[Magánjáték Wil&Adel] Aleia Iacta est.

Mindig nagyon kényes ügy, ami a határ közelében történik. Beállt ugyan egyfajta status quo, bármilyen elhibázott beavatkozás okozhat, ha belenyúl valaki a másik fele ügyeibe, háborút.

Ezért óvatosan kezdek neki a nyomozásnak a kultusz ügyében, ami az egyik ismerős falura van komoly kihatással. Nem lep meg, hogy csak nagyon apró, összeállni nem akaró kép darabkáit jelentő információkat sikerül csak összeszedni.
Az egyetlen, ami biztosnak tűnik, hogy a szálak nem az északi királyság területére vezetnek, hanem Délre.

Kicsit vonakodva, de elindulok utazó köpenyemben, és civil ruhában.
Az északi katonák a megbízásomat igazoló pápai pecsétet látva, rövid magyarázattal probléma nélkül átengednek, a délieket pedig szerencsére nem jelent gondot elkerülni. Követve a szálakat egy nem túl távoli faluba érkezem, ahol szinte még el sem kezdek kérdezősködni, kiderül, hogy van a faluban egy nagyon ellenszenves, utálatos figura.
Ez elég komoly nyom, hogy utánanézzek, így el is indulok megkeresni a hírhedtnek mondható férfit.
Kicsit gyanús, hogy melléfogtam, amikor viszonylag hamar meg is találom, beszélgetve valamelyik falusival. Olyan helyet keresek, ahonnan hallhatom, miről van szó.

Wilfred egy külön megbízást kapott az egyik kapitánytól. Bizonyos jelek arra utaltak, hogy egy határközeli faluban kultisták garázdálkodnak szabadon és valamire készülnek. Wilfred a kíséretét hátra hagyva neki vágott az útnak. Elvette a páncéljukat, eladta, az egyiket föl vette, a lovakat pedig haza küldte, pénzüket elvette, a maga részét . Mindezt akkor tette, amikor félúton megszálltak egy fogadóban. Kifizette a maga részét, a többiekét eltette, majd ment tovább. Így hagyta ott őket, amíg le nem dolgozzák a szállásuk bérét.

Egyedül ért a faluba, ahol először csak kicsit kérdezgetett. Félre vont egy falusit, egy másiknak meghagyta, hogy figyeljen nem hallgatónak-e

- Történtek gyanús dolgok a faluban? - kérdezte hallkan.
- Igen. Történtek! - mondta az öreg - de nem mondhatok semmit. - a keze reszketett. Wilfred tudta, hogy most félelmetesebbnek kell lennie az ellenségnél. Meggyújtott egy kákját, amelyet eloltott a tenyerével. Az öreg felé dugta.
- Maga a sátán embere!
- Lehet. De akkor Isten igen érdekes embereket küldözget. - hajolt közel az öreghez. - Szóval, mi történt? - közelítette a botot egyre közelebb tartva.
- Jó jó igen! Történt. Néhány kereskedőnek tűnő alak abban a házban furcsa dolgokat művel. Mintha alagutat ásnának.
- Köszönöm! - engedte el - csak ennyit akartam tudni. - azzal ledobta a botot.

Sikerült olyan helyet találnom, ahonnan nemcsak hogy hallhatom a szóváltást, nagyjából, de láthatom is, hogy egy öreg bácsikát fenyeget bottal... Nem, ez magában nem bizonyít semmit, de mindenképpen megmagyarázza, miért írták le utálatos, félelmetes figurának, és mint ilyen, miért kell utánajárnom, hogy miben mesterkedik, hiszen aligha tenne fel ilyen kérdéseket cél nélkül. Felmerül az a gyanú is, hogy az én érkezésem kelthette fel a figyelmét, így megjegyzem, hogy óvatosabbnak kell lennem.
Kereskedőnek tűnő alak... Megjegyzem az információt, de még nem indulok neki.
Az öreg arra menekül el, amerre én is leültem a fal tövében, így alkalmam van megszólítani, miután egy segítségkéréssel felkeltettem a figyelmét, és megállítottam.
- Jól van? - kérdezem aggódva, de elég halkan, hogy ne hallja más.
- A sátán megátkozta ezt a falut! - panaszolja az ijedt ember, miközben felsegít, és láthatóan iszkolt volna tovább
- Miből gondolja? - kérdezem tovább megnyugtatóan
- Itt vannak azok az uzsorások, akik be nem engednének senkit a házukba a falu szélén, én mondom, ördögi ügyletekkel foglalatoskodnak ott! Aztán megjelent az az ördögfajzat is, akit az előbb láthatott! - fakad ki, és miután már biztosan állok a lábamon, el is szalad.
Szivesen elkísérném, hogy megnyugtassam, de gyorsan kell cselekednem azzal a falu széli házzal kapcsolatban... Nem is teketóriázok sokat, előbb ingatag, majd egyre biztosabb léptekkel indulok feltűnés nélkül a falu széli ház felé. Tudom melyik ház az. Vagyis.. majdnem biztos vagyok benne.

Wilfred elengette az öreget, aztán sietős léptekkel elindult a megemlített ház felé. Nem tűnt nehéznek a feladat, mert ahol ásnak, ott van törmelék, és azt nem célszerű lent tartani, szállítani pedig, nem igazán tudták anélkül, hogy ne hagytak volna maguk után nyomot.

Egy kis romos épületet vett észre Wilfred, eldugva a házak között. A falai megroskadtak, az ablakok teljesen szétrohadtak, szinte csak a szentlélek tartotta egyben, de mint tudjuk, ő nem ilyen munkákat vállal. Már indult volna a ház felé, amikor meglátott egy igen csinos lányt elhaladni egy másik utcán. Nem volt feltűnően jól öltözött, de biztosan nem a faluhoz tartozott. Szép volt, formás, a haja úgy csillogott a nap fényében, hogy nem egy férfi lélegzetvétele szakadhatott volna meg és nem is rövid időre. Szinte nem is a földön járt. "Ez biztosan az egyikük!" Gondolta Wilred és követni kezdte. Amikor a lány egy falu végi házhoz ért, még be sem lépett a kertbe, Wilfred megszólította és oda is lépett hozzá:
- Kevés bájosabb hölgy van tenálad a faluban. Szinte érezni, hogy nem is ide valósi vagy. De vajon mit keres egy ilyen szép lány, egy ilyen eldugott helyen?

Azt hittem, hogy nem keltettem feltűnést, de még be sem csuktam magam mögött igyekezve megakadályozni az árulkodó nyikorgást, megszóltottak.
Ráadásul éppen az öreget fenyegető férfi, ezzel egyre inkább alátámasztva a gyanúmat.
Azt hamar megállapíthatom, hogy hízelegni tud, ami hasznos képesség, ha az ember sumákolni akar...
Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy nem árulhatom el magam, ezért néhány pillanatnyi csönd után igyekezve lendületet vinni a mozdulatba - nem túl nehéz ebben a helyzetben - fordulok vissza neki, látszólag megörülve a találkozásnak, és a kérdésnek. Viszont halkan, hogy az épületben lehetőleg ne hallják, válaszolok sebtiben összerakott, de végülis nem totálisan hazug történetemmel.
- Micsoda szerencse, bizonyára ön is idetartozik. Ide irányítottak, hogy jobban megismerjem a társaság működését. Micsoda öröm, hogy nem kell egyedül csatlakoznom a csapathoz! - lelkendezek visszafogottan, lopva a reakcióit vizslatva, keresve a végső megerősítést, hogy a feltevésem helytálló, és a valószínűleg ebben az épületben összeverődött kultisták közé tartozik ez a furcsa érzést keltő férfi is.

Wilfred nem lepődött meg. Pontosan ezt várta egy meglepett kultistától. Közelebb lépett hozzá háta görnyedt volt, feje előre tolva, hogy így is még félelmetesebb legyen.
- Ez felettébb érdekes. Én nem ezért vagyok itt. De ez lényegtelen. - mondta, amikor oda ért egy kis szünetet tartott. - Kit érdekel egy vakáció, ami véletlenül beletorkollott egy kis kutatásba. Amit megszakít egy hölgy. Aki valamiért furcsa nekem... Tudnánk néhány szót váltani, egy nyugodtabb helyen? - kérdezte Wilfred kiegyenesedve, igen fenyegetően.

Egész biztos, hogy sikeresnek tekinthetem az ügyködésem azon részét, hogy információt tudjak meg. Nem azért van itt, hogy csatlakozzon... tehát vagy már csatlakozott, vagy rosszul mértem fel a helyzetet. Gyorsan valószínűbbé vált az utóbbi, amikor vakációt és kutatást említ.
Ezt mutatja kissé megdöbbent arckifejezésem is.
Furcsa vagyok... Ezt nem kétlem, csak nem válik hasznomra. Mindenesetre az érezhető fenyegetéstől a hangjában ösztönösen csúszik bal kezem a kardom markolatára az oldalamon, a köpenyem alatt.
Nyitnám a szám, hogy válaszoljak, amikor a házból mozgásra leszek figyelmes. Gyorsan odafordulok, és az eddiginél jóval komolyabb arccal fordulok vissza.
- Javaslom siessünk - mondom az eddiginél kicsit mélyebb, határozottabb hangon, teljesen levetkőzve a magamra vett álcául szolgáló kifejezést, és el is indulva az utcán, mintha egy arra járó vándor lennék.

Wilfred követte a lányt, nem gondolva arra, hogy esetleg gond lenne belőle. Egy kicsivel később, a háztól még nem nagyon messze egy bokros domboldalnál, lerántotta a lányt a földre. Szép lassan előhúzta a kardját.
- Szóval! A nevem Wilfred, a Hellenburgi egyház küldött ide, hogy kutassa egy kultista fészek után. Erre megjelenik egy gyanús hölgy, akiről lerí, hogy hazudik. Mit is keresne egy társadalom kutató, pláne egy elhagyatott háznál, ahova be sem mer menni. Hmmm... Egyenlőre nem tűnik gyanúsnak, de azért adok lehetőséget arra, hogy megmagyarázza kilétét. - Ekkor a kardot már rég a lányra szegezte, aki a földön feküdt. Wilfred fenyegetően felé magasodott, szemei szinte szikráztak az örömtől, hogy egyet elkapott.

Sejtettem, hogy követni fog. Valószínűleg bőven adtam okot rá.
De elkövettem azt az óvatlanságot, hogy nem készültem védekezésre - nem akartam veszedelmet sugározni.
Ezért pillanatok alatt az avaron találtam magam, de én sem vagyok elveszett, így mire a kard nekem szegeződik a sajátom is előkerül, és félretolom vele az engem fenyegető fegyvert annyira hogy felülhessek. Csak nem várja, hogy feküdve bocsátkozzam tárgyalásba, és azzal, hogy felülök, még épp úgy óriási fölényben marad.
Az én mozdulatomban nincsen semmi fenyegető, lassú, kényelmes tempóban, nyugodtan, a szemébe nézve juttatom magam lélegzethez, sőt, közben figyelmesen, zakatoló gondolatokkal hallgatom a mondandóját.
Amint felültem, a közben kapott információk birtokában oldalt fordítom, és kettőnk közé teszem a földre a kardomat.
- Egy kultista szervezkedés itt komoly károkat okozott, és továbbra is fenyegetést jelent a határ túloldalán. Mindeközben megjelenik egy gyanús hölgy, aki az első felfegyverzett, népszerűtlen idegennek, aki könnyen lehet a kultisták egyike, nem fedi fel a szándékait. Mit gondol, Wilfred, honnan, és miért érkezett ez a hölgy? - kérdezek vissza nyugodtan ülve, figyelmen kívül hagyva az esetlegesen újra nekem szegeződő kardot.
De az arcát nem tolakodón, de nem is lopva fürkészem. Ha igazat beszél, úgy ebben a helyzetben talán együtt tudunk működni, hogy megoldjuk a mindkettőnknek kiadott feladatot. Hogy aztán mi lesz, azzal pedig menet közben még lesz időm foglalkozni.

Zavarodott arcal nézi a lányt. Vissza helyezi kardját, de nem olyan maga biztosan. Kicsit elgondolkodik. Aztán erősen néz a lányra.
- Ha nem kultista akkor felőlem halott is lehet. De... az túl nagy pazarlás lenne. Nos, tehát mik a valódi információk magáról? - kérdezte, a kardját eltéve.

Az elsődleges célt elértem: elbizonytalanodott a kultistákhoz való tartozásomat illetően. Viszont úgy tűnik nem vonta le a következtetést abból, amit mondtam.
- Ezen a vidéken az információ életet jelenthet. - jegyzem meg, majd rögtön hozzá teszem - Ami fontos, és önre tartozik, hogy szintén azzal bíztak meg, hogy vessek véget a fenyegetésnek, amit a kultista szekta jelent. -
Nem teszek felesleges mozdulatokat, de ahogy elteszi a kardot fellélegzem kissé, és ennek megfelelően kissé lazább testhelyzetet veszek fel a további, remélhetőleg gyors tárgyaláshoz.

Miután látta és megbizonyosodott róla, hogy a lány nem veszélyes, egy jogos kérdéssel folytatta:
- És magának mi a neve? - kérdezte Wilfred, mintha csak egy jelentéktelen kérdés lenne. Kényelmesen ült, de nem tiszteletet adva társának.
- Egyébként? Van valami terved? - kérdezte a szeme sarkából a lányra nézve.

Néhány pillanatig néztem a szemébe, mielőtt bemutatkoztam volna.
- Adel. - válaszoltam végül tömören a vezetéknevemet elhallgatva. hogy biztos legyek benne, nem köt azonnal az Egyházhoz, se semmi máshoz. Szükségem lehetett ennyi helyzeti előnyre.
- Úgy nézem túl jól is sikerült eladnom magam kultistának - jegyzem meg enyhe cinizmussal, közben gondolkodva, hogy hogyan tovább. - Az egyik használhatónak tűnő nyom Önhöz vezetett, a másik az előbbi épülethez. - osztom meg vele sovány információimat, aztán kérdő tekintettel nézek fel rá - Mit gondol, ha beállítana, fogolyként magával hurcolva engem, mint kémet, közel tudnánk férkőzni, hogy felmérjük a terepet, és cselekedjünk? - vetem fel az ötletet, amelyben a jelenlegi helyzet gyakorlatilag nem változik, de talán mindketőnknek hasznos lehet...

- Nem vagyok kultista, nem hinnének nekem. - válaszolta Wilfred hidegen. Elgondolkodva nézett maga elé, majd mosolyogva felnézett. - De a foglyos megoldás lesz a kulcs, készüljünk is elő hozzá. - mondta Wilfred azzal elővette az ostorát. - Jól beöltözöl valami rusnya papnőnek, aztán lesz ami lesz. Kéne néhány verőlegény, akik segítenek elintézni őket. Csak, hogy ne keljen harcolni. - nem azért nem akart, mert félt volna, vagy nem akart volna, szimplán csak azért, hogy valamennyire jó fiúnak tűnjön. Egészen kezdte megkedvelni a lányt.

- És mi értelme, ha nem hisznek Önnek? - kérdezem egyáltalán nem tiszteletteljesen, inkább hidegen magázva, hogy kicsit lehűtsem a túlságosan is fellángoló lelkesedését. Téved ha azt hiszi csak így látatlanban rábízom az életem. Hajlandó vagyok belemenni egy ilyen tervbe, ha beavat a részletekbe. - Mit fog mondani, hogy ne öljenek meg mindkettőnket azonnal? - kérdezek, hiszen az életem múlik rajta.
Közben óvatosan a kardomért nyúlok, és a hüvelyébe teszem. Ha a terv úgy kívánja fegyvertelen legyek, majd lerakom valahol, biztonságba, nem vagyok bolond átadni egy bár ideiglenesen potenciális szövetséges, de máskülönben ellenséges férfi kezébe.
Máskülönben egyetértettem: a harcot amennyire mehet kerülni kell, hiszen szinte csak rosszul jöhetünk ki belőle.

Wilfred nem is gondolkodott a válaszon:
- A falusiak megbízhatóak és nem is kell fegyvertelennek lennie. Ez csak látszat megkötözés, bármi baj van, a csomó elold. - be is mutatott egyet. - Látod semmi baj nem lesz. A kardod pedig ott lesz a kezedben. Csak a szádat kell bekötni, de hidd el nekem is fáj eltakarni gyönyörű ajkaidat. - mondta teljes meggyőződéssel - Oppá! Kicsúszott a számon... - kuncogott.

- Nem is a falusiak, hanem az egyelőre ismeretlen létszámú kultisták miatt aggódom- sóhajtok, de már látom, hogy nem igazán van más lehetőségem, mint a nagyjából körvonalazódó tervébe belemenni... jobb ötletem nincs, hacsak nem a fordított szereposztás, amibe valószínűleg nem menne bele.
Nem nyűgözött le a csomó láttam már ilyet, a bók pedig egyszerűen lepereg rólam. Az azért bíztató, hogy nem leszek teljesen tehetetlen, amitől viszont sajnos nem tetszik jobban a dolog.
’- Van választásom? - sóhajtok, teljesen hátra, a köpenyem takarásába fordítva a kardhüvelyt. Nem kell azt tudni még neki sem, hogy így sem okoz gondot hamar előhúzni.

- Nincs! - válaszolta Wilfred, azzal elkezdte megkötni a csomót. Amikor végre végzett, a lány száját is bekötötte sok ruha darabbal. Amikor készen volt a mester mű, Wilfred felállt és jól szemügyre vette.
- Tőkéletes. Egy két ruha még és megvagyunk. Hölgyeim! Lenne egy percük? - azzal oda ment két megszeppent ártatlan lányhoz, akik éppen ruhákat vittek. Elkért tőlük egy párat és föl öltöztette Adelt, hogy úgy nézzen kis mint egy áldozati bárány, de ne látszon a kard.
- Készen is vagy... - de a mondatát félbe szakította a bokorból elő ugró két férfi. Az egyik páncélt viselt, a másik pedig egyszerű ruhát.
- Te gézen gúz, ha ezt Oswald meghallja, lesz neked ne mulass.
- Itt rabolsz nőket, meg tőlünk el mindent. - Wilfred szabadkozott, de elmagyarázta a helyzetet, mire a két úriember bemutatkozott.
- Lars vagyok! Örvendek! Köszönjük a segítséget.
- Wiliem, asszonyom! Szolgálatára. - azzal leráncigálta Wilfredről a páncélt és felvette.
- És én mit hordjak?
- Ezt! - mondták egyszerre - Jó kis bőr páncél néhány vassal megerősítve. Wilfred szörnyűlködve de felvette. Így indult a kis csapat wilfred vezetésével, háborúba... (Ja igen a markos legényekre nem volt így szükség)

Megért volna valószínűleg egy misét, hogy miért ilyen sietős ez az egész, hogy rendesen átbeszélni sem hajlandó mit akar, de  valószínűleg feleslegesen próbálkoztam volna. Legközelebb nem javaslok ilyesmit...
Az együttműködésemre nem sok mindenben volt szükség. Egyszer viszont kipróbáltam, hogyan enged az a csomó, hogy ne veszélyes helyzetben szembesüljek nehézséggel. Némán figyeltem az ügyködését, ellenben az ösztöneim üvöltöttek, hogy ezt ne engedjem. Talán engednem kellett volna a késztetésüknek, hogy előkapjam a kardom, és itt hagyjam Wilfredet, a kultistákat és az egészet. De nem tehettem, részben mert túl nagy lépést kellett volna tenni ahhoz, hogy átbillentsem a helyzeti előnyét, és valószínűleg  a közeli erdőig sem jutnék el, másrészt mert bár nem volt bennem komoly kétely, hogy el fogja rendezni a dolgot, nem hagyhattam rá, főleg, hogy a zsebemben lapult a megbízólevél, hogy saját szememmel győződjek meg róla, hogy eltűnik innen a fenyegetés.
Úgyhogy elnémítva a késztetést,ami mozgásra ösztökélte már megfeszülő izmaimat, tűrtem, és hangtalanul fohászkodtam, hogy célravezető legyen, ami történni fog.
Amíg ruhákért ment, a tájat figyeltem. Annyira gyönyörű, és emberek nélkül olyan békés... Reméltem, hogy megadja az Isten, hogy ha sikerül felszámolni a kultista szektát, ugyan ilyen békés legyen akkor is, ha emberek járnak benne.
El kellett ismernem, hogy a köpenyemnél jobban elrejtette a kardomat a ruha, amit a lázadó egyház szolgája hozott.
Ez kicsit megnyugtatott a biztonságommal kapcsolatban, egész addig, míg újabb két férfi nem csatlakozott hozzánk hirtelen. Megfeszültek az izmaim, hogy azonnal cselekedhessek, ha szükség adódik rá, de Wilfred végül sikerült elsimítsa a dolgot. Biccentettem a bemutatkozásukra - Wilfred majd ha szükséges elmondja a nevemet is - Aztán kissé alábbhagyó feszültséggel, magamban jól szórakoztam a jeleneten, ahogy lerángatták Wilfred páncélját.
Az úrhoz fohászkodva indultam velük - hagyva, hogy ténylegesen vezessenek.

A két új figura megengette Wilfrednek, hogy vezesse a lányt. Amikor oda értek, Wilfred új tervet súgott cimboráinak, akik bele egyetek. A csomó nem oldott. Nem is lehetett kioldani, hiszen Wilfred egyetlen csomóhoz ért, az pedig nem oldható. Így mentek be aházba, le egészen a lincéig, ahol négy kultista rossz szemmel figyelte őket. Wilfred két barátja még kint várt. Vártak Wilfred jelére, aki most a kultisták elé állt.
- Hoztam egy szűz leány áldozatot. Azt mondták, hogy ezzel lehet csatlakozni. - mondta tudatkan balga módjára. A kultisták csak nevettek.
- Vidd hátra a szobába utána elbeszélgetünk. - mondták fenyegetően a kultisták.

A kis szobában aztán Wilfred elengedte a lányt. Teljesen kioldozta, nem túl boldogan. A lány is kellett a feladathoz.

Az idő múlásával - és ahogy a visszakozás lehetőségei leszűkültek - egyre kevésbé tetszett a dolog. Nem igazán tudtam már kilazítani az izmaimat, és állandóan ugrásra készen, kissé kiélesedett érzékekkel vártam mi fog kisülni a dologból.
Nem szólok semmit, csak kissé elkerekedik a szemem, amikor a kötél nem akar olyan egyszerűen kioldódni a csuklómon, mint állította. Aztán elkönyveltem, hogy mindenre fel kell készülnöm, mert tényleg nem lettem beavatva semmibe, és a rám aggatott ruha redőinek takarásában óvatosan, lassanként én kezdem oldani a csomót, amennyire tudom.
Kissé kábán, ennek jótékony leplező erejét kihasználva keveredek a pincébe, és lehetőségeimhez mérten feltűnés nélkül fel is mérem a terepet. Annál is inkább, mert  nem tetszett a kinti sugdolózás.
Egyelőre négyen voltak... Ez kettőnknek sem jelent gondot, bár lehetnek még többen is.
A szobába érve scak azt vártam meg, hogy becsukódjon mögöttem a gyenge ajtó, és szótlanul kioldottam a meglazult kötelet, és vettem egy mélyebb levegőt.
Gondolva arra, hogy azonnal gyanút kelthet ha meghallják a hangomat kijjebb, nem szólaltam meg, csak kérdő pillantással tudakoltam, mit vár még tőlem. Minnél előbb lerendezzük ezt  a szektát, annál előbb mehetek el innen végre.

Ahogyan Wilfred elengedte, érezte, hogy a csomó lazább. Nagyon morcosan nézett a lányra elgondolkodva, hogy nem teszi-e rá vissza a csomót és intézik el hárman a dolgot. Az ostorra nézett, majd a lányra, majd megint az ostorra és a lányra. Talált a földön egy kötelet azt is nézegette. Aztán mielőtt még Adel valami meggondolatlan tett volna, mutogatni kezdett. Rámutatott Adélra, majd a saját ruháját megfogta, megmarkolta és mintha levenné letette. Majd hátra tette a kezét, aztán előre és körkörös mozdulatokat tett az ujjával. Aztán a levegőben az ujjaival lépkedett, a másik keze mögé, amivel két ujjal lefele mutatott. Két ölelés a levegőben, aztán valami spricc jel és a hüvelykujját felemelte. Majd kérdő testtartást vett fel.

Végigfutott a hátamon a hideg a pillantásaitól, de megálltam, hogy elhamarkodottan tegyek valamit.
Végül mutogatni kezdett, amit próbáltam értelmezni. Persze, hogy le kell vennem ezt a göncöt, ha nem is túlságosan, de akadályozna.
Viszont nem egészen értettem mire utal a háta mögé nyúlással, és a körkörös mozdulattal. Ha tudná, hogy inkvizitor vagyok, a láncokra tippelnék - amik most nincsenek rajtam -, így viszont erősebb volt a gyanúm, hogy a kardomra utal. Hogy meggyőzodjek a dologról, mután levettem a göncöket egy hang nélkül, óvatosan visszafordítottam az övemet, és vele a kardhüvelyt a helyére, és a markolatra mutattam kérdő pillantással.
Az egyértelmű volt, hogy bérgyilkos módjára akar végezni a kultistákkal, ami ugyan ellenemre volt, de nem láttam más lehetőséget ebben a helyzetben,  hogy az ártatlanok nyugalma biztosítva legyen.
Ha tisztáztuk a további tervet, felemelt hüvelykujjal jelzem, hogy értettem, próbáljuk meg is valósítani.

Wilfred eleinte csak nézte a lányt. Lenéző tekintettel. Aztán a fejéhez kapott és elkezdte a haját tépni. Persze nem tépte ki, csak fogta nagyon erősen, kicsit talán fel alá is járkált. Aztán oda lépett Adélhoz. Rámutatott az ostorra, majd a kezére. Hirtelen beszóltak:
- Minden rendben? - kérdezte a hang.
- Persze - mondta Wilfred, mintha dulakodna - csak elég erős a kicsike. De megoldom. Nem szórakozom vele ne féljetek.
- Felőlem azt csinálsz vele amit akarsz, csak gyere már. Ez fontos.
- Oké. - azzal a fejében a terv megváltozott. Remélte, hogy nem fogtak gyanút, kicsit kilesett. Semmi nem változott. Wilfred vissza fordult Adélhoz. Megrázta a kezeit és a fejét. Rá mutatott, majd a kifele mutatott, felemelte a kezét és lecsapott maga mellé. Aztán magára mutatott és megint kifele és megint lecsapott, de köben megint azt a spriccelős dolgot a szájából.

Nem tudom mit várt, de elég egyértelmű lett, hogy elsőre nem értettem jól, hogy mit szeretne. Ahogy közelebb jött, kezdett világosabbá válni a dolog.
De közbeszóltak odakintről.
Felvettem a szerepet, amit a beszélgetés sugallt, és csomóba gyűrve ledobtam a földre a ruhát, ami így halk puffanó hangot eredményezett, mintha valaki - jelen esetben én - a földre esett volna.
Ezután Wilfredre koncentrálok, hogy ezúttal megértsem mit szeretne.
Azt hiszem sikerült is, de a jellegzetes mozdulattal jeleztem neki, hogy menjen ő előre. Jobb szeretném, ha nem a hátam mögött lenne, és míg engem jó eséllyel abban a pillanatban megtámadnak, hogy kilépek, Wilfredet valószínűleg nem, így a meglepetés erejével dolgozhatunk mind a ketten.