Így jártam az inkvizítor apátokkal
augusztus, Clare születésnapi partija
− Gyönyörű a gyűrűd!
− Ugye? Pedig nem is én választottam…
− Meg kell hagyni a férjednek páratlan az ízlése.
− Valóban. De ez azon is látszik, hogy engem vett feleségül.
− Még nem is mesélted, hogy találkoztatok.
− Á, ő volt az első szerelmem. Régen szomszédok voltunk, még gyerekkorunkban. Aztán elköltöztek, egy ideig leveleztünk még, de megszakadt a kapcsolat. Tavaly nyáron teljesen véletlenül összefutottunk egy melegbárban.
− Komolyan?
− Csak vicceltem… Egy galériában. Imádja a művészetet.
− Aha, akkor akár tényleg találkozhattatok volna egy melegbárban is…
szeptember, [gyerekünk neve itt] három éves
− Anyuuuuu… Elmeséled, hogyan lettél apu felesége?
− Persze. Egy közös barátunk mutatott be egymásnak. Persze én sose gondoltam volna, hogy bele tudnék szeretni egy olyan emberbe, mint az apád… Ő meg valószínűleg sose gondolta volna, hogy bele tudna szeretni egy olyan nőbe, mint én. Aztán valahogy udvarolni kezdett. Én meg kérettem magam sokáig, de tudod, milyen makacs tud lenni… *kuncog* Végül mégse tudtam ellenállni a kitartásának, és miután fél évig kerülgetett, randizni kezdtem vele. Aztán megkérte a kezem, aztán összeházasodtunk, aztán jöttél te.
június, ötödik házassági évforduló, random ékszerüzlet
− Ezt az órát becsomagolná, kérem?
− Természetesen, kisasszony.
− Igazából nem vagyok kisasszony. Pont a férjemnek lesz, holnap van az évfordulónk.
− Ó, arra pont remek választás!
− Valóban. Abba az étterembe terveztük a vacsorát, ahol megkérte a kezem. Vicces történet. Süteménybe rejtette a gyűrűt, én meg véletlenül megettem. *mindketten nevetnek* Az ember azt hinné, ilyesmi csak a filmekben történik…
az ominózus ismerkedés estéje
Reccs.
A hang-kavalkádban valószínűleg fel se tűnne az éppenséggel elhanyagolhatónak is jellemezhető zajocska, ha pont nem a vádlimon rezegne végig, libabőrt hagyva maga után a belsőcombomon, bekúszva a rövidke szoknya testemre feszülő anyaga alá. De persze az is fokozza a felismerés sebességét, ahogy íves lendülettel billenek előre: eltört a cipőm sarka. Felkiáltani sincs időm, olyan gyorsan dőlök előre, s mivel igencsak szeretem a bájos vonásaim, és nem preferálnám, ha egy a padlóval való találkozás rontana az arcom esztétikus mivoltán, az egyetlen dolgot teszem, amit tehetek: kinyújtom a jobb kezem oldalra, hogy megkapaszkodjak az első dologba, amibe tudok. Így először egy hasfalnak ütköznek az ujjaim, aztán ahogy a közeledek a padlóhoz én is, úgy csúszik a kezem is lentebb, aztán mikor végre sikerül a térdemen landolnom – de legalább nem az arcom volt −, és egy szusszanásra is jut egy röpke másodpercem, ráeszmélek, hogy ezzel egy időben éppen valaki ágyékán pihentetem a tenyerem. Ártatlan pillantást emelek a pultnak támaszkodó úriember arcára. – Elnézést! – rebegem elég hangosan ahhoz, hogy a zene mellett is hallja, istenemre mondom, még el is pirulok, de a kezem ugyanott felejtem.
− Nem történt semmi − feleli szinte azonnal, majd a karom után nyúl. − Jól van? − kérdezi. Én pedig engedem, hogy elemelje a kezem, hagyom, hogy fölsegítsen, majd hagyom, hogy kicsússzon a karom az ujjai közül. A pultnak támasztom a tenyerem, s egyszer az egyik, majd a másik cipőm veszem le. − Ezek a fránya sarkak – húzom el a szám, majd mintegy magyarázatképp az előbbi kis incidensre, felé mutatom a megcsonkult darabot. Ő biccent, én tovább beszélek, hogy feleljek végül a kérdésre is: – Persze. De jobban lennék, ha meghívhatnám egy italra – attól persze még jobban, ha ő hívna meg, de azok után, hogy előbb mértem fel az övén alul a terepet, mintsem bemutatkoztam volna, most már muszáj lesz nekem folytatni a kezdeményezést. Franc az emancipációba. Nagy szemekkel pislogok rá. Kissé persze előre is hajolok, és természetesen teljesen véletlenül ejtem előre a vállaim, hogy így hangsúlyozzam a dekoltázsom. Kegyesen félrepillantok, de tudom, hogy végignéz rajtam. Ennek vagy annak, de ezek után biztosan nem fog nemet mondani.
− Ha ez boldoggá teszi – felel végül. − De utána én jövök. − Mosolygok, bólintok, intek a pultosnak, hogy még két ugyanolyat kérünk, amit eddig ivott a kéretlen molesztálásom áldozata. Bármit is tölt, én fenékig iszom, és az eddigi hirtelen józanságom, amit az esés váratlanságának köszönhettem, úgy párolog el megint, mint a forró betonra cseppentett illatos olaj. Ugyanolyan hirtelen ragadom meg a férfi karját, mint ahogy feladta a cipőm sarka. – Csináljunk valami butaságot! – pislogok fel az arcába csillogó szemekkel. – Olyan rég csináltam butaságokat. Vegyünk egy üveggel a legdrágább pezsgőből… Nem is! A legerősebb italból inkább. Ússzunk valahol ruhában… vagy meztelenül. Csináltassunk tetoválását… És… házasodjunk össze! − én lelkesen, és részegségemhez mérten komolyan beszélek. Ő felnevet.
− Ünnepel vagy gyászol? Nem tudom eldönteni. Hol hagyta a barátnőit?
− Maga meg a kalandvágyát? – kérdezek vissza azonnal élesen, aztán egy édes mosollyal tompítom a metsző hanghordozást.
− Úgy nézek ki, mint akinek volt kalandvágya? −
− Éppenséggel igen – vágom rá némi hezitálás után, mintha át kellett volna gondolnom bármit is. Valójában csak túl sokat ittam ahhoz, hogy képes legyek megállapítani bármit is, vagy egyáltalán akarjam, így kapaszkodok az utolsó szalmaszálba: provokálom. Az egóját vagy akármit, amit lehet.
Hagyom aztán a mosolyt leolvadni. Rossz heget piszkált meg. – Ünneplem a gyászt – felelem egyszerűen, megvonom a vállam. Elhúzom a szám. – Most elszomorított. Remélem, szégyelli magát. És van valami csodás ötlete arra, hogy hogyan tehetné jóvá… − a durcás kislányok jellegzetesen makacs arckifejezésével pillantok rá.
− Nos, esetleg ihat még. Ezúttal olyasmit, amit kedvel. Láttam az arcát az előbb − ajánlja fel.
– Nemcsak az arcom nézte meg az előbb – mosolygok rá bájosan, de inkább csak magamnak jegyzem meg a dolgot.
− Nem − felnevet. Én továbbra is csak mosolygok. − Ha őszinte akarok lenni, az első, ami szemet szúrt, a keze volt. nem hagyott nekem választást. − ezúttal nevetek én is. Zavartan, elpirulva. Pedig amúgy nem szégyellem magam.
– Csaknem akar leitatni? – kérdezem aztán tettetett komorsággal, csak a tekintetemben bujkál némi pajkos fény. De azért rendelek. Ugyanazt, amit az előbb – pedig amúgy utálom, amit nagyon leleményesen ki is szúrt −, csak hogy lássa, milyen fából faragtak. Ezúttal azonban óvatosabban kortyolok bele.
− Leitatni? Ahhoz nekem józannak kellene lennem. − hunyorogva figyelem a száját.
− Pedig nem úgy fest, mint aki részeg – jegyzem meg, ahogy a bizalmasok mosolyával hajolok felé.
− Az vagyok − vágja rá azonnal, én meg mintha hirtelen megvilágosodnék, látni kezdem rajta az apró jeleket. Valamivel persze józanabb, mint én. Bár ezen a ponton már nem tudom megállapítani, hogy mennyire.
Meg aztán, ha elájul, kénytelen lennék taxit hívni. Mezítláb amúgy sem mehet sehová − folytatja a beszédet, én meg észre sem veszem, mintha nem is én irányítanám a mozdulatot, ahogy a tenyerem hihetetlenül finoman a mellkasának fekszik, az ujjbegyeimmel pedig apró köröket kezdek írni rá. – Fogadunk? – pillantok rá kihívóan. – A világ végére is elmegyek mezítláb, ha velem jön – a hősszerelmesek nem tudnak olyan igazakat hazudni, mint ahogy én esküszöm most neki. Feltételezhetőleg azonban az első saroknál kezdenék nyafogni, hogy vigyen ölben.
− Még mit nem. A cipőmet pedig nem adom. rám vigyorog. Viszonzom a mosolyt, de
még a valóságtól ennyire távol is tudom, hogy hatással vagyok rá, kihasználom hát. A másik tenyerem is a mellkasára siklik, majd fölfelé, a vállaira telepszik, aztán hátra a nyakán, s a tarkóján összefonom az ujjaim. Figyelek arra, hogy a felsőtestem a felsőtestéhez simuljon, a jobb combom pedig a combjai közé. – Én kifogytam a javaslatokból… − súgom lágyan. – Ez a bár pedig egyértelműen a világ legunalmasabb helye. Attól tartok, percek kérdése csupán, és belehalunk.
Tetszik, hogy nem húzódik el. Sőt, mintha azt se szeretné, hogy én húzódjak el: a tenyerét érzem a derekamra feküdni, s olyan szorosan tart magához közel, hogy attól tartok, belepréselődök.
− Rettenetesen részeg vagy – a nyakamhoz hajolva beszél. − Ha már elhunyni készülsz, az a legkevesebb, hogy hazaviszlek.
Egy egészen rövid pillanatig teljesen őszintén, mindenféle hátsószándék nélkül ölelem, úgy simulok hozzá, ahogy azok szoktak, akik biztonságot keresnek… és találnak. Ettől pedig annyira elérzékenyülök, hogy majdnem elsírom magam. – Te túl jó vagy… − dünnyögöm a mellkasának, ahogy a válla és a nyaka találkozásának ívébe rejtem az arcomat. – Haza – ismétlem utána motyogva, de még nem húzódok el. – De megígérem, nem halok meg. Vagy ha megtörténne, a hercegnőket is fel lehet ébreszteni egy csókkal… Bár a hercegnők csókja valószínűleg nem konyak-ízű – morfondírozok, aztán kuncogok. Igaza van, be kéne ismernem, hogy rettenetesen részeg vagyok.
Az ujjai időközben fölfelé indulnak a hátamon, a gerincem mentén simít végig, jóleső libabőr szalad végig rajtam az érintése nyomán. A gyomromat összeszorítja az ismerős vágy. Ha nem kapaszkodnék bele ennyire erősen, lehet, összeesnék.
− Sebaj – feleli a fülembe suttogva. − Ezt majd nem mondom el senkinek. Te meg hallgathatsz a szarkalábaimról. És hogy hagytalak elesni.
− Nálam még a halott emberek se tudnak jobban titkot tartani – biccentek, hogy nagyobb hitelt adjak a szavaimnak. Bár nem tudom, hogy egy részeg nő szavainak mi tudna bárminemű hitelt adni. Főleg azután, hogy hát… hol járt már a kezem. A megbízható hölgyek inkább pofára estek volna. Ahogy a sebtapaszt is jobb letépni: hirtelen húzódom el. Az italom után nyúlok, még megiszom, mielőtt megragadnám a csuklóját, hogy kifelé húzzam. A cipőmet meg nemes egyszerűséggel ott hagyom. Friss levegőnek tűnő szmogot lélegzek be az utcán, és természetellenes csendet, párás esőszagot. Ennél filmbeillőbb nem is lehetne ez a jelenet. Mosolyogva felé fordulok. – Biztos nem akarsz tetkót? – felvonom a szemöldököm. – Vagy feleségül venni?
− Ha csak egyet lehet, inkább elvennélek – felel vigyorogva, miközben a számra fókuszál. Válaszképp végigfuttatom a nyelvem hegyét a felsőajkamon. − A tetoválást állítólag megbánja az ember később.
− Komolyan? – pillantok rá hunyorogva. Érzem, ahogy a ruhám lassan átázik, és a testemre tapad. Jó lenne kibújni belőle.
− Persze − úgy felel, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne tudni ezt. − A részeg tetoválást, meg a józan házasságot. Sose hallottad? − aprót rázok csupán a fejemen, majd rövid ideig elgondolkodva kémlelem a vonásait.
– De nem megy az ilyen könnyen – somolygok rá végül játékosan. Állítólag a nőknek velük született joga, hogy kéressék magukat. – Előbb kérj meg! – felvont szemöldökkel sandítok végig rajta. – Én már térdeltem ma előtted, most te jössz… − teátrálisan sóhajtok.
− Elhagytam valahol a gyémántgyűrűt, amit magamnál hordok ilyen esetekre. Kénytelen leszek rögtönözni. − bólintok. Olyan boldog vagyok, hogy madarat lehetne velem fogatni. Emberek néznek minket a bárból, megállnak mellettünk az utcán, nem tudom, mit gondolnak, nem is számít. – A gyémántgyűrű lejárt lemez – közlöm vele egyszerűen. De majd utólag behajtom.
Enyhén oldalra döntött fejjel nézem végig az improvizációs gyakorlatot: a részegekre jellemző suta mozdulatokkal ereszkedik féltérdre előttem – én mégse láttam még soha senkit ennyire férfiasnak −, majd lecsatolja a karóráját. Már azelőtt gyújtom felé a karom, hogy megszólalna. Látom, hogy nagy lesz az óra, de nem érdekel.
− Akarsz-e... kezd belem majd megtorpan a nyelve, s végül más, kevésbé fontos kérdést tesz fel: − Várj. Mi a neved?
Kinyújtom felé a jobb karom, látom, hogy nagy lesz az óra, de nem érdekel. – Igen… − rebegem párás hangon, a lényeges kérdésre válaszolva. Mégis kit érdekel a másik vagy épp a saját, vagy esetleg a jövendőbeli vőlegénye neve, miközben éppen megkérik a kezét? Azért mosolyogva hozzáteszem: – Mármint nem ez a nevem…
[gyerek neve] 9 éves, születésnapi parti Tea anyjánál
− Drágám, igazából sose mondtad el, hogyan ismerkedtetek össze a férjeddel…
− Részegen találkoztunk egy bárban, még azelőtt megkérte a kezem, hogy a nevemet tudta volna, aztán mikor a nászéjszakára került volna a sor, a bugyimban a kezével elaludt. *nevetnek*
− Ezt azért nem hiszem.
− Mert nem is igaz. Együtt dolgoztunk.
− Nem is meséltél róla.
− Pedig a főnököm volt, és eléggé utáltam. De tudod, hogy sose beszélek a munkáról.
− Igen… Olyan vagy, mint az apád.
− Pontosan. Csak nekem kevésbé szúr a szakállam.
//hát, nem tudom, mennyire jött össze a hangulatteremtés, de köszöntem szépen, Norven, nekem egy élmény volt <3 //
Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
