[Magánjáték] Gegensätze ziehen sich an - Suzy & Mia

A gyermeki gondtalanság öröme költözött Mia szívébe, és ezúttal nem csak pár pillanatra, hanem elég hosszú időre ahhoz, hogy tényleg jól is érezhesse magát valaki társaságában. Ehhez nem lett volna elég Suzi, kellett hozzá a város és az emberek távolsága, a természet szépsége, az, hogy sok idő után nem volt se éhes, se szomjas, ráadásul még egy fürdő is állt előtte. Ezt azonban a kultistának nem kellett tudnia, sőt, Mia maga sem gondolt bele így, egyszerűen csak örült annak, hogy semmi veszély nem fenyegeti, és hálát adott Istennek amiatt, hogy ilyen pillanatokkal is megajándékozza. Bár leste a másik pillantását is, nem csak az őt körülvevő természetet, a meglepett pislogás kevés volt ahhoz, hogy abbahagyja a felszabadult nevetést, és mivel Suzy boldognak tűnt, nem is látott erre semmi okot. A könyvét a dereka alá illesztette, arra még mindig ügyelve, hogy óvja azt, ám ezen kívül fesztelenül ücsörgött a fűben, és elégedetten, magabiztosan bólogatva adta tudtára a másiknak, hogy ilyenekben nem szokott tévedni.

– Persze! Ezeket a szép dolgokat senki nem veheti el, és sehol egy kerítés, sehol egy őr, sehol senki, aki azt mondhatná, hogy nem a miénk.

~Isten nekünk ajándékozta a Földet, és hihetik azt, hogy elvehetik, de úgysem tudják. Isten veheti vissza csak, ha szeretné, de ha majd elveszi, cserébe egy sokkal szebb helyet kapunk majd az ő közelében.~

A patak közben vígan csordogált a közelükben. Sodrása nem volt erős, vize tiszta volt, hiszen Mia még arra is ügyelt, hogy az a város irányába folyjon, tehát ne szennyezze be mindenféle onnan kiömlő mocsok. Amikor megkapta a teljesen logikus kérdést, szinte a homlokára csapott, hogy ezt elfelejtette, majd föl is pattant, és kinyújtott tenyerével vízszintes irányba, körülbelül a combjai magasságában húzott egy egyértelmű vonalat.

– Nagyjából eddig, de nem kell félni, szelíd patak.

Teljesen magabiztos volt, ugyanis ő sem tudott úszni, és sejtette, hogy Suzynak is hasonló félelmei lehetnek, ám a hiányosságait és gyengeségeit nem vallotta be neki, hiszen azokat őrizni kellett, azok titkok voltak. Megnyugtatni a másikat viszont nemhogy szabadott, de kötelességének érezte. Még mindig türelmesen várt, nem siettette a másikat. Igazándiból már azt tervezte, hogy a fürdés után miként váljanak el az útjaik, ezt azonban félig tudatosan, félig tudat alatt, de egyáltalán nem sürgette.

Úgy tűnik abban, hogy mi okozott számukra örömöt meglehetősen hasonlítottak, ezt pedig talán az táplálta, hogy mindketten titkot őriztek, amiről ha nem is feledkezhettek meg egy pillanatra sem, mégis más volt valaminek a folyamatos nyomása alatt élni, vagy csak fejben tartani azt. Mia tudta jól, hogy Isten minden munkája, minden teremtménye csodálatos, és egyfajta térítő áhítatot érzett, amikor hallotta ezt az elismerést a másik leány szájából is, akit ő vezetett ide. Igazándiból az sem merült fel benne, hogy Suzy ne lenne az Egyház követője, hiszen udvarias volt, kedves, megosztotta vele az élelmét, és jelenleg minden pozitív tulajdonságot el tudott róla mondani, ami egy igaz hívő erénye lehetett, legalább is az ő korában.

– Akkor fürödjünk!

Ismétli meg az elhatározást ő is, majd egy pillanatra körbenéz, és a saját táskáját kissé közelebb helyezi el a patakhoz, arra ügyelve persze, hogy ne érhesse el a víz, de senki más se annyira gyorsan, hogy ne tudjon közbelépni, és folyamatosan szemmel is tartja. Ezután viszont azonnal vetkezésbe kezd, és Suzival ellentétben ledobja a testét takaró felsőruházatot, már amennyiben azt ruhának lehet hívni. Fiatal volt még, amikor az utcára került, még ennél is fiatalabb, ráadásul fürdőtársa is leány, körülbelül az ő korcsoportjából, így nem gondolkodik azon, hogy ez szemérmetlenség, vagy bűnös dolog lenne. A hideg víz rá inkább frissítően hat, mintsem vacogna tőle, így hamarost Suzy közelébe kerül. Arra ügyel, hogy a másik ruháit ne fröcskölje le, nem tudván, hogy azokat ki akarja-e mosni, ám ő zavartalanul vizezi be magát ott is, ahol a patak szintje nem érné el a testét. Legszívesebben elmerülne, ám annyira azért még mindig óvatos, hogy ne tévessze szem elől se a másikat, se a könyvét, se az őt körülvevő környezetet. Törődően, valamelyest picit aggódóan is tekintget a másikra, remélve, hogy nem lohasztja le a kedvét a kissé hidegebb fürdő. Vele ellentétben ő valószínűleg nem ehhez szokott.

Szerencsére vagy sem, de Mia van olyan szemérmes másokkal szemben, hogy nem tekint hosszan senkire olyan helyzetben, mint amibe ketten kerültek, és a rövid pillantások alatt pedig ártatlanságát jelzi, hogy egyáltalán nem azon gondolkodik el, hogy Suzi mennyire felnőtt, vagy mennyire nem, sokkal inkább azon, hogy jól érzi-e magát a másik, avagy még tennie kell-e valamit ahhoz, hogy így legyen. Bár Mia is elérte már azt a kort, ahol illene nőiesednie, az ő testén egyáltalán nem látszanak ilyen jegyek, aminek talán a rossz körülmények, a gyakori éhezés lehet az oka, hiszen szervezete sokszor azzal van elfoglalva, hogy életben maradjon, nem pedig azzal, hogy fejlődjön. Most természetesen ezek vidám pillanatok, és nem is kívánja megosztani a másikkal a nehezebb perceit, hiszen azokra csak kis bukkanókként, próbatételekként tekint, amiket már maga mögött is hagyott. Bár boldog, figyelmét továbbra is leköti egyrészt a táska őrzése, másrészt az, hogy másik szemével folyamatosan Suzit lesse, így tehát kérdésére azonnal válaszol is, fejét csóválva.

– Nem, nem sokszor, csak amikor itt vagyok a városban, és az idő is jó.

Egyértelmű, hogy télen nem csak azért nem lehetne itt fürdeni, mert a víz hideg, hanem azért sem, mert a lassú folyású, sekély patakocska igen hamar befagy, ez pedig még azoknak is lehetetlenné tenné a fürdőzést, akik valamiért bele kívánkoznak csobbanni a jéghideg vízbe. Ez a víz azonban most sem volt melegnek mondható, így elkerülendő a megfázást Mia is követte társa példáját, és kikecmergett a patakból, ám nem öltözött fel azonnal, csak kifeküdt a partra szárítkozni picit a gyenge nap sugaraiban. Látta, hogy a másik szedelőzködik, és ez a magatartás már egyfajta válasz is volt Suzi számára. Mia ugyan elgondolkodott egy pillanatra, majd mégis magabiztosan, de szomorúan rázta meg a fejét.

– Nem szabad. Vagyis... vagyis van kedvem... de nem szabad. Nekem egyedül kell utaznom. Túl veszélyes nem egyedül.

Sóhajtott egy mélyet, olyasfajta sóhajjal, mint aki már rengeteg dolgot tapasztalt, és a világ nehéz terhei nyomnák a vállát, de többet nem mondott. Sőt, úgy érezte már így is túl sokat mondott, de valami arra késztette, hogy legyen őszinte ezzel a lánnyal, és az őszinteségre való késztetés csak Istentől eredhetett, így engedett neki.

Ez a visszakérdezés is tökéletes példája volt annak, hogy az emberek mennyire különböznek attól a természettől, amit Mia magáénak tudott, és ez alapján erősítette meg önmagában angyali létének bizonyítékait. Ő képes volt elfogadni a rossz híreket is, és képes volt elfogadni a tény, hogy száműzetésbe kell vonulnia. Nem kérdőjelezte meg Isten akaratát, ahogyan Ábrahám sem tette amikor olyan képtelenségre kérte az Úr, hogy saját gyermekét áldozza fel. Mások azonban, az emberek, folyamatosan megkérdőjelezik ha valaki nemleges választ ad nekik, és ilyen volt Suzi is. Mia nem tehetett mást, minthogy mélyet sóhajtva ismét megrázta a fejét, miközben már öltözködni is elkezdett. Modortalanság volt ugyan a beszélgetés közben másra is koncentrálni, de fel kellett készülnie arra, hogy hirtelen hagyja el a helyszínt, ezt pedig nem tehette meg majdnem mezítelenül. Tudta azonban, hogy mindösszesen egy nem soha nem lesz elég, és azt is szerette volna, ha nem rossz szájízzel válnak el. Azt pedig főleg, hogy a másik legalább azt megértse, hogy nem az ő hibája, hogy nem utazhatnak együtt. Főleg azután, hogy még védelmet is felajánlott, ezt tudatosítani kellett benne.

– Én... én tudok vigyázni magamra... köszönöm szépen.

A köszönetmondás pedig valóban őszinte volt, egyáltalán nem az a durcás visszavágás, ami lehetett volna. Valóban örült annak, hogy a másik segíteni szerette volna, és hálát is adott a kedvességéért az Úrnak, de vissza kellett utasítania.

– Ha velem jönnél... nem lennél biztonságban. Nem szabad veszélybe sodornom senkit, ezért egyedül kell mennem. Ez a szabály.

Szögezte le végül magabiztosan, ellentmondást nem tűrően, bár kis sajnálkozás érezhető volt a hangjában. Remélte, hogy a szabályokat mindenki érti. A szabályok azért vannak, hogy betartsuk őket.

Nos, egy meglepően felüdítő és aranyos természeti képet kaphattunk, az ártatlanság különleges kis szigetét ebben a háborúban. A cím ellenére azt vettem észre, hogy a két kari meglepően hasonlít egymásra, nagyon édesek voltatok. Ugyanúgy voltak elfojtásaitok, titkaitok és ezek ellenére mégis megértettétek egymást kevés szóból és tudtatok boldogok lenni.
Igazából szép íve volt a játéknak, be is van fejezve, így megérdemeltétek mindketten a 100 tp-t, ha Mia visszajönne, akkor ő is, természetesen.