Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek

Latest topics

» [Ada&Johannes] Kyrie eleison!
by Tertullius Today at 1:27 am

» Viccesnek szánt dolgok
by Bianca Brunner Yesterday at 8:58 pm

» Wilhelmina von Nachtraben
by Wilhelmina von Nachtraben Yesterday at 8:42 pm

» [Küldetés] - Arachnophobia
by Gloria Yesterday at 7:29 pm

» Kereskedősor
by Gloria Yesterday at 6:16 pm

» Cynewulf/Sheatro
by Crispin Shadowbane Yesterday at 4:40 pm

» Éjnekéneklő Gwendolyn
by Gwendolyn Yesterday at 4:18 pm

» Éjnekéneklő Gwendolyn
by Lothar von Nebelturm Yesterday at 1:12 pm

» Magánjáték - Szürkületi szeánsz
by Gerard D. Lawrenz Pént. Dec. 14, 2018 11:12 pm

[Küldetés] - Arachnophobia (Jelentkezés)

Kedd Szept. 25, 2018 6:00 pm by Hannes von Rotmantel

[img(983px,553px)]…

Comments: 11

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 46

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 74


You are not connected. Please login or register

[Ostromjáték] Piac

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 [Ostromjáték] Piac on Kedd Jún. 12, 2018 11:35 am

A piac elfoglalására tett kísérletek.

Felhasználó profiljának megtekintése

2 Re: [Ostromjáték] Piac on Pént. Jún. 22, 2018 3:38 am

Tertullius

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
A templomtérre visszaérve a király közli, hogy egy másik tiszt is keresett, csak természetesen az Ő kérése fontosabb volt, így ezt eddig nem emlegette. Ezzel én sem tudtam vitatkozni, azzal azonban már igen, hogy az említett tiszt szinte azonnal meg is jelent előttem.
- Hagen inkvizítor, már régen keresem, szükség van a segítségére. Jöjjön velem, kérem. - szólított meg. Ez a harmadik feladatom egyhuzamban, a lőszerem is fogytán, és még a bárónő is nehéz volt.
- Dicsértessék a Jézus Krisztus - köszöntem, aztán indulok is utána. Amaz viszonozta, majd felettébb gyors tempójú séta mellett magyarázni kezdi a helyzetet.
- A piactéren sok déli eretnek van, harcolnak a csapatainkkal, kell az erősítés, Önről pedig azt hallottam, hogy hatékonyan harcol. – Harcolni? Szemtől szembe? Hízelgő, de biztos nem találtak erre jobb embert?
Minden lépéssel egyre hangosabbak a csatazajok, ahogyan közelítünk. A tiszt megáll egy pillanatra egy sarok mögött, és rám néz.
- Elgyötörtnek tűnik, vegyen két levegőt, az ütközet itt a sarkon túl zajlik.
Egy másodpercet vár, majd int.
- Utánam! – kiáltotta, és el is rohant, bele a sűrűjébe. Utána. Na persze. Kilesek a sarok mögül, az elém táruló kép pedig nem lep meg. Egyszerű utcai csata, egyelőre mi vagyunk fölényben de ha jól egyre több katonánk kénytelen eltenni a puskáit, és fegyvert ragadni. Visszahúzódom a sarokba, majd előveszem a Gungnirt. Inthet ugyan a tiszt, miért menjek közelharcba, ha innen is megpróbálhatom megölni őket? Újra kibújok a sarok mögül, célzok, és el is találom a legközelebbi eretneket a lövésemmel - az azonban sajnos csak a karját érte, ráadásul észre is vett, és elindult az irányomba. Nem kockáztatok a Gungnir újratöltésével, kivárom míg közel ér, majd amikor nagyjából öt méternél jár, a Fenrirt előhúzva a mellkasára adom le a lövést. Botlik még két utolsót felém, majd összeesik.
Újratöltöm a fegyvereimet, és egy újabb katonát veszek célba. Ha ez így fog folytatódni, könnyű lesz a csata. Azonban mintha rászóltam volna: lövésem csak átszakította páncélját, nem hatolt elég mélyre ahhoz, hogy nyomban megölje. Nem csak hogy túlélte, de a társait is érkezett figyelmeztetni, így már hárman indulnak el felém. Szerencsére az én szövetségeseim is kapcsolnak, és leterítik az egyik felém tartó bakát. Maradt kettő, abból az egyik sebesült. Most is ugyanazt a trükköt akarom bevetni mint az előbb, ám a katona résen van, és az egyetlen tökéletes pillanatban elugrik a fegyverem elől, majd kardjával meg is indítja ellenem a támadást. A Flagellatiot használva előbb láncomat indítom a feje ellen, nem csak összezavarva a támadását, hanem csúnya sebet is okozva – ám nem kell emiatt aggódnia, mivel kardom éle már el is választotta e nemes testrészét a nyakától. Ekkor ér ide a másik katona is, aki alig áll a lábán. Úgy látszik azonban ez nem szükséges ahhoz, hogy képtelen legyek kihátrálni a döfése elől, ami egy könnyebb sérülést okoz a hasamon. Ennyire futotta az életéből, a következő pillanatban holtan esik össze.
Miközben a ruhámat rászorítva a sebre próbálom megakadályozni, hogy elvérezzek, újra előhúzom a Fenrirt: előbb-utóbb csak elfogynak az eretnekek. Most azonban még célzás előtt közelebb lépek a csatához, hátha így nagyobb esélyem van eltalálni őket. Ennek azonban hátránya is van, miszerint azonnal észrevesznek, és hárman meg is indulnak felém. Egy nehézpáncélos, és két egyszerű katona, akiből az egyik egy óriási ugrással le is rövidíti a köztünk lévő távolságot. Lesz ebből baj.
- Katonák, segítsetek! – kiáltottam, hátha valaki meghallja, és megkönnyíti a dolgomat. A nehéz páncélost kellene céloznom a fegyverrel, de félek hogy akkor képtelen lennék hárítani a legközelebbi kardcsapását - őt veszem hát célba, és annak reménységében hogy a szívét vagy tüdejét átlövöm, meghúzom a ravaszt. Lövésem pedig talál, a katona holtan esik össze. Két társam megindul felém, ám nem elég gyorsak, az egyik délinek még van ideje támadni egy lendületből bevitt szúrással a mellkasom felé. A judica mea-vel pont érkezek megállítani a támadását annyira hogy elhátráljak előle. Támadna tovább, ám társaim odaértek, és szinkronban támadva ölik meg. Hárman maradtunk egy ellen.
Pontosabban ketten. Ahogyan a nehéz páncélos odaért pajzsával azonnal le is csapott az egyik katonára, aki jó pár métert repült tőle. Ketten egy ellen.
- Kerülj a hátába! – kiáltom, majd a Flagellatioval folyamatosan megzavarva próbálom a fegyvert viselő kezét támadni, ám mindhiába, nem találok rést a védelmén. Ezt ő is észrevehette, így egyszerűen hátat fordított nekem. Öreg hiba. Lefegyverzi ugyan a társamat, sőt, kivégezni próbálta, ám nem siettem, tökéletesen kiakartam vitelezni a támadást ellene, ezúttal a páncél és a sisak közti részt célozva. A felkészülés pedig meghozta a gyümölcsét, a szúrás tökéletesen halad át a nyakán, azonnal megölve őt. Sőt, még a társam is túléli, hiszen az eretnek az előbb elhibázta a kegyelemdöfését az irányába. Az egyetlen probléma, hogy ráesik, páncélja teljes súlyával.
- Asszem ez eltörte a karom.  – nyöszörgi. Körbepillantva örömmel konstatálom, hogy az északiak nyerték az ütközetet, bár csak egy hajszállal: egyedül a tisztet és még egy katonát látok talpon és harcképesen. Megpróbálom leszedni a társamról, a földről összeszedem az eldobott Fenrirt, újratöltöm a Gungnirral együtt, és csak ezután keresem meg a tisztet, akinek az volt a csodálatos ötlete hogy idejöjjek.
- Hogyan tovább? – kérdezem.
- A piactér hatalmas, könnyen lehet, hogy vannak még. Meg kell keresnünk őket is, de erősítés nélkül aligha fog menni.
- Akkor várjuk meg az erősítést. – adtam tanácsot. Be se érkezem szinte fejezni a mondatot, amikor egy kisgyerek futott oda a tiszthez, és könnyeivel megrángatta a ruhája ujját.
- Kérem bácsi segítsen! A családomat... a családomat csúnya kardos bácsik fenyegetik! Kérem bácsi!
- Olyan fegyverük is volt a bácsiknak mint nekem? - mutatok a Fenrirre és a Gungnirra, azt próbálva kideríteni, déliek e. No nem mintha meghatott volna a gyerek sírása, de ha ez a futás irányából ítélve ez azt jelentené, hogy a déliek a hátunk mögé kerültek.
Megrázta a fejét.
- Nem. De a bácsik nagyok! És félelmetesek! Segítsenek nekünk!
A tisztre nézek, ezzel is felmentve magamat a döntés alól.
- Uram? Valós lehet a veszély?
Amaz hozzám hasonlóan tanácstalan, a gyerekre néz, rám, majd megint a gyerekre, aztán felsóhajt.
- Igazából az erősítésnek még kell idő, mire ideér, az Egyház pedig nem utasíthatja vissza a bajbajutottak segítségkérését. Az a rész, ahonnan ő érkezett, már amúgy meg lett tisztítva, sokan nem lehetnek ott, ha valóban vannak is ott katonák, elintézzük őket.
Elintézzük? Ő is jön? Legyen hát.
- Ön is jön? Ez esetben induljunk. - szólok neki, majd a hasamon lévő sebre mutatva kérdezem - Nincs véletlenül erre valami gyógyitala? - kérdezem reménykedve.
- Sajnos nincs. De ha sebesült, jobb is, hogy azonnal elinduljunk. Kölyök, mutasd az utat! – mondja láthatóan szomorúan.
Azzal a gyerek elengedte a kezem és elindult, az életben maradt katonák pedig utána – gondolom nem akarnak bajba keveredni a parancs megszegése miatt.
Azután hogy nem tudtam letarhálni bármi gyógyítóval, nem igazán tudok mást tenni, mint lassan követni őket. Közben azért próbálom győzködni.
- Nem kereshetnék meg egy apácát vagy papot? – próbálkozom egy utolsót, ám mindhiába.
- Ezután visszaengedem a táborba, megígérem, de ezt a keveset bírja ki.
Közben lassan megérkezünk egy házhoz, aminek csukva volt ugyan az ajtaja, de hangok szűrődtek ki, egy férfi követelőzésének és egy nő könyörgésének hallatszott, de nem tudtok kivenni semmi mást. Körbenézek, és amint megpillantok egy ablakot, azon be is dobom a tömjénezőmet: ha protestánsok, nem bírják majd sokáig. Azzal azonban nem számoltam, hogy a sebem mekkora fájdalmat képes okozni: az ablak helyett annak keretét találom el, a hangzavarra pedig kijön három fegyveres alak.
- Mit akarnak? -Kérdezik agresszíven. Ahogy végignézek a páncéljukon, nem találom dél felségjelét.
- Úgy értesültünk történt itt egy kis félreértés. - kezdek bele. - Kik maguk?
Kérdésem hatásos volt, látván hogy nem támadunk, kissé lejjebb eresztették fegyvereiket.
- Eichenschildi katonák vagyunk - kezdi a legmagasabb, ő is tűnika vezetőnek, már amennyire ezt egy 3 fős brigádnál lehet mondani - de minden csapattársunkat megölték körülöttünk. Látjuk, hogy nem nyerhetünk, ezért most próbálunk pénzt szerezni, hogy könnyebben megélhessünk, ha ennek az egésznek vége. - Egésznek vége? Azt hiszik túlélik? Szánalmas.
- És most fosztogatnak? - teszem fel az egyértelmű kérdést, minél kevesebb negatív fennhanggal. - Lenne egy ajánlatom... - nézek feléjük, remélve, hogy a tisztnek se lesz baja azzal, amit tervezek.
- Próbálunk, igen. De hallgatom.
- Csatlakozzanak északhoz. Mindig elfér még néhány katona.- még mielőtt a tiszt megszólalna, lecsapom a lehetséges mondandóját - A fosztogatást pedig...elnézzük. Elvégre a krizíshelyzetek különleges döntéseket igényelnek.
Tágra nyílt szemekkel néznek egymásra.
- A... Azt lehet? Beállhatunk, és akkor tartozni fogunk valahova? És ha vége, lesz hova menni? – ennyire naívak lennének? Ez csak nekünk jó. A tiszt nem szólalt meg. Reménység szerint neki is van esze.
- A zsoldból bőven futja majd házra. - nyugtázom. - Sőt, megélhetésre is.
- És.. és hogy csatlakozhatunk? – kérdezik megkönnyebbülve.
- Velünk jönnek a táborba. Magam biztosítom önöket arról, hogy nem fogják elutasítani a jelentkezésüket. - blöffölök. Ha kémnek nyilvánítják őket, vagy ellenkeznének, egyszerűen ott helyben megöljük őket, leszünk elegen. Itt azonban nem éri meg próbálkozni. A tisztet egyszerűen oldalbabököm, és imádkozom azért, hogy hallgasson.
- V.. vezessen oda, kérem!
Ha a tisztre nézve az beleegyezően bólint, és int a fejével, hogy viheted őket. Úgyis azt ígérte, hogy a piaci ütközet után visszatérhetek, legalább el is látnak majd.. A katonák önfeledtek és boldogak, teljes mértékben hisznek nekem, és egész úton arról beszélgetnek, hogy milyen jó lesz majd nekik, ha vége az ostromnak, és kifizetik őket. Az ostobák…

Felhasználó profiljának megtekintése

3 Re: [Ostromjáték] Piac on Szer. Aug. 01, 2018 8:07 pm

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Hamarosan érkezik a hír, hogy a külvárost, azon belül is a piacteret elfoglalták a csúnya északiak. Nosza, erednek is neki vagy húsz emberrel ezt a tényt megváltoztatni. Menetelés közben a varázslatokat mantrázza, Damien pedig tőreit tisztogatja. A seregből elégedetlen mormogás hallatszik itt-ott, néhányan meg már vérre éheznek. A páros valahol a kettő között áll. Nem volt elég ez a pihenőidő, korántsem.... semmire sem. De hát sebaj. Egyszer majd csak vége lesz. Eddig túlélték, nincs visszafordulás. Mégis hová fordulnának?
Nem nagyon találnak olyan utcácskát, ami apró lenne és onnan lehetne megközelíteni a piacteret. Kellemetlen. Egy nyílt utcán haladnak hát. Öt őr őrzi a jelen utacskát, viszont mivel a seregrészlet felől süt a nap, nem látták még meg őket. Damien és Mina igyekeznek végig az utca széléhez lapulni, ahol biztonságban érzik magukat. Mostanra egészen belejöttek a lopakodásba, így a falak kellemes menedéket nyújtanak. A nap valószínűleg az öt őr szemét eléggé alvakítja ahhoz, hogy el lehessen osonni mögöttük.
- Legalább páratlan szám - jegyzi meg Damien, számolgatva, mifélék lehetnek az esélyeik. Ezzel a hatalmas tömeggel szemben nem valószínű, hogy leállnának az őrök verekedni, de sose lehet tudni, tán finomabban is el lehet intézni a dolgot. Bár ez legtöbbször hiú remény szokott lenni.
- Na jó. Biztosan nem engednek minket csak úgy besétálni. - nézi őket a vámpír. - Biztos nem látsz valami kerülőutat? - kérdi a sötét tündét, aki nyomban indul is körülnézni bármiféle szűk, esetleg mászható terület után, melyen ilyen távolból még észrevétlenül átcsempészhetnének csaknem kéttucat katonát... De nem, semmi ilyet nem talál. Viszont hallik egy kiáltás:
- Ellenség a láthatáron!
- Jajj, de jó. - sóhajt egyet és visszatendál a sereghez. - Miért, mi lenne, a sajátjaitok akarnák elfoglalni a piacteret? Na jó, emberek és mások, kinek ami van!
- Csak jussunk be a piactérre! Ez a prioritás, értik?
Nem teljesen biztos benne, hogy most ő-e a parancsnok, vagy ilyesmi, de a természet néha megoldja magának, hogy legyenek irányítók... nos... nem mintha Minácska annyira ebben a szerepben tündökölt volna eddig. De hát war always changes you, vagy hogy van a mondás...
Azzal úgy dönt, az őr szemét, aki kiáltott, még jobban elvakítja egy kis Lángoló tekintettel. Ehhez azonban először még közelebb kell jutnia hozzá, amit meg is tesz. Erre négy ember is nekilát ráirányítani ronda nagy csövét, mely fémből van és fájdalmas golyókat képes lőni. Azonban még nem lő, még babrálnak vele előtte valamit, hogy tudjon lőni...
Mina elkiáltja magát: - Damien, húzódj a fal mellé! - majd elsötétíti a teret egy Balladai homállyal és megpróbál átrohanni az őrök mellett. Át is jut, a fegyveresek pedig ijedten hadonásznak összevissza. Ezek nem lőnek vaktában. Nagyon helyes. Nagyon helyes. A többiek ott maradtak, azonban így mögöttük van legalább... Azonban nem látnak ők sem a sötéttől. Pontosan ezért utána eltünteti a sötétséget, és hátbacélozza az egyik őrt egy az Éjlánggal, aki erre felszisszen fájdalmában, a másik kettő viszont ismét ráemeli a randa csövet. Azonban a déli húsz katona hatalmas csatakiáltással rohan feléjük, ezért eléggé nem tudják, hova is kapkodjanak. Átváltanak kardra, puskáikat pedig eldobják.
- Csodás! Szerintem is jobb választás. Utálom azokat a csöveket.

Damien méltatlankodva csóválja a fejét, és két tőrével közelít az egyik őrhöz, ami Minát célozza, hogy lehetőleg a torkukba állítsa a pengéket. Ez sikerül is, azonban két déli is a másvilágra kerül... A hangzavarra érkezik egy sor északi erősítés, úgy tíz ember közelít még a páros felé, négy közülük pedig előreszalad és letérdelnek rájuk szegezve a mennydörgő csöveket, és babrálnak vele.
- Hát ez csodálatos...
Damien megközelíti a térdelők egyikét, ugyanis így éppen tökéletes pozícióban van egy fejvágásra. Mina a biztonság kedvéért megbénítja őket az Utánzás továbbfejlesztett változatával, a Bábszínházzal.- Raziel, segíts...
A túlélő katona - másik ugyanis elhalálozott a tőr által - Damient célozza és el is süti a fegyvert, mely eltalálja a felkarján. Hat kardforgató pedig megközelíti őket úgy két lépésre. A self összeszorítja a fogait. Hangokat már fölösleges kiadnia, lassan hozzászokik a fájdalom érzetéhez... Szerencsére iszonyat jó gyógyítóik vannak, így az inkvizítorral és apácával való randevúra már csak a lelki sebek emlékeztetik őket.
- Menjetek a pokolba a drágalátos csöveitekkel...
Egy vállas bukfenccel kerül arrébb, majd a csapatuk irányába kezdenek haladni visszafelé. Mégis csak egységben az erő. Mina megkísérel egy Éjlángot hozzávágni az egyik katonához, ám ezzel csak egy puskát talál el sajnos. Visszatérnek a csapathoz, majd együttesen lendülnek meg, ám megtorpannak, amikor három északi kardja lángolni kezd. fenyegető és hatásos. Mina Rémülten nézi a gyilkos szubsztanciával fénylő kardokat. De ha a terve sikerül, akkor nem fognak közel jutni hozzá. A bal oldalit célozza meg és mélyen a szemébe néz. Világító szemekkel. Erre a férfi oda is kap a szeméhez, hogy ne vakítsa el teljesen, azonban két másik lövész is fegyvert ragad, és akkora zűrzavar keletkezik, hogy szinte lehetetlen megállapítani, a testek kavalkádjában éppen ki ki oldalán is áll.
Damien a szemsugárzottat közelíti meg, egyik kezét a feje, másikat a gyomra magasságában tartva, természetesen tőrökkel teli kezekről beszélünk. Azonban nem sikerül elérnie, mert arrébb löki egy északi. Ellenfeleik közül ketten, sajátjuk közül pedig egy esik most a földre. Túl sok... egy is túl sok. Damien visszanyeri egyensúlyát a két lábán. Az egyik tőrrel visszatámadást indít az őt fellökő északi irányába a bordáig célozva. SIkerül is a keresztvasig elmélyesztenie benne a tőrt, bár a Mina által vakított személy most felemeli kardját és felülrőli csapásra készülve lép előre... Mina lehajtja a fejét és sebesen cipelteti magát jobb irányba lábaival, jobbra és kicsit előre el a támadó mellett, közben előveszi a tőrét és ő is a fejét támad...ná, azonban ez nem jön össze, Damien viszont sikeresen elintéz egy katonát. Egyik társuk pedig egy másikat, viszont három társuk elhullik eközben. Mivel szúrni nem sikerült, a katona Mina által n a fejébe kap még egy éjlángot, Damien pedig újabb áldozatok után néz, mondjuk akik háttal állnak neki
Égett szőr gusztustalan szaga tölti meg a levegőt. Az éjláng alaposan felgyújtotta az áldozatot. Szinte szörnyülködve nézi, mi lett belőle. Fél arca leégett és az egész feje lángol. S a hangok, amit ad... reméli, hamar végez vele. Még egy északi gyarapítja a halottak sorát, és négy déli is.
Damien mellkasát veszi támadás alá eközben egy északi, erre Damien a katona mögé slisszan arrébb, de azért a biztonság kedvéért bal kezét még feltartja, hogy tőrrel végső esetben kivédje a csapást, másik kezével pedig az illető torka felé csap. A bőráncélon nem olyan hatékonyan halad át, épphogy megszúrja, és csak felidegesíteni sikerült a nagyvadat fele, aki idegesen hátracsap, Damien pedig egy jókora vágást szerez az arcára. Ketten megint meghalnak, mindkét csapatból.
Damien Vicsorogva fordul vissza felé. Legalább lesz egy szexi vágásom. Valamiért Wyn ugrik be egy pillanatra...
Mina megelégeli a vagdosgatást, arrébb mászik egy olyan helyre, ahol nem túlságosan nagy a dulakodás és mindenféle katona kellő távolságban van, majd táncolni kezd, sarkán pörög körbe-körbe, egyre gyorsulva, megszédítve ezzel a Damient támadó katonát, s egyben szabad utat hagyva a sötételfnek a cselekvésre, aki így két északit tud legyepálni egymás után. Viszont két déli is meghal.
Összesen ketten maradtak az északi katonák közül. Őket Mina megbénítja az Utánzás továbbfejlesztett változatával ismét, Damien pedig elvégzi a dolgát. Életük bevégeztetett.
Lihegve fújják ki magukat. Boldog kiáltások hangzanak fel, többé-kevésbé kulturáltak - változó. Mina csak levegőt akar venni, majd végigméri Damien arcát, és felvonja a szemöldökét. - Lett egy szexi vágásod.
Damien elvigyorodik, nem törődve a bőrébe hasító éles fájdalommal. - Fuh, szerintem... kajálok egy kicsit. - Odalép egy viszonylag szalonképes állapotban levő északihoz és nyakába mélyeszti a fogát. A rengeteg elvesztegetett varázserő jólesőn szivárog vissza belé, s meg is részegül kissé az örömtől, az élvezettől. Nyami. Ezért már megérte...

Felhasználó profiljának megtekintése

4 Re: [Ostromjáték] Piac on Csüt. Aug. 02, 2018 11:17 pm

Tertullius

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Egy kis pihenés után újfent kezdődik a szokásos menet. Ezúttal a piac egyik pincéjébe kell besurrannom, ellopni néhány bájitalt, értesít a küldönc. Miután megvizsgáltam fegyvereimet és készleteimet, el is indulok a megadott irányba. Végig lopakodom az utcán, és jó darabig nem is szúr ki senki, ám minél inkább közeledek a piactérhez, úgy sűrűsödnek egyre jobban a déli katonák – persze, nem mehet olyan egyszerűen a dolog. Összehúzom a köpenyemet, és kinézek magamnak egy elszigetelt katonát, akikre nem látnak rá a többiek. Fel is tűnik egy, pont egy olyan utcába fordul be, ahol emlékeim szerint egy déli katona sincs. Kihúzott karddal eredek utána, megvárom míg kicsit beljebb ér, lebénítom egy Judica Meaval, majd ameddig még lebénult állapotban van, átszúrom a tüdejét a kardommal. Nem csak hogy azonnal meghal, de még kiabálni se tudott – ezek szerint jól hallottam, hogy ez a legcsöndesebb módszer.
A hullát egy kapualjba behúzva rejtem el a déliek szeme elől, majd megszabadítom minden felségjelzésétől – magamra applikálom őket. Biztos ami biztos alapon elrejtek magamnál egy északit is, hogy ha esetleg velük találkozom ne okozzon problémát azonosítani magam. Ezután elrejtem fegyvereimet, kihúzom magam és elindulok a déliekkel teletűzdelt úton.
Néhányan furcsán néznek rám, míg megint mások udvariasan köszönnek – ezeknek egy biccentéssel válaszolok, nem akarom felfedni magam a hangommal. Magabiztosságot magamra erőltetve sétálok tovább, és megpróbálom kerülni a forgalmasabb utakat. Célpontom a főutcán van, így jókora kerülő árán jutok el oda – de végül eljutok.
Az ajtóban két marcona őr áll.
- Állj! Mi dolgod itt? – kérdezte az egyik. Ha legutóbb egy torkomnak szorított késsel tudtam blöffölni, akkor ez se lehet akadály.
- Sebastian Erdmann százados parancsára jöttem átvenni az üzlethelyiségben található bájitalok egy részét. Ő maga kérvényezte az egysége támogatására. - mondom olyan stílusban, mintha csak egy felettesnek jelentenék
A katona a társára néz.
- Százados, van ilyen nevű kollégád a seregben?
Ezek képesek voltak ideállítani egy századost ajtót őrizni? Kicsit megtoldom még a történetemet a nagyobb hatás kedvéért.
- A temetőnél véghez vitt helytállásáért adományozták neki ezt a rangot nemrég...bár nem értem miért csak őt léptették elő... - motyogom a végét magamban, hogy ezzel is eltereljem a figyelmüket a lényegről, ám nem igazán érdeklődnek iránta.
- És ha a százados ideküldött bájitalokért, mert éppen megtudta valakitől, hogy itt vannak, biztos azt is tudja, mi a jelszó. Anélkül nem engedhetem be.
Gyorsan pörgetem végig a fejemben a lehetőségeket, és végül a legbiztonságosabbnak tűnő mellett döntök – nem bánthatnak érte, elvégre nekem is csak mondták.
- A százados azt mondta, hogy nincs jelszó, és semmi hasonló kérdésre ne is válaszoljak, mert csak a kémeket akarják vele kiszűrni.
Nagy kő esik le a szívemről amikor a százados bólint. Ekkor hallom az utca végéből a katonák kiáltását, nagy valószínűséggel megtalálták a hullát. Hogy égettem volna el…Hátranézek, hogy érdeklődést színleljek, ám két másodperc nézelődés után vissza is fordulok, és rámosolyogva a tisztre, majd belépek az ajtón. Az gyanakodva ugyan, de beenged, ám miután beértem becsukja maga mögött az ajtót, majd a kattanás alapján rám is zárja. Persze, ha valami problémát találnak majd jön számonkérni…ha még itt leszek. Nem vesztegetem az időt, el is indulok lefelé a pincében, útközben pedig figyelem az épületet, a lehetséges menekülési útvonalak után. Találok is két ablakot, egyik a mellékutcára, míg másik a főútra néz. Lesz hol elmenekülnöm.
Leérve azonban a pincébe kellemetlen meglepetés fogad, az ajtó zárva. Zsebeimből előszedem a tolvajkulcs készleteimet, és megpróbálom megpiszkálni a zárat – lőhetnék is, de az minden bizonnyal minden katonát idecsődítene az utcából. A álkulcsot mozgatva érzem, hogy a zár is mozdul, de nem eléggé, trükkösebb lehet ennél a szerkezet – úgy tűnik a bolt tulaja nem akart könnyedén bepillantást engedni a pincéjébe. Oké, ha elsőre nem ment, megpróbálom újra – ám ezúttal is sikertelenül. Nem pazarlok több álkulcsot, helyette inkább elkezdek a kulcs után kutatni. Kis keresés után meg is találom az egyik közeli virágcserép földjébe dugva. Miközben elfordítom az ajtót megüti a fülemet néhány kiáltás a katonáktól, sietnem kell tehát. Annyira persze mégsem, hogy ne vizsgáljam meg a helyiséget különböző csapdák után kutatva – eleget tudtam Isabelletől arról, hogy milyen aljas módon képesek védeni magukat az alkimisták. Meg is pillantom a bájitalok körül elhelyezett papírdarabokat, amin talán meg sem akadna a szemem, ha nem jártam volna már egyszer meg velük. Körbenézek, és egy ócska cipőt találok meg, amit az egyik papírra rádobva sikeresen aktiválok is – néhány jégdarabot szór ki magából. A maradék kettőt is „hatástalanítom” a környezetem tárgyaival (az egyik megvakít, míg a másik megvág picit, hála az előtörő jégnek), majd odalépek a bájitalos rekeszhez. Ekkor ugrik be a nyakamban nyugvó csecsebecsém. Egy faragott agancs az, amit egy felettébb fura kalandban szeretem még réges-rég, végre pedig eljött az ideje, hogy használjam. Megszorítom, majd a főzeteket a kezembe véve indulok meg a mellékutcára vezető ablak felé. Kinézve nem látok senkit, így egyszerűen kitudok surranni rajta. Mikor már tisztes távolságba érek megvizsgálom a rekeszt, hátha eltudom venni szolgálatom jutalmát, de túlságosan is le van zárva…kár.

Felhasználó profiljának megtekintése

5 Re: [Ostromjáték] Piac on Pént. Aug. 10, 2018 7:30 pm

Jozef Strandgut

avatar
Felszentelt Pap
Felszentelt Pap
Kleiner halálát nem tudom kiverni a fejemből, így érzelmileg és hangulatilag eléggé lerokkan állapotban ücsörgök a táborban. Fizikailag rendben vagyok, de valahogy elhagyott a lelkesedésem, ami eddig minden hülyeségbe belevitt. Ám ez nem az a hely, ahol behúzódhat egy csöndes beugróba az ember és nyugodtan imádkozhat, hogy az Úr segítsen megbékélni a lelkem háborgásával, mert hamarosan már ismét parancsot kapok, hogy ideje hadba állni, a déliek nem pihennek.
Megtudom, hogy a piac tér a támadás célpontja, mely felé egy elég nagy déli sereg menetel, azonban azt a hatalmas teret nem kellene átengedni nekik, így nekünk kell megvédeni.
Már a parancsnok felé járok, amikor ismerős hangot hallok meg.
- Uram, nem lenne hatásos ha hátba támadnánk őket egy kisebb csapattal, miután beértek a piactérre?
Ez nem lehet igaz! Megtorpanok és csak nézek ki a fejemből.
- Igazából éppen erre akartam megkérni. Eleget bizonyított már az ostrom alatt, így maga fogja vezetni a csapatot, választhat maga mellé 20 csapattársat, vagy kijelölhetem őket én is. Jómagam a frontális ellentámadást fogom vezetni. – hallatszik a válasz.
- Inkább önre bíznám, jobban ismeri az embereit. Ha lehet inkább a gyorsabbakat válassza, akikkel hatásosan meglephetjük őket. – ájtatoskodik az atya.
Nem beszélnek halkan, így minden szavukat hallom és végig fut rajtam, hogy talán itt lenne az ideje elszivárogni, mielőtt felfigyelnek rám, főleg az inkvizítor, de aztán még sem teszem. A fejjel előre roham, nem az egyháziak stílusa és bár nekem ez még időnként bejön, a társam halála jó tanulópénz volt. Szóval nem fűlik a fogam a fősereggel tartani. Ez kellően sokáig a helyemen tart, hogy az észrevétlenségemnek búcsút inthessek. Előrébb lépek.
- Dicsértessék atyám, parancsnok. Én ......jelentkezném, a gyorsasággal nincs baj.
- Remek! Akkor maga, és... hmm – és ott hagy minket, hogy embereket válogasson.
- Mindörökké, fiam. – fordul meg Johannes és látom, hogy megleptem. - Azzal tényleg nincs. – mondja némi homlokráncolással és biztos vagyok benne, hogy nem ugyan arra gondolunk a fürgeségemmel kapcsolatban.
Mindenesetre az inkvizítorra emelem a szemem és állom a fürkésző tekintetét. Tudom, hogy nem igazán csiszolódtunk össze, mert mások a prioritásaink és most is remélem, hogy nem fog csak azért cseszegetni, mert a feljebbvalómnak hiszi magát.
- Van valami terved.....khmmm....terve az atyának vagy csak próba-szerencse alapon próbálkozunk?
- Elbújunk az épületek közötti utcákban, majd amikor halljuk hogy a déliek már majdnem elkezdték a csatát, először sörtüzet zúdítunk rájuk, majd ha összekeveredtek a mieinkkel, közelharcba csapunk át. Miután körbevettük őket, képtelenek lesznek mindkét fronton ellenállni, és felmorzsoljuk őket. – kapom meg a választ meglepően túl készségesen.
- Tehát a jó öreg hátba támadás! - nyugtázom az idősebb atya szavait, mert hát nem vagyok én semmi jónak az elrontója, ha kedvemre van a móka. - Csak nehogy nekik is ez járjon az eszükben. - teszem hozzá, aztán a közeledő katonákra ugrik a szemem, akiket a parancsnok vezet. - Itt a csapat.
A tiszt gyorsan bemutatja a csapatot, a legtöbben inkvizítorok, két pap és három keresztes van csak köztük, így velünk együtt húszra gyarapodott a létszám.
- Abban az esetben nekünk kell feltartóztatnunk őket, ameddig a hátunk mögötti sereg csatlakozni tud hozzánk. – válaszolja meg az előző kérdésemet az atya, miután szemrevételezte a társainkat ő is.
Nem rossz az összetétel így már, bár alaposan meglepődöm a sok inkvizítor atyán, mert egy kupacban még sosem láttam ennyit. A keresztesek majdnem, hogy kakukktojások közöttünk.
Füttyentettem is egyet hangot adva a meglepetésemnek.
- Ejha! Azt hiszem kezdek esélyt adni a sikerünknek. - húzódik fel a számsarka. - Mehetünk részemről.
A többiek is helyeslően morajlanak, látszólag tényleg kész vannak mindenre.
- Mikor várható a déliek érkezése? – kérdezi meg még Johannes atya.
A parancsnok egy pillanatra elgondolkozik.
- A hírszerzők szerint valamivel kevesebb, mint egy óra. De Önök érjenek a helyszínre előbb, ha kérhetem.
A tiszt szavai alapján úgy néz ki, azonnal indulnunk kell, ha időben el akarunk tűnni a felderítők szemei elől.
- Emberek, indulás! Jozef, védd a hátunkat, vagy figyeld, hogy nem e követnek minket. – bólint a tiszt felé még utoljára az atya, aztán int mindenkinek, hogy lóduljon.
Ahogy Johannes egyből magához ragadja a kezdeményezést, már nyitom is a szám az önkéntelen tiltakozásra, de aztán becsukom. Na nem azért mert annyira megváltoztam volna, ám a parancsnok neki adta a feladatot, a többi egyházi sem tiltakozott és jobb is volt, ha a felelősséget más vállalja, mert ha meghalna miattam megont valaki.......
- Rendben van, figyelek. - hallatszik a sóhajtásszerű mondókám és kocogni kezdtem a többiek után, eleget téve a feladatomnak és hátvédként szerepelni.
Az út délimentes, de északiakat se látunk most. Csend van, szinte természetellenes csend, ez mindenkire rátelepszik. Végül elérünk egy utcához, ahonnan jól látszódik az az útszakasz, ahonnan valószínűleg érkezni fognak a déliek.
Ahogy megáll a csoport, én is csatlakozom és fülelek, mit mond Johannes atya.
- Csak az én parancsomra támadunk. – int, hogy rejtőzködjünk el.
- Akár a házakba is bemehetünk, az ablakból remek célpontok lesznek. - jegyzem meg.
A szavaival most sem vitatkozom, bár nálam sokszor a helyzet dönt a parancs megfogadásáról vagy átlépéséről.
- Rossz ötlet, úgy nem tudunk hatékonyan és együtt támadni, amint közelharcra kerül a sor. Mitöbb, az első lövések után elrejtőzhetnek az utcák között, akkor pedig túl sokáig húzódhat a harc, ha le nem vadásznak minket egyesével. Itt maradunk, együtt maradunk. Mindazonáltal figyeljetek, hogy alaposan rejtőzzetek el: ha házakba is bújtok, ne menjetek túl messzire. – mondja Johannes a szokásos oktató stílusban.
Páran épp akkor érnek oda hozzánk kijőve egy házból.
- A tetőre elég könnyű felmenni, nem maradhatunk ott onnan lövöldözni?
- Hát nem ezt mondtam én is? - nézek az atyára megütközve, miközben a felderítők is csatlakoznak a meglátásomhoz. - Nem állt szándékomban messzire menni, hiszen akkor, hogy a bánatba látnám az utcát?
- Viszont arról a tetőről le is kell jönni. – makacskodik az inkvizítor. - Ha nem együtt támadjuk meg őket a közelharc során, szétmorzsolnak minket. Ha pedig a mieinkkel kezdik el a közelharcot, hogyan tudják majd megkülönböztetni őket, hogy ne a csapattársukat öljék még?
- Még így hárman se maradhatnánk? A puskákkal talán több kárt is tudnánk okozni. – próbálkozik a trió tovább.
Úgy látszik az atya sem a régi már, így nem ugrik rám, vagy csak elengedte a füle mellett a mondókámat, mert belátja, hogy igazam van. ám a három társunknak is igaza van.....legalábbis szerintem.
- Hárman nem gyengítenek minket idelenn, viszont elég nagy kárt tudnak okozni fentről, hiszen kilőhetik a tiszteket és ezzel megzavarhatják még jobban a délieket. - tanácsolom, igaz kéretlenül.
- Hárman maradhatnak, viszont csak azután lőhetnek, hogy mi elkezdtük a hátbatámadást. Nem kockáztathatjuk meg, hogy szétszéledjenek.
- Értettük. - bólintanak, és felmennek hárman a szomszédos tetőre, ott aztán lehasalnak, és úgy várják az ellenséges sereget.
Miután mindenki búvóhely után néz én is beloholok egy, az inkvizítorhoz közeli épületbe és az ablak alatt meglapulok.
Már kezdem elunni magam és arra gondolok, nem is erre jönnek vagy megváltoztatták az időpontot, mikor olyan jó húsz perc után, mintha fegyvercsörgést hallanék.
- Jönnek. - szólok ki, hogy az atya is meghallja.
Nem látok rá Johannes atyára, így azt sem fogom, hogy mit reagál, de azt hallom, ahogy informál minket az egyik tetőn lévő társunk.
- Legalább százötvenen vannak!
Hát ez jó sok! Emlékeim szerint ez másfélszeres túlerő.
~ Ha a táborból nem támadnak, bajban leszünk! ~ fut át rajtam és most kilesek az ablakon, hogy mit szól az atya.
- Várunk még. – suttog szinte csak eltátogva és nyugalmat is int.
Nem csodálkozom, hogy a várakozás mellett dönt.
Lapulok tovább, de most az ablak sarkánál már figyelem az utcát, mikor bukkannak fel.
A pisztolyom már a kezemben van, amikor meglátom az első embert. Aztán a többit! Láthatóan felkészültek a harcra, nem hiszem, hogy könnyű dolgunk lesz, főleg ha van köztük mágusféle is. Már viszketnek az ujjaim, de az atya még mindig nem ad jelet a támadásra......
- Mi lesz már! - suttogom magam elé izgatottan.
- TŰZ! – csattan a parancs, amire végigfut rajtam a borzongás és felugrom helyből, hogy minél előbb kifelé igyekezhessek.
Elég sok időt veszítek a rossz helyválasztásom miatt, hogy lássam az atyát, így már mindenki lelőtte az első körét, mire kiérek az utcára és megcélzok egy álló ellenséget.
A kapkodásban persze elvétem a célt, de nem mérgelődhetek most ezen, újra töltök azonnal és most nyugodtabban célozva végre hasznossá tenni magam.
A többiek sikeresebbek voltak, kilencen azonnal megölték a célpontjukat, hármójuk célpontja csak a földre került. A többiek viszont elvétették, ahogy én is.
A lövöldözés elcsendesedésével elölről is zaj hallatszik, mert közben a főerőnk összeütközött az ő csapatuk elejével.
- Újratölt, tűz! – kiált fel Johannes atya.
Én már kész vagyok, így újra célzok és lövök, hiszen túl sok időnk nincs most már, hogy felfedtük magunkat, mert jó sokan elindulnak felénk.
Hét lövés újból halálos áldozatot követel, köztük végre az enyém is, de a többiek az időközben szinte természetellenesen gyorsan érnek közel hozzánk.
- Gyújtsátok be a füstölőket! Papok, valami áldást! – hallatszik át a csatazajon az atya hangja, aki maga jár elő jó példával és dobja el a füstölőjét, aztán kardot ránt.
Biztos, ami biztos, én azért újra töltök és csak aztán ragadok buzogányt, mivel a közelharcban, már könnyen megsebesíthetek valakit.
Azért mielőtt ellenfelemre támadnék, megengedek felé egy varázslatot, ami megzavarja a látását.
- Operentes! - aztán a fejét veszem célba a buzogánnyal. A célpont feje véresen porlad el a fegyverem alatt.
A tömjénezők meg sajnos nem érnek el senkinél különösebb hatást a közel harmincfős ellenben.
Ilyen közelről már csak a tetőn lévőknek van esélye egy-egy délit lelőni, aki távolabb van tőlünk. A papi varázslatokkal sajnos a protestánsok ellen nem megyünk sokra, ez látszik a füstölők hatástalanságából is. Így maradnak a kézi fegyverek.
Ki kell használnom a vékonyabb és hajlékonyabb testalkatomat, így a lábakat veszem célba, hogy ha valaki összeroskad, akkor a fejét verhessem be.
Nagyot esek a következő pillanatban és azt sem tudom hirtelen, hogy merre van a fenn és a lenn.
Tudtam, hogy nem ússzuk meg, valaki csak elfog sütni egy varázslatot a déliektől előbb-utóbb és lőn.
Talán egy Lökéshullám……?
- Vissza a közelharcból! Visszavonulni kicsit aztán újra tűz! - hallom meg az atya hangját és egy fintor fut át az arcomon.
- Ja persze! Könnyű azt mondani! - motyogom, de tudom, hogy valahol igaza van, így akár négykézláb is, de próbálok hátrébb jutni, aztán ha már van rá tér és alkalom felállok és ismét lövök.
- Milyen engedelmes vagyok mostanában.......
A harc hevében nem is néztem körül, csak most, ahogy az újabb sortűz elhal és megdöbbenek a mészárszék láttán, ami körülvesz. Rövid idő alatt nagyon sokan haltak meg itt, de még nincs vége.
Közben egyre több déli ér el minket, de néhányan meg is bánják, vadul elkezdenek köhögni, ahogy a turiferek munkássága eléri őket.
- Előre! Vágjátok le őket!
Megrándulok az atya hangjára, de a pisztolyom az övembe lököm, aztán most a kardomat húzom elő és előre rohanok, hiszen még maradtak, akik ellenünk törtek.
Nem tudom miért nem menekülnek el már, de muszáj véget vetni ennek.
Az egyik katona felé szúrok, aki Johannes felé indult.
Két társam bukik fel mellettem, de a maradék hat déli is kifekszik
-Töltsétek újra a fegyvert! Amint megvagyunk, amilyen hangosan csak tudunk, rohamot indítunk. A lényeg hogy megijedjenek. Csak akkor lövünk, ha biztos a célpont. – mondja Johannes és már meg is indul a harcolók felé .
Egy pár pillanatra a térdemre támaszkodva igyekszem kifújni magam és pár mély lélegzettel túltenni magam a vér rezes szagának hatásától. Már mi sem maradtunk sokat, a sebtiben számoltak alapján talán ha nyolcan vagy kilencen.
Ismét fegyvert cserélek, töltök, aztán még egy mély levegőt véve, mert lehet ez lesz az utolsó rohamom, üvöltve meglódulok, mint aki megveszett. Ezen közben el is vigyorodom, lehet, amilyen véresek és mocskosak vagyunk, a déliek talán démonoknak néznek minket.
Ahogy meglátok egy biztos célt, lövök, aztán már húzom is elő a kardomat és ismét a legelső taktikát vetem be. Varázslás és támadás.
Kilenc lövés dördül el az ellenfél irányába, de csak egy déli esik össze , a többiek igen mérgesen fordulnak felénk. Közelebbről már azt is látni, hogy a déliek jelentősen jobban állnak.
- Hátra fiúk! Lőjjük őket!- kiabál Johannes, hogy meg is halljuk.
Ám én a következő pillanatban akkorát kapok az oldalamra, a megtámadott ellenfelemtől, hogy belesápadok, de még mindig jobb, mintha nem lett volna rajtam páncél, mert akkor már kilyuggatva hevernék a többi holt között.
Hallottam az atya parancsát, ezért bicegve igyekeztem hátrálni, hogy legyen időm és helyem újra tölteni, de ez most nem ment gyorsan.
Ám ha nem zavart meg senki, akkor sikerülhetett:Nem tudtam pontosan mi Johannes terve, de sejtettem, hogy le akar szakítani egy csoportot, csak kérdés megmaradunk e elegen a tervéhez.
Közben lemászik a három inkvizítorunk is a tetőről, és odaér hozzánk, három ellenfelet földre küldve. Összesen 15 embert sikerült magunkra húzni, de a többi északi is magára talált attól, hogy ideértünk, és sok kékbe vegyült hamar vörös.
Újabb öt lövés dörren és ebből három talál is, így már csak kilenc déli tart felénk, de ők rendületlenül. Ötüknél egy-egy pajzs van, amit maga elé tartva masíroznak felénk.
Lehet, hogy túl nagy falatot haraptunk, mert akik elég elszántnak tűnnek. Mondjuk a pajzsokkal lassabbak is, ha minden igaz.
Hátrálok és közben a Bibliámat felütöm. Talán nem a legjobb, ami eszembe jut, de több a semminél, ha megszentelem az alattunk lévő földet. Ha nem használ, még mindig harcolhatok......
És működik! Komolyan meglepődök, mert nem számítottam rá és már majdnem megindulok, hogy kihasználva a helyzetet lecsapjak a legközelebbire, amikor meglátom fél szemmel, hogy Johannes ügyködik valamit, aztán valami sötét porfelhőszerű vágódik az ellenség felé. Inkább nem akarok a közelébe kerülni, a fene se tudja milyen rondaságot tartogat az ellenfélnek egy inkvizítor, így hátrafelé ugrok inkább.
Szívesen káromkodnék, de inkább csak az égre nézek segélykérően, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy a por nem ér célt, bár a tüsszögőroham azt jelzi, hogy hatásos lehetett volna.
A szentelés azonban remélem még égette az eretnekek talpát és ha az atya javaslatára ott tartjuk őket, talán megkeseríthetjük az életüket eléggé.
- Vegyük körbe őket! Nem tudnak minden oldalról örökké védekezni! – jön az újabb utasítás ideiglenes „főnököm” felől.
- Ennél csak jobban fogtok égni a pokolban. - indulok az ellenkező irányba és egy rövid pajzsost próbálok elérni a kardommal. A lábuk általában védtelen, ha mögé bújnak, így azt gondolom megtámadni.
Egy félkört sikerül alkotni, de az egyik társunkat eléri az egyik rendületlenül előrefelé haladó toronypajzsos, és földre küldi azzal. Ő már nem fog felállni. Visszahátrálok inkább, mivel a többi pajzsos is lassan elér minket, bár annyi reménysugár van, hogy bár intenzíven hullik mindenki, a déliek mégiscsak jobban.
Nem vagyok bolond, hogy berontsak a páncélosok közé, különben is most mi vagyunk létszámfölényben, így inkább hátrálok és az alkalomra várok. Johannes megint dob valamit feléjük, de ez most folyadék. Már eléggé ismerem az inkvizítorok lelkivilágát, hogy tudjam, biztos nem egészséges dolog lesz, ha eléri őket. Így inkább a pisztolyom töltöm meg a kis lélegzetvételnyi szünet közben.
Mikor csak három déli marad talpon, áldom a szerencsémet, hogy nem álltam közelebb, mert Johannes egyáltalán nem figyelmeztetett, hogy ez ilyen hatású lesz, még jó, hogy elégséges életösztönöm van.
- Öljétek meg a maradékot! - kiáltfel Johannes diadalmasan.
- Az ördögbe atyám, majdnem minket is megsütött. - bukik ki belőle, de aztán gyorsan mozdulok, hogy megkerüljem az előttem lévő délit és nem adva a becsületes küzdelemre, hátba lőjem.
A becsületes emberek korán halnak.....általában……
A lövések eldördülnek, az ellenfeleink pedig a földön hevernek, ugyanígy a seregük többi része is.
A parancsnok fáradtan Johanneshez lépdel, és megveregeti a vállát.
- Szép munka volt, fiam.
~ Na persze, miért is lepődöm meg, hogy ő aratja le a babérokat! ~ fintorodom el, de annyira kimerült vagyok, hogy még beszólni sem tudok, de majd legközeleb……..

Felhasználó profiljának megtekintése

6 Re: [Ostromjáték] Piac on Szomb. Aug. 11, 2018 9:52 am

Tertullius

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Épp a véges pihenőidőmet töltöttem, amikor érkezik a riasztás: erős offenzíva érkezik a piactér ellen. Ha már ennyiszer segítettem az elfoglalásában és a megvédésében (hogy a kis bájitalos lopakodásról ne is beszéljünk) gondoltam most sem fogom hagyni elveszni – bár ha őszinte akarok lenni sokkal nagyobb szerepe volt a buzgóságomban a parancsnok szúrós tekintetének. El is indulnék a többiekkel együtt a piac irányába, ám a szemtől szembeni harcnál sokkal jobb ötletem támad.
- Uram, nem lenne hatásos ha hátba támadnánk őket egy kisebb csapattal, miután beértek a piactérre? - keresem meg a nagy nyüzsgésben.
- Igazából éppen erre akartam megkérni. Eleget bizonyított már az ostrom alatt, így maga fogja vezetni a csapatot, választhat maga mellé húsz csapattársat, vagy kijelölhetem őket én is. Jómagam a frontális ellentámadást fogom vezetni.
- Inkább önre bíznám, jobban ismeri az embereit. Ha lehet inkább a gyorsabbakat válassza, akikkel hatásosan meglephetjük őket. - magyarázok, majd ellenőrzöm a fegyvereimet, hogy minden biztosan rendben legyen.
Dicsértessék atyám, parancsnok. Én ......jelentkezném, a gyorsasággal nincs baj. - hallom meg a hátam mögül az ismerős hangot, mire pedig beugrana hogy kihez is tartozik, már épp Jozefet bámulom, nem kevés meglepettséggel.
- Remek! Akkor maga, és... hmm – mondja, és egy pillanatra ott hagy minket, hogy elmenjen embereket válogatni. Ekkor köszönök Jozefnek.
- Mindörökké, fiam. - Nem hittem volna, hogy itt fogunk találkozni, de ha így adta a sors...az Úr, akkor legyen. A parancsnok már nyugtázta a jelentkezést, így én sem tehetek semmit - bár kérdés, egyáltalán akarnék e.  Az azonban biztos, hogyha meggondolatlanul cselekszik, az egész tervet veszélybe sodorhatja majd. - Azzal tényleg nincs. - emlékezek vissza a közös kalandunkra, ahol kifejezetten gyorsan tudott meglépni előlem.
- Van valami terved.....khmmm....terve az atyának vagy csak próba-szerencse alapon próbálkozunk?
Sajnos most valóban nem volt itt az ideje annak, hogy a botlásán fennakadjak: legalább kijavította magát. Úgy tűnik mégis csak hatásos volt a lecke.
- Elbújunk az épületek közötti utcákban, majd amikor halljuk hogy a déliek már majdnem elkezdték a csatát, először sörtüzet zúdítunk rájuk, majd ha összekeveredtek a mieinkkel, közelharcba csapunk át. Miután körbevettük őket, képtelenek lesznek mindkét fronton ellenállni, és felmorzsoljuk őket. - vázolom fel a tervem Jozefnek. Ha ez így el kell neki magyarázni, hogy ne rontsa el, akkor inkább, mintsem a halál.
- Tehát a jó öreg hátba támadás! – nyugtázza szavaimat – Csak nehogy nekik is ez járjon az eszükben. – teszi még hozzá. – Itt a csapat.
- Abban az esetben nekünk kell feltartóztatnunk őket, ameddig a hátunkmögötti sereg csatlakozni tud hozzánk. - mondom neki, majd a parancsnokhoz fordulok.
Amaz ekkor gyorsan vázolja a csapat felosztását: két pap, három keresztes, a maradék pedig inkvizítor. Gyorsnak gyors összeállítás, reménység szerint elég ügyesek is ahhoz, hogy véghez vigyük a tervet.
- Ejha! Azt hiszem kezdek esélyt adni a sikerünknek. Mehetünk részemről. – mintha bárkit is érdekelne. Ennek ellenére én is indulnék már, azonban van amit még meg kell tudnom.
- Mikor várható a déliek érkezése? – kérdezem a parancsnoktól.
- A hírszerzők szerint valamivel kevesebb, mint egy óra. De Önök érjenek a helyszínre előbb, ha kérhetem.
Legyen úgy, bólintok a parancsnoknak, majd a csapat felé indulva kiáltom el magam.
- Emberek, indulás! Jozef, védd a hátunkat, vagy figyeld, hogy nem e követnek minket. - intek a fiúnak. Ezután két katonát magam elé állítva (nem tervezek célpontja lenni egy orgyilkos nyílvesszőjének) indítom meg őket a piac felé vezető főút körüli utcákba.
Az út alatt se déli se északi katonákat nem látunk. Közhelyes a mondás, de igaz: túl nagy a csend, ez pedig attól tartok, hogy a katonákra is rátelepszik. Nem veszem sok hasznukat ha rettegnek. Odaérve megállítom a csapatot.
Csak az én parancsomra támadunk. - mondom csöndesen, majd a katonáknak is jelzek, hogy tegyenek így. Ekkor lép oda hozzám Jozef.
- Akár a házakba is bemehetünk, az ablakból remek célpontok lesznek.
- Rossz ötlet, úgy nem tudunk hatékonyan és együtt támadni, amint közelharcra kerül a sor. Mitöbb, az első lövések után elrejtőzhetnek az utcák között, akkor pedig túl sokáig húzódhat a harc, ha le nem vadásznak minket egyesével.  Itt maradunk, együtt maradunk. Mindazonáltal figyeljetek, hogy alaposan rejtőzzetek el: ha házakba is bújtok, ne menjetek túl messzire. - magyarázom nekik, hiszen tudom, hogyha nem érti miért mondott hülyeséget, akkor úgysem hallgat majd rám. Páran épp ekkor érnek oda hozzám egy házból.
- A tetőre elég könnyű felmenni, nem maradhatunk ott onnan lövöldözni?
- Hát nem ezt mondtam én is? – kérdezi Jozef is.
- Viszont arról a tetőről le is kell jönni. - kötöm az ebet a karóhoz. – Ha nem együtt támadjuk meg őket a közelharc során, szétmorzsolnak minket. Ha pedig a mieinkkel kezdik el a közelharcot, hogyan tudják majd megkülönbözetni őket, hogy ne a csapattársukat öljék még?- magyarázok nekik sóhajtva.
- Még így hárman se maradhatnánk? A puskákkal talán több kárt is tudnánk okozni.
- Hárman nem gyengítenek minket idelenn, viszont elég nagy kárt tudnak okozni fentről, hiszen kilőhetik a tiszteket és ezzel megzavarhatják még jobban a délieket. - tanácsolja kéretlenül Jozef.
- Hárman maradhatnak, viszont csak azután lőhetnek, hogy mi elkezdtük a hátbatámadást. Nem kockáztathatjuk meg, hogy szétszéledjenek.
- Értettük. - Bólintanak, és felmennek hárman a szomszédos tetőre, jómagam pedig elbújok az egyik hordó mögé, külön ügyelve arra, hogy nehogy kilógjon a ruhám, vagy bármi egyébb felszerelésem, ami alapján lebukhatok. Közben fülelek, hogy mikor érkezik a sereg.
Húsz perc múlva kezdjük hallani az első, árulkodó hangokat, de még elég messziről. Intek a szememmel, hogy tovább kell várnunk.
Lassan ugyan, de biztosan erősödnek a zajok, amikor az egyik fenti inkvizítor leszól:
- Legalább százötvenen vannak! – súgja. Egy biccentéssel nyugtázom az infót. Másfélszeres túlerő. Ha meglepjük őket, nem okoznak majd problémát, de ahhoz tökéletesen kell időzítenünk.
- Várunk még. - suttogom, és jelzem is egyszerre a kezemmel.
Egészen közel érnek már, az első katonát meg is látjuk. Vegyesen vannak mindenféle fegyvernemből, harcra készen az összesen. Fentről aggódva néznek le rám, de tudom, hogyha most lövünk, az öngyilkosság. Újfent intek tehát, hogy maradjanak csöndben. A válasz egy apró biccentés. Ekkor látjuk, hogy a hátsók közül már egyre többen nézegetnek körül, talán ők felelhetnek azért, hogy ők se legyenek hátba támadva – nem lesz elég. Nézzenek csak körül, úgysem vesznek észre minket.
Várok ameddig messzebb érnek, és kiadom a parancsot a kivonulásra. Pont sikerül elkapni a megfelelő pillanatot, nagyjából tizenöt méterre lehetnek tőlünk. Gyorsan lekapom a Gungnirt a hátamról, célbaveszem az egyik katonát, és mielőtt lőnék elkiáltom magam:
- TŰZ!
Lövésem talál, és úgy tűnik a parancsnok sem véletlenszerűen választott: a társaim is jelentős veszteségeket okoztak az ellenség soraiban. Újratöltöm a Gungnirt, és újfent lövök a parancsosztogatás után:
- Újratölt, tűz!
Most is hullanak, ám úgy tűnik csak két sortűzre futotta, mielőtt eléggé közelértek volna hozzánk ahhoz, hogy megakadályozzák a tűzharcot. Ideje a közelharcnak.
- Gyújtsátok be a füstölőket! - kiálltom, hiszen igaz, hogy nyílt téren vagyunk, de ennyi füstölő még ilyen terepen is megkeserítheti az életüket. - Papok, valami áldást! - rikítozok tovább, majd én is ledobom a földre a füstölőmet, utána pedig kardomat előhúzva keresek magamnak ellenfelet. Valamilyen áldást kaphattam, hiszen könnyűszerrel szelem szét az engem támadó ellenfelet. A szusszanásnyi időben körbepillantok. Harminc körül szakadhattak le a főseregtől, amiből bőven hullottak ugyan el, de sajna mi is – ráadásul a füstölőink sem hatnak. Ha még többen meghalnak, ideje taktikát váltani, elvégre ahhoz is kell ember, hogy a másik seregnek még besegítsünk.
Eközben egy Judica meaval próbálok lebénítani a támadáshoz, ám mikor átszúrnám remegést érzek a talpam alatt, és pár pillanat múlva már a földön is találom magam. Nagy baj szerencsére nem történt, gyorsan fel is tápászkodom, majd kiabálni kezdek:
- Vissza a közelharcból! Visszavonulni kicsit aztán újra tűz! - csak remélem, hogy a katonák érteni fogják ez alapján, hogy mi a tervem. Picit elfutni a katonákkal, majd lőni, és ezt addig játszani ameddig le nem morzsolódnak a déliek. Ezzel nem csak magunknak segítünk, de a fentiek is tisztább célpontot kapnak. Jómagam is elindulok visszafelé, és a Fenrirrel megölök egy délit a hátrálásom közben. Magam mellett hallom Jozef hangját, aki szintén elesett, de a csata zajától nem tudom kivenni (bár nem is érdekel igazából).
A taktika valamelyest bejött, néhányat újra megöltünk a lőfegyvereinkkel, ám sajna csatlakozott hozzájuk egy felmentősereg, hat katona képében. Szerencsére ebből hárman már fuldokolnak is a tömjéntől, ezt pedig ki kell használnunk.
- Előre! Vágjátok le őket! - Mondom és jómagam is kardot rántva török ki előre, az egyik fuldoklót pedig felnyársalom. Körbepillantva látom, hogy ennyi volt a déliek hátvédje, már csak a fősereg csatározását látjuk hátulról, azt azonban sajna nem tudom megmondani innen, hogy ki van előnyben. Ideje besegíteni nekik.
-Töltsétek újra a fegyvert! Amint megvagyunk, amilyen hangosan csak tudunk, rohamot indítunk. A lényeg hogy megijedjenek. Csak akkor lövünk, ha biztos a célpont. - mondom, és amint újratöltöttem a fegyvereimet, elindulok a nagyobb csata irányába a többiekkel együtt.
Közelebb érve úgy tűnik csak én találom el a délit, mivel társaim célpontja nemhogy összeesnek, de még felénk is fordulnak, és ellentámadást indítanak. A legszomorúbb pedig az, hogy látom: nem állunk jól. Hogy is szól a mondás? Oszd meg és uralkodj? Nem emlékszem pontosan, de nem is igazán van idő gondolkodni rajta. Egy előnye van annak, hogy többen vannak a déliek: nagy eséllyel őket találjuk el.
- Hátra fiúk! Lőjük őket! - mondom, és el is indulok hátra, újratöltve a fegyverem, majd amikor tisztes távolságba érek, újra lövök. A tervem az, hogy kisebb csapatokat leszedjünk a soraikból, és így gyengítsük meg az egységüket.
A terv sikerül, nagyjából tizenöt déli katona indul meg felénk, ahogyan pedig átpillantok a válluk fölött, látom hogy az északiak is felbátorodtak az érkezésünkre, a sok kékbe vörös is vegyült. A ránk támadókra újra sortüzet zúdítunk, ám kilenc még így is túléli a lövedékeket, nem is akármilyen védelemmel: fém- és toronypajzsokkal menetelnek felénk. Sajnos ezeken nem tudunk átütni, sem a lövedékekkel, sem az inkvizítorok kardjaival. Új terv kell. Pörgetem a fejemben a lehetőségeket, amikor beugrik egy kis doboz, ami a zsebemben lapul. Valami mágia működtetheti, de már többször is húzott ki szorult helyzetből úgy, hogy mindig a megfelelő dolog tűnt fel benne...hátha ezúttal is szerencsém lesz. Amilyen gyorsan csak tudom kapom elő és vizsgálom meg, most mit kapok...
Ami egy zacskó őrölt bors. Miközben azon gondolkodom mit csináljak vele, látom hogy a föld felizzik: valamelyik pap süthetett el egy szentelést, mivel a támadók alig bírnak megállni a földön. Ez legalább lelassítja őket. Bors…végül is ha szerencsém van. A kardommal felvágom a zacskót, és hogy szép nagyot szóljon hozzávágom az ellenfelekhez - reménység szerint olyan tüsszögésrohamba kezdenek, hogy eldobják a pajzsaikat...Közben persze hátrálok, hogyha esetleg mégsem működne a tervem, ne érjenek olyan közel.  Szomorúan kell azonban konstatálnom, hogy a szél elviszi a fekete felhőt, és tüsszögnek ugyan, de sajnos nem a mi ellenfeleink. Akkor váltunk.
- Vegyük körbe őket! Nem tudnak minden oldalról örökké védekezni! - Kiáltom, és jómagam is elkezdek oldalasan mozogni...el kell érnem hogy egy helyre tömörüljenek össze...Közben a újratöltöm a Fenrirt, és várom a pillanatot, hogyha pajzstalan ellenfelet látok, vagy rést az egyiknek a védekezésén, lőni tudjak. El is jön a megfelelő pillanat, és az egyik délit, méghozzá egyenesen fejbe – ott helyben összeesik, egy ellenféllel kevesebb. Sajnos mi is veszítünk el embereket, annak jeléül hogy ez a taktika nem fog működni a nehézpáncélosok ellen. Akkor jöjjön az utolsó ötletem.
A zsebemből féltve elővéve egy flaskát jegyzem meg magamban: most aztán méltó leszek az inkvizítori címhez. Óvatos célzással dobom a gyújtókeveréket ellenfeleim lábához, ahol az széttörve öt katonát is felgyújt a maradék nyolcból. Ordítva égnek el a saját páncéljukban, én pedig hazudnék ha azt mondanám, hogy nem érzem a bosszú kellemes ízét (vagy inkább illatát jelen esetben), ahogyan ellenségeink elégnek.
- Öljétek meg a maradékot! - kiáltom és jómagam is újratöltöm a Gungnirt, hogy végre befejezzük ezt az összecsapást.
- Az ördögbe atyám, majdnem minket is megsütött. – fogom fel ezúttal Jozef szavait, és jegyzem meg magamban: felettébb kár lett volna…
A lövések eldördülnek, az ellenfeleink pedig a földön, ugyanúgy ahogyan a seregük is. Végre győztünk.
Épp kifújom magam, amikor a parancsnok hozzám lépdel és megveregeti a vállam.
- Szép munka volt, fiam.

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.