig a menetelő őrre szegezve
Az őr eléri a tornyuk szélét... Szinte pattanásig feszülnek az idegei, de szerencsére a veszély távozik. Az őr fogja magát és elkezd más irányba sétálni. Pontosan ez volt a tipp... Damien felsóhajt. Kifújja a levegőt és Minára mosolyog. - Téves riasztás. Azt hiszem, indulhatunk vissza. Légy óvatos - mondja el az obligát két szót, mint mindig. Mina egy ideig szemléli még művét, a firkált lapot a tervrajzzal, majd sóhajt és visszagyűri a táskájába. Erről pedig eszébejut.. - Lux!.. Hol lehet?
- Ne aggódj, nem hiszem, hogy baja esett.
Kinyitják a csapóajtót és elindulnak lefelé. Az alsó szinteken pedig megpróbálják az ácsorgó fehér kis lényt, amint hatalmas várakozó szemekkel pislog rájuk, hogy mikor jönnek már érte... A vámpírlány lelke kis híján kiesik a szemein, beszív egy nagy adag levegőt és hirtelen majdhogynem elkezd rohanni, de ha már eddig nem siették el a dolgot... Lelebeg hát a lépcsőn, felkészülve arra, hogy bármiféle támadást visszaverjen, ha szükség lenne rá, amint pedig leér, azonnal lehajol és nyúl is az apró állatkáért, majd felemeli és szorosan a mellkasához öleli. Damien falhoz lapulva leskelődik, tiszta-e a kijárat. Mina dédelgeti a pici szőrös valamit, mint egy gyermeket, úgy kapaszkodik belé, mint egy ígéretbe, hogy soha többé nem lesz semmi baj.
Két katona társalog a kijárattól balra, így ők biztos meglátnák őket, ha ki akarnának surranni. Mina feltartja a kezét, jelezve, hogy hallgatóik. Denevérfül-fülbevalói segítségével tökéletesen hallja, mit mondanak, noha Damien számára csak motyogás és érthetetlen beszéd az.
- Nem, a rántott húst határozottan rosszul készítik. Mármint, gondolj már bele. Ki a franc találja ki, hogy azt a vackot belekeverd a prézlibe? Mármint... tiszta darabos lesz tőle, kész hányinger.
- Kéérlek... ha rántott húst akarok, akkor nagyanyámhoz megyek, nem egy fogadóba. A fogadóknak nem ilyeneket kell felszolgálniuk, hanem jó bort, vagy akinek az kell, sört, és egyébként is az a Lucy vagy hogy hívják, az az aranyos kis tünde... ne nézz már így, nem róla akarok beszélni! Vagyis róla, de na, arról, hogy hogy főz... A múltkor olyan hallevest ettem, amit ő csinált, hogy a tíz ujjam megnyaltam utána.
- Pedig a levest nehezen ehetted a tíz ujjaddal.
- Kötekedj már itt velem, Wilhelm... Na de figyelj, ha jót akarsz, akkor előbb húst kérj, aztán desszerteket. A desszerteik nagyon jók. Csak ne hagyd, hogy bármi olyat tegyenek elég, amiben mazsola van. Az még hagyján, hogy a mazsola a legundorítóbb dolog, ami a világon létezhet, na de hogy milyen poshadt vackokat adnak el nekik, azt én nem tudom, inkább lenne pálinka belőle, de az mindent elront. Hanem a krumplipüré. Az édes krumplipüré.
- Hogy mi a nyavalya?
- Édes krumpli, ha mondom! Ilyen pép, de nem tudom, miféle fűszereket górnak bele, de olyan íze van, hogy csillagokat látsz tőle. Mondjuk annak azért borsos az ára. Pedig bors sincs benne... Vagyis hát, ki tudja, még az is lehet, hogy van... sose kérdeztem...
Mina hallgatózik egy ideig, és bár nem sokat változtat elhatározásán, amit hallott, még kevésbé akarja, hogy észrevegyék, mert akkor a végén még harcba kéne keveredni velük... Behúzódik ismét a takarásba. Közben próbál nem hangosan felnevetni. Ami nem egy könnyű eset. De komolyan, ezeket az embereket? Bántani? Az kéne még... hisz akkor soha senki nem tudná már meg, milyen is az édes krumplipép. Viszont erre tényleg rá kell majd kérdeznie valami hozzáértőtől, írja fel gondolatban. - Megvárjuk, amíg arrébb mennek vagy alkalmazzunk valami elterelést?
- Várhatunk egy ideig... addig figyelem, nem jön-e valaki más erre...
- feleli Damien
Azonban hiába várnak, a katonák ott dekkolnak... szemforgatós... Damien kienged egy halk sóhajt és megcsóválja a fejét. Szemei Luxra irányulnak. Mina azonban hevesen megrázza a fejét. - Akkor már inkább Hedwiget hívom...
Ez se egy rossz ötlet - bólint egyet a self, Mina tekintete pedig elködösül a jelenre és áttér valahova a levegőben szálldosó fekete tollú élőlényre. Gyere, barátom. Gyere, segíts és játsazdozz el kicsikét ezzel a két szép jómadárral itt...
Hedwig boldogan siet feladata elvégzésére, hisz végre van mit csinálnia, nem csak nézelődni itt a szél szárnyán lazulva. A konyhaművészetet tárgyaló két katonához siet, körberepüli őket, felhívván magára a figyelmet. Mináék közben leskelődnek, vigyorral az arcukon. Amazok megpróbálják elhessegetni, ám a szárnyas nem tágít, így megböködik kissé az otromba fegyver csövével. Minának ez túlságosan is ismerős, így megborzong a látványtól. Amikor majdnem fogságba kerültek... nos, igen. Sokáig nézné még a jelenetet, ám Damien megböködi, hogy lassan indulniuk kellene, elvégre ezért az egész hercehurca. El is kezd osonkodni, Mina pedig mögötte, bár neki némileg könnyebb dolga van, hiszen tud lebegni, így minden erőfeszítés nélkül maradhat csendben. A fal mentén haladnak, abba az irányba, ahonnan jöttek, menyéttel, térképpel és mindennel együtt, amire csak szükség volna... és az életükkel, na meg többé-kevésbé épen. Egyelőre. Hedwig azonban nemsokára már odafent repül... tehát el kellett menekülnie... Hamarosan meg is hallják egy katona hangját...
- Hé maguk! Mit csinálnak ott? -Lépéshang.
Túl egyszerű lenne, igaz? Fáradtan sóhajt. Már megint. Miért... mindig... ugyanez? Mért kell ezeknek állandóan szemmel tartani mindent?!
Damien fölegyenesedik, így ösztönösen Mina is követi. Most már úgysem kezdhetnek el csak úgy szaladni. - Mi? Hát mit csinálnánk?
Azonban úgy dönt, sok kedve nincs még egyszer vásári komédiást játszani, mint ahogy azt már egyszer tette azon alkalommal, mikor abból a drágalátos kalodából kellett Damiennek kiszabadítania két drága jómadarat, kik a Déliek zászlaja alól lettek elrabolva galádul, Mina pedig eközben játszhatta az eszét... Nem, most se türelme, se kedve ilyenekhez. Mindenük megvan, ami kell. Ideje kereket oldani, ahogy a sötét tünde mondta... Így gyorsan meg is idéz egy Balladai homályt, kezdve annak kiterjedését attól a területtől, ahol vannak ők ketten, irányítva abba az irányba, amerre vezet az útjuk és amerre osonni akartak, ám most Damine kezét megragadva inkább futásnak ered sebesen azt a házfalat megcélozva, mely mögül idejövetelükkor mérte fel a terepet először... Rohannak, Luxszal táskában és Hedwiggel felettük, szinte vidáman, tudván, hogy sikerrel elhagyták a veszélyes helyet. Lihegve térnek vissza a táborba, ahol örömükre kíváncsi szemek figyelik és tűkön ülve avagy állva várják, mit is értek el.
- Jelentést kérek! - érkezik a kapitány rögtön. Hm. Milyen kíváncsi. Milyen hamar.
Fáradt, de elégedett széles mosollyal az arcán néz körbe a délieken. Majd rájön, hogy még mindig Damien kezét fogja, pedig már kiértek a veszélyzónából, és a feketeségből is, így zavartan elengedi azt.
- Jelentem... kapitány... - vesz a szavak között pár nagy levegőt, miközben a picikét gyűrött, de átlátható térképet előveszi. - Igyekeztem berajzolgatni, amit tudtam. Bejutottunk, és... vissza is jutottunk. Életet nem vettünk el, legalábbis... azt hiszem...
- Csak elájult - biztosítja Damien, Mina meg megbillenti a fejét. Reméli, a vérveszteség nem csinálta ki azt a fickót... de már mindegy.
- Szóval nem okoztunk túl nagy zavargásokat. Bejutottunk, és...
- átnyújtja a papírt a kapitánynak, hadd silabizálja ő. - Van nekik is egy katapultjuk, azt... megpróbáltam lerajzolni, de nem annyira sikerült. De oda van írva, hogy hol van. Akkor szállították, mikor odaérkeztünk. A toronyból meg tudtunk figyelni majdhogynem mindent, nem volt ott senki, a legtöbben a kapu alatt gyülekeztek.
- Már akkor is volt ott egy szakasz, amikor odaértünk - veszi át a szót Damien -, mire pedig felértünk a toronyból, még egy jött be. A leggyengébb láncszemek talán... - sandít rá a lapra - ezek a tornyok, mert ahogy Mina írta is, egy-két ember őrzi csak őket, vagy pedig egy sem.
Mina próbálja visszafogni kínos mosolyát, amit az vált ki, hogy a "csodálatos" munkáját most láthatják...
- Kiváló. Lássunk is munkához. - csapja össze kezeit a kapitány. Mina és Damien fáradtan összemosolyognak, majd elvonulnak vígan nyalogatni a sebeiket. Most sem öltek meg senkit. Sebaj. Nem is azért jöttek ide. Mégis csak várták őket. Várták őket, hogy hozzák a hírt és majd azok a hatalmas kőhajítók elvégzik helyettük a munkát... lerombolják a falakat és megfélemlítenek, ami nem jó, de nem tudnak jobbat. Megtették, amit kellett, erősebbek lettek és ezzel is csak fejlődtek, mivel szerencsésen sikerült életben maradniuk. Mit meg nem adna azért, ha tudná, mit érezhet majd a katona, ki felébred abban a toronyban. És az édes krumpli. Egyszer meg kell kóstolnia a fűszeres édes krumplit.
Az étel valamiért mindig különlegesen fontos lesz a háborúban. Talán mert nem túl jó a koszt. Kész szerencse, ha vámpír vagy, és gyakorlatilag bármilyen kétlábút ételnek használhatsz... A Nachtraben elégedetten vigyorodik el. Még mindig érzi a finom ízt. Nem. Ő nem lesz Adelin soha, nem hagyja, hogy megőrüljön, mindig megőrzi a célt, amiért küzd, hiszen itt sétál mellette két lábon. És ki tudja, talán még valahol másutt is. Ezer éve nem gondolt erre sem, most viszont hirtelen nagyon is elkezd vágyni rá, hogy legyen valaki konkrét, akiért harcolhasson és akihez hazatérhessen, és aki... aki talán egyszer családot szeretne majd vele alapítani, ha a világ szebb és jobb lesz, mint most. Márpedig most is sok szépet és jót lelni benne. Akkor pedig később? Akik szép szemüvegen át látják a világot, csak még jobb soruk lesz majd... ők pedig ezek közé tartoznak.

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.