Csendes volt az alkony, ami hamar a nyakunkba zuhant, s mi megközelítettük a haramiák táborát. Tűz már nem égett sehol, mindössze egy fáklya fénye világította meg az egyik alakot, aki éppen őrt állt.
- Visszafordulhatnánk, mielőtt még nagyon megbánjuk ezt? – kötözködött Talia a maga idegesítő módján.
- Befognád, mielőtt lebukunk? - vágtam vissza neki elfojtott hanggal, majd a többiekre néztem. - Ki tudja távolról elkapni, hogy ne zargassa fel az egész tábort?
- Mi sem egyszerűbb! - húzott egy nagy fadarabot a szürke köntöse alól Karolus. - Ez mindjárt életre kel és köré fog tekeredni. Ha megragadta, ugorjunk rá! - azzal elhajította a fát, ami felizzott, majd kezet és lábat növesztett, akár a kis kődarab, ami a házát őrizte és tiszta erőből belemarkolt az őrszem két karjába.
Én sem tétlenkedtem és mikor a fadarab már a levegőben járt, már neki is iramodtam az alaknak, hogy minél hamarabb érhessek oda. Teljes erőmből nekivágódtam és felborítottam, hogy egy gyors mozdulattal a torkára térdelhessek.
- Kössétek össze! – utasítottam a többieket, akik pillanatok alatt ott termettek, hogy lefogják, Manfred pedig egy jól irányzott ökölcsapással kiütötte a férfit. Ezt követően hamar odakötözték egy fához és eloltották a fáklyáját, ám figyelmetlen voltam, hiszen nem láttam, hogy a vadásztoronyban lenne e bárki is. Pedig volt.
Hatalmas csörömpölés, kapkodás nyomai hallatszódtak ki a régi vadászkunyhóból, s hamarosan a nyugovóra tért banditák kiabálásai is eljutottak a fülünkig. Az ajtó kicsapódott és egy különös, arc nélküli, áttetsző alak állt mögötte.
- Na, most jön csak a java…
- Ki akar a toronyhoz menni, kilökni az ünneprontókat? - kérdeztem a többiektől, hiszen azt hittem valóban többen is voltak odafönt, akik riasztották a tábort, majd habozás nélkül kilőttem a nyílvesszőt a szörnyeteg felé. - Savas! Fát is meg tudsz marni?
- Ó, hát hogyne!
- Elég a dumából, oszolj! - ordította a varázsló, beleköpve a tervembe, hogy a savat hányó férfival kiégettessem a torony alját, meggyengítve az amúgy is roskadozó alapzatát, hogy könnyedén felboríthassuk azt. Helyette viszont lefoglalták a banditákat, hogy a gyorsan közeledő sötétben csak a szörnyeteggel kelljen foglalkoznom, ami láthatóan meg sem érezte a mellkasába fúródó nyílvesszőmet, csupán a figyelmét sikerült felkeltenem.
Ismét vesszőt illesztettem a húrra és kilőttem a nyálkás küllemű alakra, aki ez után már meg is iramodott felé, hogy különös pengévé morfálódott kezével fejemet vegye. Láttam, hogy íjam haszontalan lesz ellene, így, hogy időt nyerhessek, nekihajítottam és lehajoltam a penge elől, hogy saját tőrömet előrántva lábába döfhessek.
Támadásommal sajnos csak annyit sikerült elérnem, hogy a lény megbicsaklott és keze visszaváltozott egyszerű kezekké, melyekkel megragadta a fejemet és egyre erősebben szorítani kezdte. Az igazat megvallva kellemetlen volt, hogy a fejemben egyre nagyobb nyomás kezdett uralkodni, ám ami igazán felbosszantott, hogy összetúrta és összekócolta, gondosan kifésült hajamat. Éreztem, ahogy a harag átmossa a szervezetemet és szemeimmel mélyen beletekintettem az arcába. Illetve oda, ahol az arca lett volna.
„Szemtelen! Pimasz! Undorító!” hallottam megállás nélküli szitkozódását örök alattvalómnak és éreztem, ahogy a szörnyeteg szorítása enyhülni kezd. Cserébe rángatni kezdett olyan erővel, hogy alig bírtam nyitva tartani a szemeimet.
„Pusztítsd el! Koncold fel! Töröld el a forrását!” adta legjobb tanácsait Leikhanut, s valóban volt valami hasznos abba,n amit hallottam gondolataim foszlányai között. Az a dög, ismerős volt. Alig egy fél évvel korábban találkoztam egy lánnyal, akinek hasonló lény állt a rendelkezésére, csak kisebb, még a kriptákban.
Bizonyára mágikus eredetű volt, tehát kellett lennie egy idézőnek. Az pedig hol máshol lehetett, mint a vadászkunyhó biztonságában?
Pengém csuklójába döfködése és karjának feszegetése a rángatással együtt megtette a hatását és így nagy huppanással landoltam a földön, gurulva a lendülettől. A rémség természetesen nem hagy nyugodni és ezúttal lábai alakultak át hegyes nyársakká, hogy míg a földön voltam, kilyuggathasson, de én nem kívántam neki megadni ezt az örömöt. Gyorsan tovább gurultam, használva a lendületemet, majd mikor a szörny lába a földbe látszott ragadni, felpattantam és futásnak eredtem a kunyhó felé. Előnnyel indultam, így csak természetes volt, hogy én értem oda hamarabb, ám nem kívántam hátranézni, hogy mennyire lehelt a nyakamba üldözőm, inkább hamar berántottam magam után az ajtót.
A helyiség üres volt, leszámítva egy alakot az ablak mellett egy székben, és nagyon úgy látszott, hogy a rémség nem tudta, hogyan használjon egy ajtót, így volt időm kipihenni magam.
- Szép estét. - emelte meg a kalapját, amit aztán csuklyája alá rejtett, eltakarva ezzel az arcát a sötétben.
- Szebbet. - válaszoltam lihegve és közelebb léptem hozzá, tőrömet előre tartva. - Magáé az a förmedvény?
- Pontosan. És nincs jó kedvében. - bólintott az alak - A magáé az a fél tucat bajkeverő? - kérdezett vissza gúnyos hangon.
- A falué, amit rendszeresen fosztogatnak a te bajkeverőid. Ők sincsenek jó kedvükben. - még egy lépést tettem felé, hogy lassan lefaragjak a közöttünk lévő távolságból, miközben figyeltem minden mozdulatára. - Mi lenne, ha szólna a sajátjainak, hogy pihenjenek le és akkor én is szólok a többinek, hogy ne öljenek meg senkit? Aztán békésen megtárgyalhatjuk a problémáinkat.
- Már szóltam is. Most pedig szólj nekik te. - intett az ajtó felé.
- Persze, hogy aztán a szörnyetege leszelje a nyakamat? Maga megy előre.
- Ó, nem megyek én sehova. Vagy kimész és szólsz, vagy kénytelen leszel most tárgyalni. Csak gyorsan, az óra ketyeg.
- Tudja mit? Nem bízom magában. Szóval most csak mi tárgyalunk. Azt akarom, hogy add fel magad a szolgabírónál, hogy a környező települések békét lelhessenek. – lejjebb eresztettem a tőrömet és még közelebb léptem hozzá.
- És mit adsz nekem, ezért cserébe?
- Miért is tartoznék én neked bármivel is? - néztem rá kérdőn. - Ha feladod magad, meglesz a lehetőséged még egy napi életre és nem halsz meg itt, egyedül.
- Miért hiszed azt, hogy meg tudsz ölni? – nézett fel rám és akkor láttam a csuklyája sötétsége alól kivillanni mosolyát.
- Mert nálam van a penge, ami az életedet elveheti, és mert meg van a jogom, hogy ítélkezzek feletted. – ismét előrébb léptem, s ezzel a széke mellé kerültem. Nem úgy tűnt mintha zavartam volna fenyegető közelségemmel.
- Akkor rajta. Sújts le, ne csak a szád legyen nagy. Láttam én már tucatnyit a fajtádból. Nagy a szád, de ha arra kerül a sor, egy se meri más vérét ontani.
Egy gyors mozdulattal megragadtam a csuklyáját, lerántottam a fejéről és felülről a vállába döftem a tőrömet, hogy bebizonyíthassam neki, igen is hajlandó vagyok vért ontani a célért.
- A következő szúrás már a szívedet fogja érni, ha nem fontolod meg, amit mondtam. – figyelmeztettem és láttam, ahogy szemei kidülledtek a fájdalomtól, ám meglepően csendesen tűrte.
- Mit mondtam én. Nincs benned mersz. Nem vagy te senki, csak egy nagyszájú kislány. – sziszegte felém a fogai között, mire én csak mosolyogva elé léptem és elővettem a kötelemet, hogy összeköthessem a kezeit.
- Provokálni akarsz, mert tudod, hogy élve többet érsz.
- Kérlek. – nyögött fel és mielőtt még észbe kaptam volna, kirántotta a tőrt a vállából és vigyorogva felém szegezte. - Jobban tetted volna, ha ledöfsz. Most itt állsz, sarokba szorítva, fegyvertelenül.
- Nincs az a helyzet, amely nekem a halálomat okozhatná. Ha én meghalnék, te is megszűnnél létezni. Viszont te szereted az életet nem igaz? – kiegyenesedtem és mélyen a szemébe néztem. Hittem abban, hogy a hatalmam erős és meg tudom tölteni félelemmel, ám a reakciója nem volt átlagemberhez méltó. Éreztem, ahogy a hideg félelem kezdte tarkómat simogatni és az enyémhez hasonló hatalmat éreztem a férfi szemeiből áradni.
- Mi a baj? - vigyorgott a férfi. - Mire fel ez az ijesztő tekintet?
- Mi baj volna? – köptem vissza a szavakat, minden erőmet arra használva, hogy megtartsam a szemkontaktust. Dühös voltam és felháborodott, hogy nem használ ellene egyetlen képességem, és büszkeségem nem engedhette, hogy ezt elfogadjam.
- Semmi, csak kíváncsi vagyok, meddig tart, míg pislogni kezdesz. – nevetett fel és a tőrrel megbökte a karomat. Nem annyira, hogy felsérthessen, de eléggé, hogy megtörje a koncentrációmat és elkapjam a tekintetemet.
Megpróbáltam kikapni a kezéből a tőrömet, ám nem voltam elég gyors, vagy erős, hogy sikerrel járhassak, csak kezembe döfött vele oly módon, hogy éreztem utána vérem melegét végigfolyni a tenyeremen.
- Te mond csak, vajon a könnyen megtörik a tekinteted, vagy csak ha pislogsz egyet. - kérdezte kacagva.
A fájdalom megkésve érkezett, de nem volt kívánatos vendég a fejemben. Sosem szerettem a saját vérem látványát és ezúttal is eltorzította arcomat a harag és a kín. De nem tudtam mit tenni. Utolsó fegyveremhez kellett forduljak, s minden erőmet összeszedve belerúgtam a férfi ágyékába.
- Fogd be az idegesítő szádat és add vissza a tőrömet! – kiáltottam rá, de válaszul csak derült nevetést kaptam.
- Édes lányom, ez a legolcsóbb trükk, amit a kis csitrik zsebükből előhúznak. Ennél kreatívabbnak kéne lenned. – azzal lábam elé hajította a tört. - Na mi lesz. Megalázkodsz, hogy elfogadd a kést, vagy megtartod a becsületed? - szemei kigúvadtak, szinte kijjebb taszította őket az őrült vigyora.
- Nem hittem volna, hogy töketlen vagy, a szó szoros értelmében. - vágtam vissza neki, ám nem tetszett kidüllesztett szeme. Mintha fölényben érezte volna magát. Így egy gyors mozdulattal az arca felé kapta, hogy karmaimmal kikaphassam szemeit, remélve, hogy ezzel legalább hátrébb tudom taszítani, hogy biztonságosan felvehessem fegyverem, ám valami megállította a támadásom. Én állítottam meg a támadásom. A rettegés állította meg a támadásom.
Idegen hangok jelentek meg gondolataim között és gyomrom összerántotta magát, ahogy a félelem jeges lehelete újból simogatni kezdte a tarkómat. Nem sikerül eltalálnom a szemeit, de az ő által mutatott rettegés és idegen érzés valamilyen szinten még is ismerős volt. Az ismeretlen hangok ismerősök voltak, hiszen ismeretlenek. Éreztem, ahogy a szemeim alatt egyre szélesebben terül el a vigyorom, hisz a félelem mértéktelen mértéke kezdte elnyomni a gondolataimat. Nem volt rájuk szükségem. A gondolatok csak hátráltatták a félelmet. Nekem csak a félelemre volt szükségem. Megrészegített. A fagyos kezek, a remegő térdek, a hideg könnycseppek, még ha a sajátjaimnak is mondhattam, valami különlegeset és nyerset juttattak eszembe. Valami szavakba önthetetlent. Valami gyönyörűt. Szabad kezem tovább nyúlt a férfi arcán és lassan a torkára fonódott, szaggatott lélegzetvételeim között pedig halk kacagásra emlékeztető zajok kezdtek kiszűrődni a torkomból.
A velem szemben álló, örült mosolya mögött meglepettséget véltem felfedezni, mely még több erőt adott, s én sérült kezemmel is a torka köré tekertem ujjaimat. Éreztem, ahogy szorításom egyre erősebbé vált, és láttam, ahogy a férfi feje egyre kékebbé színeződött. Nem voltak fények, hogy tisztán lehessen látni, még is amilyen közel voltunk egymáshoz, láttam. A hangok nem hagytak alább és a jeges fuvallat is oly zsigereket mozgató erővel érte a hátamat, hogy nem bírtam elemelni a tekintetem a férfiétól. Már szándékosan is olyan közel hajoltam hozzá, amennyire csak fizikailag engedni lehetett, s mikor összeesett, még a földön is fölé görnyedve néztem bele kerek szemeibe. Nosztalgikus volt az érzés, amely körülöttem keringett. A sötétség kézzel fogható színe. A vér súlyos szaga. A holnaptól való rettegés. A hatalom megkérdőjelezhetetlensége.
Ahogy a férfi szemei lecsukódtak és éreztem, ahogy a fagyosság és az erős zajok enyhülni kezdtek elmémben, gyomrom görcsössége is kezdett felengedni és végre meghallottam, mennyire hangosan is kacagok, továbbra is görcsösen szorítva a férfi torkát. Miután hisztérikus kacagásom alábbhagyott, mély levegőt vettem és úri hölgyhöz közel sem méltóan belesikítottam a halott férfi arcába, megszabadulva minden haragtól és feszültségtől. Gyomrom, a hatalmas stressz hatására mozgolódni kezdett és én abban a pillanatban megbántam, hogy ettem, mielőtt elindultunk. De nem számított. Én nyertem. Én voltam az erősebb.
Ahogy kiegyenesedtem a holttest mellett, hallottam, hogy nem hallottam dulakodás zajait beszűrődni odakintről.
Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
