[Magánjáték - Johann & Laetitia]A különleges ajándék

Jó okom volt útra kelni a Nebelturm torony és az azt körbevevő város felé. Nem kedveltem igazán a hosszadalmas utazásokat, ám most szükségét éreztem, hogy személyesen intézkedjek egy nagyon fontos ügyben. Nem bővelkedtem barátokban, őszintékben pedig főleg nem, így igyekeztem megbecsülni azt az egyet, aki volt. Aurának pedig pontosan mostanában lesz a születésnapja, az első, amit együtt töltöttünk. Valami igazán különlegeset szerettem volna neki ajándékozni. Ha másról lett volna szó, megleptem volna egy nagyszabású bállal, ékszerészeket fogadtam volna an legcsillogóbb brilliánsok elkészítéséhez, a legjobb zenészek vonultak volna fel és a legjobb ételek, amik elérhetők voltak még ezekben a vészterhes időkben is. Aura azonban más volt. Ismertem már annyira, hogy tudjam, nem lelte volna örömét ezekben sőt, csupán feszélyezve érezte volna magát paraszti neveltetése miatt. Mivel pedig ez az ő nagy napja volt, olyat kellett kitalálnom, aminek ő örült volna, nem olyasmit, aminek én.
Számba vettem hát, miket szeretett barátosném. Kedvelte a sólymokat, Zephyrt és azt a különös kismadarat, akit nemrégiben fogadott magához, de nem jutott eszembe semmi, ami velük kapcsolatos lett volna és kellően különleges ajándék. Hetekig vergődtem tanácstalanságban, mire rájöttem, hogy Aura legnagyobb becsben mégis a tőrkardját tartotta, amely még az édesanyjáé volt. Tudtam, hogy új, szebb és jobb kardot nem ajándékozhatok neki, hiszen az eszmei értéket nem pótolhatta semmi, ellenben azt meg tudtam tenni, hogy a meglévő kardot látom el újabb különlegességekkel. Pontosabban szólva nem én, hanem a világ legkiválóbb kovácsai, a Nebelturmok. Örültem volna, hogyha maga Lothar nagyúr vállalja el a munkát, de nagyon elfoglalt volt, és a legtöbb nagy nevű kovácsmester sem akart elvállalni egy olyan "apróságot", mint amit én szerettem volna. Hosszas kérdezősködés után egyre lejjebb és lejjebb kellett adnom az igényeimet a hírnév tekintetében. Mikor már teljesen kétségbeestem, végül ajánlottak nekem egy fiatal kovácsot, aki nemrégiben vette át az apja műhelyét, és azt beszélték, hogy a vérében volt a szakma. Természetesen. Nade azt mondták nem csak a vérében, de a kezében sőt a szívében és a lelkében is benne volt, márpedig ha valaki, hát én értettem a szívhez és a lélekhez. Fontosabb dolog volt tán a hírnévnél és a tapasztalatnál is.
Hozzá tartottam tehát. A Csillagtalan éjszaka és következményei megritkították a testőrségem, így most csupán két páncélozott vámpír Otto és Ulrich kísértek végig Nebelturm fedett utcáin, mögötten pedig ott sétált Evelyn a vérszolgám, kezében Aura becsomagolt becses kardjával. Meglepően könnyű volt a tudta nélkül eltulajdonítani, ami miatt bizonyosan nagyon haragos most - nem rám, nem tudhatta meg hogy én voltam - de biztos voltam benne, hogy minden haragja és bánata el fog szállni, amint meglátja majd mivégre történt mindez.
A műhely, ami a megadott címen volt takarosnak tűnt. Nem volt hivalkodó apró is volt, de vámpírműhely létére egészen barátságos. Igyekeztem követni az üllőn és a fémen koppanó kalapács hangját, remélve, hogy elvezet a kovácshoz, akit kerestem.
- Johann von Nebelturm? - szólítottam meg a férfit akit ott találtam. Jómagam teljes pompámban tündököltem, fekete abroncsszoknyát viseltem felette fűzővel, és puffos vállú blúzzal, kezeimen gyűrűket viseltem, a nyakamban pedug gránát nyakéket, mely illett a hasonlóan vérvörös kővel díszített tiarához, ami a hajamon ült. Kedveltem, mert előkelőnek tűntem tőle - végtére is az is voltam - ám emellett eltárolt egy vérszívásnyi varázserőt, ami különösen hasznossá tette, bármi is akart minket meglepni az ideúton.

Merő kosz és heverésző acél darabok, amiket nagybátyám még mindig nem vitt el és csak a helyet foglalják. Felönthetett a garatra az öreg, ezért arra gondoltam, hogy bosszúból, az összes acéljából szeget készítek és amikor felébred, láthatom az arcán a rémületet, hogy mennyi szege lett hirtelen. Elszaporodtak. Először is kitakarítottam, hogy ha esetleg vendég érkezne, akkor ne legyen baj, vagy ha Viktoria meglátogatna akkor ne fedjen meg érte és kezdjen ő takrítani, mert akkor ha kicsit is útjába áll valaki, bekattanhat. És az nem kellemes, bár van nálam bilincs. Egyébként lassan itt is lesz az ideje, hogy felbukkanjon, mert már éhes lehet.

A takarítás után, neki is láttam nagy serényen a szegek elkészítésének, hogy mire felkel, meglegyek. Ahogy dolgoztam, észre vettem, hogy minden szeg amelyet készítek, egy cafat hús belőlem. Egy darab én, ahogy szaggatom magam szét, de tetszett ez a kép, annyira, hogy lehet, megfestetem. Szépen sorba rendeztem a polcon már majdnem nevet adtam nekik. Már majdnem véreimnek neveztem őket.

Egyszer csak csörtetést hallottam a műhelyem tartott. Már csak azért sem fejeztem be a kalapálást, mert gondoltam a bácsikám csinálhatott valamit, ami leolvasztotta sokak arcát egy jó előadáson. Már megint. Mert az öreg képes lenne vérbe áztatni a tornyot, ha kiderül, mondjuk, hogy nem tud valamiért járni. Most majd jól megjárja, és végre elmegy innen.

De meglepetésemre nem katonák jöttek, hanem egy hölgy, aki olyan, mint az éjfél, lábai szinte nem érintették a földet, mint egy sötétségbe bújt angyal olyan káprázatos volt. Ritka az ilyen szépség manapság és szemet szúróbb, mint a kovácsbolhák. Megszólítása sietősnek hallatszott, ezért amikor felnéztem a szög készítéséből, serényen bólintottam és megkérdeztem:
- Miben segíthetek hölgyem?

A válasza egyértelművé tette, hogy jó helyen jártam. Valójában persze elég lett volna figyelni, hogy milyen szenvedéllyel is dolgozott, mintha az imént nem szögeket, hanem már a mesterművét kovácsolta volna. Persze nem akartam elhamarkodottan ítélni, de ha már a legnevesebb vámpírok után őt ajánlották, akkor tudnia kellett valamit, nekem pedig, mivel nem volt választásom, adni akartam neki legalább egy esélyt. Ismételten, ezúttal szándékosan feltűnően mértem végig a műhelyt, és a kovácsot magát is. Nem ártott ha észrevette, hogy minden részletre figyeltem. Végül felé léptem, és kézcsókra nyújtottam a kezemet.
- Laetitia von Rotmantel vagyok, Hannes von Rotmantel családfő hatodik lánya. Úgy hallottam, hogyha valaki minőségi fegyvereket keres jó áron, akkor önt kell keresni.
Egyelőre nem szándékoztam elmondani a megbízást, látni akartam néhány munkáját, hogy megbizonyodhassak róla, hogy valóban értette a dolgát. Könnyebb lett volna, hogyha értek is a fegyverekhez, de legalább fent kellett tartanom a látszatot. Aura kardja fontos volt. Ha egy kontárra bízom, aki esetleg tönkreteszi, azt sosem bocsájtotta volna meg nekem.
- Látom éppen fontos munka közben zavartam meg... - ezen a ponton alig bírtam visszafogni magam, hogy ne kuncogjak fel, így sajnos szám szegletében megbújt egy játékos mosoly. - De remélem, hogy tudna rám egy kis időt szakítani. Szívesen megtekinteném néhány komolyabb művét is.
Ujjaimat összefűztem magam előtt, és várakozóan pillantottam rá. Nem lett volna illendő megváratnia, az udvariasság azonban tőlem is megkövetelte ezeket a formulákat. Amennyire tőlem telt igyekeztem kedves ám határozott megbízó képében tetszelegni, aki tudja mit akar, de nem követelőzik. Jelen pillanatban, amennyire izgatott voltam és türelmetlen ez igen komoly feladatnak bizonyult.

Ahogyan a műhelyem végigmérte, majd testem, valahogy mezítelennek éreztem magam. Mintha a lelkemet simogatná. Kirázott a hideg, de jól tudtam leplezni és inkább csak néztem komoran. Letettem az üllőre a fogót, a készülő szöget és a kalapácsot. Amikor előrébb lépett és kezet nyújtott kicsit megijedtem. Nehezen tudtam eldönteni, hogy hogyan is kell kezet csókolni valakinek. Szabad e ténylegesen megcsókolni, vagy csak úgy a levegőben. Hall minden félét az ember, úgy, hogy nagy levegőt vettem és kifújtam az orromon, így ha kell hozzá értem, de ha nem, akkor nem. Remélem nem vette zokon tudatlanságomat és talán kicsit erős kezem szorítását. Philipp mindig mondja, hogy gyakoroljam a finom kézfogást, de még nem járok elől a témában. Láttam egy kis gúnyt az arcán, úgy éreztem ez csak szerény műhelyem, elenyésző bája miatt jelent meg kis gödröcskék formájában friss vér vörös ajkai mellett. Kicsit dísztelen a műhelyem, ezért egy finom hölgy nehezen érzi otthonosan magát, de nekem ez az egyszerű szépsége, ami tetszik.

Minden formaság elvégzése után, egy érdekes kérdést fogalmazott meg első hús-vér vendégem. Úgy értem olyan aki nem a nagybátyámhoz jött és nem a nagybátyám vette rá arra, hogy jöjjön vásárolni. Az utóbbiak szakadt ruházatukról és messziről bűzlő sör szagukról voltak felismerhetők. Verejtékezni kezdett homlokom, hiszen még nem is kérdezték, hogy miket készítettem. Szívem hevesen ütni kezdte a forró vasat. Eleget téve kérdésének, elővettem a gyakorló pengéket tartalmazó vödröt, amelybe majdnem megrokkant a derekam. Nyelvem gyors forgatásával, szinte sebet akartam vájni az elméjébe, különböző részek és elkészítési módjuk elmagyarázásával. Beszéltem a kard magjáró, vagyis a csontjáról és annak bőrrel, vagyis a pengével való (hát most egyszerű szóval élve) bepalástolásáról, illetve a tüske gondos elkészítéséről. Ez után jött beszédem a díszítésről és a vércsatorna fontosságáról. Na persze nem vámpír szempontból. Beszéltem a keresztvas lényegéről illetve elkészítéséről ott is az ívek, formák és díszek formájáról. Majd persze a markolatot magyaráztam el, aminek főleg a bőr kiválasztása a lényege (szerintem), majd a kard harmóniáját hozó súlydíszről, amit állítólag valaki arra használ, hogy fejbe dobja a másikat, Ezeket én magam állatok testrészeit bevont fémmel készíteném legszívesebben. Majd az élezésről beszéltem és a karbantartásről. Kis előadásom végén csak annyit mondtam:

-Ez lenne hát az a jelenleg felhalmozott tudás, amivel rendelkezem, és még rengeteget szeretnék tanulni. Ez még csak a kezdet. Legalább is nekem, mert szerintem ebből sokkal több mindent is ki lehet hozni. Remélem kielégítő választ kapott hölgyem. – komoly arccal néztem most rá, a mosolyt, amely elöntötte fejem a magyarázás közben, próbáltam eltűntetni. Olyan jól esett, ezt elmondani.

Látszott rajta, hogy tartott tőlem, de nem bántam. A keze egy kovács keze volt, dolgos vámpíré, ígyhát számítani is lehetett rá, hogy sem a fogása sem a kézcsókja nem olyan lesz mint a báltermek piperkőc társaságáé. Jelen esetben ez inkább pozitívum volt, igazán meg lettem volna rettenve, hogy tökéletesen ismer minden úri fogást. Az azt jelentette volna, hogy több időt tölt elegáns szalonokban, mint a műhelyében.
Ez után pedig nekifogott az előadásának az általa készített kardokról. Meglepően keveset tudtam erről a témáról, így néha lopva a testőreimre pillantotam, akik egy-egy apró bólintással erősítették meg, hogy a dolgok úgy voltak jól, ahogyan Johann kovács mondta őket. Kardmagok, markolatok a technika, minden szóba került, és a férfi annyira elragadtatta magát, hogy észre sem vette, hogy egy laikushoz beszélt. Lassan, ám mélyet szippantottam a fém és szén szagú levegőből.
- Úgy látom valóban szakértője a mesterségnek, és ritkán hallani, hogy valaki ilyen szenvedéllyel beszéljen a munkájáról. - válaszoltam neki az előadás végeztével.- Dolgozott már feketeacéllal? - kérdeztem kíváncsian. Ez volt a másik sarkalatos pontja a megrendelésemnek, az anyag. Aura kardja így is kiváló penge volt, ám egyszerű acélból készült még az édesanyjának. Amit én akartam az egy bevonat a pengére feketeacélból, amit megvettem idefelé jövet. Drága, értékes és kényes fém volt, de a vívótőr még többet ért, így nem kockáztathattam. Intettem Ulrichnak, aki egy kis ládát vett elő, majd kinyitotta Johann előtt. Benne ott feküdt az ibolya színnel lángoló érc.

Kissé meglepődtem azon mi a száján kijött. Nem egyszerű érdeklődőről van szó, hanem konkrét vágy él benne, ami nagyon fontos számára. Kihúztam magam, és ahogyan a ládába néztem elbambultam. Kissé fájó emlék kíséri ez acél látványát. Kavargott bennem az élmény, amikor először nagybátyám dolgozott vele és megmutatta miként kell használni. Amikor pedig én először használtam majdnem az egész műhelyt ki kellett cserélni, mire biztonságosan tudtam dolgozni vele.

Szerettem nézni a lilás lángokat, amelyek az ibolyához hasonlatosak. A hangulat karbantartó intézmményben is sokat hallani azt, hogy ki miért szereti. Valaki a színéért, vagy a lángjaiért, vagy egyszerűen az értéké ért. Valaki azt mesélte, hogy olyat is látott, aki egy sétapálcába rejtette, ezért finom mozdulatokkal bárkit vagy bármit fel tudott gyújtani. Csak aztán egy kísérője hátba döfte és a bot titka elveszett. Na ez persze csak legenda.

Keserűen felnevettem, eltettem a próba eszközöket és elpalástolva fájó, de annál viccesebb élményemet keserűen kuncogtam és azt feleltem:

-Ismerem és dolgoztam már vele és nagybátyám is jól ismeri. Nincs oka az aggodalomra, ha esetleg valami különlegeset szeretne készíteni. – mélyen a szemébe néztem elmosolyodva, kicsit megnyomtam a mondatot, jelezve, hogy szándékát már sejtem, de nem túltolakodóan, nehogy szárnya kéljen.

Nem hagyta hidegen a Nebelturomot a fekete acél látványa. Elégedetten szemléltem, ahogyan az ércet csodálta, és így már bizonyos voltam benne, hogy egyrészt nem most látott ilyet először, másrészt pedig, hogy pont olyan áhítattal fog vele bánni, mint ahogyan azt egy vámpír kovácsmestertől elvártam. Valóban gyönyörű volt. A lila lángok szinte táncoltak az obszidián színű ércen, várva, hogy az útjukba kerüljön valami, amit elemészthetnek. Tökéletes párja lesz a saját déracél kardomnak. Mégis éreztem Johann kovács hangjában némi keserűséget, amikor felkuncogott. Talán rossz emlékeket idézett benne a fém, de ha így is volt nem jelezte, nem intett óva tőle, s jelezte, hogy bármily különlegességet is szeretnék, képes lesz megbirkózni a feladattal. Ezen a ponton elképzeltem, mennyi mindent tudnék vele készíttetni még. Példának okáért, nem volt saját páncélom. Eddig nem éreztem szükségét, de lassacskán megértettem, hogy nem olyan világban éltünk, amelyben egy vámpír nemeshlgy alhagyhatja a tornyát nélküle. Vívóleckéink alkalmával Aura is igyekezett fokozatosan hozzászoktatni a viseléséhez… Ám ez a jövő zenéje kellett legyen. Anna felé intettem, aki odahozta barátosném kérdés nélkül kölcsönvett kardját.
- Amire kérném elsőre talán apróságnak tűnhet majd. A feketeacélból szeretnék borítást készíttetni erre a vívótőrre.
Elvettem a fegyvert a vérszolgámtól, majd kicsomagoltam, és Johann mester felé nyújtottam.
- Körülményeskedésem oka, hogy a kard a legkedvesebb barátomé és felbecsülhetetlen eszmei értékkel bír számára, így a borításnak valóban tökéletesnek kell lennie. A fegyvernek meg kell tartania a saját személyiségét már ha beszélhetünk ilyenről, ám erősebb és különlegesebb formában kell újászületnie. Mit gondol?
Azt mondták, hogy ez egy kiváló kard volt, de hát nem is csoda, hiszen Simon von Neulander hugának a kardja volt, aki utána tovább örökítette a lányára. A főcsalád tagjainak nem hitvány fegyver járt, hanem csakis a legjobb.

Elakadt a lélegzetem, amikor megláttam a vívó tőrt. Semmi furcsaság, semmi különleges díszítés vagy cifraság nem volt rajta, még is olyan érzés fogott el, hogy nem holmi semmiségről van szó. Ennek a tőrnek az értéke nem fémében, vagy a megmunkálásában van, hanem hordozója lelkében. Szinte felsorolta minden tettét az apró karcolásokban és kicsiny hullámaiban, amit átlagember meg sem szemlélhet. Közelről megvizsgáltam a remekművet, amit az idő tett naggyá, de kézbe nem vettem. Itt volt előttem, még is olyan távolinak hatott. Szeretem a fegyvereket és még jobban azokat, akik ennyire gondosan vigyáznak rá. Többször ránéztem arcára, hogy biztosan engem akar-e erre a feladatra, de fáradt szemei és lelkes szavai arra utaltak számomra, hogy nincs más lehetősége. Kicsit elszomorodtam, mert nem tudtam bevonatot készíteni. Összekulcsoltam a kezemet, lesütöttem szememet és elkezdtem szabadkozni:

-Nos, az igazság az, hogy a készítésben jobb hasznomat venné, mert a bevonást még nem lestem el egyik mestertől sem. Könnyen és gyorsan tanulok, de elérni, hogy egy komolyabb embernél tanuljak, az sok idő. Ha tudnék venni egy tervrajzot, akkor meg lennék mentve, de sajnos a műhely sok pénzt emészt fel, főleg a felújítások miatt, ráadásul ez nem is az én kezemben van. – ekkor viszont áthasított bennem az üzleti szellem, kihúztam magam, kissé meghajoltam és megtettem ajánlatomat, - Ámbár, tudom, hogy tiszteletlen az ajánlat és nem méltó egy kovácshoz, de még is, tennék egyet. Ha esetleg megszánna engem egy tervrajzzal, nem számolnék fel munkadíjat, hanem csak azt az egyet kérném, hogy a műhely nevét bátran hirdesse, vagy térjen vissza hozzám, ha bármi kérdése lenne. – teljesen bele pirultam, szinte láttam lelki szemeim előtt, ahogyan gyűrűit befelé fordítja és véresre veri arcomat, majd  megfordul és elmegy.

Csalódottan biggyedt le az ajkam, amikor kifejtette, hogy nem tud bevonatot csinálni, és egy tervrajzra kéne bízni Aura kardját, nem a gyakorlatra. Ameddig ő nyilvn azért aggódott, hogy a kérése esetleg túl nagy, vagy az ajánlata túlságosan szemtelen, én jobban aggódtam a kardért magáért. Nem hagyhattam, hogy az legyen a kísérleti alany, annál jóval drágább volt az nekem. Gondterhelten sóhajtottam fel, elcsomagoltam a kardot és visszaadtam Annának, majd a feketeacél ládikóját is becsuktam, mielőtt megszólaltam volna. A kovács arcát vizsgáltam. El kellett döntenem, megérdemelte-e a bizalmat és a türelmemet, ameddig képessé vált a tökéletes bevonat elkészítésére?
- Arra már nyilván rájött, Johann mester, hogy a pénz a legkisebb akadály. - kezdtem bele. Nem votl mágiám, amellyel Johann lelkébe láthattam volna, de nem is volt szükségem rá. Tudtam, hogy egyedül én hiányoztam az életéből. Egy ugródeszka, ahonnan ő maga elindulhat, hogy nevet szerezzen esetleg egy hosszú távú támogatót, majd ezeket kihasznlva pedig felépítse a saját műhelyét és a saját életét. - Megveszem magának azt a tervrajzot, de ezen a tőrkardon nem engedhetem gyakorolni önt. Készítsen sima acélból egy bevonatot valamelyik kész fegyverére. Mondjuk hármat. Ha egy hét múlva bemutat három tökéletes kardot, akkor magáé a valódi megbízás, és ha az is tökéletes lesz, megkapja a támogatásomat a műhely felújításához is, és hogy jó híre kéljen Neulanderben és Rotmantelben is.
Egy hét szűkös határidő volt, de betartható. Ha mindhárom kard elsőre tökéletes lesz, még hamarabb is végezhetett vele. Arról viszont, hogy mi lesz, hogyha elrontja azt a vívótőrt, amit én hoztam neki, jobbnak láttam egyelőre nem beszélni. Nem akartam megfélemlíteni, olyankor a vámpíroknak remegni szokott a kezük. Kíváncsian vártam, hogy így is elvállalja-e.

Ameddig nem kaptam választ még a gyomrom is kavargott, féltem talán nem a legjobb ajánlatot adtam, de csüggedő arcáról nem haragot olvastam ki. Egyszerre örültem és voltam szomorú, amikor eltette a kardot, mert éreztem, hogy jól becsültem meg értékét és felbérlőm szükségét, de szomorú voltam, mert lehangoltnak láttam. Féltem, hogy nagy lehetőséget hagytam elúszni. Nem haragudott rám és tiszteletlen kérésem miatt és ezért is egy kicsit megijedtem, mert ez is arra utalt, hogy ügye nagyon fontos. Amikor végre megszólalt és végül is meg is bízott a munkával, egy kevés feltétellel, újra jól éreztem magamat. Nem mutattam ki, de úgy éreztem, megértette szándékomat és majdnem kiugrott a szívem. Ajánlata természetes volt és egyezett saját véleményemmel, ezért ezt válaszoltam:

-Természetesen én is így gondoltam. Akár száz karmot is bevonok, ha kell, és három egymás után jól el nem készített tőrig meg sem fogok állni. Az idő bőven elegendő lesz, én sem szeretném nagyon megváratni, úgy, hogy minden ügyem mellett legfőbb lesz ez. – formális búcsúzkodás után és a tervrajz átvétele után, neki is láttam a feladatnak.

Bácsikám szigorú tekintete mellett dolgoztam és sokszor össze is vesztem vele, de egyre csak gyártottam a különböző bevonatokat, és amikor már nem volt mire és nem is készített nekem tőröket, levakartam az eddig gyártottakat és újra bevontam. Néha még Viktóriával is összevesztem, aminek majdnem katasztrofális következményei lette, de szerencsére megértő volt és nem vonta be vérrel Nebelturm belsejét. Gyakorlatilag ez a hét volt a legnehezebb ezért Philipp barátomat is bevontam a dologba, ő volt, aki ellátott minket élelem alapanyagokkal én fogtam vissza Viktória kezét és Viktória pedig hordta az ételt nekem és persze Phipippnek is. Mind a hárman keményen dolgoztunk és mindkettejüknek megígértem, hogy valamit teszek értük. Viktória egy sétát kért a tornyon kívül, Philipp pedig, hogy segítsek a páncélkészítésben. Azt a nehézséget, hogy Bácsikám acéljából mind szeget készítettem, sikerült elintéznem, mondván, hogy részegségében eladta, a szögeket pedig elrejtettem.

Amikor pedig letelt az egy hét kihelyeztem a három csodálatosan elkészített darabot az asztalra. Kifogástalan munka volt, de mivel acél került az acélra, egy dilettáns észre sem vette volna. Minden esetre a legjobban sikerültek és még a bácsikám is megdicsérte őket, sőt más kovácsok is, ezért biztonsággal tudtam kiállni az éji angyal elé. Nem is kellett sokat rá várnom, a csörtetés, hamar felhallatszott megint.

Elégedetten mosolyodtam el a válaszára. Valójában pont ezt az ifjonti hévet kerestem, és megkaptam, csupán kicsit nekem is több energiát és pénzt kellett belefektetnem. Ugyanakkor egy feltörekvő műhely és egy szívvel lélekkel dolgozó kovács anyagi támogatása nemes ügynek tűnt, és kapcsolatot jelentett a Nebelturm családhoz is. Ennek ezidáig híján voltam, és bár apróság volt, amiből még fogalmam sem volt, hogyan kovácsolhattam politikai előnyt, első lépésnek megtette.
Elbúcsúztam hát Johann mestertől, hogy a megbeszéltek szerint dolgozhasson, majd kíséretemmel a város egyik előkelő fogadóját választottam szállásul. Hogy ne unatkozzak az egy hét alatt, ameddig a bemutató darabok elkészültek igyekeztem személyes találkozót megszervezni Lothar nagyúr lányával Elenával, akit még nem mutattak be nekünk hivatalosan, noha korban hasonló volt hozzám és nővéreimhez. Az a hír járta róla, hogy habitusban már nem is különbözhetett volna jobban tőlünk, de ez jelenleg nem számított. Mindig tudtam kivel hogyan kellett viselkednem. Ezen kívül azonban nem sok dolgot tudtam csinálni addig, sétát is talán csak kétszer tettem a városban, amely szinte folyamatosan a kovácsműhelyes füstjében fürdött. Az egy hét második felében már tűkön ültem, hogy mégis mikor mehetek vissza Johann mesterhez, az egyetlen szerencsém - illetve kíséretem egyetlen szerencséje - az volt, hogy három könyvet is hoztam magammal, ami lefoglal annyira, hogy ne őket egrecéroztassam.
Végül felvirradt a nagy nap. Most vörös helyett sötétkék ruhakölteményben pompáztam, noha a vérdiadém a hajamon maradt, zafír és rubin ékszerekkel díszítettem fel magam, és így sétáltunk el Johann mester műhelyéig. A feketeacél most is a ládikában pihent, a tőrkard pedig a tokjában, becsomagolva a bársony-anyagba. Úgy látszott, a férfi is izgatottan készült. Az asztalon ott hevert a három kard bevonva.
- Johann mester. - szólítottam meg arcomon angyali mosollyal. - Jól telt az elmúlt egy hete? - kérdeztem. Bármit is mondott róla, az érdekelt. Érdekelt mennyire könnyen sajátította el az új technikákat, ám szakmai ártalomból érdekelt az is, hogy a lelke hogy viselte a nyomást, mennyire terhelte meg őt a határidő és a teljesítménykényszer.

Elgondolkodtam, hogy talán nem egy angyal e ő aki leszállt? A hangja és a modora, most már kezdtem kételkedni halandó mivoltában.

Ahogyan ismételten megjelent, boldognak és izgatottnak látszott, ami örömmel töltött el. Talán egy kicsit még tesztelni akart, de úgy gondoltam, hogy őszintének kell lennem vendégemmel, ezért ezt feleltem:

-Nagyon jól telt köszönöm és nagyon érdekes volt a kihívás, nagyon élveztem annak ellenére, hogy igen megterhelő volt társaimnak is, de ők is köszönettel fordulnak ön felé. Nagy lendületet adott nekünk és hálásak vagyunk és végre bácsikámat is elüldözhettük innen. Csak a hála és köszönet dúl bennem és örülök, hogy viszont láthatom. Mint ahogyan maga is láthatja, készen állok elkészíteni azt a fontos dolgot, amivel megbízott.

Kicsit zavarban voltam, ezért az aszal kiálló szálkáit kezdtem piszkálni, hogy talán szebb legyen egy kicsit. Fürkésztem a tekintetét, de nem tudtam belőle ki olvasni semmit. A kedves zöldséges néni integetett nekem én vissza neki, de óvatosan jeleztem, hogy most nem alkalmas az idő a beszélgetésre. Ügyfelemhez fordultam és megkérdeztem:
- Akkor hát rátérhetünk a lényegre? – egy kicsit elmosolyodtam, hogy bíztassam ügyfelem.

Az arcát vizsgálva próbáltam rájönni, hogy vajon mennyire volt velem ténylegesen őszinte. Nem hallgatta el az örömöket és a nehézségeket sem, hiszen magam is tsztában voltam vele, hogy kemény feladatot kapott, melynek során sok súrlódása lehetett a környezetével. Nem tudtam, hogy gondjai voltak a nagybátyjával, de hogyha hozzásegíthettem már csak ennyivel az önállósodáshoz, akkor ezt a hetet mindenképp sikernek lehetett elknyvelni. Észrevettem, hogy az asztal lapját piszkálta, nyilván belül remegett, miközben az ítéletemre várt. Nem akartam tovább táncot járni az idegein így a három kikészített kard felé léptem.
- Valóban, ideje rátérni.
Felemeltem a kardokat és megcsodáltam őket. Johann vagy annyira jó munkát végzett, hogy egyáltalán nem tudtam megállapítani, hogy bevonat volt a kardokon, vagy ügyes szélhámos volt, és egyáltalán nem csinálta meg a rábízott feladatot, csupán igyekezett velem elhitetni sz ellenkezőjét. A férfi szerencséje az volt, hogy ez utóbbi egyáltalán nem illett bele abba a jellemrajzba, melyet ilyen rövid idő alatt készítettem róla. Nem kért volna terveket, nem vallotta volna be, hogy még soha nem csinált ilyet, és nem izgult volna annyira már az első találkozásunk során. Johann mester vérbeli kovács volt, aki szenvedélyesen szerette a mesterségét, így arra a következtetésre jutottam, hogy ezeken a kardokon nagyon is volt bevonat, csupán olyan szépen illeszkedett fém a fémre, hogy nem is látszott. Pontosan úgy, ahogyan Aura kardját is szerettem volna látni.
- Színes fémet kellett volna hoznom, hogy látszódjék, hogy nem ez az eredeti penge. Bevallom megfordult a fejemben, hogy csupán át akar verni, és nem is csinált a kardokkal semmit. - mosolyogtam rá a férfira és hagytam, hogy a szemfogaim kivillanjanak.- De nincs oka aggodalomra. Ön nem az a szélhámos fajta.
Intettem Annának és Ulrichnak, akik újra előre léptek a fekete acélt rejtő ládikával, és a bársonyba csomagolt tőrkarddal, ám ezeket mostmár le is tették az asztalra a három bemutató darab mellé.
- Hozna nekem egy széket? Szeretném nézni, ahogyan dolgozik.

Ahogyan Leatitia kimondta, hogy széken szeretne ülni, Viktória mint egy vulkán tört ki a szobából egy széket hozva és valamit mormolva az orra alatt, letette a vendég mellé, szúrós szemekkel nézett rá, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is távozott. Kis szabadkozás után, előkészítettem az eszközeimet, átvettem a felajánlott ércet és neki láttam a munkának.

A munka legnehezebb része, az első lépés volt, porítani a feketeacélt. Elővettem az ehhez a művelethez szükséges zsákot, illetve kalapácsot. A kalapács hosszú nyelű volt, végén egy rücskös gömbre hasonlító fémdarabbal. Sok időt és energiát felemésztett ez a művelet és mellé még nem is annyira látványos, csak a kovács kidolgozott karjait nézheti az ember, amint teljesen kiverejtékezik és izzadsága a földre hull. Tudom, hogy Viktória ilyenkor szokott figyelni, de nem értem soha, hogy miért. Ez a művelet akár egy két órát is eltarthat, de a hölgyet nem akartam tovább várakoztatni, ezért mindent beleadtam és fél óra alatt készen is voltam.

Kicsit letöröltem az izzadságot és kifújtam magamat. Kicsit kínosan éreztem magam, mert meg sem tudtam szólalni és esélyt sem adtam, hogy beszélgessen velem. A munka nem trécselő idő. Csacsogni szünetben kell.

Nem kellett sokat várni, átvettem a tőrt és gondosan megnézegettem. Levettem a csészét és a markolatot és csak a pengét beletartottam a kovácstűzbe, majd lassan és óvatosan a finom port, amit imént készítettem ráöntöttem. A lángok erős, világos lila lánggal csaptak fel, már szinte kékek voltak. Ez szinte csak cirkuszi mutatvány, annyira nem izgalmas vagy érdekes, mint amilyennek látszik, bár a pengét nem szabad túlhevíteni, főleg egy ilyen érzékeny darabnál. Amikor mindenhol megfelelően ráégtek a kis szemek a pengére, akkor elvettem a tűzről. Úgy nézett ki, mintha cukrot olvasztottak volna rá. Lopva vendégemre néztem, majd mentem tovább. Köszörülés, de csak óvatosan, nehogy megint túlhevüljön, de nem szedtem le sokat, hogy fantasztikusan nézzen ki. Látszott persze, hogy acél, de olyan gyönyörű ibolya lángokkal égett, hogy lelkem is beleremegett. Egyetlen rossz mozdulat és leégeti a világot. Még egy kis csiszolás és kész is volt. Csak annyiban különbözött az eredetitől, hogy lila láng vette körül. A kardot pihenni tettem, és elővettem egy feketeacélt bíró vívó tőr hüvelyt.

A tőrt átadtam Leatitiának.
- A tőr elkészült, hölgyem. Remélem elégedett a munkámmal. - két kezemmel nyújtottam át ezt a számomra felbecsülhetetlen értékű darabot.

Egészen meglepett a szobából kirontó nő, és ez egy pillanat erejéig az arcomra is kiült. Ezek szerint végig ott volt és hallgatózott, különben nem lett volna képes azonnal, kérdés nélkül teljesíteni a kívánságomat. A tekintetéből arra következtettem, hogy nem igazán örvend szerény személyem jelenlétének.
- A felesége? - kérdeztem Johann mestert, miközben szabadkozott a hölgy hirtelen megjelenéséért. Többnyire szórakoztattak az ilyen jellegű galibák, noha most egyáltalán nem szándékoztam konfliktust okozni egy házaspár között.
Leültem, majd árgus szemekkel figyeltem, ahogyan a férfi dolgozott. Sosem láttam még hasonlót, sőt ezidáig működő kovácsműhelyben sem jártam, egyszerűen kívül esett az érdeklődési körömön, ám most úgy éreztem, hogy helyes az, ha nem tágítok, mielőtt Aura kardját újra a bársonykendőben nem látom. Sajnos még így sem voltam tisztában azokkal a finom fogásokkal, amelyekkel a mester dolgozott, az én szemeim csupán a porítást a hevítést, némi kalapácsütlegelést és az élezést látták, hogy milyen hőfokon és mennyire óvatosan kellett bánni a fémmel, az továbbra is rejtve maradt előttem. Bár összességében már csak azért is megérte maradni, mert Johann mester igen szemrevaló férfi volt, miközben ütötte a vasat, a megfeszülő karizmokkal, és azzal az elmélyült arcával. Kezdtem megérteni, hogy a kovácsok egyébként miért számítanak a nők bálványainak, és hogy annak a nőnek miért nem tetszett valójában az ittlétem. Elnyomtam a kaján vigyort, amely szeretett volna kiülni az arcomra.
Összességében a művelet rövidebb ideig tartott, mint számítottam rá. Egy jó kardra úgy tudtam heteket is kellett várni olykor, páncélokra pedig még tbbet, bár ez függhetett attól is, hogy mennyi munkája volt a kovácsnak éppen, Johann mester pedig minden mást félretett, csakhogy eleget tudjon tenni a mesrendelésemnek. Amikor elkészült, átvettem a vívótőrt. Bár éppen most tette bele egy új kardhüvelybe, ez nem akarályozott meg abban, hogy kihúzzam belőle. Ez volt az egyetlen fegyver, mellyel Aurának hála magam is bánni tudtam, így az alapállás felvétele után tettem néhány szélesebb és néhány finmabb mozdulatot. Az apró lángok gyönyörűek voltk, a gyors csulómozdulatoknál pedig olybá tűnt, mintha eleven tüzet forgattam volna. Végül visszatettem a fegybert a tokjába.
- Remek munkát végzett, Johann mester. Remélem, hogy az is elégedett lesz vele, akinek készül. Megkaphatnám esetleg a régi kardhüvely is? Szeretném azt is visszaszolgáltatni majd a gazdájának. - kértem. Tekintetem közben az ajtóra vándorolt, ahonnan kijött a nő majd eltűnt.

Kérdésére még akkor azt feleltem:
- Ez egy bonyolult ügy és igen érzékeny dolog, éppen ezért ha kérhetem ne nagyon meséljen róla senkinek. A megoldás felé igyekszik, szóval lassacskán nem lesz gond vele.

Ahogyan a kardot próbából forgatta egészen másnak tűnt. A lángok kétségtelenül gyönyörűen táncoltak a levegőben és nagyon illett a fegyver ibolya szín lángjaival Laetitiához. Mintha az ő kezébe lett volna való a tőr. Kicsit meglepődtem amikor azt mondta, hogy nem az övé ez a karom, bár számítottam rá. Kérdésére azt feleltem:

- Természetesen nyugodtan elveheti az asztalról. Ezzel hát meg is volnánk mindennel, én magam pedig köszönöm a lehetőséget és remélem, hogy a tőr mesterének is elnyeri majd a tetszését. Az ön számára bármikor nyitva áll műhelyem, akár ha megkeres akkor is. Én magam köszönöm a megbízást izgalmas volt. - Bár hölgyekkel nem illik kezet fogni ez még is csak egy üzlet és  az üzletet kézrázással kell szentesíteni. Bár ez előtt nem ráztam meg a kezét amikor megegyeztünk, de az csak pillanatnyi zavarom miatt történt így. Kezet nyújtottam hát magabiztosan, de nem toltam elé, hogy ne érezze azt, hogy kötelessége üzletként is gondolnia rá. Igyekeztem meghagyni az elutasítás lehetőségét, mert e vészterhes időkben mindig fontosabb egy jó barát, mint egy üzlet ember.

Sajnos, ahogy kimondta, hogy az előbb megjelenő nő érzékeny téma, és ne beszéljek róla senkinek, annál inkább elkezdett érdekelni az ügy háttere. Éreztem, hogy itt egy történet húzódott meg, valami nagy titok esetleg ármánnyal és szégyenteljes dolgokkal, amiket már csak hallgatni is elképesztően izgalmas lehetett. Hiába ez az én szakmai ártalmam volt, de nem ezért voltam most itt. Így elengedtem a dolgot, és nem faggatóztam többet, legalábbis egyelőre. Talán egy másik alkalommal, hiszen megegyeztünk, hogyha ezt a megbízást Johann mester tökéletesen teljesíti, akkor afféle pártfogója leszek ezen túl.
Elégedett voltam, mikor kipróbáltam a kardot, ígyhát eltettem a tokjába, de magamhoz vettem a régit is, majd a kettőt együtt újra becsomagoltam a bársonykendőbe és átadtam a vérszolgámnak.
- Igazán nagylelkű, Johann mester. Biztos vagyok benne, hogy nem utoljára találkozunk, van még egy barátom, akinek talán egyszer míves fegyvert fogok ajándékozni, ráadásul mint láthatja, nem viselek páncélt. - mosolyogtam rá a férfira. A szavaimban ott bújt meg két új munka lehetősége is, amelyekre egyelőre nem szántam rá magam. Ennek oka csupán annyi volt, hogy nem szorított a szükség, és akár Dieternek csináltatok kardot a jövőben, akár mellvértet magamnak, mindkettőnek különleges darabnak kell majd lennie, amely gondos tervezést és a legjobb alapanyagokat igényelte.
- Kérem írja össze a műhelyén elvégzendő felújításokat tételesen, illetve, hogy milyen új eszközökre van szüksége. Küldesse a levelet a Neulander toronyba a nevemre, és megkap mindent, amit igényelt, ha kívánja Blutstern építészeket is küldetek magához.
Egy pillanat erejéig furcsán néztem a kinyújtott kezére. Általában kezet szoktak csókolni nekem, ahogyan érkezésemkor is, ám Johann mester kovács volt, ez pedig egy üzlet. Bizonyára Aura is így szokta csinálni, így végül tétován kezet ráztam a férfival, majd intettem a kíséretemnek, hogy hazamegyünk.
- A viszontlátásig az Éjszaka Szárnyai védelmezzék önt, Johann mester. Írjon ha szüksége van bármire. - intettem búcsút a férfinak egy mosoly kíséretében, majd kisétáltam Nebelturm szénszagú városába.

*Kiegészítés: Johann a személyes passzívja miatt megkapja Aura fegyverének a receptjét is.