[Ostromjáték] Piac

A piac elfoglalására tett kísérletek.

Kleiner halálát nem tudom kiverni a fejemből, így érzelmileg és hangulatilag eléggé lerokkan állapotban ücsörgök a táborban. Fizikailag rendben vagyok, de valahogy elhagyott a lelkesedésem, ami eddig minden hülyeségbe belevitt. Ám ez nem az a hely, ahol behúzódhat egy csöndes beugróba az ember és nyugodtan imádkozhat, hogy az Úr segítsen megbékélni a lelkem háborgásával, mert hamarosan már ismét parancsot kapok, hogy ideje hadba állni, a déliek nem pihennek.
Megtudom, hogy a piac tér a támadás célpontja, mely felé egy elég nagy déli sereg menetel, azonban azt a hatalmas teret nem kellene átengedni nekik, így nekünk kell megvédeni.
Már a parancsnok felé járok, amikor ismerős hangot hallok meg.
- Uram, nem lenne hatásos ha hátba támadnánk őket egy kisebb csapattal, miután beértek a piactérre?
Ez nem lehet igaz! Megtorpanok és csak nézek ki a fejemből.
- Igazából éppen erre akartam megkérni. Eleget bizonyított már az ostrom alatt, így maga fogja vezetni a csapatot, választhat maga mellé 20 csapattársat, vagy kijelölhetem őket én is. Jómagam a frontális ellentámadást fogom vezetni. – hallatszik a válasz.
- Inkább önre bíznám, jobban ismeri az embereit. Ha lehet inkább a gyorsabbakat válassza, akikkel hatásosan meglephetjük őket. – ájtatoskodik az atya.
Nem beszélnek halkan, így minden szavukat hallom és végig fut rajtam, hogy talán itt lenne az ideje elszivárogni, mielőtt felfigyelnek rám, főleg az inkvizítor, de aztán még sem teszem. A fejjel előre roham, nem az egyháziak stílusa és bár nekem ez még időnként bejön, a társam halála jó tanulópénz volt. Szóval nem fűlik a fogam a fősereggel tartani. Ez kellően sokáig a helyemen tart, hogy az észrevétlenségemnek búcsút inthessek. Előrébb lépek.
- Dicsértessék atyám, parancsnok. Én ......jelentkezném, a gyorsasággal nincs baj.
- Remek! Akkor maga, és... hmm – és ott hagy minket, hogy embereket válogasson.
- Mindörökké, fiam. – fordul meg Johannes és látom, hogy megleptem. - Azzal tényleg nincs. – mondja némi homlokráncolással és biztos vagyok benne, hogy nem ugyan arra gondolunk a fürgeségemmel kapcsolatban.
Mindenesetre az inkvizítorra emelem a szemem és állom a fürkésző tekintetét. Tudom, hogy nem igazán csiszolódtunk össze, mert mások a prioritásaink és most is remélem, hogy nem fog csak azért cseszegetni, mert a feljebbvalómnak hiszi magát.
- Van valami terved.....khmmm....terve az atyának vagy csak próba-szerencse alapon próbálkozunk?
- Elbújunk az épületek közötti utcákban, majd amikor halljuk hogy a déliek már majdnem elkezdték a csatát, először sörtüzet zúdítunk rájuk, majd ha összekeveredtek a mieinkkel, közelharcba csapunk át. Miután körbevettük őket, képtelenek lesznek mindkét fronton ellenállni, és felmorzsoljuk őket. – kapom meg a választ meglepően túl készségesen.
- Tehát a jó öreg hátba támadás! - nyugtázom az idősebb atya szavait, mert hát nem vagyok én semmi jónak az elrontója, ha kedvemre van a móka. - Csak nehogy nekik is ez járjon az eszükben. - teszem hozzá, aztán a közeledő katonákra ugrik a szemem, akiket a parancsnok vezet. - Itt a csapat.
A tiszt gyorsan bemutatja a csapatot, a legtöbben inkvizítorok, két pap és három keresztes van csak köztük, így velünk együtt húszra gyarapodott a létszám.
- Abban az esetben nekünk kell feltartóztatnunk őket, ameddig a hátunk mögötti sereg csatlakozni tud hozzánk. – válaszolja meg az előző kérdésemet az atya, miután szemrevételezte a társainkat ő is.
Nem rossz az összetétel így már, bár alaposan meglepődöm a sok inkvizítor atyán, mert egy kupacban még sosem láttam ennyit. A keresztesek majdnem, hogy kakukktojások közöttünk.
Füttyentettem is egyet hangot adva a meglepetésemnek.
- Ejha! Azt hiszem kezdek esélyt adni a sikerünknek. - húzódik fel a számsarka. - Mehetünk részemről.
A többiek is helyeslően morajlanak, látszólag tényleg kész vannak mindenre.
- Mikor várható a déliek érkezése? – kérdezi meg még Johannes atya.
A parancsnok egy pillanatra elgondolkozik.
- A hírszerzők szerint valamivel kevesebb, mint egy óra. De Önök érjenek a helyszínre előbb, ha kérhetem.
A tiszt szavai alapján úgy néz ki, azonnal indulnunk kell, ha időben el akarunk tűnni a felderítők szemei elől.
- Emberek, indulás! Jozef, védd a hátunkat, vagy figyeld, hogy nem e követnek minket. – bólint a tiszt felé még utoljára az atya, aztán int mindenkinek, hogy lóduljon.
Ahogy Johannes egyből magához ragadja a kezdeményezést, már nyitom is a szám az önkéntelen tiltakozásra, de aztán becsukom. Na nem azért mert annyira megváltoztam volna, ám a parancsnok neki adta a feladatot, a többi egyházi sem tiltakozott és jobb is volt, ha a felelősséget más vállalja, mert ha meghalna miattam megont valaki.......
- Rendben van, figyelek. - hallatszik a sóhajtásszerű mondókám és kocogni kezdtem a többiek után, eleget téve a feladatomnak és hátvédként szerepelni.
Az út délimentes, de északiakat se látunk most. Csend van, szinte természetellenes csend, ez mindenkire rátelepszik. Végül elérünk egy utcához, ahonnan jól látszódik az az útszakasz, ahonnan valószínűleg érkezni fognak a déliek.
Ahogy megáll a csoport, én is csatlakozom és fülelek, mit mond Johannes atya.
- Csak az én parancsomra támadunk. – int, hogy rejtőzködjünk el.
- Akár a házakba is bemehetünk, az ablakból remek célpontok lesznek. - jegyzem meg.
A szavaival most sem vitatkozom, bár nálam sokszor a helyzet dönt a parancs megfogadásáról vagy átlépéséről.
- Rossz ötlet, úgy nem tudunk hatékonyan és együtt támadni, amint közelharcra kerül a sor. Mitöbb, az első lövések után elrejtőzhetnek az utcák között, akkor pedig túl sokáig húzódhat a harc, ha le nem vadásznak minket egyesével. Itt maradunk, együtt maradunk. Mindazonáltal figyeljetek, hogy alaposan rejtőzzetek el: ha házakba is bújtok, ne menjetek túl messzire. – mondja Johannes a szokásos oktató stílusban.
Páran épp akkor érnek oda hozzánk kijőve egy házból.
- A tetőre elég könnyű felmenni, nem maradhatunk ott onnan lövöldözni?
- Hát nem ezt mondtam én is? - nézek az atyára megütközve, miközben a felderítők is csatlakoznak a meglátásomhoz. - Nem állt szándékomban messzire menni, hiszen akkor, hogy a bánatba látnám az utcát?
- Viszont arról a tetőről le is kell jönni. – makacskodik az inkvizítor. - Ha nem együtt támadjuk meg őket a közelharc során, szétmorzsolnak minket. Ha pedig a mieinkkel kezdik el a közelharcot, hogyan tudják majd megkülönböztetni őket, hogy ne a csapattársukat öljék még?
- Még így hárman se maradhatnánk? A puskákkal talán több kárt is tudnánk okozni. – próbálkozik a trió tovább.
Úgy látszik az atya sem a régi már, így nem ugrik rám, vagy csak elengedte a füle mellett a mondókámat, mert belátja, hogy igazam van. ám a három társunknak is igaza van.....legalábbis szerintem.
- Hárman nem gyengítenek minket idelenn, viszont elég nagy kárt tudnak okozni fentről, hiszen kilőhetik a tiszteket és ezzel megzavarhatják még jobban a délieket. - tanácsolom, igaz kéretlenül.
- Hárman maradhatnak, viszont csak azután lőhetnek, hogy mi elkezdtük a hátbatámadást. Nem kockáztathatjuk meg, hogy szétszéledjenek.
- Értettük. - bólintanak, és felmennek hárman a szomszédos tetőre, ott aztán lehasalnak, és úgy várják az ellenséges sereget.
Miután mindenki búvóhely után néz én is beloholok egy, az inkvizítorhoz közeli épületbe és az ablak alatt meglapulok.
Már kezdem elunni magam és arra gondolok, nem is erre jönnek vagy megváltoztatták az időpontot, mikor olyan jó húsz perc után, mintha fegyvercsörgést hallanék.
- Jönnek. - szólok ki, hogy az atya is meghallja.
Nem látok rá Johannes atyára, így azt sem fogom, hogy mit reagál, de azt hallom, ahogy informál minket az egyik tetőn lévő társunk.
- Legalább százötvenen vannak!
Hát ez jó sok! Emlékeim szerint ez másfélszeres túlerő.
~ Ha a táborból nem támadnak, bajban leszünk! ~ fut át rajtam és most kilesek az ablakon, hogy mit szól az atya.
- Várunk még. – suttog szinte csak eltátogva és nyugalmat is int.
Nem csodálkozom, hogy a várakozás mellett dönt.
Lapulok tovább, de most az ablak sarkánál már figyelem az utcát, mikor bukkannak fel.
A pisztolyom már a kezemben van, amikor meglátom az első embert. Aztán a többit! Láthatóan felkészültek a harcra, nem hiszem, hogy könnyű dolgunk lesz, főleg ha van köztük mágusféle is. Már viszketnek az ujjaim, de az atya még mindig nem ad jelet a támadásra......
- Mi lesz már! - suttogom magam elé izgatottan.
- TŰZ! – csattan a parancs, amire végigfut rajtam a borzongás és felugrom helyből, hogy minél előbb kifelé igyekezhessek.
Elég sok időt veszítek a rossz helyválasztásom miatt, hogy lássam az atyát, így már mindenki lelőtte az első körét, mire kiérek az utcára és megcélzok egy álló ellenséget.
A kapkodásban persze elvétem a célt, de nem mérgelődhetek most ezen, újra töltök azonnal és most nyugodtabban célozva végre hasznossá tenni magam.
A többiek sikeresebbek voltak, kilencen azonnal megölték a célpontjukat, hármójuk célpontja csak a földre került. A többiek viszont elvétették, ahogy én is.
A lövöldözés elcsendesedésével elölről is zaj hallatszik, mert közben a főerőnk összeütközött az ő csapatuk elejével.
- Újratölt, tűz! – kiált fel Johannes atya.
Én már kész vagyok, így újra célzok és lövök, hiszen túl sok időnk nincs most már, hogy felfedtük magunkat, mert jó sokan elindulnak felénk.
Hét lövés újból halálos áldozatot követel, köztük végre az enyém is, de a többiek az időközben szinte természetellenesen gyorsan érnek közel hozzánk.
- Gyújtsátok be a füstölőket! Papok, valami áldást! – hallatszik át a csatazajon az atya hangja, aki maga jár elő jó példával és dobja el a füstölőjét, aztán kardot ránt.
Biztos, ami biztos, én azért újra töltök és csak aztán ragadok buzogányt, mivel a közelharcban, már könnyen megsebesíthetek valakit.
Azért mielőtt ellenfelemre támadnék, megengedek felé egy varázslatot, ami megzavarja a látását.
- Operentes! - aztán a fejét veszem célba a buzogánnyal. A célpont feje véresen porlad el a fegyverem alatt.
A tömjénezők meg sajnos nem érnek el senkinél különösebb hatást a közel harmincfős ellenben.
Ilyen közelről már csak a tetőn lévőknek van esélye egy-egy délit lelőni, aki távolabb van tőlünk. A papi varázslatokkal sajnos a protestánsok ellen nem megyünk sokra, ez látszik a füstölők hatástalanságából is. Így maradnak a kézi fegyverek.
Ki kell használnom a vékonyabb és hajlékonyabb testalkatomat, így a lábakat veszem célba, hogy ha valaki összeroskad, akkor a fejét verhessem be.
Nagyot esek a következő pillanatban és azt sem tudom hirtelen, hogy merre van a fenn és a lenn.
Tudtam, hogy nem ússzuk meg, valaki csak elfog sütni egy varázslatot a déliektől előbb-utóbb és lőn.
Talán egy Lökéshullám……?
- Vissza a közelharcból! Visszavonulni kicsit aztán újra tűz! - hallom meg az atya hangját és egy fintor fut át az arcomon.
- Ja persze! Könnyű azt mondani! - motyogom, de tudom, hogy valahol igaza van, így akár négykézláb is, de próbálok hátrébb jutni, aztán ha már van rá tér és alkalom felállok és ismét lövök.
- Milyen engedelmes vagyok mostanában.......
A harc hevében nem is néztem körül, csak most, ahogy az újabb sortűz elhal és megdöbbenek a mészárszék láttán, ami körülvesz. Rövid idő alatt nagyon sokan haltak meg itt, de még nincs vége.
Közben egyre több déli ér el minket, de néhányan meg is bánják, vadul elkezdenek köhögni, ahogy a turiferek munkássága eléri őket.
- Előre! Vágjátok le őket!
Megrándulok az atya hangjára, de a pisztolyom az övembe lököm, aztán most a kardomat húzom elő és előre rohanok, hiszen még maradtak, akik ellenünk törtek.
Nem tudom miért nem menekülnek el már, de muszáj véget vetni ennek.
Az egyik katona felé szúrok, aki Johannes felé indult.
Két társam bukik fel mellettem, de a maradék hat déli is kifekszik
-Töltsétek újra a fegyvert! Amint megvagyunk, amilyen hangosan csak tudunk, rohamot indítunk. A lényeg hogy megijedjenek. Csak akkor lövünk, ha biztos a célpont. – mondja Johannes és már meg is indul a harcolók felé .
Egy pár pillanatra a térdemre támaszkodva igyekszem kifújni magam és pár mély lélegzettel túltenni magam a vér rezes szagának hatásától. Már mi sem maradtunk sokat, a sebtiben számoltak alapján talán ha nyolcan vagy kilencen.
Ismét fegyvert cserélek, töltök, aztán még egy mély levegőt véve, mert lehet ez lesz az utolsó rohamom, üvöltve meglódulok, mint aki megveszett. Ezen közben el is vigyorodom, lehet, amilyen véresek és mocskosak vagyunk, a déliek talán démonoknak néznek minket.
Ahogy meglátok egy biztos célt, lövök, aztán már húzom is elő a kardomat és ismét a legelső taktikát vetem be. Varázslás és támadás.
Kilenc lövés dördül el az ellenfél irányába, de csak egy déli esik össze , a többiek igen mérgesen fordulnak felénk. Közelebbről már azt is látni, hogy a déliek jelentősen jobban állnak.
- Hátra fiúk! Lőjjük őket!- kiabál Johannes, hogy meg is halljuk.
Ám én a következő pillanatban akkorát kapok az oldalamra, a megtámadott ellenfelemtől, hogy belesápadok, de még mindig jobb, mintha nem lett volna rajtam páncél, mert akkor már kilyuggatva hevernék a többi holt között.
Hallottam az atya parancsát, ezért bicegve igyekeztem hátrálni, hogy legyen időm és helyem újra tölteni, de ez most nem ment gyorsan.
Ám ha nem zavart meg senki, akkor sikerülhetett:Nem tudtam pontosan mi Johannes terve, de sejtettem, hogy le akar szakítani egy csoportot, csak kérdés megmaradunk e elegen a tervéhez.
Közben lemászik a három inkvizítorunk is a tetőről, és odaér hozzánk, három ellenfelet földre küldve. Összesen 15 embert sikerült magunkra húzni, de a többi északi is magára talált attól, hogy ideértünk, és sok kékbe vegyült hamar vörös.
Újabb öt lövés dörren és ebből három talál is, így már csak kilenc déli tart felénk, de ők rendületlenül. Ötüknél egy-egy pajzs van, amit maga elé tartva masíroznak felénk.
Lehet, hogy túl nagy falatot haraptunk, mert akik elég elszántnak tűnnek. Mondjuk a pajzsokkal lassabbak is, ha minden igaz.
Hátrálok és közben a Bibliámat felütöm. Talán nem a legjobb, ami eszembe jut, de több a semminél, ha megszentelem az alattunk lévő földet. Ha nem használ, még mindig harcolhatok......
És működik! Komolyan meglepődök, mert nem számítottam rá és már majdnem megindulok, hogy kihasználva a helyzetet lecsapjak a legközelebbire, amikor meglátom fél szemmel, hogy Johannes ügyködik valamit, aztán valami sötét porfelhőszerű vágódik az ellenség felé. Inkább nem akarok a közelébe kerülni, a fene se tudja milyen rondaságot tartogat az ellenfélnek egy inkvizítor, így hátrafelé ugrok inkább.
Szívesen káromkodnék, de inkább csak az égre nézek segélykérően, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy a por nem ér célt, bár a tüsszögőroham azt jelzi, hogy hatásos lehetett volna.
A szentelés azonban remélem még égette az eretnekek talpát és ha az atya javaslatára ott tartjuk őket, talán megkeseríthetjük az életüket eléggé.
- Vegyük körbe őket! Nem tudnak minden oldalról örökké védekezni! – jön az újabb utasítás ideiglenes „főnököm” felől.
- Ennél csak jobban fogtok égni a pokolban. - indulok az ellenkező irányba és egy rövid pajzsost próbálok elérni a kardommal. A lábuk általában védtelen, ha mögé bújnak, így azt gondolom megtámadni.
Egy félkört sikerül alkotni, de az egyik társunkat eléri az egyik rendületlenül előrefelé haladó toronypajzsos, és földre küldi azzal. Ő már nem fog felállni. Visszahátrálok inkább, mivel a többi pajzsos is lassan elér minket, bár annyi reménysugár van, hogy bár intenzíven hullik mindenki, a déliek mégiscsak jobban.
Nem vagyok bolond, hogy berontsak a páncélosok közé, különben is most mi vagyunk létszámfölényben, így inkább hátrálok és az alkalomra várok. Johannes megint dob valamit feléjük, de ez most folyadék. Már eléggé ismerem az inkvizítorok lelkivilágát, hogy tudjam, biztos nem egészséges dolog lesz, ha eléri őket. Így inkább a pisztolyom töltöm meg a kis lélegzetvételnyi szünet közben.
Mikor csak három déli marad talpon, áldom a szerencsémet, hogy nem álltam közelebb, mert Johannes egyáltalán nem figyelmeztetett, hogy ez ilyen hatású lesz, még jó, hogy elégséges életösztönöm van.
- Öljétek meg a maradékot! - kiáltfel Johannes diadalmasan.
- Az ördögbe atyám, majdnem minket is megsütött. - bukik ki belőle, de aztán gyorsan mozdulok, hogy megkerüljem az előttem lévő délit és nem adva a becsületes küzdelemre, hátba lőjem.
A becsületes emberek korán halnak.....általában……
A lövések eldördülnek, az ellenfeleink pedig a földön hevernek, ugyanígy a seregük többi része is.
A parancsnok fáradtan Johanneshez lépdel, és megveregeti a vállát.
- Szép munka volt, fiam.
~ Na persze, miért is lepődöm meg, hogy ő aratja le a babérokat! ~ fintorodom el, de annyira kimerült vagyok, hogy még beszólni sem tudok, de majd legközeleb……..