Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 72

[Küldetés] - Arachnophobia (Jelentkezés)

Kedd Szept. 25, 2018 6:00 pm by Hannes von Rotmantel

[img(983px,553px)]…

Comments: 10

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 44


You are not connected. Please login or register

[Ostromjáték] Palota

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 [Ostromjáték] Palota on Kedd Jún. 12, 2018 11:43 am

3 fős dungeon a palota meghódítására, megtöltve szeretett démonkirályunk nyalánkságaival.

Felhasználó profiljának megtekintése

2 Re: [Ostromjáték] Palota on Csüt. Jún. 21, 2018 7:48 pm

Tertullius

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Alighogy elfoglaltuk a templomot, mehettem egy újabb feladatra, legalábbis abból, hogy az egyik sátorba hívtak, ezt sejtettem – nem hiszem ugyanis, hogy dicséretre szólítottak volna maguk elé. No nem mintha ezen lenne okom meglepődni, elvégre egy ostrom közepén vagyunk. A sátorba belépve egy férfi és egy nő fogad. A férfi arcát ugyan nem látom, de a páncéljából ítélve katona. A nőt sem ismerem, bár egészen csinos teremtmény.
- Dícsértessék a Jézus Krisztus, Deus vult, testvérek. - köszöntöm őket, így tett az utánam érkező alak is.
- Dícsértessék. Deus vult, ahogy az inkvizítoratya mondja. - köszönt minket az alak felénk fordulva. Az első ismerős alak ebben a sátorban, maga a király. Fejet hajtok. – Gyorsak és megbízhatóak, ami így helyes. Fontos feladat vár ránk. Ennek a városnak el kell esnie, de nem könnyű a déli árulókat kiszorítani, ha maga Eichenschild sem enged nekünk. Meg kell törnünk az ellenállásukat - annak pedig egyetlen módja van. - mondja.
- Ez a mód pedig....? - kérdezi a hölgy.
- Ahogyan mondja felség. - helyeslek, és ezúttal nem csak azért, mert a király szólt. A hölgy kérdésére én válaszoltam. – Erővel. Ha látják hogy a délieknek nincs esélye, önként fognak átállni a mi oldalunkra.
- Ez a város Míria von Eichenschild bárónőn nyugszik, és rajta fog elbukni is. Ha a bárónő a mi pártunkat fogja - akarva vagy akaratlan - a város is vele fog tartani. Ezért az a feladatuk, hogy segítsenek betörni a palotába és élve elfogni őt. - tart pillanatnyi hatásszünetet. - Míria úrnőnek nem eshet baja. Ez kiemelten fontos. Azonban bárki, aki az utunkba áll a Igaz Isten szolgáinak haragját vívja ki. Értették?
- Értettem. - bólintott.
- Értettem. - bólintottam a parancsra. Nem kellett megerőltetni magam, hogy követni tudjam, láttam már mire képes, ez a terv pedig az én véleményem szerint sem volt hülyeség.
- Értettem - szólalt meg végül a harmadik is.
a király bólint, aztán kilép a sátorból
- Kövessenek. - azzal elindul a templom sarkában és sietve vágott át velünk a mellékutcákon. Kifejezetten figyelt arra, hogy ne keverjük magunkat veszélybe, de szorosan a front mellett haladva közlekedjünk. A rövid séta alatt a bemutatkozásra is sor került – sajna a készleteimet nem tudtam feltölteni, bármennyire is szerettem volna – , míg végül elértünk a palota elé. A bejáratot két-két őr őrizte mindkét szárnyon.
- Négy őr a jotünök fegyvereinek semmiség, de ha tűzharcba keveredünk itt az egész palotaőrség a nyakunkon lehet. Van valami ötletük? - kérdezte Gustavus.
- Talán... Van egy varázslatom, ami miatt nem akarnak majd harcolni velünk. - vetette fel Gloria nővér az ötletet. Nem voltam túl pozitív ezzel kapcsolatban, aminek hangot is adtam.
- Nyilván számítanak a támadásra, és megerősítették a nagyobb bejáratokat. Talán ha egy kevésbé ismert, vagy őrzött bejáratot keresnénk.
- Támogatom a nővért. - mondta Mattheus. Bölcsebbnek hittem.
Gustavus elgondolkodik, aztán bólint
- Rendben, nővér, kérem maradjon mögöttem és amilyen feltűnésmentesen csak tudja használja az igét. Meglátjuk a bárónő őrei felkészültek-e arra, hogy észak királya látogatást tesz. Az inkvizítoratyák vegyék közre kétoldalról Gloria nővért. - azzal elindul előre, a kapu felé, mi pedig követjük. Ha mindenképp fejjel szeretnénk menni a falnak, ám legyen úgy. Az apáca jobbjára lépek, és hallgatom, ahogyan imádkozik. Szavaira béke jár át, legszívesebben fegyvereimet is messzire dobnám. Megemlíthette volna, hogy ez ránk is hatással lesz…Ahogyan megközelítjük az őröket azok a fegyvereik után kapnak, de aztán megjön az eszük.
- Míria von Eichenschild bárónőhöz érkeztem. Remélem nem kell bemutatkoznom. Ha a város még nem adta el a lelkét teljesen délnek és egy fikarcnyi becsület is, vezessenek elé.
A két legközelebbi őr tanakodva néz végig Matheuson és Hanson, de az egyik bokán rúgja a másikat, és az előző stílusban folytatják:
- Ahogy akarja... ömmm… felség?
Meglepően hatásos volt Gloria nővér imája. Talán nekem is elkellene sajátítanom? Az őrök kinyitják a kaput, aztán négyen négyzet alakzatba zárva minket kezdjük meg sétánkat a kavicsos úton. Nem nyugtat meg, hogy ennyire kiszolgáltatott pozícióba kerültünk, és csak remélni tudom, hogy az ima hatásos marad ameddig beérünk a bárónő elé. Hányszor fog még bejönni a királynak ez a botor magabiztossága? Ahogyan közeledünk a palotához úgy lesz egyre kivehetőbb a felettébb csicsás erkély, amin egy a királyhoz hasonlító, ám idősebb alak figyel minket. Gustavus megtorpanva kiált fel az alakra.
- Te meg mit keresel itt?
- Jogot érzel ilyet kérdezi tőlem, fattyú? – kérdezi mosolyogva a másik. Eközben kijózanodnak az őrök is, és kardot rántva vesznek körbe bennünket. A király azonban mintha nem is törődött volna ezzel, még mindig az erkélynek dőlővel nézett farkasszemet.
- Atyáim, nővér, kérem, mutassanak igazi északi tiszteletet Rudenz von Hellenburg főherceg, az árulók királya felé. - Ő lenne tehát Dél királya? Nem túl…félelemkeltő alak, ám talán ez az ostrom legnagyobb lehetősége arra, hogy mély sebet ejtsünk Délen – még annál is mélyebbet, mint eme város elfoglalása.
Ahhoz azonban le kellett győzni az előttünk állókat. A láncomat magam mellé rendelve, kardomat pedig védően tartva várok arra, hogy támadjanak, elvégre kétszer annyian vannak, mint mi. Mattheus testvér már nem ennyire türelmes, a Fenrirt előkapva mellkason lövi az egyik őrt – és valami zagyvaságot is kiabál mellé. Amaz előbb meglepődötten nyúl a sebe után, majd egy pillanattal később összeesik. Társa egy ezüstfoglalatban tett kék követ vesz elő a nyakából.
- Ébredj fel, Ariel. - azzal testét kékes lángok ölelik körbe, amik a feje felett egy glóriába állnak össze; kardot ránt, és egy pillanatra szilárdan tartja a feje felett, amíg ugyanilyen kék lángok csapnak ki belőle és egy öt méter hosszú és arányosan vastag pengeformát alakít ki, amivel lesújt a fátyolra - szerencsére azonban az azonban ellennél. Mi ez? Hallottam pletykákat, hogy a déliek sem akarnak lemaradni haditechnika terén, de ezt mivel érték el? Valamiféle bűbájosság lehet. Nincs időm azonban azt figyelni, milyen látványosak a déli kardok – ledobom a füstölőmet, majd a Gungnirt lekapva a vállamról célzok arra, amelyik a Gloria által idézett fátylunkat támadta meg. A már előbb említett nővér is így tett, Mattheus pedig egy Judica mea-val bénította le. Esélye nem volt, sem kitérni, sem túlélni a lövedékeket. Ekkor azonban a két maradék katona áttöri a védelmünket, és közelharci távolságba érve támad az egyik inkvizítor testéremre, a másik pedig rám. Támadásában a láncommal próbálom megakadályozni, ami karja köré csavarodva meg is állítja abban. Már meg is indítom a kardomat, hogy átdöfjem, ám lassú vagyok, Gloria nővér addigra már sikeresen találta oldalba a saját fegyverével – még ha lenne is utolsó szava, képtelen kimondani a felköhögött vér mennyiségétől.
Marad egy. Egészen pontosan annyi sem, mert oldalra pillantva látom, hogy féltérdre esve csúszik Mattheus felé, aki rövid úton ki is végzi. A király elismerően bólint felénk.
- Szép volt. Látod, Rudenz, az álnokságod nem ér semmit! - kiált fel ismét, dél királya azonban nem úgy tűnik, mint aki megijedt; helyette alakja mögött vörös-fekete szárnyak nyílnak, karok nyúlnak át a válla fölött és folynak össze a sajátjaival; a volt főherceg felemeli két kézzel a kardját
- Ragnarök Reisigwehr. - hangja mintha mély barlangon keresztül visszhangozna a föld alatt, miközben kezei között alakot ölt egy hatalmas, hosszában szinte a palota magasságával vetekedő mágikus kard, amelyben ráadásul villám cikázik vörösen. Látványos, és legalább ennyire hatásos is. Legalábbis ha a rombolást annak tekintjük, mivel ahogyan a király megfordul és elsétál, a palota díszes erkélye megroggyan, aztán hatalmas dörömböléssel leszakad. Körbenézek, de szerencsére egyikünk sem sérült meg.
- Ez lenne a déli Seraph ereje. - hát seraph a neve. Nem is annyira bűbájosság tehát, hanem…angyalok? - De ne féljenek. Nem maradunk alul velük szemben. - teszi hozzá. Kezét felemelve és ökölbe szorítva emeli fel válla magasságáig, majd páncéljából meglepően hangos fémes csikorgást hallok. Ezekután odalép a törmelékekhez, megveti a lábát és megragadja az egyik, embernyi kődarabot; páncélja fémlemezei közül gőz tör ki, aztán valami halkan durran és a király úgy taszítja félre a követ, mintha egy üres vödör lenne legfeljebb; ezt még kétszer megcsinálja, és minden mozdulat végén egy hengeres tárgy fordul ki az alkarjánál a páncél egy résén, aztán az út szabaddá válik. Nem olyan látványos mint az előző képesség, ám legalább annyira hasznos.
- Jöjjenek. Én gondjaimba veszem a főherceget, az atyák és nővér pedig biztosítsák Míria bárónőt.
Magabiztosan indulok el a király szavára, ám előre engedem inkvizítor társamat. Egyrészt ő a rangidős, másrészt így felfoghatja az első támadást…
Belépünk, Gustavus utánam. Ámulva figyelem a híres Eichenschild család hatalmas és bámulatos báltermét. Mintha az egész aranyból lenne. Nincs azonban lehetőségem sokáig csodálni: a terem közepén három alak áll, középen egy karcsú, sötét estélyit viselő fehérhajú nő, mellette egy elegáns nemesi ruhákba öltözött öregebb férfi, velük szemben pedig az eretnekek királya.
- Akkor ahogyan megegyeztünk, bárónő. - nyújt át dél királya egy kékeszöld csillogású gyűrűt a nőnek, aki azonnal tovább is adja a harmadik férfinak aki az ujjára húzza; Gustavus  pisztolyt ránt és Rudenz felé lő, aki erre kipördül, így a golyók csak a földbe csapódnak, felsértve a drága csempét. - Ha végzett ezzel a... kellemetlenséggel várom a keleti kapuban.
- Tudják a dolgukat. - szólal meg Gustavus, miközben sebesen a déli főherceg felé sprintel, meglepő sebességel. Ez is a páncél ereje lenne? Rudenz hasonló sebességgel mozdul és hárítja le Gustav kardjának lapos csapását, a két férfi pedig csattogva párbajozik és sodródik egyre a terem széle felé
- Nohát, ti kik volnátok? - dönti oldalra a fejét a bárónő.
- Azért vagyunk itt, hogy biztosítsuk a bárónő biztonságát. - szólítottam meg, apró iróniával a hangomban, majd intettem társamnak, aki pedig csöndesen követett a bárónő irányába. Ahogyan közeledünk a másik férfi elénk lép.
- Kérem, ne közelítsenek ilyen vulgárisan a bárónőhöz. Van ennek egy rendje és módja.
- Hagyd csak, Edelhard. - szól közbe Míria - Inkább fogadd méltóan a vendégeinket! Legyen tánc, legyen bál!
- Azt mondják, asszonyom, a háborúban és a szerelemben nincsenek szabályok. Ha észre vette, ez most az előbbi. Ha önként velünk jön, nem esik bántódása, talán a kísérőjének sem.
- Ahogyan a nővér mondja. - helyeseltem – Nem szeretnénk harcolni, és nyilván ön is látja, mennyire szükségtelen lenne.
Szavainkat csak egy legyintésre méltatja a férfi felé, akinek a kezén erre felvillan a gyűrű, és vele szemben egy ugyanolyan kékeszöld csontvázalak jelenik meg, foszladozó szárnyakkal és fásliba tekert arccal; a férfi a Seraphlélek felé nyújtja a kezét, aki tükrözi a mozdulatát, míg végül a kettő eggyé nem lesz és csak a betegeszöld csontok ragyogása tűnik át a férfi bőrén
- Ahogy nagyságos asszonyom kívánja. - mondja, miközben tapsol. Erre látszólag a semmiből pedig frakkos-estélyis csontvázak forognak elő, mindegyik felénk lépve, ameddig csak a szemem ellát. Első pillantásra is egy tucatnyit számolok meg,  a férfi pedig sikeresen elmenekül a táncot imitáló élőholtak tengerébe.
- Valahogy csalogassuk ki őket az udvarra, ott hatékonyabb vagyok. - mondta Gloria.
- Támogatom, Gloria nővér. Csak ön után. - intek neki, hogy induljon el kifelé, majd követem. Itt bent túl könnyen körbevehetnek bennünket.  A csontvázakra pedig...lőnék én, de sajnálom a lőszert...majd ha közelebb érnek és nem lesz választásom. Mattheus – a bolondja – azonban a bárónő felé indul a csontvázakon keresztül. Gyorsan el is kapják, ezzel ellehetetlenítve a mozgását. Nem sajnáltam volna ha odavész az inkvizítor, de jelentősen csökkentette volna az esélyeinket, ha elveszítjük egy emberünket. Előkaptam a Gungnirt és célba vettem vele az egyik csontvázat, aki Matheust ragadta meg, és lőttem. A lövedékre és társam kardjára ez esik össze, míg a másik Gloria képességétől hullik darabjaira.
- Hátrálj! - kiáltottam neki. Ha ezután is a halálába akar menni, akkor otthagyom, nem érdekelnek az esélyek. És akart. Nagy okosan jegyezte meg:
- Kimentek az egyik oldalon, addig a bárónő kimegy a másikon! - itt meg odaveszünk. Sokkal jobb megoldás. Sikerül elmenekülnie a tömegből, minket azonban egyre aggasztóbban vesz körül a csontvázak tömege.
- Igaza van. Nyolcat tudtam volna egyszerre megölni kint, de ez már túl sok. - erre fogta magát és elindult Matheus felé, aztán amikor már a csontvázak sűrűjében volt, egy újabb képességet használt, ami meglehetősen hatásos volt. A csontvázak halk csuklással esnek össze a körön belül, csontjaik sisteregve eltűnnek. Én közben az inkvizítort figyelem, aki fegyverrel fenyegeti a bárónót.
- Állj meg Mattheus, tudod hogy nem ez a dolgod! Kiáltottam, még akkor is ha csak blöffölt, hiszen láthatóan nem vált be. Apró koncentráció után egy judica me-vel próbálom lebénítani a bárónőt, hogy megakadályozzak bármire is készül. Eközben Gloria végre sikeresen kivégzi a férfit. Kár, talán tárgyalási alap lehetett volna, hogy a bárónő ne ellenkezzen.
- Vége. Jöjjön velünk. - mondtam a nőnek, és csak remélni tudtam, hogy igazam is van.
- Vegyük körbe. - mondta a másik inkvizítor. Ha jól számolom ez az első hasznos megszólalása a mai napon. El is indulok a bárónő bal oldalára.
-Nem. NEM nem nem. NEM. NEM! Eichenschild az enyém, amíg élek. Ez az én városom! - sipítja - Amíg... élek... - ekkor ujjai megnyúlnak, és egyenesen a mellkasába fúródnak, öt véres sebet hagyva maga után - Amíg... - köhögi, de a szavait már nehezen lehet érteni a tüdejébe gyűlő vértől
- Most... komolyan... Megöli magát? - néztem hitetlenkedve.
- Fogják le uraim, meg tudom menteni.
Mennyire egy rugóra jár ezzel az apácával az agyunk...a végén még szégyellni fogom magam miatta. Odaugrok, és a nem átváltozott kezét a földhöz szorítom. A másikkal vesződjön csak Matheus, ha már ennyire túlbuzgó.
- Készüljenek, hogy valamelyikük esetleg le tudja ütni, hátha akkor nem lesz gond vele kifelé menet... - mondja, én pedig nyúlok is a Fenrir után, hogy markolatával kicsit megkocogtathassam a bárónő fejét, ha a szükség úgy adja.
- Nem, hogy meritek! Nem tudjátok én ki vagyok? NEM TUDJÁTOK?! - visítja az újra eszméleténél lévő nő, ám hangját elnyomja a király érkezése.
- De pontosan tudjuk, bárónő. Uraim, ha egyikük gondoskodna a hölgyről, míg visszaérünk a táborba... - biccent felénk sokatmondóan - De sikerrel jártak. Gratulálok. Rudenz főherceg ugyan elmenekült, de a palota észak kezén van. Minden elismerésem.
Kihagytuk talán a legnagyobb lehetőséget amit ez a csata nyújthatott, de be kell érnünk azzal ami van. Vállamra kaptam a bárónőt a király parancsára  - mert ez volt a legkényelmesebb módja a cipelésnek - és elindultam visszafele a táborba. Közben a nővérre néztem.
- Egy élmény volt. - majd az inkvizítor felé is...biccentettem egyet.


Ahogy sétálunk kifelé az udvaron, mielőtt elhagynánk a terepet, az azt körülvevő magas fal tetején megjelenik egy fekete páncélba öltözött férfi. Esroniel!
- Nocsak, boldog nap ez a mai, végre az Egyház is végez valami hasznos munkát! Így legalább nem nekünk kell ettől a zavaró nőszemélytől megszabadulni. Jó szórakozást a társaságához!
Mire azonban rálőhetnék egész egyszerűen hátradől, mint aki leesik, és eltűnik a falról.

Felhasználó profiljának megtekintése

3 Re: [Ostromjáték] Palota on Csüt. Jún. 21, 2018 9:35 pm

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
Nem gondoltam volna, hogy ki sem tudom pihenni a fürdőházas kalandot, máris újabb küldetésre hívnak. Még csak új golyókat sem tudtam szerezni, de ha szólítottak, hát menni kellett. A templom előtti teret a seregeink már elfoglalták, és úgy tűnt kisebb városon belüli bázist alakítottak ki belőle sátrakkal és körbe rendezett szekerekkel, amik mögül meg lehetett védeni az állást. A kijelölt sátor előtt megtorpantam egy pillanatra. Nagyobb volt, mint a sima sátrak, így biztos lehettem benne, hogy egy magas rangú tiszté. Vajon mit akarhatott tőlem? Vettem egy nagy levegőt és elsőnek léptem be. - Dícsértessék a Jézus Krisztus. - köszöntem a bent lévő egyetlen férfinak, aki egy asztalra támaszkodva vizsgált feltehetően egy térképet. Mielőtt azonban viszonozhatta volna a köszönésemet, két másik férfi lépett a sátorba.
- Dícsértessék a Jézus Krisztus, Deus vult, testvérek. - fiatal volt, a ruhájából ítélve pedig pap, vagy inkvizitor, ahogyan a másik férfi is, aki a papi öltözéke felé a jötünök könnyűpáncélját húzta magára. Felajánlották nekem is, hogy az egyik puskám helyett inkább válasszam a Niddhogr típusú vértet, de sosem szerettem ilyesmit hordani.
- Dícsértessék, fivéreim és nővéreim.
Az eddig az asztalra támaszkodó alak ekkor emelkedett fel. Fekete hajú, nemes arcélű fiatal férfi volt.
- Dícsértessék. Deus vult, ahogy az inkvizítoratya mondja.
Tehát a fiatal jóképű pap inkvizitor volt.
- Gyorsak és megbízhatóak, ami így helyes. Fontos feladat vár ránk. Ennek a városnak el kell esnie, de nem könnyű a déli árulókat kiszorítani, ha maga Eichenschild sem enged nekünk. Meg kell törnünk az ellenállásukat - annak pedig egyetlen módja van.
Legalább gyorsan a lényegre tért, ezt nem lehetett a szemére vetni, ugyanakkor a parancsnok - vagy legalábbis afféle - láthatóan kedvelte a hatásvadász szüneteket is.
- Ez a mód pedig....?
- Ahogyan mondja felség.
Felség? Újra végignéztem a férfin, akit eddig parancsnoknak hittem. Ő lett volna hát III. Gustavus Rex, Veronia törvényes királya, aki Abaddón után újra lángokba akarja borítani Veroniát? Nem gondoltam volna, hogy valaha a király maga fog hivatni. Egyszerre volt megtisztelő és félelmetes.
- Erővel. Ha látják hogy a délieknek nincs esélye, önként fognak átállni a mi oldalunkra. - fordult hozzám az inkvizitor. A másik férfi mélyen hallgatott.
- Ez a város Míria von Eichenschild bárónőn nyugszik, és rajta fog elbukni is. Ha a bárónő a mi pártunkat fogja - akarva vagy akaratlan - a város is vele fog tartani. Ezért az a feladatuk, hogy segítsenek betörni a palotába és élve elfogni őt. -  a király itt egy pillanatnyi szüntetet tartott, és egyesével a szemünkbe nézett, noha nem tudtam, mit akart belőle kiolvasni.
- Míria úrnőnek nem eshet baja. Ez kiemelten fontos. Azonban bárki, aki az utunkba áll a Igaz Isten szolgáinak haragját vívja ki. Értették?
- Értettem.
- Értettem.
A harmadik férfi drámai hatásszünetet tartott, és felettébb morcosan pislogott egyet. Végül azonban kihúzta magát és csatlakozott a duónkhoz.
- Értettem.
Gustav király bólintott, és kilépett a sátorból.
- Kövessenek.
Elindultunk a templom sarka felé, majd sietve vágtunk át a mellékutcákon, tudatosan közel maradva a városban kialakult fronthoz, de nem elég közel, hogy ellenállásba ütközzünk. A király még arra se hagyott elég időt, hogy lőszert vegyek magamhoz. Út közben gyorsan megtudakoltam a társaim nevét, akikben így már Matheus Zalasch és Johannes Hagen inkvizítor urakat köszönthettem.  Többet nem beszélgettünk, mindenki feszült volt a feladat miatt, de ha nem is lett volna így, őfelsége árnyéka fenyegetően borult a lába nyomára, amit követtünk. Egy kis térre érkeztünk meg végül, ahonnan kikövezett udvar vezetett a palota impozáns főkapujához és azután egy kavicsos út a díszes homlokzatba vágott giccses ajtóhoz, ami vélhetően a fogadócsarnokba vezetett. Ez a város maga volt a gőg és a kevélység megtestesítője. A kapuban két-két őr állt mindkét szárnyon.
- Négy őr a jotünök fegyvereinek semmiség, de ha tűzharcba keveredünk itt az egész palotaőrség a nyakunkon lehet. Van valami ötletük? -  fordult felénk Gustavus Rex. A négy őrt nézve elgondolkoztam.
- Talán... Van egy varázslatom, ami miatt nem akarnak majd harcolni velünk. - vetettem fel óvatosan.
- Nyilván számítanak a támadásra, és megerősítették a nagyobb bejáratokat. Talán, ha egy kevésbé ismert, vagy őrzött bejáratot keresnénk. - válaszolta Johannes.
- Támogatom a nővért. - mondta Matheus atya homlokát ráncolva.
Gustavus elgondolkodott, de végül bólintott.
- Rendben, nővér, kérem maradjon mögöttem és amilyen feltűnésmentesen csak tudja használja az igét. Meglátjuk a bárónő őrei felkészültek-e arra, hogy észak királya látogatást tesz. Az inkvizítoratyák vegyék közre kétoldalról Gloria nővért. -
Ő maga viszont elindult előre, a kapu felé. Bólintottam a királynak, és imára kulcsoltam a kezem.
- Si vis pacem...
Az imától tudtam, hogy senkinek sem lesz kedve harcolni, de egyelőre nem is ez volt a cél. A béke engem is átjárt, és csak remélni mertem, hogy az őröket is, és az invkzitorokat is.
Magabiztos mosollyal az arcán közelítette meg az őröket, mire azok először a fegyvereik után kaptak, de amikor elérte őket a varázslatom, furcsán elmélázó kifejezéssel csak felvonták a szemöldökeiket és összenéztek.
- Míria von Eichenschild bárónőhöz érkeztem. Remélem nem kell bemutatkoznom. Ha a város még nem adta el a lelkét teljesen délnek és egy fikarcnyi becsület is, vezessenek elé.
A két közelebbi őr tanakodva nézett végig Matheuson és Johannesen, de aztán végül az egyik bokán rúgta a másikat.
- Ahogy akarja... ömmm… felség?
Láttam, hogy Johannes elégedetten mosolyodott el, Matheus atya azonban csak megvonta a vállát. Az őrök kinyitották a kaput, aztán négyen egy négyzet alakzatba zártak bennünket. A díszkísérettel együtt mentünk befelé.  Nem igazán nyugtatott meg, hogy körbevettek minket ezek az őrök. Nagyon gyorsan mészárlásba fordulhatott a helyzet, de nem volt más választásom. Hányszor fog még bejönni a királynak ez a botor magabiztossága?
A palotához közeledve tűnt fel a belőle előrenyúló, szint fejfájást ébresztően giccses erkélyt, annak szélén pedig egy, férfit, aki bár hasonlított a királyhoz, arcán nem látszódott az a folyamatos, öntelt kifejezés. Gustavus fogait csikorgatva kiáltott fel.
- Te meg mit keresel itt?!
Az alak az erkélyen viszont csak elmosolyodott.
- Jogot érzel ilyet kérdezni tőlem, fattyú?
Az őrök kardot rántottak, és a díszkíséretből hirtelen ellenséggé váltak, akik ebben a pillanatban zártak közül minket. Gustav király rájuk sem hederített, csupán a másik férfit nézte.
- Atyáim, nővér, kérem, mutassanak igazi északi tiszteletet Rudenz von Hellenburg főherceg, az árulók királya felé.
Sosem gondoltam volna, hogy ez a nap annyira szerencsés lesz, hogy egyszerre két uralkodóval is találkozhattam, noha ebből az egyik jogtalanul ült a trónján. Nem tehette fel a fjére Veronia feketeacél koronáját, ezért is hívták délen Sisakos Királynak, Északon pedig továbbra is főhercegnek. Ijedten néztem először fel Dél áruló királyára majd körbe az őreinkre. Már biztos voltam benne, hogy itt harcolni fogunk, ismét.
- Szűzanyám, kérlek segíts meg minket... - suttogtam el az újabb imát. A fejünk fölött megjelent az arany glória, amiből Szűz Mária fátyla ránk hullott. Johannes védekezően emelte maga elé a kardját, Matheus pedig előkapta a fenrir típusú pisztolyát.
- Verraterburgi söpredék! - kiáltotta és lőtt. A golyó olyan erővel robbant ki, mintha a férfi a kiáltásával együtt a haragját is beletöltötte volna ebbe az egy lövésbe. Az őr elkerekedett szemmel markolászta a mellkasán lévő lyukat, a másik három pedig gyanakodva nézett a fályolra… De sajnos nem elég sokáig. Egyikük egy ezüstbe foglalt kék követ vett elő a nyakából.
- Ébredj fel, Ariel.
A testét kék lángok ölelték körbe, amik a feje felett egy glóriába álltak össze. Kardot rántott, és egy pillanatra szilárdan tartotta meg a feje felett, amíg ugyanilyen kék lángok csaptak ki belőle. Mondták, hogy a déliek is szert tettek új fegyverekre. Hogy angyalok állnak a hátuk mögött, akik vezetik a mozdulataikat. Nem hittem ennek a mesének, egészen mostanáig. A kard egy öt méter hosszú és arányosan széles pengévé nőttek meg, majd teljes erővel lesújtott a fátyolra. Szinte éreztem, hogy beleremegett, de szerencsére a szűzanya valóban megóvott minket.
Rajtunk volt a cselekvés sora. A gungnirt vettem elő, mert abba még megvolt az összes golyóm, és rálőttem a katonára. Kíváncsian vártam, hogy vajon az angyalaik ereje erősebb, vagy a vikingek acélja. Johannes atya követte a példám, letette az inkvizitorok jellegzetes füstölőjét, és szintén tüzelt, magam mellett pedig meghallottam Matheus atya egyszerű parancsát is.
- Judica me.
A templomos megdermedt, így akadálytalanul hatoltak át a golyóink a páncélján. A másik kettő ekkor azonban egy-egy vágással felszakította a fátylat, majd Johannes és Matheus felé vetették magukat. Sikerült újratöltenem még, de Johannes atyának már nem, így az őt támadó prostestánsra céloztam és sikerült is meglőnöm valahol a hóna alatt. A támadását az inkvizitor szerencsére kivédte a láncaival. Az idősebb inkvizitor elsőre csupán combon lőtte az ellenfelét, de hagytuk, hogy bevégezze. Csodálkoztam, hogy nem lőtte le egyszerűen, de Matheus inkább a kardját vette elő, és egy elegáns suhintással vágta át a gerincvelő idegkötegeit az ellenfele nyakában. Gustavus elismerően és elégedetten biccentett felénk, ami nem is volt csoda, hamarabb végeztünk velük, minthogy neki ki kellett volna vonnia a kardját.
- Szép volt. Látod, Rudenz, az álnokságod nem ér semmit!  - kiáltott fel ismét, dél királya azonban nem úgy tűnz, mint aki megijedt. Alakja mögött vörös-fekete szárnyak nyíltak ki, karok nyúltak át a válla fölött és folytak össze a sajátjaival. Rudenz főherceg két kézzel emelte fel a kardját.
- Ragnarök Reisigwehr.
A hangja mintha mély barlangon keresztül visszhangzott volna a föld alatt, miközben kezei között egy a palota magasságával vetekedő kard öltött alakot. Benne vörös villám cikázott, a sercegése szinte bántotta a fülemet, de nem láttam semmi… Ameddig Rudenz főherceg meg nem fordult, és el nem sétált. Nyomában az eichenschildi palota gusztustalanul giccses erkélye előbb megroggyant, majd utána hatalmas robaj kíséretében leszakadt, eltorlaszolva a palota bejáratát. Közben gyorsan végigpillantottam a két inkvizítoron, de látszólag egyikünk sem kapott egyetlan karcolást sem.
- Ez lenne a déli Seraph ereje. -  vonta össze a szemöldökét Gustavus. - De ne féljenek. Nem maradunk alul velük szemben.
Teszi hozzá, majd felemelte ökölbe szorított kezét a válla magasságáig. Fémes csikorgást hallottunk, többet, mint egy egyszerű nyikorgás a lemezvért illesztéseinél. A király odalépett a törmelékekhez, megvetette a lábát és megragadta az egyik, embernyi kődarabot. A páncélja fémlemezei közül gőz tört elő, majd valami halkan durrant és őfelsége úgy taszította félre a követ, mintha egy üres vödör lett volna legfeljebb.  Még kétszer hatalmas sziklát dobott arrébb, és minden mozdulat végén egy-egy üres töltényhüvely nagyobb változata fordult ki az alkarjánál a páncél egy résén. Végül ismét feltárult a palota kapuja.
- Jöjjenek. Én gondjaimba veszem a főherceget, az atyák és nővér pedig biztosítsák Míria bárónőt.
Elismerően bólintottam őfelsége felé, de csak az urak után készültem bevonulni. Mint ahogy az előző csatámban megjegyeztem, kocsmában és csatában a férfiak mennek elől. Viszont úgy láttam se Johannes, sem Matheus nem tolongott azért, hogy előre menjenek. Végül az idősebb inkvizítor adta be a derekát, és lépett be az ajtón, utána én, aztán Johannes, végül pedig a király.
Az ajtó egyenesen egy hatalmas bálterembe vezetett. Minden színes volt és pompázatos, talán a Karolusburgi királyi palotában sem volt ennyi arany a falakon. Amit ebből a palotából észak elvihet hadizsákmányként, az talán fedezni fogja az egész dél elleni háborút.
A terem közepén három alak állt. Középen egy karcsú, sötét estélyit viselő fehérhajú nő, mellette egy elegáns nemesi ruhákba öltözött öregebb férfi, velük szemben pedig Rudenz főherceg.
- Akkor ahogyan megegyeztünk, bárónő. - nyújtott át dél áruló királya egy kékeszöld csillogású gyűrűt a nőnek, aki azonnal tovább is adta a harmadik férfinak. Az rögtön az ujjára húzta. Gustavus pisztolyt rántott és Rudenz felé lőtt, aki erre kipördült oldalra, így a golyók csak a földbe csapódtak, felsértve a drága csempét.
- Ha végzett ezzel a... kellemetlenséggel várom a keleti kapuban.
- Tudják a dolgukat. - szólalt meg a király, miközben sebesen a déli főherceg felé rohant mintha nem is lett volna páncélban, s talán még a tünde erdőjárókat is megszégyenítette volna. Sejtettem, hogy ez is a Jörmungandr-ba épített jötün technológiának volt köszönhető. Rudenz hasonló sebességgel mozdult és hárította el Gustav kardjának lapos csapását. A két férfi csattogva párbajozott, mintha csak táncoltak volna, és egyre a terem széle felé sodródtak.
- Nohát, ti kik volnátok? - döntötte oldalra a fejét Miria von Eichenschild bárónő. Egyelőre csak kézbe fogtam a gungnirt és kivártam, így a kezdeményezést Johannes atya ragadta magához.
- Azért vagyunk itt, hogy biztosítsuk a bárónő biztonságát. - szólította meg, és lassan el is indult felé. Matheus követte, de ahogy közeledtünk a másik, idősebb férfi lépett elénk.
- Kérem, ne közelítsenek ilyen vulgárisan a bárónőhöz. Van ennek egy rendje és módja.
- Hagyd csak, Edelhard. - szólt közbe Míria. - Inkább fogadd méltóan a vendégeinket! Legyen tánc, legyen bál!
- Azt mondják, asszonyom, a háborúban és a szerelemben nincsenek szabályok. Ha észre vette, ez most az előbbi. - mosolyogtam vissza a nőre akaratlanul is felvéve a tartását, az egyenes derekat az emelt fejet... - Ha önként velünk jön, nem esik bántódása, talán a kísérőjének sem.
- Ahogyan a nővér mondja. - helyeselt Johannes atya. - Nem szeretnénk harcolni, és nyilván ön is látja, mennyire szükségtelen lenne.
A nő egy pillanatig fennhordott orra fölül nézegetett minket, mint valami kellemetlen piszkot a márványpadlóján, aztán csak legyintett. A kísérője ujján felvillant a gyűrű, és vele szemben egy ugyanolyan kékeszöld csontvázalak jelent meg. Szárnyai foszladoztak, arcát fásliba tekerték, mintha csak valami gúnyos másolata lett volna a mennyek fenséges angyalainak. Edelhard a Seraphlélek felé nyújtotta a kezét, aki tükrözte a mozdulatát, míg végül a kettő eggyé olvadt és csak a betegeszöld csontok ragyogása tűnt át a férfi bőrén.
- Ahogy nagyságos asszonyom kívánja.
Tapsolt egyet és látszólag a semmiből frakkos-estélyis csontvázak forognak elő. Mindegyik felénk lépett, ameddig a szemetek ellátott. Első pillantásra is egy tucatnyit számolhatta meg meg, az alak pedig beleveszett a táncot imitáló élőholtak tengerébe. Nagyon szerettem volna káromkodni, de úrinő olyat nem tesz.
- Valahogy csalogassuk ki őket az udvarra, ott hatékonyabb vagyok. - mondtam a két inkvizitornak, majd a férfia néztem, aki megidézte őket. - Vajon...
Volt egy ötletem. Egy élőholt vikingről el tudtam törölni a nyolcszáz éves átkot, ami a világhoz kötötte. Isten ereje vajon meg tudta törni a seraph erejét? Mert ha igen, akkor ennek a bálnak is hamar véget vethettünk. Ha viszont sikerült volna a tucatnyi táncost kicsalni az udvarra, az egekből lecsapó szent fény egyszerre nyolcat biztosan el tudott volna pusztítani közülük.
- Támogatom, Gloria nővér. Csak ön után.- intek neki, hogy induljon el kifelé, majd követem.[/color] - mondta Johannes, de Matheusnak úgy tűnt más terve volt, ő a bárónő felé indult el. Csupán egy-egy pillanatra láttam meg Edelhard alakját, de egyszer sem olyan tisztán, hogy eltörölhessem róla az angyali áldást. A csontvázak a nyakunk felé kaptak, és igyekeztek szétszaggatni minket, de egyelőre sikerült mindig kitáncolnunk előlük, Matheust viszont megragadta két csontváz.
Nem hagyhattuk magára….
- Sacra lux! - céloztam az egyikre, Johannes pedig előkapta a saját gungnirját és lőtt.
- Hátrálj! - kiáltotta a másik inkvizitornak. Szerencsére mindkettőnk lövése talált, de Matheus nem tágított.
- Kimentek az egyik oldalon, addig a bárónő kimegy a másikon!
A csontvázak közben csak egyre többen és többen lettek… Így már esélye sem volt a varázslatomnak, és sajnos abban is bőven volt ráció amit Matheus mondott. Miria kecsesen megtámasztotta az állát az egyik tenyerével és elmosolyodott.
- Ne akard velem összemérni magadat. Én nagyobb urat szolgálok.
- Igaza van. - mondtam Johannesnek, a másik inkvizitor szavaira reagálva. - Nyolcat tudtam volna egyszerre megölni kint, de ez már túl sok.
Magyaráztam röviden. Igyekeztem közel kerülni Matheushoz amennyire lehetett, de a tömeg hátráltatott.
- Sanctificat. - suttogtam mire a föld körülöttem arany fénnyel ragyogott fel, és eltörölt minden élőholtat, akik csak ráléptek. Ettől pedig hirtelen elég kevesen lettek ahhoz, hogy meglássam Edelhardot. Most vagy soha. Meg kellett próbálnom. Összeszedtem minden kevés varázserőm, amim még maradt.
- PURIFICAT!
- Állj meg Mattheus, tudod hogy nem ez a dolgod! - kiáltotta Johannes, és a bárónőre mutatott a „judica me”-vel.
A bárónő arca a fájdalmas kifejezésbe torzult és görcsösen feszül meg egy pillanatra, Edelhardról viszont lehullott a Seraph ereje. A ragyogás eltűnz, ahogy a maradék csontváz is, a férfi pedig ott maradt egyedül és rémülten. Elégedetten mosolyodtam el és nemes egyszerűséggel lelőttem a férfit a gungnirral. A bárónőnek épségben kellett maradnia, se a segédjéről nem volt szó. Míg a nap elején már attól rosszul voltam, hogy valakit túl jó helyen találtam el, mostanra azt se tudom hanyadik protestánst öltem meg. Csupán egy pillanatra mart belém újra a felismerés, de hogyan a betegeim arcát, pontosan ugyanúgy az áldozataimét is ki tudtam törölni a fejeből… Legalábbis addig biztosan, ameddig nem kellett álomra hajtanom a fejem.
- Vége. Jöjjön velünk. - mondta a nőnek Johannes újra.
- Vegyük körbe. - mondta Matheus.
A bárónő szeme elkerekedett, aztán eszelősen nézett rá a görcsös karomkba fordult, átváltozott ujjaira.
- Nem. NEM nem nem. NEM. NEM! Eichenschild az enyém, amíg élek. Ez az én városom! -
kiabálta fejhangon. - Amíg... élek... - ekkor ujjai megnyúltak, és egyenesen a mellkasába fúródtak, öt véres sebet hagyva maguk után. - Amíg...- köhögte. A tüdeje máris elkezdett megtelni vérrel. Őszintén megdöbbentett.
- Most... komolyan... Megöli magát? - néztem hitetlenkedve. De cselekednem kellett, még a végén meghalt itt nekünk, pedig nem ez volt a király parancsa! - Fogják le uraim, meg tudom menteni.
A két inkvizitor engedelmesen szorították le a nő kezét a földre. Felsóhajtottam. Mindenkit meg lehetett menteni... Kivéve azokat, akiket lelőttem és már halottak.
- Készüljenek, hogy valamelyikük esetleg le tudja ütni, hátha akkor nem lesz gond vele kifelé menet...
Halkan elkezdtem mormolni az imát ameddig lefogják, és remélem még időben végzek mielőtt a kegyelmes asszony megfulladna. Felrántom a fejemre Fényes Hildegard kenrőjét a nyakamból, hogy az ereklye kölcsönözze a varázserőt a gyógyításhoz.
- Ahogyan a kedves hölgy óhajtja. - mondta egészen kedélyesen Johannes és elővette a fenrirjét, hogy adott esetben a markolatával le tudja ütni a bárónőt.
- Te... -kezdte Matheus, de utána a bárónő belé fojtotta a szót.
- Nem, hogy meritek! Nem tudjátok én ki vagyok? NEM TUDJÁTOK?! -  visította Miria von Eichenschild. Még ezen túl is hallottuk a súlyos lépteket, melyekkel Gustav király lépett mellénk.
- De pontosan tudjuk, bárónő. Uraim, ha egyikük gondoskodna a hölgyről, míg visszaérünk a táborba... -  biccentett Matheus és Johannes felé. - De sikerrel jártak. Gratulálok. Rudenz főherceg ugyan elmenekült, de a palota észak kezén van. Minden elismerésem.
Úgy tűnt a varázslat sikerült, és a király is visszatért. Bár Dél királya elmenekült, még így is jók voltunk. Főhadiszállásnak mindenképp jó lesz ez a palota. Fáradtan eresztettem le a kezeim, és tettem el a fegyvereim. Mi jöhetett még ma?

Ahogy sétáltunk keresztül az udvaron a hadifoglyunkkal, az azt körülvevő magas fal tetején megjelenik egy fekete páncélba öltözött férfi. Csak leírásokat hallottam dél zsinatelnökéről, de azok szinte tökéletesen ráillettek a férfira, noha távol volt ahhoz, hogy pontosan megfigyelhessem a vonásait.
- Nocsak, boldog nap ez a mai, végre az Egyház is végez valami hasznos munkát! Így legalább nem nekünk kell ettől a zavaró nőszemélytől megszabadulni. Jó szórakozást a társaságához!
Mire azonban rálőhettünk volna, egész egyszerűen hátradőlt, mint aki leesett, és eltűnt a falról. Pedig egyetlen golyóval befejezhettük volna talán ezt a háborút.

Felhasználó profiljának megtekintése

4 Re: [Ostromjáték] Palota on Pént. Jún. 22, 2018 4:50 pm

Matheus Zalasch

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Matheus nagy és határozott léptekkel közelítette meg a sátrat. Belépve látszólag utolsónak érkezett meg: már benn volt a két egyházi, és a sátor szövetét bámuló, puccos páncélba öltözött nagyon fontos ember. A saját Nidhoggrjét ehhez képest különösen idétlennek találta, de hát a védelem az védelem.
- Dícsértessék, fivéreim és nővéreim – köszöntöttem őket.
- Dícsértessék. Deus vult, ahogy az inkvizítoratya mondja – kezdte végre megmutatva az arcát a fontos ember. Arcán hatalmas vigyor ült. - Gyorsak és megbízhatóak, ami így helyes. Fontos feladat vár ránk. Ennek a városnak el kell esnie, de nem könnyű a déli árulókat kiszorítani, ha maga Eichenschild sem enged nekünk. Meg kell törnünk az ellenállásukat - annak pedig egyetlen módja van.
- Ahogyan mondja felség. – Szólt a másik inkvizítor.
- Ez a mód pedig...? – Érdeklődött a nő.
- Erővel. Ha látják, hogy a délieknek nincs esélye, önként fognak átállni a mi oldalunkra.
Matheus úgy vélte, hogy bőven van még a nagyon fontos úrnak mondani valója, ezért meg sem szólalt, csak fülelt. Magában rosszízűen megjegyzte, hogy a másik kettőnek nem kéne tárgyalást indítványozniuk egymással. Azért elgondolkozott azon, hogy az egyikük felségnek nevezte a puccos ruhájú férfit.
- Ez a város Míria von Eichenschild bárónőn nyugszik, és rajta fog elbukni is. Ha a bárónő a mi pártunkat fogja - akarva vagy akaratlan - a város is vele fog tartani. Ezért az a feladatuk, hogy segítsenek betörni a palotába és élve elfogni őt. – Ekkor nyugtalanítóan tekintett körbe. - Míria úrnőnek nem eshet baja. Ez kiemelten fontos. Azonban bárki, aki az utunkba áll az Igaz Isten szolgáinak haragját vívja ki. Értették?
- Értettem. – Válaszolták hárman egymás után sorban, mint a jó gyerekek. Csak az lett volna szebb, ha szinkronban mondják.
- Kövessenek. – Felelte, a három pedig így is tett, kötelességüknek megfelelően. Az utak között kanyarogtak, hogy a városi frontvonalat éppen, hogy elkerüljék. Egyértelmű volt, hogy a fontos ember jól kigondolta ezt az egészet már előre. A palota csicsás kapujához érve két-két ember védte a bejáratot.
- Négy őr a jotünök fegyvereinek semmiség, de ha tűzharcba keveredünk itt az egész palotaőrség a nyakunkon lehet. Van valami ötletük? – Érdeklődött a felség a három kísérőjéhez, mert eddigre bezzeg már kifutott a tervekből.
- Talán... Van egy varázslatom, ami miatt nem akarnak majd harcolni velünk. – Szólt a nő, mint aki ahhoz tesz javaslatot, hogy mit vacsorázzanak.
- Nyilván számítanak a támadásra, és megerősítették a nagyobb bejáratokat. Talán, ha egy kevésbé ismert, vagy őrzött bejáratot keresnénk. – Szólt közbe a másik.
A két buzgómócsing nem bírta megállni, hogy ne egymással kötekedjenek. Matheusnak nem volt türelme sem vitához, sem körbe rohangáláshoz.
A háta mögött összefonta az ujjait és a homlokát ráncolva végigpillantott az őrségen. Akkor kell beszélni, amikor a felettes kéri, különben mindenkinek csend.
- Támogatom a nővért. - Elvégre valószínűtlen, hogy a palota körbejárása közben egy könyvespolcra bukkannának, amiből, ha kivesznek egy bizonyos könyvet, akkor megnyílik egy rejtekajtó.
- Rendben, nővér, kérem maradjon mögöttem és amilyen feltűnésmentesen csak tudja használja az igét. Meglátjuk a bárónő őrei felkészültek-e arra, hogy észak királya látogatást tesz. Az inkvizítoratyák vegyék közre kétoldalról Gloria nővért. – A puccos, fontos ember így szólt, és a hozzá illő csicsás kapu felé indult el.
Felálltunk a nő két oldalára ahogy az annak a rendje és módja parancsra. Ahogy a közelbe értünk lehajtotta a fejét imára:
- Si vis pacem...
Ekkor mindenki érezni kezdte magában a környéken a harci kedv arányos csökkenését. Matheus belső pumpája ettől érthetetlen módon felment az egekbe. Az őrök is majd előkapták a fegyvereiket, de aztán mégsem tették, mert mégis miért tették volna? Helyette csak bambán nézelődtek balra és jobbra.
- Míria von Eichenschild bárónőhöz érkeztem. Remélem nem kell bemutatkoznom. Ha a város még nem adta el a lelkét teljesen délnek és egy fikarcnyi becsület is, vezessenek elé.
Ekkor meg bambábbá váltak. Szép.
- Ahogy akarja... ömmm… felség?
Meglepetten nézett végig az őrökön, akik végtelen tökkelütöttségükről adtak tanúbizonyságot. Arra jutott, hogy ez a szituáció se így, se úgy nem kielégítő - vagy harc és életveszély, vagy pedig inkompetencia és intelligencia hiány. Matheus megrántotta a vállát, míg mindenki más elismerően bólogatott. Az őrség szorosan körbevette a négyest, és úgy vezették őket irányba.
Megbotlott Matheus a saját lábában, ahogy észrevette az egyik katona páncélja alól kivillanó ismerős kék, eretnek szövetet. Az arca egy pillanatra úgy nézhetett ki, mint egy őrült gyilkosé, ahogy csikorgatta a fogait. Erős késztetést érzett, hogy ott helyben lelője a Fenrirével, de gyorsan eszébe jutott valami sokkal csodálatosabb: ha a király terve beválik, és a város északé, akkor az egész palotaőrséget és szolga csoportot jó alapos inkvizíció alá lehet majd vetni. A hátba lövés amúgy sem jobb a máglyahalálnál - kevésbé szórakoztató.
Csicsás kapuhoz csicsás erkély dukál, csicsás erkélyhez pedig csicsás eretnekség: rajta boldogan álldogált csicsás dél csicsás királya.
- Te meg mit keresel itt?! – Ordítja kedvesen a felség.
-  Jogot érzel ilyet kérdezni tőlem, fattyú? -  Eközben az őrök megfordulnak és kardot rántva körbeveszik a négyest; a király ennek ellenére (biztos megbűvölve a sokk pucctól) még mindig az erkélyen előre dőlő alakra szegezi a tekintetét.
- Atyáim, nővér, kérem, mutassanak igazi északi tiszteletet Rudenz von Hellenburg főherceg, az árulók királya felé.
Mint minden jó hithű északi, ilyenkor az egyetlen logikus cselekvés egy gyors ima elmormolása; Miatyánk és társai, vagy ha már a nővér varázsolni is tud hozzá, akkor miért ne?
- Szűzanyám, kérlek segíts meg minket... – Susmorogta, majd a hatásaként belepett minket a védelmező fátyol.
Egyszer, csak egyszer akar Matheus egérutat adni egy eretneknek. De eldönti, soha többé! Felkapta a Fenrirét, és azonnal az őrre lőtt, akin az áruló színek virítottak, és elordította magát:
- Verraterburgi söpredék!
Az ember pedig így már nem volt ember többi, csak egy összerogyott bábu. Egy másik egy kék követ kezd el markolászni.
- Ébredj fel, Ariel. – Közli, és puccos fényjáték közepette csicsássá válik a kardja, és különösen hosszúvá. Azzal csap a fátyolnak, amitől Matheus megrezzen ijedten, de a fátyol áll rendíthetetlen.
A nővér és a másik inkvizítor is felkapja a lőfegyverét, és rámutatnak a fényjátékos bohóckard tulajdonosára.
- Judica Mea – mutat Matheus az ujjával rá.
Megdermedve áll, és a két puska lövedéki véget vetnek az áruló létének. Ekkor a maradék kettő leveri a fátylat, majd az inkvizítorokra ugranak.
Matheus félrecéloz egy kicsit, és combon lövi az alakot valami hasznosabb célpont helyett, így az összecsúszik és az atyára zuhan. Semmi gond, előkapja a kardját, és egy jól irányzott mozdulattal az eretnek nyakcsigolyáit jól megigazítja.
Ekkora a másik őr már rég halott, és a hármas lustálkodva nézelődik körbe.
- Szép volt. Látod, Rudenz, az álnokságod nem ér semmit! – Szól a király, de amaz nem zavartatja magát.
Helyette ő is fényjátékhoz folyamodik, melynek keretében a csicsás erkélyből csicsás romhalmazt csinál, ami a csicsás ajtó kinyitásának útjába áll.
- Ez lenne a déli Seraph ereje - vonja össze a szemöldökét a felség. - De ne féljenek. Nem maradunk alul velük szemben.
Lusta disznó, gondolja Matheus mint enyhe véleménynyilvánításként a király teljesítményéről.
Amaz a romokhoz sétál és páncélja inkább tűnik egy nagy gépnek, ahogy füst jön ki belőle, és lazán eltakarítja az útból a törmelékeket.
- Jöjjenek. Én gondjaimba veszem a főherceget, az atyák és nővér pedig biztosítsák Míria bárónőt.
Leesik az inkvizítor álla. Bámul egy pár másodpercig, és megpróbálja előre engedni a másik kettőt, de úgy néznek rá, mint borjú az új kapura. Hát legyen, megy akkor előre ő, elvégre Mathus itt mindenki közül a leghasznosabb.
A bálterem úgy néz ki, hogy legalább ötször olyan puccos akar lenni, mint a Katedrális, vagy legalábbis ennyi aranyat, mint amivel azt dekorálták nem lehet adószedés útján megszerezni. A bárónő a túloldalon társalog Rudenzzel, aki menekülőre fogja, de Gustavus utána ugrik emberfeletti sebességgel, és saját maguk kezdenek el hadakozni. A hármas a küldetésnek megfelelően a bárónő felé veszi az irányt.
- Nohát, ti kik volnátok? – Értetlenkedik szándékosan.
- Azért vagyunk itt, hogy biztosítsuk a bárónő biztonságát. – Feleli a fiatalabb inkvizítor.
- Kérem, ne közelítsenek ilyen vulgárisan a bárónőhöz. Van ennek egy rendje és módja. – Ugrik a bárónő elé a szolgája.
- Hagyd csak, Edelhard. - szól közbe Míria - Inkább fogadd méltóan a vendégeinket! Legyen tánc, legyen bál!
- Azt mondják, asszonyom, a háborúban és a szerelemben nincsenek szabályok. Ha észrevette, ez most az előbbi. – Köt bele a nővér is.
- Ahogyan a nővér mondja. Nem szeretnénk harcolni, és nyilván ön is látja, mennyire szükségtelen lenne.
Mutat valamit a puccos hely puccos hölgye, és a védelmezője csontvázassá avanzsált fényjátékkal jutalmaz meg mindenkit:
- Ahogy nagyságos asszonyom kívánja.
Estélyibe öltözött élőholtak lepik be a termet, és csinálnak is táncot bőven. Erre a másik kettő betojik, és szökni akarnak az udvarra, de Matheus ennél jobban tudja, és figyelmen kívül hagyva őket elindul egyenest a „védtelen” bárónő felé. Két csontváz megragadja, és ekkor végre meggondolja magát a két menekülő, és a segítségére sietnek.
- Kimentek az egyik oldalon, addig a bárónő kimegy a másikon! – Ordítja nekik dühösen, mint egy szemrehányást.
- Ne akard velem összemérni magadat. Én nagyobb urat szolgálok.
- Ki lehet hatalmasabb Istennél? - Kérdezte fennhangon, ahogy haladt tovább a nő felé, kardjával maga előtt. Másik kezében a Fenrirje, és azt rá szegezi, míg a karddal védekező mozdulatot tesz.
- Az én Mesterem hatalmasabb a gonosz Istennél, aki a mélységbe vetette irigységből. Ha nem hiszed, téged is eltiporlak. – A bárónő keze higanyszerűvé válik, lám, milyen mélyen gyökerezik benne az eretnekség.
Valamiféle események is történnek Matheus számára a távolban, ahogy Gloria és Hagen próbál véget vetni a segéd táncestjének, de inkvizítorunk csak a bárónőre koncentrál. Pár másodpercben belül viszont eloszlik a bűbáj, így nyilván sikerrel jártak.
- Vége. Jöjjön velünk. – Állt a közelébe a nővér, igazolva Matheus gyanúját.
Ekkor a bárónő sikítozva elkezd hadonászni, panaszkodni, ordítani, és megpróbálja megvakarni a tüdejét belülről.
- Most... komolyan... Megöli magát? – Gloria nővér értetlenkedett. - Fogják le uraim, meg tudom menteni.
Meglepetten leengedte Matheus a kardját és a Fenrirjét.
- Öreg vagyok én már ehhez. - Mormogta halkan, és elrakta a felszerelését, majd odafutott, és megpróbálta lefogni azt az átkozott kezét.
- Készüljenek, hogy valamelyikük esetleg le tudja ütni, hátha akkor nem lesz gond vele kifelé menet...
- Te... – Kezdte Zalasch, de félbeszakítják.
- Ahogyan a kedves hölgy óhajtja. – Bólogatott Hagen.
- Nem, hogy meritek! Nem tudjátok én ki vagyok? NEM TUDJÁTOK?! – Panaszkodik a kultista, ahogy felháborító módon a nővér gyógyítani próbálja.
Ekkor a semmiből felbukkan észak nagyon nemes királya.
- De pontosan tudjuk, bárónő. Uraim, ha egyikük gondoskodna a hölgyről, míg visszaérünk a táborba... De sikerrel jártak. Gratulálok. Rudenz főherceg ugyan elmenekült, de a palota észak kezén van. Minden elismerésem.
Hála az égnek a másik inkvizítor kapta fel a nőt, tekintettel arra, hogy végre így csinálhat végre valami igazán hasznosat.
- Egy élmény volt. – Biccent Matheus felé, aki úgy tett, mintha nem látna és hallana, majd kihúzott háttal kiment a palotából.

Azt hinné az ember, hogy a nap végre véget ért, de akkor felbukkant egy árny a palota fal tetején.
- Nocsak, boldog nap ez a mai, végre az Egyház is végez valami hasznos munkát! Így legalább nem nekünk kell ettől a zavaró nőszemélytől megszabadulni. Jó szórakozást a társaságához! – Közölte Esroniel és eltűnt a fal túloldalán, mintha ott sem lett volna.
Matheus megigazította a ruháját, keresztet vetett, és látszólag egykedvűen folytatta az útját a tábor felé. Elméjében viszont egy égő Hellenburgot látott.

Felhasználó profiljának megtekintése

5 Re: [Ostromjáték] Palota on Szer. Aug. 08, 2018 1:26 am

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Kis nyugalom adatik meg nekik ismét, ugyanis pihenésük közepette az ajtó ismét nyílik és egy magas, csontos arcú férfi lép be rajta. Nem túlságosan érdeklődőn, inkább gyakorlatiasan néz végig párukon, majd sorban rájuk mutogat, mint holmi kinézett tárgyakra egy szobában.
- Maga, maga... és maguk ketten. Utánam. - A "maguk ketten" rész vonatkozik minden valószínűség szerint őreájuk.
Miután befejezte sötét tündéje istápolását, meghall egy ismerős hangot, ami egy nagyon cuki állatkához tartozik. Aztán meghallja annak gazdája hangját is, természetesen szidalmazva az állatot.
- Ébresztő, he! Ma kezdődik a buli! - hallja az ismerős hangot, majd Crispin, aki a hang gazdája, köszön is nekik. Negyedik csapattagjuk pedig Lance, a fehér hajú, nem olyan bőbeszédű zsoldos, akinek viszont meglepően jó ötletei tudnak lenni. Vajon Crispin miféle buliról tud egyébként?
- Végre megnézzük magunknak a palotát belülről? Csodááálatos. Hallod Draci, megyünk palotást járni!
- Cy... öhm.. Crispin. - viszonozza a köszönést. Mintha tudna valami sötét titkot... Pedig még mindig fogalma sincs, mi ez a nagy titkolózás a névvel kapcsolatban. Egyszer ki kell deríteni.
- Jó reggelt, Lance.
Damien lényegében csak motyog valamit és többé-kevésbé megismétli Mina köszönési gesztusait. Fáradt még bármiféle aktivitáshoz, az a gyógyital is kevés volt...
Beletuszkolja Luxot a kis batyuba, majd követi a többieket. Reggel ő se szokott valami aktív lenni. Olyan ez neki, mintha az embereknek éjjel kéne lelkesnek lenniük és kapkodni a fejüket teljesen éberen mindenfelé, valamint még mosolyogni is hozzá. Nem beszélve a tűző napfényről... De nem szabad szomorkodnia, ha tényleg a palotába mennek, akkor...
De megint. Crispin miből gondolhatja ezt?
A katona kifejezéstelenül várja, hogy elkészüljenek, majd kisétál, s őt követve egy sátorhoz érkeznek. Bent egy férfit látnak egy térkép fölé görnyedve, azt vizsgálva, s félig az asztalon könyökölve.
- Összegyűjtöttem őket, ahogy felséged kívánta.
- Helyes. Leléphet.
Felség? Hogy mi a... Elképedve néz a férfira, akit felségnek neveztek, és próbálja összekötni az elméjében a királyról alkotott képpel, mert hát... ki mást neveznének így... S próbálja elmaszkolni az arcára kiülő mintegy rémületet. Crispin pedig... meghajol? Ez vajon kötelező? Életében nem találkozott még királlyal, úgyhogy nem mintha tudná.
- Szolgálatára, felség. - alkalmazkodik Lance is, láthatóan gyorsan felülkerekedve meglepetésén. Te jó ég. Ez tényleg nagy feladat lehet, ha magával a királlyal találkoznak.  Furcsán kezd el járni a vér az ereiben. Vajon a király mit gondol a vámpírokról? Jelen esetben úgy tűnik, felülemelkedik ezen faji kérdések, hisz elég vegyes társaságból hívott segítőket. Mintha az egész teljesen válogatás nélkül történt volna, ami nyilván nincs így, ezek szerint azonban különlegesek lehetnek, ha őket válogatták egy minden bizonnyal fontos feladatra...
Izgatottan várja, mi következik.
- Üdvözöljük... felség - szólal meg, s hálát ad az égnek hogy nem pont Damiennel egyszerre kezdtek el beszélni, majd félszegen előre hajtja kissé a fejét, úgy tartja pár pillanatig, majd visszaegyenesedik. Láthatóan nem szokta meg az ilyesmit, általában őt szokták különféle speciális módokon köszönteni, mondjuk kezet csókolva, bár ilyennel már jó ideje nem találkozott, egy-két kivételtől eltekintve... Fogalma sincs, miért jutott most ő eszébe. Reméli, nem itt és most fognak találkozni.
- A formaságokat későbbre, sok dolgunk van. Észak fogságba ejtette Míria von Eichenschild bárónét és uralma alatt tartja a palotát. Nem fogok zsákbamacskát árulni... nem állunk jól. Fontos, hogy megszerezzük a palotát.
Hát én sem vagyok oda ezekért a formaságokért
- gondolja, miközben elméjével kinyúl és szól Hedwignek, hogy álljon készen. A madár fölöttük repked, nem zavar túl sok vizet, éppen most ebédelt valami finom rágcsálót.
A király savanyú tekintetéről lerí, hogy tényleg nem lehet fényes a helyzet. Ha viszont ez esetben rájuk van szükség... akkor ez többet ér, mint egy egyszerű felderítés. Komoly felelősséget vihetnek és győzhetnek majd le.
- Míria von Eichenschild? - nyel egy nagyot Crispin, mintha félne vagy aggódna e név hallatán. - Tehát a feladatunk az lenne, hogy kimenekítsük őt onnan, és a palota védelmét is meggyengítsük? Gondolom a sereg egy része támadást indít a palota ellen. Van információnk arról, hogy mekkora erők tartják megszállás alatt? - sorolja kérdéseit, amik neki valahogy mindig vannak bőjével, és ő általában meg is szokta rá kapni a válaszokat. Ellentétben Minával...
- Azt tudjuk, hogy a bárónőt milyen körülmények közt tartják fogva? - veszi ki a maga részét Lance is az információgyűjtésből. Hát, valószínűleg nem faágakkal legyezgetik és cipelik neki ezüsttálon a frissen lőtt szarvas húsát, báár ki tudja, az északiakat (nem) ismerve akármi lehet.
Sok kérdés már nem marad, amit még feltehetnének, talán a királyt is szóhoz kéne jutni. Azonban...
- Ha az északiak megneszelik, hogy támadunk, akkor lehetséges, hogy a bárónővel fognak minket zsarolni, esetleg... rosszabb...?
- A bárónő már nem számít, ugyanis lehetetlen kiszabadítani. Hacsak nem akarnak berontani az északi táborba a városfalakon kívül, ahová vitték. A palota azonban magában is fontos jelkép a város számára, valamint egyéb stratégiailag fontos jelelgei is vannak. Három szakasz frontális támadást indít a kapuk ellen, maguknak azonban más lesz a feladata. Tudunk róla, hogy  a palota alatt kiterjedt barlangrendszer húzódik, amely egyenes összeköttetésben áll a belső kamrákkal. Nemrég pedig sikeresen feltártunk egy járatot, amely kívülről a barlangokba vezet.
- Huh, kicsit megnyugodtam... - könnyebbül meg Crispin, mely megmosolyogtató.
Mina egy pillanatra Crispinre pislant. Valahogy nagyon felzargathatta az állóvizét ez a nő. De vajon mivel?
- Valószínűleg az északiak is tudnak a barlangrendszerről, így némi védelmet biztosítanak a számára. A lényeg a csendes behatolás lenne. Ez menni fog. Tehát a barlangon keresztül be a belső kamrába, lehetőleg még gondolom a támadás megkezdése előtt és bent elég nagy bulit csapni ahhoz, hogy a védők ne tudjanak teljes mértékben a harcra koncentrálni? - találgatja a tervet a holdcsókolt. Mináék figyelnek, stratégiában nem nagyon voltak a helyzet magaslatán, a lopakodás már más tészta, abban valamennyivel azért jobbak.
- Így van. Az lenne a legjobb, ha megtalálnák és semlegesítenék a helyi rangidős tisztet és az esetleges utódját. Ez megtöri az északi erők szervezettségét annyira, hogy a roham sikeres lehessen. - kap megerősítést Crispin.
Barlangrendszer?... Teljesen biztos benne, hogy nem tudja elrejteni a nyúzottságot és rémületet az arcáról. Damien csak kissé komoran néz maga elé. Barlangok. Már megint. Nem volt elég úgy ki tudja, hány órát csevegni azzal az arkánmágussal a kriptákban, most mehetne vissza, ahelyett, hogy bejutnának abba a minden bizonnyal gyönyörűséges palotába, építészeti műremekbe... de legalább világos lenne... Hiába, Mina ízlése gyorsan változik. Nem akarok a sötétben, nyirkos kazamatákban meghalni....
- Ezúttal.. kapunk fáklyákat?
- Óh, abban már van tapasztalatom. Van bármi információnk arról, hogy hogyan nézhet ki a rangidős tiszt? Nem szeretnék csak vakon bóklászni a palotán belül, körülvéve mocskos északiakkal és keresgélni őt. Ennyi kérdés a részemről, a többit majd úgy is helyszínen tapasztaljuk meg.
- Bármi egyebet tudunk arról a tisztről? Ha nyílt harcra kerülne a sor. - kérdi Lance is.
A vámpír felsóhajt. Damien csak néz maga elé... Valami sosem változik, választ ugyanis nem kapnak. Teljesen mindegy, úgyis tud világítani, ha minden kötél szakad... de azért legalább a királytól mást várt. - Pontosan hová fogunk érkezni, ha... amikor kijutunk a barlangrendszerből?
- Egy befoglalt kastélyt nem lehet felderíteni. - sóhajt fel Rudenz király fejcsóválva. - Ezek olyan kérdések, amiket maguknak kell felderíteniük. Maguk lesznek az elsők, akik bejutnak. Ha jobb, gondoljanak magukra úgy, mint a felderítőkre. Ha bármi ilyet látnak... -  puffan előttük egy bőrszütyő, melyből három-négy rangjelző kitűző hullik ki, vagy miféle - … akkor jó helyen járnak. Leléphetnek.
- Niiiicee… - enged ki egy adag levegőt Crispin.
- Köszönjük. - hajt fejet Lance, majd részéről vége is a megbeszélésnek, elhagyja a sátrat.
- Ki fogja megmutatni nekünk a barlang bejáratát? - kérdi még Crispin, mielőtt távoznának.
- Induljanak el a kripták felé, ott bele fognak futni egy csapat hellenburgi színeket viselő katonámba. Ők majd odaigazítják magukat.
El is indulnak, s Lance felteszi a kérdést, melyre nyilván mind kíváncsiak. - Honnan ismered a bárónőt?
- Ez egy hosszú történet. Nem ez az első alkalom, hogy Eichenschild-ben járok és volt szerencsétlenségem a bárónőhöz és a hülye machinációihoz. De legalább jó partikat tud összedobni, az is biztos. - Bulizni a bárónővel.. szép élmény lehetett. Bár nem olyan, amilyen nekik megfelelne, esélyesen.
Damien megvonja a szemöldökét. - You've been to the Baroness' party? Nice.
Egy fagerendákkal kitámasztott, földbe ásott lyukat találnak. Nem túl bizalomgerjesztőnek, tágasnak és kényelmesnek tűnő hely...
- Nem hittem volna, hogy valaha is ilyen mélyre fogok süllyedni... - süt el egy rá jellemző szóviccet Crispin, mire Mina őszintén felnevet.
- Sajnos mi már megtettük. Épp nem is olyan rég. Gondoljon bele, mennyi kedvünk van visszamenni a sötétbe.. - sóhajt, de inkább társalgó hangnemben mondja mindezeket, mint panaszkodóban.
- Oké, itt van a terv: én előre megyek, Damien követ húsz lépéssel lemaradva, mögötte Lánci, aki a sötétben a legnagyobb hátrányokat szenvedi és Mina jöhetne hátul. Így fel tudnám deríteni a terepet, és ha bármit találok, Damien meglátja a jelzésemet a sötétben. Egyelőre nem lenne túl bölcs dolog fáklyát gyújtani, azt az ellenség messziről meglátja, míg nekünk csak a terep egy kis részét világítja be. Sokkal több hátrányt jelentene, mint előnyt. Vélemény?
Elég összetett egy ötlet. Úgy látszik, az ilyen messzire tervezős dolgok az erősségei. Vagy a csapatmunka. Nos, igen, talán ezzel van a legtöbb gond, hogy ritkán dolgoznak úgy csapatban, hogy nem csak ők ketten vesznek részt.
A terven elgondolkozik. Elsőre nem hangzik túl rossznak, bár túl messze lenne Damientől... reméli, Crispin tényleg érti a dolgát... - É-én menjek leghátul? De hát én... tudok világítani - mutat a szemeire. - Mondjuk azzal is ugyanaz a helyzet, mint a fáklyával. Ahogy gondolják.
- Nem sok húsz lépés? Ha ott vannak, és rajtaütést várnak, egyesével sokkal jobban ki tudnak szedni minket. - közli teljesen logikus megállapítását a fehér hajú tünde.
- True, húsz lépés lehet, hogy tényleg túl sok. Maradjon kevesebb, de szerintem jobban járunk, hogy ha én megyek elől felderítőként. Igen, Mina, tudom, hogy látsz a sötétben, de hátulra is kéne szem. Lance nem lát a sötétben úgy, mint mi, így Ő jobb lenne, ha középen maradna. Damien látná a jelzéseimet, míg Te hátulról tudnál minket fedezni.  Oh, tudsz bénítani? Ez király. Tehát akkor: mi a végső megállapodás?
- Az elején felderítés alkalmával, ha jól körülnéztek, én kerülhetek hátulra. Ha jól látom, amint bent vagyunk, lesz elég hely sorrendet cserélni, de talán jobb, ha előbb azok mennek be, akik minél jobban tudnak vizsgálódni. Több szem többet lát.
- Úgy értem, Crispin, hogy világítani tud a szemem. Erős mágikus fénnyel - magyarázza mosolyogva. - Talán lesz alkalmam megmutatni, de egyelőre tartalékolom a varázserőt...
A módosított ötlet már jóval tetszetősebb, és végül is logikus.
- Tehát akkor én védem Lance-et, vagy jelzem, ha valami baj közeledne. - Állapítja meg, s megkísérli elrejteni a cinkos mosolyt az arcán. Damien csak egy szúrós pillantással néz rá, amitől még nehezebb visszafogni a nevetést...
- Szerintem indulhatunk is. - állapítja meg Damien, Mina is bólint.
Lefelé útjukon az atmoszféra nyilván egyre sötétedik. Félúton körülbelül egy fáklya áll ki a falból, ám azt onnan ki nem szedik, ennélfogva nem tudják magukkal vinni a látás forrását.
- Komolyan. Miért nem hozunk sose fáklyát?! - méltatlankodik, ahogy lejjebb haladva már az ő szemei is csak tapogatóznak a sötétben... Azonban valami mégis van itt, ami kompenzálja. Csobogás. A hatalmas csarnoknak köszönhetően visszhangzó csobogás. Megnyugtató és kellemes...
- Meg kell kockáztatnunk egy kis fényt. A terem valószínűleg hatalmas. Egy régi víznyelő vagy kaldera. Lehet, hogy innen nyerték régebben a vizet, mikor még a város kisebb volt... vagy éppenséggel egy angyalromot rejt, de reménykedjünk, hogy nem. Jól van, akkor mi legyen? Én tudok tüzet idézni, amivel bevilágíthatunk valamennyire és elég fényt biztosít a vámpírnak és a selfeknek, hogy lássunk - de egyben fogyasztja is a varázserőmet. A fáklyát is használhatjuk, már ha valaki elhozta. - tervez Crispin. Hogy azt... el lehetett volna hozni?! Miért nem szóltak akkor, amikor még a közelben volt az a fáklya?
- Hát nálam van valami, amivel lehet világítani, ha nem is túl sok. ... A fehér hajú tünde fényt csinál valamiféle eszközével.
- Na de... fent volt egy fáklya. Azzal azért mégis csak jobban látnánk. Utánunk meg nem jön senki, így nem fog nekik hiányozni.
- Visszamegyek érte - ajánlkozik Damien és eleget is tesz a feladatnak.
Mikor visszatér, kellően meg van világítva ez a hatalmas, csarnokszerű terem, amiben vannak, s melynek a közepén valamiféle furcsa patakféleség csobog.
- Csodás, köszi a fényt. - hálálkodik Crispin, jó kérdés, hogy pont melyiküknek.
- Szívesen - mosolyog a self Crispinre. Bár utálja, ha le van foglalva az egyik keze, de legalább a többiek látnak. Meg aztán egy fáklya fegyvernek se rossz adott esetben... Mina elámulva nézi a patakot, melyen a fáklyának köszönhetően csillan meg a fény.
- Szerintem célozzuk be a patak forrásának termét- az csak felfelé vezethet, tehát abba az irányba, amerre haladnunk kéne. Amúgy cuki kis tárgy, Láncika...meddig tarthatod fent? - Crispin stílusán még mindig el tudja dobni az agyát néha. Olyan könnyed és közvetlen. Vajon ők is hogyan találkozhattak először? Nem tűnnek elsőre olyannak, mint akiknek egy srófra járna az agyuk, sőt úgy általában Crispin stílusát nem tudni, hogyan tudja valaki oly könnyedén tolerálni. Főleg ha egy szótlan zsoldosról van szó. Na de nem ítélkezni jöttek ide...
- Úgy… három perc összesen, asszem. Rég használtam.
- Jó ötlet- felel Crispin felvetésére, majd mivel a többiek - legalábbis Lance - tanácstalannak tűnnek, megindul előre.
- Jó tanács...ne menjetek bele a patakba. Kerüljétek. - mondja Crispin. Valóban elég feketének tűnik, de az illatán nem érződik túl sokminden. A sötétben pedig feketének tűnhet akármi.
- Akkor nem csak nekem fura valami ezzel a patakkal - mondja, és összeszűkíti szemét, alaposan megvizsgálva a vizét, nem lát-e benne valami furcsát... Valamint beleszagol a levegőbe, de... nem. Nem lehet. Ha vér lenne, már réges-rég megérezte volna. Egyébként is, egy természeti helyen hogy lehetne ennyi vér?... Ahhoz mészárszék kéne.
Mina megy végül elöl, mögötte Damien világít a fáklyával, ám hirtelen nekitorlódik valaminek.. - Neeee, már megint egy mágikus pajzs?! - szűri idegesen a fogai között, ahogy gyorsan hátrébb is lép. Hatszög. Ez valami rúnaszerűségnek tűnik, de furcsa mód a levegőben van.... és betűk rajzolódnak ki... hűha. Több rejlik itt, mint egyszerű barlangrendszer, amelyben közlekedni lehet.
Fölnézve betűk rajzolódnak ki előttük. "MI A NEVED?"
- Crispin Shadowbane, Crowne Shadowbane és Miranda Darkleaf fia.
Csak pislog, ahogy hallja Crispin teljes nevét, ráadásul a szüleiét is... eléggé hihetőnek hangzik így már. Az előző tán csak álnév lett volna, a Cynewulf?
- Lance Kalver.
Csatlakoznak ők is a bemutatkozáshoz. - Wilhelmina von Nachtraben... - hangja kissé bizonytalan és várakozástól izgatott. Furcsa egy hang nélküli felirathoz beszélni.
- Damien Nightwind.
De ezek csak nevek. Mit számít ez? Talán annyi a lényeg, hogy őszinték legyenek?... Meglehetősen sántít ez, de első próbálkozásnak talán nem rossz. Vagy megint csak mentek mindannyian Crispin után?
A felirat erre átalakul "TÁVOZZ"-ra. Ezek szerint nem volt jó válasz. A vízben pedig csobban valami...
- Szerintem nem ezt a választ várta... - állapítja meg Crispin. Na ne már, tényleg?
A holdcsókolt előkapja két kardját, várakozva, mégis mit csalogattak elő a homályból...
- Mi a franc lehet a jó válasz? "Mi a neved"...francba.
A fehér hajú tünde is előveszi fegyverét.
- Talán túl sokan vagyunk.. öt név egy helyett... talán csak egyesével lehet átjutni, mi van, ha mindenkinek van egy próba..? - Találgat, majd szembefordul a patakkal és megmerevedik. Bármi is készül kijönni onnan, ő várni fogja...  Damien előkapja két holdezüst tőrét.
- Nyugi, aranyos... nem hagyjuk, hogy bajod essen - motyogja a sárkánykának, aki ideges hangokat hallat, nem meglepően, s e pillanatban komolyan úgy érzi, meg tudja védeni. Ahogy a többieket is.
A valami nem a patakBÓL fog előjönni. Az a valami maga a patak... vagy legalábbis úgy tűnik... ahogy a víz hullámzik, s egyszer csak ágak válnak ki belőle, majd egy rakás apró kígyófejjé alakul. Hát, ez remek. Damien maga elé emeli a fáklyát, szorosan szorítva azt.
- Egy rohadt Mélységi? Pompás.... - sóhajt Crispin, mire azonban a vér is majdhogynem megfagy az ereikben. Ez... rosszabb, mint amire számítottak..
- Mély...ségi??? Így néz ki egy mélységi? - sipítja szinte. Azért erre nem számított. Nem, ez lehetetlen. Ennek a dolognak nem lehetett köze semmiféle angyalhoz, ez egy fekete patakszörnyeteg, egy hullámzó gyilkológép... bár egyelőre még nem bántott senkit. De a hangja... ahogy mozgolódik, csobog a víz nagy erővel, vagy talán ő maga csobog. S mintha nevetne rajtuk.
- Ki van ott?!?! - kapja fejét a háta mögé Lance, hiszen onnan hallatszik a hang. Illúzió? Vagy csak a terem beteg akusztikája?
- Mondd csak, mi a neved, Te-Aki-A-Mélyben-Élsz?
Talán ha szépen szólítják meg, rendesebb lesz...? A holdcsókolt megszólítsán nevetnie kéne, ha éppen nem aggódna azon, mikor marják, fojtják vagy eszik őket halálra.- Rendben, én azt hittem, ez egy vérpatak, de még annál is rosszabb... - Mondjuk az nem lenne rossz...
- Na de tünde, micsoda modor ez. - sivítja furcsa éles és magas hangon a lény... - A nevem Egregoros és ti jöttetek hozzám.
Nahát. Micsoda illő gonoszos név. Fantasztikus, komolyan neve is van ennek a drágaságnak?  De miért a hátuk mögül hallja a hangot? ...
- Bocsi, csak kissé meglepődtem, Egregoros. Ilyenkor néha előjön a rosszabbik énem.  Mondd csak, Egregoros - - társalog vele, fejét masszírozva - melyik nevünk érdekel? Az igazi nevünk számodra nem elég, akkor hát mi érdekel téged? Ez a mágikus pajzs eléggé lenyűgöző teljesítmény. Te egyedül vagy képes ilyenekre? Egyszerűen... lenyűgöző, én mondom! Ilyen hatalmat még életemben nem láttam!
A mód, ahogy Crispin kommunikál ezzel a cuccal, felforgatja a gyomrát. Ennél rondább hangot ütött meg velük, egy fürdőházban! Pedig Mina csak kifejezte világnézetét. Talán ha ilyen fenyegető lenne, vele is mindig ilyen kedvesek lennének....? Nem is leplezi az enyhe megvetést, mely átsuhan az arcán, ahogy kétkedőn-kérdőn az ezüsthajúra pillant.
Minden jel arra mutat, hogy ez tényleg egy mélységi. No akkor jól megnézi magának, mert reményei szerint egyhamar nem lát még egy ilyet. Ekkor jut eszébe, hogy terjengtek pletykák arról, hogy Eichenschildet valamiféle sötét erő irányítja. Ez lenne hát az? A fekete patak a barlangrendszerben?... Nagyokat lélegzik és egyik kígyófejről a másikra pattog tekintete, ugyanis fogalma sincsen, hova kéne néznie.  
- Nem hozzád jöttünk, csak erre jöttünk, azt nem tudtuk, hogy te is itt vagy - jegyzi meg. Ő ugyan nem lesz csak úgy aranyos, azt ki is kell érdemelni. És mivel ennek a kígyóbigyónak történetesen nincsen hosszú, vállig érő haja, ezért nem érdemelte ki kapásból.
- Kiheheeheeheh. - hallat újra valamiféle furcsa érces hangot a csáplény. Ez nevetés akar lenni? - Mert a haj mit tenne hozzá a szépséghez, vámpírlány?
Elkerekednek a szemei. Ez az izé tudja, hogy mire gondolt?! Pislog párat, ez a tény kezd igencsak zavaró lenni. Csak ne most jusson eszébe, hogy Lance haja is milyen szép. Ó, a fenébe. - Csak... megvan a maga esztétikája. Számomra. - motyogja kissé megilletődötten, persze így elnézve a kígyótömeget, ha neki lenne haja, az se sokat változtatna a dolgon, csak még groteszkebbé tenné.
[color:0f96=ff0000]-Tudom, miért jöttetek. Viszont azt is tudom, hogy nem tudtok elmenni. Amit nem tudok az az, hogy sikerül-e mégis átjutnotok a falon, mielőtt... Nos... Meglátjátok. Egyébként nem, Crispin Shadowbane, Crowne Shadowbane és Miranda Darkleaf fia, hordozója az átoknak, amit az apád tett rád és a veszett lehetőségnek, ami egykor testvéredé volt. Mert ez a te teljes neved, minden keserűséggel és minden magaddal cipelt megbánásnak, amelyet rád aggattak. De a fal nem ezt kérdezi. A fal nem az én művem, csak a szolgámé.
Csak figyel, ahogy Crispin neve még hosszabb formát ölt, s szemei elkerekednek. Akarnak még itt információk! Persze legtöbb, ami kiderül, az az, hogy rengeteg szenvedésen ment keresztül. Ezt... valamiért nem gondolta. Olyan derűs volt mindig. Nos, legtöbbször, kivéve, amikor barátait, Arminékat emlegették... Miféle veszett lehetőséget emlegethet? Nyilván kellemetlen a holdcsókolt számára, hogy csak így kiteregetik a titkait. Lelki hadviselés. Talán mindükre ez vár. Fel kell készülnie. Adelin, igen, Adelin ott van az elméjében, de ő már a múlté...
Szolga. Akkor egy kultista tette ide a falat valószínűleg... Crispin irodalmi szövege talán célravezető, bár a forma biztosan nem old meg mindent. Viszont utolsó mondatánál fellángol benne valami, s nem hagyhatja, hogy kialudjon. - Nem!... Nem az, tudja jól, hogy nem... - biztosítja, egy időre elvéve tekintetét a kígyólényről és a holdcsókolt tekintetébe fúrva azt. Majd halkabban hozzáteszi. - Nem senki.
- Mindenki neve az, amit adtak neki. - próbálkozik Lance. Bár ezek a filozófiák nem úgy tűnik, hogy eljutnak a mélységihez...
Pislogni se nagyon akar, ahogy nézi az átalakulást, ahogy a fejek egymásba csavarodnak, majd a fekete víz visszakerül medrébe... ám nem mindenhol. Egy része apró pocsolyaként ott marad, majd felemelkedik és egy humanoid alak kezd formálódni belőle.
- Egyik válasz se volt jó...  - kesereg Crispin, és meg tudja érteni fájdalmát. Egy rohadt mágikus ajtó, ami miatt nem tudnak továbbmenni, már megint, ráadásul rejtvényekkel...
- Bocs skacok, de egyszerűen... most nem tudok semmit se kitalálni. De miért egy Mélységi vigyáz erre a járatra? Vagy csak egyszerűen fölé építették ezt az egész várost? Miért érdekli őt, vagy a tanoncát a nevünk? A nevünk: mi? Neh, béna próbálkozás.
Tényleg olyan, mintha egy fuldokló lenne,aki az utolsó szalmaszálba is belekapaszkodik. De nem tudja hibáztatni. Itt vannak a föld mélyén, egy ilyen nagyhatalmú borzadvánnyal összezárva, aki csak kacag rajtuk.
- Ha annyit mondok, hogy Gustav király a nevem, átenged? - filozofál Lance, mely Lance feltételezésére magában kuncogni kezd, valójában csak elvigyorodik. Viszont kétli, hogy jó lenne a válasz, lévén hazugság... és egyébként is, egy mélységi mindent tud róluk.
- A kérdés csak egy nevet kérdezett. Mi pedig többen vagyunk. Er... Ereg... Mélységi úr, hányan mehetnek át egyszerre ezen a falon?
Nem igaz, hogy ő is beleesik abba a hibába, hogy nem tud megjegyezni a nevet... bár a halálfélelem közrejátszhat. De hát Crispin találkozott már ilyenekkel. Neki tudnia kéne, hogyan kell velük bánni... meg is kérdezné, de esélyes, hogy a kultistamester nem venné jó néven, ha úgy beszélnének róla, mintha nem lenne jelen. Főleg, hogy még a gondolatokat is olvassa.
Damien is megszólal végül, hosszas gondolkozás után. - Gondolom, a válasz nem olyan egyszerű, mint Átutazó, vagy efféle. A kultista merre van, aki a falat létrehozta?
Crispin közéjük áll, a csapat és a mélységi közé. Na ne... ne most kezdje el feláldozni magát! A fehérhajú majdhogynem-fajtárs, de mindenesetre barát pedig a fal elé áll. - Gustav Király a nevem!
Az elégedetlenségtől inkább szitkozódni lenne kedve, ám amikor a fehér hajú tünde megszólal, részint emiatt, részint talán a félelemtől való idegbeteg reakciói miatt nevetni kezd.  Megijed a visszhangtól, így gyorsan eltakarja kezeivel a száját. Vár, hátha talán történik valami, de... nem. Egyelőre. Így hát ő is a fal elé áll, próbálva nem meghalni nevetésben, hátha ez segít valamit.
- Átutazók vagyunk! Déliek! Hazafiak! Elszánt harcosok, akik nem adják fel. Át szeretnénk jutni, lennél oly szíves, fal, kérlek, és átengednél minket?
Azonban a felirat csak ugyanúgy villog. Nem... nem fognak távozni.. De akkor mit kellene mondani?.. Crispint közben megtámadja valami fekete cucc, aki igyekszik egy cseppkő mögé bújni. Ezek a gyönyörű képződmények ki hitte volna, hogy csatában is használatosak lehetnek...
- Ez kitől kérdezi egyáltalán? Ha azt mondom, hogy Egregoros, mi történik?
Nos, kimondta. És nem történik semmi. Remek...
Nem. Nem. Ez így nem lesz jó. De nem tágíthatunk. Utálom, amikor csak egy-egy szavakból kéne rájönnöm valamire. De legalább még nem lőnek ránk árkánlövedékeket...
Lance ezúton kitalált ötlete már jobbnak hangzik. Annyira zavaró, hogy az a fal csak hallgat...
- Miért akarja, hogy távozzunk? Nem vagyunk méltók valami miatt?... - Majd a mélységihez fordul. - Az északiak miatt védelmezi a palotát?
Mina rémülten és lelkesen pislant oda, ahol Crispint próbálja fojtogatni a fekete víz. A kardjával védi magát, így egyelőre nem tesz semmit, ugyanis ha arrafelé varázsolna mondjuk egy éjlángot vagy árnytűt, inkább a férfit sebezné meg vele...
- Hurry! - kiáltja a holdcsókolt a tündék nyelvén. Itthagyni? Na persze, abból nem eszik...
- Távozz! - nyögi Lance.
Pislog párat. Ha Lance megoldása lesz az igazi, hát falnak megy... pedig elég esélyesnek látja. Nagy levegőket vesz.
- Mi a neved? - próbálkozik, saját anyanyelvén kiejtve a szavakat, pont ugyanúgy, ahogy a felirat mutatja... hátha csak arra kíváncsi a fal, tudnak-e olvasni... De semmi reakció ezúttal. Crispint pedig újabb kéz vagy csáp vagy tudja az ég, hogy miféle fojtogatja...
Nem-nem-nem. Crispin, nem ma fogsz meghalni.
Damien is így gondolja, tőreivel vág bele a csápba, mely fogvatartja ismét a holdcsókolt nyakát. Persze úgy, hogy azért őt magát ne vágja meg... az kéne még... viszont Crispin kardja az, ami inkább megoldja a dolgot.
- Használd a fáklyát!
- kiáltja Damiennek.
- Senkik! - kiáltja el magát Mina. - Senkik vagyunk! - Hátha...
- Míria von Eichenschild. - mondja ekkor Lance, aki körülbelül végig a neveket találgatta. Mire a felirat ezt írja: "Üdvözöljük, úrnő".
Na most jött el az ideje a szemen való kiesésnek. A szótlan elfnek úgy látszik, jól vág az esze. Kifújja a levegőt. Örömujjongásban kéne kitörni, erre... csak azt a lehangoló érzést tudja felfogni magában, hogy ennyire bénák voltak, mindannyian. De legfőképp ő maga.
Damien fújtat egyet és megcsóválja a fejét. Majd óvatosan a feketeséghez tartja a lángot.
- Nem! - kiált, mikor látja, hogy Crispin még mindig fogságban van, de ekkorra már a segítségére siettek... várakozva és feszülten várja, hogy kiszabadítsák, majd követi őket a falon át.
Crispint ekkor hirtelen felkapja a nagy feketeség egy része, és jókora íven keresztül levágja a földre... ez fájdalmas lehet... a fáklya pedig a földbe hull, és sötét lesz. Mina is éppen csak érzékel valamit. - Ne bántsd! Engedd át! - kiáltja nyilván a mélységinek Lance, mely egészen megható, ahogy védelmezi a bajtársukat. Mondjuk az eddig sem volt titok, hogy ismerték egymást már régebbről. Crispint ismerve a becenevek terén viszont nem lehetett tudni, hogy ez a régről fél óra vagy akár évek.
- Kitartás! Lesz fény! - ritkán fogalmaz ilyen röviden, most viszont kénytelen, nehogy itt bepánikoljanak a népek... Nyomban meg is idéz egy kis fénysugarat a szemeiből.
Meglátja Crispin fegyverét tőle balra. Arra biztosan szüksége lenne, úgy vette észre, nem egyszerű fegyver az, valami bűvöléssel is rendelkezhet, ha viszi a csápokat. A holdcsókolt eltakarja a szemét - ja tényleg, biztosan tőle nem lát semmit...
- Dobjátok ide a holdezüst fegyveremet! - kéri, de barátja nem éppen így gondolja. Saját maga veszi kézbe a fegyvert s döfi a lénybe. - A kezébe is nyomhattad volna akár - jegyzi meg Damien, Mina pedig pörögni kezd. Fogalma sincs, a Szédítő tánc mennyire hathat egy mélységire, de muszáj megpróbálnia...
Lance úgy látszik, szintén elszenvedett a mélységitől egy csapást, ugyanis hanyattvágódik és a csordogáló feketeség partjára érkezik meg.
- Kihehhee. Kevés vagy még ide, vámpírlány. Te csak mágiát használsz, ez nem az a szint, amihez szokva vagy.
- ÁÁÁÁH..... - kap a fejéhez és összegörnyed, kétségbeesetten próbál váltogatni a pozíciók közt, ám bármit tesz, nem változtat azon semmi, hogy majd széthasad a feje. Csak azt reméli, nem lesz rosszul... azaz még rosszabbul, és nem adja vissza a vacsoráját. Vagy ebédjét. Milyen napszak is van?! Tudom. Tudom, te mocskos átkozott, tudom, de mi mást tehetek, nem fogom hagyni a társaimat bántani...
Crispin megidéz egy rakás sötétséget, Lance pedig elkiáltja magát. - Hagyjátok a fenébe, és gyertek inkább!
viszont meglepően logikus. Viszont egyvalami azért nem hagyja nyugodni. - Hát, ha hagy minket! ... Mindegy, Crispin, jöjjön!
Damien valamiféle tünde nyelvű szitkozódással, Mina pedig őt követve surrannak át a falon, nagyban szemezve a holdcsókolttal. Ha most áll le hősködni, megnyúzza, az szent... Rajta kívül mind a fal túloldalán vannak már. Lance és Damien társaságában aggódva figyeli, sikerül-e átverekednie magát a cseppkövek között a nagybeszédűnek. Hála a jószerencsének és ügyességüknek végül mindannyian a túlpartra jutnak. A túloldalra legalábbis.
Az utolsó menekült a falnak támaszkodva liheg, mellkasára téve a kezét.
- Ez....közel volt. Meghalhattunk volna... - Majd köp egyet a földre. Jól megszorongatták. Te jó ég, ha azok a fegyverek nem működnek, akkor talán mélységimartalék lesz... itt a szemük előtt... Pici sárkánykája ismét előbukkan, szegényke az árnyékokba húzódva élte túl a megrázkódtatást.
- Ez nagyon nem úgy sült el, ahogy terveztem... - Ezzel esélyesen nincs egyedül.
Nem hiszi el. Sikerült. Mindenki túlért. Korábban is megpróbálkozhattak volna a meneküléssel, de valami hajtotta őket, hogy esetleg legyőzhetik, a hiúság és a remény...
Amint megszűnik a mellkasát fojtogató aggodalom, hogy esetleg nem mindegyikük ér át épségben, felnéz az ég... irányába, szóval hátrahajtja a fejét a barlang mennyezetére bámulva egy pillanatra, majd Crispinhez rohan, és gyorsan, hirtelen köré fonja a karjait, majd a következő pillanatban vissza is húzza őket.  - Ne merészeljen többször ilyen halálközeli állapotba kerülni, kérem. - motyogja fáradtan. Szegény áldozata pedig oylan rémültnek tűnik, mintha ő is valami mélységicsáp lenne...
- Öhmmm...oké.
- Gyújtsd meg a fáklyát, kérlek. - nyögi Lance, miután leült és ő is nekitámaszkodott a falnak.
- Ja, persze, a fáklya... - Damien szótlanul, kissé remegő kezekkel tartja fel a fáklyát, Mina pedig előkotor némi tűzszerszámot és óvakodva bírja lángolásra a fáklyát.
- Nézzük, mit rejt az az ajtó...  
Kicsit úgy érzi, mintha álmodna, vagy ilyesmi, nincs teljesen tisztában vele, hogy most került-e ide, vagy már régóta itt van, vagy ki is ő, vagy mi a fene van.. Pár pillanat alatt gondolatmenete visszarázza a jelenbe, bár még kicsit kábán pislog az előttük álló ajtóval. Ó, remek. Még egy akadály. Áll és nézi, ahogy a férfiak megpróbálnak bejutni rajta. Aztán rájön, hogy Damient még meg sem ölelte, így odafordul hozzá és nyomban pótolja ezt. Közben természetesen figyel, hogy az ajtó nyílik-e, melyen Crispin leskelődik át a kulcslyukon, s Lance megpróbálkozik kinyitásával, ám az zártnak bizonyul.
- Oké, úgy néz ki, hogy tiszta a terep. - biccent a fehérhajúnak az ezüsthajú.
Mina turkál egy kicsit a hajában, majd elővesz egy egyszerű, fekete hullámcsatot. - Ez megteszi vajon tolvajkulcsnak? - lép oda és babrálni kezd a zárral, majd átadja a terepet Crispinnek, aki tőrével sikeresen feltöri azt. Nyitás után a holdcsókolt egy ideig megáll hallgatózni.
- Oké, tervek, hogy hogyan találjuk meg a tisztet?
- Nézelődni kell, máshogy nagyon nem fog menni. Az se hátrány, ha nem vesznek észre, nem fogunk tudni ott elmenekülni, ahonnan jöttünk. - csatlakozik a tervezéshez Lance. Valóban, még ha annyi lenne a feladat, hogy bejussanak, elintézzenek mindenkit és kész... bár ekkora harchoz megint csak nincs túl sok kedve, de mégis kevésbé konkrét, mint egyetlen darab tisztet megtalálni.
- Ha már ott tartunk... nos, a főbejáratot valószínűleg kívülről őrzik. Ha megvan, amiért jöttünk és menekülni kell, esetleg tudok sötétet idézni. Csak előtte jól nézzék meg, merre kell futni és ne tévedjenek el. Elég, ha az északiak nem látnak minket.
- Ha szerencsénk van, és olyan helyen van a tiszt, ahol más nemigen figyel... Mina le tudja bénítani, az alatt a kis idő alatt kell gyorsan cselekednünk.
A vámpír bólint. Ez a páros gyakorlatuk eddig mindig működött.
Viszont odafönt már várja őket valaki... egy férfi ül békésen egy padon, kezében egy rájuk szegezett puskával, mellette pár rövidebb változat meg láncok. Csodás.
- Szóval ti csaptatok ekkora ricsajt. Hadd segítselek ki titeket, szívesen elvezetlek a tisztekhez, amint átadtátok minden fegyveretek és megbilincseltétek egymást. Te pedig, vámpírlányka, aki bénítani tud, ha észreveszem, hogy varázsolni próbálsz, gyorsabban fog elsülni a fegyverem, mint hogy sikerüljön. Értve vagyok?
- Oh, hááát...üdvözletem neked is, dicső Északi polgár! - Jaj ne, ne kezdje ezt már megint... Minden ellenségnek nyalizni fog? Bár tagadhatatlanul szórakoztatóbbá teszi a dolgot, mintha csak utálatos dolgokat káromkodna irányába, de akkor is.
- Igazából...van más választásunk?   - teszi le fegyvereit megadóan. Túl gyorsan... Nyilván csak konfliktusmentesen akarja kezdeni a dolgot, de akkor is. Lance megvakarja a tarkóját, és csatlakozik hozzá. Ezek mindig egy cipőben járnak vajon? Némely helyzetben idegesítő. Pedig Lance már ügyeskedett ma, nem is kissé...
Hát ez fantasztikus. Egy akadály letudva, jöhet is a következő. Damien vesz egy nagy levegőt, Minának sírni lenne kedve, de nem véli a mostanit jó időzítésnek.
És ha én magam vagyok a fegyver? Mondjuk megbilincselve már nem lenne az.
- S ha nem tennénk, mi történne? - teszi fel óvakodva a kérdést.
A fegyver kattan egyet, ami elég fenyegető... - Mi olyan nehéz ebben, galambom? Kövesd a többieket.
Megforgatja szemeit. Damien lepakolja két holdezüst tőrét, még mielőtt valami baja esne Minának, ő pedig azt az egyet, ami van...
- Nagyszerű. - mosolyog rá az északi. Szívesen visszamosolyogna, ehelyett csak kőkemény, komor pillantással viszonozza. Utálja, ha megfosztják a fegyvereitől még ha nem is ezek azok igazából... A férfi ezek után egyik kezével elengedi mennydörgő csövét, és hat-hét vaspántos bilincset vesz elő. - Most pedig ezeket akaszd rá a többiekre.
Óh. Hát ez csodálatos lesz... csak azért kellett őt kinézni, mert ellenkezett, igaz? Most a többiek fölé helyezik... ez is a megaláztatás része... nem akarja ezt tenni velük, nem akarja bántani őket...
- Nem gondoltam volna, hogy itt kezdődik el a bilincselős téma... ágyban jobban örültem volna neki...
- Valahogy sejthette, hogy a holdcsókolt valami ilyesféle hozzászólással gazdagítja a napjukat. Vörös lesz, akár a rákok a tányéron...
- Nem veszed észre, hogy ez nem az az időpont?  - szól rá Lance, mintha csak valami házsártos házaspár lennének... Ajka akaratlanul is megrándul a fiúk szóváltásait hallgatva. Meg is enged egy mosolyt. Azzal ugyan senkinek nem árthat. Bár az a puska eszméletlen módon zavarja.  Francba is, most komolyan rám vártok...?
Lassú és kimért mozdulatokkal nyúl az egyik bilincsért, Damien pedig feszülten követi a fejével minden mozdulatát. Mina pedig az északival szemez, s beveti eltervezett mozdulatát, mely ha sikerül, akkor a fegyveres nem tud mozdulni, ez idő alatt pedig oldalra lép és kiveri kezéből a puskát... Crispin pedig előrerohan és az északit támadja valamiféle karjára csatolt rejtett pengével, Lance a puskájára lép... a férfi pedig ennyit mond: - Domine mei, judica mea.
Ez utóbbi kté szóval kapcsolatban fájdalmas emlékei vannak. Most sem csalódik. A szent szavak beletépnek, marják a húsát, lelkét, emlékeztetik az átokra, amelybe született.
Na végre. - örül meg, hogy a többiek is beszállnak a harcba, Damien is igyekszik visszaszerezni tőreit, Mina pedig fájdalmas nyögés kíséretében torpan meg, összes izma megfeszülve és minden idegszálával abban reménykedve, hogy a rajta kívül levő négy személy csak elintézi majd a dolgot. A biztonság kedevéért még egyszer belevilágít a katona szemébe, minden erejét összeszedve. Viszont a láncok hirtelen életre kelnek, pisztolyokat kapnak... magukhoz, és dörrenések következtében Mina szúró fájdalmat érez a vállában. Páncélja szerencsére nagyrészt megvédi. Lance is kapott valahol egyet, Crispinnek pedig a válla sérült meg... Megpördül és a falnak támaszkodik.
- Maradsz, ahol vagy! - s tőrét rántja elő, Lance pedig torkon szúrja végül az inkvizítort...
Crispin felsóhajt és előkotor egy minden bizonnyal gyógyitalt a táskájából, majd felhajtja. A seb varázslatosan gyógyul be rajta. Szerencse, hogy felkészült.
- Ideje lenne innen lelépnünk a fenébe. TÚl nagy zajt csaptunk, nemsokára jön az erősítés. Amúgy...ez király, mert most meg nem tudjuk, hogy hol találjuk meg a tiszteket. Egy északiakkal telezsúfolt épületben vagyunk és egyikünk se ember, hogy akár csak magára tudja venni az inkvizítor ruháját álcaként...bár van egy álcaláncom, de az meg egy öreg ember képét takarja, ez pedig egy suhanc volt csak...

- Nem mehetünk el. Most nem. - jelenti ki Lance, bár.. Mina szerint a sötételf nem arra gondolt, hogy lépjenek le innen és ne teljesítsék a küldetést.
Már majdnem hagyja, hogy eluralkodjon rajta az elkeseredés, amikor Crispin egyik szavára felcsillan a szeme. - Nekem van... én tudok embernek kinézni. - mondja, lehetőleg minél kevesebb szót ejtve a konkrétumokról, arra az esetre, ha még egy északi hallgatózna valahol. - Bár fogalmam sincs... női inkvizítorok vannak? - érdeklődik fojtott hangon, majd hagyja, hogy a mágia átjárja a testét, s vörös szemei kékre változzanak, arcbőre természetesebb színt öltsön, fogai látványa is emberivé alakuljon...
- Nyugi Lánci, nem is ter…..mi a franc? - rökönyödik meg Crispin. Majd válaszol, kissé kábán. - Ja, vannak... személyes tapasztalat.
Elégedett vigyorral konstatálja az elért hatást. - Á, értem. Nekem még csak hímneműhöz volt "szerencsém"... - emlékezik vissza a temetőbeli kis kitérőjükre. Nem túl szép történet volt.
- Nem is tudom.... egy próbát megér. Vedd magadra légy szíves az inkvizítor ruháit. A bilincseket magunknál tartjuk, lazán a kezünk körül, mint ha meg lennénk láncolva - de igyekeznünk kell a többieket. Ez az inkvizítoros álruha csak arra az esetre használható - szerintem - hogyha még is összeakadunk valakivel. Akkor Te lennél a fogvatartónk - legalább pár másodpercet nyernénk, mire rájönnek a turpisságra. Tovább ezen a folyosón, gondolom... de onnan hova tovább?
Óvatosan kipillant a folyosóra. Ez a terv... Most komolyan? Ővele akarják felvetetni az inkvizítor ruháját? Ráadásul egy férfipáncélt? Vele? Aki egy vámpír, ez az izé meg ki akarta őket nyírni? Hát valóban rá fog peregni a plafon, az biztos... egy.. férfipáncél... jó, a háború nem a divatról szól, de akkor is...
- Felveheted, baj nem történhet - vonja meg a vállát Lance Kalver nevezetű tündéjük. - De az egyik pisztolyt is vedd fel, hátha tovább beveszik.  - Crispin kérdésére csak ennyi a válasza: - Ezt csak akkor tudjuk meg, ha ott vagyunk, nemde?
-Most komolyan azt akarják, hogy itt helyben átöltöttek?... Jó, rendben, de ha leskelődnek, kivilágítom a szemüket. - mondja csak úgy viccből, azt a képességet még egy ideig pihentetnie kell... majd tűzvörösen szorosan a falnak simul, lekapcsolja magáról Nachtraben-páncélját és belebújik az inkvizítoréba. Meglehetősen ódzkodva. Mintha attól félne, hogy már a ruha érintése is megsebzi.
- Crispin, magának valami csodálatos tervei tudnak lenni. Vagy neked. Mindig elfelejtem, a tegezés fázisában járunk-e vagy hol, jelen esetben szerintem ez elnézhető... - sóhajt, Damien pedig mosolyog rajta. Értékeli az iróniát. Lance tanácsára egy pisztolyt is a kezébe vesz, bár ettől még sokkal inkább kirázza a hideg. Az biztos, hogy használni nem fogja, olyan óvakodva tartja, mintha attól félne, bármelyik pillanatban eldurranhat.
- Csodásan nézel ki..
- Szerintem felismerünk egy rangidős tisztet. Vagy azt mondjuk, újak vagyunk és neki viszünk jelentést. Talán még azt is megemlíthetjük, hogy baj történt... - von vállat. Csak találják meg... Halk sóhajjal követi a többieket.
A folyosón idővel csatazajt hallanak átszűrődni a falakon. Micsoda? Máris?
- Oké, itt az idő erre! - sóhajt Crispin, majd hirtelen láthatatlanná válik a feje és a nyaka... Majd kidugja a fejét leskelődni. Áh, szóval ez erre volt jó. Kiderül, hogy Crispinnek is vannak trükkök a tarsolyában. Damien is elismerően bólint, majd várja, mi jelentést hoz majd a leskelődő. Fölöslegesen nem akar megjelenni, ha nem muszáj.
- Oké, az északiak csatáznak valakivel a túloldalon. Nem kéne becsatlakoznunk a harcukba, de legalább a hangunkat elnyomja a csatározás. Megérkeztek az embereink. Bár lehet, hogy van egy-kettő tiszt velük, de az igazán fontosak inkább valami központibb helyet foglalhatnak el, ahonnét futárokkal tartják fenn a kapcsolatot a harcoló egységekkel. Én azt javasolnám, hogy menjünk tovább, kerüljük meg az északiakat. Sejtésem szerint a felsőbb szinteken lesz az, akit keresünk. - ad jelentést, valamint további ajánlatokat. Lance egyetértően bólint.
- A kérdés, hogyan jutunk át teljesen észrevétlenül?
A problémák, mindig csak a problémák... - Tudok sötétséget is csinálni. Persze akkor ti sem láttok, meg aki úgy húsz négyzetméteren belül van, annak is biztos feltűnne. Szerintem csak bízzunk a bilincsekben.
- Igenis, úrnőm - vigyorog Damien, mire szívesen oldalba bökné jó erősen, de az nem lenne túl inkvizítoros... úgyhogy csak megy tovább.
Szépen csendesen vonulnak az oroszlán barlangjában. Közben MIna nagyban nézelődik, szíve hevesen dobog a torkában. A palotában vannak! Az Eichenschildi palotában, ami az északiak kezén van! És ő egy inkvizítor páncéljában flangál fel s alá, akit az imént öltek meg! Anyu, apu, most figyeljetek... Valamiért megint eszébejut Leo. De hogy miért...?
Egy csapat jön velük szembe, akik közül az egyikük sisakot visel és ruhája is feltűnően díszes.
- Megállj. Kik maguk?
Remek. Ismét megállítják őket. Akkor most jöhet az, amiben a csapatból talán pont neki van a legkevesebb tapasztalata. Miért nem tanulta meg ezt a képességet átrakni bárki másra...?
- Deus vult. - szinte érzi, ahogy arcocskái vörösebb színre váltanak, és meglepődik, hogy nem égett le a nyelve. De ezt... Mindig is ki akarta mondani. Mindig. Csak valamiért sosem vitte rá a lélek. Most is szinte csak maguktól jöttek a szavak... hát ez hihetetlen, mi lesz belőle?! - Ezek itt a rabjaim. Aranyos kis tündecsapat, igaz? Megpróbáltak beosonni, de elkaptam őket.
- És miért ide hozza őket? Zárja be a pincébe.
Nos, ez még nem olyan vészes. Ezt még túl tudja élni. Csakhogy minden alkalommal ki kell találnia valamit.. de nehéz így kommunikálni.. mégis hogy csinálja valaki ezt életmódszerűen?
- Úgy gondoltam, jobb, ha valamiféle feljebbvaló is látja őket... Nem közönséges rabok ezek. És talán még valamiféle információt is kicsikarhatunk belőlük. Például hogy hogy jutottak... hogy jutottak be ide a belső kamrákon keresztül... - vonja fel jelentőségteljesen a szemöldökét, majd végigméri a csapatot, olyan tekintettel, mintha csak holmi jóféle marhákat vinne a vásárra. Reméli, később nem nyúzzák meg ezért.
- Hát ezzel sikerrel járt. Menjen, csatlakozzon a védőkhöz, én kikérdem őket.
Jajj ne. Nem. Nem szabad elválnia a csapattól. Együtt kell maradniuk... Védők?... Nyilván a harcolászó felek egy részére gondol. De vajon kivel harcolnak? Lehetetlen, hogy máris frontális támadást intézett volna a csapatunk. Vagy mégsem?
Elgondolkozik pár pillanatig. - Tehát ön a rangidős. Nos, jó szórakozást a fiúkhoz... - hajtja meg a fejét kissé, majd még egy pillantást vet a csapatra, s elfelé kezd sétálni. Remek. Most itt kéne hagynia őket?... Igyekszik megközelíteni egy nagyobb tömeget, melyben elvegyülhet, s onnan figyelheti, mégis hová viszi őket a tiszt... már, ha ő az, akit kerestek..
- Ő a rangidős? Ugyan már, csak viccelsz, te ribanc. Bár eléggé fenyegetően néz ki, azt meg kell hagyni. De a rangidős tiszt az embereivel lenne a harc sűrűjében. - néz rá idegesen. Majd megrázkódik kissé. - Akkor most jön a kínzás rész?
Hogy hívtál engem? Nahát, ezért még számolunk, ez igazán fájt a szívemnek...-  gondolja sóhajtva. - Téged meg ki kérdezett? - vág vissza. Egy északi biztos ezt tenné, főleg egy ilyen megszólalásra... sőt, még durvábban is. - Kormos. Bár a kormot valahogy lemosták rólad, azt látom. Na látja, uram, mondom én, hogy nem egyszerű népség ezek, esetleg bemutatkozhatna nekik személyesen, hogy ne legyenek efféle... kételyeik - mosolyog gonoszul, legalábbis reméli, gonosznak tűnik, közben viszont csak a kuncogását próbálja visszafojtani...
A páncélozott északijuk viszont megelégelte a dolgot, a csatázó felek irányába néz, majd vissza rájuk. - Nincs erre idő, nagyobb gondjaink vannak. Kötözzétek össze őket. - int két katonájának...
- Uh, kötél? Ez nem túl kedves... - Na, pedig a bilincsek tetszettek neki... - Úgy látszik, hogy az útjaink elvállnak, cukorfalatka. Majd a kihallgatáskor gondolok rád - dob egy puszit neki a levegőn keresztül. Hogy játssza ő is a fejét.. Csak remélni meri, hogy ezek a játékok nem mocskolják be az egész lényét, s az egész viszonyát bárkihez. Damien vajon mit gondolhat?
- Vezessetek el, minél messzebb ettől a förmedvénytől.... - Ja, biztos förmedvénynek tűnhet, egy férfipáncélban. Egy vámpír. Aki embernek néz ki jelenleg.
Csak szeretnéd, hogy a te cukorfalatkád legyen - vicsorog-vigyorog Damien Crispinre, mire Mina még vörösebb színre vált. Próbálja megőrizni tekintete hidegségét.
- Ha tudsz még gondolkozni az üvöltéseid közepette... - mosolyodik el kedvesen, majd helyet ad a katonáknak a kötözéshez...
Lance csak passzívan hagyja, hogy megkötözzék... Mi lehet a terve?
A csatazaj egyre hangosodik. Az északiak szorulnak vissza. A katonák a bilincseket kötnék ösze, azonban feltűnik nekik a kis bibi... a kis csalásuk... - Uram, ezek meg sincsenek rendesen bilincselve. - S már nyúlnának a fegyvereikért... A manóba.
- A kollégára vessen, én aztán nem tehetek róla…
Felháborodottan kerekednek ki a szemei. - Micsoda? Meglazították a bilincseket? - sétál oda s kezdi el végignézni egyenként azokat. - Agyafúrt átkozottak.
Lance erre a levegőbe repül, mire őszinte meglepettséggel lép hátrébb. Ilyet is tud?!.... Hála az égnek, mert túl sok terve erre az esetre már nem lett volna, képességei bevetésén kívül. Azonban el is kezdenek durrogtatni. A tünde visszaesik a földre, látszólag sérüléstől mentesen, viszont az ő csapását is kivédték.
- Orgyilkosok. Micsoda meglepetés déltől.
De... De ők nem is.. Vagy mégis? Hát, mindegy. Valahogyan egész viccesnek találja, hogy leleplezték őket. Most a csapat végre egyszerre harcolhat. Az összetartás szinte csak úgy száguld az ereiben. Nem tudja, jól választott-e, de úgy érzi, igen. A sötét tünde mindenesetre itt van az oldalán, s egy másik is, valamint az ő barátja, egyiküknek sem eshet baja, bár még korántsem ismerik egymást olyan közelről, de a bajtársaknak muszáj megvédeniük egymást...
Crispin az egyik északi mögé surran, de valami irtóztató sebességgel. Nem természetes mozgás ez. Lance kardját fogvatartják, így ő azt próbálja kiszabadítani. Ha harc, hát legyen harc... Damien előkapja két holdezüst tőrét, melyet szerencsésen nem tudtak eltulajdonítani tőle, majd egy olyan északit környékez meg, melyet sem Crispin, sem Lance nem támadott még pusztítási szándékból. Mina pedig a Lance-et inzultáló fejét támadja egy Árnytűvel. Az azonban lepattan a sisakról. Crispin döfése úgy tűnik, sikerrel járt. Mindezek után fegyvere élesen villan, de szerencsére nem az ő szemükbe... Két kardjával két emberre is támad, ám csak az egyiküket sikerül megsebesítenie. Másikuk a mennydörgő cső nem annyira fájdalmas végével mér rá egy ütést, amitől hátratántorodik. - Kvanyád… - dicséri csodaszép szavakkal az északit. Bár ebben a helyzetben tényleg nem lehet hibáztatni.
Damien hátulról igyekszik becserkészni egy katonát és torkára húzni szép piros vonalat az egyik tőrével.
A vámpír igyekszik megkönnyíteni mindhármuk dolgát azzal, hogy a rangidős tisztet s még egy északit Mina úgy dönt, megkönnyíti mindenki dolgát, s a rangidőst, akit el kell tennük láb alól, valamint még egy északit megállít mindenféle mozgásban az Utánzással. Így mind Lance, mind Crispin kardjai húst érintenek.
Mintegy isteni közbeavatkozásként - emberi az ugyanakkor, és egyéb faji - nyílik az ajtó és Hellenburg díszeibe öltözött katonák rontanak be rajta. Boldogan mosolyogva nézi, ahogy a két sereg egymásnak esik, s az északiak vannak hátrányban. Sikerült. Megtették, amit megkövetelt a haza. Közben eszébejut, miféle szépeket művelt itt az akció közben drága tündéivel, és tervezgeti, hogyan fog tőlük bocsánatot kérni. Talán egy ölelés majd megteszi? Mindenesetre egy széles vigyort megereszt, majd deaktiválja a humanizáló mágiáját, így ismét teljes mértékben fajának megfelelőnek tűnik. Annak, ami. Egy inkvizítorruhás vámpír. Apropó, valamikor vissza is kellene öltöznie a rendes ruhájába, nemde?
Ekkor meglátja Rudenz királyt, s kipirult arccal fogadja. Elfáradtak. Elfáradtak, de legalább sikerrel jártak.
- Nocsak, szép munka. És még életben is maradtak. Menjenek, élvezzék ki a győzelmet, mi feltakarítunk.
Ösztönből elneveti magát. Fogalma sincs, mit gondolhatnak róla, így, ebben a ruhában, de őszintén, nem is érdekli. Damien ráteszi a vállára a kezét, amiből vajmi keveset érez, a fájdalmon kívül, így felszisszen.
- Bocsi..
- Ugyan - nevet, kissé hisztérikusan. Kelleni fog egy kis pihenés. És egy kis étel. Aztán majd egyszer jól megölelget mindenkit. - Semmi baj. Egyáltalán semmi baj nincsen.

Felhasználó profiljának megtekintése

6 Re: [Ostromjáték] Palota on Szer. Aug. 08, 2018 4:51 pm

Lance Kalver

avatar
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos
Nagy megkönnyebbüléssel estem be a műveleti központba, és fáradtan leültem a fal mellé. Azonban alig vettem két levegőt, amikor egy magas, csontosabb arcú férfi a Hellenburgi Palotaőrség egyenruhájában belépett. Körülnézett, és rám, meg még két emberre mutatva megszólalt.
- Maga, maga... és maguk ketten. Utánam. - Mondta, majd megfordult, és elindult. Megnéztem, kik mozdulnak meg velem együtt. Megkönnyebbültem, amikor ismerősöket láttam: Crispint, ahogy a már ismerős sárkánygyíkját piszkálja, és a vámpírt az ő sötét tünde barátjával.
- Lance. Mina. Damien.
- Jó reggelt, Lance.
Köszöntek mindketten, én pedig viszontbólintottam mind a három ismerősnek. Nem tudtam kivenni a katona hangjából, hogy most hova is megyünk éppen, de fellöktem magam fektemből, és felkötöttem az övemre Fragarachot.
- Végre megnézzük magunknak a palotát belülről? Csodááálatos. Hallod Draci, megyünk palotást járni! - Mondta Crispin, tehát ő valahonnan többet tudott, mint én, ez talán jó dolog, akkor ő biztos tudni fogja azt is, hogy ott mit csináljunk. Közben ő igyekezett a gyíkjára erőszakolni valami fémdarabot.
- Hiába húzod a fogad, akkor is felkerül rád a vasállkapocs, hogy rohadjál meg.... - Erőszakoskodott, akárhogy is ellenkezett az állat. Végül elindultam az őr után. Mit tartogat nekünk ez a nap? Barátságos katonát biztos nem. Úgy ment előre, mintha ott se lennénk, amíg oda nem ért egy nagyobb méretű katonai sátorhoz. Ott visszafordult felénk, és beinvitált.
- Összegyűjtöttem őket, ahogy felséged kívánta. - Hajolt meg a katona, mire az ott könyöklő férfi csak bólintott.
- Helyes. Leléphet. - Mondta, és mire odanéztem, az őr már el is tűnt. Meghökkentem azon, hogy ki elé vezettek. Sok mindent el tudtam volna képzelni, azt pont nem, hogy Dél királyával találom szembe magam, de ezen túl kellett lendülnöm.
- Szolgálatára, felség. - Mondtam meghajolva, miután felocsúdtam.
- Üdvözöljük... felség - Szólalt meg a vámpírlány is egy fejhajtással. Rudenz király egy intéssel jelzett, hogy felegyenesedhetünk.
- A formaságokat későbbre, sok dolgunk van. Észak fogságba ejtette Míria von Eichenschild bárónét és uralma alatt tartja a palotát. Nem fogok zsákbamacskát árulni... - Mosolyodott el a király, bár nem volt túl vidám - … nem állunk jól. Fontos, hogy megszerezzük a palotát.
- Míria von Eichenschild? - Kérdezett vissza Crispin, miközben egy jól hallhatót nyelt. Úgy éreztem, nem felhőtlenül boldog. - Tehát a feladatunk az lenne, hogy kimenekítsük őt onnan, és a palota védelmét is meggyengítsük? Gondolom a sereg egy része támadást indít a palota ellen. Van információnk arról, hogy mekkora erők tartják megszállás alatt? - Kezdte el a kérdezést. Ez volt az a Crispin, akit én ismerek. Meg kell adni neki a szót, és máris ömlik belőle a mondanivaló, vagy jelen esetben a kérdések. Azért érdekelt a sztorija, hogy honnan ismerős a név neki, de úgy gondoltam, hogy ezt meg tudom kérdezni akkor is, mikor kiértünk.
- Azt tudjuk, hogy a bárónőt milyen körülmények közt tartják fogva? - Tettem hozzá.
- Ha az északiak megneszelik, hogy támadunk, akkor lehetséges, hogy a bárónővel fognak minket zsarolni, esetleg... rosszabb...? - Bukott ki Minából is.
- A bárónő már nem számít, ugyanis lehetetlen kiszabadítani. Hacsak nem akarnak berontani az északi táborba a városfalakon kívül, ahová vitték. A palota azonban magában is fontos jelkép a város számára, valamint egyéb stratégiailag fontos jellegei is vannak. Három szakasz frontális támadást indít a kapuk ellen, maguknak azonban más lesz a feladata. Tudunk róla, hogy a palota alatt kiterjedt barlangrendszer húzódik, amely egyenes összeköttetésben áll a belső kamrákkal. Nemrég pedig sikeresen feltártunk egy járatot, amely kívülről a barlangokba vezet. - Mondta, mire Crispin motyorászott valamit maga előtt, majd elkezdett hangosan gondolkodni.
- Valószínűleg az északiak is tudnak a barlangrendszerről, így némi védelmet biztosítanak a számára. A lényeg a csendes behatolás lenne. Ez menni fog. Tehát a barlangon keresztül be a belső kamrába, lehetőleg még gondolom a támadás megkezdése előtt és bent elég nagy bulit csapni ahhoz, hogy a védők ne tudjanak teljes mértékben a harcra koncentrálni?
Kifújtam a levegőt, konstatálván, hogy nem kell a táborukba behatolni, az nagyobb falat lenne, mint amit én túl tudnék élni. Figyelmesen hallgattam egyelőre.
[color:3d2a= #CC0000]- Ezúttal.. kapunk fáklyákat? - Tette fel a vámpírlány az elég egyszerű, de annál fontosabb kérdést, viszont a király rá se hederített.
- Így van. - Bólintott a király Crispin felé. - Az lenne a legjobb, ha megtalálnák és semlegesítenék a helyi rangidős tisztet és az esetleges utódját. Ez megtöri az északi erők szervezettségét annyira, hogy a roham sikeres lehessen. - Magyarázta, aminek a férfi láthatóan örült, szinte hallottam, ahogy dörzsöli össze a tenyerét a fejében.
- Óh, abban már van tapasztalatom. Van bármi információnk arról, hogy hogyan nézhet ki a rangidős tiszt? Nem szeretnék csak vakon bóklászni a palotán belül, körülvéve mocskos északiakkal és keresgélni őt. Ennyi kérdés a részemről, a többit majd úgy is helyszínen tapasztaljuk meg. - Fejezte be.
- Bármi egyebet tudunk arról a tisztről? Ha nyílt harcra kerülne a sor. - Mindig meg kell ismerni az ellenséget.
[color:3d2a= #CC0000]- Pontosan hová fogunk érkezni, ha... amikor kijutunk a barlangrendszerből? - Kérdezte a vámpírlány óvatosan.
- Egy befoglalt kastélyt nem lehet felderíteni. - Rázta meg Rudenz király a fejét nagyot sóhajtva. - Ezek olyan kérdések, amiket maguknak kell felderíteniük. Maguk lesznek az elsők, akik bejutnak. Ha jobb, gondoljanak magukra úgy, mint a felderítőkre. Ha bármi ilyet látnak... -  Dobott elénk az asztalra egy kis bőrcsomagot, ami rögtön szét is bomlott, és három-négy különböző katonai rangjelző plecsnit fedett fel. - … akkor jó helyen járnak. Leléphetnek. - Bocsátott el.
- Niiiicee… - Hallottam fél füllel Crispin suttogását, szinte egy sóhaj volt. Még egyszer meghajolt.
- Ki fogja megmutatni nekünk a barlang bejáratát?
Tette még fel az utolsó kérdését, teljesen jogosan. Közben érdeklődve néztem a rangjelzéseket. Egy aprót mozdult a kezem feléjük, mert el akartam venni őket, hátha segítene a kastélyon belül túlélni, de aztán gyorsan realizáltam, hogy ez valószínűleg nem lenne túl helyes, így visszaengedtem magam mellé a kezem.
- Induljanak el a kripták felé, ott bele fognak futni egy csapat hellenburgi színeket viselő katonámba. Ők majd odaigazítják magukat. -[/color] Mondta a király.
- Köszönjük. - Hajtottam fejet, és kiindultam a sátorból, ami előtt bevártam a többieket is.
- Noss, nem sok minden, amin el tudunk indulni, de azért megcsináljuk... jó csapat leszünk. - Hallottam Mina és Crispin felől a lány hangját. Én csak vállat vontam, és elindultam a kripták felé, ahogy a király mondta.
- Honnan ismered a bárónőt? - Kérdeztem Crispintől odafele úton, ő pedig válaszolt.
- Ez egy hosszú történet. Nem ez az első alkalom, hogy Eichenschild-ben járok és volt szerencsétlenségem a bárónőhöz és a hülye machinációihoz. De legalább jó partikat tud összedobni, az is biztos. - Felelt.
Meg is láttam kis idő múlva az árnyékban hűsölő katonákat, akik vagy eleve lenéztek minket, mert tündék vagyunk, vagy csak amúgy nem akartak velünk foglalkozni, de mindenesetre nagyon sietve vezettek egy látszólag friss, fagerendákkal kitámasztott lyukhoz a földben. Ez lenne a tárnalejárat? Nos, nem olyan extra, de nem is ez a fontos.
- Nem hittem volna, hogy valaha is ilyen mélyre fogok süllyedni... - Húzta el a száját. A lány felnevetett, és válaszolt is rá, én viszont nem voltam túl vicces kedvemben. Elkezdte vázolni a tervét.
- Oké, itt van a terv: én előre megyek, Damien követ húsz lépéssel lemaradva, mögötte Lánci, aki a sötétben a legnagyobb hátrányokat szenvedi és Mina jöhetne hátul. Így fel tudnám deríteni a terepet, és ha bármit találok, Damien meglátja a jelzésemet a sötétben. Egyelőre nem lenne túl bölcs dolog fáklyát gyújtani, azt az ellenség messziről meglátja, míg nekünk csak a terep egy kis részét világítja be. Sokkal több hátrányt jelentene, mint előnyt. Vélemény?
Ahogy a végére ért, rákérdeztem.
- Nem sok húsz lépés? Ha ott vannak, és rajtaütést várnak, egyesével sokkal jobban ki tudnak szedni minket. - Fejtettem ki. Na nem mintha tudtam volna vaksötétben harcolni, de volt világítóeszközöm, ha minden kötél szakad.
- É-én menjek leghátul? De hát én... tudok világítani. - mutatott a szemeire. - Mondjuk azzal is ugyanaz a helyzet, mint a fáklyával. Ahogy gondolják.
Adta hozzá a sajátját, önmagát megcáfolva végül is nem olyan sokat.
- Meg tudom bénítani őket, hogyha kell. Bár egyszerre csak legfeljebb kettőt. - Mondta nekem, bár nem kifejezetten éreztem relevánsnak.
- True, húsz lépés lehet, hogy tényleg túl sok. Maradjon kevesebb, de szerintem jobban járunk, hogy ha én megyek elől felderítőként. Igen, Mina, tudom, hogy látsz a sötétben, de hátulra is kéne szem. Lance nem lát a sötétben úgy, mint mi, így Ő jobb lenne, ha középen maradna. Damien látná a jelzéseimet, míg Te hátulról tudnál minket fedezni.  Oh, tudsz bénítani? Ez király. Tehát akkor: mi a végső megállapodás? - Kérdezte a szószátyár sötét tünde. - Úgy értem, Crispin, hogy világítani tud a szemem. Erős mágikus fénnyel - Válaszolt a vámpírlány mosolyogva. - Talán lesz alkalmam megmutatni, de egyelőre tartalékolom a varázserőt...
Fejezte be. Mialatt ő beszélt, én elgondolkoztam egy pillanatra.
- Az elején felderítés alkalmával, ha jól körülnéztek, én kerülhetek hátulra. Ha jól látom, amint bent vagyunk, lesz elég hely sorrendet cserélni, de talán jobb, ha előbb azok mennek be, akik minél jobban tudnak vizsgálódni. Több szem többet lát.
- Tehát akkor én védem Lance-et, vagy jelzem, ha valami baj közeledne. - Mosolyodott el egy kissé, ahogy levonta a következtetést. ~Nem, egyáltalán nem erről van szó. Miért akarnál védeni, ha egyszer előttem mész? Na mindegy… ~ Dohogtam magamban.
- Szerintem indulhatunk is. - állapította meg Damien, Mina is bólintott, így megindultunk Crispinnel az élen. Legutoljára én mentem be, lévén így lett megbeszélve. Az első nagyjából húsz méter még elég kényelmes is volt, szabályos, még fáklya is volt lent, viszont ahogy a folyosóról kiértem, egy nagyon sötét, de érzésre egy nagy tárnában találtam magam a többiekkel egy kupacban. Valahol a közelben egy patak is volt, amennyire meg tudtam ítélni a csobogásból.
- Meg kell kockáztatnunk egy kis fényt... A terem valószínűleg hatalmas. Egy régi víznyelő vagy kaldera. Lehet, hogy innen nyerték régebben a vizet, mikor még a város kisebb volt... vagy éppenséggel egy angyalromot rejt, de reménykedjünk, hogy nem. Jól van, akkor mi legyen? Én tudok tüzet idézni, amivel bevilágíthatunk valamennyire és elég fényt biztosít a vámpírnak és a selfeknek, hogy lássunk - de egyben fogyasztja is a varázserőmet. A fáklyát is használhatjuk, már ha valaki elhozta. - Suttogta Crispin, aki megtorpant a bejáratban az állatkájával együtt.
- Hát nálam van valami, amivel lehet világítani, ha nem is túl sok. - Nyúltam be az egyik zsebembe, hogy fényt csiholjak, és feltartottam a kis fiolát, ami elkezdett világítani.
- Na de... fent volt egy fáklya. Azzal azért mégis csak jobban látnánk. Utánunk meg nem jön senki, így nem fog nekik hiányozni. - Mondta a lány.
- Visszamegyek érte - Ajánlkozott a barátja rögtön, és vissza is ment anélkül, hogy választ várjon. Ahogy visszaért, már elég jó volt a fény, én pedig felmértem a terepet: tényleg hatalmas volt, mindenféle cseppkővel tarkítva, a közepén a patakkal, amit hallottunk.
- Csodás, köszi a fényt. - Suttogott Crispin.
- Szívesen - Mosolygott a másik sötét tünde.
- Szerintem célozzuk be a patak forrásának termét- az csak felfelé vezethet, tehát abba az irányba, amerre haladnunk kéne. Amúgy cuki kis tárgy, Láncika...meddig tarthatod fent? - Kérdezte a bérgyilkos a véleménykifejtés után.
- Úgy… három perc összesen, asszem. Rég használtam. - Mondtam bizonytalanul a kérdésre, ahogy szétnéztem. Látszólag tényleg nem volt más út, mint ellentétesen menni a patak folyásirányával, de nem akaródzott elöl mennem. Valahogy egy ideje féltem a nagy, sötét, ismeretlen termektől. Már ami az elöl haladást illette.
- Jó ötlet - Mondta a vámpírlány, aztán megindult.
- Jó tanács... ne menjetek bele a patakba. Kerüljétek. - Mondta közben a vízre nézve Crispin. Nem kellett kétszer mondani, hogy hagyjam békén a vízfelszínt, egész ronda volt, közel menni se mertem, csak amennyire muszáj volt, megszagolni még annyira se. Pár pillanat múlva Mina nekiment valami láthatatlannak, mire lila fények futottak végig a járaton. „Mi a neved?” Kérdezte a fejünk fölött egy lebegő felirat.
- Crispin Shadowbane, Crowne Shadowbane és Miranda Darkleaf fia.
Mondta a sötét tünde szinte hezitálás nélkül. A kérdésre ugyan meglepődtem, de ha Crispin válaszolt, én se maradhattam ki.
- Lance Kalver. - Fogtam rövidre, nem gondoltam, hogy a szüleim nevét ehhez ki kell mondani.
- Neeee, már megint egy mágikus pajzs?! - Szisszent fel a lány, ahogy hátralépett. Egy kis hezitálás után bizonytalanul megszólalt.
- Wilhelmina von Nachtraben... - Mondta, majd a barátja is csatlakozott.
- Damien Nightwind.
A szöveg, mintha csak arra várt volna, hogy mindenki mondjon valamit, átrendeződött. "Távozz." írta. A felirat nem lepett meg különösebben, a patak felől érkező csobbanás hangja annál inkább. Ösztönösen a hang felé irányítottam a jobb kezembe áttett tárgyat, a bal kezemmel pedig kivontam a kardom, miközben behúzott nyakkal reagáltam a sivító gyíkra. Csönd legyen már, még felhergeli az ellenfelet, akárki is legyen az.
- Szerintem nem ezt a választ várta... - Nyögött fel közben Crispin. - Mi a franc lehet a jó válasz? "Mi a neved"...francba.
- Talán túl sokan vagyunk.. öt név egy helyett... talán csak egyesével lehet átjutni, mi van, ha mindenkinek van egy próba..? - Gondolkodott Mina hangosan, miközben Damien előhúzta a tőrjeit.
- Nyugi, aranyos... nem hagyjuk, hogy bajod essen - Nyugtatgatta a sárkányt a lány.
A patak egyszer csak elkezdett nyugtalanul tekergőzni, nyújtózkodni, az egyik vége pedig furcsa fejek tömkelegévé alakult.
~ Kehiheeheee… ~ Hallottam a hátam mögül a furcsa, sipákolós nevetést.
- Ki van ott?!?! - Kapom a fejem magam mögé, majd megint vissza a furcsa alakú víz felé, ami… nem biztos, hogy víz.
- Egy rohadt Mélységi? Pompás.... - Sóhajtott fel Crispin, de nem is akartam meghallani, nem akartam róla tudomást venni. Nem akartam, hogy igaz legyen.
- Mondd csak, mi a neved, Te-Aki-A-Mélyben-Élsz? - Kérdezte aztán.
- Mély...ségi??? Így néz ki egy mélységi? - Sipítozott Mina, majd megszólalt.
- Rendben, én azt hittem, ez egy vérpatak, de még annál is rosszabb... - Mondta.
~ Na de tünde, micsoda modor ez. A nevem Egregoros, és ti jöttetek hozzám. ~ Hallottam megint az ijesztő hangot a hátam mögül. Nem segített egyáltalán a hangulatomon, Crispin viszont szokása szerint elkezdett beszélni. Sosincs olyan, hogy szó nélkül marad?
- Bocsi, csak kissé meglepődtem, Egregoros. Ilyenkor néha előjön a rosszabbik énem. Mondd csak, Egregoros, melyik nevünk érdekel? Az igazi nevünk számodra nem elég, akkor hát mi érdekel téged? Ez a mágikus pajzs eléggé lenyűgöző teljesítmény. Te egyedül vagy képes ilyenekre? Egyszerűen... lenyűgöző, én mondom! Ilyen hatalmat még életemben nem láttam! - Folytatta a fecsegést. Hogy van ennyi idegzete? Én halálosan rettegtem, nem tudtam, hogy ki tudok-e nyögni két épkézláb szót, ezért inkább meg se próbáltam.
- Nem hozzád jöttünk, csak erre jöttünk, azt nem tudtuk, hogy te is itt vagy - Jegyezte meg a lány. Ez megbolondult? Vagy mi lett vele?  Szerintem az utolsó dolog, amit csinálni kellene egy ilyen lénnyel, az az ilyen stílusú bunkó viselkedés.
~ Kiheheeheeheh--- Mert a haj mit tenne hozzá a szépséghez, vámpírlány? Tudom, miért jöttetek. Viszont azt is tudom, hogy nem tudtok elmenni. Amit nem tudok az az, hogy sikerül-e mégis átjutnotok a falon, mielőtt... Nos... Meglátjátok. Egyébként nem, Crispin Shadowbane, Crowne Shadowbane és Miranda Darkleaf fia, hordozója az átoknak, amit az apád tett rád és a veszett lehetőségnek, ami egykor testvéredé volt. Mert ez a te teljes neved, minden keserűséggel és minden magaddal cipelt megbánásnak, amelyet rád aggattak. De a fal nem ezt kérdezi. A fal nem az én művem, csak a szolgámé. ~ Röhögött a hang.
- Igen, ez a teljes nevem, minden hibámmal egyetemben. - Válaszolt vissza a megszólított kedvetlenül. - Mit kérdezhet hát a fal tőlünk? Lelkünk legmélyebb titkait? Hisz azt Te is kiolvashatod belőlünk, mindenféle bonyodalom nélkül. A fal értelemmel bírna talán? Ki vagyok én? Csak egy senki, egy bábu egy játszmában...
Sötétedett el végképp a hangulata. Végre erőt vettem magamon, hogy megszólaljak.
- Mindenki neve az, amit adtak neki. - Mondtam halkan, miközben lepillantottam a kardomra. Neki is adták valamikor a nevét, valamikor régen.
- Csak... megvan a maga esztétikája. Számomra. - Motyogta közben a vámpírlány. Tehát menteni akar, végülis logikus, bár ha egyáltalán zavarta volna a lényt, mostanra már halott lenne, úgyhogy mindegy is.
- Nem!... Nem az, tudja jól, hogy nem... - Ébredt fel benne a jóérzés, ahogy Crispin kevesebbnek titulálta magát annál, ami. - Nem senki.
A patak aztán visszafolyt a medrébe, valamennyi vizet kivéve, ami emberszerű alakot öltve kiemelkedett a vízből, és közeledni kezdett felénk.
- Egyik válasz se volt jó... - Mondta Crispin elkeresedetten. - Bocs skacok, de egyszerűen... most nem tudok semmit se kitalálni. De miért egy Mélységi vigyáz erre a járatra? Vagy csak egyszerűen fölé építették ezt az egész várost? Miért érdekli őt, vagy a tanoncát a nevünk? A nevünk: mi? Neh, béna próbálkozás. - Adta fel, majd odaállt közénk, és a közeledő alak közé. Talán lebeszéltem volna, de túl erősen járt a fejem, az, hogy a patak most már emberszerű, még jobban megijesztett. Kezdtem pánikolni, de aztán nyugalmat erőltettem magamra.
- Ha annyit mondok, hogy Gustav király a nevem, átenged? - Gondolkodtam hangosan, ennél jobb ötletem nem volt, de nem történt semmi, így közelebb kellett mennem.
- A kérdés csak egy nevet kérdezett. Mi pedig többen vagyunk. Er... Ereg... Mélységi úr, hányan mehetnek át egyszerre ezen a falon?
- Gondolom, a válasz nem olyan egyszerű, mint Átutazó, vagy efféle. A kultista merre van, aki a falat létrehozta? - Kezdték el a kérdezgetést. Nem gondoltam, hogy célravezető, de mit mondhattam volna erre? A röhögést viszont legalább kezdtem megszokni, már amennyire ezt meg lehetett. Egészen felbátorodtam, és odaálltam a fal elé, jobb ötletem nem lévén.
- Gustav Király a nevem! - Mondtam.
- Átutazók vagyunk! Déliek! Hazafiak! Elszánt harcosok, akik nem adják fel. Át szeretnénk jutni, lennél oly szíves, fal, kérlek, és átengednél minket?
Csatlakozott a másik kettő is.
- Ez kitől kérdezi egyáltalán? Ha azt mondom, hogy Egregoros, mi történik? - Folytattam tovább a hangos gondolkodást, a többiekről tudomást se véve.
- Miért akarja, hogy távozzunk? Nem vagyunk méltók valami miatt? Az északiak miatt védelmezi a palotát? - Fordult el a tekintete a mélységi felé. Nem követtem a tekintetemmel, csak akkor, amikor egy fojtott nyögést hallottam Crispintől.
- Távozz! - Nyögtem kétségbeesésemben, ahogy észrevettem, hogy most már közvetlen veszélyben vagyunk.
- Mi a neved? - Próbálkozott a lány is, de ezúttal sem jártunk sikerrel.
Mi van még, mi van még... Milyen átkozott nevet lehet itt mondani, hogy végre átengedjen?
- Míria von Eichenschild. - Mondtam, bedobva a nevet, amit legutoljára hallottam. Mi lehet rosszabb?
- Senkik! - Kiáltotta el magát Mina. - Senkik vagyunk! - Dobta be az ő kétségbeesett próbálkozását is, azonban úgy tűnik, én voltam a nyerő. "Üdvözöljük, úrnő" volt olvasható a kétségkívül rondábbnak tűnő „távozz” helyett.
- Használd a fáklyát! - Hallottam közben Crispin hangját. Oda akartam sietni, hogy megragadjam, de ekkor a mélységi - már nem tudtam tovább tagadni, hogy az - áthajította a terem másik végébe, és ha ez mind nem lenne elég, a fáklya is kialudt. A francba már! Végre sikerült, és nem, nem, azért se.
- Ne bántsd! Engedd át! - Kértem csak úgy bele a sötétbe, nagyjából arrafele fordulva, amerre legutóbb láttam az izét. Közben megpróbáltam kezemet kinyújtva hozzáérni a falhoz, hátha az ad egy kis lilás fényt.
[color:3d2a= #CC0000]- Kitartás! Lesz fény! - Mondta a lány, ahogy a szemei elkezdtek lángolni, így legalább láttunk valamit.
- Dobjátok ide a holdezüst fegyveremet! - Mondta a szemét takargató Crispin, ahogy a fegyvere után próbált tapogatózni.
~ Dobja a franc, megőrültél? ~ Kérdeztem magamban, viszont támadt egy ötletem: odafutottam a fegyverért, aztán azt többé-kevésbé ügyesen megfogva megkíséreltem én a lénybe döfni azt.
Nagyot nyögtem viszont, mert ugyan a víz szétolvadt a penge nyomán, az újra összeállt, és úgy mellbe vágott, hogy hátrarepültem, és a folyó partján puffantam.
- Hagyjátok a fenébe, és gyertek inkább! - Kiabáltam. Megértettem, hogy nem győzhetünk, így elsőként megpróbáltam áthatolni a falon.
- ÁÁÁÁH..... - Kapott Mina a fejéhez, ahogy összegörnyedt, és rángatózott egy darabig, amíg meg tudott szólalni.
- Hát, ha hagy minket! ... Mindegy, Crispin, jöjjön! - Hallottam a vámpír hangját, majd megláttam őket is közeledni. Messziről próbáltam aggódva mereszteni a szemeimet, nézve, hogy Crispinnel mi lehet. Végül megérkezett, én pedig egy nagyot sóhajtva mentem utána, mert igen nagy volt a lendülete.
- Ez....közel volt. Meghalhattunk volna... - Lihegett, majd köpött egy hatalmasat.
- Ez nagyon nem úgy sült el, ahogy terveztem...
Én is fokozatosan lassultam, majd a kezemmel kitapogatva a falat leültem, és nekitámasztottam a hátamat, pont láttam, ahogy Mina átöleli az előbb még igen nagy veszélyben lévő sötét tündét.
- Gyújtsd meg a fáklyát, kérlek. - Mondtam fásultan. Abban a pillanatban túl fáradt voltam ahhoz, hogy a társaim hirtelen érzelmeivel akármennyire is törődjek. - Ja, persze, a fáklya... - Ocsúdott fel a lány, és egy kis idő után meggyújtotta. Amikor a fáklya fellángolt, és megláttam egy ajtót, ugyanaz fogalmazódott meg bennem, mint Crispinben. Felálltam hát, és vele együtt odamentem, nála kevesebb óvatossággal megpróbálva kinyitni, hátha egyáltalán nincs is zárva, de hiú reménynek bizonyult. Csak sóhajtottam. Nagyon fáradt és ötlettelen lévén elkezdtem nézelődni, hátha van errefele egy pótkulcs valahol, közben viszont. Crispin tudott információval szolgálni.
- Oké, úgy néz ki, hogy tiszta a terep.
Biccentett felém, és ő is megpróbálta kinyitni az ajtót, hasztalanul. Pótkulcsot se találtam sehol, így egyedül a lányra tudtam támaszkodni egyelőre, aki egy egyszerű, fekete hullámcsatot vett elő. - Ez megteszi vajon tolvajkulcsnak? - Lépett oda, és babrálni kezdett a zárral, nem sok sikerrel. Crispin viszont egy gyakorlatiasabb megoldást választott, az egyik fegyverét az ajtórésbe helyezve megpróbálta felfeszíteni azt. Hátrább álltam, és csendben vártam, mi fog történni. A zár egy ideig ellenállt ugyan, de utána egy halk kattanás kíséretében megadta magát, az ajtó pedig kissé kinyílt a mi irányunkba. Crispin kinyitotta az ajtót, majd a feltáruló lépcső alján megállt, és hallgatózott.
- Oké, tervek, hogy hogyan találjuk meg a tisztet? - Kérdezte közben. Vállat vontam.
- Nézelődni kell, máshogy nagyon nem fog menni. Az se hátrány, ha nem vesznek észre, nem fogunk tudni ott elmenekülni, ahonnan jöttünk. - Mondtam halkan, miközben idegesen fel-felpillantottam a lépcső teteje felé.
- Ha már ott tartunk... nos, a főbejáratot valószínűleg kívülről őrzik. Ha megvan, amiért jöttünk és menekülni kell, esetleg tudok sötétet idézni. Csak előtte jól nézzék meg, merre kell futni és ne tévedjenek el. Elég, ha az északiak nem látnak minket.
- Ha szerencsénk van, és olyan helyen van a tiszt, ahol más nemigen figyel... Mina le tudja bénítani, az alatt a kis idő alatt kell gyorsan cselekednünk.
Tette hozzá a páros, viszont az esetleges kijutásnál égetőbb probléma merült fel: a lépcső tetején egy férfi volt, aki nyugodtan üldögélt, miközben puskát fogott ránk.
- Szóval ti csaptatok ekkora ricsajt. Hadd segítselek ki titeket, szívesen elvezetlek a tisztekhez, amint átadtátok minden fegyveretek és megbilincseltétek egymást. Te pedig, vámpírlányka, aki bénítani tud, ha észreveszem, hogy varázsolni próbálsz gyorsabban fog elsülni a fegyverem, mint hogy sikerüljön. Értve vagyok? - Mondta az idegesség, vagy feszültség legkisebb szikrája nélkül.
- Oh, hááát... üdvözletem neked is, dicső Északi polgár! - Mondta Crispin meghökkenten. Ez tényleg mindig tud mit mondani?
- Igazából... van más választásunk?- Sóhajtott fel aztán, és kelletlenül maga elé dobta a fegyvereit. Felvontam a szemöldököm. Crispint sok mindennel lehetett vádolni, azzal tapasztalataim szerint nem, hogy ilyenkor nem tudja, mit csinál. Megvakartam a tarkóm, és én is magam elé tettem a fegyverem.
- S ha nem tennénk, mi történne? - Tette fel a véleményem szerint hihetetlenül bugyuta kérdést Mina. A katona se vélekedett sokkal másképp, egy pöcköt lehúzott a fegyvere hátulján, és a lányra fogta azt.
- Mi olyan nehéz ebben, galambom? Kövesd a többieket.
Damien végül lepakolta a két tőrét, a lány pedig azt az egyet, amit épp a kezében tartott.
- Nagyszerű. - Mosolyodott el a katona, ahogy továbbra is a vámpír felé igazítva a fegyverét fél kézzel maga mögé nyúlt, és rabláncokat dobott elénk. - Most pedig ezeket akaszd rá a többiekre. Folytatta.
- Nem gondoltam volna, hogy itt kezdődik el a bilincselős téma... ágyban jobban örültem volna neki... - Beszélt bele megint a sötét tünde. Rászóltam.
- Nem veszed észre, hogy ez nem az az időpont? - Korholtam. Nagyon ki akartam vágni magam ebből a helyzetből, de egyáltalán nem tudtam elképzelni, hogy tudjuk, a beszéd meg végképp nem segített a gondolkodásban. Időhúzásként elkezdtem a combom hátulját vakarni hevesen a jobb kezemmel. A lány végül lassú, komótos mozdulatokkal nyúlt az egyik bilincsért, de egy hirtelen mozdulattal sikerült valahogy kivernie a katona kezéből a puskáját. Egy pillanat múlva azonban az inkvizítor rámutatott Minára.
- Domine mei, judica mea. - Mondta, nem tudtam, mit jelent, de azt láttam a vámpíron, hogy nem okoz kellemes pillanatokat. Crispin közben nekilendült, és megtámadta az alkarjára valahogyan odaerősített pengével a katonát. Amilyen gyorsan lehetett, a kardom után nyúlva én is előresiettem, és rátapostam az északi fegyverére, hogy véletlenül se vehesse fel. Közben Mina szeme megint fellángolt, amitől a katona ugyan megvakult egy pillanatra, de a láncait ez nem zavarta meg különösebben: három ilyen a pisztolyok felé mozgott, és lőtt. Engem a lábszáramon megsúrolt egy golyó, azonban Crispint rosszabbul érintette: A vállába fúródott egy golyó, a lendület meg is pördítette, ahogy nekitámaszkodott a falnak.
- Maradsz, ahol vagy! - Mondta fogcsikorgatva a visító Dracónnak.
Hezitálás nélkül kíséreltem meg átdöfni a katona torkát, ami akadálytalanul szaladt át rajta. Crispin felé néztem aggódva, aki épp ivott valamit, és láthatóan jobban lett. Én is megkönnyebbültem.
- Ideje lenne innen lelépnünk a fenébe. TÚl nagy zajt csaptunk, nemsokára jön az erősítés. Amúgy...ez király, mert most meg nem tudjuk, hogy hol találjuk meg a tiszteket. Egy északiakkal telezsúfolt épületben vagyunk és egyikünk se ember, hogy akár csak magára tudja venni az inkvizítor ruháját álcaként...bár van egy álcaláncom, de az meg egy öregember képét takarja, ez pedig egy suhanc volt csak... - Mondta szinte maga elé.
- Nem mehetünk el. Most nem. - Jelentettem ki határozottan. Most, hogy végre beverekedtük magunkat, nem. Elnéztem abba az irányba, amerre a katona ült, ha ajtó volt ott, odamentem, és óvatosan megpróbáltam kinyitni azt.
- Nekem van... én tudok embernek kinézni. -  Csillant fel a szeme egy pillanatra. - Bár fogalmam sincs... női inkvizítorok vannak? - Kérdezte, én közben körülnéztem: a katona, pontosabban az ő hullája mögött egy ajtó volt. Kinéztem rajta: Egy folyosóra vezetett, amely egyelőre üres volt.
- Nyugi Lánci, nem is ter…..mi a franc? - Kérdezte, és én is odakaptam a fejem, amerre ő nézett: Mina már nem volt túl vámpírszerű, valóban emberhez volt hasonló. Nekem is kikerekedett a szemem, de nem szóltam semmit, ez viszont elég volt a lánynak arra, hogy elvigyorodjon.
- Ja, vannak... személyes tapasztalat. - Biccentett.
- Á, értem. Nekem még csak hímneműhöz volt "szerencsém"... Mondta a lány, de nem tudta nagyon kifejteni, mert Crispin megint nekiállt tervet gyártani. - Nem is tudom.... egy próbát megér. Vedd magadra légy szíves az inkvizítor ruháit. A bilincseket magunknál tartjuk, lazán a kezünk körül, mint ha meg lennénk láncolva - de igyekeznünk kell a többieket. Ez az inkvizítoros álruha csak arra az esetre használható - szerintem - hogyha még is összeakadunk valakivel. Akkor Te lennél a fogvatartónk - legalább pár másodpercet nyernénk, mire rájönnek a turpisságra. Tovább ezen a folyosón, gondolom... de onnan hova tovább?
Kérdezte végül.
- Felveheted, baj nem történhet - vontam vállat - De az egyik pisztolyt is vedd fel, hátha tovább beveszik. - Tettem hozzá.
-Most komolyan azt akarják, hogy itt helyben átöltözzek?... Jó, rendben, de ha leskelődnek, kivilágítom a szemüket. - Mondta. Nem kellett kétszer mondania, úgyse vele akartam beszélni, meg nem is ez volt az alkalmas hely és időpont, hogy leskelődjek. Crispin felé fordultam.
- Ezt csak akkor tudjuk meg, ha ott vagyunk, nemde? - Kérdeztem. Mina kérdésére úgy vettem, hogy átöltözött, így újból ránéztem. Végigmértem: Nem lehetett ráfogni, hogy rá öntötték a ruhát, de egynek megfelelt.
- Crispin, magának valami csodálatos tervei tudnak lenni. Vagy neked. Mindig elfelejtem, a tegezés fázisában járunk-e vagy hol, jelen esetben szerintem ez elnézhető... - Mondta.
- Csodásan nézel ki.. - Bókolt neki közben Damien.
- Szerintem felismerünk egy rangidős tisztet. Vagy azt mondjuk, újak vagyunk és neki viszünk jelentést. Talán még azt is megemlíthetjük, hogy baj történt... -  Vont vállat aztán. Csendben elindultunk a folyosón, szép sorban. Egy ideig üres volt, aminek kifejezetten örültem, lévén kicsit sántikáltam is a golyó szerezte seb miatt, de egy idő után csatazaj hallatszott egy fordulón túlról.
- Oké, itt az idő erre!
Sóhajtott Crispin, ahogy a már egyszer látott trükkel láthatatlanná tette a fejét, és kilesett. Csendesen igazgattam a fogásomat a kardom markolatán. Valahogy sehogy se volt kényelmes… nagyon ideges voltam, nem tudtam, mi történik. Betörtek a mi katonáink? Vagy ők verekedtek össze az utolsó kulacs boron? Pár pillanat után behúzta a fejét, és felénk fordult.
- Oké, az északiak csatáznak valakivel a túloldalon. Nem kéne becsatlakoznunk a harcukba, de legalább a hangunkat elnyomja a csatározás. Megérkeztek az embereink. Bár lehet, hogy van egy-kettő tiszt velük, de az igazán fontosak inkább valami központibb helyet foglalhatnak el, ahonnét futárokkal tartják fenn a kapcsolatot a harcoló egységekkel. Én azt javasolnám, hogy menjünk tovább, kerüljük meg az északiakat. Sejtésem szerint a felsőbb szinteken lesz az, akit keresünk. - Fejtette ki.
Némán bólintottam, nem igazán akartam ezekkel harcba bocsátkozni, még akkor se, ha a mieinkre lőnek. Nem élhettük volna túl sokáig, sőt, az is megeshetett, hogy a déli katonák ránk támadnak nagy harci felhevültségükben.
- A kérdés, hogyan jutunk át teljesen észrevétlenül? - Suttogtam, magam mögé nézegetve olykor, hogy ne érkezzen onnan semmi kellemetlen meglepetés.
- Tudok sötétséget is csinálni. Persze akkor ti sem láttok, meg aki úgy húsz négyzetméteren belül van, annak is biztos feltűnne. Szerintem csak bízzunk a bilincsekben. - Fejtette ki a vámpírlány.
- Igenis, úrnőm - Mondta vigyorogva Damien, ahogy némán mentünk tovább, amíg bele nem botlottunk egy kisebb, ötfős északi csapatba, az egyikükön nagyon nehéznek tűnő páncél volt, és díszes sisak, a páncélján pedig egy, a korábban látott kitűzők valamelyikéhez hasonlító plecsni volt.
- Megállj. Kik maguk? - Gyanúsítottak meg azonnal. Nem is értem, miért…
- Deus vult. - mondta Mina szinte gondolkodás nélkül. - Ezek itt a rabjaim. Aranyos kis tündecsapat, igaz? Megpróbáltak beosonni, de elkaptam őket.
- És miért ide hozza őket? Zárja be a pincébe.
- Úgy gondoltam, jobb, ha valamiféle feljebbvaló is látja őket... Nem közönséges rabok ezek. És talán még valamiféle információt is kicsikarhatunk belőlük. Például hogy hogy jutottak... hogy jutottak be ide a belső kamrákon keresztül... - Vonta fel a szemöldökét, és végignézett rajtunk.
- Hát ezzel sikerrel járt. Menjen, csatlakozzon a védőkhöz, én kikérdem őket.
A lány viszont látszólag vonakodott. - Tehát ön a rangidős. Nos, jó szórakozást a fiúkhoz... - Hajtotta meg a fejét, és elindult. Szép játék, csak ez még nem segít semmit..
- Ő a rangidős? Ugyan már, csak viccelsz, te ribanc. Bár eléggé fenyegetően néz ki, azt meg kell hagyni. De a rangidős tiszt az embereivel lenne a harc sűrűjében. - Kontrázott Crispin a lánynak címezve, majd megborzongva kérdezte. - Akkor most jön a kínzás rész?
- Téged meg ki kérdezett? … Kormos. Bár a kormot valahogy lemosták rólad, azt látom. Na látja, uram, mondom én, hogy nem egyszerű népség ezek, esetleg bemutatkozhatna nekik személyesen, hogy ne legyenek efféle... kételyeik - Mosolygott gonoszul, mintegy elterelésképp, a páncélos viszont oldalra kapta a fejét, ahonnan a csatazaj jött.
- Nincs erre idő, nagyobb gondjaink vannak. Kötözzétek össze őket. - Azzal intett két katonának, akik egy-egy kötéllel léptek hozzánk.
- Uh, kötél? Ez nem túl kedves...
Mordult Crispin fel, ahogy közeledtek.
- Úgy látszik, hogy az útjaink elvállnak, cukorfalatka. Majd a kihallgatáskor gondolok rád..
Dobott egy "csókot" a lány felé.
- Vezessetek el, minél messzebb ettől a förmedvénytől.... - Mondta. Nagyon jó ez eddig, szép, hiszen élünk, de egyelőre nem láttam, hogy ebből hogy lesz sikeres feladatteljesítés. Csöndben vártam, hogy megkötözzenek. Nem akartam balhét, és jobb ötletem nem nagyon volt, így muszáj volt velük menni, a többit majd meglátjuk…
Csak szeretnéd, hogy a te cukorfalatkád legyen - Mondta a másik sötét tünde Crispin felé. Hülye vagy, lerombolod az álcát! Mégis miért tennéd a szépet egy északinak?
- Ha tudsz még gondolkozni az üvöltéseid közepette... - Mosolygott közben a lány, és arrébb lépett. Viszont egy kellemetlen tényező is közrejátszott: észrevették a láncokkal való trükközést.
- Uram, ezek meg sincsenek rendesen bilincselve. - Mondta az egyik katona, aki hátralépett. - Micsoda? Meglazították a bilincseket? - Próbálta Mina menteni a helyzetet. - Agyafúrt átkozottak. Megszaporázódott a szívverésem. Gyorsan végignéztem rajtuk: mindnél volt lőfegyver. Ha most rájuk támadok, esélyünk sincs a túlélésre.
- A kollégára vessen, én aztán nem tehetek róla… - Mondtam, felkészülve arra, hogy ha akármelyikük a fegyvere után kap, a láncomat ledobva a levegőbe vessem magam, és kardomat kirántva úgy vegyem célba a nehézpáncélos katonát.
- Orgyilkosok. Micsoda meglepetés Déltől.
Sérülés nélkül megúsztam, azonban legnagyobb meglepetésemre könnyűszerrel megfogta a pengémet, és tehetetlenül estem oda elé. Legalább semmimet nem törtem ki, és talpon maradtam. Megpróbáltam kitépni a kezéből a kardomat. A jobb kezemet a természet energiáját használva fává alakítottam, és ha kellett, azzal is megpróbáltam akár a csuklójánál átszúrni, hogy elengedjen. Találtam egy kis illesztést, mire elengedte a kardomat. Megengedtem magamnak egy elégedett mosolyt, aztán megpróbáltam egy újfajta harcstílust bevetve támadni, lehetőleg a nyaka körül keresve valami rést, ha ott nem volt, a lábánál. A nyakánál kiszúrtam egy alkalmas rést, és felé döftem: éppen mozdult, hogy hárítson, azonban egy pillanat alatt megmerevedett, így akadálytalanul megtaláltam a nyílást. Éreztem, ahogy a páncél illesztései sorban roncsolódnak el. A döfés sikerességén felbátorodva igyekeztem még jobban benyomni a torkába a fegyvert, hogy a másik oldalon bukkanhasson elő a kardom, mielőtt kihúzom. Ezek után a többi katona felé fordultam, és néhány gyors pillantással felmértem a terepet. Ekkor láttam, hogy a többiek kevésbé állnak jól, mert bár több katona vérzett, Crispin a földön volt. A másik sötét tünde ellenben nem tétlenkedett, megölt egy másik katonát is, a torkát elmetszve, ekkor azonban déli katonák öntötték el a folyosókat, mielőtt akár én cselekedhettem volna bármit is, és felszabdalták a többi támadót. Ők nem álltak meg ott, mi viszont igen, az egyre messzebb kerülő csatazajon keresztül Rudenz király hangját hallottam meg.
- Nocsak, szép munka. És még életben is maradtak. Menjenek, élvezzék ki a győzelmet, mi feltakarítunk. - Mondta, én pedig hálásan bólintottam. Hálásan, és nagyon fáradtan. Leültem a fal mellé néhány percre, hogy szusszanhassak, majd felálltam, és némi kényelmesebb fekhely és meleg étel reményében elindultam kifelé, immáron a főkapu irányába. A táborban biztosan jobb lesz pihenni…

Felhasználó profiljának megtekintése

7 Re: [Ostromjáték] Palota on Szer. Aug. 08, 2018 8:29 pm

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
Első fejezet: Az eligazítás

  A feszültség egyre jobban kezdett fokozódni, ahogy éreztük, hogy nemsokára megkezdődik az igazi nagy buli, amiért eddig minden egyes felkészülés történt. Minden egyes terület elfoglalás arra volt hivatott, hogy megakadályozzuk az ellenség bekerítő manővereit. Minden egyes kínlódással kivívott győzelem ehhez a ponthoz vezetett. Ideges kezekkel pakolásztam a felszereléseimet, vizsgálgattam őket, jobbra-balra pakolgattam, méregettem őket, és merengtem, hogy melyiknek milyen szituációban láthatom majd hasznát? Dracon a táborban nem messze tőlem horkolt békésen: az undorító, vaddisznó hörgésre emlékeztető zaj elvegyült a csattogó léptek, a páncélok súrlódása, a fájdalmas nyöszörgések és egyéb hangok között, amely az idegeskedő déli katonák terméke volt. Folyamatosan ment a jövés-menés, így alig vettem észre az új alak megjelenését. Azonban olyan energetikus volt, és úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy még a két hetes oszló hulla is felébredt volna tőle, hogy morgolódjon egy sort, amiért nem nyugodhat békében (miközben szinte látni lehetett, hogy egy nekromanta tenyerével takarja el az arcát, hogy elrejtse kuncogását. Szerencsére egy se volt itt...).
- Maga, maga...és maguk ketten. Utánam.
  Felkaptam a fejemet, majdnem lefejelve egy mögöttem elhaladó embert, a nyakam hangosan reccsent a hirtelen mozdulatra. Körbe pislogtam, hogy még is, kik lesznek azok a szerencsétlen hullajelöltek, akiket valamiért hivattak, még hozzá ilyen sürgősséggel. Tuti valami szaftos kis feladat lesz...vagy éppen egy kis nyílvános bünti. Pedig most még semmi rosszat nem tettem. Elvileg. Azt hiszem. Nem vagyok benne teljesen biztos. Lehetséges....? Eh, mindegy. Ahogy megláttam a három társamat, akikkel együtt fogunk masírozni a Fátylon Túlra, egy enyhe vigyor terült szét az arcomon, majd lesöpörtem az oda nem illő arckifejezést, amelyből hirtelen arcbefejezés lett és mogorván fordultam Dracon felé. A dögje lustán felemelte a fejét, bágyatag tekintettel mérte fel azt, aki meg merte őt zavarni békés csicsikálásában, aztán már tért is volna vissza a félbe hagyott relaxáló feladatához. A csizmám orra, amely az oldalával találkozott, megakadályozta ebben.
[color=#ad0a56g- Ébresztő, he! Ma kezdődik a buli![/color]
  Dracon morog. Milyen meglepő. Felborzolja a tollait és olyan idegesen csattog felém, hogy majdnem hátrálok egy lépést, de aztán észbe kapok: elvileg nekem kéne lenni itt a falkavezérnek, már pedig egy olyan csak nem ijed meg a tőle kisebbtől. Hiába van ennek a kissé túlméretezett macskának szárnya, hosszú farka és éles fogai...azért nem kéne tőle ennyire tartani. De a zűrös kapcsolatunk során párszor már elő fordult, hogy a fogai mély nyomokat hagytak bennem - nem csak a lelkemben, hanem a testem szinte minden egyes pontján. Agresszív kis mocsok - azon se csodálkoznék, hogy ha nőstény lenne.
- Lance. Mina. Damien.
- Cy...öhm...Crispin..
  Biccentek egyesével a többieknek, egyelőre még túlságosan lefoglalt Dracon és a közelgő ostrom ahhoz, hogy nagyobb részt vegyek ki a négyes fogat társalgásából. Izgatottan dörzsöltem össze a tenyereimet, besöpörtem a cuccokat a táskámba (teljes volt benne már amúgy is a káosz, most még rátettem egy lapáttal: self legyen a talpán, aki bármit is megtalál majd benne...), felakasztottam a két éjgyilokomat és a palota őr után iramodok, mögöttem az álmosat trappoló Dracikávall.
- Végre megnézzük magunknak a palotát belülről? Csodááálatos. Hallod Draci, megyünk palotást járni!
  Fordulok hátra a sárkánygyíhoz egy vigyor kíséretében, azonban a pofája annyira búskomor, hogy attól rögtön elkap a vágy, hogy felvágjam az ereimet ... miért ilyen kifejező az arca? Miért nem lehet egy dög unalmas, érzelem mentes arca? Hülye sárkánygyík.
- Hiába húzod a fogad, akkor is felkerül rád a vasállkapocs, hogy rohadjál meg...
  Bár inkább még sem. Utána két hétig félthetném a feszes kis sejhajomat a fogaitól. Nemsokára már mindannyian együtt meneteltünk a célunk felé. Lance, aki frissen kelt fel az ágyából, az oldalán karddal, amelyet nem rég szerezhetett be, eléggé menőnek nézett ki; Mina enyhén aggódó arccal, Damien pedig olyan volt, mint ha Draci egy kormossá változott volna. Hogy ez mliyen egy csodálatos nap lesz! Az épületet elhagyva a meglepően csendes és baljós utcákon vágunk keresztül, míg nem elérünk egy nagyobb sátorhoz, amely körül jó pár őrt észre lehetett venni és valószínűleg van még egy-pár, akit még csak észre se veszünk. Jajj ,itt valaki nagyon fontos alak lesz. A kísérőnk széthúzza a sátorlapot, és én rögtön utána lépek be. Ahogy meglátom az asztal mögött a sátor tulajdonosát, hirtelen leblokkoltam, és csak a lendület vitte tovább a lábaimat pár lépéssel. Jajj, végre találkozok Rudikával? Bár lehet, hogy nem nagyon kéne őt így hívnom, mert néha furcsa hajlamom van arra, hogy nem veszem észre, mikor beszélek hangosan és mikor gondolkozok. Enyhén furcsa, és főleg inkább zavaró egy jellemvonás volt, amiről nagyon hamar le kéne szoknom. Ódzkodtam nagyon ettől a mozdulattól - még Arminnak se hajoltam meg soha se, igaz, vele teljesen más volt a kapcsolatunk - de nem akartam pont most kinyiratni magamat, mert valami ember túlságosan az etikettért van oda és lefejeztetne engem annak megsértéséért. Így aztán a báróné talpnyalóitól ellesett mozdulattal hajoltam meg Dél Királya előtt és befogtam a pofámat, mert most talán nem jött el annak az ideje, hogy szokásos módomon pofázzak. Csak hallottam, ahogy a többiek is megérkeznek.
- Összegyűjtöttem őket, ahogy felséged kívánta.
- Helyes. Leléphet.
- Szolgálatára, felség.
- Üdvözöljük...felség - csendül fel Mina enyhén meglepett hangja.
- A formaságokat későbbre, sok dolgunk van - int a király, mire megkönnyebbülve egyenesedtem fel. Szemem sarkából láttam, hogy Draci is úgy tett, mint ha meghajolt volna, ezen majdnem elmosolyodtam. Csak a hátam ne fájt volna ennyire...- Észak fogságba ejtette Míria von Eichenschild bárónét és uralma alatt tartja a palotát. Nem fogok zsákbamacskát árulni....nem állunk jól. Fontos, hogy megszerezzük a palotát.
  Na ez az a helyzet, amely igazán keser-édes pillanatok egyikeként lehetne jellemezni. Az öröm hír:
- Míria von Eichenschild?
  Próbálom elrejteni a megkönnyebbülésemet, hogy az a kis lotyó megkapta azt, amit megérdemelt. Nem nagyon kedveltette meg magát velem, és minden egyes rossz dolog, ami vele történt, néminemű elégtétellel töltött el engem. Bár a palota megszerzése az északiak részéről már nem volt annyira boldog információ. De...ugye nem azt akarja, hogy...?
- Tehát a feladatunk az lenne, hogy kimenekítsük őt onnan, és a palota védelmét is meggyengítsük? Gondolom a sereg egy része támadist indít a palota ellen. Van információnk arról, hogy mekkora erők tartják megszállás alatt?
  Az lesz a csodálatos, ha kiderül, hogy a ribit kell megmentenünk. Ott helyben felvágnám az ereimet és vígan festeném vörösre ezt az egész sátort a spriccelő véremmel. Én a közelébe se megyek, az is biztos!
- Azt tudjuk, hogy a bárónőt milyen körülmények között tartják fogva?
~ Remélhetőleg láncok között....~
- Ha az északiak megneszelik, hogy támadunk, akkor lehetséges, hogy a bárónővel fognak minket zsarolni, esetleg...rosszab...?
  Ez attól függ, hogy mit tekintünk rosszabbnak. Mina szemszögéből nézve ez valószínűleg azt rejtené, hogy kivégzik őt, vagy a levágott végtagjait küldözgetik el nekünk szépen lassacskánt. Az én részemről az lenne, hogy ha szabadon engednék és még össze is zárnák velem egy terembe.
- A bárónő már nem számít, ugyanis lehetetlen kiszabadítani.
~ FUCK YEAAAH!~
- Huh, kicsit megnyugodtam.... - suttogom magam elé hangosan is a gondolatokat.
- Hacsak nem akarnak berontani az északi táborba a városfalakon kívül, ahova vitték. A palota azonban magában is fontos jelkép a város számára, valamint egyéb stratégiailag fontos jellegei is vannak. Három szakasz frontálist támadást indít a kapuk ellen, maguknak azonban más lesz a feladata. Tudunk róla, hogy a palota alatt ktierjedt barlangrendszer húzódik, amely egyenes összeköttetésben áll a belső kamrákkal. Nemrég pedig iskeresen feltártunk egy járatot, amely kívülről a barlangokba vezet.
- Valószínűleg az északiak is tudnak a barlangrendszerről, így némi védelmet biztosítanak a számára. A lényeg a csendes behatolás lenne. Ez menni fog. Tehát a barlangon keresztül be a belső kamrába, lehetőleg még gondolom a támadás megkezdése előtt és bent elég nagy bulit csapni ahhoz, hogy a védők ne tudjanak teljes mértékben a harcra koncentrálni?
  Legalábbis számomra ez tűnt volna logikusnak. Az ostromok eléggé mocskos dolgok tudtak lenni. A frontális támadásoknál mindig is a támadók szenvednek hátrányt. Nincsenek fedezékek, ahova behúzódhatnak, míg a védőknek bőven volt idejük kiépíteni a védelmi vonalaikat. Megerősített falak, sáncok, csapdák. Persze, hogy ha körül zárják a palotát, akár ki is éheztethetjük őket, viszont az egész város nyüzsgött a csapatoktól, bármikor érkezhet egy felmentő sereg, amely utat törhet az ostromgyűrűn...és persze azt se tudni, hogy az ellenségnek mennyi ellátmánya van. Na meg persze, milyen rejtett utak, amelyeken keresztül zavartalanul és észrevétlenül közlekedhetnek. Amennyiben nincs valaki bent, aki kiiktatja a sereg agyaként szolgáló tiszteket, az egész csak még nehezebbé válik. Így aztán nem is lenne annyira meglepő, hogy ilyen feladatot sóznak ránk. Az egyedüli meglepő kérdés Mina-tól érkezett.
- Ezúttal...kapunk fáklyákat?
  Nem tudom, hogy a leányzó és a társa merre járhatott az elmúlt időben, azonban eléggé nyúzottnak néztek ki. Valószínúleg össze-vissza mászkáltak a városban, csatlakoztak minden egyes harchoz, amelyet találtak és kivették a részüket abból a vérfürdőből, ami itt zajlott. Én sokkal...lazábban kezeltem a dolgokat. Ez lesz a negyedik harcom, amelyhez méltóztatok csatlakozni - bár igaz, hogy itt túl sok választásom nem is volt. Azért annyira hülye én se voltam, hogy ellenkezzek egy királlyal.
- Így van - érkezik a király válasza egy biccentés kíséretében.- Az lenne a legjobb, ha megtalálnák és semlegesítenék a helyi rangidős tisztet és az esetleges utódját. Ez megtöri az északi erők szervezettségét annyira, hogy a roham sikeres lehessen.
- Óh, abban már van tapasztalatom - sóhajtottam fel megkönnyebbülten, ahogy visszaemlékeztem arra, amikor egy másik tiszttel kellett végeznem - bár az a mocsok eléggé agyafúrt volt.- Van bármi információnk arról, hogy hogyan nézhet ki a rangidős tiszt? Nem szeretnék csak vakon bóklászni a palotán belül, körülvéve a mocskos északiakkal és keresgélni őt. Ennyi kérdés a részemről, a többit majd úgy is helyszínen tapasztaljuk meg.
- Bármi egyebet tudunk arról a tisztről? Ha nyílt harcra kerülne a sor.
- Pontosan hova fogunk megérkezni, ha...amikor kijutunk a barlangrendszerből?
  Szerintem a király nem nagyon szokott hozzá, hogy ennyi kérdéssel zaklatják - legalábbis a köznéptől semmikép sem. Mi meg még csak nem is számítunk déli állampolgárnak. Két sötét elf, egy elf és egy vámpír, mindegyikük csak kényszerből vallotta magát "délinek", mert nem volt szinte máshova menni. Valahogy egyikünk se érezte úgy, hogy észak ügyét kellett volna támogatnia.
- Egy befoglalt kastélyt nem lehet felderíteni. Ezek olyan kérdések, amiket maguknak kell felderíteniük. Maguk lesznek az elsők, akik bejutnak. Ha jobb, gondoljanak magukra úgy, mint a felderítőkre. Ha bármi ilyet látnak... - dob az asztalra egy csomagot, ami szétbomlik és négy plecsni esik ki belőle.- ...akkor jó helyen járnak. Leléphetnek.
  Ejj, hát akkor ennyi az információnk. De végül is, elégnek kell lennie. Érdeklődve néztem végig a rangjelzéseken, próbálva alaposan az elmémbe vésni a kinézetüket, hogy bármikor felismerhessem őket.
- Niiiicee....
  Mondjuk ezt nem tudom hirtelenjében, hogy mire is értettem. Vonatkozhatott akár a plecsnikre is, vagy arra, hogy mi leszünk az elsők a palotában dél részéről. Hát, egy elsőnek mindig kell lennie. Bár én már voltam oda bent, csak akkor meg nagyon felmérni nem volt időm a terepet, mert éppen egy idegbajos tárnokmesterrel és egy sunyi kis démonnal volt találkám, utána meg ment a mészárlás agyba főbe és egy jó kis party, ami után csodálkozom, hogy még piára tudtam nézni. De a gondolatmenetet egy meghajlással le is zártam, és egy utolsó kérdést szögeztem Rudenz von Hellenburg-nak.
- Ki fogja megmutatni nekünk a barlang bejáratát?
- Induljanak a kripták felé, ott bele fognak futni egy csapat hellenburg-i színeket viselő katonámba. Ők majd odaigazítják magukat.
- Köszönjük - hajtott fejet a királynak Láncika - furcsa volt tőle ezt látni - és a sátor előtt várakozott velem együtt.
  Utoljára Mina és Damien léptek ki, már nem hallottam, hogy mit is mondtak a királynak, a fejemben már terveket kezdtem el szövögetni és felkészülni a lehető legrosszabbakra is. Persze, minden egyes tervbe hiba csúszhat, és ahogy egy könyvben olvastam, ami egy nagy tábornokról szólt - még bőven a Szakadás előtt: "Bármilyen jól kidolgozott stratégia az ellenséggel való találkozás pillanatában felborul..." - így aztán igazából túl sokat tervezgetni se volt érdemes. Végül Mina is kilépett, arcán egy sanda vigyorral.
-  Noss, nem sok minden, amin el tudunk indulni, de azért megcsináljuk...jó csapat leszünk.
  Ebbe nem tudtam belekötni, bár Mina-t és Damien-t még nem ismertem annyira, de azt tudtam, hogy Láncoskával jó csapatot alkotunk, és mindig számíthatunk arra, hogy a másik védi a hátunkat. Nem hiába, harcban született a barátságunk, és csak még több harc és veszély fűzte azt még szorosabbra...na meg a közös veszteség, amiért küzdöttünk, hogy megvalósulhasson, bár egyikünk se számíthatott ilyen végkimenetelre. Aztán végül szótlanul indultunk előre a kripták felé. A hátam is borsódzott az ilyen nevektől, de remélhetőleg most semmiféle csontváz se fog elő ugrani belőle, megtámogatva pár necivel.
- Honnan ismered a bárónőt?
  Érkezett a kérdés Láncitól, ahogy a kripták felé battyogtunk. Hát, az hogy ismerem, erős túlzás, mert szerintem az észjárásán Shelatis-on kívül más nem nagyon igazodik ki, de tény és való, hogy találkoztunk és meg van a magunk közös múltja. Nem akartam túl bőlére ereszteni a válaszomat, majd amikor több időnk lesz, elsztorizgatunk közösen arról, hogy kivel mi történt a Tünde-erdei események óta eltelt hónapokban.
- Ez egyg hosszú történet. Nem az első alkalom, hogy Eichenschildben járok és volt szerencsétlenségem a bárónőhöz és a hülye machinációihoz. De legalább jó partikat tud összedobni, az biztos.
- You've been to the Baroness' party? Nice.
~ Not as nice, as you would have thought. It was a nightmare. The maidens were nice tho....it's a shame that theye were human...and that they had their clothes on. Suuuuch a shame.~ - repkiláztam magamban Damien megjegyzésére.
  Hát, ha szó szerinti zombik nem is voltak, a hellenburg-i katonák némi hasonlóságot mutattak velük. Nem éppen egy szívderítő látvány volt a csapatuk, de legalább valami öröm  végig suhant az arcukon, ahogy megláttak minket. Már majdnem meglepődtem, hogy ennyire örülnek nekem - bár inkább a női kecsességet és bájokat nem mellőző Minanak - azonban hamar meg kellett változtatnom a véleményemet. Olyan gyorsna kapkodták szét a gerenda torlaszt a bejárat előtt, hogy olyat még utászoktól se várhatott volna el az ember, aztán már takarodóra is fogták.
- Nem hittem volna, hogy valaha is ilyen mélyre fogok süllyedni...
  Próbáltam viccel elütni a helyzetet, ahogy a cseppet sem bizalomgerjesztő lejáratot méregettem. Dracon mellettem is aggódva pislogott és szagolgatta a levegőt, mint ha ebből bármit is megtudna. Mina felnevetett mögöttem, ami rögtön magára vonta a figyelmemet.
- Sajnos mi már megtettük. Épp nem is olyan rég. Gondolj bele, mennyi kedvünk van visszamenni a sötétbe.
   Hát, ahogy elnézem, határozottan nincs semmi kedvük visszamenni a sötétbe. Nem is csodálom. Én se kifejezetten szerettem az ilyen fajta sötétséget. Talán ismét elő tör belőlem az enyhe klausztrofóbiám? Na még csak az kéne! Egy fintor suhant végig az arcomon, ahogy számba vettem, hogy miből is gazdálkodhatunk: Damien szemmel láthatólag eléggé megviselt volt, túl sokra nem számíthattam tőle. Mina-ról nem tudhattam még mindig biztosan, hogy rázós szituácóban mennyire számíthatunk rá, és hogy közelharcban mennyire állja meg a helyét - de legalább mind ketten láttak a sötétben. Lánci, tünde révén, ezt nem nagyon tudta megvalósítani. Tökéletes...ismét én elől. Még tökéletesebb: megint mindenféle gondolkodás és hezitálás nélkül csusszantam a vezető szerepébe - erről is le kéne már szoknom valamikor.
- Oké, itt van a terv: én előre megyek, Damien követ húsz lépéssel lemaradva, mögötte Lánci, aki a söttében a legnagyobb hátrányokat szenvedi és Mina jöhetne hátul. Így fel tudnám deríteni a terepet és ba hármit látok, Damien meglátja a jelzésemet a sötétben. Egyelőre nem lenne túl bölcs dolog fáklyát gyújtani, az ellenség messziről meglátja, míg nekünk csak a terep egy kis részét világítja be. Sokkal több hátrányt jelentene, mint előnyt. Vélemény?
- Nem sok húsz lépés? Ha ott vannak és rajtaütést várnak, egyesével sokkal jobban ki tudnak szedni minket.
  Lánci meglátása ésszerű volt. Lehet, hogy az a húsz lépés tényleg kicsit sok volt - bár én otthonosabban mozogtam ilyen közegben és tudtam, hogy nekem kevesebb akadályt jelentene egy ilyen távolság áthidalása, mint nekik.
- É-én menjek leghátul? De hát én...tudok világítani - mutat Mina a szemére, amit nem tudok mire vélni. Tud látni a sötétben? De hát ezt eddig is tudtam - minden vámpír és sötét elf lát a sötétben, ezzel újat nem mondott el. - Mondjuk azzal is ugyanaz a helyzet, mint a fáklyával. Ahogy gondolják.
  Tényleg nem tudtam hova tenni ezt a megjegyzést. Szó szerint világítana a szemével, mint egy fáklyával? Az eléggé érdekes lenne - bár láttam már elég sok érdekes dolgot, hogy ilyenen meg se lepődjek. Valahogy az ilyen jellegű reakcióim elvesztek a sötétben akkor, amikor megtudtam, hogy csupa csáp, elmékkel szórakozó izék mászkálnak szerte Veronia mélységében; amikor a vámpír tornyok csak gondoltak egyet, és az égbe szökkentek; amikor egy túlméretezett szárnyas gyík repkedett össze-vissza és égetett, amint tudott...vagy amikor egész erdőségek tűntek el csak úgy, egy szempillantás alatt - és ezek csak a legfrissebb élményeim voltak.
- Meg tudom bénítani őket, hogy ha kell. Bár egyszerre csak legfeljebb kettőt.
~ Duly noted, thanks for the information, sweetie.~
- True, húsz lépés lehet, hogy tényleg túl sok. Maradjon kevesebb, de szerintem jobban járunk, hogy ha én megyek elől felderítőként. Igen, Mina, tudom hogy látsz a sötétben, de hátulra is kéne szem. Lance nem lát a sötétben úgy, mint mi, így Ő jobb lenne, ha középen maradna. Damien látná a jelzéseimet, míg Te hátulról tudnál minket fedezni. Oh, tudsz bénítani? Ez király. Tehát akkor: mi a végső megállapodás?

- Az elején felderítés alkalmával, ha jól körülnézek, én kerülhetek hátulra. Ha jól látom, amint bent vagyunk, lesz elég hely sorrendet cserélni, de talán jobb, ha előbb azok mennek be, akik minél jobban tudnak vizsgálódni. Több szem többet lát.
  Lance megjegyzése logikus volt, így egy bólintással jeleztem neki, hogy egyet értek vele.
- Úgy értem, Crispin, hogy világítani tud a szemem. Erős mágikus fénnyel. Talán lesz alkalmam megmutatni, de egyelőre tartalékolom a varázserőt.
  Na, még mik ki nem derülnek a társaimról. Mi lesz a következő? Lánci repülni tud? Damien Hold Apa megtestesülése, csak leégett egy kicsit napozáskor? Érdekesnek nézett ki ez a nap.
- Tehát akkor én védem Lance-t, vagy jelzem, ha valami baj közeledne.
  Mina arcán egy vigyor jelenik meg, amit én nem tudok mire vélni, Damien viszont csak egy szúrós pillantást mereszt rá, ami nem hogy lelohasztotta volna a kis cukorfalat lelkesedését, csak még jobban felcsigázta. Elfojtottam egy sóhajt: nehéz lesz józanul gondolkozni a közelében.
- Szerintem indulhatunk is.

Második fejezet: A Nyúl Ürege

   A bejáratot magunk mögött hagyva csak hamar a sötétség köszöntött ránk. A kintről beszűrődő szűrt fényben még elég sokáig elláttam, hogy megállapíthassam, ezt a járatot mesterségesen vájták ki. Szabályos volt, és akárkik is ásták, azok nem rég hagyhatták el a helyszínt, még egy fáklyát is hátra hagyva maguk mögött. A barlangrendszer nyomasztó érzése azonban már az első lépésnél teljes súlyával rám nehezkedett. Utáltam a bezártság érzését, azt, hogy nem tudok olyan szabadon mozogni, mint nyílt mezőn, vagy akár egy város utcáin. Akármi baj üt be menet közben, csak egy irányba vonulhatunk vissza, és azt az egy járatot is könnyen elzárhatják. Ha bárki is csapdát akarna állítani nekünk, hát ez lenne a tökéletes alkalom erre. Legyűrtem magamban a növekvő rossz érzést, és csak a haladásra koncentráltam.  
  Elhagyva a fáklyát és az általa nyújtott világosságot, még jó ideig haladtunk előre, igazából ekkor már elvesztettem az időérzékemet, annyira koncentráltam a veszélyekre, hogy azt se tudtam, mióta megyünk. Azonban a lépteim megtorpantak, ahogy nem csak láttam, de éreztem is, hogy valami hatalmas nyíláshoz érkeztünk. A bent áramló levegő, és lépteink halk visszhangzása arra engedett következtetni, hogy itt egy nagy terem található. Persze sokat nem láttam belőle, mert a fáklya fénye ekkor már csak alig hogy elért hozzánk, nem biztosítva elég fényt ahhoz, hogy akár egy self vagy vámpír szeme is átlásson a sötétségen. Ahogy lépteink megtorpantak, hallani lehetett egy patak csobogását. Egy természetes barlang volt hát, amelyet annó egy folyó vájhatott ki. Leguggoltam a bejáratnál és aggódó arccal nézelődtem körbe, már amennyire lehetett. Dracon fehér tollai elütöttek a szinte tökéletes feketeségtől.
- Meg kell kockáztatnunk egy kis fényt - fanyalodtam el.
  Ha most fényt gyújtunk, nem fogunk sokkal többet látni, viszont a nagy terem miatt minket jóval messzebbről is megláthatnak. De kockáztatnunk kellett, hogy ha nem akartunk leesni egy szakadékba, a nyakunkat szegve.
- A terem valószínűleg hatalmas. Egy régi víznyelő vagy kaldera. LEhet, hogy innen nyerték régebben a vizet, mikor még a város kisebb volt...vagy éppenséggel egy angyalromot rejt, de reménykedjünk, hogy nem.
  Ugyanis, ahol egy angyalrom van, ott nagy eséllyel egy Mélységi is. Legalábbis Ada ezt mondta nekem. Most jó lenne, ha itt lenne. A lány megingathatatlansága, hűvös, szinte érzelmeket is mellőző gondolkodása, realista látásmódja és a Mélységiekről szerzett tudása jól jöhetne, hogy ha egy ilyennel akadnánk szembe. Bár eddig csak a szerencsénknek köszönhetjük, hogy egyáltalán túléltük az eddigi találkozásokat velük. Érdekes módon a lány eddig mindig ott volt velem, amikor egy ilyen mocsok jött szóba. Vajon mikor jön el az első alkalom, amikor külön-külön szemezünk egy ilyennel? Bár...neki már meg voltak a maga kalandjai velük, legalábbis az elbeszélései alapján. De azért örülnék, hogy ha itt lenne, akármi is történt közöttünk - vagy éppen nem történt. Reménykedjünk, hogy most nem lesz semmi baj.
- Jól van, akkor mi legyen? Én tudok tüzet idézni, amivel bevilágíthatunk valamennyire és elég fényt biztosít egy vámpírnak és selfeknek, hogy lássunk - de egyben fogyasztja is a varázserőmet. A fáklyát is használhatjuk, már ha valaki elhozta.
  Ezt szokás szituációs vakságnak nevezni. Vagy nem? Lehet, hogy az teljesen mást takar? A lényeg, hogy annyira koncentráltam az agymenésemre, hogy észre se vettem volna, hogy ha valaki egy fáklyával áll mellettem. Dracon körmeinak halk kopogása a kövezeten. Szegényke meg aztán tényleg nem látott semmit sem. A sárkángyíkok nappali vadászok voltak, a sötétséghez nem szoktak hozzá  - így a picikémnek aztán főleg ijesztő élmény lehetett egy ilyen sötétség. Egyedül a hangom alapján tudott tájékozódni és hűségesen követett engem ez alapján.
- Hát nálam van valami, amivel lehet világítani, ha nem mis túl sok.
- KOmolyan. Miért nem hozunk sose fáklyát?
  Lance szavaira felé figyeltem, épp időben, hogy lássam, ahogy valami üvegcsét húz elő valahonnan, és enyhe vöröses ragyogást bocsájt ki magából. A szemem éhesen issza magába a fényforrást. Elégedetten sóhajtok egyet. Végre látok valamit! Meg hallom is Mina méltatlankodását. Na mondjuk ez jó kérdés. Én is folyton elfeledkezek bárminemű világítóeszköz beszerzéséről, hisz mindig úgy saccolom, hogy ilyenre nem lesz szükségem - és valahogy mindig az ellenkezője bizonyosodik be.
- Na de...fent volt egy fáklya. Azzal azért még is csak jobban látnánk. Utánunk meg nem jön senki, így nem fog nekik hiányozni.
~ Legalábbis reméljük, hogy tényleg senki se fog jönni...~
- Visszamegyek érte.
  Ajánlkozik fel Damien és nemsokára vissza is tér a fáklyával. A két fényforrásnak köszönhetően már bőven volt elég fényünk arra, hogy felmérjük a terepet. A terem, ahogy azt a hangokból is lehetett sejteni, hatalmas volt. Lelógó cseppkövek, vagy éppen a földből előtörő hasonló alakzatok uralták szinte az egészet, aminek a közepén egy patak tűnt fel, amely az egyetlen teremből tört elő, amelyet még ezen kívül láttunk, hogy aztán a kőzet alá bukkanva eltűnjön és folytassa tovább az útját az ismeretlen felé. Az egész nagyon is hátborzongatóan nézett ki - bár számomra minden az volt, ami ekkora méretekkel rendelkezik és a föld alatt van.
- Csodás, köszi a fényt.
- Szívesen - mosolyog rám Damien. Rémisztő. Még a végén haverok leszünk? Végül is, annak is meg lennének a maga előnyei...aztán elszakítottam a tekintetemet a mellette álldogáló Mina-ról.
   A suttogásról most nem tudok leszokni. Így is eléggé feltűnők voltunk, így akár ordibálhatnánk is, de a megszokás nagy úr. Tekintetemmel végig követtem a patak irányát, próbálva más termeket is keresni, azonban tényleg csak azt az egyet láttam. Akármit is tervezünk tenni, csak abba az egy irányba haladhatunk tovább.
- Szerintem célozzuk be a patak forrásának termét - az csak felfelé vezethet, tehát abba az irányba, amerre haladnunk kéne. Amúgy cuki kis tárgy, Láncika...meddig tarthatod fet?
- Úgy...három perc összesen, asszem. Rég használtam.
- Jó ötlet.
   Helyesel Mina, és fogja is magát s megindul előre. Végül is, itt tovább ácsorogni aztán semmi értelme nincs, így aztán követtem a lányt - igazán nem esett nehezemre - miközben az idegeim már pattanásig feszültek. Ahogy közelebb értünk a patakhoz, láthattuk, hogy az fekete. Mi a fene? Ennyi vér folyt volna onnan felülről,hogy befeketítette azt? Vagy valamivel megmérgezték a forrást? A fene se tudja, de semmiképpen sem volt túl bizalomgerjesztő látvány, a hideg is kirázott tőle.
- Jó tanács...ne menjetek bele a patakba. Kerüljétek.
- Akkor nem csak nekem fura valami ezzel a patakkal.
  Bár jó eséllyel egyikük se olyan, aki csak úgy belevágtázna egy furcsa színű patakba, de úgy éreztem, hogy valamit mondanom kell, hogy megtörjem a fojtogató csendet, amely egyre jobban ránk telepedett. Már megláttuk a másik terembe vezető járatot. Csapatunk töretlen lendülettel haladt előre, amikor...

....Mina hirtelen megtoppant, és hirtelen lila fénnyel izzott fel valami, ami úgy nézett ki, mint egy kifeszített mágikus pajzs, mely lezárta a kijáratot, fura alakban futott tovább rajta a fény és még egy kérdés is kirajzolódott a fejünk felett. Menőőő....és egyben creepy. Inkább creepy és disturbing.
"Mi a neved?"
- Neee, már megint egy mágikus pajzs?
  Meghökkentve néztem a fura jelenést - na meg Mina újabb kifakadását. Milyen bulikban volt ennek a lánynak része? Egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy valami random nevet nyőgök be, hogy megnézzem, miképp is reagálna erre ez a fura mágia. Aztán meg rájöttem, hogy ezeknek a kis játékoknak semmi értelmük nincs, inkább csak ártanak, semmint használnának.
- Crispin Shadowbane, Crowne Shadowbane és Miranda Darkleaf fia.
- Lance Kalver.
- Wilhelmina von Nachtraben.
- Damien Nightwind.
  Legalább azt meg kell hagyni, hogy igen csak udvarias egy társaság vagyunk, és illedelmesen bemutatkoztunk. Ha abban reménykedtünk, hogy ez bőven elég lesz ahhoz, hogy már mehessünk is tovább, hát nagyot kellett csalódnunk. A kirajzolódó felirat láttán csak még jobban elfintorodtam.
"Távozz"
- Szerintem nem ezt a választ várta...
   Nem mint hogyha a többiek nem látták volna ugyanazt, amit én. Hogy a helyzetünk csak még rózsásabb legyen, valami hangosan csobbant a patakban. Mi a fene? Ha most valami ezerfogú rettenet ugrik elő belőle, vagy egy túlméretezett hal, én pofám vágom kapásból azt a dögöt és rohanok innen a fenébe. Rám tört a nagyon is rossz érzés.
- Mi a franc lehet a jó válasz? "Mi a neved"...francba.
  Soha se voltam jó találós kérdésekben. MINDENT túl bonyolítottam, de a szó legszorosabb értelmében. Ezért dobtuk fel a talpunkat majdnem Theo-val, pont amikor kezdtünk egymással kibékülni. Óh, akkor most már a "bárcsak itt lenne..." listámra azt a kissé túlságosan is izgága, könyvmoly mágust is felírtam. Dracon igazán ösztönösen reagált a csobbanásra: felvisított és ösztönösen hátrált a víztől, én pedig követtem a példáját.
- Talán túl sokan vagyunk...öt név egy helyett...talán csak egyesével lehet átjutni, mi van, ha mindenkinek van egy próba?
  Agyal Mina kétségbeesetten, ahogy a patak felé fordul. Az előhúzott fegyverek zajára Damien felé fordultam, akinek a kezében ekkor már két tőr jelent meg és most vettem észre, hogy Lance is előkapta a kardját. Hát, akármi is mászik elő a patakból, az biztos, hogy kedves fogadtatásban lesz részese.
- Nyugi, aranyos...nem hagyjuk, hogy bajod essen.
~ Oh, köszi Mina, nem kell engem becézgetni....ja, hogy ez Dracinak szólt. Te mocskosul szerencsés nőcsábász. Legközelebb én is tollakat növesztek magamra....~
  Féltékenykedni túl sok időm nem volt, mert a patak életre kelt. Folyamatosan fodrozódott és különféle alakokat vett fel - végül megállapodott egy sok fejű kígyónál. Rettegve lépek hátra, ahogy nézem ezt a fura, és igen csak undorító átalakulást. Óóóh hogy rohadjon meg, hát tényleg egy Mélységi? Azt hiszem, hogy le kéne állnom azzal, hogy folyton megidézem a gonoszt a hülye hablatyolásommal. A torkom teljesen kiszáradt, ahogy az átalakulás véget ért, aztán pedig....
~ Kehiheeehee....~
- Ki van ott?!?!
  A Mélységi röhögése a fejemben visszhanggzik, ahogy gondolom mindenkiében. Kellemetlen egy élmény volt, és azt kívántam, bár csak soha többé nem hallanám ezt a hangot. Ez még a szokásosnál is idegesítőbb volt. Lance is eléggé rosszul vette fel a helyzetet, ezen se kellett csodálkozni - neki is bőven jutott ki ezekből a dögökből. Teljes mértékben meg tudtam őt érteni.
~ Tehát így néz ki egy Bukott Testvérem? Érdekes...és egyben nyugtalanító is. Hova süllyedtek ezek a valaha dicső angyalok? A hangja pedig...sérti a fülemet.~
~Van egy olyan érzésem, hogy bőven lesz még alkalmunk ezt élvezni....~
- Egy rohadt Mélységi? Pompás...

  Jegyzem meg hangosan is. Aztán majdnem az arcomra csapok, ahogy rájöttem, hogy hangosan is kimondtam ezt. A röhögést mint ha a hátam mögül hallottam volna, így megfordultam - de nem láttam semmit sem. Csak azt vettem észre, hogy két fegyverem már az alkaromon fekszik, és bár izzadt a tenyerem, egyelőre biztosan feküdtek a helyükön. Nem mint hogy ha bármit is értünk volna fegyverekkel ezen dögök ellen. Akkor nyírtak ki minket, amikor akartak. Talán ideje lenne diplomáciához fordulni?
- Mondd csak, mi a neved, Te-Aki-A-Méyben-Élsz?
- Mély...ségi? Így nézne ki egy mélységi?
~ Üdv a világunkban aranybogaram. Lesz ez még rosszabb is, hidd el nekem.~
~ Na de tünde, micsoda modor ez. A nevem Egregoros és Ti jöttetek hozzám.~
  Jajj, hát ez csodálatos! Egy Mélységi oktat ki engem illemtanból? Azt hiszem, hogy ezzel a világgal valami nagyon el van cseszve. Már csak az kéne, hogy teát szolgáljon fel nekünk, és elcsevegjünk a helyes megszólításokról. Talán még elcsevegünk egyéb érdekes dolgokról is.  Én meg hát, mit is csinálok, ha éppen nem illamtanon vagyok és egy hatalmas trutyi szörny néz velem szembe? Persze, hogy pofázok! Ostoba Crispike...
- Bocsi, cska kissé meglepődtem, Egregoros. Olyenkor néha előjön a rosszabbik énem. Mondd csak, Egregoros - nézelődök körbe, a hang forrását követve, bár a dög ott áll előttünk - melyik nevünk érdekel? Az igazi nevünk számodra nem elég, akkor hát mi érdekel téged? Ez a mágikus pajzs eléggé lenyűgöző teljesítmén.y Te egyedül vagy képes ilyenekre? Egyszerűen...lenyűgöző, én mondom! Ilyen hatalmat még életemben nem láttam!
   Még én magam se tudtam eldönteni, hogy ez most gúlyolódás volt-e, vagy éppen ténylegesen dícsértem őt. Bár az utóbbi teljesen ki van zárva, gúnyolódni meg nem nagyon mertem, én csak próbáltam enyhíteni a feszült légkört - mert teljesen úgy nézett ki ez a pataktrutyiundormány, mint akire szép szóval hatni lehetne. Bár inkább annak van a legnagyobb esélye, hogy bepöccen és ott helyben kinyír engem. Igazából teljes mértékben meg is érdemeltem volna: eddig mindenkinek visszapofáztam, Hoshekh-nek az anyját is lekurváztam, egyszer jönnie kell valakinek, aki nem értékeli a stílusomat.
- Nem hozzád jöttünk, csak erre jöttünk, azt nem tudtuk, hogy Te is itt vagy.
~ Kihiheeheeheh...~
   Hogy lehet valakinek ilyen idegesítő röhögése?
~ Mert a haj mit tenne hozzá a szépséghez, vámpírlány? Tudom, miért jöttetek. Viszont azt is tudom, hogy nem tudtok elmenni. Amit nem tudok az az, hogy sikerül-e mégis átjutnotok a falon, mielőtt...Nos...majd meglátjátok. Egyébként nem, Crispin Shadowbane, Crowne Shadowbane és Miranda Darkleaf fia, hordozója az átoknak, amit az apád tett rád és a veszett lehetőségnek, ami egykor testtvéredé volt. Mert ez a te teljes neved, minden keserűséggel és minden magaddal cipelt megbánásnak, amelyet rád aggattak. De a fal nem ezt kérdezi. A fal nem az én művek, csak a szolgámé.~
  Hát, ez több kérdést is felvetett. Mire gondolhatott Mina és a Mélységi a haj tekintetében? Mina gondolkodását eléggé nehéz volt még kiismernem, lehet, hogy csak elképzelte, ahogy Egregoros-nak haj nő a csúnya kis kobakján, ami nem is létezik, próbálja valamilyen módon humanizálni ezt a förmedvényt, csak nem nagyon jött össze neki. A rólam alkotott összefoglalóra csak fintorogni tudtam. Utáltam, hogy mindent tudnak rólam ezek a mocskok.
- Igen, ez a teljes nevem, minden hibámmal egyetemben.
- Csak...megvan a maga esztétikája. Számomra.
  Szólal fel kissé megszeppenten Mina. Hiába, az első találkozás mindig lenyűgöző. De a Mélységinek igaza van: ez vagyok én, mindennel együtt. Vagyis hát, nem mindennel, de akkor is, eléggé szép összefoglaló volt. Inkább próbáltam másra összpontosítani: a fal egy kultista műve volt, még hozzá az Ő szolgájáé. De ki lehetett a városban, aki őt szolgálta? Az északiak közül valaki? Nem tudom. Egyet se ismertem, aki kultista lett volna - életemben szerencsére csak kevéssel futottam össze, párat kinyírtam, pár majdnem engem nyírt ki, Johnny-val pedig együtt menekültünk egy beszakadt folyómederből - de egyiküktől se hallottam ezt a nevet. Így lehetett akár helyi, akár északi is  - ezzel nem mentem sokra. Hol lehetett most az a mélységi hívő? Valószínűleg jó messze, csak felhúzta ezt a falat, itt hagyta a mesterét és élvezi tovább a szánalmas kis életét. De a választ nem Egregoros dönti el, hanem maga a fal - hogy miképpen arról fogalmam sem volt. De még is, ha nem a nevem érdekelte őt, akkor még is, mi? Valahogy volt egy olyan sejtésem, hogy se a Cynewulf, Sheatro vagy Kiril nem jöhetett volna számításba. Akkor meg, még is, ki voltam én? Legalábbis, mit gondolt a fal, hogy én ki vagyok?
- Mit kérdezhet hát tőlünk a fal? Lelkünk legmélyebb titkait? Hisz azt Te is kiolvashatod belőlünk, mindenféle bonyodalom nélkül. A fal értelemmel bírna talán? Ki vagyok én? Csak egy senki, egy bábú a játszmában.
  A legsötétebb órákban jön rá a self fia, hogy még is, milyen keveset ér. Tényleg csak egy senki voltam - egy ostoba bábú, aki csapódik ide-oda és vajmi kevés szerepet játszik a saját sorsának az alakításában. Mindig is csak sodródtam az árral. Hiába, az ilyen események mindig a depisebb énemet hozzák elő - ami egyben blokkol is engem. Lehet, hogy túl gondolom a szituációt? De hisz ez vagyok én...meg kell fejtenünk ezt a fejtörőt, vagy itt halunk meg : ebben az egyben legalább biztos voltam.
-  Mindenkinek neve az, amit adtak neki.
  Próbálkozott Lánci azzal, hogy megcsavarja a kérdés gondolatmenetét. Azonban nem történt semmi mágikus reakció, a falak nem omlottak le, a Mélységi nem vonult vissza hangosan sziszegve a fájdalomtól. Nem ezt a választ kerestük. Kár, pedig egész jónak hangzott - a zsoldosnak legalább voltak ötletei és nem sajnáltatta saját magát.
- Nem!...Nem az, tudja jól, hogy nem. Nem senki.
  Kel ki védelmemre Mina, miközben szemünk találkozik. Egy pillanatra elidőzök a szemei látványában - jobb esetben nem szakítanám el a tekintetem a látványától, most viszont nem voltam olyan hangulatban, hogy élvezzem a szituációt. Valahogy ez a hatalmas dög nem ad ilyenekre lehetőséget. Majd később. Máskor. Ha túléljük. Bár erre egyre kevesebb lehetőséget látok, ahogy a vízből formázott Mélységi visszamászik a patakba - egy pillanatra megörülök - hogy aztán egy többé-kevésbé humanoid formát vegyen fel (karokkal, lábakkal és talán egy fejjel is...?) - na ez már annyira nem nyugtat meg. A "lény" ingatagon indul meg felénk, a cseppköveket, sztalagmitokat és sztalaktitokat kerülgetve. We. Are. Fucking. Doomed.
- Egyik válasz se volt jó...
   Valamit nem vettem észre. Átforgattam minden információt, amit kaptunk, vagy amit magunktól kapartunk össze. Ez egy hatalmas terem volt, amely beillett volna akár egy templomnak is. De ez nem jelentett semmit - csak azt, hogy volt rá esély, hogy valai ilyennel futunk össze. A fekete patak csak még jobban ráerősített erre. Ez egy rossz gondolatmenet volt. Nem a nevünkre volt kíváncsi és nem is annak definíciójára, így ezt is elfelejthettük. A szolgálójának volt a teremtése ez a pajzs - de amíg nem tudjuk, hogy ki a szolgája, addig szívás van. Tehát....ismét csak semmi.
- Bocs skacok, de egyszerűen...most nem tudok semmit se kitalálni. De miért egy Mélységi vigyáz erre a járatra? Vagy csak egyszerűen fölé építették az egész várost? Miért érdekli őt, vagy a tanoncát a nevünk? A nevünk: mi? Neh, béna próbálkozás...
   Erre még én is rájöttem abban a pillanatban, hogy kiejtettem a számon. Itt lehet, hogy semmire se megyünk azzal, hogy ha a kérdést próbáljuk kifacsarni és csavarni úgy, mint ha tényleg egy szójáték lett volna. Idegesített a helyzet - a közeledő Mélységi még jobban. Nagyokat nyeltem. Nem így akartam meghalni. Az ideális helyzet az lett volna, hogy ágybna halok meg, ahol nők használják ki nagy hévvel a hanyatló erőm utolsó maradékait. Boldogan, mosolyogva múltam volna ki. Most kevésbé lettem volna boldog.
- Ha annyit mondok, hogy Gustav király a nevem, átenged?
  Lance elkeseredett kérdésére nem érkezett semmi válasz. Hát, akkor nem is Gusztika állította a pajzsot, vagy ha igen, akkor nem a neve volt a kulcs.
- A kérdés csak egy nevet kérdezett. Mi pedig többen vagyunk. Er...Ereg...Mélységi úr, hányan mehetnek át egyszerre ezen a falon?
  A kérdésekre ismét nem érkezett semmi válasz, csak idegesítő röhögés, miközben a dög közeledett hozzánk. A jó büdös életbe! Skacok, találjátok ki a választ, még hozzá gyorsan, mert hogy én nem jövök rá, az is biztos! Theo, Ada! GYERTEK MÁR IDE! Vagy inkább: Armin és Lory, ruccanjatok ki ide egy kicsit Anwnn-i nyaralásotokból, vágjátok le ezt a mocskot, igyunk meg pár hektó bort a régi szép idők emlékére. Azonban egyikük se bukkant fel.
- Gondolom, a válasz nem olyan egyszerű, mint Átutazó vagy efféle. A kultista merre van, aki a falat létrehozta?
  Még mindig semmi válasz, csak a dög közeledett. Nem tudtam érdemiben hozzá tenni semmit sem a dolgokhoz, így csak a többiek elé léptem, remegő kezeimre támasztva a fegyvereimet. Nem hittem volna, hogy akár egy pillanatra is feltarthatok egy ilyen hatalmas lényt, még Dumah támogatásával sem, de legalább valamit tennék. Hatalmasra táguló szemekkel néztem a felénk közeledő lényt. Annyi mindent megbántam ebben a pillanatban, hogy ha listát kéne írnom róla, a világ összes pergamenje nem lenne rá elég. Hát, akkor, így ér véget minden. Én egy Mélységivel állok szembe....hát, ennél nagyobb hülyeséget már nehéz lenne elkövetni.
- Gustav király a nevem!
- Átutazók vagyunk! Déliek! Hazafiak! Elszánt harcosok, akik nem adják fel. Át szeretnénk jutni, lennél olyan szíves, fal, kérlek és átengednél minket?
  Hallom a többiek kétségbeesett próbálkozásait. Semmi. Francba! Közben újdonsült barátom már oda is ér és ocsmány karjaival felém nyúlkál. Soha se voltam nagy híve annak, hogy ilyen dögök nyúlkáljanak felém. Meg nem is akartam harcolni. A franc akarta még jobban felhergelni ezt a dögöt! Inkább csak beléptem egy cseppkő takarásába, mert azt valamiért bőszen kerülgette, reméltem, hogy valamiért fél tőlünk és akkor kezdődhet a rövid életű fogócska. Hallom a többiek hangját, de egy szót se veszek ki a beszédükből. Túlságosan leköt az, hogy a vízből készült karok a torkomra fonódnak. Mint ha egy szűk sugárra korlátozódott vízesés alá dugtam volna a nyakamat. Hát, itt már nem volt mit szórakozni...harc lesz. Yupp. Csodás. Éreztem, ahogy a karok a légcsövemet szorítják össze. Gondolkodás nélkül csaptam Clandestine-nal a karok felé. Reméltem, hogy a felszentelt fegyver sebzi őt. Már mint, kéne...ugye? Kérlek, mondd azt, hogy igen! Ha ennek vége, elmegyek egy déli templomba és adományt adok nekik. Megérdemlik....a szentségit!
- HURRY!
  Krákogok összeszoruló torokkal. A fegyver átvágja a Mélységi csápját, így egy pillanatra fellélegezhetek. Elég időt nyerve ahhoz, hogy rémültem lássam, ahogy a következő csáp tart felém. Veszettül és vakul kezdek el csapkodni a fegyveremmel, próbálva ezt a förmedvényt távol tartani magamtól. NEM AKAROM ÍGY VÉGEZN!I Észlelem, hogy Damien megjelenik mellette, a cuki holdezüst tőreivel támadni. Azonban azok nem érnek semmit. Nincsenek felszentelve. Meg kell kérnünk majd valamelyik lelkészt, ha innen kijutunk, hogy szentelje fel a fegyvereit. A holdezüst megtartja a felszentelést! Egy pozitívum a mai napban: a fegyver távol tartja a csápokat tőlem. Nem tudom, hogy a többek hogy haladnak, de időt kell nyernünk.
- Használd a fáklyát...
  Nyőgöm Damien-nek. A Dornburg-toronyban is ki akartam már próbálni, hogy a sima tűz árt-e ezeknek a dögöknek. Akkor nem jutottam el odáig. Most itt a remek alkalom, hogy kipróbáljuk. Mögöttem lépések zaja. Mina kiáltása. Damien a fáklyával...aztán....

~ Nem is tudtam, Crispin Shadowbane, hogy tudsz repülni. A landoláson még finomítani kéne...~
  Eszmélek fel Dumah megjegyzésére. Csak idegesen fújtatok. A Mélységi dög megragadta a csuklómat, aztán csak úgy elhajított engem a fenébe. A becsapódás tényleg rázósra sikeredett, a fáklya fénye kihunyt, a fegyvereimről fogalmam sincs, hogy hol vannak, és azt se tudom, hogy a többiekkel mi a bánatos franc van. Épp ez az, ami csak még jobban idegesített. Éreztem, hogy szinte lángra tudnék lobbanni - azonban kell valami, ami vezeti a felesleges energiáimat. Egy fókuszpont, különben csak tényleg belül éget el. Vakon tapogatóztam, remélve, hogy megtalálom Clandestine-t, a fókusztárgyamat. Nélküle tényleg semmit sem érek. Félelmetes, hogy mennyire függök egy egyszerű fegyvertől. De ez az igazság. A fegyvereim nélkül: senki se vagyok. Hallottam a többiek kiáltásait halványan, mint ha víz alá lenne nyomva a fejem - de szerencsére nem így volt. Csak a fülem csengett, ahogy a fejemet bevertem és még mindig diszorientált voltam. Ebből csúnya fejfájás lesz, azt már előre érzem.
  A fejfájás forrása pedig valami fény formájában érkezik, amely teljes mértékben elvakít engem. Ösztönösen kaptam a szemeim elé a kezemet, próbálva eltakarni azokat, védve őket. Olyan volt, mint ha közvetlen közelről néztem volna bele a Napba azok után, hogy éveket egy vaksötét bányában töltöttem. A gyomrom is kavargott ettől. Utáltam a hátrányaimat. Utáltam, hogy ennyire korlátozott vagyok. Utáltam ezt az egész helyzetet úgy, ahogy van! És még jobban utáltam, hogy tudtam: a Mélységi valahol itt van, a közelemben és mindjárt átszúr engem, és megöl mindannyiunkat.
- Dobjátok ide a holdezüst fegyveremet!
   Kiáltottam kétségbeesetten.
- Dobja a franc, megőrültél?
   Hallom végre Láncika hangját. Aki nem nagyon akart dobálózni. Aztán megértettem a logikáját. Ha felém dobja a fegyvert, akkor se látnám azt, a vakító fénytől, és előbb nyársalna fel engem, semmint hogy hasznomra legyen. Na jó, ezt meg kell adni neki. Nem láttam és hallottam semmit - vagy is, csak egy dolgot. Egy undorító dolgot, aminél még mindig nem tudom, hogy miről beszélt, bár ahogy sejtettem, Mina próbálkozott valami mágiával.
~ Kihehhee. Kevés vagy még ide, vámpírlány. Te csak mágiát használsz, ez nem az a szint, amihez szokva vagy.~
  Nem volt más lehetőségem. Kétségbeesett voltam. Megidéztem hát egy sötétség gömböt magam és a fényforrás közé, remélve, hogy azon nem hatol át a fény, és megszűri azt, így látnék is valamit. Elfordítottam fejem a fényforrástól, hogy ne vakítson meg még jobban.
- Hagyjátok a fenébe és gyertek inkább!
   Hallom Láncika hangját. Tehát átjutottak a falon? Ezt mondhatták volna előbb! Bár az se számított volna, tekintve, hogy...hát, a fényt megszűrte a gömbön és most látom, hogy a Mélységi már ott van, közvetlen előttem...elzárva engem a többiektől és a meneküléstől. Legalább ők megmenekülhetnek innen.
- Hát, ha hagy minket! ... Mindegy, Crispin, jöjjön!    
   Aranyszívem, ezt könnyebb mondani, mint megvalósítani! Felpattantam a földről, próbálva a belem tartalmát bent is tartani és nem a nadrágomba üríteni. Megláttam tőlem jobbra a fegyveremet.  Az egyetlen lehetőségemet arra, hogy innen kijussak élve. Rohanok feléje, imádkozva Hold Anyához, Apához és a Természethez is, hogy kegyelmezzenek meg rajtam. Ha ennek a vége, nem csak egy déli templomba megyek el, de felépítek egy szentélyt a Hold Istenségeknek és nagyon buzgó hívő leszek! A fegyvereimet felkaptam menet közben és teljes sebességgel rohantam a terem nyílása felé. Nem mertem hátra nézni. Nem mertem, mert biztos, hogy egy ideges Mélységit láttam volna, aminek a csápjai felém nyújtóznak és teljesen ledermedtem volna. Az utolsó lépéseket már majdnem hogy ugrottan és amint egy forduló eltakart minket a látványtól, a falnak dőltem, kezeimet a mellkasomra szorítva, hangosan fújtatva a kimerültségtől. Rettenetesen meg voltam rémülva, és ezt nem is takargattam.
- Ez....közel volt. Meghalhattunk volna...
  Nyőgök fel, ahogy próbálok megszabadulni attól a savas íztől a számban, amely szétterült benne. Az izzadtságom szinte csípett, ahogy az egész testemet beborította, a szívem hevesebben dörömbölt, mint ha az egész napot átfutkostam volna, a végtagjaim erőtlenek voltak és gyengék. Rámtört a hányinger, de ezt legalább vissza tudtam tartani. Dracon is megjelent, aki eddig sejtésem szerint félősen húzta össze magát valahol és most a közelemben akart lenni.
- Ez nagyon nem úgy sült el, ahogy terveztem...
- Gyújtsd meg a fáklyát, kérlek.
   Hallom Lánci elcsigázott szavait. Mindannyiunkat megviselt ez a találkozás. Azon se  csodálkoztam volna, hogy innen visszafordulunk. A kezdeti lendület kifulladt. Legalábbis nálam. Fatalita gondolatok kavarogtak a fejemben. Aztán már azon kapom magamat, hogy valaki hevesen átölel. Mina volt az. A haját majdnem hogy sikerült lenyelnem. Annyira meglepődtem ettől a reakciótól, hogy szóhoz se jutottam, de nem tagadhattam, hogy élveztem egy kicsit a helyzetet. Az ölelésnek hamar vége szakadt - ezt egy kicsit sajnáltam is.
- Ne merészeljen többször ilyen halálközeli állapotba kerülni, kérem.
- Ja, persze, a fáklya...
  Motyogja Mina, mikor kieresztett az öleléséből, és a Damien által megmenekített fákylt próbálja meggyújtani.
- Öhmm....oké.
  Nyőgöm ki végül, ahogy vissza nyertem a beszéd képességét. A fáklya pár próbálkozás után ismét lángra kap, így legalább látunk is valamit. Nem volt semmi erőm tovább menni, de tovább kellett. Ha másért nem, hát az eléggé ösztönző erő volt, hogy egy Mélységi itt van tőlünk alig pár méternyire és nem hinném, hogy a fal megakadályozza őt abban, hogy utánunk jöjjön és kicsináljon minket. Felmértem az előttünk lévő terepet. Egy ajtó tűnt fel a rövidke folyosó végén. Elértünk oda, ahova eredetileg terveztük. Nem úgy, ahogy akartuk...de megérkeztünk.
- Nézzük, mit rejt az az ajtó...
   Sóhajtok fel kelletlenül, és megindulok az irányába. Hamar oda is érek és a kulcslyukon próbálok átnézni.Túl sok mindent nem látok. Valami fényforrás van az ajtó túloldalán és egy lépcső, aminek csak az alsó két fokát láthatjuk. Ez nem volt túlságosan sok információ, de máshova nem mehettünk innen, csak az ajtó maradt a számunkra.
- Oké, úgy néz ki, hogy tiszta a terep.
  Rámarkoltam hát a kilincsre és próbáltam kinyitni azt. Nem jártam semmiféle sikerrel. Rohadjon meg! Lánci közben már nézelődött körbe, hátha talál valamit, amivel ki tudná nyitni. Mina egy hajtűt vesz elő, azonban nem hinném, hogy azzal most bármire is mennénk. Amúgy is...én nem tudok zárat törni, a lányból se nézném ki, Damien-ből már annál inkább, azonban Ő se próbálkozik ezzel, tehát neki sincs semmi tudása az ilyenekről. Felsóhajtok, aztán Clandestine-t a zár és az ajtó keret közé feszítem, aktiválom a karperecemet egy kis plusz erőért és próbáltam szétfeszíteni az ajtót. Végül kis idő után a szerkezet engedett és az ajtó egy halk kattanással kinyílik. Belépve az ajtón megállok a lépcső aljánál és hallgatózok, de egyelőre nem hallok semmit.
- Oké, tervek, hogy hogyan találjuk meg a tisztet?
- Nézelődni kell, máshogy nagyon nem fog menni. Az se hátrány, ha nem vesznek észre, nem fogunk tudni ott elmenekülni, ahonnan jöttünk.
- Ha már ott tartunk....nos, a főbejáratot valószínűleg kívülről őrzik. Ha megvan, amiért jöttünk és menekülni kell, esetleg tudok sötétet idézni. Csak előtte jól nézzék meg, merre kell futni és ne tévedjenek el. Elég ha az északiak nem látnak minket.
- Ha szerencsénk van, és olyan helyen van a tiszt, ahol más nemigen figyel...Mina le tudja bénítani, az alatt a kis idő alatt kell gyorsan cselekednünk.
  Oké, hát akkor...irány felfelé. Ahogy a lépcső felé fordulok, alaposabban felmérve azt, meglepődve hátrálok egy lépést...ugyanis valaki már üldögél a legfelső fokon. Egy fiatal pasas, kezében egy északi hosszú csövő fegyverrel, mellette láncok és pár kisebb lőfegyver. UUuu baszkiii...

Felhasználó profiljának megtekintése

8 Re: [Ostromjáték] Palota on Szer. Aug. 08, 2018 8:31 pm

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
3. fejezet: Cseberből vederbe

- Szóval ti csaptatok ekkora ricsajt. Hadd segítsek ki titeket, szívesen elvezetlek a tisztekhez, amint átadtátok minden fegyvereteket és megbilincseltétek egymást. Te pedig, vámpírlányka, aki bénítani tud, ha észreveszem, hogy varázsolni próbálsz, gyorsabban fog elsülni a fegyverem, mint hogy sikerüljön. Értve vagyok?
- Oh, hááát...üdvözletem neked is, dicső Északi polgár!
  Csusszant ki számon a meglepetés szavai, ahogy feldolgoztam a helyzetet: épp hogy megmenekültünk egy Mélységitől, találkozunk egy puskás északival, akinél egy kisebb arzenál van és kinyírással fenyeget minket. De legalább elkísérne minket a tiszthez, úgy hogy nagyon segítőkésznek néz ki. Csak nem úgy, ahogy az nekünk is egészséges lenne. Már csak ez hiányzott. Mi jön még?
- Igazából...van más választásunk?
   Kérdeztem egy sóhaj kíséretében, vállamat vonogatva és ledobtam a két éjgyilokomat. A fegyverek csendülése, ahogy a földhöz csapódtak, fájdalmasan hasítottak bele a szívembe. De jobbnak láttam, hogy ha most engedelmeskedek - legalábbis annak látszódok. Ha szerencsém van, nem fog minket átkutatni ez az egyszem alak. Ha viszont ellenkeznék, akkor biztos, hogy sor kerülne erre...de van három rejtett fegyverem, amiről még a társaim se tudnak, így nem leszek teljesen védtelen és fegyvertelen. De közelebb kell kerülnöm ehhez a hülye katonához.
-S ha nem tennénk, mi történne?
  Hát, nem erre számítottam. A kérdésre szinte teljesen logikus volt a válasz: lelő minket, úgy, hogy semmi esélyünk se lenne kivédeni az első lövést. Nem tudom, hogy milyen gyorsan tudja újra tölteni a fegyverét, de ott van még mellette pár másik is: lehet, hogy nem lenne elég ideje négyszer elsütni a fegyvereit, de kettőnket legalább ki tudna csinálni, mire átszeljük a távolságot, ami elválaszt tőle. Nem akartam kockáztatni.
- Mi olyan nehéz ebben, galambom? Kövesd a többieket.
N   em kell választ adnunk, anélkül is tudjuk azt. Damien és Mina is leteszi a fegyvereiket. Innentől kezdve feszülten figyelem az eseményeket, várva azt a pillanatot, amelyet kihasználhatok. Csak egy-két másodpercnyi figyelmetlenség kéne a katona részéről és megmenthetnénk ezt a helyzetet.
- Nagyszerű.
  Mosolyodik el a mocsok, ahogy egy kézzel elengedi a fegyverét...de a fegyver még mindig Mina mellkasának szegeződik, és úgy fogta a fegyverét, hogy azt bármikor el tudja sütni. Ezt a helyzetet nem tudtam kihasználni. Így vártam tovább. A katona láncokkal összekötözött béklyókat hajít felénk. Ha más nem, ezeket is tudjuk fegyverként használni.
- Most pedig ezeket akaszd a többiekre.
- Nem gondoltam volna, hogy itt kezdődik el a bilincselős téma...ágyban jobban örültem volna neki.
   Pofáznom kellett tovább. Ki kellett derítenem, hogy a katona hogyan reagál erre. Minél többet tudok róla, annál jobban fel tudom mérni azt, hogy mikre is számíthatok tőle. Nem volt sok lehetőségem, így rögtön az extrém dolgok felé haladtam - azok tudják a legjobban "triggerelni" mások viselkedését. Lánci nem értett velem egyet sajnos.
- Nem veszed észre, hogy ez nem az az időpont?
  Nem néztem vissza Láncira. Nem magyarázhattam el neki, hogy mit miért teszek. Az nem lett volna túl előnyös, és nekem tényleg kell az, hogy feltérképezzem a terepet és a résztvevőket, mielőtt új tervet tudok kovácsolni. Figyeltem, ahogy Mina lassan megy a béklyók felé. De ezzel meg túl közel kerül a katonához. A cselekvésre szánható idő jelentősen leszűkült. Itt már minden egyes másodperc töredék számított. Talán ha vissza jön a bilincsekkel. Először hozzám lép, én vagyok hozzá a legközelebb. El tudom őt lökni a katona útjából és az ellenség felé perdülni, egy láncot megragadva, azzal sújtani le rá. Egyelőre ez tűnt a legjobb ötletnek.  Aztán valami történik. Az északi megdermed, Mina pedig már lendül is, hogy kiüsse a katona ernyedt kezeiből a fegyvert. Azonban akármit is csinált a lány, annak vége szakadt, és jött az a rész, amit nagyon nem kedveltem.
- Domine mei, judica mea.
  Hallottam már ezeket a szavakat és nem túl sok jó emléket fűztem hozzájuk. Az a rohadt ribanc a Dornburg-éknál. Gerard társnője. Óh, hogy de utálom a fajtáját! De nem volt sok időm Mina-ért aggodalmaskodni. Előre lendültem, jobb kezemet ökölbe szorítva és oldalra lökve aktiváltam a rejtett pengém kioldó szerkezetét. A hűvös acélpenge a tenyerembe simult - és már igyekeztem is, hogy leszúrjam vele azt a kis köcsögöt. Lánci is mozdult mellettem, ahogy a földről felkapva a kardját az északi felé vetette magát. Jól van, ez még akár sikerülhet is. Halványan érzékeltem, hogy Damien is a fegyverei után nyúl, Mina pedig szenved tovább, de próbál szemezni az ellenséggel. Akármit is csinál, remélhetőleg sikerülni fog.
   De a világ nem lenne olyan elbaszott hely, ha nem lehetne tőle csúnya dolgokat várni. Már pedig elég csúnya dolog az, amikor a láncok életre kelnek és a rövid csövű fegyverek köré fonódnak, s mint ha saját életre keltek volna, a láncok (és végükön a fegyverek) a levegőbe reppentek. Nem volt időm már megtorpanni és oldalra vetődni, se azon filózni, hogy ez még is, hogy a francba lehetséges. Dördülések szakították át szinte a dobhártyámat, ahogy szinte közvetlen mellettem léptek működésbe az északiak mocskos vívmányai. Ugyanebben a pillanatban éreztem, ahogy mint ha valami erősen az oldalamba csapódott volna. A találat ereje és a lendületem vitt tovább a fal mellé, aminek neki tántorodtam. Megrettenve vettem észre, hogy az oldalamból vér csordogál - alig vétve el a tüdőmet. Ilyen érzés lenne hát, ha eltalál egy északi fegyvere? Teljesen ledöbbentem, és a félős izzadtság vert le. Ez ellen kéne nekünk harcolni? A nagy büdös francokat, azt! De a fájdalomtól összeszisszentem. Ezt gyorsan kezelni kell, különben tuti, hogy beledöglök! Dracon is így gondolta, mert hangosan felvisított, és már lendült is, hogy az északira vesse magát. Na még csak az hiányozna, hogy kinyirassa magát!
- Maradsz, ahol vagy!
   Ordítottam rá a sárkányígykra, aki annyira megszeppent, hogy vissza is huppant a seggére. Bal kezemet a sebemre szorítottam, hogy legalább a vért magamban tartsam, s remegő jobbommal nyúltam le a tőrömért, amit a csizmám szárában tartottam. A kezem Bloodbound köré csavarodott. A sérülés nagyban korlátozódott, de nem fogok itt tétlenül ácsorogni és elvérezni, várva, hogy mások mentsenek meg. Készen álltam arra, hogy ismét harcba vessem magamat. Ha kell, akkor aljas kis köcsög leszek. De nem kellett semmi elkeseredett dologra elszánnom magamat: Lánci kardja süvítve szelte át a levegőt és találta torkon az inkvizítort. Nem volt időm arra, hogy ujjongjak. Rögtön a táskámra vetettem magamat, vérnyomokat hagyva szinte mindenütt, és elő kaptam a fémládát, amiben az italaimat tartottam. Előhalásztam belőle egy erős gyógyitalt és rögtön lehajtottam. Elfintorodtam az ital kesernyés ízétől, de éreztem, ahogy a seb összehúzódik, a golyó pedig távozik a testemből. Ha már itt voltam, az alkarvédőmre ráakasztottam egy bőrkeményítő italt, egy gyenge gyógyitalt és egy varázsellenállást biztosító italt, biztos, ami biztos alapon. Megkönnyebbülve álltam fel, idegesen simítva végig ruhám azon pontján, ahol az ellenséges lövedék átszakította azt, és amit vörös vér díszített. Ez...fájdalmas egy élmény volt.
- Ideje lenne innen lépnünk. Túl nagy zajt csaptunk, nemsokára jön az erősítés. Amúgy...ez király, mert most meg nem tudjuk, hol találjuk meg a tiszteket. Egy északiakkal telezsúfolt épületben vagyunk és egyikünk se ember, hogy akár csak magára tudja venni az inkvizítor ruháját álcaként...bár van egy álcaláncom, de az megy egy öreg ember képét tarkaj, ez pedig csak egy suhanc volt.
   Ha nagyon elromlik a kedvem, akkor köcsög vagyok. Mindennel és mindenkivel szemben, már pedig a hangulatom elégég a béka segge alól figyelte annak rücskös golyóit ahhoz, hogy eléggé "lent" legyen. Nem tehettem róla, bár nem akartam a többieket megbántani - hisz eddig csak Ők tettek érdemileg hozzá bármit is az ügy sikerességéhez - de a jellememet nem tudom levetni magamról, akárhogy is próbálkozok. Komoran figyelem az északi hulláját. Most hogyan tovább?
- Nem mehetünk el. Most nem.
- Nekem van...én tudok embernek kinézni.
- Nyugi Lánci, nem is ter...mi a franc?
  Csillan fel Mina szeme. Meglepetten fordulok felé, ahogy felvázolja a siker lehetőségét. Hát, ez jó, de még így is eléggé ingatagnak néz ki a tervünk. De valamit tenni kell. Innen tovább kell mennünk.
- Bár fogalmam sincs...női inkvizítorok vannak?
Teszi fel a kérdést Mina, ahogy elkezd átalakulni. A fogak visszahúzódnak, a bőre egészségesebb színt ölt. Hát, eléggé emberinek néz ki, ami kissé meglepő volt és kissé zavaró is, de azért eléggé lenyűgöző volt. Ennek a lánynak vannak a tarsolyában olyan trükkök, amelyek nekem is jól jönnének néha napján. Határozottan több időt kéne a társaságában töltenem, úgy látszik.
- Ja, vannak...személyes tapasztalat - biccentettem a lánynak.
- Á, értem. Nekem csak még hímneműhöz volt "szerencsém"...
- Nem is tudom...egy próbát megér. Vedd magadra légyszíves az inkvizítor ruháit. A bilincseket magunknál tartjuk, lazán a kezünk körül, mint ha mge lennénk láncolva - de igyekeznünk kell. Ez az inkvizítoros álruha csak arra az esetre használható - szerintem - hogy ha még is összeakadunk valakivel. Akkor Te lennél a fogvatartónk - legalább pár másodpercet nyernénk, mire rájönnek a turpisságra. Tovább ezen a folyosón, gondolom...de onnan hova tovább?
  Lépek Lánci mellé, aki kinyitotta az ajtót. Egymás mellett állva nézelődtünk. Hát, túl sok választási lehetőségünk nincs. Vissza nem mehetünk, itt nem maradhatunk. Irány a palota belseje, azt hiszem...
- Felveteted, baj nem történhet. De az egyik pisztolyt is vedd fel, hátha tovább beveszik.
- Most komolyan azt akarják, hogy itt helyben átöltözzek? Jó, rendben, de ha leskelődnek, kivilágítom a szemüket.
  Értett egyet Lánci. Király, visszatért közénk a kölcsönös megértés. Mina is belemegy a tervbe. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy a fenyegetését ne felejtsem el, és még véletlenül se leskelődjek. Ha Mina nem is verné laposra a fejemet, Damien tuti hogy a torkomnak essen. Fenébe, Ő teljesen olyan, mint Draci. Csak Ő Mina-t védi a pasiktól, ez a dög meg engem a nőktől. Azt hiszem, hogy ha kijutunk innen, összekötöm Dracit meg Damien-t egy időre...csak hogy jó távol legyenek...és élvezzék egymás társaságát.
- Ezt csak akkor tudjuk meg, ha ott vagyunk, nemde? - szólal meg Lánci, ahogy Mina átöltözött és megindult a folyosón előre, lassan és óvatosan.
- Crispin, magának valami csodálatos tervei tudnak lenni. Mindig elfelejtem, a tegezés fázisában járunk-e vagy hol, jelen esetben szerintem ez elnézhető...
- Csodásan nézel ki. - jegyzi meg Damien, bár érezni a hangján, hogy jól szórakozik per pillanat.
- Szerintem felismerünk egy rangidős tisztet. Vagy azt mondjuk, hogy újak vagyunk és neki viszünk jelentést. Talán méeg azt is megemlíthetjük, hogy baj történt...
  Nem válaszoltam Mina-nak. Én meg a csodálatos tervek? Egészen eddig egyik se működött túlságosan jól. De azért a bók jól esett, azt nem tagadhattam. De inkább csak csendesen haladtam tovább Lance oldalán. Nemsokára fegyverropogást hallottunk meg, ami túlságosan emlékeztetett arra, mint amit az inkvizítor elleni csatában hallottunk ahhoz, hogy megnyugtasson. Az északiak harcolnak - de kivel? A logikus válasz az volt, hogy a déliekkel. A picsába, már itt tart az ostrom? Akkor sietnünk kell! Bár a harc a mi malmunkra hajtja a vizet: a csapatok nagy része a védelemre összpontosul, így a palotán belül jóval kevesebbel fogunk találkozni - remélhetőleg.
- Oké, itt az idő erre!
   Lelkesedek fel, hogy végre valami hasznomat is lehet majd venni. Menet közben vettem elő táskámból a Dullahan nyakékét, és cseréltem le a koncentráció nyakékkel, majd ahogy a falhoz érkeztem, aktiváltam a benne áramló mágiát. A fejem eltűnt - csóri Wyn hogy megijedt ettől a tünde erdőben! - és óvatosan lestem ki a fal mögül. Megfigyeltem a jelenetet. Bőven nem volt túl sok katona ott. Nyolc-tíz, amennyit láttam, a támadóikat nem. Felváltva lövöldöztek kifelé a barikádjukból. Hogy mennyi lehetett a támadó? Fogalmam sincs.
- Oké, az északiak csatáznak valakivel a túloldalon. Nem kéne becsatlakoznunk a harcukba, de legalább a hangunkat elnyomja a csatározás. Megérkeztek az embereink. Bár lehet ,hogy van egy-kettő tiszt velük, de az igazán fotosak inkább valami központibb helyet foglalhatnak el, ah onnét futárokkal tartják fenn a kapcsolatot a harcoló egységekkel. Én azt javasolnám, hogy menjünk tovább, kerüljük meg az északiakat. Sejtésem szerint a felsőgg szinteken lesz az, akit keresünk.
- A kérdés, hogyan jutunk át teljesen észrevétlenül?
- Tudok sötétséget is csinálni. Persze akkor Ti sem láttok, meg aki úgy húsz négyzetméteren belül van, annak is biztos feltűnne. Szerintem csak bízzunk a bilincsekben.
- Igenis, úrnőm!
  Vigyorodik el Damien. Mina-n látszik, hogy legszívesebben lecsapná őt, de a szerepe visszatartja őt. Tovább megyünk előre, remélve, hogy az északiak nem fordulnak hátra és vesznek észre minket. Sikerrel átcsusszanunk a folyosó kanyarulatán anélkül, hogy a harcolók észre vennének minket...pusztán azért, hogy beleszaladjunk egy másik őrjáratba. Az egyik eléggé tisztesen néz ki, négy társa már kevésbé. Nagyot nyeltem. A büdös picsába! Mina, a színpad a tiéd!
- Megállj. Kik maguk?
- Deus vult - hangzik késlekedés nélkül MIna válasza. Ha más lenne a szituáció, most én kuncogtam volna fel, emlékezve arra a jelenetre, amikor átadták nekem Dumah gyűrűjét és cincogó hangon feltettem a kérdést: "Gott mit uns?"
- Ezek itt a rabjaim. Aranyos kis tünde csapat, igaz? Megpróbáltak beosonni, de elkaptam őket.
- És miért ide hozza őket? Zárja a pincébe.
- Úgy gondoltam, hogy jobb, ha valamiféle feljebbvaló is látja őket...Nem közönséges rabok ezek. És talán még valami információt is kicsikarhatunk belőlük. Például hogy jutottak...hogy jutottak be ide a belső kamrákon keresztül.
- Hát ezzel sikerrel járt. Menjen, csatlakozzon a védőkhöz, én kikérdem őket.
- Tehát ön a rangidős. Nos, jó szórakozást a fiúkhoz...
  Hajtja meg a fejét egy kissé Mina és ott hagy minket. Egy kicsit itt féltem. Mi van, ha az inkvizítoroknak tudniuk kéne, hogy kik a tisztek? Elvégre ők eléggé nagy szabadságot élvezhetnek, de valószínűleg folyton jelentést kell tenniük. Meg az északiaknak tudniuk kell, hogy kik a feletteseik. Ez akár még le is buktathat minket. Mina csak megy tovább, nekem pedig meg kell mentenem a helyzetet, mielőtt még valami nagy baj származhat belőle. Eléggé nagy köcsögséget kell mondanom, hogy minden tekintet és gondolat rám szegeződjön. Csak a többiek játsszák tovább a szerepet.
- Ő a rangidős? Ugyan már, csak viccelsz, te ribanc. Bár eléggé fenyegetően néz ki, azt meg kell hagyni. De a rangidős tiszt az embereivel harcolna a harc sűrűjében.
   Egy ideges és egyben lenéző pillantást vetek az inkvizítor Mina-ra. Eléggé élethűnek kell lennie az alakításomnak. Mint egy rabnak, aki ideges, amiért elfogták és aki utálja az északiakat. Hát, remélem, hogy eléggé jól adom a szerepet. Aztán visszafordulok az ötös fogat felé, kissé megborzongva.
- Akkor most jön a kínzás rész?
- Téged meg ki kérdezett? Kormos. Bár a kormot valahogy lemosták rólad, azt látom. Na látja, uram, mondom én, hogy nem egyszerű népség ezek, esetleg bemutatkozhatna nekik személyesen, hogy ne legyenek efféle....kételyeik.
  Mina próbál rám gonoszul mosolyogni, de valahogy nem tudok rá gonoszként tekinteni. Ahhoz túlságosan ártatlan arca van. Szívem mélyén reméltem, hpgy pofán is fog vágni, ez azonban nem történt meg. Semmi baj, remélhetőleg ennyi is elég lesz. Viszont a csatazaj egyre közeledik felénk, ezt a tiszt is hallja és elkomorul.
- Nincs erre idő, nagyobb gondjaink vannak. Kötözzétek össze őket.
  Nagyot nyelek. Ez nem úgy sült el ismét, ahogy terveztük. Ráadásul nemsokára lebukunk, hogy nem vagyok normálisan összebilincselve. A két katona közeledik felénk. Leblokkolok. Tervezek. Az egyiküket el tudnám kapni, magam előtt tartani élőpajzsként, de a többieket ettől független simán lelőhetnék. Tehát más ötlet kell. De a katonák meg már ott vannak előttünk, kötelekkel a kezükben. Bánatos picsába.
- Uh, kötél? Ez nem túl kedves...
  Nyőgök fel. Gyerünk, húzzuk az időt. Kell még idő. Valamit ki kell találnunk. Vagy akár mehetünk is velük, hátha jobb helyzet teremtődik nekünk. Talán még a tényleges főtiszthez is elvezetnek minket. Nem tudom, hogy a rangjelzése alapján milyen rangú ez a katona. Többet kéne erről megtudnom.
- Úgy látszik, hogy az útjaink elvállnak, cukorfalatka. Majd a kihallgatáskor gondolok rád - dobok egy csókot Mina felé, hátha felidegesedik, oda lép hozzám, takarva ezzel az északiak elől és ezt kihasználva a fegyvereimért nyúlhatok. Vágjál pofán, Mina , légyszives!
- Vezessetek el, minél messzebb ettől a förmedvénytől.
- Csak szeretnéd, hogy a te cukorfalatkád legyen.
   Damien-ből előtör a féltékenység. Most? Komolyan? Baszki, ennyi erővel áruld már el nekik, hogy cimborák vagytok. Eléggé ideges pillantással válaszoltam Damiennek ahhoz, hogy elhigyjék: tényleg haragszok rá. Bár az állítása nem volt teljesen valótlan.
- Ha tudsz még gondolkozni az üvöltéseid közepette.
  A katonák közelebb értek. Oké, most jön a nagy szerep. A fickó megragadja a csuklómat, készen arra, hogy megkötözzön, aztán...
- Uram, ezek meg sincsenek rendesel bilincselve.
~ Surprise, motherfucker!~
- A kollégára vessen, én aztán nem tehetek róla...
  Von vállat Láncika. Ez már tetszik. Mint ha csak saját magamat hallottam volna. Imádom, amikor másoktól hallom az epésen gúnyos megjegyzéseket. Büszke voltam a tünde barátomra. A cimborám teste megfeszül, készül valamire. Oké, ez jó.
- Micsoda? Meglazították a bilincseiket? - förmed fel Mina, ahogy hozzám lép és a bilincseket tanulmányozza. Oké, eltakar engem. Rajta van páncél, több esélye van túlélni egy támadást. Bocsi, csibécském, de most élőpajzs lesz belőled, ha arra kerül a sor.
- Agyafúrt átkozottak...
  ...s végre kiderül az, hogy mire is készült Lánci eddig. Csak nézem, ahogy a tünde a levegőbe emelkedik. Na ilyet se láttam még tőle...és mint kiderült, Lánci tényleg tud repülni! Csak így tovább, szárnyaljál csak a fellegekben, drága barátom! Az északiak céloznak, lőnek, de a golyó elkerüli a vakmerő zsoldost, aki már lefelé is tart és csap egyet a tiszt felé...aki elkapja a srác fegyverét a puszta kezével. A történelem ismétli magát. Valami ilyesmi volt a tünde-erdei csatában is, nem igaz? Minő...irónia.
- Orgyilkosok. Micsoda meglepetés déltől.
  Nem hagytam tovább pofázni őket. Lendültem, és aztán kicsusszantam előre, el két északi katona között, a hátuk mögé érve. Innentől kezdve a többiekről nem vettem tudomást, csak a két katonára összpontosítottam.  Két fegyveremmel egyszerre támadtam. Clandestine-t feltöltöttem mágikus energiákkal, míg Fury-vel csak pusztán támadtam. A támadás fél siker volt. Clandestine talált, elnyeste az északi fegyvertartó kezének inait, viszont a másik kivédte a támadásomat, és a puskája tusával akkorát vágott az államra, hogy hátra tántorodtam. Most én is tántorogtam, mint az ideiglenesen megvakított északi, aki már eldobta a fegyverét.
-Kvanyád...
  Szisszentem fel. Pár lépést még tántorogtam, próbáltam összeszedni az erőmet és újra támadni a megvakított ellenfélre, mielőtt még össze szedi magát. Ő volt a legkönnyebb ellenfél - már pedig velük kell először végezni, mert később helyre állhatnak és akkor csak szopás van belőle. A többiekről fogalmam sem volt, hogy miképp állnak, csak azt tudtam, hogy a másik három északit lefoglalják - ennyi nekem elég is volt. Aztán meglepetten pislogtam, ahogy a déliek hirtelen felbukkantak a semmiből, rohamra lendültek, lenyesték a maradék támadót és már vonultak is tovább. Láncika pedig ott állt a leszúrt tiszt felett. A mai nap minden érdem az övé volt, de cseppet sem voltam irigy, csak örültem, hogy túléltük....és hogy talán elvégeztük a feladatot. Mire kettőt pislogtam, a csata már tovább is vonult, s a katonák mögött felbukkant a királyocska is. Szerencsére Rudi és nem Gusztika.
- Nocsak, szép munka. És még életben is maradtak. Menjenek, élvezzék ki a győzelmet, mi feltakarítunk...
   Azt hiszem, hogy ez volt az a pillanat, amikor a palota folyosóinak kellős közepén egyszerűen...összeestem....

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.