Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
Név: Meinard Wittenbrink
Faj: Ember
Frakció: Északi királyság
Kaszt: Katona
Nem: Férfi
Kor: 30 év
Kinézete:
Barna hajam vállamig omlik le, s egyáltalán nem szokásom összefogni, mint a nemesi származású nők teszik. Kicsivel magasabb vagyok az átlagos északi társaimnál, amit különösebben nem bánok. Arcom mozgása a különböző lelkiállapotom fejezi ki, amit nem tudok, s nem is szeretnék palástolni mások előtt. Kékeszöld tekintetemmel figyelem a körülöttem zajló események sorozatát, vagy nyílt terepen a távolról közeledő esetleges veszedelmet. Szakállas vagyok, amivel elég időt töltök, hogy rendesen nézzen ki. Kisugárzásom elenyésző másokhoz képest, kerülöm a túlzott feltűnést. Nem vagyok egy mackós alkat, aki naponta medvékkel verekszik a hal eledelért, ám gizda sem vagyok, akitől sajnálják az ennivalót. Enyhén barnult bőrrel rendelkezem, hála a nap „simogató melegének”.
Távol áll tőlem a szép öltözködés, sokkal fontosabbnak tartom célnak megfelelő öltözködést. Több zseb, könnyed mozgás karnak vagy lábnak, attól függően melyik testrészről beszélünk. Színek tekintetében inkább a sötétebb színeket kedvelem. Például a feltünést keltő fűzöld, inkább mélyzöld, barna és a sötétkék.
Jelleme:
Milyen vagyok? Olyan, mint mindenki más. Egy kellemes északi dallam, néhol nem odaillő hangokkal. Szerintem jobb, ha az elején tisztázzuk, hogy ne várj tőlem világot megváltó hosszadalmas monológokat. Ha mégis, akkor jobb ellenőrizned az alkohol mennyiségét. Figyelek a környezetemre, attól függetlenül, hogy valakit kitüntetek a sok közül. Könnyen segítek azoknak, akik rászorulnak, ezzel egy időre félrelökve saját céljaim. Erősségeim közé tartozik, hogy nem kések el sehonnan sem. Könnyen tájékozódok ott, ami előtt már láttam térképet, vagy másféle rajzot. Nem vagyok egy gyors tanuló, inkább az időnként fellángoló, de lassabban felejt. Szeretek elmélyülni egyes dolgokban, hogy mélyebb ismeretekre, vagy tudásra tegyek szert. Gondot okoz mások érzelmeinek megértése, vagy testbeszéde. A cinizmust és szarkazmust nem értem.
Előtörténetem
A hamis múlt
Kinn a természetben születtem, Saltfjellet erdejében. Kedveset tudok elmondani mindkét szülőmről, mert az élet nem adott több időt nekünk. Anyámról annyit tudok, hogy valami szökött nemesi nő, aki édesapámmal tartott. A világra hozatalomba belehalt, így apámra maradtam. Idegen arcok, felkavaró szagú nők és szavak sokasága ölelt körbe, minden egyes nap. A világ folyton változott körülöttem, mert úton voltunk: MENEKÜLTÜNK. A legszebb látvány én lehettem, ahogy ruhába bugyolálva tekintettem a fenti milliónyi fényre. Ki az apám? Egy zsoldos, akinek sikerült egy nemeskisasszony öléhez eljutnia, amiből én lettem. Sokszor lehettem éhes utazáskor, s ezen bánatomat sírásban öntöttem ki. Szerintem az apám idegeire mentem, sőt miattam nem lehetett rejtőzködni az üldözőink elől. Meddig ment ez a menekülés? Carolusburg-i nyári éjszakáig, ahol menekülés közben odanyomott egy idegen nőnek. Akkor láttam utoljára apámat, egyben akkor kerültem egy szegény családba, gyermekáldásként. Nem volt más hátra, mint magamba szívni az anyatejet. Egy szerény, takarított és takaros otthonba kerültem. Utaztam én a pótanyámmal, amerre csak vitt bennünket. Ki a földekre kapálni, ahol pót apám dolgozott. Megismerkedtem pár állattal, mint a kacsákkal, libákkal, tyúkokkal és kutyákkal. A világ már akkor érdekelt, s indulni is akartam felfedezni, ám ahelyett csupám a kezem és lábam kalimpált a levegőben. Ha elfáradtam, akkor egyszerűen elaludtam, s a világgal nem törődtem. Kis szunditás után újult erővel láttam neki a világ felfedezésének. Meinard…Ez az én becsületes nevem, amit a nevelőim adtak. Legkisebb gyermekként nem igazán vágytam a nővérem és bátyám társaságára, inkább megelégedtem a saját társaságommal. Nem mondom azt, hogy nem próbáltam becsatlakozni hozzájuk, mikor gallyakkal játszottak kardozósat. Legtöbbször a következő szavaik voltak rá: még kicsi vagyok és nekem nem szabad. Egy darabig erőlködtem, majd látva eredménytelen a meggyőzésem, akkor végleg felhagytam a társaságuk keresésével. Inkább mikor senki sem látott, akkor próbáltam egyedül kiélni ezen vágyaim. Magányos perceimben a legváltozatosabb elképzelt dolgokkal harcoltam, legyen az egy kóbor kutya, vagy két utcával arrébb található péknek a fiával. Történt egyszer, hogy nagyon megbántott, de nem tehettem semmit, mert nagyobb és erősebb volt nálam. Próbáltam jófiú lenni, s nem szüleim fejére hozni a bajt a két testvéremmel ellentétben. Oda mehettek játszani, ahová csak akartak. Meg akartam nőni, hogy én is nagyobbnak tűnjek és mehessek velük.
Élelmesek és nem élelmesek
Örültem a 6 éves koromnak, s bíztam abban, hogy mostantól én sem maradok ki a jóból. Magyarán mehetek oda, ahová csak szeretnék. Kapok pénzt, amit majd felhasználhatok. Egyáltalán nem így történt, mert testvéreim mindent feléltek. Rám maradt a feladat, hogy ott segédkezzek a nevelőimnek, ahol csak tudok. Ők ketten rendszerint a zsoldossal voltak, akit megfizettek a kevéske összegyűjtött pénzből. Nekem csak annyi jutott, hogy olykor a szemem sarkából ellessek egy-egy mozdulatot, majd szabad időben egyedül gyakoroljam. Az idő haladtával beletörődtem, hogy csak rám hárul a munka, míg a másik kettő jól érzi magát. Nehéz sorsom volt, de nem panaszkodtam. Ha mégis, akkor magamban duzzogtam. Mi volt a legrosszabb esemény? Hogy mikor mindketten betöltötték a 14-et, akkor ezzel a zsoldossal tartottak világot látni. Se szó se beszéd, igazából el sem köszöntek tőlünk. Én személy szerint nem bántam, hogy elmentek, így otthon minden olajozottan működött. Első érdeklődési köröm az olvasás és írás tudománya volt. Legfőbb oka, mert a városban mindenfelé voltak irományok. A szüleim ebben nem tudtak segíteni, s egy írástudó ember sem akart engem tanítani. Emlékszem még az utolsó tanító szavaira: „Koszos paraszttal nem foglalkozom”. Így vettem fel az elképzelt ellenfeleim közé az írástudót. Hamar elrepült az idő, s mire észbe kaptam, akkor 14 éves lettem. Szüleim ekkor mesélték el nekem, hogy én igazából nem az ő gyerekük vagyok. Ez mélyen szíven ütött, mert én pedig abban a hiszemben voltam ők az igaziak. Egy világ dőlt meg bennem, s sok álmatlan éjszakát szült nálam. Végül úgy döntöttem, hogy elindulok megkeresni őket, bárhol legyenek a nagy világban. Félretett pénzemből útnak indultam. Izgalmasnak tűnt, újdonságokkal kecsegtetőnek, valamint veszélyesnek. Elhagyni a megszokott otthon melegét, s csupán magadra számíthatsz baj esetén.
Én és a világ
Az idegenek nagy részével nem mertem kezdetben beszélgetni, csupán arra a megérzésemre hagyatkoztam, hogy ha nem bánt, akkor jó ember lehet. Nem voltam mindig sikeres, mert valahonnan egyből elküldtek, semmi magyarázat nélkül. Máshol meg hahotázva nevettek rajtam, miközben a legfinomabb italokat itták. Nem értettem őket, s ez engem aggasztott egy darabig, majd feladtam a megértését. Szeretem a sózott hal illatát, vagy ha sülve van. Ennek köszönhetően távolról már éreztem mindig, ha kikötő közelébe értem. Nem tudom, hogy mitől van, de mindenképpen megnyugtató számomra. Legnagyobb ellenszenvet a borostyán szaga váltja ki belőlem, főleg ha valaki dohányzik. Ami igazán érdekelt, hogy élőben két férfi fegyveres harca, hogyan zajlik. Gyakran összegyűlt tömegben nyomakodtam előre, hogy utána lélegzet visszafogva nézzem két ember küzdelmét. A mozdulataikat mindenképpen megjegyeztem, utána pedig gyakoroltam a láthatatlan ellenségeim segítségével. Hamar elfogyott az a pénz, amit mindig félreraktam. Más kiutat nem találtam, mint beállni vándor mutatványosok közé. A befogott állatokkal foglalkoztam, élelmet és italt adva az állatoknak. Észak vidékeit jártuk. Ingyen szállásom volt a szabad ég alatt, az ennivalót egy fura korombéli lánynak köszönhettük. Megismerkedtem vele, akit Inga-nak hívtak. Tőlem két évvel idősebb, s csinos. Próbáltam neki segíteni, ahol tudtam, azonban csak barátok maradtunk. 4 év a vándor mutatványosoknál rádöbbentett arra, hogy újra útra kellene indulnom, hogy rátaláljak a szüleim nyomára. Elbúcsúztam tőlük, egyben Ingától.
a legközelebbi faluban volt egy fellángolásom egy falubeli leányzóval. Hamar kiderült, hogy ő már foglalt, s jobban teszem ha távozom. Egy nemes fia vetett rá szemet, nem törődve a szülői szigorral. Addig fajult a ficsúrral a dolog, hogy párbajra kihívott engem, ami rosszul sült el az ő szempontjából. Hasba szúrtam, hogy utána lassan vérezzen el. Ez az első tettem, amire nem vagyok kifejezetten büszke. 2 évig, nem mertem egy faluban sem megszállni. Attól tartottam, hogy keresnek engem, s a vérem szeretnék ontani. 6 évig vadonban éltem, ami pontosan megtanította átvészelni a nehéz időszakokat. Utazásom során megismerkedtem Leopolddal, a félkarú fegyvermesterrel. Segítettem őt, cserébe megmutatta, hogy miként válhatok eggyé a gyilkos eszközömmel. A tanítása és meglátásai feljavította a fegyveres ügyességemet, utána következetesen egy fél órával többet áldoztam fel a napjaimban, hogy jobban elmélyüljek a kardforgatás tudományában. Közös napjaink nem tartott örökké, mert őt elhívták messzi délre. Én azután fogalmaztam meg magamban, hogy az igazi szüleimet felesleges keresni, mert sosem fogom őket megtalálni.
A közeli múlt
30 évesen tértem vissza Carolusburgba, abban a reményben, hogy sikerül végre megtalálnom a helyem Veronia világában. Leitner család keresett egy talpraesett testőrt egy eseményre, így jelentkeztem rá. A megannyi jelentkező közül én kerültem ki győztesen, holott egyedül nekem nem volt rangom. Volt közte városőr, nemes ifjonc, zsoldos és háborús veterán. Kiderült, hogy egy bálon kell vigyáznom a fiatalabbik Leitner kisasszonyra, hogy nehogy valaki nekitámadjon. Több részletet nem árultak el nekem. Az este végül jól sikerült, de én nem éreztem magamnak azt a világot, amit a nemesek magukénak tudhatnak. Másnap megkaptam a fizetségem, azzal el is búcsúztam örökre a Leitner családtól… Nem sokkal utána úgy döntöttem, hogy Azrael elveszett kardját szeretném megtalálni. Nem volt nehéz belefognom ebbe, mert nyitott füllel jártam az utcákat, hogy egy-egy információ morzsát elcsípjek, aztán utána nézzek a valódiságának. Eddig nem jártam sikerrel. Másik nagy álmom, hogy egy egyedi kardot csináltassak magamnak, ami egy kardját és szolgálatait áruló férfihoz illik.
Faj: Ember
Frakció: Északi királyság
Kaszt: Katona
Nem: Férfi
Kor: 30 év
Kinézete:
Barna hajam vállamig omlik le, s egyáltalán nem szokásom összefogni, mint a nemesi származású nők teszik. Kicsivel magasabb vagyok az átlagos északi társaimnál, amit különösebben nem bánok. Arcom mozgása a különböző lelkiállapotom fejezi ki, amit nem tudok, s nem is szeretnék palástolni mások előtt. Kékeszöld tekintetemmel figyelem a körülöttem zajló események sorozatát, vagy nyílt terepen a távolról közeledő esetleges veszedelmet. Szakállas vagyok, amivel elég időt töltök, hogy rendesen nézzen ki. Kisugárzásom elenyésző másokhoz képest, kerülöm a túlzott feltűnést. Nem vagyok egy mackós alkat, aki naponta medvékkel verekszik a hal eledelért, ám gizda sem vagyok, akitől sajnálják az ennivalót. Enyhén barnult bőrrel rendelkezem, hála a nap „simogató melegének”.
Távol áll tőlem a szép öltözködés, sokkal fontosabbnak tartom célnak megfelelő öltözködést. Több zseb, könnyed mozgás karnak vagy lábnak, attól függően melyik testrészről beszélünk. Színek tekintetében inkább a sötétebb színeket kedvelem. Például a feltünést keltő fűzöld, inkább mélyzöld, barna és a sötétkék.
Jelleme:
Milyen vagyok? Olyan, mint mindenki más. Egy kellemes északi dallam, néhol nem odaillő hangokkal. Szerintem jobb, ha az elején tisztázzuk, hogy ne várj tőlem világot megváltó hosszadalmas monológokat. Ha mégis, akkor jobb ellenőrizned az alkohol mennyiségét. Figyelek a környezetemre, attól függetlenül, hogy valakit kitüntetek a sok közül. Könnyen segítek azoknak, akik rászorulnak, ezzel egy időre félrelökve saját céljaim. Erősségeim közé tartozik, hogy nem kések el sehonnan sem. Könnyen tájékozódok ott, ami előtt már láttam térképet, vagy másféle rajzot. Nem vagyok egy gyors tanuló, inkább az időnként fellángoló, de lassabban felejt. Szeretek elmélyülni egyes dolgokban, hogy mélyebb ismeretekre, vagy tudásra tegyek szert. Gondot okoz mások érzelmeinek megértése, vagy testbeszéde. A cinizmust és szarkazmust nem értem.
Előtörténetem
A hamis múlt
Kinn a természetben születtem, Saltfjellet erdejében. Kedveset tudok elmondani mindkét szülőmről, mert az élet nem adott több időt nekünk. Anyámról annyit tudok, hogy valami szökött nemesi nő, aki édesapámmal tartott. A világra hozatalomba belehalt, így apámra maradtam. Idegen arcok, felkavaró szagú nők és szavak sokasága ölelt körbe, minden egyes nap. A világ folyton változott körülöttem, mert úton voltunk: MENEKÜLTÜNK. A legszebb látvány én lehettem, ahogy ruhába bugyolálva tekintettem a fenti milliónyi fényre. Ki az apám? Egy zsoldos, akinek sikerült egy nemeskisasszony öléhez eljutnia, amiből én lettem. Sokszor lehettem éhes utazáskor, s ezen bánatomat sírásban öntöttem ki. Szerintem az apám idegeire mentem, sőt miattam nem lehetett rejtőzködni az üldözőink elől. Meddig ment ez a menekülés? Carolusburg-i nyári éjszakáig, ahol menekülés közben odanyomott egy idegen nőnek. Akkor láttam utoljára apámat, egyben akkor kerültem egy szegény családba, gyermekáldásként. Nem volt más hátra, mint magamba szívni az anyatejet. Egy szerény, takarított és takaros otthonba kerültem. Utaztam én a pótanyámmal, amerre csak vitt bennünket. Ki a földekre kapálni, ahol pót apám dolgozott. Megismerkedtem pár állattal, mint a kacsákkal, libákkal, tyúkokkal és kutyákkal. A világ már akkor érdekelt, s indulni is akartam felfedezni, ám ahelyett csupám a kezem és lábam kalimpált a levegőben. Ha elfáradtam, akkor egyszerűen elaludtam, s a világgal nem törődtem. Kis szunditás után újult erővel láttam neki a világ felfedezésének. Meinard…Ez az én becsületes nevem, amit a nevelőim adtak. Legkisebb gyermekként nem igazán vágytam a nővérem és bátyám társaságára, inkább megelégedtem a saját társaságommal. Nem mondom azt, hogy nem próbáltam becsatlakozni hozzájuk, mikor gallyakkal játszottak kardozósat. Legtöbbször a következő szavaik voltak rá: még kicsi vagyok és nekem nem szabad. Egy darabig erőlködtem, majd látva eredménytelen a meggyőzésem, akkor végleg felhagytam a társaságuk keresésével. Inkább mikor senki sem látott, akkor próbáltam egyedül kiélni ezen vágyaim. Magányos perceimben a legváltozatosabb elképzelt dolgokkal harcoltam, legyen az egy kóbor kutya, vagy két utcával arrébb található péknek a fiával. Történt egyszer, hogy nagyon megbántott, de nem tehettem semmit, mert nagyobb és erősebb volt nálam. Próbáltam jófiú lenni, s nem szüleim fejére hozni a bajt a két testvéremmel ellentétben. Oda mehettek játszani, ahová csak akartak. Meg akartam nőni, hogy én is nagyobbnak tűnjek és mehessek velük.
Élelmesek és nem élelmesek
Örültem a 6 éves koromnak, s bíztam abban, hogy mostantól én sem maradok ki a jóból. Magyarán mehetek oda, ahová csak szeretnék. Kapok pénzt, amit majd felhasználhatok. Egyáltalán nem így történt, mert testvéreim mindent feléltek. Rám maradt a feladat, hogy ott segédkezzek a nevelőimnek, ahol csak tudok. Ők ketten rendszerint a zsoldossal voltak, akit megfizettek a kevéske összegyűjtött pénzből. Nekem csak annyi jutott, hogy olykor a szemem sarkából ellessek egy-egy mozdulatot, majd szabad időben egyedül gyakoroljam. Az idő haladtával beletörődtem, hogy csak rám hárul a munka, míg a másik kettő jól érzi magát. Nehéz sorsom volt, de nem panaszkodtam. Ha mégis, akkor magamban duzzogtam. Mi volt a legrosszabb esemény? Hogy mikor mindketten betöltötték a 14-et, akkor ezzel a zsoldossal tartottak világot látni. Se szó se beszéd, igazából el sem köszöntek tőlünk. Én személy szerint nem bántam, hogy elmentek, így otthon minden olajozottan működött. Első érdeklődési köröm az olvasás és írás tudománya volt. Legfőbb oka, mert a városban mindenfelé voltak irományok. A szüleim ebben nem tudtak segíteni, s egy írástudó ember sem akart engem tanítani. Emlékszem még az utolsó tanító szavaira: „Koszos paraszttal nem foglalkozom”. Így vettem fel az elképzelt ellenfeleim közé az írástudót. Hamar elrepült az idő, s mire észbe kaptam, akkor 14 éves lettem. Szüleim ekkor mesélték el nekem, hogy én igazából nem az ő gyerekük vagyok. Ez mélyen szíven ütött, mert én pedig abban a hiszemben voltam ők az igaziak. Egy világ dőlt meg bennem, s sok álmatlan éjszakát szült nálam. Végül úgy döntöttem, hogy elindulok megkeresni őket, bárhol legyenek a nagy világban. Félretett pénzemből útnak indultam. Izgalmasnak tűnt, újdonságokkal kecsegtetőnek, valamint veszélyesnek. Elhagyni a megszokott otthon melegét, s csupán magadra számíthatsz baj esetén.
Én és a világ
Az idegenek nagy részével nem mertem kezdetben beszélgetni, csupán arra a megérzésemre hagyatkoztam, hogy ha nem bánt, akkor jó ember lehet. Nem voltam mindig sikeres, mert valahonnan egyből elküldtek, semmi magyarázat nélkül. Máshol meg hahotázva nevettek rajtam, miközben a legfinomabb italokat itták. Nem értettem őket, s ez engem aggasztott egy darabig, majd feladtam a megértését. Szeretem a sózott hal illatát, vagy ha sülve van. Ennek köszönhetően távolról már éreztem mindig, ha kikötő közelébe értem. Nem tudom, hogy mitől van, de mindenképpen megnyugtató számomra. Legnagyobb ellenszenvet a borostyán szaga váltja ki belőlem, főleg ha valaki dohányzik. Ami igazán érdekelt, hogy élőben két férfi fegyveres harca, hogyan zajlik. Gyakran összegyűlt tömegben nyomakodtam előre, hogy utána lélegzet visszafogva nézzem két ember küzdelmét. A mozdulataikat mindenképpen megjegyeztem, utána pedig gyakoroltam a láthatatlan ellenségeim segítségével. Hamar elfogyott az a pénz, amit mindig félreraktam. Más kiutat nem találtam, mint beállni vándor mutatványosok közé. A befogott állatokkal foglalkoztam, élelmet és italt adva az állatoknak. Észak vidékeit jártuk. Ingyen szállásom volt a szabad ég alatt, az ennivalót egy fura korombéli lánynak köszönhettük. Megismerkedtem vele, akit Inga-nak hívtak. Tőlem két évvel idősebb, s csinos. Próbáltam neki segíteni, ahol tudtam, azonban csak barátok maradtunk. 4 év a vándor mutatványosoknál rádöbbentett arra, hogy újra útra kellene indulnom, hogy rátaláljak a szüleim nyomára. Elbúcsúztam tőlük, egyben Ingától.
a legközelebbi faluban volt egy fellángolásom egy falubeli leányzóval. Hamar kiderült, hogy ő már foglalt, s jobban teszem ha távozom. Egy nemes fia vetett rá szemet, nem törődve a szülői szigorral. Addig fajult a ficsúrral a dolog, hogy párbajra kihívott engem, ami rosszul sült el az ő szempontjából. Hasba szúrtam, hogy utána lassan vérezzen el. Ez az első tettem, amire nem vagyok kifejezetten büszke. 2 évig, nem mertem egy faluban sem megszállni. Attól tartottam, hogy keresnek engem, s a vérem szeretnék ontani. 6 évig vadonban éltem, ami pontosan megtanította átvészelni a nehéz időszakokat. Utazásom során megismerkedtem Leopolddal, a félkarú fegyvermesterrel. Segítettem őt, cserébe megmutatta, hogy miként válhatok eggyé a gyilkos eszközömmel. A tanítása és meglátásai feljavította a fegyveres ügyességemet, utána következetesen egy fél órával többet áldoztam fel a napjaimban, hogy jobban elmélyüljek a kardforgatás tudományában. Közös napjaink nem tartott örökké, mert őt elhívták messzi délre. Én azután fogalmaztam meg magamban, hogy az igazi szüleimet felesleges keresni, mert sosem fogom őket megtalálni.
A közeli múlt
30 évesen tértem vissza Carolusburgba, abban a reményben, hogy sikerül végre megtalálnom a helyem Veronia világában. Leitner család keresett egy talpraesett testőrt egy eseményre, így jelentkeztem rá. A megannyi jelentkező közül én kerültem ki győztesen, holott egyedül nekem nem volt rangom. Volt közte városőr, nemes ifjonc, zsoldos és háborús veterán. Kiderült, hogy egy bálon kell vigyáznom a fiatalabbik Leitner kisasszonyra, hogy nehogy valaki nekitámadjon. Több részletet nem árultak el nekem. Az este végül jól sikerült, de én nem éreztem magamnak azt a világot, amit a nemesek magukénak tudhatnak. Másnap megkaptam a fizetségem, azzal el is búcsúztam örökre a Leitner családtól… Nem sokkal utána úgy döntöttem, hogy Azrael elveszett kardját szeretném megtalálni. Nem volt nehéz belefognom ebbe, mert nyitott füllel jártam az utcákat, hogy egy-egy információ morzsát elcsípjek, aztán utána nézzek a valódiságának. Eddig nem jártam sikerrel. Másik nagy álmom, hogy egy egyedi kardot csináltassak magamnak, ami egy kardját és szolgálatait áruló férfihoz illik.
