[Jozef & Norven] As a man is, so he sees.

Bár már tovaszállt a feszültség, ami ezt az étkezés és a beszélgetés kezdetét jellemezte és olyan elképesztő irányt vett, amiben sosem reménykedtem, azért a legutolsó kérdésem mégis csak elég merészre sikerült, ezért némi feszült kíváncsisággal vártam Atyám reakcióját.
Sosem volt a kenyerem az alázkodó megjuhászkodás és hamar kiszaladtak a számon olyan dolgok, amik jó lett volna, ha bennmaradnak, de most maga fogadott atyám terelgette könnyedebb irányba a beszélgetést, ezzel lovat adva, amúgy is nagy számnak.
Ettől függetlenül azonban még mindig alig akartam elhinni, hogy Atyám ilyen is tud lenni, mintha valami, talán épp a meghívásom kezdeti témája, annak kibeszélése oldotta fel, de bármi is volt, én ennek csak örülni tudtam és hálát adtam az Úrnak, hogy ezt lehetővé tette.
Ezért meglepő kijelentésére, hogy valamiben is hozzám mérné magát, csak könnyedén legyintettem, hiszen eszembe sem jutott, hogy ezt komolyan gondolja.
- Én csak egy sötét elf vagyok, rólam amúgy is csak rosszat feltételeznek.
Már közel sem vettem ezt olyan komolyan, mint régen. Itt a Fővárosban már megszokták a képem látványát, máshol pedig az egyenruha és a fegyverek elég meggyőző érvül szolgáltak, hogy kevés ember akarjon belémkötni származásom okán.

Fogalmam sem volt, hogy bátor vagy .....botor, kinek mi tetszik, kérdésemre egyáltalán választ kapok-e, vagy csak elüti valamivel és valami más vizekre evezünk, ami kevésbé személyes, de ez a nap a szokatlan viselkedések napja és a merész válaszoké, még akkor is, ha láthatóan zavarba hoztam a kérdésemmel, mert ösztönösen – már megfigyeltem, hogy ha valamin erősen töri a fejét, akkor babrálja a haját, - mozdult és a válasz némi szünet után érkezett……, de érkezett!
Méghozzá mosollyal megtoldva!
- Dehogy! Tennék én ilyet? – toldottam közbe felkuncogva, mielőtt folytatná.
Nem mondom, hogy nem villant fel kételkedés a szemembe, de mivel sosem kételkedtem a szavába, nem most fogom elkezdeni, így hát lassan rábólintottam, így jelezve, hogy értékelem az őszinteségét, ami az ezt követő sóhaja alapján azért nem mehetett könnyen.
- Igen én és köszönöm, hogy megtiszteltél a válaszoddal, Atyám. – biccentettem. – Igazából fogalmam sem volt, hogy mire számítsak, persze, ha sokkal……..többet mondtál volna, talán le is esem a székről. – hallhatta, hogy nevetés bujkál a hangomban. – De mostanában egyre sűrűbben köszönöm meg az Úrnak, hogy úgy terelte az életemet, hogy végül nem a papi, hanem a lovagi életet választottam. Sosem lettem volna jó pap, bár még az sem biztos persze, hogy jó lovag leszek….. – rejtettem el pillanatnyi zavaromat a kupa mögé, egy korty bort lenyelve, hiszen ez csak akkor lesz biztos, ha már ott térdelek és megérint az a bizonyos kardlap. – Atyám, te mindig biztos voltál abban, hogy az Úr útját követed, hogy ezt várja tőled? – tettem fel most felbátorodva azt a kérdést, amire mindig is kíváncsi voltam, mert őt mindig olyan határozottnak láttam, magam viszont sokszor kételkedtem.