Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
Alberich Fischer
Jelszó: Ellenőrizve - Rudenz
Faj: Ember
Frakció: Független
Kaszt: Nekromanta
Nem: Férfi
Kor: 34 Éves (782-ben született)
Kinézet
Az idő sajnos nem volt kedves velem, de igazából már születésemkor se áldottak meg különösebben szép küllemmel. Ez persze csak tovább romlott a rituálé óta, így mostanra már nem csak méretes orrom, s füleim miatt panaszkodhatok, hanem a bőröm kapcsán is, ami felvette a napszívta kutyaszar legszebb árnyalatát. A kelések sajnos gyakori vendégek a képemen, ami egyébként kissé meglepő, abból kiindulva, hogy egyébként nem jellemző, hogy zsíros lenne a bőröm, mi több, általában száraz, s eléggé hajlamos is a hámlásra. Azt hiszem ez is a rituálé ajándéka volt, csak úgy mint az, hogy a zsíros barna hajam pár helyen már kesébe hajlik (rövidre hagyott szakállam szintén). Egyedül a szemeimmel vagyok elégedett, amik bár némiképp vizesek, azért a maguk módján mégis szépen zöldellnek.
Igyekszem szépen öltözködni, kedvelem a feltűnő színeket. Többnyire egy zöldes köpenyben utazok, ami arannyal van hímezve. Ingből szeretem a lehető legszínesebbet felvenni, így pedig a fakó bőröm még furcsább küllemet kölcsönöz nekem, ami miatt aztán azonnal érdeklődni szoktak az emberek. Eléggé vézna vagyok, s a jó Teremtő sajnos nem rakott túl magasra sem, jobb napokon is csak úgy 170 centiig nyúlok. Emellett sajnálatos tény, hogy mivel egész fiatalon estem túl a rituálén, kicsit egyenetlenül nyúltam meg, így a jobbik lábam egy pár centivel rövidebb a balnál. Általában vastagabb talpú cipőt hordok, hogy ez ne okozzon sok problémát, de azért látszik a járásomon, hogy sántikálok picit.
Jellem
A legtöbben azt hiszik, hogy a nekromanták maguknak való hallgatag népek, s ebben igazuk is van. Én magam egy kicsit különbözök tőlük, ugyanis semmit sem szeretek annyira, mint a figyelem középpontjában lenni. Állandóan azt lesem, hogy miként fordíthatom magamra a tekinteteket, s bár tisztában vagyok vele, hogy nem igazán teremtettek szemrevalónak, ez sosem akadályozott abban, hogy mégis kiharcoljam a pillantásokat. Imádom hallani a saját hangom, talán néha kicsit túlzottan is, de emellett azért elég jó társaságnak tartom magam, s szeretném azt hinni (és tudni), hogy jó a humorom. Nem vagyok az igazság harcosa, mi több, igen szürkén tekintek a világra, hisz ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Pont ezt várom el a többi embertől is, s nem viselem az álszenteskedést. Szeretem az embereket (és más népeket). Nem vagyok túl tehetséges mágus, s ritkán is folyamodok a hullaidézés művészetéhez, de általánosságban meg tudom védeni magam.
Előtörténet
Sok dolgot el lehet rólam mondani, de azt sajnos közel sem, hogy a szavak embere lennék. Mindig is nagyobb rajongója voltam a mondatoknak, amiket viszont eléggé szeretek forgatni, s időnként kifordítani is. Emellett viszont még nekem sem egyszerű eldöntenem azt, hogy hol is lehet érdemes elkezdenem a történetem, így végül a nagy bölcsek tanácsát követve ott fogom nyitni, ahol minden valamire való történetnek kezdődnie kell: az elején.
Anyám háziasszony volt, apám iszákos. Ő halásznak vallotta magát egyébként, de meg mernék esküdni rá, hogy többször merítkezett meg a serben, mint ahányszor a tenger vízkeresztségében részesült. Eléggé hétköznapi gyermekkorom volt: apám vert, anyám leginkább csak fenekelt, de azt általában fakanállal tette, hogy a lecke megmaradjon. Ennek ellenére egyébként nem volt sok okom panaszkodni, aki hasonló helyen nőtt fel, tudja, hogy ez az élet rendje. A magamhoz való eszem már akkor is megvolt viszont, s rájöttem, hogy érdemes megpróbálnom kibeszélni magam a galibából. Drága szüleim néha meg is jutalmazták a próbálkozást egy-egy nyaklevessel, de mást úgy se nagyon tudtunk enni, így maradt a pofon, és a sózott hering, amit egyébként máig szívesen eszem, ha már az éhhalál közelébe sodort a sors.
A kis falu, ahol laktam, a mocsárvidék túlsó oldalán, a tenger mentén állt, így különösen jó helyen nőhettem fel. Az egész település szegény volt, így cincogtunk is mind, mint a templom egere. Emellett sajnos a vámpír portyák, s nekromanta látogatások sem voltak ritkák, ami biztosította, hogy éjjel sose aludjunk jól. Aki itt született, annak három lehetősége volt: megette a fene, s elment halászni, esetleg bekönyörögte magát valamelyik kézműveshez, ha pedig volt egy kevés szerencséje, a helyi pap (később lelkész, bár bánat se tudja, hogy az miben más) is maga mellé tudta venni egy kis okításra. Én már akkoriban se voltam igazán a hit díszes katonája, így megpróbáltam beharcolni magam a helyi mesteremberek keblébe, de valahogy nem igazán kedveltek meg, így sajnos ambícióim legalább olyan hamar eltörtek, mint a patkószegek, amiket kovácsoltam. Jobb híján maradt, ami maradt, s eldöntöttem, hogy apám nyomdokaiba lépek: iszákos leszek. Ez eleinte egész jól ment, de hamar ráébredtem, hogy az iváshoz azért nem árt némi pénz is, annak meg igen híján voltam, miután atyám elitta mindet. Istenverte egy kutya volt az öreg, ám szeretett, s anyám is. Éppen csak máshogy mutatták meg, aminek a legkönnyebb kifejezésmódja egy kurva nagy pofon volt.
Új életem ott leltem meg, ahol a legtöbb ember végzi. Éppen a temetőben segítettem be a sírásónak, aki már vén volt, s nem bírta a háta a nehéz saras földet. Ahogy az iszapot kapargáltam, valami szakállas fajankó jelent meg, hogy az öreget keresi. Nem érdekelt nagyon az ügy, de azért hallgatóztam egy keveset (más örömöm mi lett volna?), s kiderült, hogy a szürke köpönyeget viselő jóember bizony a halottakat táncoltató népek egyike volt, amivel azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Valahogy édesszüléim sosem igazán meséltek róla, hogy opció lett volna a halálkufárok kosztján étkezni, így ettől azonnal izgalmasabb lett a vénember társasága, s mikor távozott egy jó nagy zsákkal, menten fel is ajánlottam, hogy cipelem én neki a zsákot, csak ossza meg velem a tudományát. A varázsló meg is lepődött egy kissé, de igazából nem nagyon ellenkezett, így hát én magam is csak hazatértem a családhoz, s nagy örömködve elmeséltem nekik, hogy világot fogok látni egy mágusember oldalán. Hadd ne mondjam, örvendeztek is, mi több, apám szaladt is a szomszédba, hogy levágjunk egy tyúkot a nagy örömhírre (saját tyúkunk nem volt). Másnapra aztán összeszedtem a kevés ingóságom, s Isten hírével mentem is. Azt persze megígértem a szüléimnek, hogy ha lesz pénz, hát küldök nekik. Ezen ígéretem máig is tartom, már csak a pénz kéne, hogy legyen is mit küldeni.
...
A mesterem elvarázsolt egy ember volt, de azért volt sütnivalója, s így mindig volt mit enni vacsorára. Emellett esze is volt sok, s megtanított olyasmikre, amiket azért a becsületes népek nem igazán kedveltek. Tanításainak része volt a lélekszakajtó rituálé is, ahol magyarázata szerint elszakítottam a szellemem egy darabját, s azt dolgára engedtem a holtak világába. Borzalmas élmény volt, máig nem tudnám szavakba foglalni, hogy mit is éreztem, de összességében nem sokat változtatott vérmérsékletemen. Néhány kellemetlen hatást felismertem persze, így többek között a hajam is őszül pár helyen, sápadt vagyok, mint egy vámpír, s a vér sem mindig jár úgy bennem, ahogy kéne, gyakori vendégem a zsibbadás.
Ahogy aztán éveken keresztül szépen lassan cseperedtem mellette, rájöttem, hogy ez az egész kezdett kissé ijesztő lenni. Az öreg egyre gyakrabban mesélt az álmairól, a Sötét Apostolról, a nagy eljövendő háborúkról, a titkos rendekről, akolitusokról, foszló hullákról, s az én részemről ebben… Kezdtem úgy érezni, hogy hirtelen egy kicsit túlzottan közel ülök már a tűzhöz, s még a végén reámsóz valami komoly feladatot. Ez hiányzott csak, a kényelemért kerestem ezt az életet, nem azért, hogy valami dolgom is legyen! Egy szép este aztán összeszedtem magam, s távozóra fogtam. Nem vonzott különösebben, hogy szolgasorba taszítsam az élőket… Sem az, hogy rothadó nekropoliszok mélyén üldögéljek egy csonttrónuson. Kivel töltöttem volna akkor az időt? A többi nekromágussal? Olyan unalmasak voltak, hogy egy is sok volt belőlük, nem hogy egy ország, amiben aztán csak ők lakozzanak.
A menekülés egyszerű volt, ám a maga módján kihívást jelentett, hogy a mocsár büdös közepén szöktem meg. Aki ismeri a mocsarat, tudhatja, hogy nem éppen a legszebbik világok egyike, s hogy még az élő is inkább csak holt lenne ott. Vámpírok, elhagyatott falvak, piócák, nadályok, kígyók, bűz, szúnyogok… Amilyen a szerencsém, az egész borzalmas vidéken négykézláb átmásztam, s mire végre sikerült kiérnem a déli síkságra, egy portyázó vámpírcsorda áldozata lettem. Az egyik jól megcsapolt, azt hittem a szemem is besüpped, ám hála a szentségtelen tudománynak, nem sok örömet lelt a véremben, s ott is hagyott egy pocsolya mellett. Nem irigyeltem magam, sok halált elképzeltem, de azért ennél valami kevésbé szánalmasat akartam volna.
Elég nyomorúságos lenne a történet, ha itt vége is lenne, de szerencsére van még mit mesélnem. Egy utazókaraván talált meg engem félholtan, s hála az égnek, volt egy gyógyító a soraikban, aki megsegített engem. Mutatványosok voltak, színészek, énekesek, tűznyelők, hasonlók. Miután jobban lettem, azt tettem, amit minden nekromágus tett volna: lemészároltam őket… Háh, csak egy hálátlan bolond tenne ilyet, helyette melléjük szegődtem. Nagyon furcsa volt belecsöppenni a világukba, s még furcsább megismerni a trükkjeiket, történeteiket. Ekkor jöttem rá, hogy igazából mi is az, amit szerettem volna az élettől, mindehhez pedig csak az kellett, hogy kevésnek híján szárazra szívjon egy vámpír.
Hosszasan utaztam velük, s igyekeztem besegíteni, ahol tudtam. Pakolásztam, húztam a sárba ragadt szekeret, s persze ha volt rá lehetőség, egy-egy kisebb szerepben megjelentem. Maguk az előadások egyszerűek voltak, főleg vásárok mellett pakolásztuk ki a padokat egy szekér köré, majd pár váltóként leülhettek az ember nézni a játékot. Északon főleg szentek életéről szóló történeteket adtunk elő, délen inkább a bohózatokat. A vámpírok a komoly drámákat kedvelték, míg az elfek leginkább a könnyed romantikus történeteket. Nem mindenhol láttak minket szívesen, persze, de ez nem akadályozta a karavánt abban, hogy bejárja a világot. Én magam a háttrében maradtam eleinte, de szépen lassan megtanítottak egy-egy könnyebb trükkre, így a zsonglőrködés művészetével is megismerkedtem, s emellett a végére egészen tisztán is tudtam énekelni. Az egész forgatag szinte teljesen elfeledtette velem, hogy milyen kegyetlen is volt ez a világ, így fagyos esőként ért az ébredés a déli síkságon. Pár martalóc támadta meg a karavánt, s harcolnunk kellett, mert a bolondok azt hitték, hogy volt nálunk bárminemű érték. Többen megsebesültek, így kénytelen voltam ahhoz a tudáshoz folyamodni, amivel nagyon régóta nem foglalkoztam. Mire véget ért a csata, a karavánból mindenki tudta, hogy miféle népektől való vagyok, ám meglepetésemre nem kívánták távozásom, mi több, lehetőséget láttak az ismereteimben… Mint kiderült, egy ideig utazott velük egy bábmester is.
...
Kellett némi gyakorlás, s kísérletezgetés, hogy rájöjjek, hogy mégis mi volt a legjobb alapanyag a bábokhoz. Sokat gondolkodtam rajta, hogy esetleg ki kéne fosztanom pár gyermeksírt (azokból bőven akadt mindenfelé), ám valahogy nem éreztem ezt helyesnek. Goblinok. Mi tökéletesebb lehetne, mint a fiatal goblinok csontváza? Minden második erdőségben fellelhetőek voltak, s emellett általánosságban nem is igazán jól nevelték a gyermekeiket, így a fele oda is veszett az első fagyban. Ezután a csontok problémája következett, ugyanis kezdeni kellett valamit velük. Egy csontokból álló báb sajnos közel sem annyira látványos, emellett pedig rövid úton meghívás az embernek, hogy kendertáncot járjon, vagy jobb, egy szép máglyára kötve pörkölődjék. Végül amellett döntöttem, hogy a csontvázakat beöltöztettem ruhákba, a koponyájukra pedig fából faragott kis fejecskéket tettem. Mindig igényelt egy kis öltöztetést a játék, de alapvetően mire kész lettem, eléggé csinosan néztek ki, s egy lélek se mondta volna meg, hogy nem játékszerek. Szerencsém is volt, mert egyébként kutya egy tehetségtelen ember voltam a bábozás terén, így leginkább csak eljátszottam, hogy csinálok is valamit, a legtöbb ember úgy sem értett hozzá, sosem igazán fenyegetett a lebukás, arról nem beszélve, hogy legnagyobb meglepetésemre a közönségnek a legkisebb szándéka se volt arra, hogy megtudják a titkomat, csak élvezték, ha táncolt a hercegnő… Vagy harcolt a szőke lovag. Megtaláltam azt, amit szerettem csinálni, a karavánon belül pedig barátokra leltem, igazi bajtársakra.
...
Ez persze nem tarthatott örökké, s ahogy a világ a porba tiporta önmagát, úgy voltam én is kénytelen saját utakra tévedni. Míg a legtöbb társam letelepedhetett egy időre, sajnos a nekromágia Északon, s Délen is tiltott volt, s minél tovább báboztam volna egy helyen, annál valószínűbb, hogy valaki véletlenül rájön, hogy honnan is fúj a szél. Így fújt engem is, s fúj most is. Igyekszem mozgásban maradni, s egy-egy településen csak pár napig maradni. A maga módján nevetséges, hogy sem a falakon kívül, sem a falakon belül nem vagyok biztonságban... De ez az életem, egy utazó mutatványosnak pedig, ha már csak dacból is, de utaznia kell. Így helyes, s így kényelmes is, ugyanis minél több időt tölt az ember egy helyen, annál kevésbé lesz érdekes a művészete. A gyermekek persze visszatérnek, s minden szórakoztatást megfizetnek a mosolyukkal, de azzal sajnos nehéz az embernek megtöltenie a gyomrát, a szív eledelével pedig elenyész a test, bármennyire is elhivatott.
Most is éppen utazok, a lábam lassan úgy zsibbad, hogy legszívesebben lecsavarnám a bokám. Nem pihenhetek viszont, mert éltet a tudat, hogy a következő kocsmában meleg leves vár, s az ottani népek őszinte kacaja… Emellett már piroslik az ég, kapun belülre kell érnem időben, vagy megint fára mászva kell töltenem az éjszakát. Ez már csak ilyen. Élek, hogy szórakoztathassak, szórakoztatok, hogy élhessek. Remélem egyszer megtanulok írni, hogy ezt papírra is vethessem.
- Spoiler:
- A karaktert Lloyd helyére gyártottam, csak megírtam előre az ET-t. Majd ennek megfelelően fogom adminisztrálni.
