[Magánjáték - Aura & Laetitia]Erasmus

A csillagok megannyi brilliánsként szikráztak a telő hold körül, a kies dombok pedig meglepően barátságos képet nyújtottak az elmúlt néhány éjszakán. Veronia középvidéke meglepően barátságos volt, mintha egy mesekönyvön zötykölődött volna át hintóm. Miután elhagytuk a Rotmantel tornyot egy ideig nem is tudtam mi az, ami hiányzott. csupán napokkal később döbbentem rá, hogy már nem hallottam a tenger folyamatos hullámzását, a helyét kabócák nászéneke vette át, a levegőből kiveszett a só illata, helyette vadvirágok és az a bizonyos zöld illat töltötte meg a levegőt. Úgy éreztem magamat, mint egy kisgyerek, aki még minden újra rácsodálkozik, noha gondosan ügyeltem arra, hogy ez kívülről ne látszódjon. Két hét alatt, ameddig változatos minőségű utakon hágtunk át volt időm hozzászokni ahhoz, hogy minden kő alatt van valami érdekes.
Amire nem számítottam, az az, hogy egy hosszú utazás mennyire kényelmetlen volt. Hiába az ametiszt színű bársonnyal bevont párnák a hintó belsejében, vagy a tíz fős kíséret, akik között volt két személyes szolgálólányom, akik pontosan ismerték a toalettem, két kocsis és hat katona, akik a biztonságomra ügyeltek, ez nem pótolhatta a torony kényelmét. A két hét alatt csak egyszer, egy fogadóban volt részem kiadós fürdőben, az ebédjeim rendszerint szárított gyümölcsből némi tartós kenyérből és szárított húsból álltak, a könyveimet pedig más nyolc nap alatt végigolvastam. Az összeset, még úgy is, hogy közben nézelődtem. Egyedül Ragnarnak panaszkodtam, az egyik (a legsármosabb) őrzőmnek, akit ágymelegítőnek használtam azokon a napokon, amikor volt szerencsénk fogadókban megszállni. A minimum az volt, hogy meghallgatott, ha már olyan szerencsében lehetett része, hogy őt választottam.
Amikor végül feltűnt a Neulander torony sötét sziluettje megkönnyebbülve sóhajtottam fel, hogy végre vége szakad a megpróbáltatásaimnak. Apám elméletileg már egy hónapja elküldött egy Randlaufer-futárt, hogy bejelentse az érkezésem pontos időpontját, és már jóval azelőtt megbeszélt Simon nagyúrral minden részletet. Innentől kezdve már csak rajtam múlt, hogy ne hozzak szégyent a Rotmantel névre. A hintó lassan begördült a belső udvarra. Már alig bírtam megülni a fenekemen, mire végül kinyílt a hintóm ajtaja, és kisegítettek belőle, hogy végre a holdfényben teljes pompámban tündökölhessek. Tudtam, hogy ma érkezem, így már az este elején igyekeztem kicsípni magam. Az első benyomás fontos volt. Burgundivörös szatén felsőruhát választottam, de sajnos egy számmal kisebb abroncsot, mint szerettem volna. A rendes nem fért be a hintóba. A szegélyeket fekete csipkével varrták ki, és a szalagok is fekete selyemből készültek. Az összhatást egy gránát ékszerkollekció tette teljessé, fülbevalóval nyakékkel, gyűrűvel és karkötővel. Gondolkoztam egy diadémon is, de az még nekem is sok lett volna, így csupán a lazára hagyott kontyomba tűztem bele ez rubinköves tűt.
Nagyot szívtam a friss éjszakai levegőből és lesimítottam a szoknyám gyűrődéseit, miközben a kíséretem egy része felsorakozott, a maradéka pedig a poggyászomat vette le a hintók tetejéről. Már csak az volt a kérdés, ki érkezett a fogadásomra?

Amennyire szeretek fel-alá járni a vidéken őszidőben, annyira szeretem a pihenést is a családunk tornyában. Felüdít, hogy amikor körbejárok a tornyot övező földeken, a dióverő parasztok örömmel, és nem félelemmel köszöntenek, valamint a gyerekek, akikkel néhanapján fogót játszom, bátran szaladnak elém a fák alól, részint mert addig se kell a lezáporozó diót kerülgetniük, részint meg azért, mert szeretik a történeteim hallgatni. Szomorúan kellett nemet intenem nekik ma, hiszen vendéget várt a torony, és valami oknál fogva nagybátyám örült volna, ha én magam is az üdvözlők társaságában jelenek meg. Érthetetlen volt számomra ez a fajta megkülönböztetés, mert hát szó se róla, nem gyengélkedem a szólás tudományában, de sokkal inkább szólok a hozzám lélekben közelebb álló vidéki kisnemesekhez, mint az olyasfajta uraságokhoz, akik hintóval jönnek a toronyba.
Volt egy írnok benn a könyvtárban, Zacharias, aki rokonom is volt, meg jól el is beszélgettünk sokat, tehát most is őt faggattam a dologról. Végül aztán kényszeredetten elmondta, hogy háborús időkben nem engednek engem túl messze, hanem hogy ezt az érkezőt kell majd nekem szórakoztatnom meg tanítanom a világ dolgairól, hiszen leány ő is, meg korombeli. Igen zavarban voltam, hiszen ritkán kellett ilyesfajta nembéli érkezőkkel társalkodnom, de igyekeztem azért a legjobb öltözékem felvenni. Anyám egy régi kosztümjére esett a választásom, afféle utazóruha volt inkább, amiben az embernek nem kellett szégyenkeznie, ha az út végén esetleg bál várta a tiszteletére. Szoknya nem volt hozzá, hála az Úrnak, soha nem viseltem meg azt magamon.
Megszépítkezésem után hamar kopogtattak is az ajtómon, két férfiú. Az egyik az Simon nagybátyám középső fia, a nyúrga képű és viselhetetlen Erhard volt, míg a másikban felismertem a komornyikját. Minthogy a fogadóbizottságban is egy rangos úrfi képviselte magát, legalább ilyen rangú vendégre is számítottam. A nap utolsó sugarai baljósan vörösre festették az égboltozatot, a levegő is igen hűvösnek bizonyult. Erhard unokabátyám intésére megálltam a belső udvarban a komornyikjával, míg ő beandalgott a legközelebbi lakórészlegbe, látszólag dideregve. Néhány perc után aztán a komornyikhoz fordultam. Ember volt az öreg, még az apja jó szolgálatot tett Simon úrnak, ezért lehettek ilyen jó pozícióban. Kedveltem viszont a társaságát, mert ő maga is olyasfajta egyszerű ember volt, mint magam is.
- Jürgen bátyám, mondja, maga tudja kit várunk hát?
Az öreg lehunyta a szemét egy pillanatra, majd ő is az ominózus naplementébe nézett.
- Az ég szerelmére, mondtam már, hogy ne hívjon a bátyjának, az én fejemet veszik le, nem a magáét... Egyébiránt valami Rotmantel kisasszonyt, azt hiszem a családfő lányát.
Némán fordultam vissza a kapu irányába. Vettem egy mély levegőt, miközben végigfutott a fejemben, mi minden szörnyűséget végezhetnek a Rotmantelek a sötét kriptáikban, és már ott elhatároztam, hogy nekem semmi ilyenhez nem lesz közöm, ha addig élek is. Ránéztem az ég elhaló vörösére én magam is, amelyben ott láttam a Rotmantelek vértől vörös palástját is. A levegő hirtelen lehűlt - vagy csak engem rázott ki a hideg, és akaratlanul is szorongatni kezdtem azt a két diót a zsebemben, amit ma a gyerekektől kaptam.
- Értem. - Feleltem végül egyszerűen Jürgennek, majd még egy jó félóra néma várakozás után kocsicsörgés ütötte meg a fülem. Erre már Erhard is előszaladt, kihúzta magát mintha ő is itt várt volna velünk az elmúlt órában, és széles mosollyal üdvözölte a kocsiból kilépő díszes társaságot, melynek középpontjában ott állt a díszvendég. Megjelenése azokra a rajzos mesekönyvek hercegnőire emlékeztetett, amit nevelőm gyeremekei lapozgattak nagy örömmel amíg meg nem tanultak olvasni. Magam is tudattalanul ám, de elismerően bólintottam, majd unokabátyám jobbjára léptem.
- Üdvözöljük a Neulander toronyban, Laetitia kisasszony! Reméljük utazása kellemesen telt. Édesapám nem tudott személyesen megjelenni, mert épp úton van, de kérem, érezze magát itthon! Az unokahugom mindenben a segítségére lesz, legyen az bármilyen jellegű dolog. Ha pedig panasza akad, keressen engem, Erhard von Neulandert! - Mondta nyúlósan lágy, de mindenképp zavaró hangján egy kézcsók után. Magam is meghajoltam.
- Aura Regenstein von Neulander. Örömmel állok a szolgálatára, Laetitia kisasszony.

Gyors pillantással mértem végig a fogadóbizottságom. Elégedett voltam, hogy valóban vártak, és hogy idáig gördülékenyen ment a dolog. Erhard von Neulander neve ismerősen csengett, rajta volt a családfán, ami a tiszta Neulander nemesi vérvonalat ábrázolta. Emlékeim szerint Simon nagyúr unokaöccse volt, és ezt megerősítette az is, hogy a nagybátyjaként utalt rá. Előre léptem, és kövekkel ékesített kezemet nyújtottam felé, természetesen kézcsókra és nem kézrázásra. A szemem sarkából láttam, hogy a jobb oldalamon álló Ragnar tekintete szikeként nyársalta fel Erhard úrfit. Nem tudom mit hitt mi volt közöttünk, de szórakoztatott a féltékenysége. Persze csak addig, ameddig ez nekem nem jelentett kellemetlenséget.
- Erhard úrfi, megtisztel ez a meleg fogadtatás. Valóban rászolgáltak a hírükre, messzeföldön beszélnek a Neulander vendégszeretetről. - mosolyogtam rá elbűvölően, miközben roppant elégedett voltam, hogy sikerült hibátlanul elmondanom a betanult szöveget. Nem különbözött ez annyira az anatómiai képletek magolásától, mint elsőre hittem. Rubin tekintetem ez után a lányra siklott, akit kísérőmnek szántak. Nem tudtam eldönteni, hogy afféle játszótárs lehetett, vagy komorna, esetleg szigorú tanítónő. A ruha, amit viselt elegáns volt, ám szoknya helyett nadrág simult a combjaira, a haja pedig szőke volt, ami nem vallott a főcsaládbeli vámpírokra. Ellenben annak kellett lennie, hogyha mellém rendelték. A Neulanderek tökéletes diplomaták voltak, amennyire tudtam, és nem kockáztatták volna, hogy akármelyik vámpírcsaládot megsértsék. A szófordulatai alapján viszont magát rangban alám helyezte. Mindez egyetlen pillanat alatt futott át az agyamon - már ha feltételezésem helyes volt, és valóban az agy volt a gondolatok központja. Innen viszont adódott a kérdés, hogy hogyan is illett őt köszöntenem. Úgy döntöttem, hogy előzékeny leszek, hogy már az első perctől megalapozzam a későbbi jó kapcsolatokat. Kecses kézmozdulattal érintettem meg Aura vállát, amikor felemelkedett, és adtam az arca mellett két csókot a levegőbe, ahogyan a kisasszonyok szokták üdvözölni egymást a bálokon.
- Igazán örvendek a találkozásnak, Aura kisasszony. Biztos vagyok benne, hogy nagyszerűen fogunk szórakozni.
Akár így, akár úgy…
Nem tudtam, hogy igényeimet vajon Erhard vagy Aura felé kéne jeleznem ezek után, így inkább hátraléptem, és mindkettejükhöz egyszerre szóltam.
- Igazán kimerített a hosszú utazás. Ha megengedik, szeretnék felfrissülni. A kíséretem elviszi a poggyászomat, ahova mondják nekik, illetve apám megengedte, hogy elhozzam két szolgálómat, már ha nem veszik sértésnek. Ők már ismerik az igényeimet, és így a vérrel sem kell törődniük.
A két lány csöndben, lehajtott fejjel állt hátul. Mindketten fiatalabbak voltak, mint én, és emberek, de jól bántam velük, legalábbis jobban, mint amennyire a nővéreim bántak a saját szolgáikkal. Kivéve talán Laurát, ő valamennyire megbecsülte őket. Anna és Evelyn gyorsan megtanulták a szabályaimat, hogy miket kell betartaniuk ahhoz, hogy ne rendezzek jelenetet, és zokszó nélkül bocsájtották a rendelkezésemre az artériájukat, amikor épp úgy kívántam.
Így pedig, hogy Simon nagyúrral nem tudtam találkozni, volt időm kipihenni az út fáradalmait is, de fel is fedezhettem a tornyot és az újdonságokat, amiket rejtett. Arra is kíváncsi voltam, miféle vámpírok voltak a Neulanderek. Az analízishez Aura tökéletes alanynak látszott.

A kisasszony nagyon udvariasan válaszolt a kellemetlen Erhardnak, ami - szeme pillanatnyi rezdülésével együtt - elárulta, hogy jól nevelt, társasághoz szokott lány. Végigmért engem Rotmantelekhez illő vérszín szemeivel, majd barátságosan köszöntött. Nyilván nem akarta, hogy rögtön fölé vagy alárendelő viszonyba kerüljünk, így szimplán úgy szólt hozzám, mintha a legújabb komaaszonya lennék. Nem lehettem biztos benne, hogy nincs valami hátsó szándéka - legyen az személyes nyereséghajhászás vagy épp egy konspiráció a Neulander név megrontására - így lélekben óvatosságra intettem magam.
- Nem kétlem magam sem, hogy jó élményekben lesz részünk. - Feleltem szelíd félmosollyal ahogyan azt annyit tanították, majd végigmértem a társaság többi tagját. Két cselédje volt, testtartásra és magaviselete alapján mindkettő megszokta már fajtársaink jelenlétét. A hat katonát én magam igen fölöslegesnek és kicsit sértőnek is éreztem, hiszen délen nem gyakorik a haramiák, ráadásul talán arra akar utalni ezzel a Rotmantel ház, hogy elégtelen a mi haderőnk? Elhessegettem az ilyen jellegű gondolataim, és inkább jól szórakoztam azon, hogy az egyik testőr - nyilván a kisasszony egy udvarlója - gondolatban hányszor koncolta volna már fel Erhard úrfit, mindannyiunk örömére, egyetlen illedelmes kézcsók okán.
Miután a vendégünk beterjesztette igényeit, családunk reprezentánsa ellentmondást nem tűrő szemekkel utasított csendben: Innéttől a kisasszony az én dolgom. Nyeltem egyet szolídan, miközben az ösztöneimmel küzdöttem, hogy a hideg levegőtől megeredt orromat ne hangosan szívjam vissza. Torokköszörülés után nyájasan szólaltam meg.
- Kérem, kövessen! A csomagjait a lakótorony harmadik emeletére vigyék szolgái, az én ideiglenes lakosztályommal szembeni szobába. Cselédei pedig követhetik természetesen bárhová, kivéve a családi kamrákat, ahová csak ön léphet be. - Mondandóm közben meg is indultam a lakótorony tágas előcsarnokába, ahonnét két körívben díszes csigalépcső vezetett a magasba. - Remélem megbocsátják, hogy nem rendeztünk bankettet önöknek, dehát háborútól terhes időket élünk, és súlyosan megnehezítik a családunk életét erőforrás-ügyileg. Frissítőül szolgálhatok azonban egy fürdővel, családunk márványmedencéjében, vagy épp egy kiváló hellenburgi vörösborral és... - Egy pillanatra itt megálltam azonban. Mégis mit adhatnék én ennek a látszólag is bársonyhoz meg puha selyemhez szokott leányak? A Neulander névhez valami csillogóbb illik, de semmi ilyen felszolgálására nem kaptam engedélyt. Egyenesen őrültségnek tűnt ugyan, de más választásom nem lévén bemondtam az első eszembe ötlő dolgot. Mégis mit veszíthetek? Ha ez nem nyeri el a kisasszony tetszését, majd hibáztassa Erhard unokabátyámat, hátha jól megfenyíti Simon úr, hogy nem ő foglalkozott a vendéggel. - ...és egy üdítő sétával tornyunk külterületén, ahol az uradalmunk emberei a gazdaságunk legjavával kínálhatják meg önt.

Örültem, hogy nem vették rossz néven, hogy a saját szolgálóim hoztam magammal. Nem kerülte el a figyelmemet Aura fürkésző tekintete, de egyelőre nem tudtam belőle kiolvasni sem rosszallást, sem egyetértést. Annál inkább nyílt volt Erhard úrfi arca, aki egyértelmű jelét adta, hogy mostantól nem az ő problémája vagyok. Megsértődhettem volna, de igazából nem bántam. Annyira nem volt szimpatikus. Egyszerűen irritált a hangja. Az egyik kísérőm mellém sietett, és átadott egy kisebb táskát, amin belül a hegedűtokom, lakozott, abban pedig bélelt selyempárnákon kedves hangszerem feküdt. Bár nem volt illendő, hogy magam vigyem, egyszerűen túlságosan nagyra becsültem az értékét ahhoz, hogy másra bízzam. Nem bírtam volna elviselni, hogyha bárki leejti és megütődik a puha fenyőfa, amiből a kecses testét faragták. Talán kétszáz éves is megvolt már.
A többieknek bólintottam, hogy tegyék, amit vendéglátónk mondott. Reméltem, hogy el fogják tudni szállásolni Annát és Evelynt is, de bíznom kellett annyira a vendégszeretetükben, hogy ezt megoldják a külön kérésem nélkül is.
Így hát Aura vette át a vezetést, és határozott léptekkel indult meg előre keresztül vezetve a torony igen impozánsan díszített előcsarnokán. Lassítottam a lépteimen, hogy megcsodálhassam az aranyfüsttel díszített mintákat, majd a csigalépcső faragványait. Képes voltam értékelni mindent, ami szép volt, és ügyes kezekre, de még inkább csodálatos képzelőerőre vallott. Csak fél füllel hallottam meg a szabadkozását a bankettről, ellenben a fürdő említésére már felkaptam a fejem.
- Ha megengedi, hogy őszinte legyek önnel, a szívem egy két hetes kocsiút után sokkal jobban vágyik a fürdőre, mint további fárasztó táncmulattságra. - engedtem meg magamnak egy mosolyt Aura felé. Kedveltem a bálokat, és szerettem volna megismerni a többi család képviselőjét és a Neulander család más tagjait is, de ha csak a szívemre kellett hallgatnom a választáskor, akkor el sem tudtam volna képzelni a márványmedencénél csábítóbb lehetőséget.
- És a vörösbort is elfogadom a fürdő mellé. Nagyra értékelem a figyelmességet, elképzelni sem tudnék kiválóbb pihenést.
Otthon ezt soha nem mondtam volna ki, hiszen természetes volt, hogy mindezt megkaptam. Most is kifejezetten meg lettem volna sértve, ha nem méltó a fogadtatás, de azt is tudniuk kellett, hogy értékeltem, hogy márpedig méltó. Nem gondoltam, hogy ettől rosszabbul bánnának velem, ám ha Aurával kellett eltöltenem az elkövetkezendő hónapokat, akkor megpróbáltam vele kijönni. Különösen új helyzet volt ez. Otthon a nővéreim voltak azok, akik irányították az eseményeket és kezdeményeztek, én maximum követtem őket, azt is csak akkor, ha megengedték. Most, hogy magamra maradtam jól esett rábíznom magamat a vendéglátóm megbízottjára. Ha pedig beszámolt Simon nagyúrnak rólam és a benyomásairól, akkor úgy kellett alakítanom az eseményeket, hogy csak jókat mondjon. Reméltem azért értette, hogy nem választottam fürdő és bor között, hanem a boromat a kádban kívántam elfogyasztani. Az este viszont még fiatal volt, így a fürdő után bőven volt időnk másra is. Úgy tűnt a Neulanderek mindenre gondoltak.
- Szívesen megtekintem a környéket a fürdőm után. Úgy sejtem nagyon más lesz, mint a Rotmantel torony földjei. Örömmel bízom magam a vezetésére. Jól sejtem, hogy a helyi különlegességek kóstolása ki fog tenni egy étkezést?
Nem bántam, csupán kíváncsi voltam mire számíthatok. Biztos voltam benne, hogy csak a legjobb terményeikkel fognak megkínálni.

A kisasszony válasza a felkínált lehetőségekre igazán nem volt meglepő. Vissza kellett fognom magamat a zsigereimben, hogy ne hördüljek fel a két hetes kocsiút hallatán. Annyi időt eltölteni, akár még egy jól párnázott hintóban is, nem csak embert, de vámpírt is próbáló feladat. Felsejlett gondolatban előttem a roppant távolság, ami a két torony között húzódik, és egy kicsit meg is szédültem bele. Ép ésszel hajósnak maradni kész mirákulum lehet, amikor azok többször ennyi távolságokat szelnek át, gyakran hetekig, hónapokig nem érintve az anyaföldet.
A bor szintén érthető kérés volt, szerencsémre egy igen jó borász barátomtól van, akit még én tanítottam új szőlőoltási módszerekre. Hálából minden évben küld nekem három-négy palack vörösbort, meglehetősen jól jön ilyen alkalmakkor. A faluban megtanultam jégvermet készíteni, így rendkívül hűs italokat tudtam a vendégeimnek kínálni, noha az őszi lég is elégségesnek bizonyulhatott talán ilyenkor már. Intettem az egyik fal mellett álló katonának.
- A fürdőt már készítjük is, hozzá pedig a bort. Közel a toronyhoz egy kiváló melegvíz-forrás fakad, azt vezettük be. Továbbá a borra magam vállalok garanciát, hiszen az én kezem munkája is része volt az elkészítésének. - Noha valójában csak a kezem munkájának utólagos hatásáról beszélhetünk, bár ezt nem tettem hozzá. Nem hiszem, hogy érdekelnék őt az ilyen jellegű részletek. Meg is indultam közben a fürdőház felé, ami egyenest a torony egyik oldalfolyosójáról vezetett. Szerettem ezt az átjárót, hiszen itt kapott helyet édesanyám ifjúkori portréja. Most is, halványan leplezett félmosollyal néztem a vonásokra, melyeknek mását láthatom minden víztükörben. Közben, hogy teljen az idő, folytattam a magyarázatot.
- Hellenburgi mérnökök készítették a masinériát, ami a vizet idáig pumpálja, és azt hallottam, hogy gőzhajtású. A fürdőt egyébiránt egy ősi romban talált régi medence alapján készítettük, sőt, a falidíszek annak renovált eredeti faragványai. Mondhatni, az angyalok se fürödtek jobban, mint aki a Neulander toronyban teheti. - Tettem hozzá tréfásan, hogy a hideg légkört oldjam kissé. - Ha gondolja, és szeretne még hallani ezekről, csatlakozhatom önhöz a fürdőben, de megérthető, ha a privát élményhez ragaszkodik is.
Amennyire semleges arccal mondtam ezt, annyira állt távol tőlem a dolog. Régen ugyan a falu gyermekeivel együtt sokat fürödtünk közösen a patakban, jóval szégyenlősebb lettem azóta, és bár én is azok közé tartozom, akik használhatják a fürdőt saját kényelmükre, előnyben inkább a forrásban való közvetlen, de magányos megmártózást részesítettem. Nem voltam biztos az etikett ezen részében, így hát nem tudhattam, úri fronton mi a szokás. Megálltam hát az öltöző bejárata előtt.
- A séta során pedig biztosíthatom, hogy olyan ételeket fog enni, és annyit, amit maga Rudenz király se utasítana vissza. Benne van minden, amit egy gazda csak adhat, ezt is személyesen garantálom.
Kissé tartottam tőle, hogy különösnek fogja érezni a tudásomat ezen a téren, így megpróbáltam mindent a legcsekélyebb beleéléssel mondani. Mit fog gondolni, ha megtudja, hogy én is az emberekkel együtt kötöttem a kévét, amiből a mai kenyeret sütötték? Minden tekintélyem odalehet, egyetlen rossz mozdulat során. A borászat még hagyján, azt a nemesek is művelik, de a mezei munka a parasztoké. Vigyáznom kellett, nehogy a nevetség tárgyává váljak már itt az elején.

Kifejezetten vártam, hogy láthassam azt a fürdőt, és úgy tűnt abban sem volt hiba, hogy ne értette volna a kívánságomat a borral kapcsolatban. Ami viszont őszintén meglepett, hogy említette, hogy Aura keze munkáját is dícsérte a bor. Újfent emlékeztetnem kellett rá magamat, hogy a Neulanderek mestersége a diplomácia és a kapcsolattartás volt, de ez nem tölthette ki minden idejüket, mint egyes Rotmantelekét a tudomány. Hiszen még az én napjaimat sem töltötte ki egészen, mindenkinek szükség volt hobbira, amivel más agyterületeket dolgoztatott meg, ameddig a korábban fárasztott területek pihenhettek. Legalábbis egyes feljegyzések szerint az agy minden részének megvolt a maga funkciója. A fejsérülések kiváltotta léziók és a funkció kiesése szoros összefüggésben állt egymással. Aurának ezek szerint a bor készítése volt, ami kikapcsolta.
- Így még inkább várom, hogy megkóstolhassam. - jelentettem ki. Később úgy dntöttem felajánlom, hogy a vacsora mellé játszom neki a hegedűmön, esetleg az egész családnak… Talán értékelik majd, hogy a vendéglátásért cserébe időnként zenével szórakoztatom őket. Nekik is jó és én is szerettem fürdőzni a figyelemben és a dícséretben, amit egyedül ilyenkor nem homályosított el a nővéreim csillogása. Még mindig úgy éreztem, mintha az árnyékuk alatt járnék, hiába voltak a kontinens túloldalán.
A folyosót, amin jártunk portrék díszítették, noha képről sajnos nem tudtam beazonosítani, hogy ki kicsoda. A feliratok szerencsére adtak némi támpontot, de nem álltam meg minden részletet elolvasni. Elég időm lesz még bámészkodni és tanulmányozni az olajfestékbe zárt vonásokat. Közben kísérőm folytatta a tájékoztatót. Csak reménykedni mertem, hogy nem ült ki arcomra a sárga irigység, amikor hőforrásokról beszélt. Nálunk nem volt ilyesmi. Túl közel volt a tenger, és túl magasan feküdtünk a közeli Schattenschild miatt. Angyalromokban sem jártam még, hogy tudjam mihez hasonlítani, de biztos voltam bene, hogy most valami egészen különlegesre kell majd számítanom.
- A Rotmantelek oktatása a művészet és a humán tudományok termén meglehetősen felszínes. - kezdtem nagyon óvatosan. Nem akartam beismerni, hogy mennyi mindenhez nem értettem, Igyekeztem azzal nyugtatni magam, hogy a természettudományok területén mennyivel előrébb járhattunk náluk… mégha az itt nem ért semmit sem. - De pontosan ezért küldtek ide, így szívesen hallanék többet az angyalromokról és a medencéikről.
Így pedig elfogadtam a felajánlását, hogy csatlakozik hozzám a fürdőm során. A leírása alapján úgy sejtettem, hogy ketten is kényelmesen el fogunk férni. Meg sem fordult a fejemben, hogy ez ne lett volna illendő. Sohasem szégyelltem azt, ahogyan kinéztem, sőt, büszke is voltam rá, hogy a századok alatt nemesített vér minden előnyös tulajdonságát magamon viseltem. A férfiak egy része előtt természetesen illett eljátszani a szemérmest, de más nők előtt fölösleges lett volna.
Megálltunk az öltöző előtt. Csupán biccentettem, amikor Aura újra biztosított afelől, hogy kiváló kóstolóban lesz részem, majd beléptem az öltözőbe és… elfintorodtam. Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy egyedül öltözködjek, így lopva körbepillantottam, hogy Annát és Evelynt felküldték-e már, vagy ha nem akkor volt-e itt valaki más, aki segített levenni az estélyinek is beillő ruhámat. Ha nagyon kellett meg tudtam volna oldani magam is, de a sok szalag és ezernyi apró különálló darab le- és felvétele igencsak körülményes volt. Adtam nekik egy kis időt és az ékszereimmel kezdtem. Nem vettem fáradtságot, hogy elzárjam őket, hiszen az a bizalmatlanság jele lett volna, és egyébként is rájuk sokkal rosszabb fényt vetett volna, hogyha bármim is eltűnik.
- Ezek szerint a torony lenyúlik egészen az angyalromokig alatta és ki is használják a területet? - folytattam a csevegést könnyedén. - Mesélhetne még azokról a gépekről is. Bizonyára mi is hasznát tudnánk venni ilyen modern masináknak.

Némán sóhajtva nyugtáztam, hogy csatlakoznom kell a fürdőhöz. A két cselédje loholva ért be minket, pont miután beléptünk a mozaikokkal és faragványokkal gazdagon ékesített terembe. A szolgák készségesen segédkeztek Laetitia kisasszonynak öltözni, ami ugyan átgondolva természetes volt, én magam soha nem tudtam volna elképzelni, hogy bárki is nekiálljon lehámozni a ruhát rólam. Valahogy az öregség és elesettség fantáziáját keltette bennem, és ettől igen messze álltam, mind korban, mind egészségileg.
Jómagammal ellentétben azonban a Rotmantel családfő leánya minden vonásában tökéletes volt. Nem tudtam persze, hogy lehet-e valamiféle mágia a dologban, de akaratom ellenére is azt a képet keltette bennem, amikor a gazdák a legszebb juhaikat párosították, hogy a következő vásárba a szomszéd falu gazdájánál szebb állattal mehessenek a piacra. Mind formára, mind állapotra kifogástalan volt a kisasszony, és bár igyekeztem nem feltűnően bámészkodni, mégis csak két vonásán akadt meg a szemem: Kifogástalan haján és rendkívül vékonyka karjain. Ez azonnal elárulta számomra, hogy Laetitia kisasszony életében nem fogott nehezebb tárgyat egy kódexnél, és azt se sokáig. Azt meg már én magam figyeltem meg, hogy akinek a haja ilyen szép, bizonyára kevés viszontagságon megy keresztül, és az életnek az inkább kellemetes végét fogta meg.
Nem volt ugyan ez elmondható az én testemről. Noha nem kétlem, határozottan nőies vonásokkal is rendelkeztem, a vidéki munkák meglátszottak izmaimon. Sejtem, a városok ficsúrjai megirigyelnék, ha olyan karjuk lehetne, mint nekem, noha már látom, hogy ez jelentősen megcsaphatta a nőiességem hosszabb időkre tekintve. Mit tehet viszont a diplomata, ha a leggyorsabb módja az információk gyűjtésének az, ha mi magunk is eggyé válunk a néppel, és munkába fogunk, velük közösen. Aratás közben olyan őszinte véleményeket hallhat a vámpír, amit más körülmények között még fenyítsére se mondanának el. Így hát rejtett csodálattal és nem kevés irigységgel még egy pillantást vetettem vendégünkre, és bevezettem őt remek fürdőnkbe.
A teret középen egy jókora, de legfeljebb derékig érő márványmedence uralta, melyben szinte egyenletes tükröt képezett a tejszerű, zavaros forrásvíz. A bejáratból a gőz miatt alig látszott, de középen egy jókora szobor magasodott, mely egy vívótőrös dalia vámpírt ábrázol, amit egy sárkány nyakát döfi át fegyverével - az így keletkezett lyukból pedig ömlik a felpumpált víz. Valójában bármennyit is kerestem, csak nem sikerült a szobor legendáját felkutatnom, így sejtenem kell, hogy csupán egy kitalált történetről lehet szó. A falakat körös-körül nefilim írások díszítették, de soha nem tudtam a nyelvükön, így nem is értettem őket még akkor se, ha épp pusztító átkot jelentenek mindenkire, aki közöttük tartózkodik. Ahogy előresétáltam, térdig a vízbe, megfordultam, és igyekeztem kielégíteni a kisasszony kíváncsiságát.
- Úgy tudni, hogy egy rom valóban lehet a tornyunk alatt, de a déliek figyelmeztettek, hogy ne nagyon menjünk mélyre, mert mélységi istentelen teremtmények lakozhatnak odalent, így az most elzárt terület. A medence egy közeli romban talált típus alapján készült, habár túl sok nem maradt az eredeti épületből. A falakon a vésetek is onnét származnak, azokat egy hellenburgi tudós újította fel nekünk. A gépek működéséről magam nem sokat tudok, sajnálatos módon a mérnökök jól elzárták annak területét, sejtem gazdasági okokból. Érdekesek azonban az ablakok a ház oldalán. - Mutattam oda is, ahol keskeny rések voltak kivágva a márványból, bebélelve üveggel, a külső oldalukon pedig fáklya égett. Egészen a földtől a mennyezetig húzódtak. - Olyan ablakok ezek, hogy kilátni ki lehet belőlük, de befelé már nem, ameddig kint több fény van, mint idebent. Ezeknek a mintáját is egy ilyen romban találtuk. Igazán jövedelmező ezeket kutatni, bár veszélyes is a szörnyetegek miatt.
Tartottam egy kis szünetet, és közben egy kézmozdulattal elutasítottam az óvatosan egyensúlyozó cselédet, aki meghozta a bort, és Laetitia kisasszonyt is megkínálta. Egészen össze voltam zavarodva ekkorra már. Sokkal másabbnak képzeltem el a Rotmanteleket, igazából. Amennyivel találkoztam, az mind beesett arcú, táskás szemű vérfagyasztó alak volt - néhány szó szerint. Ez a lány azonban semmi jelét nem mutatta ennek. Behívott fürdőzni, és épp a hűtött boromat élvezi, a vérszomj és gonoszság legkisebb látványos szikrája nélkül. Nem tehettem mást, mint utat engedtem az oldalamat furkáló kíváncsiságnak.
- Szabad lenne megtudnom néhány dolgot önről, kisasszony? Örömmel látom és fogadom, de mi a célja érkezésének pontosan? A Rotmantel család tevékenysége Veronia-szerte híres társaink között és hirhedt az embereknél. Miről szeretne bőven tanulni? Természetesen a művészeti vonatkozásokat leszámítva, azokat igyekszem legjobb tudásom szerint kifejteni.

Szerencsére nem kellett sokat várnom a szolgálókra. A hozzáértő kezek alatt megoldódtak a csomók és a szalagok, egyenként kerültek le először a kabátok, szoknyák, majd a fűzőm és az alsóruházatom is. Ennyi rőf szatén és lenvászon után a mezítelenség egészen felszabadító volt. Egyetlen pillantással konstatáltam, hogy Aura is végigmérte a külsőmet, ami bár teljességgel tervezett volt, én mégis büszke voltam rá, hogy jól sikerültem, minden féle mágikus beavatkozás nélkül. Apám persze nem átallott efféle eszközökhöz folyamodni, de a korára való tekintettel megbocsájtottuk neki. Gyanítottam, hogy százon felül már mi sem leszünk mások. Meglepett viszont Aura alakja. Ahogyan lassan róla is lekerültek a ruháinak rétegei (melyekből jóval kevesebb volt, mint nekem) úgy tárult fel az erőteljes alkata, amit még őseink schildmädchen-jei is megirigyeltek volna. Bizonyára különös figyelmet fordítottak a testmozgásra, ami fontos szerepet játszott az egészség megőrzésében, háborús időkben pedig különösen jól jöhetett az erőnlét. Így ha nem is volt olyan szép, mint én, vitathatatlanul láttam a dolog mögött a praktikumot. Az eszembe se jutott, hogy esetleg a kemény munka tehetett az erőteljes izmokról. Az teljesen abszurd lett volna.
Mezítelenül sétáltam végig a fehér márványon és vettem szemügyre a lámpákkal és gyertyákkal megvilágított faragványokat és a középen lévő hatalmas szobrot. A víz kellemesen simogatta végig elgémberedett tagjaimat, a gőz pedig jólesőn simogatta végig az orrom és a légutakat. Kicsit csalódottan biggyesztettem le az ajkaim, mikor kiderült, hogy a romok lezárt területnek számítanak.
- Ez igazán sajnálatos. Szívesen megnéztem volna egyet a saját szememmel. - ebből persze rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy még sosem láttam angyalromot sem. - Mindenesetre gyönyörűen kialakították a fürdőt, igazán különleges élményt nyújt, főleg, hogy ezek szerint a víz sosem hűl ki.
Egy víz alatti kis padot választottam, ahova letelepedtem, így a víz egészen mellkasközépig ért. Kicsit lejjeb csúszva a vállam is eltűnt a felszín alatt. A meleg vízben könnyebb volt ellazulni. Amikor egy szolgáló behozta a bort és töltött kérdezés nélkül vettem el a poharat és néztem meg először kívülről a tökéletes gránátvörös színt. Ez után kicsit megforgattam a folyadékot a pohárban, majd megszagoltam, és csak utána kóstoltam bele. Testes volt, benne a Nap minden pusztító erejével. Ízében már-már a vérre emlékeztetett. Ahogy Aurára néztem, úgy véltem tökéletesen illett hozzá az ital.
- Erős, de jó ízű. - mondtam ki az ítéletem. - Pontosan olyan, amilyenre egy hosszú út után vágyik a vámpír, hogy ellazítsa.
Újabbat kortyoltam bele, mire végül a társnőm is csatlakozott hozzám. Látszott, hogy minden erejével azon volt, hogy udvarias maradjon, de érezhetően furcsálta az ittlétem, és talán a viselkedésem is. Előbbin egyébként nem csodálkoztam. A családom meglehetősen zárkózott volt. Nem voltunk annyira rejtélyesek és magunknak valók, mint a Nachtrabenek, de éppen eléggé el voltunk foglalva az őrültebbnél őrültebb kutatásainkkal ahhoz, hogy a többiek távolságtartással kezeljenek minket. Fogadtuk a vendégeket, egyes orvosaink eljutottak Hellenburgig és a frontig is de… ennél többet nem mutatkoztunk. Nem tudtam, mennyit mondhattam el neki, azt pedig végképp nem tudtam, hogy mennyit akartam. Végül úgy döntöttem, hogy őszinte leszek, már amennyire az tudtam lenni egy ilyen helyzetben.
- Talán különösnek fogja találni, de az ittlétem oka félig hivatalos, félig pedig személyes. Fogalmazhatunk úgy is, hogy apám, Hannes nagyúr összekötötte a kellemest a hasznossal. Szűknek találtam a Rotmantel torony nyújtotta lehetőségeimet, ami a kutatásaimat illeti, és megrekedtem egy szinten. Ilyenkor azt mondják a környezetváltozás és az új típusú ismeretek más perspektívába helyezik a korábbi tudást is, ez az, amire szükségem van a haladáshoz. Apám pedig úgy vélte, ha már mindenképpen menni akarok, menjek olyan helyre, ami nem csak nekem lehet jó, hanem mindenkinek. - egy ideig ismét elmerültem a bor gyönyörű bordó színében majd megnedvesítettem az ajkaim mielőtt folytattam volna. - Tisztában vagyok vele, hogyan vélekednek a családomról. Talán az ittlétem során meg tudom győzni önöket, hogy a családom nem csak őrült tudósokból áll, akiket nem köt le más a kísérleteiken kívül, hanem megbízható szövetségesek is.
Fejeztem be végül. Azt nem kellett tudnia, hogy valójában szükségem volt új emberek és vámpírok analízisére, a mintáim számának növelésére. Ez olyan… kegyetlenül hangzott, és éppen az őrült tudós imázsra erősített rá. Reménykedtem benne, hogy azért ennyi információval is sikerül elnyernem a bizalmát. Végülis nem akartam őket megkárosítani.
- Így hogy pontosan miről szeretnék tanulni az egy olyan kérdés, amire nem tudok válaszolni egyelőre. Mutassa meg hogyan él ön, hogyan él a családja és egy ideig úgy fogok élni én is. Biztos vagyok benne, hogy hasznos lesz. De azt hiszem önök sem szívjóságból látnak vendégül, nem igaz? - kérdeztem vissza, mégha abban kételkedtem is, hogy Aura jártas volt a családja finom politikai játszmáiban. Ahhoz talán csak maga Simon nagyúr értett.

Borom méltatása megvallom igen jól esett, és ügyelnem kellett, hogy ez a jó érzés ne álljon az analitikus gondolkodásmódom elébe. Ki ne vélekedne jobb néven arról, aki őt dicséri? Explanációjánál hát éberen kellett figyelnem. Nem mondom persze, hogy tudom, mik a szokása Laetitia kisasszonynak, amikor épp hazudik, de minden jel árulkodó lehet. Eféle jelei a teljes őszinteségnek is vannak, azokat se nehéz felismerni ha a diplomata szeme már magától rááll az ilyenekre. Ezek alapján meg kellett hát állapítanom, hogy vendégünk nem hazudott, de nem is mondta el a teljes igazságot. Ez bőven elég volt viszont ahhoz, hogy megbízhassak benne. Nem hallgatta el az önös szándékait, és ha volt is amit nem mondott el, hát kárunk kis eséllyel származhat belőle.
A hivatalos okot még csak ki se kellett fejtenie. Ugyan mi másért jönne bárki vámpírfia-leánya hozzánk, ha nem a Neulander sérthetetlenségért, jó gazdasági, kereskedelmi és diplomáciai viszonyokért? Ezért sem tudtam hibáztatni őt, mind olyanok vagyunk mi, mint Péter apostol vénségére: Más övez fel minket, és visznek, ahová nekünk nem tetszik. Ezért már főképp segítőkésznek kellett, hogy mutatkozzak, hiszen nekem is igen jól esett, amikor távollétemben az emberek szeretettel fogadtak, és jó társaságot nyújtottak. Ha valaki, hát egy Neulander ismeri legjobban, milyen is idegenben lenni.
Egyedül ami nem hagyta nyugodni lelkemet, az a "kutatás" szó volt. Nem tehettem róla ugyan, de mindig kirajzolódott előttem, amint egy élő, leláncolt atyafit faragnak egy kínpadon, keservesebbnél keservesebb kínok között. Valahogy mégsem tudtam azért a kisasszonyt a fogós-szikés inspektorok közé képzelni, így arra kellett következtetnem, hogy vagy roppant mód rosszul ismerem az úri hölgyek magatartásmódját, vagy itt van valamiféle más jellegű kutatásról szó. Megvontam végül a vállam, és leültem a medence csiszolt padlózatára. A melegvíz kényelmesen a nyakamig ért ilyenkor, talán ezt az egy aspektusát nagyon kedveltem a benti fürdőnek.
A kényelmes súlytalanságban majd elcsúszott a tudatom mellett a kérdése, ami rendkívül találó volt. Mégis miért fogadtuk mi ezt a leányt? Teljesen igaza volt, a Neulander család ritkán tesz szívességet. Mi hasznunk válhat abból, ha jóban leszünk a Rotmantel-doktorokkal? Hiszen ősi szerződések kötnek minket afelől, hogy szaktudásukat a családok kérés és ellenszolgáltatás nélkül a nagyobb közösség javára fordítják, így nem kellett még csak azt sem biztosítani, hogy a doktorok mindig rendelkezésünkre álljanak. Netán valami nagyobb indok lehet itt? Valamilyen intrika és konspiráció, amibe mindenkit bevontak, csak engem nem, és a szenvedő alanya lettem? Olyannyira különösnek találta a szituációt, hogy nem bírtam visszatartani a nevetésem, és kellett néhány másodperc, mire összeszedtem magam. Apologétikus mosollyal és széttárt karokkal fordultam vendégünkhöz.
- Mivel ön is őszinte volt velem, nekem sincs okom másképp tenni. Elhiszi nekem, ha azt mondom, hogy a legkevésbé sem tudom, mi okból jött létre ez a megegyezés családunk részéről. Igazából nem bánom a dolgot viszont, nekem sem rossz ha néha más jellegű munkákat is végezhetek. Azonban most le kell, hogy szögezzem: Egyrészt megmutathatom azt, hogy a családunk hogy él, másrészt meg megmutathatom azt, hogy én hogy élek. Sajnos a kettő nem fogja jól lefedni egymást.

Ahhoz képest, hogy Neulander volt, Aura szórakoztatóan ártatlannak látszott. Üdítő újdonság volt, hogy nem kellett gonosz csínyektől tartanom, ugyanakkor nem kellett félnem attól sem, hogy nem a megfelelő emberekkel barátkoztam, hiszen ki más lehetett volna jobb társaság, mint akit kirendeltek mellém? A diplomaták családjánál tartottam attól, hogy örökké a hátam mögé kell majd néznem, és figyelnem kell minden lépésemet, de még soha nem éreztem magamat ennyire biztonságban, távol a családon belüli intrikáktól. Nem mintha apa hatalma megdönthető lett volna, de próbálkozni lehetett. Senki sem élhetett örökké, akit anya szült.
Ugyanakkor az is megeshetett, hogy egy jól megkomponált színdarab közepébe kerültem. Először elaltatták a gyanakvásom, majd árgus szemekkel figyelték, hogy mikor követtem el hibát. Én voltam a legfiatalabb Hannes nagyúr gyermekei közül, így számíthattak rá, hogy én voltam egyben a legnaívabb és a legfigyelmetlenebb is. Valójában nem tudtam, ez így volt-e. Három idősebb nővérem sose hagyta volna el a tornyot, hogy ez kiderüljön. Az éberségem így viszont nem lankadhatott. Akármennyire is kényelmesen éreztem magam Aura társaságában, és bármennyire is a bizalmamba fog férkőzni az elkövetkezendő időkben, nem felejthettem el a lehetőséget, hogy minden lépésemről beszámolt a család rangosabb tagjainak. Akár magának Simon nagyúrnak is. Azon viszont nem volt semmi csodálkoznivaló, hogy nem avatták be a mögöttes szálak kusza hálójába. A családfők túlméretezett pókokként ültek a csomópontokban, és volt, amiket még a hozzájuk legközelebb állók sem láthattak át egészen. Már azért is szerencsésnek mondhattam magam, hogy legalább én tisztában lehettem jöttöm mögöttes, családunkat szolgáló okával. Kellett néhány hét, mire felmértem a terepet, hogy kivel kellett jóban lennem, és esetleg kit érhet később a megtiszteltetés, hogy akár ágyba is bújok vele némi kedvezményért, de mindent meg fogok tenni, hogy az érdekeink képviselve legyenek, és a tizenkét tányérú mérleg nyele egy kicsit felénk billenjen.
- Elhiszem. - nevettem fel Aura állítására, hogy nem avatták be az intrikákba. A kérésemre adott válasza viszont őszintén meglepett. Tehát több volt ebben a nőben, mint elsőre látszott. Izgatottan húzódtam hozzá közelebb. Kívülről úgy tűnhettünk, mintha két barátnő pletykálta volna ki a legutóbbi bált, és hogy ki mit mert felvenni rá, nameg hogy ki kivel táncolt. Ezek mind fontos dolgok voltak, de egy Rotmantel számára cseppet sem annyira fontos, mint a kutatás. Ismerős borzongás futott végig a gerincemen, bensőmet pedig elöntötte az elégedettség édes ízű melege. Rátaláltam az első alanyomra.
- Mégis… mennyiben más a kettő? És legfőképp, miért él másképp? Talán nem tetszenek a családja szokásai? - néztem végig jelentőségteljesen a fürdő faragványain. Ezt mégis ki az, aki ne élvezné?

Hogy a kisasszony reakciója ugyan konstruált volt-e, ezt egyelőre nem tudhattam. Őszinte érdeklődése sem volt oly' meglepő, hiszen én magam dobtam be a horoggal együtt csalétek módjára különös családi helyzetem. Nem volt más hátra, mint óvatosan válaszolni, és figyelni, hogy minderre hogyan reagál Laetitia von Rotmantel, tiszteletbeli vendégünk. Alaposan meg kellett konstruálni a válaszomat, amit a sebesen repülő vas-szárnyú tempus nem tett lehetővé ugyan, de mindenképpen olyan intrikáló válaszokat kellett adnom neki, amiből rájöhetek, volt-e esetleg eltitkolt szándéka az előbbi magyarázatnál. Mély levegőt vettem, mint aki csak a forrásvíz kénes aromáját konstálja, majd szelíd mosollyal feleltem a közelebb húzódó lánynak.
- Nem mondanám, hogy nincs kedvemre a párbeszéd az emberekkel, nagyobbat nem is hazudhatnék annál. Hanem sokkal inkább arról van szó, hogy nem itt nőttem fel.
Tartottam egy pillanatnyi szünetet ahogy belemerültem az emlékeim napfényes és eső-áztatta föld illatú szövedékébe. Nagyapám mindig úgy mesélt régen, hogy megragadta a kezünket, és úgy adta át a történeket, mintha önnön részei lennének. Neki is így tette az ő nagyapja, és bizonyára ük-ük-ük apánk is így járt el. Azt mondják ez annak a motívuma, hogy az illetőt bevonod abba a láncolatba, aki aztán a történet hagyományozásáért felelősséggel fog tartozni. Ha már tanulni jött a kisasszony, ennyi megtiszteltetést mindenképp kiérdemelt, ha más nem már a két hetes kocsiút miatt. Megragadtam hát a nem kelyhet tartó kezét, és belekezdtem a történetbe, ami nagyon is sajátom volt.
- Bemutatkozásomnál talán emlékszik, de Aura Regenstein von Neulanderként mutatkoztam be. Kicsit megtévesztő ez ugyan, mert Simon nagyúr unokahuga, Silvia az én édesanyám, és emiatt hivatalosan én is főági vámpír lennék. Viszont úgy tartja a legenda, hogy jóanyámat támadás érte küldetés közben, valami haramiák, majd' életveszélyes sérüléseket okozva neki. Egy kis faluba keveredett, Brückendorfba, ahol alig százan éltek, és épp aratás volt. Egyedül a polgármester fia volt hajlandó segíteni rajta, aki ápolta is míg fel nem épült. Megszerették egymást, és végül én lettem ennek a gyümölcse. Noha az is igaz, hogy hamar meghaltak, és a család bár nem vetette el létemet, nem is vártak tárt karokkal. Mondhatni magam képeztem, és harcoltam vissza a helyemet a családban. Na meg a falu lelkésze nevelt. - Tettem a végére rövid nevetés kíséretében, ahogy visszaemlékeztem ezekre. Ha egy ízig-vérig Neulander élte volna meg ezeket, nyilván szégyellné magát emiatt, és meg kell valljam magam is tartózkodtam ezekről beszélni - főleg a részletekről - de úgy, hogy egész gyerekkoromat emberek ivadékaival, amalgám medálommal a nyakamban fogót játszva töltöttem, vagy épp velük vállt-vállnak vetve munkálkodva a terményen, nem tudok nem kedvesen gondolni ezekre az időkre. Ha pedig valaha is lenne lehetőségem változtatni, hát egy kis részletét se tenném máshogy.
A kérdés már csak az volt, hogy mennyire nyerte ez el a kisasszony tetszését? Kirántja-e a kezét a szorításból? Nyilván valami okának lennie kellett, hogy pont ezeket a kérdéseket tette fel nekem, az ösztönös kíváncsiság már látszatra is messze áll a személyétől, főleg hogy említette a 'kutatás' szót. Vajon kezem csontozatát és izmait veszi szemügyre előbb, vagy épp teljesen másra figyel? Bizony, ébernek kellett maradnom, minden információ a segítségemre lehetett.

Nem bántam, hogy megfogta a kezemet, ez erősített azt a baráti légkört, amit végülis együttes erővel teremtettünk. Csöndben iszogattam a boromat, miközben kiemelt figyelmet fordítottam minden egyes szavára. Az összes számított, és azon túl a hangsúly is, amiben beszélt. Miközben azonban a történetét mesélte, a mosoly szépen lassan ráfagyott az arcomra, a végére pedig azt hiszem le is olvadt róla, átadva a helyét a nyílt megrőkönyödésnek. A gondolatok sebesen cikáztak a fejemben, ahogy szóról szóra, hangról hangra bontották le az összes információt, feloldották és megemésztették, mint a gyomor a lenyelt ételt. Addig rendben is volt a történet, hogy Simon nagyúr unokahuga volt az édesanyja. Ez közeli rokonság, elég közeli ahhoz, hogy rangban nagyjából egy szinten álljunk, így nem értékelhettem sértésként, amiért őt rendelték mellém társalkodónőnek. Sőt, valószínűleg nem volt családtag, aki alkalmasabb lett volna a feladatra. A történet eleje a támadás és maga a falu nem volt fontos, bár meg kellett jegyeznem ezt a részletet is, ha esetleg a sorsom valaha arra a vidékre vetne. Ugyanakkor kezdett kirajzolódni a kép a sérült vámpírkisasszonyról és az őt megsegítő daliáról, akinek csak egy szépséghibája volt: ember volt.
Emberekkel gyermeket nemzeni a nemesi vér megcsúfolása volt. Bár nekem is volt olyan rokonom, aki vérfeleséget tartott, az sose állhatott egy szinten egy vámpírfeleséggel, és a születendő gyermekeket is úgy kezelték, mint közönséges fattyakat. Ugyanakkor, aki orvosi tudományait tovább fejlesztette a köznséges hentesmunkánál, annak tisztában kellett lennie bizonyos alapfogalmakkal az öröklődést illetően. A tehetség, a szépség és az ész mind függött a szülők adottságaitól, ám a gyermek nem csak jót de rosszat is örökölhetett. A rokonházasság ezért bár elterjedt volt, hogy a lehető legnemesebb utódok szülessenek, időnként muszáj volt friss vért keverni a az ősihez, hogy csökkentsék a rossz tulajdonságok és degenerációk továbbadásának kockázatát. Ez ideális esetben azt jelentette, hogy más vámpírcsaládok hasonló társadalmi helyzetű gyermekei keltek egybe, és mindenki megtartotta azt az utódot, aki az adott család mesterségében tehetséget mutatott. Önmagában ezért a Regenstein név nem adott okot a fennakadásra. De hogy egy ember…
Itt jött az újabb különös elem a történetben, mégpedig az, hogy megszerették egymást, és összeházasodtak. Mi nem házasodtunk szerelemből, és sosem hallottam olyanról, hogy a Neulandereknél ez különösképp szokás volt. Nem tehették meg, a politikai frigyek náluk végképp különösen fontosak voltak. Simon nagyúr vagy végtelenül ostoba volt, hogy elpazarolta az unokahugában rejlő potenciált, vagy valami más is volt a háttérben. Talán pont meg akart a lánytól szabadulni valamiért, de akkor miért engedte volna ide ebből az alávaló frigyből született utódot most? Az pedig, hogy egy lelkész nevelte fel, a legabszurdabb hab volt az ünnepi tortán, amit csak el lehetett képzelni.
Mi lett volna a helyes reakció erre a módfelett szokatlan történetre? A fentebbi elemzés részben a történet elmesélése másrészt viszont a kettőnk közé telepedett kínos csend során fogalmazódott meg. Nem rántottam el a kezemet tőle. Fel kellett ismernem a történetben rejlő potenciált. Nem pont ilyesmiért keltem útra? Hogy valami igazán újat lássak, különös történeteket, amik után analízist készíthetek az elméről és kiegészíthetem az ok-okozat összefüggéseit? Vendéglátóim ezüsttálcán nyújtották át nekem, amit kerestem, és még csak a kisujjamat sem kellett megmozdítanom érte.
- Bizonyára nehéz lehetett. Önnek is és az édesanyjának is. - kezdtem kimérten. Meg kellett válogatnom a kérdéseim sorrendjét, és a közöttük eltelt időt, hogy ne veszítsem el a bizalmát a faggatózásommal. Ráadásul komoly igénybevétel lesz mindent megjegyezni, később pedig pontosan feljegyezni. A szülőkkel kellett kezdeni. A családi háttér komolyan meghatározta a személyiséget eddigi tapasztalataim alapján. Később pedig rátérhettünk egy lehetséges identitás-válságra. Emberek között tölttt gyerekkor, majd vallásos nevelés és később visszailleszkedés a családba…
- Hogy fogadták a falusiak, hogy egy vámpír él közöttük? Tapasztalataim alapján az emberek bizalmatlanok a fajtánkkal. Csodálkozom, hogy egy Neulander dáma inkább a megvetést választotta az otthon kényelme helyett.
Aura Regenstein von Neulander, száz évesen szakkönyvet fogok írni belőled.

Ennek a pillanatnak az eljöttét vártam egy ideje: Végre láthattam, amint Laetitia kisasszony szemei nem ugrálnak ide-oda a falak részletei és az arcom között, mint a cinege a madarász ketrecében, hanem végre megállapodnak a tekintetemben. A gyorsan ernyedő arcizmai pedig mi másról árulkodhatnának, minthogy válasz helyett száz másik olyan kellemetlen kérdés buzgott föl elméjében, melyek sorrendjét el se tudja dönteni. Elégedetten kontstatáltam a dolgot, mosolyomat már erőltetni se kellett. Kissé megdöntött fejjel néztem vendégem szemébe, csekély esélyét látva annak, hogy bármiféle új rejtett intenciót hozna fel. A következő mondataiban ki kellett derülnie, hogy mégis mit akar tőlem a tiszteletes kisasszony.
A vigasztalást színlelő sablonos mondatára enyhén megráztam csak a fejem. Bármennyire is kényelmes lenne a törtető deák vagy az elesett dáma képében tetszelegni, igen távol állt tőlem az eféle ármány. Egyébiránt meg az embernem napról-napra folytatott láthatatlan küzdelme az élet biztosításáért, és annak módszereinek megismerése olyasféle bónusszal járt az én életemben, amit még akkor se sajnálnék, ha ténylegesen nehéz lett volna a dolgom. Persze, nem volt ám könnyű naphosszat gubbasztani a szilvafák alatt, vagy éppenséggel a szántóföld végeláthatatlan barázdáin vezetni az eke elé kötött ökröt, de ezek mind-mind pótolhatatlan tudással és megtapasztalásokkal gazdagítottak.
- Ugyan, nem volt olyan rossz azért. Édesanyámnak meg ha rossz is lehetett, nem beszélt róla. Nyolc tavaszt épp ha megéltem, mikor édesanyám elvitte a pestis. A faluban mindenki kedvelte, így nekem se volt rossz dolgom utána.
És valóban, mindenki jó indulattal viseltetett irántam, holott tudták is, hogy más vagyok, mint ők. Én ebből csak annyit érzékeltem, hogy viselnem kellett a nyakékem, meg hogy fakóbb és cingárabb voltam társaimnál. Nevelőm is sajátjaként bánt velem - noha ez egy kissé összezavart vámpírságom napfényre kerülése után. Vallásának törvényei az életemet követelték volna, de ő elfogulatlanul szeretett engem gyermekei között. Utánagondolva a dolgoknak eképen bizonyos, hogy emiatt tudok magam is bizalommal fordulni az Isten felé. Ha adott mellém valakit átkosságom ellenére, aki a szolgája és ilyen mód nevelget engem, nincs okom félni tőle. Az a gondolat azonban szórakoztatott, hogy megvetésnek gondolta anyám szemszögéből a falusi életet a kisasszony.
- Nézze, nehéz meglátni, hogy mit is élhetett át jóanyám. Ha én a helyébe képzelem magam, véresen a porban fekve, bizonyára hálásan tekintek magam is megmentőmre. Ha pedig ő nem csak azért kedvel, mert rászabták ezt a feladatot, de tényleg vonzódik is hozzám, hát magam is megfontoltam volna, hogy vele maradjak. Afelől ugyan nem tudok nyilatkozni, hogy apám milyen ember lehetett, mert a frontszolgálat során eltűnt. - ismertem be szomorúan, miközben kinyújtóztattam a hátizmaim a görnyedés után, amit a kisasszony alacsonyabb termete követelt meg tőlem. - Ezzel szemben soha életemben nem kezeltek rosszabbul, mint saját társaikat az emberek. - Még egy pillanatnyi szünet után úgy döntöttem, legvégső provokatív gondolatommal is megcélzom a kisasszonyt, mintegy félvállról mondandóm végére téve. - Magam sem érzem helyesnek, hogy jónéhány fajtársunk vágni való disznókkal veszi egyenrangba az embereket, holott ők is munkás családfők és gondos háziasszonyok, akik a legboldogabb életet akarják utódaiknak és maguknak.
Ha most csendben marad, vagy egy sablonszerű feleletet ad, tudhatom, hogy ő is így véli. Igazán meglepett már csak akkor leszek, ha másféle reakciót produkál. De hát egy Rotmantel vámpírról van szó, így a reményeim igen alacsonyan maradtak.

A történet ellentmondott mindennek, amit az emberek és vámpírok kapcsolatáról tudtunk, így kénytelen voltam elszigetelt esetként elkönyvelni Aura neveltetését. Ez nem volt feltétlenül probléma, csupán a tapasztalatok felhasználhatóságát korlátozta, magát a tapasztalatot nem. Sajnos csorbított az analízisem teljességén a tény, hogy az apa meghalt idejekorán, az anya pedig amikor Aura csak nyolc éves volt. Emiatt egy kicsit csalódott voltam, de igyekeztem nem mutatni. Az nem volt kérdés, hogy Sylvia úrnő miért nem költözött vissza a toronyba. Nyilvánvalóan nem engedték neki. Vagy talán tényleg megkedvelte az embereket… Ki tudja. Erre számtalan precedenst találhattam, ha vettem a fáradtságot fellapozni a feljegyzéseket. A disznós hasonlatán viszont kénytelen voltam felkacagni, és a válasz előtt jelentőségteljesen belekortyoltam a poharamba. Fogytán volt a borom így hátra nyújtottam, hogy a remélhetőleg még mindig a falnál várakozó szolga újratöltse.
- Disznók? Ugyan kérem. Eltekintek a burkolt sértéstől, hiszen nyilván úgy gondolja, hogy az én családom is így gondolkodik róluk. - néztem rá vidáman. - Ha az embereket úgy vágnánk le, akár a disznókat, az szörnyű pazarlás lenne, pont azért, amit ön is mond. Valakinek el kell végeznie a munkát, amit mi nem teszünk meg. Egy tudósnak és egy orvosnak nem az a dolga, hogy a földet túrja, ételt főzzön és kitakarítsa a tornyot. A fáradtságtól nem lenne idő arra, ami valóban fontos. Vetítse rá ezt kedve szerint bármelyik családra.
Természetesen szükségünk volt kísérleti alanyokra, holttestekre, ám ez inkább volt afféle büntetés, vagy gondos kiválasztás, és ugyanannyiszor estek áldozatul emberek, mint vámpírok. Sajnos a mi szemszögünkből nem voltak felcserélhetők. A többség viszont, akik a földjeinken éltek valóban olyanok voltak, mint bármilyen más munkások. Halászok, földművesek szobalányok, akik azért éltek, hogy minket ellássanak mindennel, amire szükségünk volt. Én nem láttam ebben kivetnivalót, hiszen nem voltunk rosszabb gazdáik bármilyen emberi földesúrnál. Az időnkénti eltűnések meg hozzátartoztak a mindennapi élethez.
Ami a vért illette, abból sem volt szükségünk többre, mint bármelyik másik vámpírnak. Mindannyiunknak megvoltak a saját étkezési szokásai, de elég ritka volt, hogy abba belehaljon valaki. Nekem Anna és Evelyn vére elég volt, kiegészítve az alkalmi emberszeretőim vérével. A sebek pedig begyógyultak, a vér újraképződött. Nem disznók voltak, hanem aratható gyümölcsfák, ha már hasonlatnál kellett maradnom.
Ilyen előélettel Aura álláspontja természetesen érthető volt, nem is vártam el tőle egyebet. Ok és okozat trvénye érvényesült itt is. Az emberek és a vámpírok logikus lények voltak. Minél többet tanulmányoztam őket annál inkább. Volt itt azonban még valami, ami nem illett a képbe, és egyébként is rajtam volt a sor, hogy provokáljam.
- Ha viszont annyira nagyszerű volt az emberek között, miért jött vissza mégis a családjához? Meg kellett érje a fáradtság, és a rengeteg nehézség ami az önálló képzéssel járt, főleg, hogy láthatóan olyan szintre fejlesztette, hogy a vámpír családtagjai is elfogadták.
Nekidőltem a medence szélének, és kortyolgattam a boromat. Ez az este nem is alakulhatott volna jobban.

Kezdett egy gyanú feléledni mellkasomban. Aféle búvó patakként talán beszélgetésünk kezdetétől jelen lehetett, de szavakba önteni nem tudtam pontosan. Most azonban, ahogy megemlítette, hogy burkoltan sértésnek szántam a provokatív metaforám, azonnal nyilvánvalóvá lett előttem: Itt nem csak én méregettem őt, fordítva is megtörtént ugyan ez. Talán nem volt teljesen képben afelől, hogy én magam ezt teszem, de bizonyára sejtette. Ha más nem, hát hasonlatosan, mint ahogy az esetemben is előbukkant. Kifújtam a levegőt a tüdőmből, és apologetikusan meghajtottam a fejemet.
- Elnézését kérem, ha ugyan megsértettem. Nem volt szándékos, de hát tudja, miféle legendák kerengenek a Rotmantelekről. Hasonlóak a Schattenstahl és Finsterblutokhoz, így talán átengedtem magam az előítéleteimnek, és ebben hibáztam.
Azzal viszont, hogy az emberek a szolgáink lennének, nem értettem egyet. Aggasztott, hogy mily' keveset láthatott a kisasszony a világból, és ez felettébb felkeltette a kíváncsiságomat is ezzel kapcsolatban. Minthogy nyilvánvalóvá lett már, hogy mire is megy ki a játék, itt volt az idő nekem is megvillogtatni szakértelmem, miközben a medence falánál álldogáló szolgálóleány töltött a vendégünk kelyhébe, és lopva hálásan mosolygott rám.
- Tény ugyan, hogy számos emberre van szükség ahhoz, hogy működtessük egy torony háztartását. Valóban kellenek földmunkások, gátőrök, építészek, kiszolgálók. Gyakorlatilag teljesen rájuk vagyunk utalva ezen a téren. - Itt egy szívdobbanásnyi szünetet ha tarthattam, miközben a kisasszony rubintvörös szemeibe néztem. - Figyelembe véve, hogy képesek voltak elpusztítani egy teljes családunkat még úgy is, hogy megerősödtünk a saját mesterkedéseink miatt, és hogy a déli emberek vezetője egy mélységi fenevadat tart kordában, feltételeznem kell, hogy haderőben sem maradnak el. - Ismét hagytam egy kis szünetet, hogy hadd legyen ideje összerakni a mondandóm lényegét, ami ugyan egy nevetséges konspirációnak is hathatott, de csak első hallásra talán. - Ha mind azok az erős, ekét húzó karok a mi elefántcsont-toronyban elsorvadt izmaink ellen fordulhatnak, ha az Úr az ő papjain keresztül ismét a fejünkre zúdíthatja a tüzét, bizony, inkább úgy kell hogy lássam, nem mi fogunk uralkodni felettük, hanem ők mi fölöttünk. Elég lenne egy év, amíg nem művelnék földjeiket, és mind éhalálra lennénk kárhoztatva.
Majdnem mind - ezt nem tettem hozzá ugyan. Aki az emberek barátja, biztosítja a jólétét. Ezt nálunk, Neulandereknél senki nem tudja jobban. Erre kellünk mi, akik emberekhez állunk közel, hogy mindig jó barátságot ápoljunk a mi gondos munkásainkkal. A gondolat is abszurd, hogy a Laetitia kisasszony-féle úri vámpírok maguk munkálják meg a földjüket. az meg még mulatságosabb, hogy az emberek velünk ellentétben képesek összefogni, ha közös az érdekük, mint az a Kísértet-szigetek liberációjánál is esett, ellenben a mi Fakó Napkeletnek csúfolt tervünkkel szemben. Végső kérdésére is válaszolnom kellett, és örömmel is tettem. Ez tett engem mássá az itteniektől, de Istentől eredő elhívásomnak is tekintettem az ügyet.
- Mind születünk valahová, kisasszony, én emberek közé születtem, de vámpírnak. Ha az emberi oldalból kihoztam a legtöbbet, nem tehettem meg, hogy a vámpír felemet elhanyagoljam. A helyzetem meg új lehetőségeket is kínált, hogy közelebbi barátságra hozzam a két fajt, és ne kelljen ismét az Ordo Maellus fűrészes kardjaitól félnünk, se nekik a Finsterblut-vérátkoktól. Csak úgy tudunk épülni mind, ha a béke hídja áll közöttünk. Ezt a hidat pedig két oldalról kell építeni.
Megpecsételvén mondandómat ragyogó mosolyt engedtem arcomra, ami mind a falat támasztó szolgálónak, mind Laetitia kisasszonynak szólt. Provokációról szó sem volt már ebben a mondatban, és talán az őszinteség emiatt erősebb nyomatékot tud adni mondandómnak, ami megköveteli majd a nemes leánytól, hogy maga is hasonló síkon vegye fel a harcot.

Egy biccentéssel fogadtam a bocsánatkérését. Mindenki előítéletes volt a családommal szemben, nem egészen alaptalanul. Ahogyan a Schattenstahlok és a Finsterblutok is rászolgáltak a rosszhírükre, előbbiek a bányákban dolgozó rabszolgák, a másik pedig azért, mert agyatlan, vérengző bunkóknak tartották őket. Nem volt még dolgom Finsterblutokkal, de úgy sejtettem szükség volt a soraik között elmés vezetőkre és stratégákra is. Valójában reménykedtem benne, hogy idővel ezeket a családokat is megismerhetem. Persze ettől függetlenül, hogy a provokáció szándékos volt vagy sem, afelől még mindig nem voltam egészen biztos. Eddig viszont őszinte volt, így kár volt ilyesmin fennakadni.
Nem kerülte el a figyelmem az összemosolygása a szolgálókkal sem. Hát így álltunk. Aura volt az a Neulander, akit a cselédek elfogadtak maguk közül valónak. Ő volt a jó gazda, a jó kislány, akit szívesen segítettek. Milyen kár volt, hogy ez csupán képmutatás volt. Bármennyire is akarta Aura elhitetni velük, hogy közéjük való, ha így lett volna maradt volna a földeken. De most ahelyett, hogy aratott volna velem ült egy márványmedencében, élvezve a luxust és a nemeseknek kijáró minden kényelmet. Mert élvezte. Mindenki élvezte volna.
Mindenesetre érdeklődve hallgattam tovább a politikai fejtegetéseit az emberek erejéről, és hogy elpusztíthattak volna minket Isten erejével. Persze, érzékenyek voltunk a napra, Isten lesújtó szentségére, éppen ez kényszerített minket együttműködésre ahelyett, hogy réges-régen uralkodtunk volna rajtuk. Ugyanakkor az érvelésébe számos tévedés is vegyült. Azt mondta, amit ő bele akart látni a történetbe, ami alátámasztotta a világnézetét, és nem azt, ami valójában megesett. Ez is érdekes adalék volt a jellemrajzához, ám ezen a ponton kénytelen voltam kijavítani.
- Megtehetnék. De miért nem tették meg eddig? Miért nem lázadtak még fel a Schattenstahlok rabszolgái, vagy miért nem hagyták abba a Finsterblutok etetését a földjeiken dolgozók? Ennek meg kellett volna már történnie a maga logikája szerint de nem történt meg. Ahogyan a Dornburgokat sem az emberek seregei győzték le, hanem Abaddón, aki tüzes leheletével egy szempillantás alatt felrobbantotta a tornyot, legalábbis így mesélik.
Beleborzongtam már csak az említésébe is. Ilyen rettenet azelőtt és azóta sem történt a vámpírok nemzetével, és csak reménykedni mertem benne, hogy nem is fog soha. Mindez azonban nem az emberek érdeme volt, hanem egy csúfos hiba, amit többé nem engedhettünk meg magunknak. Kis hatásszünetet tartottam, mielőtt újra megszólaltam volna.
- Nekik ugyanúgy szükségük van ránk, mint nekünk rájuk. Délnek mindenképp. Ha nyernek, akkor sem érhetnek hozzánk, hiszen nem kockáztatnának egy újabb elhúzódó háborút, és egyébként is ellentmondana a tolerancia és megértés utópiájának. Ha pedig Dél elbukna, amiben őszintén kételkedek, akkor is csak visszaállna az a rend, ami nyolcszáz évig uralkodott Veronián. A túlélésért pedig sokan sok mindent képesek megtenni.
A történelemtudásom nagyjából idáig terjedt, de ezt is bőven elégnek éreztem az érveléshez. Az pedig, hogy vajon ki etetne minket ha az emberek fellázadnak… Jó kérdés volt. Valószínűleg a családok alacsonyabb rangú tagjait fognák be az eke mellé, vagy a halászhálókhoz. Még nagyobb esélye volt annak, hogy a hadifoglyokból csináltunk volna rabszolgákat, ahogyan az régen is volt. Nem aggódtam. A fajunk túlélő típus volt, ragadozók és az éjszaka urai. Kicsit bántott, hogy Aura ennyire lebecsülte a saját fajtáját.
Szerencsére válaszolt a kérdésemre is, bár nem azt, amit vártam. Számíthatott a kérdésre, mert egy jól betanult kész választ kaptam. Az idealizmusa ismét kacagásra késztetett, de most volt annyi lélekjelenlétem, hogy visszafogjam magam, és csupán bájosan mosolyogva hallgassam. Egy ideálisvilág ideális társadalma lett volna, ahol mindenki békében, boldogságban és szeretetben élt. Nem tudtam sokat a világ borzalmairól, de ahhoz épp eleget, hogy naívnak és már-már nevetségesnek tartsak egy ilyen víziót. Nem tudtam eldönteni, hogy ez képmutatás volt, vagy ostobaság.
- Vámpírok és emberek között most is béke uralkodik, ha belegondol. Egy törékeny béke és egy törékeny egyensúly, amit a szükség hozott, de akkor is az. Ez nem elég önnek?
Kíváncsi leszek az erőfeszítéseire, ahogy mindezt próbálja tető alá hozni. Szerencséje volt eddig, hogy jó emberekkel találkozott, akik hagyták őt bizonyítani. Akik elfogadták őt, de csakis őt, nem a teljes famíliáját. Emellett roppantmód érdekelt volna, hogy hogyan oldotta meg az ivást…

Jó nevelőm, Heinrich tiszteletes, mikortájt meglátta, hogy miféle könyveket olvasok, gyakran beszélt nekem az emberek viselkedéséről, hisz az ő munkájának is volt egy aspektusa, ami a lélek rejtelmeivel foglalkozott, a lelkigondozás. Egy alkalommal, egy ilyesfajta beszélgetésünk során mondott egy rendkívül bölcs dolgot, amit azóta is alaposan a szívemben forgatok: "Aura, egy ember életében mindent az határol be, hogy milyen is volt a gyermekkora. Ha pedig valaki fölényeskedik, lenéz vagy utálattal viseltetik feléd, hát tudd, hogy az azért van, mert nem kapott elég szeretetet." Úgy gondolom, nem volt elhamarkodott felállítani ezt a diagnózist a kisasszonnyal szemben sem.
Ha valaki ugyanis eleget beszél ezekkel az emberekkel, tudhatja, hogy béke néven közel sem arra vágynak, hogy ne legyen vérontás. A viszálykodás az emberi lét velejárója, ettől mentesülni a saját természetüktől való mentesülés lenne. Ha elvennénk a konfliktust az életükből, hát önmaguk tennék vissza bele azt. Szó sincs arról, hogy jól éreznék magukat attól, hogy rabigába kell dönteni a fejüket pusztán a háborgatás elkerülése végett. Nem más ez, mint egyfajta vad találgatás valaki olyan részéről, aki soha nem kóstolt bele, milyen is azoknak a helyében, akik fölött ítélkezik. Összehúzott szemmel néztem a ködtől elhomályosult plafon irányába.
- Valóban vezetőink elképzelései mozgatták a fakó napkeletet, de talán arról kevésbé hallott, hogy hogy egy Hontheimus nevű ember állt a dolgok mögött. - Bólintottam, jelezve hogy érthtőek kételyei azzal kapcsolatban, amit modntam. - Hogy pedig miért nem lázadtak fel... Talán mert nem volt még olyan közöttük, aki zászlót mert volna emelni az ügyük mellett. De ez is csak hónapok, évek kérdése lehet. Az is kétes, hogy szükségük lenne ránk. Hollódoktoraik is remek munkát végeznek, ha úgy kívánja a helyzet, valamint az északi emberek puskái is lassacskán felülmúlják a mi számszeríjainkat.
Tartottam egy kis szünetet, miközben felálltam, mielőtt még a vertigó kétes csapdája okán csak segítséggel vagy méltóságon aluli pózokban hagyhatnám el a medencét. Tudtam, hogy bármit is mondok, a kisasszony számára az alá-fölé rendelő viszonyok a természetesek, mígnem taszító és idegen az egyenlőség gondolata. Hagytam, hogy a víz lecsorogjon tagjaimról, majd kezet nyújtottam a borát szürcsölgető Laetitiának. Nem kellett sok feltételezésbe és találgatásba bonyolodnom, hogy tudjam, egész életét a toronyuk falai között tölthette. Nem adhatok át olyasmiről tapasztalatot valakinek, akinek a legkevesebb fogalma és átélése sincs a dologról. Neki magának kellett átélnie, mennyire is olyanok az emberek, mint mink magunk, és hogy ha valaki lenézésre szorul, az mi vagyunk az átkunk miatt.
Ha elfogadta a kezem, egy határozott mozdulattal felsegítettem. Ha nem, akkor türelmesen végigvártam, hogy ő is kiegyenesedjen.
- Nem tudhatom, hogy milyen volt az ön gyermekkora, de engedje meg, hogy a vacsorával egybekötötten megmutassam, mennyire más is lehet a viszony a vámpírok és a közöttük élő emberek között. Nem szóltam előre senkinek, így nem tudják a gazdák, hogy megyünk.
Az öltöző irányába intettem karommal, és hagytam, hogy ő menjen előre. Magam sem tudom pontosan, miért is akartam bizonyítani ennyire a kisasszonynak. Talán azért, mert egyrészben olyasminek láttam őt, mint a madarat, aki hosszú idő után először szabadul a kalitkájából, vagy mint az olyan jószágokat, akiket egy kemény tél után frissen kihajtanak a legelő zsengéjére. Keresett valamit, talán ő maga sem tudhatta mit. Ha pedig ennek megtalálásában segítségére lehettem, ha más nem hát azzal, hogy megmutassam, miféle vámpírok is élnek szerte Veronián, akkor hát örömmel álltam rendelkezésére. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy netalán kísérletének alanya lennék, de ha ez így is volt, bizonyára olyasfajta terüeten dolgozhat, mint mi Neulanderek is, tekintve, hogy sokkal kíváncsibb volt a személyemre mint a belsőségeimre.

A pontosítására felvontam egyik íves fekete szemöldököm. Ezelőtt senki sem említette, hogy egy ember állt volna a Fakó Napkelet mögött. Nem tudtam, hogy apám egyáltalán tisztában volt-e ezzel, amikor csatlakozott a kezdeményezéshez, de úgy hiszem, hogyha tudta volna csak szembe kacagta volna Karl von Dornburgot, hogy csináljon, amit akar, de egyedül. Így viszont már kevésbé volt rejtélyes a vállalkozás bukása. Sőt talán ez a Hontheimus éppen azt akarta, hogy elbukjunk szégyenbe hozva ezzel a fajunkat. Így az emberek sokkal jobb alkupozícióba kerülhettek velünk szemben, legalábbis úgy sejtettem. Mindenesetre ezt már nem kommentáltam, sem pedig azt, hogy ha jön majd egy karizmatikus ember, az majd maga mögé tudja állítani a parasztainkat, és akkor már fel fognak ellenünk lázadni. Nyolcszáz éve nem történt ilyen, és ennek oka kellett, hogy legyen. Aura túlságosan sokra tartotta az embereket és túl alacsonyra a vámpírokat függetlenül attól, hogy elméletileg közénk tartozott. Egy dolgot viszont ebből is tanultam: a pszichoanalízis mellett muszáj volt tanulmányoznom a nagyobb ívű társadalmi folyamatokat is. Szerencsére a Neulanderek mesterei voltak az ilyesminek, így nem kellett messzire mennem forrásanyagért. Az akvamarin szemek egy ideig a plafont fixírozták, noha nem látszott belőle semmi a gőztől, majd Aura úgy döntött, hogy véget vet a fürdőzésnek. Az ujjaim kicsit kiáztak, de nem annyira, hogy zavaró legyen.
Elfogadtam a felém nyújtott kezet, és egyenes háttal, légies tündér-kecsességgel léptem ki a medencéből. Egyetlen pillanatra megszédültem a bortól, és a hirtelen hidegtől, de ez természetes volt. A forró vízben kitágultak az erek és esett a vérnyomás, kellett kis idő, mire visszanyerték megszokott átmérőjüket.
A kupámat letettem az ezüsttálcára a kancsó mellé, majd elvettem az egyik puha törölközőt, amit a szolgálók nyújtottak felém. Lassan törölköztem meg, kiélvezve a tiszta és friss anyag bársonyos puhaságát. A fogadókban, ahol néha megszálltunk nem adtak ilyesmit. Végül magam köré csavartam, és követtem Aurát az öltözőbe.
Szórakoztatott, hogy bizonyítani akarta az igazát, de hagytam neki. Én itt nem veszíthettem, kizárólag nyerhettem, mert minden új ismeret tágította a kontextust, amibe a nő jellemét és viselkedését bele kellett helyeznem. Reméltem később emlékezni fogok rá, hogy beírjam a feljegyzéseim közé a „bizonyítási vágy”-at is.
- Eredetileg is ez volt a terv, vagy ez változás a programban? - kérdeztem.- Hiszen azt ígérte, hogy a birtokaik legjobb terményeit kóstolhatom majd meg, amik egyenként is tökéletesek.
Természetesen tudtam, hogy mi erre a tökéletes válasz. Azt kellett erre válaszolnia, hogy minden ami itt terem tökéletes, és akkor is a legjobbat fogom kapni, ha azt nem készítettél elő korábban. Az öltözőben már várt rám egy váltás ruha, így kinyitottam a karjaim és hagytam, hogy a törölköző nemes egyszerűséggel a földre essen rólam. Nem öltöztem máshogy az éjjeli sétákhoz a gondozott kertben, mint ahogyan egy elegáns vacsorára szoktam, és most sem terveztem másképp. Már csak elvből sem gyalogolnék sáros földutakon, és nem terveztem átvágni egyetlen rekettyésen sem. Bármi máshoz tökéletesen megfelet a hosszú szoknya, három réteg alsószoknyával, viszont a felsőszoknyám ezúttal fekete bársony volt, ahogyan a kabátom is, a fűzőm pedig rózsaszínű. Mégsem vehettem fel ugyanazt, mint amiben utaztam. Ez után viszont teljesen rábíztam magamat Aura vezetésére.
- A családja többi tagja milyen véleménnyel van a nézeteiről? - folytattam a csevegést ott, ahol a fürdőben abbahagytuk.

Miután társam is kiemelkedett a tejforma víz kényelmes fogságából, követtem az öltözőbe. Jól esett bőrömnek a hideg levegő cirógatása, kellemes bizsergést gerjesztve bőröm idegszálaiban. Az öltöző fapadjáról egy többrétegű gyolcskendőt ragadtam meg, gyorsan felitattam a bőrömön maradt nedvességet, majd sebesen felvettem hétköznapi öltözetem, ami többnyire mellőzte az úrias, bársonyos anyagokat. Első sorban sérülékenységük miatt, másodsorban pedig egyszerűen azért, mert a bőröm nem viselte ezeket a fabrikákat. Mindig is jelentős volt, hogy olyan ruházatom legyen, ami nem befolyásolja a mozgásom, viszont meg is mutatja, hogy nemes családból származom.
- Eredetileg egy hirtelen ötlet volt, be kell, hogy valljam. Minthogy semmi infrastruktúrát nem bocsájtottak rendelkezésemre azt illetően, hogy hogyan láthassam el önt. - Szabadkoztam, hogy semmi olyasmiről nincs itt szó, hogy bármilyen gyenge minőségű árút szolgálnánk fel. Nem csak az előbb elmondottak miatt, hanem pusztán kézművesi büszkeségből is. - Így alapjában véve pusztán az emberekbe vetett bizalmamra alapoztam ezt a kijelentésem, de most már emiatt a büszkeségem is ezen forog. - Nevettem kissé zavarban, de magabiztosságom teljében. Ezek az emberek ismernek, és azokat a módusokat használják a termeléshez, amit én magam hoztam ide, a Neulander-torony tövébe. A napjuh, amire igény volt a gyakori métely miatt amit a kiöntő Nordenfluss hozott is az én intézkedésemen keresztül jutott ide. Az oltási módszer, amit a vincellérek használnak, is szintén általam jutott ide. Sejtem én, hogy a kisasszony azt érezheti, hogy valamiféle önérdek irányít engem az emberekkel való barátkozás ügyén, de én tényleg csak mindannyiunk jó érdekét akarom szolgálni. Azt is tudom, hogy ezt az emberek látják, és nem fognak engem cserben hagyni. Magával hozza ez ugyan annak a veszélyét, hogy elárulják Laetitia kisasszonynak, hogy magam is az eke szarvánál voltam, és a munka nehezebb végét ragadtam meg, de itt már nem számított ez sokat. Le kívántam rombolni az ő káros tévképzeteit az emberekkel kapcsolatban, és ezt itt kellett elkezdenem.
Ahogy elhagytuk a tornyot, meg kellett győznöm vendégem testőreit, hogy nem fogja veszély fenyegetni őt ezen rövid séta során, és hogy ha mégis megesne, hát egyrészt Neulander belterületen vagyunk, másrészt magam sem vagyok hitvány kardforgató. Vonakodva ám, de beleegyeztek, így csak a cselédei kísértek minket a ropogósan hideg, de friss november illatú éjszakában. Lépteink puhán estek a zúzott kő útra, és ahogy sétáltunk, megfeleltem a kisasszony kérdésének.
- Pont olyanok, mint magának kimondatlanul is. Persze, hogy értetlenül néznek egy olyan társukra, aki inkább keresi a kézművesek és földművelők társaságát, mint a bálok és fogadások fényűzését. Ezzel szemben nem bánják a munkáimat és támogatnak is. Legalább  addig se nekik kell bánni a vidéki nemesekkel. Derék emberek pedig. - Nevettem egy jót családom ösztönös vonakodásán. Egyfajta hasznos bohóc lehettem a szemükben, de élveztem ezt a helyzetet. Adott egyfajta különös immúnitást a kötelezettségek kellemetlen része alól, míg elősegített saját küldetésem kivitelezésében. Ritka áldott állapot volt ez, le kell szögezni. - Egyébiránt ugyan ezt a kérdést feltehetném a kisasszonynak is: Az ön családja mit gondol a kutatásairól? Mert hogy nem épp konvencionális terület lehet, arra felteszem a fejem egy fő káposzta ellenében.
Ebben is biztos lehettem, mint abban, hogy télre tavasz jön. Alig vizsgálta a testemet, de annál többet érdeklődött a személyemről. Amennyire járatos vagyok az orvostudományban, egy Rotmantelt talán a test és lélek kapcsolata foglalkoztathat valamilyen úton, de most neki volt ideje, hogy feleljen és megbizonyítson erről.

Hagytam, hogy kiüljön a döbbenet az arcomra. Nem bocsájtottak semmit a rendelkezésére, hogy hogy lásson el minket, főképp engem. Ezidáig le voltam nyűgözve a Neulander vendégszeretet láttán, de az, hogy nem szerveztek legalább egy vacsorát a tiszteletemre, ha már bált nem is, és nem egy jól megkomponált ételkóstolóra mentünk, az eléggé kiábrándító volt. Újabb dolog amit sértésnek is vehettem volna… ha nem beszélgettem volna a fürdőben Aurával. Ezen tudás fényében az ügy olybá tűnt, hogy nem az én türelmem próbája volt, hanem a nő szervezőképességéé. Az, hogy kifogástalanul oldja-e meg a feladatot csupán egy teszt lehetett számára a családja részéről. Nem volt okom megnehezíteni a dolgát, és ez volt az egyetlen érv, ami miatt nem tettem szóvá a csalódottságomat. Egyenesen úgy éreztem, hogy ezek után az én tisztem megítélni Aura képességeit, és meg is fogom ítélni minden egyes szavát és minden egyes lépését, hogy elmondhassam, ha kérdezik. Ha tudna erről szigorúnak tűnhetnék, de nem az a vizsgabiztos voltam, akinek az volt az érdeke, hogy megbuktassa a diákot. Az érdekelt, hogy mit tud, nem pedig az, hogy mit nem. Így a zavart, mégis magabiztos nevetésére biccentettem egyet, és egyenes derékkal, méltóságom teljében követtem őt ki a toronyból. Az ajtóban a cselédeim elém szaladtak és a vállamra terítették kedvenc farkasprém kabátomat, és átadtak egy pár bőrkesztyűt és egy elegáns, ám szintén szőrmével bélelt kalapot. Ha parasztokhoz megyünk ha urakhoz, fontos volt az elegancia, a késő őszi hideg éjszakákon pedig még én is vigyáztam, nehogy meghűljek. A mondás, hogy az orvos a legrosszabb beteg nem is lehetne igazabb - ez úgy hiszem közös volt minden Rotmantelben.
Újabb érdekesség volt, ahogyan Aura meggyőzte a testőreimet, hogy ne kövessenek minket. Nem szóltam közbe, szórakoztató volt nézni, és újabb információt tudhattam meg a vámpírnőről, miszerint kiváló vívó volt. Meg kellett jegyeznem, hogy később megkérhessem, hogy adjon néhány leckét. A testmozgás fontos volt, de eddig nem találtam olyan formát, amit méltónak ítéltem volna arra, hogy műveljem. A Neulanderek tőrkardjai viszont elegánsak voltak és kecsesek, olyasféle fegyverek, amiket az én szikéhez és pennához szokott kezeim is szívesen megtanultak volna forgatni.
Így hát megindultunk az éjszakába. Anna és Evelyn tisztes távolságból követtek minket, hogy ott lehessenek, amikor kell, de véletlenül se tudjanak hallgatózni. Az udvari intrikáknak kényes pontjai voltak a cselédek, a nővéreimnek pedig meg voltak az eszközeik arra, hogy kiszedjék belőlük, ha esetleg tudni akartak valamit. Jobb volt hát, ha egyszerűen nem is tudtak volna mit mondani nekik.
A Hold hidegen sütött az utat szegélyező fák levelek nélkül csak fekete, fölből kinyúló csontkezeknek látszottak. Kísérteties volt, amilyennek egy novemberi éjszakának lennie kellett, és végre visszatérhettünk a fontos kérdésekhez is. Ahogyan az várható volt, a család jóhiszemű elnézéssel fordult Aura különös dolgai iránt, de amellett kihasználták, ahol lehetett. Nem is számítottam másra, sőt valószínűleg magam sem tettem volna másképp a helyükben. Már a nyelvem hegyén volt, hogy ezt valamilyen prezentálható formában is megfogalmazzam, mikor érkezett az ellentámadás. Összehúzott szemekkel néztem fel a nőre. Úgy tűnt kettőnk közül nem én voltam az egyetlen, aki figyelt.
- Az én kutatásaim teljesen konvencionálisak.- jelentettem ki. - Nagyrészt az agy feltérképezésével foglalkozom, aminek kiindulása, hogy az idegszövet megsérülésének a pontos helye meghatározza a vele járó viselkedésbeli változást vagy funkcióvesztést. Az ezzel kapcsolatos tudásunk egyelőre hiányos, így a családom örült a választásomnak. - ennél mélyebben nem akartam belemenni a témába, mert aggódtam, hogy azzal untattam volna a társalkodónőmet, vagy ami még rosszabb talán meg sem értette volna. - Ugyanakkor ez fordítva is igaz. Az elme és a psziché diszfunkcionális működése képes megbetegíteni a testet. Hogy egyszerű példával éljek, a hosszú távú, látszólag kezelhetetlen gyomorbántalmak okát nem az ételben kell keresni általában, hanem a fejben. Ugyan ez igaz lehet a veszélyes mellkasi fájdalmakra. Vagy arra, hogy hiába teszünk meg mindent a beteg mégsem akar felépülni valamilyen teljesen közönséges betegségből. - magyaráztam olyan egyszerű nyelvezetet használva, amennyire lehetséges volt. Az arcát vizsgáltam, hogy vajon értette-e amiről beszéltem.

Noha Laetitia kisasszony konvencionálisnak nevezte, egyetlen orvosdoktorról sem hallottam még, aki az elmét helyezte volna a test elé kutatásaiban, így elismeréssel bólogattam amikor elmondta. Végül is nem kellett sokat értenem a medicína tudományához, hogy felfogjam, mi is az ő mesterségének a lényege. Hozzá kell ugyan tennem, hogy nyelvtudásnak nem nevezhető latinos műveltségem meglehetősen nagy segítséget nyújtott azonban a szavak külön-külön történő megértésében.
- Tehát ha le szeretném ezt fordítani Neulanderre... - Kezdtem egy sokat mondó hümmögés után kíváncsi pillantására feleletként. - ...akkor azt kellene mondanom, hogy hiába van egy országnak kiváló berendezkedése, nagy vagyona és jó földje, ha az eszme és  a morál nem megfelelő. Ez pedig a vezető devianciájában keresendő.
Logikusnak tűnt, bár hogy pontosan az agyveleje egy személynek hogyan kormányozhatta a testét, az igen nagy misztérium maradt számomra. Azonban nekem is voltak olyan emlékeim, ahol a fején lórúgást szenvedett illető megbolondult az esemény után, így még tapasztalathoz is tudam kötni a dolgokat. Azt is megmagyarázta ez, hogy miért kellett orvosnak lenni ezen inspekciókhoz, hiszen máskülönben nem lennének meg az eszközök és a felkészültség az agy tényleges megvizsgálásához. Jót nevettem azon, hogy épp a fejem ajánlottam a fogadás témájául.
- Hát, ha ez konvencionális, akkor hát a fejemtől elbúcsúzhatom. Csak arra kérem, hogy akkor vágja fel, amikor már nincs a nyakamhoz csatolva. - Tréfálkoztam. Így igazából érthető is volt, hogy miért hozzánk lett kirendelve, hiszen mi magunk vagyunk talán azok a vámpírok, akik legtöbbet foglalkoznak az akarat és az elme fölötti uralkodással. Ahogy az emberek betértek hajlékaikba a hideg elől, számomra otthonos füst szaga töltötte be a levélér-szerű keskeny utcákat, akaratlanul is mosolyt csalva az arcomra. A kisasszony kutatása számos életet segíthet meg, ha jól használják fel. Számos olyan özvegyet ismertem, aki majdhogynem belesorvadt testileg is férje vagy gyermeke elveszítésébe, vagy épp olyan öreg bakát, akik éjszaka álmukból fel-felriadtak a frontvonalon szerzett emlékek hatására, és bele is haltak hamar az álmatlanságba. Felbecsülhetetlen értéket képviselt ez a terület, és tőlem se állt messze. Elgondolkodva néztem fel a csillaghűs égbolt szurokszín boltozatára.
- Mit szólna hozzá, ha összedolgoznánk? Talán a megfogható részéről kevesebb, de a kézzel nem tapintható elméről nekem is széleskörű ismeretem van. Nevelőm meg lelkész volt, és igen sokat mesélt nekem ezekről a mesterségekről. Ön sok tudásra tenne szert mellettem, meg sok emberrel is találkozhat a munkám során, míg én olyan módszereket ismerhetek meg, amivel segíthetem a számomra kedves közemberek életét. Mindketten gyarapodunk.
Ugyan azt bízták rám, hogy járjak a kedvébe és kalauzoljam tartózkodása során, nem gondolom, hogy bármelyikünk családja bánná a jó együttműködést, főként, hogy mindkettőnk mesgyéjéről van itt szó. Hanemhogy a dolog sokkal inkább Laetitia kisasszonyon múlt leginkább. Tudtam, hogy mennyire tartózkodnak egyes kutatók a találmányaik megosztásával, félvén attól hogy esetlegesen valaki elveszi tőlük azoknak az ideáját, és sajátjaként prezentálja. Csak reménykedhettem, hogy rám nem ilyen szemmel tekint, vagy ha igen, akkor esetlegesen sikerül ezt orvosolnom a közeli jövőben. Legeslegrosszabb esetben pedig hát engem is a viselkedéstani kísérleteinek alanyaként kezel, de legalább szerezhetek valamiféle tálentumot a kívánt területen. Azt meg különösképp is élvezném, hogy végre egy velem egykorú, hasonló rangú fajtársam lehetne kompániám utazásaim során a megszáradt öreg arisztokraták, vagy épp a felfuvalkodott Erhard bátyám-féle ficsúrok helyett.

Értékeltem az igyekezetét, hogy próbálta megérteni és a maga szótárára fordítani amiket a kutatásomról meséltem neki, noha a hasonlata kicsit rozoga lábakon állt. Ez viszont már az én felfogásom hiányosságaiból fakadhatott. Olyasmi, hogy eszme és morál nem igazán létezett számomra. Tisztában voltam a szavak szótári jelentésével, de sikamlós hártyákként csúszott ki az ujjaim közül a mögöttes tartalom. Számomra csak a tudás megszerzésének a vágya létezett, és hogy ezt hogyan művelhetem a leghatékonyabban, majd hogyan adhatom tovább, hogy beleépüljön az egyetemes ismereteink közé. Ez minden Rotmantellel így volt azt hiszem. Ezen kívül pedig maradt a kérdés, hogy mi az ami pihentet és szórakoztat azokban az órákban, amikor már fáj a kezem az írástól és kifolyik a szemem az olvasástól. Ezt a litániát nem akartam előadni Aurának, mert teljesen felesleges lett volna. Egyelőre úgy láttam, hogy létezett egy olyan ideális világ a fejében…
Jegyzetmargóra odaírni, hogy lehetséges hajlam a tévképzetes elmebajra
… amiben még sokat számított az a bizonyos eszme, annyira hogy akár betegnek is tarthat miatta egy királyságot.
- Mondhatjuk így is. Vagy úgy is, hogy a király szabadidejében uralkodás helyett fakacsákkal játszik a fürdőkádban. - ez a hasonlat mégiscsak helytállóbbnak tűnt. Hiszen ilyenkor az elme megszűnt ellátni a valódi feladatainak nagyrészét… De ez nehéz volt. Pontosan azért, mert az agy egészen egyedi struktúra volt az emberben, és még nem sikerült megfejteni a titkait. hiszen arra is csak nemrégiben jöttünk rá, hogy a szív kereingteti a vért az erekben, és nem ő a lélek lakóhelye. Az agyának felajánlására felkacagtam. Arra gyanakodtam, hogy mint oly sokan, ő is henteseknek nézett minket, pedig annyi kutatási terület volt, annyi betegségnek a leírása, mint égen a csillag. Ami szokatlan volt, az a megközelítésem, hiszen szóba kellett állnom a betegeimmel ahhoz, hogy mintát gyűjthessek. A nagy mintaszám pedig elengedhetetlen volt ahhoz, hogy kirajzolódjanak a mintázatok, amik a megoldás felé vittek.
- Nagyra értékelem a felajánlását. Megígérhetem magának, hogy nem fogom felboncolni az agyát ameddig életben van. - ez után reménykedtem benne, hogy mire meghal kifejleszt néhány igazán érdekes elmekórt, aminek lenyomatait megtalálhatom majd esetleg az agyszövetben. Jelenlegi ismereteim alapján úgy véltem, hogy Aurának minden esélye meg volt erre, amellett, hogy már most is érétkes alanynak számított. Csomópont lehet a mintázatban.
Rövid ideig csöndben lépkedtünk egymás mellett. Csupán a cipőm sarka koppant meg néha a murva egy-egy nagyobb kövén. Újra éreztem a tenger folyamatos zúgásának a hiányát. Itt minden olyan csöndes és nyugodt volt. Reméltem nyáron már otthon leszek, hogy a telihold alatt pikniket rendezhessünk a nővéreimmel a tengerparton és megmártózhassak a fekete hullámok között.
Gondolataim közül Aura szakított ki, visszarántva a jelenbe. Gyanakodva mértem végig. Nem akartam elhinni, hogy önként és dalolva nyújtotta felém, amit akartam, anélkül, hogy manipulálnom kellett volna, vagy hatszor körbejárnom a témát minden féle rejtett módszerrel.
Dolgozzunk össze.
Csak így. Egyszerűen. A kollaboráció mindig is nehéz dolog volt két tudós között, mindenki erőltette a saját elképzeléseit és féltékenyen őrizte a vér és vereték árán megszerzett eredményeit. Aura azonban nem volt orvos és nem volt tudós sem. Neulander diplomata volt, valószínűleg leendő módszereim alkalmazója és tesztelője, nem publikálója. Ahogyan elmondta. Nem tudtam hova tenni ezt a nyíltságot, ami látszólag mentes volt minden ármánytól, és ettől csak még veszélyesebbnek tűnt.
- Jól van. - közöltem egyszerűen hűvösséget tettetve, mikor ujjonganom kellett volna. - Maga elvisz oda, ahova megy, én meg adott esetben elmondom a megfigyeléseimet.
A kór gyökereinek a felismerése csak azon múlt, hogy mennyire gyorsan raktam össze a kirakós darabkáit. A megoldása… Az már keményebb dió volt. Az esetek többségében őszintén szólva a megoldás érdekelt legkevésbé. Ameddig nem járt túl nagy erőfeszítéssel, addig megosztottam a közelállókkal a javaslataim, amit vagy megfogadtak, vagy nem, de tovább már nem az én dolgom volt. Amit Aura akart, az viszont már erőfeszítés volt… de ugyanakkor értékes kiegészítése is a tanulmánynak.
- De úgy döntöttem másféle ismeretekre is szert akarok tenni, ameddig itt vagyok. A testőreimnek említette, hogy ahogyan ön fogalmazott „nem hitvány vívó”. Szívesen megismerkednék a mozgás ezen formájával. Ezen kívül a Neulanderekről az a hír járja, hogy jeleskednek a sólymászatban, ahol a madarat néha sárkánygyíkokra cserélik. Olyan úri sportnak tűnik, amit szintén szívesen kipróbálnék.- jeleztem az igényeimet, hogy ne higgye, hogy könyvek felett fogok görnyedni egész nap, amikor éppen nincs megoldandó diplomáciai ügylet. Persze reméltem, hogy többeket is megismerhetek, és lesz majd más társaságom is, de ha Aura nem akart velem vívni és sólymászni, legalább úgy gondoltam tud valakit ajánlani, aki kiváló és méltó arra, hogy bevezessen ezekbe a sportokba.

Örömmel nyugtáztam, hogy Laetitia kisasszonynak is jutott annyi a józan észből, hogy fel tudja mérni egy sikeres kollaboráció lehetőségét - már ha ezt épp nevezhetjük tudós emberek közötti együttműködésnek.  Akaratlanul is elmosolyodtam az előttünk álló lehetőségek képzetére, meg annak a gondolatára, hogy végre etéren is egy szakemberrel dolgozhatok együtt. Kiváló volt a tanárom ugyan a sólymászat és a kardforgatás mesterségében, de az elme világa egy olyan hely volt, ahová csak megfelelően képzett tudósok léphettek a biztos siker lehetőségével, és Laetitia kisasszony pont egy ilyen kutató volt. Már csak a tapasztalata hiányzott, ami meg mostmár az én becsületemen múlt.
A második felvetésére viszont elgondolkodva hümmögtem. Legelőször is, bár ezt el nem mondhattam ugyan, de csekély módon zavart, hogy úri sportnak gondolja a két legnemesebb művészetünket, ami az életünket hivatott oltalmazni. A tőrkard használata még kevésbé is tartozott a számunkra ily' módon szentnek tartott tevékenységek közé, de a sólymászat egy egészen más kategóriába tartozott. Sokszor láttam, amint ezek a madarak egyfajta meghosszabbításként működnek a családunk idősebb tagjainál, mind tudati, mind testi szinten. Ha pedig valakiket a mágia ilyen szorosan összeköt egy tudat alatti szinten, azt szinte káromlás sportnak hívni. Le is hunytam a szememet gondolkodást színlelve, nehogy egy meggondolatlan momentumban egy véletlen fagyos pillantást küldjek vendégünk irányába. Sejtem, ő sem fogadná kitörő örömmel, ha mondjuk én nevezném "érdekes látványosságnak" a vérmágiájukat.
Lélegeztem egy nagyot mélyen, és hagytam, hogy a beáramló levegő lehűtse a formálódó indulataim. Kihúztam magam, majd ismét felnéztem a fagyos holdra. Nem valószínű, hogy tudatában volt sértésének, ami sokat javított a helyzeten. Túlreagálás lett volna felhozni ezt neki pont ezért, és szinte hallottam lelki füleimmel jó nevelőm örökérvényű szavait: "Aura, fújd ki magad, és nézd meg kívülről a helyzetet! Akart ő neked ártani?" Ezt a nyomvonalat követve bizonyos, hogy nem. A vendégünk volt, nyilvánvaló, hogy érdeklődött. Jó pont, hogy "nemes" jelzővel illette a művészeteink, így hát nem is volt okom alapjában véve elutasítani az őszinte kérését. Ha meg már tanult ezekről, hát a legjobbaktól kell, hogy tegye, azok meg mi lennénk. Elgondolkodva néztem a Nordenflussból ideszórt hordalékkőre a lábunk alatt, majd bólogattam egy párat.
- Miért is ne. A képességeim a tőrvívás terén valóban nem hitványak, és bár nem nevezném magam a lovagi tudományok legmélyebb ismeretei tudósának, az alapokkal megismertethetem önt szívesen. Készüljön fel azonban, nem lesz könnyű, és addig fogunk gyakorolni, amíg a kimerültségtől térdre nem rogy. - Azt nem tettem hozzá ugyan, hogy ez nyilvánvalóan hamar meg fog történni, hiszen ha felsejlett előttem Laetitia kisasszony mezítelen teste - míly' különös, hogy alig két órája ha ismerem, és ez a legemlékezetesebb dolog róla - igen sok aggodalomra ad okot a szükséges izmok nagymértékű hiánya. Ez azonban idővel sokat változhat, hanem addig elég keserves lesz ez a trenírozás. - A sólymászat viszont más fajta felkészültséget igényel. Valamint el is kell napolnunk egy kicsit, ugyanis a család szakértői még mindig a különleges nevelését végzik Zephyrnek, a társamnak, és nem adják vissza, csak egy négyezer váltós letéti díj ellenében. - Sóhajtottam szomorúan kissé csípkelődő, de hűséges társam keserű sorsán. Gyakorlatilag amint elsőnek jelentkeztem a családnál elvették "inspekció" címszóval, és azóta csak heti kétszer láthatom, csekély időre. Rendkívül hiányzott, és lázas munkával igyekeztem, hogy elegendő fundamentával rendelkezzem kiváltásához. De ennek az ideje még nem most volt.
Időközben megláttam a célunk lélekmelengető, családias fényét, ami egy takaros parasztház kis ablakain szűrődött ki. Heimdall Zwischenburg gazda lakhelye volt az, akivel igen jó barátságban voltam, és mindig készségesen vállalta, hogy kipróbálja a mezőgazdasági kísérleteimet. Jelenleg ugyan nem tartózkodott itt, lakodalomban volt a bátyjánál Karolusburgban, de a felesége, Marta néni otthon volt, és tudtam, hogy az örökké mosolygós gazdasszony most is szívesen lát majd minket. Előre mutattam hát az alig pár háznyira lévő épületre.
- Lassacskán megérkezünk. Tisztelettel kérem a kisasszonyt, hogy bármit is tapasztal, fogadja azt megértéssel és olyan jó szívvel, mint ahogy azt önnek adják majd. Istenfélő emberek lévén a szeretet parancsolata szerint élnek itt, így nem lehet nagy zűrzavar mondjuk. - Mosolyodtam el a jólelkű barátaim gondolatára, majd meggyorsított léptekkel vezettem a kisasszonyt a bejárathoz.

Fogalmam sem volt, mit gondolhatott valójában. Aura hallgatása azt feltételezte, hogy alaposan átgondolta, hogy mit mondott ki és mit tartott meg magának, a kérdés már csak az volt, hogy azért, mert nem tudta megfogalmazni a gondolatait, vagy csak nehezen, vagy azért, mert valamit nem megfelelően fejeztem ki. A válaszának egyszerűsége végül okot adott gyanakodni, hogy valami talán nem tetszett neki, noha ötletem sem volt, hogy mit kifogásolhatott a kérésemen.
- Az alapok egyelőre megfelelőek lesznek. Nem ringatom magam olyan illúziókba, hogy Veronia következő párbajhősévé válhatok.
A burkolt figyelmeztetésén, hogy nehéz lesz nem csodálkoztam. Az izmaim valóban nem voltak túlságosan edzettek, a mozgás nálam kimerült a bálokon járt összetáncok koreográfiájának betanulásában. Keringő, négyes és körtáncok, minden olyasmi, amire szükség lehetett, hogy ne hozzak szégyent a nevemre. Illetve néhányszor lovagoltam is, mert sokaktól hallottam, hogy egy hosszú vágta a lehető legjobb módszer a gondolatok kiszellőztetésére. Nekem ezen a téren a zene jobban bevált. Aura viszont edzett volt, izmosabb is mint egy hölgytől illendő lett volna, így biztos voltam abban is, hogy az állóképessége messze meghaladta az enyémet. Az állóképessége, de nem a kitartása. Az utóbbi nagyrészt fejben dőlt el, és nem szoktam kudarcot vallani. Ha nem lettem volna kitartó ami a kutatást illette, akkor nem jöttem volna el egészen idáig ahhoz, hogy jól műveljem.
A sólymászat viszont már nehezebb kérésnek látszott. Nem gondoltam volna, hogy ez ennyire komoly ügy a Neulandereknél, mikor a vidéki embernemesek is művelik, legalábbis úgy hallottam. Az összeg hallatán elkerekedett a szemem.
- Négyezer váltó? Ilyen drága volna a tartása ameddig megvizsgálják? Tán drágakövekkel etetik?
A nővéreim egyetlen éjszaka alatt ennek az összegnek a kétszeresét is el tudták költeni, de így, hogy volt szerencsém ideúton látni mennyibe került egy éjszaka egy patinásabb fogadóban és mennyibe egy közepes szerénységű vacsora kezdtem érezni, hogy az a négyezer váltó bizony sok pénz. Hisz Aura még csak nem is újonnan akarta megvenni a sólymát, hanem a sajátját szerette volna viszontlátni.
- Mindenesetre sajnálom, és ebben az esetben türelemmel viseltetek, ameddig vissza nem kapja. - valójában kölcsönözhettem volna neki, bőven telt az összegre, de valamiért az eddigi jellemrajza alapján úgy sejtettem, hogy ha a becsületébe nem is, de a büszkeségébe mindenképpen belegázoltam volna az ajánlattal. Ezek után bele sem mertem gondolni, hogy egy külsősnek mit kellett kiállnia ahhoz, hogy esetleg sólymot vagy sárkánygyíkot vegyen a Neulanderektől, már ha ez egyáltalán lehetséges volt. Ezek után el tudtam képzelni, hogy idegeneket még az állatok közelében sem engednének.
Aura ekkor egy házikóra mutatott. Apró volt, nagyon apró ahhoz képest, amihez szokva voltam, a teteje ácsolt fából volt a falát pedig éppen csak lemeszelték, ám ablakéban gyertya meleg fényes pislákolt. Ahogy közeledtünk, a levegőt megtöltötte az égő fa illata, amivel fűtöttek a csípős őszi estéken. S már meg is kezdődött az okításom… Méghozzá olyan kifejezésekkel, amik számomra teljességgel idegenek voltak.
„Fogadja olyan jó szívvel, ahogyan adják.” - hogyan lehetett valamit jó szívvel fogadni? Hogyan nézett ki egy jó szív? Hogyan mutathattam meg, hogy tökéletes ütemben vert aritmia nélkül és nem volt sem megnagyobbodva, sem nem összezsugorodva sem a fal, sem pedig az üregei? Aztán itt volt ez a másik. A szeretet parancsolata. Sejtettem, hogy ez valami olyan dolog lehetett, amit a templomban magyaráztak el a híveknek. Csakhogy én nem voltam hívő. Isten létezése és az ereje már számtalanszor megmutatkozott a világban. A létezése tény volt, amit tudtam, de nem hittem ennél többen. Hiszen akkor azt kellett volna hinnem, hogy mi vámpírok csapások voltunk erre a világra, a létünk és az életformánk pedig büntetés. Ha így volt, hát keblünkre öleltük a kárhozatot és szépséget leltünk abban, aminek kínnak kellett volna lennie. Ebbe viszont nem fért bele az a bizonyos „szeretet parancsolata”, amit Aura úgy próbált meg előadni, mintha nem lett volna a lényünktől teljesen idegen. Az a parancsolat nekünk csak az Ordo Malleus fűrészes kardjait hozta, a papok fénye hólyagos, fájó égést a bőrön. Ha Istenfélők voltak és a parancsolatai szerint élte, akkor egyáltalán nem kellett volna vámpírokat kiszolgálniuk.
- Ezt nem értem. Arra kér, hogy viselkedjek tisztelettel az egyszerű emberek felé, és köszönjem meg amit adnak? Mert ha ennyi, arra erőfeszítés nélkül képes vagyok, ám ha ennél többről van szó, akkor szükségem lenne további instrukciókra is. - néztem rá tekintetemben gyanakodással.