Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
Jelszó: Ellenőrizve - Rudenz
Név: Teresa von Nachtraben
Faj: vámpír
Frakció: Nachtraben család
Kaszt: vámpírmágus
Nem: nő
Kor: 24
Kinézet:
Száznyolcvanöt centijével kicsit talán az átlag felett van. Teste formás, nőies, ám ezt gyakorta vastag, kék köpenye alá rejti. Kék szemei egyszerre félelmetesen szigorúak, és szomorúak. Arca vonalai határozottak, ajkai teltek, és vörösek, orra kissé hosszú, álla alig észrevehetően kiugrik, de az összkép lélegzetelállítóan szép. A nagybátyja mondta mindig, mintha bátorságot sugározna minden pillantása. Szőke haja a lapockáit verdesi.
Ha a bőre színe nem lenne olyan sápadt, s a szája csukva marad, ember fia meg nem mondaná róla, hogy vámpír. Azonban nagybátyjának igaza volt. A tartásából, kiállásából, sőt az egész lényéből sugárzik egy egyfajta erő, büszke és bátor határozottság, eleganciával fűszerezve. Tekintete szúr akár egy penge, s mély hangján a szavak is mintha ólomból lennének.
Mindig tesz róla, hogy tökéletesen nézzen ki. Persze ez nem azt jelenti, hogy fél bemocskolni a kezeit, hanem csupán igényes a megjelenésére akkor is, ha szerényen öltözködik. Sötétkék köpenye arannyal van szegélyezve, s jobbján bőrből készült vállvért ékesíti.
Jellem:
Erős, határozott és szívós. Talán ezek jellemzik leginkább Teresát. Kiáll magáért és az igazáért akkor is, ha azzal veszélybe sodorja a bőrét. Végtelenül őszinte. Kissé ellentmondásos. Nem szereti az üres csevejt, nem is jó benne. De istenes beszédeket tud tartani, ha arra kerül a sor. Tudja, hogy motiválja, vagy kaparja fel a földről az embereket. Bátor, és szereti is, ha nem áll meg mellette az élet. Szereti az izgalmat és a szenvedélyt, akkor is, ha első szempillantásra visszahúzódónak tűnik. Nem szeret magáról beszélni, ám kifejezetten könnyen barátkozik. Szereti mások társaságát, szeret egyéniségeket megismerni. Megismerni új dolgokat. Annak ellenére, hogy van egy erős, szinte már arisztokratikus kiállása, egyáltalán nem előítéletes, nyitott minden új felé. Nagyon jó szívű, ha tud segít, ha tud, ad. De nem egy mártír, önmagát nem áldozná fel azért egyetlen egy mosolyért.
Éles eszű, nagyon jól méri fel a helyzeteket maga körül. Szereti kézben is tartani azokat, nem szívleli, ha kicsúszik a markából az irányítás. Vezető típus, mindig megpróbálja érvényesíteni az akaratát, és ügyesen bánik nagyobb embertömegekkel is.
Imád írni, olvasni, és lovagolni. Na meg táncolni. Bár ezt ki nem nézné belőle az ember, de pár korsó sör után inkább matrózként viselkedik, mint nemes vámpírként. Persze ha a közeg nem elég befogadó, nem engedi el magát.
Imád utazni, ha tehetné nappalt éjjé téve csak utazna, felfedezne, és mindent leírna amit látott.
A legnagyobb gyengéje, amit bár nem titkol, de nem sokat beszél róla, a vér. Ha jódarabig nincs szerencséje vért inni, nem fordul ki magából, egészen addig, amíg nem kerül a szeme elé. Akkor viszont tényleg a nyelvébe kell harapnia, hogy ne törjön elő belőle az ösztönlény. Talán a vér iránti függőség mögé rejti mindazt a tengernyi haragot, ami a szívét nyomja?
Előtörténet:
Érdekes kontraszt, a legrejtélyesebbek között is rejtély. A legvisszahúzódóbbak között is visszahúzódó. A csendesebbeknek is csak őszi szélben elvesző suttogás az ő hangja, vagy épp csak egy önkéntelen nyögés, amit a halál pillanata mondat ki az ember fiából. Mint egy önkéntelen búcsúszó.
Igen, ezzel írnám le őt. Ő maga, a létezése ténye, s minden szava olyan, mint egy utolsó búcsú.
Csak egy árnyék volt a Nachtraben család öregtornyának falain, nesztelen és halovány.
Így jellemezném magam leginkább. Vagyis azt, aki voltam.
Az öregtoronyban születtem. Szőke haj, kék szempár, sápadt bőr, de vérvörös ajkak. Nem hasonlítottam senkire a családban. Sem apámra, anyámra mégannyira sem. Arcvonásaim idegenek voltak mind kettejüknek. De ezt csakis anyámat zavarta, és állítólag ha tehette volna kivágott volna fényes nappal a toronyból. De az a nő sosem volt komplett, csak én annak előtte még nem tudtam róla. Három testvérem van, mindet vérvörös szempárral, éjfekete hajjal, és tejszínű szűz arccal áldotta meg az ég. Anyám büszkeségei voltak. Míg én csak a titka. Ha tehette nem mutatkozott velem sokat, inkább ki sem engedett a szobámból. Nagyon arisztokratikus, s még közöttünk is konzervatív volt, az a fajta aki csak azért szül, hogy pirulhasson a bókoktól amiket a gyerekeinek céloznak.
Én csak nagyon ritkán, a legnagyobb ünnepek alkalmával mutathattam magam nyilvánosan. Persze nem voltam rab, semmi hasonló. Amint elég idős lettem szabadon járhattam kelhettem, de mégsem tettem. Megtanultam szégyellni magam, azt tanultam, hogy rejtőzködnöm kell.
A nő aki a legszebb volt, a legbüszkébb, és legnemesebb mind közül, gyakran emelt kezet rám.
Sosem felejtem el, amikor az unokahúgom, akit noha csak párszor volt szerencsém látni, megházasodott. A meghívás az én nevemre is szólt, s mint ő a tökéletesek között a is legjobb, anyám így nem hagyhatott a szobámban, egy könyv fölött görnyedni. Mert hát az illem, ha meghívnak, el kell menni. És ki ő ahhoz, hogy keresztbe tegyen az illemnek?
Alig lehettem tíz éves, és a szertartás alatt egy fiú alig tudta levenni rólam a szemét, és a szülei is rám mosolyogtak. Nagyon szívmelengető volt érezni, talán az első alkalom volt az életemben, amikor pusztán egy pillantásból éreztem, hogy valaki kíváncsi rám és érdekesnek talál. Később a fiú és a szülei odajöttek hozzánk.
- Nocsak, a kis – hatásszünet, elfejtette a nevem – Eliza is eljött? Úgy hallottam ledöntött valami betegség – mondta kedvesen a fiú édesapja felém – nagyon szép lánnyá cseperedett, amióta utoljára láttam – ezt már inkább az anyámnak szólt, mint nekem, de ő a bókról megpróbált nem tudomást venni.
- Szörnyű, az ágyból sem tud kikelni – felelte sajnálkozva. Mintha ott sem lettem volna.
Azok kissé értetlenül pislogtak. A fiú nevére annyira már nem emlékszem, de épphogy bemutatkoztunk egymásnak, drága édesanyám távozásra is intett.
- De nekünk most mennünk kell, így is túl sok inger érte a kis kincsemet, majd összeesik – a hangja annyira mű volt, hogy egy haldokló kecskéhez hasonlítanám legszívesebben, ha az illendő volna.
- Nem megmondtam, hogy kerüld a feltűnést!? – visított torka szakadtából, és járkált fel alá a szobámban. Nem is szíjjal, az öklével, és a baljában lévő könyvvel ütött meg minden mondat után – szégyent hozol rám, a nevemre, a testvéreidre – sorolta erőszakosan, majd kecskésen megcsuklott a hangja, mint egy rossz színész az öklébe harapott – és drága megboldogult édesapádra – majd ütött még egyet, és úgy visított, mint akit kínoznak – hát azt akarod, hogy szégyenben éljem le az életem? Azért mert selejtes vagy?
Nem is taglalom tovább, lényeg a lényeg – reggelre tényleg ki sem tudtam kelni az ágyból.
Így teltek múltak a napjaim. A könyvtár lett a legjobb barátommá, s magam is szégyelltem mutatkozni mások előtt. Inkább voltam árnyék a falon, s kétszer körbe néztem minden folyosón, nehogy meg lásson valaki.
Tizenhat lehettem amikor ki kerültem a toronyból. Nem tudom milyen körülmények között, de nagybátyám magához vett. Furcsa szerzet volt, kivételnek számított. Egy kis, stabil házban lakott, egy erdő szélén. Az épület maga jellegtelen volt, masszív kőszerkezet. Azonban az alagsora három szintre lenyúlt, s bár nem sok, de értékes és ritka kötetek gazdagították. Nagyon hiperaktív és talpra esett volt, sokat járt és kelt a világban. Úgy tartotta, az átok megtörésének titkát a tornyok falain kívül kell keresni. Briliáns elme volt, és erkölcstelen. Na meg kivételes kardforgató.
Meglátta bennem azt a tüzet, ami benne is égett. Akkor is, ha nem voltam egy igazi szószátyár.
- Holnap útnak indulunk, szedd össze a cuccaidat – lepett meg egy nap a kijelentéssel.
Különálló szobám nem volt, annak egy raktárhelységet nevezett ki, de nem kellett pár hét, és a cuccaim szanaszét a kis könyvtárban hevertek. Elpakoltam valamennyi rongyot, és a naplómért rohantam.
- A ládában találsz még üres lapokat – ordított Eric nagybácsi az emeletről.
Elképzelhetitek, szépen ki voltam segítve. Akármerre néztem, mindenfelé ládák hevertek. Gondoltam, az lesz az nyertes, amelyiken a legkevesebb por ül. Felnyitottam, de nem találtam benne csak régi ékszereket, tőröket, rongyokat és egy naplót.
- Eliza von N. – olvastam fel csendben a nevet, ami gyöngybetűkkel rá volt vésve, az anyám neve volt.
- Ó, hát az? A húgom naplója, már majdnem elfelejtettem, hogy itt vannak a kacatjai – észre sem vettem, de a nagybátyám a hátam mögé került – add csak azt ide – vette volna ki a kezemből a naplót, de kíváncsiság erőszakosságot szült bennem, és kinyitottam az első oldalon.
Egy rajz volt benne, egy nőről és egy férfiról. A nő én vagyok, futott át az agyamon a gondolat. Mégse, érettebb nálam.
- Kicsoda ő? – ütögettem a mutató ujjammal a rajzrot.
Eric csak vakarta a fejét, és a szoba jobb felső sarkába bámult, tettetve a süketet.
- Ki ez a nő? – a hangom megtelt feszültséggel, szinte tapinthatóvá vált.
- Rendben, rendben – nyugtatott meg, és becsukta a naplót, amit én egyből újra kinyitottam.
- Ő Vanessa von Finsterblut, anyád egy régi barátnője. A másik, a férfi – akadt meg a szava, mintha épp azokat kereste volna, arca kissé eltorzult – a bátyja, elég erőszakos egy figura.
A beszélgetésnek ezzel vége is szakadt, soha többé nem láttam azt a naplót. Eric nem volt hajlandó soha többé beszélni róla. Csak terelgette a témát, pedig párszor nekiindultam a Finsterblut torony felé vezető útnak, de egyedül sosem húztam sokáig.
Csak később gondolkoztatott el, hogy anyám neve volt a rajz alatt. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen szépen rajzol.
Karavánnal, kereskedőkkel, néha kettesben utazva jártuk a világot éveken keresztül, vízen és földön át, ám erről az időszakról, meg fogadtam, nem írok le egy szót sem. Majd csak a fióknak. Volt lehetőségem azok az évek alatt megismerni magam. Megszeretni magam.
Életem legszomorúbb időszaka ez, hogy most visszajöttem a toronyba. A gyász kísérte minden léptem már az ide tartó úton is. Eric von Nachtraben hamvait messze hordta a szél, a tengerbe szórtuk. A hajó kapitánya megjegyezte, nem engedi elveszni az emlékét. Legendát kreál belőle. Na kíváncsi leszek én arra. Leissza magát, es gondolom már el is felejti azt is, hogy mit evett tegnap.
Gyász borult a szívemre, azonban igazi diadalnak éltem meg az anyámmal való viszontlátást. Semmit sem változott. Tényleg szép volt, de nem szebb nálam.
Kék csuklyában, köpenyben érkeztem vissza. Mit is mondhatnék? Felnőttem, a vonásaim, az arcom, nőiesek voltak és határozottak.
Anyám csak a hajam és szemem színéről ismert fel.
- Nem megmondtam, hogy soha többé meg ne lássalak? – rontott felém visítva, pofonra emelte a kezét, ám annál gyorsabban szorítottam meg a csuklóját. Mélyen a szemébe néztem, akkor tűnt fel, hogy fél fejjel magasabb vagyok nála.
- Elég volt – határozottan, halkan, s mentem is a dolgomra.
Diadal. A testvéreimmel sem talált a hang, bár szemlátomást érdekesnek találtak, állandóan kérdésekkel szurkáltak. Mint ahogy a legtöbben a toronyban.
Ha lenne saját családi címerem, penna és út lenne. Azokat szeretem legjobban az életben.
Három napja tértem vissza az öregtoronyba. Nem tudom, hogyan tovább. Életem legszomorúbb időszaka ez.
Remélem van elég papír és tinta nálam, mert tudom, lesz még mit leírnom!
Név: Teresa von Nachtraben
Faj: vámpír
Frakció: Nachtraben család
Kaszt: vámpírmágus
Nem: nő
Kor: 24
Kinézet:
Száznyolcvanöt centijével kicsit talán az átlag felett van. Teste formás, nőies, ám ezt gyakorta vastag, kék köpenye alá rejti. Kék szemei egyszerre félelmetesen szigorúak, és szomorúak. Arca vonalai határozottak, ajkai teltek, és vörösek, orra kissé hosszú, álla alig észrevehetően kiugrik, de az összkép lélegzetelállítóan szép. A nagybátyja mondta mindig, mintha bátorságot sugározna minden pillantása. Szőke haja a lapockáit verdesi.
Ha a bőre színe nem lenne olyan sápadt, s a szája csukva marad, ember fia meg nem mondaná róla, hogy vámpír. Azonban nagybátyjának igaza volt. A tartásából, kiállásából, sőt az egész lényéből sugárzik egy egyfajta erő, büszke és bátor határozottság, eleganciával fűszerezve. Tekintete szúr akár egy penge, s mély hangján a szavak is mintha ólomból lennének.
Mindig tesz róla, hogy tökéletesen nézzen ki. Persze ez nem azt jelenti, hogy fél bemocskolni a kezeit, hanem csupán igényes a megjelenésére akkor is, ha szerényen öltözködik. Sötétkék köpenye arannyal van szegélyezve, s jobbján bőrből készült vállvért ékesíti.
Jellem:
Erős, határozott és szívós. Talán ezek jellemzik leginkább Teresát. Kiáll magáért és az igazáért akkor is, ha azzal veszélybe sodorja a bőrét. Végtelenül őszinte. Kissé ellentmondásos. Nem szereti az üres csevejt, nem is jó benne. De istenes beszédeket tud tartani, ha arra kerül a sor. Tudja, hogy motiválja, vagy kaparja fel a földről az embereket. Bátor, és szereti is, ha nem áll meg mellette az élet. Szereti az izgalmat és a szenvedélyt, akkor is, ha első szempillantásra visszahúzódónak tűnik. Nem szeret magáról beszélni, ám kifejezetten könnyen barátkozik. Szereti mások társaságát, szeret egyéniségeket megismerni. Megismerni új dolgokat. Annak ellenére, hogy van egy erős, szinte már arisztokratikus kiállása, egyáltalán nem előítéletes, nyitott minden új felé. Nagyon jó szívű, ha tud segít, ha tud, ad. De nem egy mártír, önmagát nem áldozná fel azért egyetlen egy mosolyért.
Éles eszű, nagyon jól méri fel a helyzeteket maga körül. Szereti kézben is tartani azokat, nem szívleli, ha kicsúszik a markából az irányítás. Vezető típus, mindig megpróbálja érvényesíteni az akaratát, és ügyesen bánik nagyobb embertömegekkel is.
Imád írni, olvasni, és lovagolni. Na meg táncolni. Bár ezt ki nem nézné belőle az ember, de pár korsó sör után inkább matrózként viselkedik, mint nemes vámpírként. Persze ha a közeg nem elég befogadó, nem engedi el magát.
Imád utazni, ha tehetné nappalt éjjé téve csak utazna, felfedezne, és mindent leírna amit látott.
A legnagyobb gyengéje, amit bár nem titkol, de nem sokat beszél róla, a vér. Ha jódarabig nincs szerencséje vért inni, nem fordul ki magából, egészen addig, amíg nem kerül a szeme elé. Akkor viszont tényleg a nyelvébe kell harapnia, hogy ne törjön elő belőle az ösztönlény. Talán a vér iránti függőség mögé rejti mindazt a tengernyi haragot, ami a szívét nyomja?
Előtörténet:
Érdekes kontraszt, a legrejtélyesebbek között is rejtély. A legvisszahúzódóbbak között is visszahúzódó. A csendesebbeknek is csak őszi szélben elvesző suttogás az ő hangja, vagy épp csak egy önkéntelen nyögés, amit a halál pillanata mondat ki az ember fiából. Mint egy önkéntelen búcsúszó.
Igen, ezzel írnám le őt. Ő maga, a létezése ténye, s minden szava olyan, mint egy utolsó búcsú.
Csak egy árnyék volt a Nachtraben család öregtornyának falain, nesztelen és halovány.
Így jellemezném magam leginkább. Vagyis azt, aki voltam.
Az öregtoronyban születtem. Szőke haj, kék szempár, sápadt bőr, de vérvörös ajkak. Nem hasonlítottam senkire a családban. Sem apámra, anyámra mégannyira sem. Arcvonásaim idegenek voltak mind kettejüknek. De ezt csakis anyámat zavarta, és állítólag ha tehette volna kivágott volna fényes nappal a toronyból. De az a nő sosem volt komplett, csak én annak előtte még nem tudtam róla. Három testvérem van, mindet vérvörös szempárral, éjfekete hajjal, és tejszínű szűz arccal áldotta meg az ég. Anyám büszkeségei voltak. Míg én csak a titka. Ha tehette nem mutatkozott velem sokat, inkább ki sem engedett a szobámból. Nagyon arisztokratikus, s még közöttünk is konzervatív volt, az a fajta aki csak azért szül, hogy pirulhasson a bókoktól amiket a gyerekeinek céloznak.
Én csak nagyon ritkán, a legnagyobb ünnepek alkalmával mutathattam magam nyilvánosan. Persze nem voltam rab, semmi hasonló. Amint elég idős lettem szabadon járhattam kelhettem, de mégsem tettem. Megtanultam szégyellni magam, azt tanultam, hogy rejtőzködnöm kell.
A nő aki a legszebb volt, a legbüszkébb, és legnemesebb mind közül, gyakran emelt kezet rám.
Sosem felejtem el, amikor az unokahúgom, akit noha csak párszor volt szerencsém látni, megházasodott. A meghívás az én nevemre is szólt, s mint ő a tökéletesek között a is legjobb, anyám így nem hagyhatott a szobámban, egy könyv fölött görnyedni. Mert hát az illem, ha meghívnak, el kell menni. És ki ő ahhoz, hogy keresztbe tegyen az illemnek?
Alig lehettem tíz éves, és a szertartás alatt egy fiú alig tudta levenni rólam a szemét, és a szülei is rám mosolyogtak. Nagyon szívmelengető volt érezni, talán az első alkalom volt az életemben, amikor pusztán egy pillantásból éreztem, hogy valaki kíváncsi rám és érdekesnek talál. Később a fiú és a szülei odajöttek hozzánk.
- Nocsak, a kis – hatásszünet, elfejtette a nevem – Eliza is eljött? Úgy hallottam ledöntött valami betegség – mondta kedvesen a fiú édesapja felém – nagyon szép lánnyá cseperedett, amióta utoljára láttam – ezt már inkább az anyámnak szólt, mint nekem, de ő a bókról megpróbált nem tudomást venni.
- Szörnyű, az ágyból sem tud kikelni – felelte sajnálkozva. Mintha ott sem lettem volna.
Azok kissé értetlenül pislogtak. A fiú nevére annyira már nem emlékszem, de épphogy bemutatkoztunk egymásnak, drága édesanyám távozásra is intett.
- De nekünk most mennünk kell, így is túl sok inger érte a kis kincsemet, majd összeesik – a hangja annyira mű volt, hogy egy haldokló kecskéhez hasonlítanám legszívesebben, ha az illendő volna.
- Nem megmondtam, hogy kerüld a feltűnést!? – visított torka szakadtából, és járkált fel alá a szobámban. Nem is szíjjal, az öklével, és a baljában lévő könyvvel ütött meg minden mondat után – szégyent hozol rám, a nevemre, a testvéreidre – sorolta erőszakosan, majd kecskésen megcsuklott a hangja, mint egy rossz színész az öklébe harapott – és drága megboldogult édesapádra – majd ütött még egyet, és úgy visított, mint akit kínoznak – hát azt akarod, hogy szégyenben éljem le az életem? Azért mert selejtes vagy?
Nem is taglalom tovább, lényeg a lényeg – reggelre tényleg ki sem tudtam kelni az ágyból.
Így teltek múltak a napjaim. A könyvtár lett a legjobb barátommá, s magam is szégyelltem mutatkozni mások előtt. Inkább voltam árnyék a falon, s kétszer körbe néztem minden folyosón, nehogy meg lásson valaki.
Tizenhat lehettem amikor ki kerültem a toronyból. Nem tudom milyen körülmények között, de nagybátyám magához vett. Furcsa szerzet volt, kivételnek számított. Egy kis, stabil házban lakott, egy erdő szélén. Az épület maga jellegtelen volt, masszív kőszerkezet. Azonban az alagsora három szintre lenyúlt, s bár nem sok, de értékes és ritka kötetek gazdagították. Nagyon hiperaktív és talpra esett volt, sokat járt és kelt a világban. Úgy tartotta, az átok megtörésének titkát a tornyok falain kívül kell keresni. Briliáns elme volt, és erkölcstelen. Na meg kivételes kardforgató.
Meglátta bennem azt a tüzet, ami benne is égett. Akkor is, ha nem voltam egy igazi szószátyár.
- Holnap útnak indulunk, szedd össze a cuccaidat – lepett meg egy nap a kijelentéssel.
Különálló szobám nem volt, annak egy raktárhelységet nevezett ki, de nem kellett pár hét, és a cuccaim szanaszét a kis könyvtárban hevertek. Elpakoltam valamennyi rongyot, és a naplómért rohantam.
- A ládában találsz még üres lapokat – ordított Eric nagybácsi az emeletről.
Elképzelhetitek, szépen ki voltam segítve. Akármerre néztem, mindenfelé ládák hevertek. Gondoltam, az lesz az nyertes, amelyiken a legkevesebb por ül. Felnyitottam, de nem találtam benne csak régi ékszereket, tőröket, rongyokat és egy naplót.
- Eliza von N. – olvastam fel csendben a nevet, ami gyöngybetűkkel rá volt vésve, az anyám neve volt.
- Ó, hát az? A húgom naplója, már majdnem elfelejtettem, hogy itt vannak a kacatjai – észre sem vettem, de a nagybátyám a hátam mögé került – add csak azt ide – vette volna ki a kezemből a naplót, de kíváncsiság erőszakosságot szült bennem, és kinyitottam az első oldalon.
Egy rajz volt benne, egy nőről és egy férfiról. A nő én vagyok, futott át az agyamon a gondolat. Mégse, érettebb nálam.
- Kicsoda ő? – ütögettem a mutató ujjammal a rajzrot.
Eric csak vakarta a fejét, és a szoba jobb felső sarkába bámult, tettetve a süketet.
- Ki ez a nő? – a hangom megtelt feszültséggel, szinte tapinthatóvá vált.
- Rendben, rendben – nyugtatott meg, és becsukta a naplót, amit én egyből újra kinyitottam.
- Ő Vanessa von Finsterblut, anyád egy régi barátnője. A másik, a férfi – akadt meg a szava, mintha épp azokat kereste volna, arca kissé eltorzult – a bátyja, elég erőszakos egy figura.
A beszélgetésnek ezzel vége is szakadt, soha többé nem láttam azt a naplót. Eric nem volt hajlandó soha többé beszélni róla. Csak terelgette a témát, pedig párszor nekiindultam a Finsterblut torony felé vezető útnak, de egyedül sosem húztam sokáig.
Csak később gondolkoztatott el, hogy anyám neve volt a rajz alatt. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen szépen rajzol.
Karavánnal, kereskedőkkel, néha kettesben utazva jártuk a világot éveken keresztül, vízen és földön át, ám erről az időszakról, meg fogadtam, nem írok le egy szót sem. Majd csak a fióknak. Volt lehetőségem azok az évek alatt megismerni magam. Megszeretni magam.
Életem legszomorúbb időszaka ez, hogy most visszajöttem a toronyba. A gyász kísérte minden léptem már az ide tartó úton is. Eric von Nachtraben hamvait messze hordta a szél, a tengerbe szórtuk. A hajó kapitánya megjegyezte, nem engedi elveszni az emlékét. Legendát kreál belőle. Na kíváncsi leszek én arra. Leissza magát, es gondolom már el is felejti azt is, hogy mit evett tegnap.
Gyász borult a szívemre, azonban igazi diadalnak éltem meg az anyámmal való viszontlátást. Semmit sem változott. Tényleg szép volt, de nem szebb nálam.
Kék csuklyában, köpenyben érkeztem vissza. Mit is mondhatnék? Felnőttem, a vonásaim, az arcom, nőiesek voltak és határozottak.
Anyám csak a hajam és szemem színéről ismert fel.
- Nem megmondtam, hogy soha többé meg ne lássalak? – rontott felém visítva, pofonra emelte a kezét, ám annál gyorsabban szorítottam meg a csuklóját. Mélyen a szemébe néztem, akkor tűnt fel, hogy fél fejjel magasabb vagyok nála.
- Elég volt – határozottan, halkan, s mentem is a dolgomra.
Diadal. A testvéreimmel sem talált a hang, bár szemlátomást érdekesnek találtak, állandóan kérdésekkel szurkáltak. Mint ahogy a legtöbben a toronyban.
Ha lenne saját családi címerem, penna és út lenne. Azokat szeretem legjobban az életben.
Három napja tértem vissza az öregtoronyba. Nem tudom, hogyan tovább. Életem legszomorúbb időszaka ez.
Remélem van elég papír és tinta nálam, mert tudom, lesz még mit leírnom!
