Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Kérdező vendégeknek

Latest topics

» Wilhelmina von Nachtraben
by Serene Nightbough Yesterday at 10:08 pm

» Aktuális azonnalik
by Serene Nightbough Yesterday at 9:25 pm

» Azonnali: A kémek krémje
by Serene Nightbough Yesterday at 9:25 pm

» [Küldetés: Sunset at Nordenmouth]
by Lance Kalver Yesterday at 4:32 pm

» Küldetés: Ludum finita est...
by Gloria Yesterday at 3:33 pm

» Hannes von Rotmantel avagy a napfényben csillogva el!
by Hannes von Rotmantel Kedd Júl. 17, 2018 8:09 pm

» [Ostromjáték]Folyó
by Siegbald Esser Kedd Júl. 17, 2018 8:03 pm

» [Ostromjáték]Temető
by Tessa Hendriks Kedd Júl. 17, 2018 5:54 pm

» Gerard D. Lawrenz
by Gerard D. Lawrenz Kedd Júl. 17, 2018 4:49 pm

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 37

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 58

Nieles magánküldetések

Szer. Márc. 01, 2017 11:27 pm by Esroniel von Himmelreich

A visszajelzések alapján ezeknek elég nagy sikere volt, szóval mostantól külön topicban …

Comments: 3


You are not connected. Please login or register

[Ostromjáték] Palota

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 [Ostromjáték] Palota on Kedd Jún. 12, 2018 11:43 am

3 fős dungeon a palota meghódítására, megtöltve szeretett démonkirályunk nyalánkságaival.

Felhasználó profiljának megtekintése

2 Re: [Ostromjáték] Palota on Csüt. Jún. 21, 2018 7:48 pm

Johannes Hagen

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Alighogy elfoglaltuk a templomot, mehettem egy újabb feladatra, legalábbis abból, hogy az egyik sátorba hívtak, ezt sejtettem – nem hiszem ugyanis, hogy dicséretre szólítottak volna maguk elé. No nem mintha ezen lenne okom meglepődni, elvégre egy ostrom közepén vagyunk. A sátorba belépve egy férfi és egy nő fogad. A férfi arcát ugyan nem látom, de a páncéljából ítélve katona. A nőt sem ismerem, bár egészen csinos teremtmény.
- Dícsértessék a Jézus Krisztus, Deus vult, testvérek. - köszöntöm őket, így tett az utánam érkező alak is.
- Dícsértessék. Deus vult, ahogy az inkvizítoratya mondja. - köszönt minket az alak felénk fordulva. Az első ismerős alak ebben a sátorban, maga a király. Fejet hajtok. – Gyorsak és megbízhatóak, ami így helyes. Fontos feladat vár ránk. Ennek a városnak el kell esnie, de nem könnyű a déli árulókat kiszorítani, ha maga Eichenschild sem enged nekünk. Meg kell törnünk az ellenállásukat - annak pedig egyetlen módja van. - mondja.
- Ez a mód pedig....? - kérdezi a hölgy.
- Ahogyan mondja felség. - helyeslek, és ezúttal nem csak azért, mert a király szólt. A hölgy kérdésére én válaszoltam. – Erővel. Ha látják hogy a délieknek nincs esélye, önként fognak átállni a mi oldalunkra.
- Ez a város Míria von Eichenschild bárónőn nyugszik, és rajta fog elbukni is. Ha a bárónő a mi pártunkat fogja - akarva vagy akaratlan - a város is vele fog tartani. Ezért az a feladatuk, hogy segítsenek betörni a palotába és élve elfogni őt. - tart pillanatnyi hatásszünetet. - Míria úrnőnek nem eshet baja. Ez kiemelten fontos. Azonban bárki, aki az utunkba áll a Igaz Isten szolgáinak haragját vívja ki. Értették?
- Értettem. - bólintott.
- Értettem. - bólintottam a parancsra. Nem kellett megerőltetni magam, hogy követni tudjam, láttam már mire képes, ez a terv pedig az én véleményem szerint sem volt hülyeség.
- Értettem - szólalt meg végül a harmadik is.
a király bólint, aztán kilép a sátorból
- Kövessenek. - azzal elindul a templom sarkában és sietve vágott át velünk a mellékutcákon. Kifejezetten figyelt arra, hogy ne keverjük magunkat veszélybe, de szorosan a front mellett haladva közlekedjünk. A rövid séta alatt a bemutatkozásra is sor került – sajna a készleteimet nem tudtam feltölteni, bármennyire is szerettem volna – , míg végül elértünk a palota elé. A bejáratot két-két őr őrizte mindkét szárnyon.
- Négy őr a jotünök fegyvereinek semmiség, de ha tűzharcba keveredünk itt az egész palotaőrség a nyakunkon lehet. Van valami ötletük? - kérdezte Gustavus.
- Talán... Van egy varázslatom, ami miatt nem akarnak majd harcolni velünk. - vetette fel Gloria nővér az ötletet. Nem voltam túl pozitív ezzel kapcsolatban, aminek hangot is adtam.
- Nyilván számítanak a támadásra, és megerősítették a nagyobb bejáratokat. Talán ha egy kevésbé ismert, vagy őrzött bejáratot keresnénk.
- Támogatom a nővért. - mondta Mattheus. Bölcsebbnek hittem.
Gustavus elgondolkodik, aztán bólint
- Rendben, nővér, kérem maradjon mögöttem és amilyen feltűnésmentesen csak tudja használja az igét. Meglátjuk a bárónő őrei felkészültek-e arra, hogy észak királya látogatást tesz. Az inkvizítoratyák vegyék közre kétoldalról Gloria nővért. - azzal elindul előre, a kapu felé, mi pedig követjük. Ha mindenképp fejjel szeretnénk menni a falnak, ám legyen úgy. Az apáca jobbjára lépek, és hallgatom, ahogyan imádkozik. Szavaira béke jár át, legszívesebben fegyvereimet is messzire dobnám. Megemlíthette volna, hogy ez ránk is hatással lesz…Ahogyan megközelítjük az őröket azok a fegyvereik után kapnak, de aztán megjön az eszük.
- Míria von Eichenschild bárónőhöz érkeztem. Remélem nem kell bemutatkoznom. Ha a város még nem adta el a lelkét teljesen délnek és egy fikarcnyi becsület is, vezessenek elé.
A két legközelebbi őr tanakodva néz végig Matheuson és Hanson, de az egyik bokán rúgja a másikat, és az előző stílusban folytatják:
- Ahogy akarja... ömmm… felség?
Meglepően hatásos volt Gloria nővér imája. Talán nekem is elkellene sajátítanom? Az őrök kinyitják a kaput, aztán négyen négyzet alakzatba zárva minket kezdjük meg sétánkat a kavicsos úton. Nem nyugtat meg, hogy ennyire kiszolgáltatott pozícióba kerültünk, és csak remélni tudom, hogy az ima hatásos marad ameddig beérünk a bárónő elé. Hányszor fog még bejönni a királynak ez a botor magabiztossága? Ahogyan közeledünk a palotához úgy lesz egyre kivehetőbb a felettébb csicsás erkély, amin egy a királyhoz hasonlító, ám idősebb alak figyel minket. Gustavus megtorpanva kiált fel az alakra.
- Te meg mit keresel itt?
- Jogot érzel ilyet kérdezi tőlem, fattyú? – kérdezi mosolyogva a másik. Eközben kijózanodnak az őrök is, és kardot rántva vesznek körbe bennünket. A király azonban mintha nem is törődött volna ezzel, még mindig az erkélynek dőlővel nézett farkasszemet.
- Atyáim, nővér, kérem, mutassanak igazi északi tiszteletet Rudenz von Hellenburg főherceg, az árulók királya felé. - Ő lenne tehát Dél királya? Nem túl…félelemkeltő alak, ám talán ez az ostrom legnagyobb lehetősége arra, hogy mély sebet ejtsünk Délen – még annál is mélyebbet, mint eme város elfoglalása.
Ahhoz azonban le kellett győzni az előttünk állókat. A láncomat magam mellé rendelve, kardomat pedig védően tartva várok arra, hogy támadjanak, elvégre kétszer annyian vannak, mint mi. Mattheus testvér már nem ennyire türelmes, a Fenrirt előkapva mellkason lövi az egyik őrt – és valami zagyvaságot is kiabál mellé. Amaz előbb meglepődötten nyúl a sebe után, majd egy pillanattal később összeesik. Társa egy ezüstfoglalatban tett kék követ vesz elő a nyakából.
- Ébredj fel, Ariel. - azzal testét kékes lángok ölelik körbe, amik a feje felett egy glóriába állnak össze; kardot ránt, és egy pillanatra szilárdan tartja a feje felett, amíg ugyanilyen kék lángok csapnak ki belőle és egy öt méter hosszú és arányosan vastag pengeformát alakít ki, amivel lesújt a fátyolra - szerencsére azonban az azonban ellennél. Mi ez? Hallottam pletykákat, hogy a déliek sem akarnak lemaradni haditechnika terén, de ezt mivel érték el? Valamiféle bűbájosság lehet. Nincs időm azonban azt figyelni, milyen látványosak a déli kardok – ledobom a füstölőmet, majd a Gungnirt lekapva a vállamról célzok arra, amelyik a Gloria által idézett fátylunkat támadta meg. A már előbb említett nővér is így tett, Mattheus pedig egy Judica mea-val bénította le. Esélye nem volt, sem kitérni, sem túlélni a lövedékeket. Ekkor azonban a két maradék katona áttöri a védelmünket, és közelharci távolságba érve támad az egyik inkvizítor testéremre, a másik pedig rám. Támadásában a láncommal próbálom megakadályozni, ami karja köré csavarodva meg is állítja abban. Már meg is indítom a kardomat, hogy átdöfjem, ám lassú vagyok, Gloria nővér addigra már sikeresen találta oldalba a saját fegyverével – még ha lenne is utolsó szava, képtelen kimondani a felköhögött vér mennyiségétől.
Marad egy. Egészen pontosan annyi sem, mert oldalra pillantva látom, hogy féltérdre esve csúszik Mattheus felé, aki rövid úton ki is végzi. A király elismerően bólint felénk.
- Szép volt. Látod, Rudenz, az álnokságod nem ér semmit! - kiált fel ismét, dél királya azonban nem úgy tűnik, mint aki megijedt; helyette alakja mögött vörös-fekete szárnyak nyílnak, karok nyúlnak át a válla fölött és folynak össze a sajátjaival; a volt főherceg felemeli két kézzel a kardját
- Ragnarök Reisigwehr. - hangja mintha mély barlangon keresztül visszhangozna a föld alatt, miközben kezei között alakot ölt egy hatalmas, hosszában szinte a palota magasságával vetekedő mágikus kard, amelyben ráadásul villám cikázik vörösen. Látványos, és legalább ennyire hatásos is. Legalábbis ha a rombolást annak tekintjük, mivel ahogyan a király megfordul és elsétál, a palota díszes erkélye megroggyan, aztán hatalmas dörömböléssel leszakad. Körbenézek, de szerencsére egyikünk sem sérült meg.
- Ez lenne a déli Seraph ereje. - hát seraph a neve. Nem is annyira bűbájosság tehát, hanem…angyalok? - De ne féljenek. Nem maradunk alul velük szemben. - teszi hozzá. Kezét felemelve és ökölbe szorítva emeli fel válla magasságáig, majd páncéljából meglepően hangos fémes csikorgást hallok. Ezekután odalép a törmelékekhez, megveti a lábát és megragadja az egyik, embernyi kődarabot; páncélja fémlemezei közül gőz tör ki, aztán valami halkan durran és a király úgy taszítja félre a követ, mintha egy üres vödör lenne legfeljebb; ezt még kétszer megcsinálja, és minden mozdulat végén egy hengeres tárgy fordul ki az alkarjánál a páncél egy résén, aztán az út szabaddá válik. Nem olyan látványos mint az előző képesség, ám legalább annyira hasznos.
- Jöjjenek. Én gondjaimba veszem a főherceget, az atyák és nővér pedig biztosítsák Míria bárónőt.
Magabiztosan indulok el a király szavára, ám előre engedem inkvizítor társamat. Egyrészt ő a rangidős, másrészt így felfoghatja az első támadást…
Belépünk, Gustavus utánam. Ámulva figyelem a híres Eichenschild család hatalmas és bámulatos báltermét. Mintha az egész aranyból lenne. Nincs azonban lehetőségem sokáig csodálni: a terem közepén három alak áll, középen egy karcsú, sötét estélyit viselő fehérhajú nő, mellette egy elegáns nemesi ruhákba öltözött öregebb férfi, velük szemben pedig az eretnekek királya.
- Akkor ahogyan megegyeztünk, bárónő. - nyújt át dél királya egy kékeszöld csillogású gyűrűt a nőnek, aki azonnal tovább is adja a harmadik férfinak aki az ujjára húzza; Gustavus  pisztolyt ránt és Rudenz felé lő, aki erre kipördül, így a golyók csak a földbe csapódnak, felsértve a drága csempét. - Ha végzett ezzel a... kellemetlenséggel várom a keleti kapuban.
- Tudják a dolgukat. - szólal meg Gustavus, miközben sebesen a déli főherceg felé sprintel, meglepő sebességel. Ez is a páncél ereje lenne? Rudenz hasonló sebességgel mozdul és hárítja le Gustav kardjának lapos csapását, a két férfi pedig csattogva párbajozik és sodródik egyre a terem széle felé
- Nohát, ti kik volnátok? - dönti oldalra a fejét a bárónő.
- Azért vagyunk itt, hogy biztosítsuk a bárónő biztonságát. - szólítottam meg, apró iróniával a hangomban, majd intettem társamnak, aki pedig csöndesen követett a bárónő irányába. Ahogyan közeledünk a másik férfi elénk lép.
- Kérem, ne közelítsenek ilyen vulgárisan a bárónőhöz. Van ennek egy rendje és módja.
- Hagyd csak, Edelhard. - szól közbe Míria - Inkább fogadd méltóan a vendégeinket! Legyen tánc, legyen bál!
- Azt mondják, asszonyom, a háborúban és a szerelemben nincsenek szabályok. Ha észre vette, ez most az előbbi. Ha önként velünk jön, nem esik bántódása, talán a kísérőjének sem.
- Ahogyan a nővér mondja. - helyeseltem – Nem szeretnénk harcolni, és nyilván ön is látja, mennyire szükségtelen lenne.
Szavainkat csak egy legyintésre méltatja a férfi felé, akinek a kezén erre felvillan a gyűrű, és vele szemben egy ugyanolyan kékeszöld csontvázalak jelenik meg, foszladozó szárnyakkal és fásliba tekert arccal; a férfi a Seraphlélek felé nyújtja a kezét, aki tükrözi a mozdulatát, míg végül a kettő eggyé nem lesz és csak a betegeszöld csontok ragyogása tűnik át a férfi bőrén
- Ahogy nagyságos asszonyom kívánja. - mondja, miközben tapsol. Erre látszólag a semmiből pedig frakkos-estélyis csontvázak forognak elő, mindegyik felénk lépve, ameddig csak a szemem ellát. Első pillantásra is egy tucatnyit számolok meg,  a férfi pedig sikeresen elmenekül a táncot imitáló élőholtak tengerébe.
- Valahogy csalogassuk ki őket az udvarra, ott hatékonyabb vagyok. - mondta Gloria.
- Támogatom, Gloria nővér. Csak ön után. - intek neki, hogy induljon el kifelé, majd követem. Itt bent túl könnyen körbevehetnek bennünket.  A csontvázakra pedig...lőnék én, de sajnálom a lőszert...majd ha közelebb érnek és nem lesz választásom. Mattheus – a bolondja – azonban a bárónő felé indul a csontvázakon keresztül. Gyorsan el is kapják, ezzel ellehetetlenítve a mozgását. Nem sajnáltam volna ha odavész az inkvizítor, de jelentősen csökkentette volna az esélyeinket, ha elveszítjük egy emberünket. Előkaptam a Gungnirt és célba vettem vele az egyik csontvázat, aki Matheust ragadta meg, és lőttem. A lövedékre és társam kardjára ez esik össze, míg a másik Gloria képességétől hullik darabjaira.
- Hátrálj! - kiáltottam neki. Ha ezután is a halálába akar menni, akkor otthagyom, nem érdekelnek az esélyek. És akart. Nagy okosan jegyezte meg:
- Kimentek az egyik oldalon, addig a bárónő kimegy a másikon! - itt meg odaveszünk. Sokkal jobb megoldás. Sikerül elmenekülnie a tömegből, minket azonban egyre aggasztóbban vesz körül a csontvázak tömege.
- Igaza van. Nyolcat tudtam volna egyszerre megölni kint, de ez már túl sok. - erre fogta magát és elindult Matheus felé, aztán amikor már a csontvázak sűrűjében volt, egy újabb képességet használt, ami meglehetősen hatásos volt. A csontvázak halk csuklással esnek össze a körön belül, csontjaik sisteregve eltűnnek. Én közben az inkvizítort figyelem, aki fegyverrel fenyegeti a bárónót.
- Állj meg Mattheus, tudod hogy nem ez a dolgod! Kiáltottam, még akkor is ha csak blöffölt, hiszen láthatóan nem vált be. Apró koncentráció után egy judica me-vel próbálom lebénítani a bárónőt, hogy megakadályozzak bármire is készül. Eközben Gloria végre sikeresen kivégzi a férfit. Kár, talán tárgyalási alap lehetett volna, hogy a bárónő ne ellenkezzen.
- Vége. Jöjjön velünk. - mondtam a nőnek, és csak remélni tudtam, hogy igazam is van.
- Vegyük körbe. - mondta a másik inkvizítor. Ha jól számolom ez az első hasznos megszólalása a mai napon. El is indulok a bárónő bal oldalára.
-Nem. NEM nem nem. NEM. NEM! Eichenschild az enyém, amíg élek. Ez az én városom! - sipítja - Amíg... élek... - ekkor ujjai megnyúlnak, és egyenesen a mellkasába fúródnak, öt véres sebet hagyva maga után - Amíg... - köhögi, de a szavait már nehezen lehet érteni a tüdejébe gyűlő vértől
- Most... komolyan... Megöli magát? - néztem hitetlenkedve.
- Fogják le uraim, meg tudom menteni.
Mennyire egy rugóra jár ezzel az apácával az agyunk...a végén még szégyellni fogom magam miatta. Odaugrok, és a nem átváltozott kezét a földhöz szorítom. A másikkal vesződjön csak Matheus, ha már ennyire túlbuzgó.
- Készüljenek, hogy valamelyikük esetleg le tudja ütni, hátha akkor nem lesz gond vele kifelé menet... - mondja, én pedig nyúlok is a Fenrir után, hogy markolatával kicsit megkocogtathassam a bárónő fejét, ha a szükség úgy adja.
- Nem, hogy meritek! Nem tudjátok én ki vagyok? NEM TUDJÁTOK?! - visítja az újra eszméleténél lévő nő, ám hangját elnyomja a király érkezése.
- De pontosan tudjuk, bárónő. Uraim, ha egyikük gondoskodna a hölgyről, míg visszaérünk a táborba... - biccent felénk sokatmondóan - De sikerrel jártak. Gratulálok. Rudenz főherceg ugyan elmenekült, de a palota észak kezén van. Minden elismerésem.
Kihagytuk talán a legnagyobb lehetőséget amit ez a csata nyújthatott, de be kell érnünk azzal ami van. Vállamra kaptam a bárónőt a király parancsára  - mert ez volt a legkényelmesebb módja a cipelésnek - és elindultam visszafele a táborba. Közben a nővérre néztem.
- Egy élmény volt. - majd az inkvizítor felé is...biccentettem egyet.


Ahogy sétálunk kifelé az udvaron, mielőtt elhagynánk a terepet, az azt körülvevő magas fal tetején megjelenik egy fekete páncélba öltözött férfi. Esroniel!
- Nocsak, boldog nap ez a mai, végre az Egyház is végez valami hasznos munkát! Így legalább nem nekünk kell ettől a zavaró nőszemélytől megszabadulni. Jó szórakozást a társaságához!
Mire azonban rálőhetnék egész egyszerűen hátradől, mint aki leesik, és eltűnik a falról.

Felhasználó profiljának megtekintése

3 Re: [Ostromjáték] Palota on Csüt. Jún. 21, 2018 9:35 pm

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
Nem gondoltam volna, hogy ki sem tudom pihenni a fürdőházas kalandot, máris újabb küldetésre hívnak. Még csak új golyókat sem tudtam szerezni, de ha szólítottak, hát menni kellett. A templom előtti teret a seregeink már elfoglalták, és úgy tűnt kisebb városon belüli bázist alakítottak ki belőle sátrakkal és körbe rendezett szekerekkel, amik mögül meg lehetett védeni az állást. A kijelölt sátor előtt megtorpantam egy pillanatra. Nagyobb volt, mint a sima sátrak, így biztos lehettem benne, hogy egy magas rangú tiszté. Vajon mit akarhatott tőlem? Vettem egy nagy levegőt és elsőnek léptem be. - Dícsértessék a Jézus Krisztus. - köszöntem a bent lévő egyetlen férfinak, aki egy asztalra támaszkodva vizsgált feltehetően egy térképet. Mielőtt azonban viszonozhatta volna a köszönésemet, két másik férfi lépett a sátorba.
- Dícsértessék a Jézus Krisztus, Deus vult, testvérek. - fiatal volt, a ruhájából ítélve pedig pap, vagy inkvizitor, ahogyan a másik férfi is, aki a papi öltözéke felé a jötünök könnyűpáncélját húzta magára. Felajánlották nekem is, hogy az egyik puskám helyett inkább válasszam a Niddhogr típusú vértet, de sosem szerettem ilyesmit hordani.
- Dícsértessék, fivéreim és nővéreim.
Az eddig az asztalra támaszkodó alak ekkor emelkedett fel. Fekete hajú, nemes arcélű fiatal férfi volt.
- Dícsértessék. Deus vult, ahogy az inkvizítoratya mondja.
Tehát a fiatal jóképű pap inkvizitor volt.
- Gyorsak és megbízhatóak, ami így helyes. Fontos feladat vár ránk. Ennek a városnak el kell esnie, de nem könnyű a déli árulókat kiszorítani, ha maga Eichenschild sem enged nekünk. Meg kell törnünk az ellenállásukat - annak pedig egyetlen módja van.
Legalább gyorsan a lényegre tért, ezt nem lehetett a szemére vetni, ugyanakkor a parancsnok - vagy legalábbis afféle - láthatóan kedvelte a hatásvadász szüneteket is.
- Ez a mód pedig....?
- Ahogyan mondja felség.
Felség? Újra végignéztem a férfin, akit eddig parancsnoknak hittem. Ő lett volna hát III. Gustavus Rex, Veronia törvényes királya, aki Abaddón után újra lángokba akarja borítani Veroniát? Nem gondoltam volna, hogy valaha a király maga fog hivatni. Egyszerre volt megtisztelő és félelmetes.
- Erővel. Ha látják hogy a délieknek nincs esélye, önként fognak átállni a mi oldalunkra. - fordult hozzám az inkvizitor. A másik férfi mélyen hallgatott.
- Ez a város Míria von Eichenschild bárónőn nyugszik, és rajta fog elbukni is. Ha a bárónő a mi pártunkat fogja - akarva vagy akaratlan - a város is vele fog tartani. Ezért az a feladatuk, hogy segítsenek betörni a palotába és élve elfogni őt. -  a király itt egy pillanatnyi szüntetet tartott, és egyesével a szemünkbe nézett, noha nem tudtam, mit akart belőle kiolvasni.
- Míria úrnőnek nem eshet baja. Ez kiemelten fontos. Azonban bárki, aki az utunkba áll a Igaz Isten szolgáinak haragját vívja ki. Értették?
- Értettem.
- Értettem.
A harmadik férfi drámai hatásszünetet tartott, és felettébb morcosan pislogott egyet. Végül azonban kihúzta magát és csatlakozott a duónkhoz.
- Értettem.
Gustav király bólintott, és kilépett a sátorból.
- Kövessenek.
Elindultunk a templom sarka felé, majd sietve vágtunk át a mellékutcákon, tudatosan közel maradva a városban kialakult fronthoz, de nem elég közel, hogy ellenállásba ütközzünk. A király még arra se hagyott elég időt, hogy lőszert vegyek magamhoz. Út közben gyorsan megtudakoltam a társaim nevét, akikben így már Matheus Zalasch és Johannes Hagen inkvizítor urakat köszönthettem.  Többet nem beszélgettünk, mindenki feszült volt a feladat miatt, de ha nem is lett volna így, őfelsége árnyéka fenyegetően borult a lába nyomára, amit követtünk. Egy kis térre érkeztünk meg végül, ahonnan kikövezett udvar vezetett a palota impozáns főkapujához és azután egy kavicsos út a díszes homlokzatba vágott giccses ajtóhoz, ami vélhetően a fogadócsarnokba vezetett. Ez a város maga volt a gőg és a kevélység megtestesítője. A kapuban két-két őr állt mindkét szárnyon.
- Négy őr a jotünök fegyvereinek semmiség, de ha tűzharcba keveredünk itt az egész palotaőrség a nyakunkon lehet. Van valami ötletük? -  fordult felénk Gustavus Rex. A négy őrt nézve elgondolkoztam.
- Talán... Van egy varázslatom, ami miatt nem akarnak majd harcolni velünk. - vetettem fel óvatosan.
- Nyilván számítanak a támadásra, és megerősítették a nagyobb bejáratokat. Talán, ha egy kevésbé ismert, vagy őrzött bejáratot keresnénk. - válaszolta Johannes.
- Támogatom a nővért. - mondta Matheus atya homlokát ráncolva.
Gustavus elgondolkodott, de végül bólintott.
- Rendben, nővér, kérem maradjon mögöttem és amilyen feltűnésmentesen csak tudja használja az igét. Meglátjuk a bárónő őrei felkészültek-e arra, hogy észak királya látogatást tesz. Az inkvizítoratyák vegyék közre kétoldalról Gloria nővért. -
Ő maga viszont elindult előre, a kapu felé. Bólintottam a királynak, és imára kulcsoltam a kezem.
- Si vis pacem...
Az imától tudtam, hogy senkinek sem lesz kedve harcolni, de egyelőre nem is ez volt a cél. A béke engem is átjárt, és csak remélni mertem, hogy az őröket is, és az invkzitorokat is.
Magabiztos mosollyal az arcán közelítette meg az őröket, mire azok először a fegyvereik után kaptak, de amikor elérte őket a varázslatom, furcsán elmélázó kifejezéssel csak felvonták a szemöldökeiket és összenéztek.
- Míria von Eichenschild bárónőhöz érkeztem. Remélem nem kell bemutatkoznom. Ha a város még nem adta el a lelkét teljesen délnek és egy fikarcnyi becsület is, vezessenek elé.
A két közelebbi őr tanakodva nézett végig Matheuson és Johannesen, de aztán végül az egyik bokán rúgta a másikat.
- Ahogy akarja... ömmm… felség?
Láttam, hogy Johannes elégedetten mosolyodott el, Matheus atya azonban csak megvonta a vállát. Az őrök kinyitották a kaput, aztán négyen egy négyzet alakzatba zártak bennünket. A díszkísérettel együtt mentünk befelé.  Nem igazán nyugtatott meg, hogy körbevettek minket ezek az őrök. Nagyon gyorsan mészárlásba fordulhatott a helyzet, de nem volt más választásom. Hányszor fog még bejönni a királynak ez a botor magabiztossága?
A palotához közeledve tűnt fel a belőle előrenyúló, szint fejfájást ébresztően giccses erkélyt, annak szélén pedig egy, férfit, aki bár hasonlított a királyhoz, arcán nem látszódott az a folyamatos, öntelt kifejezés. Gustavus fogait csikorgatva kiáltott fel.
- Te meg mit keresel itt?!
Az alak az erkélyen viszont csak elmosolyodott.
- Jogot érzel ilyet kérdezni tőlem, fattyú?
Az őrök kardot rántottak, és a díszkíséretből hirtelen ellenséggé váltak, akik ebben a pillanatban zártak közül minket. Gustav király rájuk sem hederített, csupán a másik férfit nézte.
- Atyáim, nővér, kérem, mutassanak igazi északi tiszteletet Rudenz von Hellenburg főherceg, az árulók királya felé.
Sosem gondoltam volna, hogy ez a nap annyira szerencsés lesz, hogy egyszerre két uralkodóval is találkozhattam, noha ebből az egyik jogtalanul ült a trónján. Nem tehette fel a fjére Veronia feketeacél koronáját, ezért is hívták délen Sisakos Királynak, Északon pedig továbbra is főhercegnek. Ijedten néztem először fel Dél áruló királyára majd körbe az őreinkre. Már biztos voltam benne, hogy itt harcolni fogunk, ismét.
- Szűzanyám, kérlek segíts meg minket... - suttogtam el az újabb imát. A fejünk fölött megjelent az arany glória, amiből Szűz Mária fátyla ránk hullott. Johannes védekezően emelte maga elé a kardját, Matheus pedig előkapta a fenrir típusú pisztolyát.
- Verraterburgi söpredék! - kiáltotta és lőtt. A golyó olyan erővel robbant ki, mintha a férfi a kiáltásával együtt a haragját is beletöltötte volna ebbe az egy lövésbe. Az őr elkerekedett szemmel markolászta a mellkasán lévő lyukat, a másik három pedig gyanakodva nézett a fályolra… De sajnos nem elég sokáig. Egyikük egy ezüstbe foglalt kék követ vett elő a nyakából.
- Ébredj fel, Ariel.
A testét kék lángok ölelték körbe, amik a feje felett egy glóriába álltak össze. Kardot rántott, és egy pillanatra szilárdan tartotta meg a feje felett, amíg ugyanilyen kék lángok csaptak ki belőle. Mondták, hogy a déliek is szert tettek új fegyverekre. Hogy angyalok állnak a hátuk mögött, akik vezetik a mozdulataikat. Nem hittem ennek a mesének, egészen mostanáig. A kard egy öt méter hosszú és arányosan széles pengévé nőttek meg, majd teljes erővel lesújtott a fátyolra. Szinte éreztem, hogy beleremegett, de szerencsére a szűzanya valóban megóvott minket.
Rajtunk volt a cselekvés sora. A gungnirt vettem elő, mert abba még megvolt az összes golyóm, és rálőttem a katonára. Kíváncsian vártam, hogy vajon az angyalaik ereje erősebb, vagy a vikingek acélja. Johannes atya követte a példám, letette az inkvizitorok jellegzetes füstölőjét, és szintén tüzelt, magam mellett pedig meghallottam Matheus atya egyszerű parancsát is.
- Judica me.
A templomos megdermedt, így akadálytalanul hatoltak át a golyóink a páncélján. A másik kettő ekkor azonban egy-egy vágással felszakította a fátylat, majd Johannes és Matheus felé vetették magukat. Sikerült újratöltenem még, de Johannes atyának már nem, így az őt támadó prostestánsra céloztam és sikerült is meglőnöm valahol a hóna alatt. A támadását az inkvizitor szerencsére kivédte a láncaival. Az idősebb inkvizitor elsőre csupán combon lőtte az ellenfelét, de hagytuk, hogy bevégezze. Csodálkoztam, hogy nem lőtte le egyszerűen, de Matheus inkább a kardját vette elő, és egy elegáns suhintással vágta át a gerincvelő idegkötegeit az ellenfele nyakában. Gustavus elismerően és elégedetten biccentett felénk, ami nem is volt csoda, hamarabb végeztünk velük, minthogy neki ki kellett volna vonnia a kardját.
- Szép volt. Látod, Rudenz, az álnokságod nem ér semmit!  - kiáltott fel ismét, dél királya azonban nem úgy tűnz, mint aki megijedt. Alakja mögött vörös-fekete szárnyak nyíltak ki, karok nyúltak át a válla fölött és folytak össze a sajátjaival. Rudenz főherceg két kézzel emelte fel a kardját.
- Ragnarök Reisigwehr.
A hangja mintha mély barlangon keresztül visszhangzott volna a föld alatt, miközben kezei között egy a palota magasságával vetekedő kard öltött alakot. Benne vörös villám cikázott, a sercegése szinte bántotta a fülemet, de nem láttam semmi… Ameddig Rudenz főherceg meg nem fordult, és el nem sétált. Nyomában az eichenschildi palota gusztustalanul giccses erkélye előbb megroggyant, majd utána hatalmas robaj kíséretében leszakadt, eltorlaszolva a palota bejáratát. Közben gyorsan végigpillantottam a két inkvizítoron, de látszólag egyikünk sem kapott egyetlan karcolást sem.
- Ez lenne a déli Seraph ereje. -  vonta össze a szemöldökét Gustavus. - De ne féljenek. Nem maradunk alul velük szemben.
Teszi hozzá, majd felemelte ökölbe szorított kezét a válla magasságáig. Fémes csikorgást hallottunk, többet, mint egy egyszerű nyikorgás a lemezvért illesztéseinél. A király odalépett a törmelékekhez, megvetette a lábát és megragadta az egyik, embernyi kődarabot. A páncélja fémlemezei közül gőz tört elő, majd valami halkan durrant és őfelsége úgy taszította félre a követ, mintha egy üres vödör lett volna legfeljebb.  Még kétszer hatalmas sziklát dobott arrébb, és minden mozdulat végén egy-egy üres töltényhüvely nagyobb változata fordult ki az alkarjánál a páncél egy résén. Végül ismét feltárult a palota kapuja.
- Jöjjenek. Én gondjaimba veszem a főherceget, az atyák és nővér pedig biztosítsák Míria bárónőt.
Elismerően bólintottam őfelsége felé, de csak az urak után készültem bevonulni. Mint ahogy az előző csatámban megjegyeztem, kocsmában és csatában a férfiak mennek elől. Viszont úgy láttam se Johannes, sem Matheus nem tolongott azért, hogy előre menjenek. Végül az idősebb inkvizítor adta be a derekát, és lépett be az ajtón, utána én, aztán Johannes, végül pedig a király.
Az ajtó egyenesen egy hatalmas bálterembe vezetett. Minden színes volt és pompázatos, talán a Karolusburgi királyi palotában sem volt ennyi arany a falakon. Amit ebből a palotából észak elvihet hadizsákmányként, az talán fedezni fogja az egész dél elleni háborút.
A terem közepén három alak állt. Középen egy karcsú, sötét estélyit viselő fehérhajú nő, mellette egy elegáns nemesi ruhákba öltözött öregebb férfi, velük szemben pedig Rudenz főherceg.
- Akkor ahogyan megegyeztünk, bárónő. - nyújtott át dél áruló királya egy kékeszöld csillogású gyűrűt a nőnek, aki azonnal tovább is adta a harmadik férfinak. Az rögtön az ujjára húzta. Gustavus pisztolyt rántott és Rudenz felé lőtt, aki erre kipördült oldalra, így a golyók csak a földbe csapódtak, felsértve a drága csempét.
- Ha végzett ezzel a... kellemetlenséggel várom a keleti kapuban.
- Tudják a dolgukat. - szólalt meg a király, miközben sebesen a déli főherceg felé rohant mintha nem is lett volna páncélban, s talán még a tünde erdőjárókat is megszégyenítette volna. Sejtettem, hogy ez is a Jörmungandr-ba épített jötün technológiának volt köszönhető. Rudenz hasonló sebességgel mozdult és hárította el Gustav kardjának lapos csapását. A két férfi csattogva párbajozott, mintha csak táncoltak volna, és egyre a terem széle felé sodródtak.
- Nohát, ti kik volnátok? - döntötte oldalra a fejét Miria von Eichenschild bárónő. Egyelőre csak kézbe fogtam a gungnirt és kivártam, így a kezdeményezést Johannes atya ragadta magához.
- Azért vagyunk itt, hogy biztosítsuk a bárónő biztonságát. - szólította meg, és lassan el is indult felé. Matheus követte, de ahogy közeledtünk a másik, idősebb férfi lépett elénk.
- Kérem, ne közelítsenek ilyen vulgárisan a bárónőhöz. Van ennek egy rendje és módja.
- Hagyd csak, Edelhard. - szólt közbe Míria. - Inkább fogadd méltóan a vendégeinket! Legyen tánc, legyen bál!
- Azt mondják, asszonyom, a háborúban és a szerelemben nincsenek szabályok. Ha észre vette, ez most az előbbi. - mosolyogtam vissza a nőre akaratlanul is felvéve a tartását, az egyenes derekat az emelt fejet... - Ha önként velünk jön, nem esik bántódása, talán a kísérőjének sem.
- Ahogyan a nővér mondja. - helyeselt Johannes atya. - Nem szeretnénk harcolni, és nyilván ön is látja, mennyire szükségtelen lenne.
A nő egy pillanatig fennhordott orra fölül nézegetett minket, mint valami kellemetlen piszkot a márványpadlóján, aztán csak legyintett. A kísérője ujján felvillant a gyűrű, és vele szemben egy ugyanolyan kékeszöld csontvázalak jelent meg. Szárnyai foszladoztak, arcát fásliba tekerték, mintha csak valami gúnyos másolata lett volna a mennyek fenséges angyalainak. Edelhard a Seraphlélek felé nyújtotta a kezét, aki tükrözte a mozdulatát, míg végül a kettő eggyé olvadt és csak a betegeszöld csontok ragyogása tűnt át a férfi bőrén.
- Ahogy nagyságos asszonyom kívánja.
Tapsolt egyet és látszólag a semmiből frakkos-estélyis csontvázak forognak elő. Mindegyik felénk lépett, ameddig a szemetek ellátott. Első pillantásra is egy tucatnyit számolhatta meg meg, az alak pedig beleveszett a táncot imitáló élőholtak tengerébe. Nagyon szerettem volna káromkodni, de úrinő olyat nem tesz.
- Valahogy csalogassuk ki őket az udvarra, ott hatékonyabb vagyok. - mondtam a két inkvizitornak, majd a férfia néztem, aki megidézte őket. - Vajon...
Volt egy ötletem. Egy élőholt vikingről el tudtam törölni a nyolcszáz éves átkot, ami a világhoz kötötte. Isten ereje vajon meg tudta törni a seraph erejét? Mert ha igen, akkor ennek a bálnak is hamar véget vethettünk. Ha viszont sikerült volna a tucatnyi táncost kicsalni az udvarra, az egekből lecsapó szent fény egyszerre nyolcat biztosan el tudott volna pusztítani közülük.
- Támogatom, Gloria nővér. Csak ön után.- intek neki, hogy induljon el kifelé, majd követem.[/color] - mondta Johannes, de Matheusnak úgy tűnt más terve volt, ő a bárónő felé indult el. Csupán egy-egy pillanatra láttam meg Edelhard alakját, de egyszer sem olyan tisztán, hogy eltörölhessem róla az angyali áldást. A csontvázak a nyakunk felé kaptak, és igyekeztek szétszaggatni minket, de egyelőre sikerült mindig kitáncolnunk előlük, Matheust viszont megragadta két csontváz.
Nem hagyhattuk magára….
- Sacra lux! - céloztam az egyikre, Johannes pedig előkapta a saját gungnirját és lőtt.
- Hátrálj! - kiáltotta a másik inkvizitornak. Szerencsére mindkettőnk lövése talált, de Matheus nem tágított.
- Kimentek az egyik oldalon, addig a bárónő kimegy a másikon!
A csontvázak közben csak egyre többen és többen lettek… Így már esélye sem volt a varázslatomnak, és sajnos abban is bőven volt ráció amit Matheus mondott. Miria kecsesen megtámasztotta az állát az egyik tenyerével és elmosolyodott.
- Ne akard velem összemérni magadat. Én nagyobb urat szolgálok.
- Igaza van. - mondtam Johannesnek, a másik inkvizitor szavaira reagálva. - Nyolcat tudtam volna egyszerre megölni kint, de ez már túl sok.
Magyaráztam röviden. Igyekeztem közel kerülni Matheushoz amennyire lehetett, de a tömeg hátráltatott.
- Sanctificat. - suttogtam mire a föld körülöttem arany fénnyel ragyogott fel, és eltörölt minden élőholtat, akik csak ráléptek. Ettől pedig hirtelen elég kevesen lettek ahhoz, hogy meglássam Edelhardot. Most vagy soha. Meg kellett próbálnom. Összeszedtem minden kevés varázserőm, amim még maradt.
- PURIFICAT!
- Állj meg Mattheus, tudod hogy nem ez a dolgod! - kiáltotta Johannes, és a bárónőre mutatott a „judica me”-vel.
A bárónő arca a fájdalmas kifejezésbe torzult és görcsösen feszül meg egy pillanatra, Edelhardról viszont lehullott a Seraph ereje. A ragyogás eltűnz, ahogy a maradék csontváz is, a férfi pedig ott maradt egyedül és rémülten. Elégedetten mosolyodtam el és nemes egyszerűséggel lelőttem a férfit a gungnirral. A bárónőnek épségben kellett maradnia, se a segédjéről nem volt szó. Míg a nap elején már attól rosszul voltam, hogy valakit túl jó helyen találtam el, mostanra azt se tudom hanyadik protestánst öltem meg. Csupán egy pillanatra mart belém újra a felismerés, de hogyan a betegeim arcát, pontosan ugyanúgy az áldozataimét is ki tudtam törölni a fejeből… Legalábbis addig biztosan, ameddig nem kellett álomra hajtanom a fejem.
- Vége. Jöjjön velünk. - mondta a nőnek Johannes újra.
- Vegyük körbe. - mondta Matheus.
A bárónő szeme elkerekedett, aztán eszelősen nézett rá a görcsös karomkba fordult, átváltozott ujjaira.
- Nem. NEM nem nem. NEM. NEM! Eichenschild az enyém, amíg élek. Ez az én városom! -
kiabálta fejhangon. - Amíg... élek... - ekkor ujjai megnyúltak, és egyenesen a mellkasába fúródtak, öt véres sebet hagyva maguk után. - Amíg...- köhögte. A tüdeje máris elkezdett megtelni vérrel. Őszintén megdöbbentett.
- Most... komolyan... Megöli magát? - néztem hitetlenkedve. De cselekednem kellett, még a végén meghalt itt nekünk, pedig nem ez volt a király parancsa! - Fogják le uraim, meg tudom menteni.
A két inkvizitor engedelmesen szorították le a nő kezét a földre. Felsóhajtottam. Mindenkit meg lehetett menteni... Kivéve azokat, akiket lelőttem és már halottak.
- Készüljenek, hogy valamelyikük esetleg le tudja ütni, hátha akkor nem lesz gond vele kifelé menet...
Halkan elkezdtem mormolni az imát ameddig lefogják, és remélem még időben végzek mielőtt a kegyelmes asszony megfulladna. Felrántom a fejemre Fényes Hildegard kenrőjét a nyakamból, hogy az ereklye kölcsönözze a varázserőt a gyógyításhoz.
- Ahogyan a kedves hölgy óhajtja. - mondta egészen kedélyesen Johannes és elővette a fenrirjét, hogy adott esetben a markolatával le tudja ütni a bárónőt.
- Te... -kezdte Matheus, de utána a bárónő belé fojtotta a szót.
- Nem, hogy meritek! Nem tudjátok én ki vagyok? NEM TUDJÁTOK?! -  visította Miria von Eichenschild. Még ezen túl is hallottuk a súlyos lépteket, melyekkel Gustav király lépett mellénk.
- De pontosan tudjuk, bárónő. Uraim, ha egyikük gondoskodna a hölgyről, míg visszaérünk a táborba... -  biccentett Matheus és Johannes felé. - De sikerrel jártak. Gratulálok. Rudenz főherceg ugyan elmenekült, de a palota észak kezén van. Minden elismerésem.
Úgy tűnt a varázslat sikerült, és a király is visszatért. Bár Dél királya elmenekült, még így is jók voltunk. Főhadiszállásnak mindenképp jó lesz ez a palota. Fáradtan eresztettem le a kezeim, és tettem el a fegyvereim. Mi jöhetett még ma?

Ahogy sétáltunk keresztül az udvaron a hadifoglyunkkal, az azt körülvevő magas fal tetején megjelenik egy fekete páncélba öltözött férfi. Csak leírásokat hallottam dél zsinatelnökéről, de azok szinte tökéletesen ráillettek a férfira, noha távol volt ahhoz, hogy pontosan megfigyelhessem a vonásait.
- Nocsak, boldog nap ez a mai, végre az Egyház is végez valami hasznos munkát! Így legalább nem nekünk kell ettől a zavaró nőszemélytől megszabadulni. Jó szórakozást a társaságához!
Mire azonban rálőhettünk volna, egész egyszerűen hátradőlt, mint aki leesett, és eltűnt a falról. Pedig egyetlen golyóval befejezhettük volna talán ezt a háborút.

Felhasználó profiljának megtekintése

4 Re: [Ostromjáték] Palota on Pént. Jún. 22, 2018 4:50 pm

Matheus Zalasch

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Matheus nagy és határozott léptekkel közelítette meg a sátrat. Belépve látszólag utolsónak érkezett meg: már benn volt a két egyházi, és a sátor szövetét bámuló, puccos páncélba öltözött nagyon fontos ember. A saját Nidhoggrjét ehhez képest különösen idétlennek találta, de hát a védelem az védelem.
- Dícsértessék, fivéreim és nővéreim – köszöntöttem őket.
- Dícsértessék. Deus vult, ahogy az inkvizítoratya mondja – kezdte végre megmutatva az arcát a fontos ember. Arcán hatalmas vigyor ült. - Gyorsak és megbízhatóak, ami így helyes. Fontos feladat vár ránk. Ennek a városnak el kell esnie, de nem könnyű a déli árulókat kiszorítani, ha maga Eichenschild sem enged nekünk. Meg kell törnünk az ellenállásukat - annak pedig egyetlen módja van.
- Ahogyan mondja felség. – Szólt a másik inkvizítor.
- Ez a mód pedig...? – Érdeklődött a nő.
- Erővel. Ha látják, hogy a délieknek nincs esélye, önként fognak átállni a mi oldalunkra.
Matheus úgy vélte, hogy bőven van még a nagyon fontos úrnak mondani valója, ezért meg sem szólalt, csak fülelt. Magában rosszízűen megjegyzte, hogy a másik kettőnek nem kéne tárgyalást indítványozniuk egymással. Azért elgondolkozott azon, hogy az egyikük felségnek nevezte a puccos ruhájú férfit.
- Ez a város Míria von Eichenschild bárónőn nyugszik, és rajta fog elbukni is. Ha a bárónő a mi pártunkat fogja - akarva vagy akaratlan - a város is vele fog tartani. Ezért az a feladatuk, hogy segítsenek betörni a palotába és élve elfogni őt. – Ekkor nyugtalanítóan tekintett körbe. - Míria úrnőnek nem eshet baja. Ez kiemelten fontos. Azonban bárki, aki az utunkba áll az Igaz Isten szolgáinak haragját vívja ki. Értették?
- Értettem. – Válaszolták hárman egymás után sorban, mint a jó gyerekek. Csak az lett volna szebb, ha szinkronban mondják.
- Kövessenek. – Felelte, a három pedig így is tett, kötelességüknek megfelelően. Az utak között kanyarogtak, hogy a városi frontvonalat éppen, hogy elkerüljék. Egyértelmű volt, hogy a fontos ember jól kigondolta ezt az egészet már előre. A palota csicsás kapujához érve két-két ember védte a bejáratot.
- Négy őr a jotünök fegyvereinek semmiség, de ha tűzharcba keveredünk itt az egész palotaőrség a nyakunkon lehet. Van valami ötletük? – Érdeklődött a felség a három kísérőjéhez, mert eddigre bezzeg már kifutott a tervekből.
- Talán... Van egy varázslatom, ami miatt nem akarnak majd harcolni velünk. – Szólt a nő, mint aki ahhoz tesz javaslatot, hogy mit vacsorázzanak.
- Nyilván számítanak a támadásra, és megerősítették a nagyobb bejáratokat. Talán, ha egy kevésbé ismert, vagy őrzött bejáratot keresnénk. – Szólt közbe a másik.
A két buzgómócsing nem bírta megállni, hogy ne egymással kötekedjenek. Matheusnak nem volt türelme sem vitához, sem körbe rohangáláshoz.
A háta mögött összefonta az ujjait és a homlokát ráncolva végigpillantott az őrségen. Akkor kell beszélni, amikor a felettes kéri, különben mindenkinek csend.
- Támogatom a nővért. - Elvégre valószínűtlen, hogy a palota körbejárása közben egy könyvespolcra bukkannának, amiből, ha kivesznek egy bizonyos könyvet, akkor megnyílik egy rejtekajtó.
- Rendben, nővér, kérem maradjon mögöttem és amilyen feltűnésmentesen csak tudja használja az igét. Meglátjuk a bárónő őrei felkészültek-e arra, hogy észak királya látogatást tesz. Az inkvizítoratyák vegyék közre kétoldalról Gloria nővért. – A puccos, fontos ember így szólt, és a hozzá illő csicsás kapu felé indult el.
Felálltunk a nő két oldalára ahogy az annak a rendje és módja parancsra. Ahogy a közelbe értünk lehajtotta a fejét imára:
- Si vis pacem...
Ekkor mindenki érezni kezdte magában a környéken a harci kedv arányos csökkenését. Matheus belső pumpája ettől érthetetlen módon felment az egekbe. Az őrök is majd előkapták a fegyvereiket, de aztán mégsem tették, mert mégis miért tették volna? Helyette csak bambán nézelődtek balra és jobbra.
- Míria von Eichenschild bárónőhöz érkeztem. Remélem nem kell bemutatkoznom. Ha a város még nem adta el a lelkét teljesen délnek és egy fikarcnyi becsület is, vezessenek elé.
Ekkor meg bambábbá váltak. Szép.
- Ahogy akarja... ömmm… felség?
Meglepetten nézett végig az őrökön, akik végtelen tökkelütöttségükről adtak tanúbizonyságot. Arra jutott, hogy ez a szituáció se így, se úgy nem kielégítő - vagy harc és életveszély, vagy pedig inkompetencia és intelligencia hiány. Matheus megrántotta a vállát, míg mindenki más elismerően bólogatott. Az őrség szorosan körbevette a négyest, és úgy vezették őket irányba.
Megbotlott Matheus a saját lábában, ahogy észrevette az egyik katona páncélja alól kivillanó ismerős kék, eretnek szövetet. Az arca egy pillanatra úgy nézhetett ki, mint egy őrült gyilkosé, ahogy csikorgatta a fogait. Erős késztetést érzett, hogy ott helyben lelője a Fenrirével, de gyorsan eszébe jutott valami sokkal csodálatosabb: ha a király terve beválik, és a város északé, akkor az egész palotaőrséget és szolga csoportot jó alapos inkvizíció alá lehet majd vetni. A hátba lövés amúgy sem jobb a máglyahalálnál - kevésbé szórakoztató.
Csicsás kapuhoz csicsás erkély dukál, csicsás erkélyhez pedig csicsás eretnekség: rajta boldogan álldogált csicsás dél csicsás királya.
- Te meg mit keresel itt?! – Ordítja kedvesen a felség.
-  Jogot érzel ilyet kérdezni tőlem, fattyú? -  Eközben az őrök megfordulnak és kardot rántva körbeveszik a négyest; a király ennek ellenére (biztos megbűvölve a sokk pucctól) még mindig az erkélyen előre dőlő alakra szegezi a tekintetét.
- Atyáim, nővér, kérem, mutassanak igazi északi tiszteletet Rudenz von Hellenburg főherceg, az árulók királya felé.
Mint minden jó hithű északi, ilyenkor az egyetlen logikus cselekvés egy gyors ima elmormolása; Miatyánk és társai, vagy ha már a nővér varázsolni is tud hozzá, akkor miért ne?
- Szűzanyám, kérlek segíts meg minket... – Susmorogta, majd a hatásaként belepett minket a védelmező fátyol.
Egyszer, csak egyszer akar Matheus egérutat adni egy eretneknek. De eldönti, soha többé! Felkapta a Fenrirét, és azonnal az őrre lőtt, akin az áruló színek virítottak, és elordította magát:
- Verraterburgi söpredék!
Az ember pedig így már nem volt ember többi, csak egy összerogyott bábu. Egy másik egy kék követ kezd el markolászni.
- Ébredj fel, Ariel. – Közli, és puccos fényjáték közepette csicsássá válik a kardja, és különösen hosszúvá. Azzal csap a fátyolnak, amitől Matheus megrezzen ijedten, de a fátyol áll rendíthetetlen.
A nővér és a másik inkvizítor is felkapja a lőfegyverét, és rámutatnak a fényjátékos bohóckard tulajdonosára.
- Judica Mea – mutat Matheus az ujjával rá.
Megdermedve áll, és a két puska lövedéki véget vetnek az áruló létének. Ekkor a maradék kettő leveri a fátylat, majd az inkvizítorokra ugranak.
Matheus félrecéloz egy kicsit, és combon lövi az alakot valami hasznosabb célpont helyett, így az összecsúszik és az atyára zuhan. Semmi gond, előkapja a kardját, és egy jól irányzott mozdulattal az eretnek nyakcsigolyáit jól megigazítja.
Ekkora a másik őr már rég halott, és a hármas lustálkodva nézelődik körbe.
- Szép volt. Látod, Rudenz, az álnokságod nem ér semmit! – Szól a király, de amaz nem zavartatja magát.
Helyette ő is fényjátékhoz folyamodik, melynek keretében a csicsás erkélyből csicsás romhalmazt csinál, ami a csicsás ajtó kinyitásának útjába áll.
- Ez lenne a déli Seraph ereje - vonja össze a szemöldökét a felség. - De ne féljenek. Nem maradunk alul velük szemben.
Lusta disznó, gondolja Matheus mint enyhe véleménynyilvánításként a király teljesítményéről.
Amaz a romokhoz sétál és páncélja inkább tűnik egy nagy gépnek, ahogy füst jön ki belőle, és lazán eltakarítja az útból a törmelékeket.
- Jöjjenek. Én gondjaimba veszem a főherceget, az atyák és nővér pedig biztosítsák Míria bárónőt.
Leesik az inkvizítor álla. Bámul egy pár másodpercig, és megpróbálja előre engedni a másik kettőt, de úgy néznek rá, mint borjú az új kapura. Hát legyen, megy akkor előre ő, elvégre Mathus itt mindenki közül a leghasznosabb.
A bálterem úgy néz ki, hogy legalább ötször olyan puccos akar lenni, mint a Katedrális, vagy legalábbis ennyi aranyat, mint amivel azt dekorálták nem lehet adószedés útján megszerezni. A bárónő a túloldalon társalog Rudenzzel, aki menekülőre fogja, de Gustavus utána ugrik emberfeletti sebességgel, és saját maguk kezdenek el hadakozni. A hármas a küldetésnek megfelelően a bárónő felé veszi az irányt.
- Nohát, ti kik volnátok? – Értetlenkedik szándékosan.
- Azért vagyunk itt, hogy biztosítsuk a bárónő biztonságát. – Feleli a fiatalabb inkvizítor.
- Kérem, ne közelítsenek ilyen vulgárisan a bárónőhöz. Van ennek egy rendje és módja. – Ugrik a bárónő elé a szolgája.
- Hagyd csak, Edelhard. - szól közbe Míria - Inkább fogadd méltóan a vendégeinket! Legyen tánc, legyen bál!
- Azt mondják, asszonyom, a háborúban és a szerelemben nincsenek szabályok. Ha észrevette, ez most az előbbi. – Köt bele a nővér is.
- Ahogyan a nővér mondja. Nem szeretnénk harcolni, és nyilván ön is látja, mennyire szükségtelen lenne.
Mutat valamit a puccos hely puccos hölgye, és a védelmezője csontvázassá avanzsált fényjátékkal jutalmaz meg mindenkit:
- Ahogy nagyságos asszonyom kívánja.
Estélyibe öltözött élőholtak lepik be a termet, és csinálnak is táncot bőven. Erre a másik kettő betojik, és szökni akarnak az udvarra, de Matheus ennél jobban tudja, és figyelmen kívül hagyva őket elindul egyenest a „védtelen” bárónő felé. Két csontváz megragadja, és ekkor végre meggondolja magát a két menekülő, és a segítségére sietnek.
- Kimentek az egyik oldalon, addig a bárónő kimegy a másikon! – Ordítja nekik dühösen, mint egy szemrehányást.
- Ne akard velem összemérni magadat. Én nagyobb urat szolgálok.
- Ki lehet hatalmasabb Istennél? - Kérdezte fennhangon, ahogy haladt tovább a nő felé, kardjával maga előtt. Másik kezében a Fenrirje, és azt rá szegezi, míg a karddal védekező mozdulatot tesz.
- Az én Mesterem hatalmasabb a gonosz Istennél, aki a mélységbe vetette irigységből. Ha nem hiszed, téged is eltiporlak. – A bárónő keze higanyszerűvé válik, lám, milyen mélyen gyökerezik benne az eretnekség.
Valamiféle események is történnek Matheus számára a távolban, ahogy Gloria és Hagen próbál véget vetni a segéd táncestjének, de inkvizítorunk csak a bárónőre koncentrál. Pár másodpercben belül viszont eloszlik a bűbáj, így nyilván sikerrel jártak.
- Vége. Jöjjön velünk. – Állt a közelébe a nővér, igazolva Matheus gyanúját.
Ekkor a bárónő sikítozva elkezd hadonászni, panaszkodni, ordítani, és megpróbálja megvakarni a tüdejét belülről.
- Most... komolyan... Megöli magát? – Gloria nővér értetlenkedett. - Fogják le uraim, meg tudom menteni.
Meglepetten leengedte Matheus a kardját és a Fenrirjét.
- Öreg vagyok én már ehhez. - Mormogta halkan, és elrakta a felszerelését, majd odafutott, és megpróbálta lefogni azt az átkozott kezét.
- Készüljenek, hogy valamelyikük esetleg le tudja ütni, hátha akkor nem lesz gond vele kifelé menet...
- Te... – Kezdte Zalasch, de félbeszakítják.
- Ahogyan a kedves hölgy óhajtja. – Bólogatott Hagen.
- Nem, hogy meritek! Nem tudjátok én ki vagyok? NEM TUDJÁTOK?! – Panaszkodik a kultista, ahogy felháborító módon a nővér gyógyítani próbálja.
Ekkor a semmiből felbukkan észak nagyon nemes királya.
- De pontosan tudjuk, bárónő. Uraim, ha egyikük gondoskodna a hölgyről, míg visszaérünk a táborba... De sikerrel jártak. Gratulálok. Rudenz főherceg ugyan elmenekült, de a palota észak kezén van. Minden elismerésem.
Hála az égnek a másik inkvizítor kapta fel a nőt, tekintettel arra, hogy végre így csinálhat végre valami igazán hasznosat.
- Egy élmény volt. – Biccent Matheus felé, aki úgy tett, mintha nem látna és hallana, majd kihúzott háttal kiment a palotából.

Azt hinné az ember, hogy a nap végre véget ért, de akkor felbukkant egy árny a palota fal tetején.
- Nocsak, boldog nap ez a mai, végre az Egyház is végez valami hasznos munkát! Így legalább nem nekünk kell ettől a zavaró nőszemélytől megszabadulni. Jó szórakozást a társaságához! – Közölte Esroniel és eltűnt a fal túloldalán, mintha ott sem lett volna.
Matheus megigazította a ruháját, keresztet vetett, és látszólag egykedvűen folytatta az útját a tábor felé. Elméjében viszont egy égő Hellenburgot látott.

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.