Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
Név: Alicia Zharis
Faj: Sötét tünde
Frakció: Nekromanta
Kaszt: Nekromanta
Nem: Nő
Kor: 24 év
Kinézet:
Első ránézésre még akár egy normális embernek is nézhetnék, mivel a tündeségre jellemző hosszú, hegyes fül - ami a legegyértelműbb vonás is - folyamatosan a csuklya rejtekében van. Semmi észrevehető nem utal arra, hogy egy sötét tünde lenne, a sápadtságot is lehetne egy furcsa indokra fogni - egy ideig. Túlságosan világos bőrrel rendelkezik, ami különleges eset az alfajnál, és hogy még egyedibb legyen, hajzuhataga nem fehér, hanem fekete, ezzel élesítve a kontrasztot bőr és haj között. Szeme sem túl jellegzetes a felületes szemlélőnek: fémszürkét láthat, jobban megnézve észrevehet pár, jobb oldalon mélylila, bal oldalon sárga pettyet a színhártyán, jelezve, hogy az átok nem kerülte el teljesen őt sem.
Vékony, törékeny testalkata van, a fizikai megterhelést nem bírja. 172 centinémet magas, meglepően könnyű.
Ruházatát illetően öltözetét leginkább egy papi csuhához lehetne hasonlítani némi kiegészítővel, módosítással. Derekán és vállán a szöveten kívül még keménybőr tartozék is található, deréktájon azért, hogy a fontosabb szerveket valamennyire védje. Köpenye kopottas, megviselt, csuklyáján is némileg látszódnak a hosszú utak fáradalmai, de amúgy teljesen jó, elfogadható állapotban van öltözéke. Jobb kezének ujjain két gyűrű található, melyeknek különösebb funkciója egyelőre nincsen, mágikus erővel sem rendelkeznek - hétköznapi ékszerek. Körmei már inkább hasonlítanak a ragadozók karmaira, annyira megnőttek, ami fokozza amúgy is nyomasztó megjelenését.
Jellem:
Alapjáraton közömbös mindenkivel szemben, a hideg magatartás sem áll messze tőle, melyről arckifejezése és hűvös tekintete is árulkodik. Néha vannak csípős megjegyzései, melyek nem feltétlen segítenek egy kapcsolat kiépítésében - bár nem mintha annyira szüksége lenne azokra, nehezen viseli, ha valaki ráakaszkodik, huzamosabb ideig tartózkodik mellette. Tökéletesen megvan ő a saját magányában, egyedül, nem akar támaszkodni senkire, nem akar senkivel sem közösködni és társulni, mert nem egyszer járta már meg azt, hogy kapcsolatot alakított ki. Egy életre elegendőnek érezte ezen negatív tapasztalatait.
Hallgatag típus, nem szeret magáról beszélni, múltjáról végképp nem, viszont ha mégis erre kerülne sor, egyszerűen vagy elcsendesedik, mintha nem hallotta volna a felszólítást, kérdést, vagy pedig teljesen más témáról kezd el csevegni - feltéve, ha pár szó csevegésnek minősül. Nem nevezhető vérszomjasnak, nem is az a fajta, akit hamar ki lehet hozni a sodrából, sőt, gyakorlatilag nem is lehet. Mindig az a hűvös nyugalom uralja egész jellemét, mely teljes mértékben lerí róla, még csak beszélgetni sem szükséges ennek megállapításához. Kissé pesszimista hozzáállása nem hátráltatja abban, hogy a helyzetet, amibe került, viszonylag jól meg tudja ítélni, többnyire logikusan gondolkodik.
Előtörténet:
Annak idején még Alice Stormstone-nak hívtak, de szülőföldem elhagyása és néhai mesterem halála után senki sem szólított így. Ha visszatérnék, szeretteim bizonyára nem ismernének föl részben a rengeteg jellembeli változás miatt, részben a külsőm mássága miatt. Talán nem is baj... Jobb is, ha egy szégyenfolt meghúzódva, ismeretlenül éli le életét, anélkül, hogy a hozzátartozók tudnák, mit is tesz a fekete bárány a messzi földeken. De talán az elején kéne kezdenem, hogy minden világos legyen.
Ikernővérem születését hatalmas izgatottsággal várták, az utolsó heteket szinte nem is bírták nyugalomban eltölteni. Végül eljött az ünneplésre alkalmas, teliholdtól fényes éjszaka, és amikor én is követtem testvéremet a napvilágra, az öröm csak fokozódott. A lehető legnagyobb szeretetben neveltek minket, és ha már nem a szociális viselkedésünkről vagyunk híresek, legalább ezek a kötelékek legyenek erősek. Persze idővel ezek is elszakadnak, hiszen semmi sem tart örökké.
Eleinte a szüleink szerették volna, ha mindketten Holdőrnek állnánk, s míg nővérem megfelelő volt erre a hivatásra, én annál kevésbé — a mágia és az azzal foglalkozó különféle ágazatok sokkal jobban vonzottak, és ehhez való érzékenységem hamar megmutatkozott. A Hold ereje valamivel nagyobb hatással volt rám, mint a környezetemben lévőkre, és mivel Hold által csókoltnak tartottak fehér bőrszínem miatt, alkalmasnak is bizonyultam arra, hogy Holdpap legyek. Ez volt a kívánságom, ez akartam lenni, bár az ötlet, hogy átmenjek a tündékhez, hogy ott tanulhassak, tőlük, hogy druida lehessen belőlem, ennek ellenére is felmerült, azonban valahogy ez a lehetőség hidegen hagyott. A természet kevésbé állt hozzám közel, mint a Hold, és lehet, azért érzem így, mert a faji jellemző erősebben él bennem, valamiért mintha mégis olyan lenne, hogy csak engem szólít az éjszaka fénye. Néha gyermeki álomként még odáig is eljutottam a kalandozásban, hogy pár percig elhittem, nemcsak “csókolt” vagyok, hanem valamiféle kiválasztott is, akinek hatalmas feladata lesz a jövőben. Mostanra már csak gúnyosan tudok nevetni ezen, és irigylem akkori naivitásomat, tudatlanságomat.
Elérkezett az idő, hogy jelentkezzünk az általunk választott kasztra. Tanonccá fogadásunk számunkra határtalan dicsőséget és örömöt jelentett, de tudtuk jól, hogy még csak most jön a neheze: maga a kiképzés, ami nem kevés megpróbáltatással jár. Eltelt talán két hónap, alig merülhettünk bele abba a tudásba, amit elénk tártak, az események felgyorsultak a sok tennivaló miatt. Én egyelőre csak az elméleti részt tanulmányoztam, képesség még csak szóba sem jöhetett, tanítóm nagyon szigorúan vette a szabályokat, de már az is bőven elegendőnek bizonyult a számomra, amit folyamatosan kaptam. Minden egyes szót megjegyeztem, elvégre lelkes voltam, a legjobb Holdpapok közt akartam lenni, és mivel érdeklődésem nem csappant néhány hét után sem, a tanulás sem bizonyult nehéznek.
Nem féltünk azoktól a bizonyos Tövislényektől, amely rettegett szörnye volt az erdőnek. Részben azért nem tartottunk tőlük, mert errefelé ritkán fordultak elő, és általában nem piszkáltuk a tövises dolgokat, hiszen ki tudja, mi lapul a látszat mögött? Talán ezért is kerülhettük el azoknak a lényeknek a csapásait: nem ingereltük őket. Azonban úgy tűnt, ezt a szokást nem sikerült valakinek továbbítania az utódnak…
Nappal történt, amikor mi kevésbé vagyunk reakcióképesek. Nekem szokásom manapság is ilyenkor pihenni, aludni, ha már a Hold feltöltő erejének köszönhetően éjszakai lénnyé váltam, és a távoli sikoltás, ami akkor felébresztett, sem tűnt valószerűnek. Persze amikor megismétlődött, már elhittem, hogy nem csak a félálom az, ami rossz képeket akar a valóságba hozni, hanem ez tényleg az élet, ahova születtem. Azonnal felkeltem, hogy megnézzem, mi folyik odakinn, és ami elsőre feltűnt, az az volt, hogy nővérem nincs mellettem. Azonnal görcsbe rándult a gyomrom a rossz sejtéstől, és ahogy kiléptem otthonomból, megláttam egy ismerős arcot. A nővérem vele volt éjjel-nappal, úgy összenőttek a kiképzés alatt, és ennyi számomra elég volt, hogy a rossz előérzetet beteljesültnek tartsam.
Dermedten álltam, és a szavak többsége nem jutott el agyamig. Nem kellett senkinek mondania semmit az egyértelműről, a tények sem túlzottan érdekeltek, mégis meghallottam a lényegesebbeket: Tövislény, baleset… Konkrétumokra nem emlékszek, nem kérdeztem senkitől semmit, ha valaki bele is kezdett a mesélésbe, azt elhallgattattam egy intéssel. Nem kívántam erről hallani bármit is.
Az éjszakák a környéken, de az apró településen kívül zajlottak. A világító gombák közt ücsörögtem magányosan, gyászolva, a tanulás elmaradt, és nem is erőltették a folytatást. Magam alá zuhantam, hiszen egy értékes személyt veszítettem el, és néha azon gondolkodtam, hogy nekem is kéne találnom egy Tövislényt, vagy csak meg kell ennem egy gombát, és nem kell tovább elviselnem.
— Gyermek… — szólított meg valaki, egy férfi, bár már régen nem volt rám mondható az, hogy gyermek. Fiatal felnőttnek számítottam, és lehet, akkoriban bosszantott volna ez a kifejezés, valahogy mégsem éreztem dühöt. Üresség volt bennem, amit nem tudtam mivel kitölteni, és ez arcomon, tekintetemen is tükröződött.
— Mi a baj? — érdeklődött finoman, és elém lépett. Ekkor pillantottam csak rá: koszos, kopott fekete maskara volt rajta, csuklyája mélyen arcába húzva, egy hosszú botot tartott kezében, talán még arra is támaszkodott. Nem tűnt ellenségesnek, és úgy éreztem, nincs mit titkolnom előle. Elvégre úgyse tud segíteni, és ha eggyel többen vagy kevesebben tudják a gondot, mit árthat? Legalábbis ezt gondoltam.
— A nővérem meghalt — válaszoltam üresen, tömören, magam elé nézve. Erre a férfi nem válaszolt azonnal — mintha eltűnődött volna azon, mit is tehetne velem.
— Vissza tudnám hozni — kezdte, mire felnéztem rá. Tekintetemben valami felcsillant: a remény. Annak a reménye, hogy ismét láthatom az ikernővéremet, hogy ismét vele lehetek.
— De lenne egy feltételem — tette még hozzá, mire kissé elkomorultam, de tudhattam, hogy egy ilyen nagy dolog nem lesz ingyen.
— És… Mi lenne az? — érdeklődtem félve a választól.
— Légy a társam. Van egy célom, de azt nem tudom megvalósítani egyedül. Biztosan sokan mások is elindultak már felfegyverkezve, társakkal karöltve, de nekem nincs senkim, aki segítségemre lehet.
Különösek voltak ezek a szavak, de hittem nekik, mivel elvakított a vágy, az ígéret.
— Ahhoz még évek kellenek… Először Holdpappá kell váljak, utána tudok segíteni csak — közöltem vele a tényt.
— Nem kell ahhoz Holdpapnak lenned. Elég, ha velem jössz, és nekromantává válsz.
Az utolsó mondat szíven ütött. Nem akartam nekromanta lenni, elég rosszat hallottam a fajtájukról ahhoz, hogy elutasítsam őket, viszont ez volt akkor az egyetlen lehetőségem, hogy visszahozhassam őt. Pontosabban akkor ezt tűnt az egyetlennek.
— De én… — kezdtem, azonban a férfi közbevágott.
— Látni akarod a nővéred, nem? — húzódott gonosz félmosoly az arcára. Ennél az arckifejezésnél, ennél a kérdésnél éreztem a félelmet és kétségbeesést, a választás súlyát, hiszen ha nem vállalom, akkor nem láthatom viszont a testvérem, ha vállalom, akkor meg azzá kell válnom, akit mindenki megvet.
Csípett a szemem. Nem tudtam ekkora döntést meghozni abban a pillanatban, és ez látszódhatott rajtam, mert ezt mondta:
— Kapsz időt… Három napot, de ez a három nap sem lesz ingyen. — Kissé mintha szélesedett volna mosolya, engem pedig lebénított a rettegés. — Hozd el nekem valakinek a szemét. Én ugyanitt fogok várni három nap múlva. Ha itt leszel a szemekkel, velem jöhetsz és segítek, ha nem, akkor úgy teszek, mintha semmi sem történt volna.
Ezt követően elment. Percek teltek el, és én még mindig ott ültem. Egyértelműen sokkot kaptam az újonnan kapott feladatomtól, és minden tagom tiltakozott ellene. Nem akartam megtenni, mivel ez azt jelentette, hogy meg kell ölnöm valakit. Nem akartam, nem bírtam volna elviselni azt a terhet, amit a gyilkosság rám ró. Viszont még mindig élek. Mégis képes voltam túllépni rajta valahogy.
Az elkövetkezendő két nap kínzó volt. Lassan teltek, és ekkor már inkább bezárkózva voltam, mint a szabadban, ingerülten fordultam mindenkihez, aki beszélni kívánt velem, ezzel ellökve ismerőseimet magamtól. Feszült voltam, nem kicsit, elvégre kinek a szemét kellett volna elvennem? Ki érdemelte…?
És ekkor rájöttem, ki az, akit nem akarok soha többé látni. Megnyugodtam, lelkem káosza csillapodott, és minden a helyére került. Tudtam, mit kell cselekednem.
Az utolsó napomat szántam arra, hogy elvégezzem a rám kiszabott feladatot. Nem voltam és nem is vagyok a lopakodás mestere, sosem tudtam a bérgyilkossággal kapcsolatos dolgokat megcsinálni, de akkor mindenre képesnek éreztem magam. A gyűlöletem fokozódott, és bár fogalmam sem volt, mire kell a nekromantának a szem, biztos voltam abban, hogy megadom neki.
Ahogy eljött a megfelelő alkalom, le is csaptam. Négyszemközt beszélgettem vele, a halálhír hozójával, mintha csak az érdekelt volna, ami aznap történt. Mintha képes lettem volna elfogadni az eseményeket, azonban mielőtt belekezdett volna, a ruhám alá csempészett tőrt elővettem, és a gyomrába szúrtam, majd megforgattam a pengét. Éreztem kezemen a másik vérének melegét, miközben hidegen néztem azokba a riadt szemekbe, amik neki voltak, sikoltásra pedig nem futotta tőle — túlságosan ledöbbent ahhoz.
— Mondtam, hogy nem akarok erről beszélni… — jegyeztem meg, bár biztos voltam benne, hogy nem hall. Végül aztán elterült — hogy elájult-e vagy valóban meghalt, nem foglalkoztatott, csupán a szem kellett nekem, amit hamar meg is szereztem.
Véresen tértem vissza arra a helyre, ahol a nekromanta várt rám. Teljesen más voltam, mint előtte: már nem az a szerencsétlenül üldögélő és pityergő lány voltam, hanem olyan, aki felkészült mindenféle kegyetlenségre. Hiszen én elkövettem az egyik legsúlyosabb bűnt… Mi lehetne ennél rosszabb?
— Itt vannak a szemek — ejtettem a tenyerébe a golyókat, a férfi pedig lenyűgözötten vizsgálta a különleges színeket.
— Tökéletesek — válaszolt. — Most pedig jer velem, leány. — Nem zavart a megszólítás, érdektelen és közömbös maradtam. Álszentséget véltem felfedezni szavai mögött, de nem hoztam fel neki, elvégre fölösleges volt. Amíg megkapom azt, amire vágyok, nem lesz egy szavam sem.
Elhagytuk Nebelwald területét, az emberek közé mentünk. Hogy a férfi hogy jutott el idáig, ennyire messzire, kérdéses, de erről sem tettem fel egy árva kérdést sem. Még csak utalni sem utaltam rá, hogy ez esetleg érdekelne. Semmi nem volt. Kapcsolatunk semleges volt, és még a tanár-tanítvány jó viszonyát sem érte el. Én kényszerismerősként kezeltem, és igazából ő volt az éltetője a kapcsolatnak. És az ígéret.
Leginkább eldugott helyeken szálltunk meg, vagy ha egy városba, faluba mentünk, akkor is teljesen ismeretlen vendéglőkben pihentünk meg. A férfi közben tanított engem, a legalapabb dolgokat a világról az eszembe véste, Azrael kardjáról is szó esett, de főként a nekromanciára koncentrálódtak a tanításra szánt órák, amire eleinte nem voltam túlságosan fogékony. A Hold, az ahhoz kapcsolatos dolgok még mindig közelebb álltak hozzám, de a halottak idővel megkedveltették magukat velem. Bizonyára a sötét korszakom eljövetele segített ebben, máskülönben még mindig undorodnék ettől.
Nem tanulhattam sokat. Egy újabb, váratlan fordulat következett be életemben, amikor is a férfi nagyon hangoztatta, hogy később menjek szobát bérelni, tegyek úgy, mintha nem ismerném. Ismerős szokás volt, mivel ha kivételesen félt attól, hogy rábukkannak és megölik, akkor ezzel legalább talán elkerülhette azt, hogy én is bajba sodródjak. Elvégre tudásának csírája voltam, semmiképpen sem akarta elpocsékolni ezt az értéket.
Adott megfelelő pénzt, annyit, amennyiből akár vehettem magamnak még pár friss ruhát is — kivételes alkalmak egyike volt ez —, majd elküldött, hogy nézzek körbe a környéken, ezzel elütve az időt. Beesteledett, és úgy döntöttem, ideje lesz nekem is betérnem abba az épületbe. Nem kopogtam be hozzá, ha egy helyiségben voltunk is, idegenként kezeltük egymást. Külön ettünk, más időpontban, néha fél nap csúszással távoztunk ugyanarról a helyről. Ez alkalommal viszont egyedül indultam útnak arról a helyről.
Megpróbáltam éjszaka aludni, mivel a férfi szerint nappal sokkal gyanútlanabb a közlekedés, amivel csak részben értettem egyet. Nyilván nem ellenkeztem, mivel ő volt az egyetlen biztosíték arra, hogy ismét láthatom nővéremet.
Nehezen, de sikerült átaludnom azt az időszakot, ahol a lehető legjobb állapotban vagyok — gyakorta pocsékolásnak éreztem. Ahogy felkelt a nap, kinyitottam szemeimet, kinyitottam az ajtót, és a vérben úszó folyosó tárult szemeim elé. Felismertem a ruháról, hogy ki volt ő: néhai mesterem.
Közömbösen, hidegen figyeltem a holttestet.
— Ismered? — kérdezte valaki a nagyjából három méterre tőlem, vértől pettyezet ruhájából egyértelművé vált, hogy ő az egyik tettes. Hogy a fegyverét hova tette, érdektelen volt számomra, nem is kerestem a gyilkos pengét.
— Nem — válaszoltam azonnal hidegen, felé nézve. — Kéne? — kérdeztem vissza.
— Öhm, nem… — mondta zavarodottan. — Csak elég híres volt a maga módján. Tudod — halkult el a hangja. — Hullákat idézgetett, meg azokkal szórakozott, és Isten tudja csak, micsoda bűnöket követett el még mellette.
Hogy ez az ember eszénél volt-e abban a percben, nem tudtam megállapítani, de szerintem egy normális lénynek nem ez a reakciója, amikor kilép, és azonnal egy holttest várja. Na meg az sem normális, ha ilyen könnyed csevegés alakul ki egy halott körül. Ennyire nincs becsületük a nekromantáknak?
— Reméljük, megbocsát neki a Mindenható — néztem az élettelen testet, de ezek csak üres szavak voltak.
Különös volt látni, hogy aki tanítgatott, az most itt fekszik előttem. Nem mintha hálás lettem volna neki, viszont így értelmetlenné vált mindaz, amin eddig végigmentem — miatta.
— A nekromanciával foglalkozóknak aligha — vakarta a fejét a másik. Nem folytam bele ilyen magaslatú vitába, mivel nem az én világom a Biblia és az ahhoz kapcsolódó butaságok. Nincs hitem, nincs semmim, amibe kapaszkodhatnék, bár jóval életrevalóbbá váltam az eltelt évek alatt.
Végül becsuktam az ajtót, és ott maradtam. Egyedül Azrael kardja maradt nekem.
Faj: Sötét tünde
Frakció: Nekromanta
Kaszt: Nekromanta
Nem: Nő
Kor: 24 év
Kinézet:
Első ránézésre még akár egy normális embernek is nézhetnék, mivel a tündeségre jellemző hosszú, hegyes fül - ami a legegyértelműbb vonás is - folyamatosan a csuklya rejtekében van. Semmi észrevehető nem utal arra, hogy egy sötét tünde lenne, a sápadtságot is lehetne egy furcsa indokra fogni - egy ideig. Túlságosan világos bőrrel rendelkezik, ami különleges eset az alfajnál, és hogy még egyedibb legyen, hajzuhataga nem fehér, hanem fekete, ezzel élesítve a kontrasztot bőr és haj között. Szeme sem túl jellegzetes a felületes szemlélőnek: fémszürkét láthat, jobban megnézve észrevehet pár, jobb oldalon mélylila, bal oldalon sárga pettyet a színhártyán, jelezve, hogy az átok nem kerülte el teljesen őt sem.
Vékony, törékeny testalkata van, a fizikai megterhelést nem bírja. 172 centinémet magas, meglepően könnyű.
Ruházatát illetően öltözetét leginkább egy papi csuhához lehetne hasonlítani némi kiegészítővel, módosítással. Derekán és vállán a szöveten kívül még keménybőr tartozék is található, deréktájon azért, hogy a fontosabb szerveket valamennyire védje. Köpenye kopottas, megviselt, csuklyáján is némileg látszódnak a hosszú utak fáradalmai, de amúgy teljesen jó, elfogadható állapotban van öltözéke. Jobb kezének ujjain két gyűrű található, melyeknek különösebb funkciója egyelőre nincsen, mágikus erővel sem rendelkeznek - hétköznapi ékszerek. Körmei már inkább hasonlítanak a ragadozók karmaira, annyira megnőttek, ami fokozza amúgy is nyomasztó megjelenését.
Jellem:
Alapjáraton közömbös mindenkivel szemben, a hideg magatartás sem áll messze tőle, melyről arckifejezése és hűvös tekintete is árulkodik. Néha vannak csípős megjegyzései, melyek nem feltétlen segítenek egy kapcsolat kiépítésében - bár nem mintha annyira szüksége lenne azokra, nehezen viseli, ha valaki ráakaszkodik, huzamosabb ideig tartózkodik mellette. Tökéletesen megvan ő a saját magányában, egyedül, nem akar támaszkodni senkire, nem akar senkivel sem közösködni és társulni, mert nem egyszer járta már meg azt, hogy kapcsolatot alakított ki. Egy életre elegendőnek érezte ezen negatív tapasztalatait.
Hallgatag típus, nem szeret magáról beszélni, múltjáról végképp nem, viszont ha mégis erre kerülne sor, egyszerűen vagy elcsendesedik, mintha nem hallotta volna a felszólítást, kérdést, vagy pedig teljesen más témáról kezd el csevegni - feltéve, ha pár szó csevegésnek minősül. Nem nevezhető vérszomjasnak, nem is az a fajta, akit hamar ki lehet hozni a sodrából, sőt, gyakorlatilag nem is lehet. Mindig az a hűvös nyugalom uralja egész jellemét, mely teljes mértékben lerí róla, még csak beszélgetni sem szükséges ennek megállapításához. Kissé pesszimista hozzáállása nem hátráltatja abban, hogy a helyzetet, amibe került, viszonylag jól meg tudja ítélni, többnyire logikusan gondolkodik.
Előtörténet:
Annak idején még Alice Stormstone-nak hívtak, de szülőföldem elhagyása és néhai mesterem halála után senki sem szólított így. Ha visszatérnék, szeretteim bizonyára nem ismernének föl részben a rengeteg jellembeli változás miatt, részben a külsőm mássága miatt. Talán nem is baj... Jobb is, ha egy szégyenfolt meghúzódva, ismeretlenül éli le életét, anélkül, hogy a hozzátartozók tudnák, mit is tesz a fekete bárány a messzi földeken. De talán az elején kéne kezdenem, hogy minden világos legyen.
Ikernővérem születését hatalmas izgatottsággal várták, az utolsó heteket szinte nem is bírták nyugalomban eltölteni. Végül eljött az ünneplésre alkalmas, teliholdtól fényes éjszaka, és amikor én is követtem testvéremet a napvilágra, az öröm csak fokozódott. A lehető legnagyobb szeretetben neveltek minket, és ha már nem a szociális viselkedésünkről vagyunk híresek, legalább ezek a kötelékek legyenek erősek. Persze idővel ezek is elszakadnak, hiszen semmi sem tart örökké.
Eleinte a szüleink szerették volna, ha mindketten Holdőrnek állnánk, s míg nővérem megfelelő volt erre a hivatásra, én annál kevésbé — a mágia és az azzal foglalkozó különféle ágazatok sokkal jobban vonzottak, és ehhez való érzékenységem hamar megmutatkozott. A Hold ereje valamivel nagyobb hatással volt rám, mint a környezetemben lévőkre, és mivel Hold által csókoltnak tartottak fehér bőrszínem miatt, alkalmasnak is bizonyultam arra, hogy Holdpap legyek. Ez volt a kívánságom, ez akartam lenni, bár az ötlet, hogy átmenjek a tündékhez, hogy ott tanulhassak, tőlük, hogy druida lehessen belőlem, ennek ellenére is felmerült, azonban valahogy ez a lehetőség hidegen hagyott. A természet kevésbé állt hozzám közel, mint a Hold, és lehet, azért érzem így, mert a faji jellemző erősebben él bennem, valamiért mintha mégis olyan lenne, hogy csak engem szólít az éjszaka fénye. Néha gyermeki álomként még odáig is eljutottam a kalandozásban, hogy pár percig elhittem, nemcsak “csókolt” vagyok, hanem valamiféle kiválasztott is, akinek hatalmas feladata lesz a jövőben. Mostanra már csak gúnyosan tudok nevetni ezen, és irigylem akkori naivitásomat, tudatlanságomat.
Elérkezett az idő, hogy jelentkezzünk az általunk választott kasztra. Tanonccá fogadásunk számunkra határtalan dicsőséget és örömöt jelentett, de tudtuk jól, hogy még csak most jön a neheze: maga a kiképzés, ami nem kevés megpróbáltatással jár. Eltelt talán két hónap, alig merülhettünk bele abba a tudásba, amit elénk tártak, az események felgyorsultak a sok tennivaló miatt. Én egyelőre csak az elméleti részt tanulmányoztam, képesség még csak szóba sem jöhetett, tanítóm nagyon szigorúan vette a szabályokat, de már az is bőven elegendőnek bizonyult a számomra, amit folyamatosan kaptam. Minden egyes szót megjegyeztem, elvégre lelkes voltam, a legjobb Holdpapok közt akartam lenni, és mivel érdeklődésem nem csappant néhány hét után sem, a tanulás sem bizonyult nehéznek.
Nem féltünk azoktól a bizonyos Tövislényektől, amely rettegett szörnye volt az erdőnek. Részben azért nem tartottunk tőlük, mert errefelé ritkán fordultak elő, és általában nem piszkáltuk a tövises dolgokat, hiszen ki tudja, mi lapul a látszat mögött? Talán ezért is kerülhettük el azoknak a lényeknek a csapásait: nem ingereltük őket. Azonban úgy tűnt, ezt a szokást nem sikerült valakinek továbbítania az utódnak…
Nappal történt, amikor mi kevésbé vagyunk reakcióképesek. Nekem szokásom manapság is ilyenkor pihenni, aludni, ha már a Hold feltöltő erejének köszönhetően éjszakai lénnyé váltam, és a távoli sikoltás, ami akkor felébresztett, sem tűnt valószerűnek. Persze amikor megismétlődött, már elhittem, hogy nem csak a félálom az, ami rossz képeket akar a valóságba hozni, hanem ez tényleg az élet, ahova születtem. Azonnal felkeltem, hogy megnézzem, mi folyik odakinn, és ami elsőre feltűnt, az az volt, hogy nővérem nincs mellettem. Azonnal görcsbe rándult a gyomrom a rossz sejtéstől, és ahogy kiléptem otthonomból, megláttam egy ismerős arcot. A nővérem vele volt éjjel-nappal, úgy összenőttek a kiképzés alatt, és ennyi számomra elég volt, hogy a rossz előérzetet beteljesültnek tartsam.
Dermedten álltam, és a szavak többsége nem jutott el agyamig. Nem kellett senkinek mondania semmit az egyértelműről, a tények sem túlzottan érdekeltek, mégis meghallottam a lényegesebbeket: Tövislény, baleset… Konkrétumokra nem emlékszek, nem kérdeztem senkitől semmit, ha valaki bele is kezdett a mesélésbe, azt elhallgattattam egy intéssel. Nem kívántam erről hallani bármit is.
Az éjszakák a környéken, de az apró településen kívül zajlottak. A világító gombák közt ücsörögtem magányosan, gyászolva, a tanulás elmaradt, és nem is erőltették a folytatást. Magam alá zuhantam, hiszen egy értékes személyt veszítettem el, és néha azon gondolkodtam, hogy nekem is kéne találnom egy Tövislényt, vagy csak meg kell ennem egy gombát, és nem kell tovább elviselnem.
— Gyermek… — szólított meg valaki, egy férfi, bár már régen nem volt rám mondható az, hogy gyermek. Fiatal felnőttnek számítottam, és lehet, akkoriban bosszantott volna ez a kifejezés, valahogy mégsem éreztem dühöt. Üresség volt bennem, amit nem tudtam mivel kitölteni, és ez arcomon, tekintetemen is tükröződött.
— Mi a baj? — érdeklődött finoman, és elém lépett. Ekkor pillantottam csak rá: koszos, kopott fekete maskara volt rajta, csuklyája mélyen arcába húzva, egy hosszú botot tartott kezében, talán még arra is támaszkodott. Nem tűnt ellenségesnek, és úgy éreztem, nincs mit titkolnom előle. Elvégre úgyse tud segíteni, és ha eggyel többen vagy kevesebben tudják a gondot, mit árthat? Legalábbis ezt gondoltam.
— A nővérem meghalt — válaszoltam üresen, tömören, magam elé nézve. Erre a férfi nem válaszolt azonnal — mintha eltűnődött volna azon, mit is tehetne velem.
— Vissza tudnám hozni — kezdte, mire felnéztem rá. Tekintetemben valami felcsillant: a remény. Annak a reménye, hogy ismét láthatom az ikernővéremet, hogy ismét vele lehetek.
— De lenne egy feltételem — tette még hozzá, mire kissé elkomorultam, de tudhattam, hogy egy ilyen nagy dolog nem lesz ingyen.
— És… Mi lenne az? — érdeklődtem félve a választól.
— Légy a társam. Van egy célom, de azt nem tudom megvalósítani egyedül. Biztosan sokan mások is elindultak már felfegyverkezve, társakkal karöltve, de nekem nincs senkim, aki segítségemre lehet.
Különösek voltak ezek a szavak, de hittem nekik, mivel elvakított a vágy, az ígéret.
— Ahhoz még évek kellenek… Először Holdpappá kell váljak, utána tudok segíteni csak — közöltem vele a tényt.
— Nem kell ahhoz Holdpapnak lenned. Elég, ha velem jössz, és nekromantává válsz.
Az utolsó mondat szíven ütött. Nem akartam nekromanta lenni, elég rosszat hallottam a fajtájukról ahhoz, hogy elutasítsam őket, viszont ez volt akkor az egyetlen lehetőségem, hogy visszahozhassam őt. Pontosabban akkor ezt tűnt az egyetlennek.
— De én… — kezdtem, azonban a férfi közbevágott.
— Látni akarod a nővéred, nem? — húzódott gonosz félmosoly az arcára. Ennél az arckifejezésnél, ennél a kérdésnél éreztem a félelmet és kétségbeesést, a választás súlyát, hiszen ha nem vállalom, akkor nem láthatom viszont a testvérem, ha vállalom, akkor meg azzá kell válnom, akit mindenki megvet.
Csípett a szemem. Nem tudtam ekkora döntést meghozni abban a pillanatban, és ez látszódhatott rajtam, mert ezt mondta:
— Kapsz időt… Három napot, de ez a három nap sem lesz ingyen. — Kissé mintha szélesedett volna mosolya, engem pedig lebénított a rettegés. — Hozd el nekem valakinek a szemét. Én ugyanitt fogok várni három nap múlva. Ha itt leszel a szemekkel, velem jöhetsz és segítek, ha nem, akkor úgy teszek, mintha semmi sem történt volna.
Ezt követően elment. Percek teltek el, és én még mindig ott ültem. Egyértelműen sokkot kaptam az újonnan kapott feladatomtól, és minden tagom tiltakozott ellene. Nem akartam megtenni, mivel ez azt jelentette, hogy meg kell ölnöm valakit. Nem akartam, nem bírtam volna elviselni azt a terhet, amit a gyilkosság rám ró. Viszont még mindig élek. Mégis képes voltam túllépni rajta valahogy.
Az elkövetkezendő két nap kínzó volt. Lassan teltek, és ekkor már inkább bezárkózva voltam, mint a szabadban, ingerülten fordultam mindenkihez, aki beszélni kívánt velem, ezzel ellökve ismerőseimet magamtól. Feszült voltam, nem kicsit, elvégre kinek a szemét kellett volna elvennem? Ki érdemelte…?
És ekkor rájöttem, ki az, akit nem akarok soha többé látni. Megnyugodtam, lelkem káosza csillapodott, és minden a helyére került. Tudtam, mit kell cselekednem.
Az utolsó napomat szántam arra, hogy elvégezzem a rám kiszabott feladatot. Nem voltam és nem is vagyok a lopakodás mestere, sosem tudtam a bérgyilkossággal kapcsolatos dolgokat megcsinálni, de akkor mindenre képesnek éreztem magam. A gyűlöletem fokozódott, és bár fogalmam sem volt, mire kell a nekromantának a szem, biztos voltam abban, hogy megadom neki.
Ahogy eljött a megfelelő alkalom, le is csaptam. Négyszemközt beszélgettem vele, a halálhír hozójával, mintha csak az érdekelt volna, ami aznap történt. Mintha képes lettem volna elfogadni az eseményeket, azonban mielőtt belekezdett volna, a ruhám alá csempészett tőrt elővettem, és a gyomrába szúrtam, majd megforgattam a pengét. Éreztem kezemen a másik vérének melegét, miközben hidegen néztem azokba a riadt szemekbe, amik neki voltak, sikoltásra pedig nem futotta tőle — túlságosan ledöbbent ahhoz.
— Mondtam, hogy nem akarok erről beszélni… — jegyeztem meg, bár biztos voltam benne, hogy nem hall. Végül aztán elterült — hogy elájult-e vagy valóban meghalt, nem foglalkoztatott, csupán a szem kellett nekem, amit hamar meg is szereztem.
Véresen tértem vissza arra a helyre, ahol a nekromanta várt rám. Teljesen más voltam, mint előtte: már nem az a szerencsétlenül üldögélő és pityergő lány voltam, hanem olyan, aki felkészült mindenféle kegyetlenségre. Hiszen én elkövettem az egyik legsúlyosabb bűnt… Mi lehetne ennél rosszabb?
— Itt vannak a szemek — ejtettem a tenyerébe a golyókat, a férfi pedig lenyűgözötten vizsgálta a különleges színeket.
— Tökéletesek — válaszolt. — Most pedig jer velem, leány. — Nem zavart a megszólítás, érdektelen és közömbös maradtam. Álszentséget véltem felfedezni szavai mögött, de nem hoztam fel neki, elvégre fölösleges volt. Amíg megkapom azt, amire vágyok, nem lesz egy szavam sem.
Elhagytuk Nebelwald területét, az emberek közé mentünk. Hogy a férfi hogy jutott el idáig, ennyire messzire, kérdéses, de erről sem tettem fel egy árva kérdést sem. Még csak utalni sem utaltam rá, hogy ez esetleg érdekelne. Semmi nem volt. Kapcsolatunk semleges volt, és még a tanár-tanítvány jó viszonyát sem érte el. Én kényszerismerősként kezeltem, és igazából ő volt az éltetője a kapcsolatnak. És az ígéret.
Leginkább eldugott helyeken szálltunk meg, vagy ha egy városba, faluba mentünk, akkor is teljesen ismeretlen vendéglőkben pihentünk meg. A férfi közben tanított engem, a legalapabb dolgokat a világról az eszembe véste, Azrael kardjáról is szó esett, de főként a nekromanciára koncentrálódtak a tanításra szánt órák, amire eleinte nem voltam túlságosan fogékony. A Hold, az ahhoz kapcsolatos dolgok még mindig közelebb álltak hozzám, de a halottak idővel megkedveltették magukat velem. Bizonyára a sötét korszakom eljövetele segített ebben, máskülönben még mindig undorodnék ettől.
Nem tanulhattam sokat. Egy újabb, váratlan fordulat következett be életemben, amikor is a férfi nagyon hangoztatta, hogy később menjek szobát bérelni, tegyek úgy, mintha nem ismerném. Ismerős szokás volt, mivel ha kivételesen félt attól, hogy rábukkannak és megölik, akkor ezzel legalább talán elkerülhette azt, hogy én is bajba sodródjak. Elvégre tudásának csírája voltam, semmiképpen sem akarta elpocsékolni ezt az értéket.
Adott megfelelő pénzt, annyit, amennyiből akár vehettem magamnak még pár friss ruhát is — kivételes alkalmak egyike volt ez —, majd elküldött, hogy nézzek körbe a környéken, ezzel elütve az időt. Beesteledett, és úgy döntöttem, ideje lesz nekem is betérnem abba az épületbe. Nem kopogtam be hozzá, ha egy helyiségben voltunk is, idegenként kezeltük egymást. Külön ettünk, más időpontban, néha fél nap csúszással távoztunk ugyanarról a helyről. Ez alkalommal viszont egyedül indultam útnak arról a helyről.
Megpróbáltam éjszaka aludni, mivel a férfi szerint nappal sokkal gyanútlanabb a közlekedés, amivel csak részben értettem egyet. Nyilván nem ellenkeztem, mivel ő volt az egyetlen biztosíték arra, hogy ismét láthatom nővéremet.
Nehezen, de sikerült átaludnom azt az időszakot, ahol a lehető legjobb állapotban vagyok — gyakorta pocsékolásnak éreztem. Ahogy felkelt a nap, kinyitottam szemeimet, kinyitottam az ajtót, és a vérben úszó folyosó tárult szemeim elé. Felismertem a ruháról, hogy ki volt ő: néhai mesterem.
Közömbösen, hidegen figyeltem a holttestet.
— Ismered? — kérdezte valaki a nagyjából három méterre tőlem, vértől pettyezet ruhájából egyértelművé vált, hogy ő az egyik tettes. Hogy a fegyverét hova tette, érdektelen volt számomra, nem is kerestem a gyilkos pengét.
— Nem — válaszoltam azonnal hidegen, felé nézve. — Kéne? — kérdeztem vissza.
— Öhm, nem… — mondta zavarodottan. — Csak elég híres volt a maga módján. Tudod — halkult el a hangja. — Hullákat idézgetett, meg azokkal szórakozott, és Isten tudja csak, micsoda bűnöket követett el még mellette.
Hogy ez az ember eszénél volt-e abban a percben, nem tudtam megállapítani, de szerintem egy normális lénynek nem ez a reakciója, amikor kilép, és azonnal egy holttest várja. Na meg az sem normális, ha ilyen könnyed csevegés alakul ki egy halott körül. Ennyire nincs becsületük a nekromantáknak?
— Reméljük, megbocsát neki a Mindenható — néztem az élettelen testet, de ezek csak üres szavak voltak.
Különös volt látni, hogy aki tanítgatott, az most itt fekszik előttem. Nem mintha hálás lettem volna neki, viszont így értelmetlenné vált mindaz, amin eddig végigmentem — miatta.
— A nekromanciával foglalkozóknak aligha — vakarta a fejét a másik. Nem folytam bele ilyen magaslatú vitába, mivel nem az én világom a Biblia és az ahhoz kapcsolódó butaságok. Nincs hitem, nincs semmim, amibe kapaszkodhatnék, bár jóval életrevalóbbá váltam az eltelt évek alatt.
Végül becsuktam az ajtót, és ott maradtam. Egyedül Azrael kardja maradt nekem.
