Azonnali játék: The purple wedding

Nahát, nahát! Ki hitte volna.
Vigyorogva húzom össze magamon az éjfekete köpenyt. Kifejezetten erre az alkalomra loptam: minden eddiginél nehezebb feladatot tűztem ki magam elé, s ha ez nem lenne elég, alig jutott idő a felkészülésre. Hol vannak már a szép emlékek, mikor hetekig tudtam tanulmányozni a hadsereg felépítését, mielőtt lovagnak hazudtam magam!
Most szinte semmi időm nem volt az indulás előtt.
Megcsináltam? Meg.
Kíváncsian nézek körül: még soha nem jártam itt, s az idejutás még nekromanta jelmezben sem volt könnyű. És ez csak azután volt, miután meggyőztem őket... színészkedés ide vagy oda, ennyire elszakadni a papi mivoltomtól még nekem is nagy falat. Mégis szokatlanul gyorsan hozzászoktam, s hogy ebben közrejátszott-e a menyasszony ismeretsége? Jó kérdés.
A menyasszony... az Úr összes teremtményére, alig bírom elfojtani a nevetést, ha rágondolok. Alicia Zharis, mint a Sötét Apostol felesége! Hogy a hullamágusok vezetője ilyen lépésre szánja el magát! És ez csak egy dolog... de annyira elővigyázatlan volt, hogy a hír még a hozzám hasonló piti tolvajokhoz is eljutott - mert hogy én aztán nem szántszándékkal kutakodtam, az biztos.
Vajon tényleg szerelmes lehet az Apostol? Nehéz elképzelni, inkább valami csapdaféleségnek tűnik (nem csoda, hogy örömmel sétálok bele)... de ha így van, akkor nagyon kezdetleges. Egyébként is, minek akarná összegyűjteni a nekromantákat egy lakodalomra, mikor a legtöbb egyébként is ugrik egyetlen szava után? Felettébb különös ez az egész, s már csak ezért is eljöttem.
Sajnos a Vészhozóval nem tudtam beszélni, pedig lett volna hozzá jó pár kérdésem.
Még egyszer körbefuttatom a tekintetem a szürreálisan szép helyen, és próbálom felfogni ezt az egészet. Egyszerűen nem birkózom meg a látvánnyal, hogy az a rend (lehet egyáltalán így hívni?), akit egész Veronia tűzzel-vassal üldöz, most többnyire békésen készülődik egy örömteli eseményre a Kísértet-szigeteken. Mintha egy eszement álom lenne, s tényleg: minden pillanatban az ébredést várom.
Véletlenül nekem jön egy csontváz. Az idézője elnézést kér.
Nem álmodom; meghülyültem.
Elindulok abba az irányba, ahol az információk (hát, az idejutás semmi nem volt a megszerzésükhöz képest) szerint a Sötét Menyasszony van. Kíváncsi vagyok, hogy reagál a tolvaj papra, aki nekromantának álcázva magát, csak a poén kedvéért surrant be az esküvőjére. Az égiekre, ez még elmondva is hülyén hangzik...
Na jó, ez hazugság. Van még egy indokom.
Az Apostol.
Az Egyház valószínűleg eszméletlenül sokat adna a kilétéért. Ha sikerülne többet megtudnom róla, esetleg a pontos tartózkodási helyét is elmondanám, valószínűleg azonnal püspöki rangra emelnének. Legalább.
És természetesen semmit nem mondok el nekik. Püspökség? Az aztán hiányzik. Pénz? Minek? Akkor se mindig érdekel, ha szabadon lophatom. Furcsa, de valamilyen szinten hajt a betyárbecsület: mivel jóban van Aliciával, nem ártok neki.
Inkább csak érdekel, milyen férfiba szeretett bele a Vészhozó... nem. Inkább abba, hogy milyen férfi szeretett bele. Persze esélytelen, hogy akár csak egy szót is váltsak vele, de hol érdekeltek engem az esélyek? Ha eddig foglalkoztam volna velük, most nem állnék Isten 'szolgálatában': Bár tény, erre egy szava sem lehet az Egyháznak, tényleg egész jól terjesztem az igét, s az már csak mellékes, hogy néha a kelleténél több fizetséget kapok érte.
De hová kalandoznak a gondolataim? És miért? Most a feladatomra kell koncentrálnom: meg kell keresnem Aliciát. Egyáltalán nincs könnyű dolgom: itt még én is nehezen igazodom el, ráadásul minden pillanatban elvonja a figyelmem ez a rengeteg újdonság, amit látok. Az addig rendben van, hogy egyáltalán nem vetem meg a hullamágiát, de hogy ennyit? Na, azért jóból is megárt a sok... pedig nem ártana sietnem, hisz elvileg már nincs sok idő a szertartásig.
Tényleg, milyen lehet két nekromanta összeesketési rituáléja? Gyanítom, hogy meglehetősen különbözik a miénktől.
Merengésembe mélyedve keresem hát tovább a Vészhozót, és csak remélni tudom, hogy sikerrel járok.

- Állj! Ne tovább!
Érdeklődve pillantok oldalra, ahonnan a hangot hallom. Magas férfi áll előttem, s egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy halottidéző: magas, izmos, és akár még el is kezdhetnék gyanakodni, hogy egy élőholt... de valamiért biztos vagyok az emberi mivoltában.
Talán ha nem egy mellékajtón akartam volna besurranni, nem állítottak volna meg - igaz, akkor eddig se jutottam volna.
- Beszélnem kell a menyasszonnyal. - mondom nyugodtan, miközben újra előreszegezem a tekintetem.
Felnevet, de olyan érzelemmentesen, mintha kijelentene valamit.
- Nincs rá lehetőség. Maga az Apostol hagyta meg, hogy ne engedjek senkit a közelébe.
- Ez nem változtat a helyzeten. - meg se rezzenek, ahogy elindul felém.
- Azt hiszed, ellenszegülhetsz? Jobb lesz, ha most eltakarodsz innen. Ha rám hallgatsz, a szigetet is elhagyod.
- Kár, hogy nem hallgatok rád. - válaszolom nyugodtan.
Át kell jutnom rajta, bármilyen erős legyen is.
Beszélnem kell Aliciával...valószínűleg utoljára.
- Te tudod. - sóhajt fel, majd egy rövidkardot húz elő. Látszik, hogy nincs kedve harcolni, de az is, hogy az Apostol parancsát bármi áron teljesíteni akarja.
Még a szolgalelke is olyan, mint egy élőholté. Talán mégis... ha viszont így van, már tudom, mit kell tennem.
Szótlanul, fejem lehajtva várom, hogy a közelembe érjen: koncentrálok. Ha már nincs lehetőségem elővenni a varázskönyvnek álcázott Bibliát, szükségem van pár lélegzetvételnyi időre.
Kényelmesen sétál felém, a félelem legkisebb jelét sem látom rajta. Elővigyázatlan.
Most.
Sacra Lux.
Még akkor se látok rajta ijedtséget, mikor kinyújtom felé a kezem, és belecsap a fénysugár. Ezt valószínűleg jó páran látták, de most már nem érdekel. Le kell győznöm.
Meg se rezzen. Mégis élő, ez pedig csak egy dolgot jelent...
Előveszem a buzogányt a köpeny rejtekéből, és eltorzult arccal nekiugrom.
...semmi esélyem.
Unott arccal hárítja az első csapásom. Aztán a másodikat és a harmadikat is. Mikor hátraugrom, és újabb szent sugarat csapok belé, nem akadályoz meg benne. Még a koncentrációm se szakítja meg.
Rendben, hogy nem halott... de attól még két pontos találatot meg kellene éreznie.
- Befejezted?
Kiül rám a gyűlölet. Sejtettem, hogy erős lehet, de hogy ennyire képtelen legyek bármire is... azt nem hittem volna.
- Mégis igaza volt az Apostolnak. Igaz, valószínűleg nem gondolt arra, hogy egy pap akarja majd megölni a menyasszonyát.
Vékony vércsík csordul le az alsó ajkamon, ahogy beleharapok.
-Megölni? - kérdezem, szokatlanul halkan. - Szerinted meg akarom ölni őt?
-Mi mást akarnál?
Válasz helyett megmarkolom a buzogányt, és rátámadok.
Judicatonum.
Szinte érzem, milyen erővel csapódik neki a buzogányom - de az utolsó pillanatban oldalra lép, és a csuklómra vág a rövidkard markolatjával. Felkiáltok, és kiejtem a kezemből a fegyvert.
- Végül is... édesmindegy, mik a szándékaid. - végig a szemembe néz, ahogy szabad kezével megragadja a vállam, és beleránt a pengéjébe. Az acél a hasamba fúródik... néma kiáltással távozik belőlem a levegő, még hörögni is képtelen vagyok.
Nem lehet...
Túl... túl kell jutnom rajta...
Elenged, mire egyszerűen összecsuklom.
Nem...
Sa...cra.. Lux...
Minden elsötétül.
- Maradtál volna a templomodban, pap.

...vajon hallani fog róla...?
...vajon mit fog szólni...?
...vajon... ha csak kicsit is... fog sajnálni...?

Egy nem túl nagy teremben tartózkodik. Egy széken ülve figyeli önmagát az előtte lévő tükörben, azt a jéghideg, bosszúvágytól lángoló tekintetet vizsgálja, mely visszanéz rá. Az ő tekintete az, mely ijesztő vadságban izzik akkor, amikor arra gondol: az Apostol nemsokára a kezei között van. Nemsokára vége van ennek a rémálomnak – nemsokára egy célja teljesül. És mi lesz utána? Teljes erejével és figyelmével a kard után fog kutatni, hogy szeretett nővérét visszahozhassa. Elvégre ezért kelt útra, ezért vállalta a nekromanta életet, ezért van most is itt, és ezért süllyedt olyan mélyre, ahol most van.
És a kihasználás?
Tudja jól, hogy máskor nem lesz ilyen jó lehetősége arra, hogy végezzen a nekromanták vezetőjével.
Csapda?
Megeshet az is, de megéri a kockázatot. Elvégre ha védtelenül áll előtte, ha elhiszi, hogy Alicia gyenge és esendő, akkor van lehetősége lecsapni. Akkor tud úgy lesújtani, hogy a másik fél reagálni sem tud. Még ha olyanokon is kell keresztülmennie érte, amelyek taszítják őt, akkor is hajlandó ezt végigcsinálni, de csak azért, hogy a végeredmény számára kedvező legyen.
És ha számít erre?
Akkor így is, úgy is vége az életének, nem igaz? Most van itt az ideje próbálkozni, mert ha nem teszi, akkor egyértelmű, hogy elbukik. Később nem lesz rá lehetősége. Soha többé nem fognak találkozni, legfeljebb akkor, ha személyesen látogatja meg, hogy végezzen vele, azonban kinézi belőle, hogy az élőholtjaival elvégzi a piszkos munkát, és csak a kiszenvedésére jelenik meg, hogy néhány kedves szóval kísérje a túlvilágra - vagy támassza fel, és örök szolgálatra ítéltesse.
Gyilkos. Látja saját szemében azt a beteg, gyilkos hajlamot, amely kialakult benne az idő alatt, amelyet eddig olyan szinten elfojtott, hogy csak beteg pillanatokban kerültek előtérbe. Egészen addig ott lapult mélyen, beavatatlan tekintetek elől rejtőzködve, viszont mostanra elég volt. Érzi, hogy ki akar szabadulni, hogy tombolni akar, azonban még nem... Még nem teheti meg... Még vissza kell fognia magát addig, míg kettesben nem lesznek - míg el nem érkezik az az édes, végzetes óra.
Halk, szinte már félénk kopogás ébreszti fel gondolataiból, az őrült csillanás egy másodperc töredéke alatt tűnik el. Zavartan kapja fel a fejét az ajtónyikorgásra, és Mariát pillantja meg, aki óvatosan néz be a résnyire nyitott ajtón.
- Kisasszony, megérkeztek – érkezik a tömör magyarázat megjelenésének miértjére, és ahogy figyelmét mögé tereli, valóban meglátja mind Minát, mind Damient. Halványan elmosolyodik, ahogy az ismerős vonásokat vizsgálgatja, majd feláll a székről, hogy így üdvözölhesse őket. Biccent egy aprót a ghoulnak, hogy engedje be őket nyugodtan, mire az félreáll, hogy a páros előbb léphessen be. Maria zárja a sort, becsukva maga mögött az ajtót, egy ideig arra várva, lesz-e bármi feladata, ami elsőbbséget élvez.
- Óóó, istenem - látszódik széles mosoly az alkonyszemű arcán. - Szia, Alicia... el se hiszem. Te jó ég. Hát gratulálok, ez hihetetlen, egyszerűen csodás - lelkesedik. - Bocsánat, még életemben nem voltam egy esküvőn sem... egyetlenegyen sem... pedig azért már nem kevés évet éltem. No, de sosem késő elkezdeni. Nem hittem volna, hogy a tieddel fog kezdődni – magyarázkodik. Kár, hogy ez az esküvővel megpecsételt életmód nem fog sokáig tartani. Legalábbis tervei szerint… Vagy megváltás lesz, vagy örök kárhozat, ez majd a nászéjszakán eldől.
- Üdv, Alicia, én is gratulálok... – mondja tiszteletteljesen, de hangja Mináéhoz hasonlítva nagyon gyengének tűnik, furcsán gyengének.
Köszönésképpen a nekromanta csak bólint a páros felé, hogy ne legyen túl udvariatlan, de nem igazán van még beszédes kedvében. Túl hirtelen rántották ki a bosszúval telt világából a valóságba, ahol muszáj hamis érzelmet jól kimutatnia, nehogy lebukjon. Nem akar mások terhére lenni, nem akarja, hogy kitudódjon, mit is akar. Ilyenkor tűnődik el azon, hogy vajon Astonien mégis hogy bírta eltakarni minden áldott alkalommal az igazi érzéseit. Vagy sosem volt olyan nehéz helyzetben, mint most Alicia?
- Ha megbocsátanak, akkor én most megyek. Még van egy személy, akit ide kéne vezetnem – közli aztán az amúgy roppant csendes, felfegyverzett és páncélozott szolgálója. Igaz is, még valaki nem érkezett meg, de remélhetőleg hamarosan itt lesz.
A holdcsókolt válaszként ismét biccent egy aprót a sápadt holt felé, aki ezzel a lendülettel már távozik is, becsukva az ajtót, a halálpap a figyelmét aztán az érkezőkre szenteli.
- Köszönöm mind a gratulációt, mind azt, hogy eljöttetek - mosolyog rájuk, igyekezve a lehető legjobban eltakarni az ebben rejlő őszintétlenséget és keserűséget. Damien esetében csak bocsánatkérőn pillant rá – mintha sajnálná őt egy kissé. Valahogy érzi, hogy a kormost zavarja az eset, azonban nem mondhatja el neki, hogy mi is van a háttérben, hogy miért egyezett mindebbe bele, még ha meg is értené. Minával azonban nem közölné, kissé tart attól, hogy sikongatva és értetlenkedve adná hírül mindenkinek – hogy nem tudná megérteni teljesen, mi miért zajlik. Vagy csak egyszerűen nem tudná elfogadni. De jobb ez így, mindenki előtt titokban, még ha hatalmas súllyal is nehezedik rá mindez, elvégre ez úgyis csak az ő dolga. Ez az ő visszavágása, és senki nem avatkozhat bele.
- Igyekeztem a lehető legtöbb dolgot begyűjteni, hogy ne legyen semmiből sem hiányod, Mina – fordul az asztal felé. – Jómagam nem szoktam használni ezeket, szóval teljesen rád vagyok utalva, illetve... Elvileg még majd jön valaki. Remélem, nem lesz nagyon vita tárgya, mit rakjatok rám és mit ne – enged meg ismét egy halvány, reménykedő mosolyt.
- Csak megoldjuk. Őő... Gondolom, egy másik... hmm... nőnemű az illető? – érdeklődik, hangjában mintha némi bizonytalanságot vélne felfedezni.
- Igen. Elvileg Maria nemsokára hozza, már ha megtalálják egymást. – válaszol.
- Hm – hangzik a lány felől, de nem tudja mire vélni, így egy pillanat erejéig kérdőn felvonja szemöldökét. - Nos, Alicia, akkor azt hiszem, el is kezdhetnénk nézegeti a ruhákat...
- Ez esetben akkor magukra hagynám önöket, kisasszonyok - jelenti be Damien, és mosolyogva tekint hol Minára, hol Aliciára. Állandó társa int neki, de ez már csak egy berögzült mozdulat – gondolatai már teljesen máshol járnak. Csak rá kell nézni, és egyértelművé válik.
- Majd később találkozunk - búcsúzik a nekromanta, minden igyekeztét összeszedve, hogy ez pozitívan hangozzon, de fajtársára furcsa ábrázat ül. Nem tudná megmondani, micsoda, és sajnos most nincs is lehetőség arra, hogy ezt kiderítse. Most neki is feladata van, méghozzá olyan, ahol nem szabad sem elgyengülnie, sem meglágyulnia – keménynek és kegyetlennek kell lennie, különben egy jó alkalmat szalaszt el.
- Hoztunk pár ruhát... meg pár ékszert... meg pár cipőt... - magyarázza sietve, vélhetően az izgatottságtól, amit az esemény okoz.
- Lássuk – hangzik nyugodtan, mire társa kotorászni kezd a hozott holmik közt, feltúrva az egészet.
- Nos, hát, van pár lila és vörös.... - keres elő két selyemruhát, melyek az említett színekben pompáznak. Hasonló szabású selyemruhák ezek, azonban érezhető, hogy ez még csak a kezdet, és a sokkal tetszetősebbek még hátravannak. Később természetesen ezek is megmutatásra kerülnek, Alicia pedig gyakorlatilag az összeset, amit elképzelhetőnek tart, maga elé tartja, úgy nézegetve magát a tükörben, méregetve, melyik lenne a legjobb. Míg ezzel foglalatoskodik, a vámpír eltűnik a ruhák közt, hogy egy újabb gyönyörű darabot húzhasson elő, a nekromanta gondolatban meg csak ámul, mennyi kelléket elhozott.
Van pár darab, amiket el tudna képzelni, ez tagadhatatlan, de valahogy nem érzi az igazinak eddig egyiket sem. Félreteszi ugyan őket, magának is jelezve, hogy azok esetleg megfelelőek lehetnek, de szóvá is teszi, hogy nem biztos bennük, és míg néhánynál ez a próbléma merül fel, másnál a szín túl élénk, vagy épp túlságosan elüt tőle, valamint akad pár, aminél vagy a szabás nem nyeri el a tetszését, vagy az a halvány mintázat, amit rávarrtak.
Furcsamód akárhányszor adja Mina tudtára a lehető legfinomabban, hogy ezt nem feltétlen venné fel, ő csak egyre szélesedő mosollyal fogadja. Ez különös, pont attól tartott, hogy egyre inkább lelombozódik, de úgy tűnik, ettől nem kell tartania. Tartogatna valamit a tarsolyában? Még az is lehet.
Megenged magának így egy halvány mosolyt, és kivárja a végét, ami hamar el is érkezik. Az alkonyszemű előveszi azt az éjfekete selyemruhát, amelyet egészen idáig utolsónak hagyott. Alicia csodálattal vegyes elégedettséggel szemléli a darabot – Minának igencsak jó érzéke lehet ehhez, ha arra számított, ez lesz a legjobb a holtmágusnak.
- Kisasszony, Celina von Wald is megérkezett - hallják kívülről a már ismerős, gyakorlatias hangot néhány halk kopogtatást követően, pár másodperc után pedig nyílik az ajtó, és belép az emlegetett személy széles vigyorral az arcán.
- Már megint ruha nélkül fogunk parádézni? - érdeklődik kedélyesen, utalva arra, hogy Alicián gyakorlatilag semmi sincs az alsóneműt leszámítva.
- Már megint? - fordul értetlenül a nekromanta felé. - Amúgy nem, igazából csak ő lesz ruha nélkül... legalábbis úgy terveztem... – teszi hozzá, mire holdcsókoltnak mosolyognia kell.
- Jó téged is látni, meztelenkedő társam – ingatja finoman a fejét, majd, hogy rövid magyarázatot adjon Minának, felé tekint: - Első találkozásunk ruhák nélkül történt. Egy ketrecben tértünk magunkhoz, elraboltak mindkettőnket.
A vámpír arcát nagyon szórakoztató nézni, ahogy félrebillentett fejjel hallgat, majd kérdőn megemelkedik a szemöldöke, végül mintha felismerés csillanna szemeiben.
- Ketrecben?! Úristen, miféle beteg lelkületű állat rabolt el titeket? Te jó ég, de ugye semmi... rosszabb nem történt? – kérdezi hevesen, kifakadva, láthatóan teljesen megrökönyödve a hallottaktól. - Óh... nem kéne összegyűrnöm...  khmm... – motyogja magának, ezzel magára erőltetve a nyugalmat. - Nos, egyébként mit gondoltok, megfelel ez? - tereli vissza a témát az igazán fontos dolgokra.
- Nyugalom, Mina, nem történt semmi. Könnyedén megszöktünk - biztosítja Alicia, de a másik homlokráncolgatása továbbra is megmarad, ám sajnálatos módon nem ér rá ezen szórakozni. Ghoulja felé fordítja tekintetét, aki az ajtóban álldogálva várakozik a további utasításra. – Köszönöm, ha kint kell valakinek segíteni, tégy meg mindent - szól, Maria pedig egy néma bólintást követően távozik. – A fodrokon meg úgyse látszódik, ha kicsit gyűröttek – vezeti figyelmét ismét az alkonyszeműre.
- Neked is szia, Mina - szólal meg a harmadik fél is, üdvözölve a vámpírt. - Ha nem szaggatod szét, vagy gyűröd össze, akkor szerintem tökéletes.
Mina zavartan szemléli egy darabig a vörös íjászt.
- Óóh... te is ott voltál, amikor azt a... - ujjaival és karjával elkezdi utánozni azt a dolgot, amiről Aliciának hirtelen semmi nem jut eszébe. Bizonyára egy közös kalandjuk, amin ő nem vett részt – ő úgy hitte, most fognak találkozni először, így meglehetősen váratlanul éri ez az ismeretség. Természetesen ez megnyugvással is eltölti, elvégre akkor nagy vita nem lehet abból, hogy mit hogyan tegyenek.
Még mindig alig hiszi el, hogy hivatalosan is engedélyt adott arra, hogy szétszedjék…
Újabb kopogtatás hangzik az ajtón, ám ez jóval másabb, mint ahogy Maria szokta jelezni érkeztét. Sokáig nem kell tűnődnie azon, hogy mégis kicsoda jött ide, elvégre a kívül lévő aggodalmasan megszólal:
- Minden rendben?
Alicia csak mosolyog az egészen.
- Csak mert valami sikoltozásfélét hallottam.... – teszi még hozzá a sötét tünde, és eltűnődik, miféle sikoltozásra is figyelhetett fel. Ilyen hangosak lettek volna…? Óvatosan Minára sandít egy félmosollyal, aki az imént igen nagy hangzavarral adta tudtukra megdöbbenését. Bizonyára őt hallotta akkor.
- Igen, minden a legnagyobb rendben, és amennyiben nem kívánsz az Apostol által meghalni, ajánlom, hogy ne gyere be, mert a menyasszonyon nincs sok ruha – érkezik Celinától a gyors reakció, közben az ajtó felé sétál, vész esetén gyors mozdulattal kicsukva a másikat. Viszont hogy az Apostol mennyire venné ezt komolyan, még maga se tudná megmondani – nem ismerte őt ki, ezt be kell ismernie. Persze nyilván tudna rá némi hatást gyakorolni, ha már eljutottak idáig, valamint ha titokban tartják, akkor úgyse került volna bajba. Mondjuk tény, sokkal jobb, ha csak hárman vannak lányok, így – ha Alicia nem is -, de társai egész nyugodtan beszélgethetnek a férfiakkal aligha megvitatható témákról. Na meg tipikusan olyan helyzetben vannak, ahová a másik fél képviselői nem tudnának túlságosan bekapcsolódni.
- Ahamm.... öhm... rendben, azért vigyázzatok egymásra... – mondja aztán, majd távozik, és a nekromanta szinte maga előtt látja Damien meglepett vonásait, amitől mosolya csak szélesedik.
- Khm... szegény... most biztosan nagyon megszeppent - pillant fel a holdcsókoltra félve. - Ahh, tudod, hogy milyen... – kezd halkan kuncogni végül. - Aggódik mindenkiért. Mindig.
- Persze, tudom - mosolyog vissza a nő. - Később meg majd nyugodtan megmondhatod neki, hogy nem lett volna semmi baj. Csak tudok hatni rá, ha már megkérte a kezem – vonja meg a vállát kedélyesen.
És különben is… Előbb fog meghalni, minthogy bárki mást megölhetne.
- Na de nem lesz kész megától a menyasszony – jegyzi meg szórakozottan.
- Rátok bízom magam – emeli fel kezeit a halálpap megadón egy halvány mosollyal.
- No, akkor felpróbálod ezt? – veszi ismét kezeibe a fekete anyagot, a nekromanta felé úgy tartva azt, hogy az ünnepelt könnyedén belebújhasson. Így még véletlenül sem fog eltévedni a szoknya rengeteg rétege közt, ami igencsak megnyugtató, hiszen nincs hozzászokva ezekhez a habosabb ruhákhoz. Mindig is az egyszerűségre törekedett öltözködés szempontjából, azt viszont már nem mondhatja el, hogy ékszerekben is ugyanolyan hiány volt, mint ruhamintában.
- Persze - érkezik a megerősítő válasz, és meg is teszi az első mozdulatot, hogy megküzdjön az öltözék magára vételével. Nem lesz azért egyszerű… Bár még mindig csontos, így azzal, hogy kicsi rá, nagy valószínűséggel nem lesz baj, de jó lenne lehetőség szerint elkerülni, hogy egy váratlan, hirtelen mozdulattal kárt tegyen a darabban. Mégsem szeretné Mina készletét tönkretenni…
Óvatosan mocorog, lassan csúsztatja magára némi segítséggel a fekete selymet, majd igazgatja még kissé, hogy kényelmesen rásimuljon testére, eltakarva itt-ott a csontok kirajzolódását, és ahogy végez ezzel, megnézi magát a tükörben, kissé forgolódva, hogy a lehető legjobban szemügyre vehesse magát.
- Így is jó? – érdeklődik, megbizonyosodva arról, hogy rendben lesz-e rajta ez.
- Gyönyörű - pördül meg Celina elragadtatva, és Mina is elégedetten szemléli, hogy az általa hozott öltözék olyan, mintha Aliciára öntötték volna, és valljuk be: őket látva különösen jó érzéssel töltődik el. Már csak túl kell élnie a ceremóniát, aztán a lehető legkorábban visszaszolgáltatni neki a ruhát.
- Hát, énszerintem csodálatos - fűzi össze két kezét a vámpír. - Akkor ez el is van döntve? - kérdi, egyértelműen alig várva már, hogy ki legyen mondva az a biztató igen. Jól is teszi, ha elégedett, elvégre ő hozott rengeteg dolgot. Vajon Damien mennyire örült annak a sok felszerelésnek, amit cipelnie kellett? Vagy volt valamilyen lehetőség, amivel megkönnyítették ezek hordását?
- Szerintem el. Akkor jöhet a többi? – néz kérdőn Celina, mire Mina egyetértőn bólint.
- Igen, most, hogy rajta a ruha, jöhet a haj rendbehozása – magyarázza, és úgy tűnik, Celina ezt ráhagyja az alkonyszeműre, de hogy hasznosan töltse így is az időt, ledobja ruháit, hogy aztán magára húzhassa az alkalomhoz illőt. Alicia közben helyet foglal a széken, hogy Mina kényelmesen hozzáférhessen az éjfekete hajzuhataghoz, azonban a vetkőzést látva nem bírja megállni a megjegyzést:
- Te is felidézed azt a szép éjszakát? – húzódik pimasz mosoly Alicia arcán, de ez is csak játék. Ez is csak egy átkozott, szomorú játék, és szinte szenved, hogy mást kell mutatnia barátai előtt. Kegyetlenül fáj, de muszáj.
- Vagy esetleg meg szeretnéd ismételni?
- Áh, már felöltöztél, így már nem az igazi - neveti el magát Celina. Végül is teljesen igaza van, és szívesen társulna a nevetésben, de egyszerűen képtelen. A tudat, hogy nemsokára mit kell megélnie, nem hagyja, hogy felhőtlen örömmel tudjon beszélgetni és kacagni. Természetesen igyekszik, hogy ne okozzon senkinek se aggodalmat, hogy ne legyen feltűnő: valamit rejteget, valami nagyon rosszat.
- Na, remek, ruha megvan, most jöhet a frizura... - motyogja, mire előkotor egy fésűt kellékei közül, és nekilát kibontani, gubancoktól mentesíteni Alicia haját. Furcsán ismerős az érzés, furcsán kellemes, és ha becsukja a szemét, visszaemlékszik arra, ahogy még édesanyja tette ugyanezt hasonló finomsággal és óvatossággal, közben pedig mesélt neki valamiről. Milyen jó is volt… Vagy amikor nővérével játszottak hasonlót. Mindig dicsérte hajszínét, csak mert olyan különleges. Sötételfek között nyilván, de emberek között járva aligha. Látott ő már vöröset és zöldet – ó, vajon Freya mit szólt volna hozzájuk?
- Csak szólj, ha húzna, vagy valami - mondja, eleinte csak óvatosan végighúzva a fésűt a tincseken, majd ahogy belejön, gyorsít a tempón.
- Meglesz, bár amíg nem téped ki a hajam, addig nincs gond – válaszol, mire a másik zavartan felnevet. Nem mintha nem bízna benne, na meg ez csak haj, majd visszanő. Na meg… Valahogy most az sem érdekelné, ha kopaszon kéne az oltár elé állnia, akármilyen nevetséges is az elképzelés.
- No egyébként érdekes, azt hittem, csak én leszek ilyen afféle... koszorúslány - kezdeményez beszélgetést a vámpír, és sötét tünde érzi, ahogy társa nekilát a hurkok elkészítésének.
- Hát... Gondoltam, nem haragszol meg, ha lesz más is. Így hármasban talán szórakoztatóbb is, nem? – Nehezére esik mozdulatlanul maradni, és szinte minden erejére szükség van, hogy ne kezdjen gesztikulálni fejjel-kézzel egyaránt. Mereven tartja magát, nehogy tönkretegye azt, amit a vámpírlány elkezdett.
- Én sem tudtam, hogy lesz más is - mondja Celina is. Ez igencsak kelemetlen. Annyira belemerült volna az előkészületekbe és a leszámolás elképzelésébe, hogy elfelejtette volna megemlíteni a meghívókban? Úgy tűnik, ő is meglehetősen figyelmetlen tud lenni, pedig odatette minden igyekezetét, hogy ne rontson el semmit.
- Óha. Ez esetben elnézéseteket kérem. Azt hittem, írtam róla.
- Szórakozás, hát... az biztos, hogy jobban szórakozunk, mint Damien – jegyzi meg utólagosan.
- Amúgy ha kell, a fiókban találsz még pár vackot a hajamba - tereli erről a témát, óvatosan megemelve kezét, hogy megmutassa Minának, merre találja a csatokat és egyéb eszközöket. - Amúgy jól vagy, Celina? - kérdi csak úgy mellékesen, nem tudván, mi is történt a harmadik jelenlévővel, mert hallott ugyan felőle valamit, de így, hogy nem mozdulhat, fogalma sincs arról, hogy elejtett valamit, vagy valami teljesen másról van szó.
- Ne is foglalkozzatok velem, kutya bajom... – magyarázza, és a tünde csak felvonja a szemöldökét. Hát… Ő tudja. Mindenesetre Mina némi késlekedéssel – bizonyára megnézte, miben mesterkedik az íjász -, kihúzza a fiókot, és kotorászik benne egy darabig.
- Uuh, ezek még jobbak lesznek a végére összetűzni, mint amit én hoztam - emel fel néhány kisebb, rövid csatocskát, melyből sok lapul még ott, ahonnan a kézben lévők is származnak. A tükörben látja, hogy a kivettek mindegye végén egy apró csillogó kő van – igazán pompásan néznek ki. Kicsit talán még sajnálja is, hogy nem az övéi, hanem ezek csak összegyűjtött ékszerek. Hogy honnan vannak? Azt maga sem tudja, de lehet, nem is akarja.
- Akkor ezek lesznek azok helyett. - pakol ki párat a kezébe téve, majd hármat azonnal a hajába tesz, még jobban rögzítve a fürtöket. - Remek. Celina, megmarad rajtad a ruha? – kérdi bűvészkedés közben.
- Meg, meg, szerencsére nem lett baja - érkezik oldalról a válasz, de a nekromanta még mindig nem tudja, mi is történt vele. Elesett volna?
- Ha kész a haja, akkor majd átveszem, te pedig öltözz fel. – Hogy ez javaslat vagy utasítás, nem lehetne eldönteni, még a hangsúlyból ítélve sem.
- Akarod mondani, vetkőzzek le - javítja ki az íjászt a vámpír, ráérezve a viccelődésre.
- Igen, mondhatjuk úgy is. - Hangján érezhető a mosoly, ami megjelenik arcán, és pár lépéssel közelebb kerül. - Ez csodaszép – ámul, ahogy megpillantja az elkészült frizurára.
- Mina munkája – szólal meg halkan a nekromanta, szinte már szégyellősen, mire a vámpír halkan kuncog. Legalábbis… Ahogy sejti, őt hallja. Végül felkerül az utolsó csat is, még néhány simítás, és az alkonyszemű munkája a hajjal ezennel véget ért, most ő is megküzdhet saját öltözékével.
- Na, ha minden igaz, akkor ez így megmarad. Milyen érzés? Nem kényelmetlen? Fordulj csak meg és nézd meg magad... de hátulról szerintem... szerinted, Celina? – érdeklődik eleinte Aliciától, aki feláll, és óvatos fejmozdulatokkal próbálja megnézni a lebomló, összefogott fütröket tükörben. A szélét látja, nagyjából a közepét is, sajnos az összképet viszont csak a képzeletének köszönhetően tudja megvizsgálgatni, de így is meglehetősen elégedett azzal, amit lát.
- Nem, egyáltalán nem kényelmetlen, és nekem nagyon tetszik, köszönöm... – mondja mosolyogva, ám ez kissé fájdalmas. Sajnálja, hogy ez a szép és jeles alkalom olyan szörnyűséget takar, mint amire készül. Nem akarja, hogy ez a boldognak tűnő alkalom tragédiába fúljon, elvégre olyan jól szórakoznak ők, a társai… Viszont meg kell tennie. Ha csak arra gondol, hogy az Apostol az, akihez férjhez megy… Csak beleborzongani tud, mert minden porcikája tiltakozik. Csakis a lehetőséget látta benne, és pusztán ezért vállalkozott rá. Amúgy… Elutasította volna. De megtehette volna? Nem kényszerítette volna rá? Nem tudná megmondani.
- Nos, csodás... akkor... lassan... meg is volnánk....? - néz körbe kérdőn. Nagyon más valóban nem akad: még Minának kell átöltöznie, az ékszereket kell előszedni, és ha nagyon szeretnék, akkor még kifesthetik azzal, amit itt találnak. Bár… Szükség van erre? Ő elégedett azzal, amit lát. A tündék természetes kellemes megjelenésétől nem tudott megszabadulni, hiába élt meg annyi sanyarú és kegyetlen évet. Ez valahogy megmaradt, mint emlékeztetőül, hová is tartozik – hova is kéne tartoznia.
Celina válogat az ékességek között, és az általa legmegfelelőbbnek tartottakat kiválogatja, majd amihez segítség kell, azt Aliciára aggatja, amihez nem, ott maga a nekromanta is elboldogul. Kifestésre nem sok szükség van, de amíg Mina készülődik, addig egy kis mennyiséget, csak hogy még jobban tündököljön, az íjász rátesz, erősítve némileg jellegzetes vonásain, kiemelve szemét is vele. Ahogy aztán ezzel is elkészülnek, a koszorúslányok is belekezdenek a szépítkezésbe, ahol lehetőség szerint Alicia is segítségét adja. Bár ő közel sem olyan ügyes, mint ők, azért minden tőle telhetőt megtesz, és ha mást nem is, hát akkor ő csak válogat a felsorakoztatott kellékek közt, kiválasztva az ő meglátása szerinti legjobbat.
Milyen csodás ez a nap. Milyen csodásan telik. Milyen csodás a hangulat...
Milyen csodás gyilkosság előkészülete ez.

A Kísértet szigetek és a rajta magasodó romok a maguk nemében gyönyörűek voltak. Loreena elképzelte milyen lehetett fénykorában, de azt már nem tudta, hogy miféle szerzeteknek adott otthont mikor épült. Bár neki hiányzott róla a növények zöldje így nyár derekán, el kellett ismernie, hogy a nekromantáknak volt ízlésük, amikor ezt a helyet választották főhadiszállásul. A sós permet csípte kicsit a szemét, de a tenger illata és a tengeri madarak vijjogása egzotikussá tette az egész helyszínt. Még sosem látta azelőtt az óceánt és nem is tudta elképzelni a a haragsszürke víztömeg erejét – idáig. Az esküvőre pedig még sokkal gyönyörűbb lesz, erről személyesen fog gondoskodni!
Felhajtotta Veronia összes fekete rózsáját, csakhogy a terem, amiben Alicia Zharis örök hűséget esküszik a Sötét apostolnak olyan legyen, mint amilyenről minden nekromanta menyasszony álmodna. A szekér ott zötykölődött mögötte, a csokrokat, amikkel a padsorok szélét fogja díszíteni már előre megkötötte a magányos estéken, amikor megállt kicsit pihenni.
Az udvaron már érezte az esti vacsora illatát, ahogyan hús sült a nyárson, sütemény a kemencében. Yrsil valószínűleg hajnal óta szorgoskodott, de már levélben meghagyta neki, hogy ne menjen a konyha közelébe. Az egy dolog, hogy Lory hírhedten pancser volt a fakanállal még a süteményadag sem lehetett volna tőle biztonságban. Nem bírt volna ellenállni. Néhány ghoul és csontváz segített neki bepakolni a terembe, ami a katedrális főhajójához volt hasonlatos. Fricska az egyháziaknak? Lehetséges, bár egyikük sem láthatta legnagyobb valószínűséggel, hiszen kutya kötelességük lett volna tönkretenni a lagzit, ha ideérnek. Nem szenvedhették a holtakat.
Egyedül volt a teremben még, cipője kopogása visszhangokat vert a boltíveken.
- Gyönyörű lesz Lia, meglátod. – mosolyodott el, majd elkezdte kinyitni a ládákat. A fekete rózsák szirmai mintha bársonyból lettek volna. Egyet az orrához emelt és mélyen beleszagolt. Remélte, hogy az illatuk el fogja nyomni a rothadás és halál szagát.
- Az egyik ládában van egy sötétlila brokátfüggöny, fel tudnátok tenni az oltár mögé? – kérte az egyik csontvázat, de az értetlenül nézett rá üres szemgödreiből. – Áhh, felejtsd el.
Összeállította a kötelekből és lila anyagokból álló függönyöket, hogy valami keretet adjon a kilátásnak a végtelen tengerre. A kötél egyik végét egy nyílra kötötte, és fellőtte az egyik oszlop – plafon találkozáshoz, egy szimpatikus résbe, amibe beleakadt a nyíl feje, majd megismételte ugyan ezt a másik oldalon. Az anyag csodálatos táncot járt repülés közben, majd függönyként pihent meg a falon. Lory roppant elégedett volt a saját kreativitásával, és csak reménykedett benne, hogy nem a szertartás közben fog leesni az egész. Elfordult, hogy elkezdje feltenni a virágokat is, majd gondolt egyet és megfordult, hogy kilőjön még egy nyilat középre, hogy ott is megtartsa a súlyos lila anyagot. Igen, így mást biztosan jó lesz.
Nekiállt a virágoknak. Valahogy kifejezetten jól esett neki a fizikai munka, a monotonitása és a vele járó magány. Csak arra gondolt, hogy minden szép legyen, amit csinál, és hogy Alicia örüljön neki ha meglátja. Hogy boldog legyen az esküvője napján. Vajon szereti a férfit, akihez hozzámegy? Boldog lesz együtt a két nekromanta vagy van mögötte valami, amit nem látnak, és ez az egész pokoli lakodalom csupán színjáték? Bárhogy is legyen, megteszik a legtöbbet mai tőlük telik. Nem akart gondolkozni, el akarta kergetni a tudatába újra és újra erőszakosan betolakodó gondolatot, ami a saját mennyegzőjéről szólna. Hogy azt nem fekete rózsákkal, hanem fehér liliomokkal díszítené fel, hogy illjen a Hold ezüstjéhez. Nem. Ha erre gondol sírni fog.
Néhány gyöngyvirágot tűzött a fekete rózsák közé, hogy ne legyen olyan egyhangú, és amikor a padsorokkal végzett az oltárt is letakarta egy lila selyemterítővel és ráhelyezett néhány virágot, valami esztétikus elrendezésben. Egy seprűt nyomott az egyik csontváz kezébe, ami elkezdett engedelmesen söprögetni, hogy eltűntesse a munka nyomait és a lehullott bársony-szirmokat, Loreena pedig elment átöltözni egy oldalsó szobába. Nem vitte túlzásba, méregzöld hosszú tuhát vett fel egy kis kövekkel kirakott ezüstnyaklánccal, hajába pedig szokásos arany csatját tűzte, amit még Draugr kastélyában talált neki Lloyd. Nem nagyon hordott más ékszer a hajában. Elégedett volt azzal amit a tükörben látott. Biztos, hogy nem volt szebb a menyasszonynál, nem is volt túl feltűnő, csupán diszkréten csempészte bele az erdő színeit a minden bizonnyal sötét násznép sorai közé, mintha az élet piciny szikráját képviselte volna.
A szertartás szép volt és egyszerű, amit márványszobor szerű arccal ült végig fogadott bátyja mellett, aki még mindig illatozott a süteménytől, és az órákon át tartó főzéstől, mellette pedig egy számára eddig ismeretlen, de gyönyörű nő ült. Alig várta, hogy megismerje. Rengeteg ismerőst látott a sorok között, de amikor elindult a menet inkább egyedül sétált a végén.
A lakodalom meglepően vidám volt később, mint valami morbid mindenszentek, ahogy a csontvázak ropták a tüzek körül, és csuklyás alakok verték csapra a boros- és söröshordókat. Veronia legjobbjai voltak, erről gondoskodtak a szervezők.
Lory nem találta a helyét a partin sem. Kicsit odasodródott beszélgetni pár szót a meglepően rossz hangulatban lévő Damienhez, majd tovább a tánctér mellé. A vonósok keringőt játszottak, fennkölt hangulatút, mire a sötét menyasszony és újdonsült férje táncra perdültek. Megemelte a sűrű, édes vörösborral teli kupáját, amikor egy pillanatra találkozott a tekintete Aliciáéval. Boldogságot keresett a menyasszony tekintetében, de nem talált. Pedig ők mindent megtettek. Összehúzta a saját malachitjait, mintha egy pillanatra próbálta volna megfejteni a frigy mibenlétét, de végül feladta, inkább kiitta a bora maradékát. Pillantása ekkor találta meg az Adrastea - Yrsil párost. Akaratlanul is elmosolyodott, és melegség töltötte el a mellkasát, ahogyan a két csábdémon lassan átvette az uralmat a parketten. Olyan szépek voltak, mintha most szálltak volna alá a mennyekből, persze ezen nem is nagyon volt mit csodálkozni. A szépség volt a bűnük, és az átkuk. Órákig tudta volna őket bámulni, csak az zökkentette ki, amikor egy csuklyás nekromanta félénken felkérte táncolni. Felkuncogott. Miért is ne? Ha már eljött az apostol lagzijába, még mindig inkább ez, mint egy szellem vagy valami más élőholt kérné fel. Nem mintha azok jobban tudnának táncolni, hisz nem voltak többek mozgó marionett bábuknál, a férfi aki felkérte pedig legalább élt – látszólag, de itt ezt sosem lehetett tudni. Felhajtott még egy pohár bort, hogy kicsit mosolygósabbá váljon, és hagyta, hogy a zöld ruhájának leomló ráncai elvegyüljenek a sok fekete, keringő bársony között.

* A szekér lassan recsegve haladt a ködös, kietlen tájékon, megtörve annak síri csöndjét. Talán nyolcad napja lehettek úton a Kísértetszigetek felé, mindenkit meglepett a hír, de Apcsi úgy döntött megházasodik, s ennek fejében érkezett a levél, hogy Oswalddal el kell vinniük a neki szánt kis ajándékot, mellyel Dél és a Protestáns egyház küldte gratulációját. Unatkozva ült a szekéren, két ujja között forgatva az egyik ajándékot, egy fekete drágakővel kirakott ezüst diadémot. Gondolkodva, félig választ se várva szólalt fel végül.
- Ilyesmit miért hordanak az emberek?
- Fogalmam sincs. Gondolom, sok nő szereti királynőnek érezni magát, vagy egyszerűen csak vonzódik az ilyesmi csecsebecsékhez. Neked nem tetszik?
* Elmélkedve forgatta tovább... Gyermekkorán gondolkodott, sose rémlett neki, hogy szeretett volna királylány lenni, mindig is inkább az volt az álmában, hogy majd egy nagy kovács lesz, s emellett kalandor is. Emellett persze álmodott a szőke (ezüst?) hercegről is, de hát róla még ma sem feledkezett el, hadd legyenek vágyai az ember lányának.
- Puszta hiúság, s vakság. Aki királynak születik az is, aki nem, próbáljon meg oda mászni, de ne elégedjen meg az érzettel. * Szólalt végül meg egy mosollyal, majd fejébe illesztette a díszes eszközt. Bután és bolondul érezte magát, de azért elmosolyodott. * - Nem érzem magam királynőnek. Hogy áll?
- Nagyon jól, az a kő épp olyan hollófekete, mint a hajad.
- Örülök. * Pillantott a férfire egy vidám mosollyal, majd levette a díszítést, s visszahelyezte a kis dobozba amibe eredetileg volt * - De inkább megtartom azt az hollófeketét, amivel megáldott az Úr... * Kissé elhallgatott, majd kellemetlenek érezve a csöndet ismét megszólalt kelletlenségében * - Nagyapa, messze vagyunk még?
-Talán egy fertályóra, de régen jártam már erre.
* Sosem tudta igazán, hogy nagyapja lényegében merre is járt és fordult meg, de a meglepetések többnyire igen hirtelen jöttek, mert látszólag ismerte a területek nagyját, s időnként nem egy nagyobb ember látványára szólalt meg, hogy éppenséggel ő maga készítette azt a fegyvert, ami nála volt. Ki tudja... Talán tényleg nem véletlenül volt olyan nagy pofája az öregnek, gyerekkorában sosem látta akkora hősként, mint amekkora valójában lehetett? 
- Legalább valaki tudja, merre járunk... Hilde, nem mondta a zsinatelnök, miért viszünk ajándékot az esküvőre?
- S az is csak egy fegyver. Vak vezet világtalant, ha engem kérdez.
- Nem beszéltem vele személyesen, de feltételezem csak üres gesztus. Semmi rakománybeli dolognak sincs nagy értéke.
- Azért sajnálod, hogy nem beszéltél vele, nemde?
* Sóhajtva fordult el a megjegyzéstől, nagyapja mostanság nem is rejtegette igazán a tényt, hogy nem érdeklődött aziránt Oswald mit is gondolhat gyermeteg vágyaival kapcsolatosan... Emellett persze reménykedett benne, hogy nem mószerolná be a Zsinatelnöknél, de talán mégsem kisiskolásba vannak, hogy ilyesmitől félnie kéne, s a Templomos eléggé jó bajtársnak tűnt ahhoz, hogy akár "titkát" közölhesse is vele, ha kívánná, bár persze erről szó sem volt.
- Ne aggódj, mikor visszatérünk, úgyis kell valakinek jelentenie és nagy valószínűséggel az te leszel.
- Majd meglátjuk, azelőtt még át kéne adni az ajándékokat. * Ezzel lerendezte valahol a megjegyzést, úgy látszik nem is nagyon lett volna mit vallania a férfinak, nyilvánvalóan teljesen tisztában volt gyermeteg illúzióinak természetével kapcsolatosan. Hirtelen a fák közül egy kúria árnyai emelkedtek meg * - Hmm, ezek szerint közelebb volt, mint rémlett. 
- Minden elismerésem az irányérzékéé és az emlékezetéé, uram. Valahol tartottam tőle, hogy ebben a hatalmas ködben eltévedünk.
 - Ne féljen, irányt még egy cégér is tud mutatni, egy lándzsa pedig még jobb erre. 
* Szépen elhallgatott végül, ahogy elértek egy három akolitus által őrzött vaskos kapuhoz. Nem tűnt túl lakott helynek a birtok (Ki a fene épít birtokot egyáltalán a kísértet szigetre, s nagyapja miért ismerte azt?), mi több, a kapu és fal látványára főleg leginkább kísértetháznak hatott, de hát kísértetház a kísértet szigeten... Igazán találó. Az ökrök lustán tolták be a szekeret a két őrségből kiváló falfehér férfivel, akiknek az egyike menten el is indult szólni az úrnőnek, míg komája pedig simán csak követte őket, társaságként. 
- Azért nem laknék itt 
- Kísérteties.
* Ennek ellenére persze még sem teljesen volt halott a hely, itt-ott láttak szolgákat (Zombikat is, a fene mindenségit neki!), ahogy sürögve-forogva hordtak mindenféle lábasakat, seprűket, vedreket ide oda. Furcsa látvány volt, így keltett hát életre két nekromanta násza egy halott épületet... Találó. Gondolkodását az akolitus szava törte meg. Magas férfi volt, zavaróan kedélyes arccal, s egy karddal, amire támaszkodva pihent... Akadt valami zavaró benne, talán az élet szaga, ami a vidámságának ellenére nem igazán bújt meg a katonában.
- És? Miket hoztatok a párnak?
- A Protestáns Egyház ajándékait: Sót, textilt, bort, a vőlegénynek ezt a kardot * Vette elő a lovag a míves kardott * - A menyasszonynak meg egy... 
* Oswald tekintete segítséget vadászva fordult át reá, kihúzta magát, majd végül nevetséges magabiztossággal megszólalva válaszolt. Kutya se tudta, hogy mégis mi volt a neve annak a fejdísznek, de hát az akolitus csak értette majd a lényeget. Mindenesetre, segítségképpen fején megmutatta a jellegzetes tiara formát, legalább ennyivel segített még mellé.
- Egy olyan fekete köves vékony fémsapka fejdíszt.
- Jó hogy nem bádogkalap menten.
- Ti aztán nagyon jól éltek, halljátok! * Nevetett fel végül az akolitus őszinte meglepetésére, s természetesen szégyenére. Nem igazán tudta, mit is kezdjen vele, s kevésnek híján azonnal neki is ment, de Oswaldra pillantva inkább ő is megtartotta hideg vérét... Délt képviselik most, nem pattoghatnak...* - Fémsapka és kard egy-egy nekromantának? * Az akolitus tovább nevetett, a rosszallás felkúszott arcára * - Ti ezt komolyan...?
* Az akolitus életét urának érkezte mentette meg, s végül nem vetette se ő, se a templomos rá magát, pedig egyébként megérdemelte volna. Efféle szemtelen őrnek már csak illendő lenne a nyakába egy lándzsa... Már úgy keresztbe rajta, had nyelje a saját vérét, ha már a szavait nem tudja kellőképpen lenyelni magának.
- Elnézésüket kérem, remélem, nem volt túl faragatlan * A menyasszony végül pár szép szóval az akolitus mellé lépdelt, s csúnya szemekkel intette azt rendre * - Ugyan az Apostol most nincs itt, de a nevében is köszönöm nagylelkűségüket. Sokat jelent a megjelenésük.
- Megtiszteltetésnek vesszük, hogy itt lehetünk. Reméljük, örömükre szolgálnak majd az ajándékok.
* Kissé megszemlélte a nőt, kifejezetten szép volt, s nem is úgy a szép definíciós értelmében, hanem inkább esztétikus, hűvös, de mégis vonzó. Elgondolkodott kissé, tudna-e ő is ilyen lenne a megfelelő öltözékben, s hogy vajon adj Isten, ha egyszer fel kéne öltenie a menyasszonyi hacuhát az miként is hatna rajta... Furcsán. De a menyasszony végül is nem is a selyem, hanem a boldogság öltözteti, s őt magát nem lenne nehéz boldoggá tennie egy bizonyos embernek. Röviden biccentett végül, nem érezve helyét a beszélgetésben, s csak csöndben ölelve magához a lándzsát.
- Biztos vagyok benne. Innentől pedig szerintem átveszi...* A nő pillantását az akolitusra fordította, aki mintha egy kissé lesütötte volna a fejét. Tetszett neki a menyasszony, kellőképpen lelkes menyecske volt, aki tudta, hogy a szolgáknak hol a helye * - ... az úr a szekér őrzését, szóval nézzenek nyugodtan körbe, míg elkezdődik a ceremónia.
* Ismét bólintott a válaszra, ám hirtelen figyelmét (s a menyasszonyét) egy páncél csörgése törte meg, mely egy látszólag ghoul küllemű nőhöz tartozott, aki jobbról, egy épületszárnytól tartott feléjük. Felhúzta a szemöldökét a legendás lény látványára, messze túl banális volt egy efféle erejű legendás életformához képest.
- Kisasszony, mélységesen sajnálom, de kénytelen vagyok félbeszakítani a beszélgetést. * A nő rápillantott az élőholtra, aki folytatta * - Ami azt illeti, a felelős elfelejtett eszközöket hozni az ökrök megsütéséhez.
* Készségesen ugrott le a szekérről, valamilyen kissé kíváncsi mosollyal az arcán. Tetszett neki a kialakult helyzet, s annak a gondolatára is csak örülni tudott, hogy esetleg képes legyen megszabadulni a nagyapjától, s önfeledten élvezhesse a menyegzőt Oswald társaságában. A múltkor is jól sikerült a móka, itt pedig lehet majd a szekérre kell majd felfektetni, s hagyni, hogy szenvedjen részegen.
- Bocsánat, ha jól értettem hiányzik a nyárs?
- Azt hiszed ez játék?
- Igen, kisasszony, jól érti. Talán van valami ötlete?
- Elég erős nyárs kell ökörsütéshez
* Cinkosan a templomosra pillantott, majd vissza a ghoulra, s sokat sejtetően kicsit megrázta a lándzsát, mintha csak a súlyát kívánta volna érezni, pedig igen jól ismerte már. A lándzsa közben hallgatott, ő is nagyon jól ismerte már a játékot, s nem is nagyon akarta azt játszani.
- Hmm, való igaz, erre valami olyan nyárs kell, ami elbír egy ökröt, s nem hajlik meg.
- Ezt nem találom viccesnek.
* Kacagását visszatartva tolta végül ki a fekete fegyvert a ghoul felé, aki eléggé kételkedve figyelte. Látszólag a nekromágus se igazán tudta mire vélni a gesztust, s mintha csak kíváncsian figyelt volna, hova is haladnak a történések.
- Ennél aligha akad jobb nyárs, igaz, beszédesebb is alig.
- Nem ezért öltem meg az unokaöcsémet... Oda fogom égetni az ökröt
- Nem kell félni, ha valaki szóval tartja kezes.
* S ez így is volt, igazából kutyának se tudott ártani magában a lándzsa, kivéve persze ha kézbe is fogták... Ám nyársként tökéletes lett volna, s emellett egyébként a megolvadás se veszélyeztette. Egy sima tűzhelynek véletlenül se volt ereje akár csak megpuhítani is a fekete acélt, nem hogy megolvasztani. Ha lehet, még talán jót is tett volna neki egy kis hevítés, s még csak nem is nagyon zavarhatta a dolog a nagyapját, ugyanis semmit se érzett a fém állapotából.
- De... De biztos...?
- Köszönöm * Vette végül el a Ghoul a lándzsát* - Vigyázni fogok rá. Az események után tisztán kapja vissza, kisasszony.
* A holt indult is volna dolgára egy udvarias fejet hajtás után, ám az ura egy pillanatra megállította hebegő-habogó hangjával, ugyanis látszólag nem igazán tudta felfogni, hogy miként lehetett volna egy ilyesmi tárggyal efféle atrocitást tenni.
- Maria, várj egy percet * Szavára a ghoul tétován megtorpant *  - Biztos benne? Mégiscsak egy értékes... tárgy...?
-Nem, nem biztos. A Zsinati egyezségeknek alapján minden élőlénynek joga van ahhoz, hogy ne tegyenek vele ilyesmit.
- Nagyszerű Lándzsa vagy, s nyárs is az leszel. Segítsd meg ennyivel a menyasszonyt, kár lenne, ha nem lenne ökör. Meg egyébként is, már sütöttek rajtad disznót, halat, mit változtat még egy ökör?
* A lándzsa egy pillanatra elhallatott, majd végül nagyot sóhajtva megszólalt. Úgy tűnt, végre nagy nehezen megértette a fegyver a szerepét, s hogy tényleg fontos feladat lenne az, hogy megsüssék az ökröt... Biztos akadna más felszerelés is persze ehhez, de ki ne értené meg az öreget, hogy néha szeretne egy kicsit hős lenni... Vagy legalábbis bízni benne, hogy ő mentette meg az esküvőt...
- De a menyasszony táncoltatásra vissza akarok térni, kár lenne nem táncolni egy ilyen szép menyasszonnyal. Az már rúdtánc lesz, de mégis tánc
* A menyasszonyra pillantott, nem szeretné másnak a szebbik részével verni a csalánt, de nem tűnt olyan nagyon rossz üzletnek egy tánc a lándzsával... Igaz, elég hülyén hangzott, de annyit leszögezhetünk, hogy egy fegyver nem lehet két bal lábas, mert hát ugye... Lényegében nincs lába.
- Hát... Ha nem bánja * Vonta végül meg a vállát a nő, beleegyezve a dologba* - Köszönöm a segítséget. Ugyan most bizonyára nem, de később meghálálom valamivel. Maria * Fordult a menyasszony a Ghoulhoz* - Amint kész, csillogva térjen vissza.
* A lándzsa bele is került az élőholt kezébe, aki végül megindult egy nagy sóhajjal. A lándzsa máris lökte neki a sódert, egy pillanatra se elhallgatva... Remélhetőleg a szakács bírni fogja a dolgot. Akárhogyan is, egy pár pillanatig csönd hallgatott a köreikbe, amit végül a templomos tört meg egy ajánlattal.
- Esetleg segíthetünk a rakodásban.
- Nem kérhetem ilyesmire a vendégeket, viszont ha jónak látják, tiltakozni sem tiltakozhatok... De azért érezzék jól magukat, és most, ha megbocsátanak... * Biccentett feléjük * - Sajnos még megannyi dolgot el kell végeznem.
* Egy rövid bólintással még megvárta a nő távozását, majd végül fáradtan dőlt neki a szekérnek, felsóhajtva. Kemény utazás volt ez, de remélhetőleg a mulatság ami most következett megérte minden pillanatát... S már hallotta is a pletykát a lándzsáról, aki egy menyasszonnyal táncolt... Meg a vámpírról, akit le kellett fektetni, mert rosszul lett három kerítésszaggató után. Jó lakodalom volt ez...

Ködös, nyirkos időben ballagunk, Hilde, a lándzsa és én, s már egy hete is talán, hogy elhagytuk Helleburg kapuit az ökrös szekérrel, rajta az egybekelőknek szánt ajándékokkal: jó hellenburgi kék textil, pár hordócska finom vörösbor, só, de azért ez még mindig nem minden, az oldalamon egy finoman díszített hüvely, benne egy hasonlóan míves egykezes karddal. Nem hinném, hogy ugyanennyire praktikus-e, de szépnek szép, elismerem. Hogy a menyasszony se maradjon valami drága holmi nélkül, kap valami fekete köves koronát, vagy a bánat tudja, mit, nem is érdekel, bár tény, hogy mutatós darab, ügyes ötvösmunka, a kő foglalata nem lehetett pár perces feladat, a forrasztás helyét sem látni. Vagy nem is forrasztotta, hanem ragasztotta valami különleges anyaggal?
Az út során egy eső is elkapott minket, de szerencsére a szállítmánynak nem esett baja, ellenben amilyen hidegek voltak az éjszakák, tartottam attól, hogy Hilde megfázik. Végül azért nem lett semmi baj, ami jó hír.
Azért meglepődtem egy kissé, amikor meghallottam, hogy a Sötét Apostol a vőlegény, ha jól tudom, egy nekromantát vesz el. Nem sejtettem volna, hogy az ilyen alakok valaha is megházasodnak, ez így egyszerre jó és rossz hír. Ugyanakkor nem is az én dolgom ezzel foglalkozni. Akármi is az én gondolatom erről, Délt és a Protestáns Egyházat képviseljük most, és a dolgunk, hogy gratulációt közvetítsünk az ifjú pár felé.
A kardra pillantok, amit vélhetően nemsokára már oda is adhatunk az Apostolnak. Biztos nem volna ildomos, ha kipróbálnám az élét, pedig kíváncsi vagyok rá, hogy vág. Ha csak egy picit meghajlíthatnám a pengét, hogy megtudjam, mennyire rugalmas...
- Ilyesmit miért hordanak az emberek? - Hilde hangja úgy érint, mintha az anya szólna, aki tudja, milyen csíntalanság fogalmazódik meg gyermeke elméje mélyén. Ahogy ránézek, inkább mégis a húgom jut eszembe, ahogy a szekéren ülve nézegeti a menyasszony ajándékát.
- Fogalmam sincs - felelem - Gondolom, sok nő szereti királynőnek érezni magát, vagy egyszerűen csak vonzódik az ilyesmi csecsebecsékhez. Neked nem tetszik?
Már csak ezért is érdekel, miképpen gondolkodik az ilyesmiről. Visszaemlékezem, milyen is volt a szőke kislány, aki gyakran az anyja szoknyáiban járt fel-alá, teleaggatva magát mindenféle ékszerrel, s nekünk apámmal kezet kellett csókolnunk neki, valahányszor csak találkoztunk vele. Persze, amikor elszakított így egy gyöngysort, még vigasztalnom is kellett, miután rám hárította a felelősséget. Milyen lehet most?
- Puszta hiúság, s vakság - Egy kissé meglepődöm a válaszon, aztán rájövök, hogy egy pillanatra elfelejtettem, hogy Hildével beszélek -  Aki királynak születik az is, aki nem, próbáljon meg oda mászni, de ne elégedjen meg az érzettel.
Egyet kell értenem vele, némán bólogatok a szavait hallgatva, de a mosolyát nem tudom nem viszonozni, különösen amikor a fejére teszi a diadémot - ó, tényleg így hívják...
- Nem érzem magam királynőnek. Hogy áll?
- Nagyon jól, az a kő épp olyan hollófekete, mint a hajad.
- Örülök - Jó látni, hogy mosolyog. Azzal visszateszi az ajándékot a dobozába. Talán én is megnézhetném azt a pengét, végül is nem tudják meg... - De inkább megtartom azt az hollófeketét, amivel megáldott az Úr...
Nem felelek, félig a gondolataimba merülök, félig azon aggódom, nem tévesztettük-e el az utat a ködben. Utálom az ilyen időt, az egész környéket valahol furcsán kísértetiessé varázsolja, de hát mire is számítottam? A Sötét Apostolhoz tartunk... Hilde töri meg a csendet.
- Nagyapa, messze vagyunk még?
Fel is figyelek, mert érdekelne a válasz.
- Talán egy fertályóra, de régen jártam már erre.
- Legalább valaki tudja, merre járunk... - megkönnyebbülök, de nem hinném, hogy ez a hangomon is érződne. Már csak ezért is megtöröm az időközben beálló csendet - Hilde, nem mondta a zsinatelnök, miért viszünk ajándékot az esküvőre?
- S az is csak egy fegyver. Vak vezet világtalant, ha engem kérdez.
Azt hiszem, sosem fogom megtudni, milyen kalandjai voltak Hilde nagyapjának, mielőtt még lándzsába zárták, pedig igazán érdekelne.
- Nem beszéltem vele személyesen, de feltételezem csak üres gesztus. Semmi rakománybeli dolognak sincs nagy értéke.
- Azért sajnálod, hogy nem beszéltél vele, nemde?
Alighanem, ahhoz ért, hogyan találjon érzékeny pontot. Hilde sóhajt egy nagyot, én pedig egy kicsit elmosolyodom. Igaz, sosem beszélt még róla, de úgy sejtem abból, amit eddig láttam, hogy nagyon kedveli a protestáns zsinat vezetőjét, bár ez a szó minden bizonnyal túl gyenge, és meg sem közelíti, amit valójában érez. Néha egy kissé szégyellem magam, hogy engem még mindig nem érdekel az ilyesmi, mások pedig már rég elrendezték a jövőjüket, de jobb is így. Azért ha igazam van, sajnálom szegény lányt valahol, minden bizonnyal semmi esélye, de el sem lehet ítélni, elismerem, hogy von Himmelreich puszta karizmája is elég ahhoz, hogy Hellenburg hölgyeinek szívét rabul ejtse.
- Ne aggódj, mikor visszatérünk, úgyis kell valakinek jelentenie és nagy valószínűséggel az te leszel.
- Majd meglátjuk, azelőtt még át kéne adni az ajándékokat.
Való igaz. Csak lennénk már túl rajta...
A lándzsa sejtése beigazolódik: hamarosan mintha oszlana a köd, és egy kúria sziluettje rajzolódik ki előttünk, pont olyan sötéten, mint ahogyan vártam.
- Hmm, ezek szerint közelebb volt, mint rémlett.
- Minden elismerésem az irányérzékéé és az emlékezetéé, uram - biccentek némileg azért meglepetten, mereven az épületet bámulva - Valahol tartottam tőle, hogy ebben a hatalmas ködben eltévedünk.
- Ne féljen, irányt még egy cégér is tud mutatni, egy lándzsa pedig még jobb erre.
Közelebbről is épp oly hátborzongató, mint távolról. Megbízólevelünket felmutatva beengednek minket, bár egyébként sem tűnhetne úgy, mintha katonákat rejtegetnénk a szekéren, de a szabály az szabály. Nem vagyok rémült, de azért valami nyomasztó érzés telepszik rám, ahogy belépünk a két akolitus őrizte kapun. Furcsamód azonban, ahogy körülnézek, úgy látom, mégis élet járja át az egész helyet, de az is lehet, hogy képzelődöm. Nekromantáéknál nem lehet tudni.
- Azért nem laknék itt - jegyzem meg csendesen.
- Kísérteties...
Így igaz, de azért mégis látunk szolgákat sürögni, ha nem is feltétlenül élőket, nagy a készülődés, és nem is csoda. El tudom képzelni azt is, hogy amikor nincs hasonló nagy ünnepség, halott minden, és van, akinek az ilyesmi még kedvére is van. Bizonyos értelemben csodálatos dolog élettel tölteni meg valamit, ami már halott, valahol talán minden jóérzésű ember ezt szeretné. Az egyik akolitus szólít meg minket, miután társa távozik, hogy jelentse az érkezésünket.
- És? Miket hoztatok a párnak? - kérdezi mosolyogva, hanyagul támaszkodva másfélkezes kardján.
Felvonom a szemöldököm. Nem szívesen beszélgetek. Türelem, Oswald, csak egy ártatlan kérdés volt. Nem tetszik ez a hely és nem tetszenek ezek az alakok. Nem tudom, Hilde hogy van vele, de úgy érzem, jobb lesz nyitva tartanom a szemem.
- A Protestáns Egyház ajándékait: Sót, textilt, bort, a vőlegénynek ezt a kardot - Mutatok az oldalamon függő szépségre, és akkor már le is oldom az övemről, úgyis mindjárt átadjuk - A menyasszonynak meg egy...
Bajba kerülök, pedig nem is olyan rég még megvolt, hogy is hívják ezt. Fekete ékköves ezüst korona? Hildére pillantok, reménykedve benne, hogy tudja a választ, mégiscsak nő.
- Egy olyan fekete köves vékony fémsapka fejdíszt.
Nem pontosan erre gondoltam, de az akolitus minden bizonnyal érti, főleg hogy Hilde még mutatja is a fején a formáját.
- Jó hogy nem bádogkalap menten.
- Ti aztán nagyon jól éltek, halljátok! - Felnevet, aztán alig bírja abbahagyni a vihogást. - Fémsapka és kard egy-egy nekromantának? - A vigyorától is ökölbe szorul a kezem. Mégis mit képzel ez magáról? - Ti ezt komolyan...? - egy nő köhécselése szakítja félbe. Biztosan itt állt már, de nem vettem észre. A ruhája alapján minden bizonnyal a menyasszony lehet. Gyönyörű teremtés, azt hiszem, mégis meg tudom érteni az apostolt. A haragom elszáll, és örülök, hogy visszafogtam magam és nem lendítettem a katona felé az öklöm, nem lett volna szép bizonyság magunkról, sem Délről vagy a Protestáns Egyházról.
- Elnézésüket kérem, remélem, nem volt túl faragatlan - szólal meg, majd a puszta tekintetével helyreutasítja az akolitust - Ugyan az Apostol most nincs itt, de a nevében is köszönöm nagylelkűségüket. Sokat jelent a megjelenésük.
Tessék, kipróbálhattam volna a kardot... A csalódottságot azonban igyekszem nem mutatni, talán nem is értenék.
- Megtiszteltetésnek vesszük, hogy itt lehetünk. Reméljük, örömükre szolgálnak majd az ajándékok.
Hilde röviden biccent egyet.
- Biztos vagyok benne. Innentől pedig szerintem átveszi... - ahogy rá néz, az akolitus tudja is a helyét - ... az úr a szekér őrzését, szóval nézzenek nyugodtan körbe, míg elkezdődik a ceremónia.
Bevallom, nem így képzeltem a menyasszonyt, lehetséges, hogy ha nem itt találkozom vele, nem is gondolnám, hogy nekromanta. Házigazdaként fogad bennünket, és már nyitnám is a szám, hogy valami köszönetmondást préseljek ki rajta, amikor egy páncélos hölgy érkezik sietve, egy ghoul. Hilde leugrik a szekérről, kezében a lándzsával és ő is figyel.
- Kisasszony, mélységesen sajnálom, de kénytelen vagyok félbeszakítani a beszélgetést - a menyasszony kérdőn pillant rá - Ami azt illeti, a felelős elfelejtett eszközöket hozni az ökrök megsütéséhez.
Hilde felvonja a szemöldökét egy kissé, majd megszólal.
- Bocsánat, ha jól értettem hiányzik a nyárs?
- Azt hiszed ez játék?
Azt hiszem, értem, mire megy ki a játék. Hildére pillantok és akaratlanul is elvigyorodom. Sejtem, mit forgathat a fejében, és biztos vagyok benne, hogy az öreg Nebelturm nem díjazná az ötletet.
- Igen, kisasszony, jól érti. Talán van valami ötlete?
- Elég erős nyárs kell ökörsütéshez - jegyzem meg, és ezzel egyértelműen a vámpír tudtára adom, hogy benne vagyok a mókában, amit ő egy sokatmondó mosollyal értékel is. Megrázza a lándzsát, mintha csak tesztelni akarná, hogy valóban elég erős-e.
- Hmm, való igaz, erre valami olyan nyárs kell, ami elbír egy ökröt, s nem hajlik meg.
- Ezt nem találom viccesnek.
Azzal a ghoul felé nyújtja a fegyvert, a nagyapját. Belül remekül szórakozom a jeleneten, még jó, hogy egyikünk sem neveti el magát. Majd fogjuk...
- Ennél aligha akad jobb nyárs, igaz, beszédesebb is alig.
- Nem ezért öltem meg az unokaöcsémet... Oda fogom égetni az ökröt.
- Nem kell félni, ha valaki szóval tartja kezes.
- De... De biztos...? - A menyasszony szavakat is alig talál a döbbenettől. Hogy a gesztuson lepődött-e meg vagy a tényen, hogy a lándzsa beszél? Talán mindkettőn.
- Köszönöm - veszi át a lándzsát a ghoul - Vigyázni fogok rá. Az események után tisztán kapja vissza, kisasszony - fejet hajt, majd az öreg Nebelturmmal együtt távozna.
- Maria, várj egy percet - engedelmesen áll meg azonnal - Biztos benne? - kérdi a lányt, komolyan pillantva rá - Mégiscsak egy értékes... tárgy...? - elbizonytalanodik, és meg is tudom érteni. Eckbert von Nebelturm esetében ez talán senkinek sem egyértelmű.
- Nem, nem biztos - felel helyette az öreg - A Zsinati egyezségeknek alapján minden élőlénynek joga van ahhoz, hogy ne tegyenek vele ilyesmit.
- Nagyszerű Lándzsa vagy, s nyárs is az leszel. Segítsd meg ennyivel a menyasszonyt, kár lenne, ha nem lenne ökör. Meg egyébként is, már sütöttek rajtad disznót, halat, mit változtat még egy ökör?
Ezzel Hilde le is rendezi. Közben azért szórakoztatónak találom a nekromanta arckifejezését, amivel a jelenetet figyeli. A nagyapa elhallgat, majd mintegy beletörődve a helyzetébe, szólal meg ismét.
- De a menyasszony táncoltatásra vissza akarok térni, kár lenne nem táncolni egy ilyen szép menyasszonnyal. Az már rúdtánc lesz, de mégis tánc.
Ekkor már halk nevetést is hallok az említettől és újra elgondolkodom, milyen is lehetett hús-vér formájában az öreg. Sóhajtva csóválom meg a fejem, de nem tudom elrejteni azt a halvány vigyort, ami ellen küzdöttem egy ideje.
- Hát... Ha nem bánja - vállat von a hölgy, elfogadva az ajánlatot - Köszönöm a segítséget. Ugyan most bizonyára nem, de később meghálálom valamivel. Maria - szólítja meg a ghoult - Amint kész, csillogva térjen vissza.
Azzal katonásan távozik is, és a lándzsa boldogítja is, feltételezem, hogy az egész úton. Abba sem hagyja a beszédét, mintha csak próbára akarná tenni a szolgák türelmét. Valahol azért szégyellem magam, szegény öreget ilyen helyzetbe hozni... Ha nincs, az is lehet, hogy nem érünk ide. Szórakoztatónak mondjuk szórakoztató, és legalább segítettünk valamit.
- Esetleg segíthetünk a rakodásban - töröm meg a csendet, és Hilde is készségesen bólint egyet, a szemem sarkából látom.
- Nem kérhetem ilyesmire a vendégeket, viszont ha jónak látják, tiltakozni sem tiltakozhatok... De azért érezzék jól magukat, és most, ha megbocsátanak... - udvariasan biccent felénk - Sajnos még megannyi dolgot el kell végeznem.
És már távolodik is tőlünk sietve. A dolgunk tehát lényegében le is tudva. Nem igazán vagyok oda a nagy tömegekért, márpedig lehetetlen, hogy ne az várjon ránk, mégis, jól fog esni eztán egy kis lazítás. Attól nem kell félnünk, hogy az ifjú pár fukarkodna az étellel és itallal.


Tudtam, hogy ez lesz, éreztem előre, hogy gond lesz, de arra nem számítottam, hogy három pohár pálinka elég lesz a bajhoz. Óvatosan támogatom Hildét kifelé a teremből, a kapott szállásunk felé, mert már járni is alig tud. A násznép figyelmét is megragadta a dolog, de ha odahaza bárki is felkapná a vizet egy ilyen apróság miatt, velem gyűlne meg a baja. A helyzetnek pedig azért is örülök, mert legalább egy ideig engem sem kínálgatnak.
- Kitartás, mindjárt ott vagyunk, pihensz egy nagyot és semmi bajod nem lesz, meglátod.
Miután sikerrel járunk és a lányt jóformán azonnal el is nyomja az álom, végül meggondolom magam és mégsem hagyom magára, a falnak dőlve bámulom inkább a csillagos eget, gondolkodom, és hallgatom a beszűrődő zenét és a vendégek zsivaját.
Nem láttuk ugyan, de azt hallottam még az asztalnál, hogy az öreg Nebelturm tényleg táncolt a menyasszonnyal. Remélem, nem tudja meg, hogy az unokája hogy járt.
- Jól vigyázok rád én is...
Egy darabig még biztosan nem fogok megnősülni.

A kísértet-szigeteken voltam és éppen azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen mit is keresek én itt. Addig megvannak a dolgok, hogy meghívtak egy esküvőre, viszont mind a menyasszony, mind a vőlegény nekromanta. Egy nekromanta lagzi…
Csak azért jöttem el, mert nevezetesen a barátnőm készült megházasodni. Persze felmerül a kérdés, ha én ennyire nem jövök ki a nekromantákkal, akkor tulajdonképpen hogyan lettünk barátnők? Ez egy hosszú történet, és őt előbb ismertem meg, mint a… őt. Így amikor megkaptam levelét, akkor fel-alá pattogtam a házban, hogy „Lia férjhez megy!”
Akkor még nem gondoltam arra, hogy lehet, ő is eljön, de miután Sophieval kiválasztottuk a koszorúslány-ruhámat, mellé a fegyveremet is beraktam, hátha szükségem lenne rá. Így utólag… szerintem nem örülnének nekem, ha egyszer csak lelőném az egyik társukat. Remélem nem minden nekromanta hivatalos oda…
Kellemetlenül éreztem magam, ahogy az esküvő színterét közelítettem meg. Nem hagyott nyugodni az az érzés, hogy valaki figyel, hogy nem vagyok egyedül… Nem tudom, hogy biztató jelnek tekinthetem azt, hogy nem találkoztam senki ember fiával. Se élővel, de még holtakkal sem. Az utóbbinak mondjuk kifejezetten örülök, de ez más kérdés.
Viszont amikor már messziről felismertem a helyet a nagy sürgés-forgásról, akkor megnyugodtam és eszembe jutva a levélben leírtak, mosolyogva indultam tovább. A sok sátor, a bennük és körülöttük lévő megannyi ember (és élőhalott) mind azon szorgoskodik, hogy ma két hullaidézőt összeadhassanak. Kicsit bizarrnak tartottam ugyan, de most nem foglalkoztam vele, hagytam, hogy izgatottságom egyre magasabbra hágjon, ahogy közeledtem a barátnőmhöz.
Azt írta, hogy a templomba menjek, de nem értettem, hogy miért. Egy sátorban sokkal ésszerűbb átöltözni, bár lehet, hogy csak én voltam sokat emberek között. Lehet, hogy itt ez teljesen normális dolog. Végül is, összeköthetik-e magukat ők Isten előtt, vagy túlságosan eretnekek hozzá? Nem engedtem, hogy ez a kérdés eluralkodjon a gondolataimon, kizártam a fejemből mindent, amit ezen a napon nem akartam, hogy ott legyen és vidáman indultam meg a templom felé.
Bevallom, igen kellemes volt, amikor rám nyitotta valaki az ajtót. Nevezetesen egy tetőtől talpig páncélos hölgy volt, olyan hűvös tekintettel, hogy végig futott a hátamon a hideg. A ghoulok erős harcosok… Rendben, tegyük fel, hogy ő egy ghoul. És? Meg kell barátkoznom a gondolattal, mert lesznek itt még élőhalottak…
- Elnézést – szabadkozott egyből. Először csak egy kötelező pillantást vetett rám, mint a fellököttre, majd végül hosszasabban elidőzött rajtam a tekintete. – Celina von Wald?
- Én volnék az – hajoltam meg előtte udvariasan. Az az pont annak nem nevezhetően, mert ha valaki majdhogynem a térdéig lehajtja a fejét, akkor vagy az illető dilinyós, vagy megbízik annyira az illetőben, hogy a hátát védtelenül odatartsa. Vendég vagyok, csak nem ölnek meg…
Hasonló, bár jelentősen szolidabb gesztussal válaszolt nekem. Vagy a páncél, vagy nem bízik meg bennem. Megtértem, vadidegen vagyok neki.
- Örülök, hogy nem tévedt el, és könnyedén eltalált idáig. A kisasszonyhoz jött, ugye? – kérdezte, s ezzel világossá tette számomra, hogy vagy drága barátnőm szerzett egy saját szolgát, vagy az Apostol parancsolta meg az egyiknek, hogy lesse menyasszonya minden kívánságát.
- Ha a kisasszony alatt Aliciára gondol, akkor igen – bólintottam, mire visszabiccentett.
- Igen. Elnézést a félreérthetőségért, csak nem érzem magam feljogosítva arra, hogy így hívjam – kezdett el magyarázkodni, bár szerintem feleslegesen. Megértem, ha nem tegezheti le a felettesét, én sem megyek oda a kapitányhoz, hogy „Otto.” De ha a neve mögé odateszi a formális megszólítást…? - De ez esetben jöjjön – invitált beljebb és félre állt, hogy elférhessek mellette.
- Az Alicia kisasszony sem megfelelő megszólítás? – kérdeztem rá, mire halványan elmosolyodott.
- Megfelelő lenne, de a kisasszony nem támogatta. Ő ezt gondolta találónak. Egy időre.
- Ha ilyen nagy emberhez megy hozzá...
Eddig is ilyen volt, vagy csak mostantól lett ilyen? Ha régebb óta, akkor azt az oldalát még nem ismertem meg. De egye fene, mit bánom, hogy mit parancsol a hulláinak.
Rögtön jobbra fordult az épületben és elvezetett egy terembe, amin abban a pillanatban lépett ki egy sötét tünde. Méghozzá nem is akárki.
- Üdv, kisasszonyok – köszöntött minket régi jó ismerősöm, ugyan a ghoulra kicsit félve nézett. Meg tudom érteni, én se rajongtam a jelenlétért. Bár ezt szerintem Alicia előtt inkább nem hangoztatom…
- Miss Alicia és Mina már szépítkeznek a szobában, ha minden igaz… - mondta, majd ahogy rám nézett, szinte láttam, ahogy beindulnak agyában a fogaskerekek. Elvigyorodtam, ahogy láttam rajta, hogy mennyire erőlködik, hogy rájöjjön, ki vagyok én.
- Üdv, Damien – biccentettem neki köszönésképpen, mire láttam, hogy még jobban zavarba jön és még kétségbeesettebben próbálkozik előhalászni a nevemet emlékei közül.
- Óh. Elnézést, borzasztó modortalan vagyok, de nem emlékszem a kisasszony nevére... – szólalt meg végül.
- Celina von Wald – mutatkoztam be neki, hátha a névről eszébe jutok neki. Nem láttam megvilágosodást, vagy bármi hasonlót, de még így is jót mulattam a srácon.
- Örvendek – bólintott és láttam rajta, ahogy ismételgeti a nevemet, hogy biztos ne felejtse el. Azonban egy nem várt kérdéssel folytatta a beszélgetést. - És valóban az erdő lánya a kisasszony? – kérdezett rá a nevemre. Meglepődtem a kérdésen, rajta meg láttam, hogy meglepődött, hogy milyen lazán tette mindezt. Nem mintha vérmes lennék, csak hirtelen váltás volt az előző félénk hanghoz.
- Természetesen – vágtam rá, amint legyőztem döbbenetem. Nem láttam, hogy vette volna a lapot, úgyhogy gyorsan letisztáztam a helyzetet. - Egyébként viccet félretéve, még valamelyik üknagyapám élt egy Wald nevű településen. Sajnos nem sok közöm van az erdőhöz.
- Hm – mosolyodott el. - Kíváncsi leszek Alicia külsejére a konzultáció végén – kuncogott. Kíváncsi voltam, hogy vajon mi jár a fejében ilyenkor, de nem tettem szóvá. Végül megköszörülte a torkát, de hogy az előbbi… baklövés miatt, vagy csak komolyra akarta volna fordítani a szót…? Nem tudom. - Vagy úgy. Hát, a Wald nevű településnek kellett legyen valami köze az...
Ennél a résznél megakadt, s bár nem derült ki, hogy mi miatt. Arcán azt láttam, hogy gondolkodik valamin és nem azt, hogy emléket idézne fel, de hát sosem lehet tudni, nem vagyok gondolatolvasó. Még.
- Nos, sosem túl késő. Már amennyiben szereti a természetet. Azonban nem tartanám fel tovább, hadd bontakozzon csak ki, én pedig addig... elleszek... valahol – mondta nem túl lelkesen. Ha a készülődés óráiban nekem is munka híján egy ilyen nyomasztó helyen kéne bolyonganom, akkor én sem lelkesednék az ötletért…
- Jó szórakozást – intettem utána, bár így utólag, lehet, hogy nem elég cinikusan.
- Áh... – nevetgélt sötéten, ahogy kisétált a templomból. Igen, szerintem nem voltam elég cinikus.
Ezalatt a hölgy végig várakozott mellettem kifejezéstelen arccal, csak miután Damien eltűnt a szemünk elől, kopogott be az ajtón, jelezve, hogy engem is meghoztak.
- Kisasszony, Celina von Wald is megérkezett – nyitotta ki az ajtót és lovagiasan maga előtt be is terelt oda.
Mi volt az első dolog, amit megláttam? A tiszteletes kisasszonyt igencsak kevés ruhában. Erről megismerkedésünk pillanata ugrott be, amikor elraboltak minket a banditák, és egy ketrecben, anyaszült meztelenül ébredtünk fel.
- Már megint ruha nélkül fogunk parádézni? – tettem fel a kérdést vigyorogva.
- Már megint? – kérdezte egy másik illető, akit csak most vettem észre. A régi szép emlékek… nem tehetek róla, hogy csak most jutott el a tudatomig, hogy más is van itt. Akinek a jelenlétén nem lepődtem meg, ugyanis Damien után számítottam rá, hogy őt is itt találom.
- Amúgy nem, igazából csak ő lesz ruha nélkül... legalábbis úgy terveztem… - Pont mint az előbb a srác, úgy jön zavarba ő is a belépőmön. Viszont ezt a nevetgélést nem lehetne elhagyni? Eléggé idegesítő... Ellenben Alicia jókedvű nevetése, ami kifejezetten derűs hangulatra mutatott rá, ahogy észrevett engem.
- Jó téged is látni, meztelenkedő társam – felelt széles mosollyal. Majd miután tekinteteinkkel megbeszéltük, hogy „milyen régen nem láttalak és tényleg tök, jó, hogy ilyen nagy nap alkalmából láthatlak újra”, a vámpír segítségére sietett. - Első találkozásunk ruhák nélkül történt. Egy ketrecben tértünk magunkhoz, elraboltak mindkettőnket – magyarázta röviden.
Mina finoman oldalra döntötte a fejét, ahogy hallgatta őt, viszont beletelt neki egy időbe, amíg fel is fogta, hogy mi történt. Nem azt mondom, hogy nem álmodozhat, én sem vettem észre elsőre, mondjuk az lehet azért, volt, mert tudtam, hogy itt van. A lényeg, hogy szerintem még mindig nem teljesen százas, de hát tolerancia, nem?
- Ketrecben?! Úristen, miféle beteg lelkületű állat rabolt el titeket? Te jó ég, de ugye semmi... rosszabb nem történt? – akadt ki, mondjuk teljesen jogosan. Abban a pillanatban mi sem voltunk boldogabbak, de így utólag, hogy megmenekültünk, folyamatosan viccet űzünk belőle. - Óh... nem kéne összegyűrnöm... khmm... Nos, egyébként mit gondoltok, megfelel ez? – mutatott fel egy csodaszép fekete ruhát, amitől elállt a lélegzetem. Majdnem elkezdtem fel-alá ugrándozni, pont úgy, mint amikor a meghívót olvastam el, de türtőztettem magam, meg akartam hagyni a kecses, nőies megjelenésemet. Ha visongva pattognék… valljuk be, sokkal inkább tekintenének rám kislányként.
- Nyugalom, Mina, nem történt semmi. Könnyedén megszöktünk – vonta meg nemes egyszerűséggel a vállát, mintha mi sem lett volna. Én tényleg nem tudtam mit kezdeni felszerelés nélkül, ellenben abban a pillanatban nagyon örültem annak, hogy tud idézni dolgokat. Az más kérdés, hogy élőt, vagy holtat…
- Köszönöm, ha kint kell valakinek segíteni, tégy meg mindent – intett a ghoulnak, aki ki is hátrált a teremből egy biccentés kíséretében. Becsukta maga mögött az ajtót, nekem pedig egy felszabadult sóhaj hagyta el ajkaimat. Azt hiszem, még nem említettem, hogy nem kedvelem a hullákat…
- A fodrokon meg úgyse látszódik, ha kicsit gyűröttek.
- Neked is szia, Mina – köszöntem utólag a lánynak. Amennyire el van varázsolva… Te jó ég, inkább nekünk kéne aggódnunk miatta. Nem is értem eddig hogy nem halt meg. - Ha nem szaggatod szét, vagy gyűröd össze, akkor szerintem tökéletes.
Láttam, ahogy szemei elkerekednek, ahogy a nevén szólítottam, mire tovább szélesedett vigyorom. Annyira álmodozni, hogy ne jegyezz meg valakit… Láttam, ahogy lepörgeti maga előtt a múlt eseményeit, majd mintha megtalált volna benne.
- Óóh... te is ott voltál, amikor azt a... – Mivel kezei közt a ruha volt, ezért csak az ujjaival demonstrálta az általunk legyőzött nekro-kultistát, vagy mit, de fogadni mernék rá, hogy ha nem fogta volna a ruhát, akkor mind a két karjával hadonászott volna, hogy szavak nélkül elmondhassa, mire gondol.
Ebben a pillanatban kopogásra figyeltünk fel. Résnyire kinyílt az ajtó, mire mindhárman odakaptuk a fejünket.
- Minden rendben? ... – kérdezte egy aggódó hang, ami annyira bizonytalanul csengett a szoba csendjében, hogy legszívesebben odamentem volna hozzá, hogy egy „legyél már magabiztosabb, könyörgöm!”-mel gatyába rázzam. - Csak mert valami sikoltozás-félét hallottam…
Mikor sikoltoztunk volna? Az oké, hogy én, de az csak fejben játszódott le. Akkor lehet, hogy Mina volt, amikor felfogta, hogy milyen roppant kellemes körülmények között ismertem meg a menyasszonyt? Biztos az volt, más nem lehetett.
Aranyos, hogy aggódott értünk, de nagyon ajánlottam neki, hogy ne jöjjön be. Igaz, rajtam is és Minán is volt még ruha, de fajtársán még mindig nem volt az alsóneműjénél több. Rá pillantva nem tűnt zavartnak, sőt, kifejezetten jót szórakozott a jeleneten. Engem sem zavart volna, ha rám nyit, főleg, hogy ő valószínűleg bocsánatot kérne és el is tűnne nagyon hamar, nem pedig meg akarna ölni.
- Igen, minden a legnagyobb rendben, és amennyiben nem kívánsz az Apostol által meghalni, ajánlom, hogy ne gyere be, mert a menyasszonyon nincs sok ruha – szóltam ki hangosan, hogyha erre az apróságra nem gondolt volna, akkor most már biztosan ne jöjjön be. Gyors léptekkel át is szeltem a termet és az ajtónál termettem, hogy ha kell, akkor pedig két kézzel penderíthessem ki őt innen.
- Ahamm.... öhm... rendben, azért vigyázzatok egymásra... – hallottam remegő hangját. Vajon tőlem ijedt meg? Ha igen, ha nem, csak magam elé, képzeltem, hogy milyen fejet vághat és magamban nagyon jót mulattam rajta.
- Khm... szegény... most biztosan nagyon megszeppent – adott hangot a sajnálatának a vámpír lány. - Ahh, tudod, hogy milyen... – kezdett el halkan kuncogni. Szerencsére nem idegességében, hanem, mert ő is viccesnek találta a szituációt. - Aggódik mindenkiért. Mindig.
Gyorsan becsuktam az ajtót, majd magamnak nagyon örülve sétáltam vissza, hogy ténylegesen nekilássunk a készületeknek.
- Na de nem lesz kész megától a menyasszony – dörzsöltem össze tenyereimet elégedetten, ahogy belegondoltam, hogy olyan helyzetben vagyok, mint Sophie volt annak idején.
- Persze, tudom – mosolygott ránk, majd kedvesen Mina felé nézett, következő szavait hozzá intézve. - Később meg majd nyugodtan megmondhatod neki, hogy nem lett volna semmi baj. Csak tudok hatni rá, ha már megkérte a kezem.
Megforgatta a szemeit, az előtte lévő „megpróbáltatásoktól”, majd megadóan felemelte a kezét. - Rátok bízom magam.
Nagyon emlékeztetett engem, egy kissé felelőtlen személyre… De inkább hagyjuk a múltat, most a jelenre kell koncentrálni, hisz férjhez megy… Boldogság lesz…
- No, akkor felpróbálod ezt? – tartotta felé Mina azt a ruhát, amit eddig végig a kezeiben tartott.
- Persze – válaszolt amaz egy biccentéssel, majd ugyan segítséggel, de végül is sikeresen bukkant fel a ruha másik végénél. Gyorsan megigazítottuk neki a ruháját, hogy tökéletesen álljon rajta, utána pedig a tükör előtt billegette magát, arcán pedig elégedettséget láttam szétterülni. - Így is jó?
- Gyönyörű – pördültem meg lábujjhegyen. Aztán persze magamhoz térve átkoztam magam, hogy mennyire nem tudok uralkodni az érzelmeimen, de ez még úgy is a szolidabbik volt, ami mellett maradhatok kecses, csak akkor például Damiennek nem lenne oka félnie tőlem…
Ha róla van szó, ha nem, inkább csak tartsák a távolságot tőlem. Nem akarom, hogy bárki ki merjen kezdeni velem. De ha mégis… akkor csúfosan megjárják, az biztos.
- Hát, énszerintem csodálatos – kulcsolta össze kezeit Mina. - Akkor ez el is van döntve? – kérdezte olyan hangon, mintha egy ruhaboltos a legdrágább eddig gazda nélküli ruhájának vevője akadt volna. Ha már itt tartunk, minden vámpírnak van kerete arra, hogy csak úgy esküvői ruhákat hozzon a barátnőjének? Talán a Nachtrabenek különösen jó módban élnek…
- Szerintem el – feleltem. - Akkor jöhet a többi?
- Igen, most, hogy rajta a ruha, jöhet a haj rendbehozása – bólintott elégedetten. Mivel már vette elő a fésűt, gondoltam, boldogul egyedül is, úgyhogy levettem én is egyszerű, utazásra használt ruhámat.
- Te is felidézed azt a szép éjszakát? – foglalt helyet egy széken, és onnan óvatosan sandított rám, ahogy Mina nekiállt, hogy először is kifésülje a haját. - Vagy esetleg meg szeretnéd ismételni?
- Áh, már felöltöztél, így már nem az igazi – szóltam vissza először lebiggyesztett ajkakkal, majd kitört belőlem a nevetés. Utoljára az ingemet vettem le, majd kezembe vettem a gyönyörű, lila ruhámat, amit nagy nehezen egyedül magamra küszködtem. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy egyszer majd én is ilyen szép ruhában fogok tündökölni egy férfival az oltár előtt, de csak jót derültem rajta. Én, mint ara? Jó vicc.
- Na, remek, ruha megvan, most jöhet a frizura... – látott neki a fekete hajzuhatagnak a vámpír.
- Csak szólj, ha húzna, vagy valami – mondta, Lia pedig mintha csak erre várt volna, fel is szisszent.
- Meglesz, bár amíg nem téped ki a hajam, addig nincs gond – válaszolt neki, halványan mosolyogva. Azért látszott a szemében, hogy néha kicsit túl erősen fésüli, de ügyesen tűrte.
- No egyébként érdekes, azt hittem, csak én leszek ilyen afféle... koszorúslány – mondta, amint befejezte a fésülést és elkezdte teleaggatni a tincseket csattokkal.
- Hát... Gondoltam, nem haragszol meg, ha lesz más is. Így hármasban talán szórakoztatóbb is, nem?
Az tuti. Damien és Mina nélkül valószínűleg koránt sem szereztem volna ilyen vidám perceket. Szegény srác…
- Én sem tudtam, hogy lesz más is – nyögtem, ahogy a szűk ruhában megpróbáltam lehajolva felvenni a cipőmet. Az egyik lábamra sikeresen fel is vettem, viszont a másiknál előbb dőltem el. Biztos a levegőhiány miatt szédültem el… Mindegy is, a ruha jól van?!
- Óha – csodálkozott. Úgy látszik, valakinek bőven akadt dolga ezen kívül is. Szerintem már boldogok lehetünk, hogy egyáltalán kaptunk személyre szóló meghívókat. - Ez esetben elnézéseteket kérem. Azt hittem, írtam róla.
- Szórakozás, hát... az biztos, hogy jobban szórakozunk, mint Damien – jegyezte meg savanyúan Mina. Nos, ebben nem kételkedem, olyan szomorúan vált el tőlem még mielőtt bejöttem volna ide, hogy legszívesebben mondtam volna neki, hogy maradjon velünk. De nem tehettem, mert lányos programról volt szó, tehát srácoknak semmi keresnivalójuk itt. Egyébként, ha már itt tartunk… nem akar valaki felsegíteni?
- Amúgy ha kell, a fiókban találsz még pár vackot a hajamba – mutatott az egyik szekrényre. Az remek, engem nem akartok megtalálni? - Amúgy jól vagy, Celina? – Köszönöm a kérdést…
- Ne is foglalkozzatok velem, kutya bajom... – tápászkodtam fel kínkeservesen. Csak aztán kaptam egy kisebb szívrohamot, hogy „ugye nem ment tönkre?” Ha rám néztek volna, valószínűleg valami nagyon furcsa, kitekert pózban láttak volna, ahogy próbálom ellenőrizni, hogy a hátsó része is meg van-e még a ruhának.
- Uuh, ezek még jobbak lesz a végére összetűzni, mint amit én hoztam – derült fel Mina arca, ahogy végignézte a fiók tartalmát. Végül egy olyan mellett döntött, amiknek a végén apró ékkövek díszelegtek. - Akkor ezek lesznek azok helyett – fogott meg egy párat, amit elkezdett szépen lassan kicserélni az eddigivel.
- Remek. Celina, megmarad rajtad a ruha? – kérdezte, még mindig hátra sem pillantva. Érdekelne, hogy mi járhat a fejében. Lehet, hogy idenézett, de mintha nem is érdekelte volna, figyelmen kívül hagyta. Most pedig mintha végig aggódott volna értem.
- Meg, meg, szerencsére nem lett baja – igazgattam meg magamon a ruhát. - Ha kész a haja, akkor majd átveszem, te pedig öltözz fel – mondtam neki, hogy a nagy izgalmak, álmodozás meg miegyebek közepett el ne felejtsen a végén átöltözni.
- Akarod mondani, vetkőzzek le – kötött belém. Elkezdett nevetni rajta, bár szerintem csak nekem, meg Liának volt joga ahhoz, hogy ebből poént űzzön, de ráhagytam. Nem akartam elrontani a kedvét. Főleg nem egy ilyen szép napon.
- Igen, mondhatjuk úgy is – húztam a számat egy mosolyra. Aztán pillantottam csak meg az ara haját. Annyira szép volt, hogy a lélegzetem is elállt. - Ez csodaszép! – Legalább valamihez ért is.
- Mina munkája – mondta a nekromanta hozzá nem illő szégyenlőséggel. Vannak jó emberek… Igen, nem feltétlenül kell az összes hullaidézőnek rossznak lennie. Mármint, nem jó az az út, amin elindultak, de az sem mindegy, hogy az ember hogyan csinálja végig. Lia és az… az… ő annyira mások.
- …szerinted, Celina? – hallottam, ahogy Mina egy kérdést intéz hozzám. Hoppá, azt hiszem kissé elbambultam. Bár ahogy elnézem, amilyen álmodozó fejet vágtam közben, mert még mindig el voltam ragadtatva a hajtól, elégedetten fordult vissza.
- Nem, egyáltalán nem kényelmetlen, és nekem nagyon tetszik, köszönöm – mondta Alicia, miközben nagyon azon volt, hogy valamilyen kitekert szögben, a lehető legtöbbet lássa be a hajából. Ismerős érzés, bár szerintem a hátsó felemet sokkal könnyebben leellenőrizhettem, egy magasabb szögből, mind egy olyan testrészt, aminek a másik felén ülnek a szemeim.
- Nos, csodás... akkor... lassan... meg is volnánk....? – kérdezte Mina körülkémlelve. Tényleg mindjárt elkészülünk, csupán a vámpírnak kell még átöltöznie, a mennyasszonynak kell még valami megfelelő ékszert kiválasztani… Úgy gondolom, hogy sokkal egyszerűbb feladat hárult rám, mind koszorúslány társamra, aki egy komplett és komplex frizurát készített el, míg nekem csak külső szemszögből kellett elmondanom a véleményemet azokról a kiegészítőkről, amit az ara választott.
Ezek után az arcán igazítottam egyet s mást, de kegyesen bántak vele az égiek, mert a bőre tökéletesen sima volt mindenhol. Végezetül elégedetten szemléltem meg kettőnk mesterművét, ami egy csodaszép menyasszony volt.
Még mi is megcsináltuk a hajunkat valami sokkal egyszerűbbre, nekem például a hajam felső részét egy laza copfba fogtuk, a többi részét pedig szabadon hagytuk. Soha nem éreztem még magam ilyen szépnek… Az más kérdés, hogy máskor is lehetnék, csak nem látom értelmét. Persze, nagyon jó érzés, de ahogy a mondás tartja: A jóból is megárt a sok.
Mások valamiért elbőgik magukat az esküvőkön. Ez egy örömünnep, mi értelme van annak, hogy valaki ilyenkor sírjon?! Biztos csak én gondolom ezt így, mert valószínűleg nekem sosem lesz ilyenben részem. A férfiak mind borzalmas, megbízhatatlan alakok. Mind egy szálig. Lehet, hogy az a fiatalember nem néz ki rosszul, de akkor sem fogok férjhez menni.

- Talán nem a csokis sütiket keresitek ?! - dörrentem rá a két nekromantára akik éppen a süteményes tálak között matattak. Iszonyú dühös vagyok. Én éjt nappallá téve szenvedek hogy minden jól alakuljon, erre ők azt hiszik hogy büntetlenül lenyúlhatják a sütiket. Az akolitusok összerezzentek ahogyan föléjük tornyosultam a fúriaként dühöngő tekintetemmel. Felgyűrtem a ruhám ujját, és mindkettőt megragadtam a fülénél.
- Sütiőrség ! - ordítottam a sátron kívülre. Szinte azonnal két tetőtől talpig páncélzott akolitus lépett be. - Mégis hogy az apcsi kókadt kukacába jutottak be ezek ?!
Ordítottam ahogy csak a torkomon kifért. Dühöngtem ahogy csak tudtam. Megcsavartam a két szerencsétlen fülét, és odahúztam őket. A két őr hüledezve bámult rájuk, mintha mit sem tudtak volna az egészről. Biztosan benne vannak ők is. Ekkor valami igen különös anomáliára lettem figyelmes. A jobboldali őr szája szélén valami barna pötty éktelenkedett. Odaléptem és letöröltem az ujjaimmal, majd megszagoltam és megnyaltam. Undorodva köptem ki, ahogy rájöttem hogy ezek már ettek a csokis sütikből. Ekkora pimaszságot. Megragatam az övemen függő serpenyőt és pofán csaptam. A fickó kiterült.
- TAKARODJATOK ! Meg se lássalak benneteket többet, mert ha igen, garantáltan beledarállak benneteket a húslevesbe ! - nyerítettem magamból teljesen kikelve. Dühömben lecsaptam a másik őrt is. Az véletlen volt. De tényleg. Nem tehetek róla hogy a serpenyőm lendítési irányába került. Lenéztem a két nekróra, immáron picit higgadtabban.
- Ti se ússzátok meg. - mondtam elsötétült tekintettel, ám mégis vigyorogtam. Két csapás, két kiütött nekromanta. Szétnéztem a konyhában, leelenőrizve a kuktáim helyzetét. Mika éppen az almáspitékkel szorgoskodott, Cara pedig éppen a tálakat hozta be hozzájuk. Nehezet sóhajtottam, és meghoztam egy kemény döntést. Megzavarom az arát a készülődésben. Nem vetemednék ilyen galád tettre, hacsak nem lenne tarthatatlan a helyzet. Tegnap még ostormzárat is vontak a sátor köré élőholtakból. Nos, ha akkor nem fenyegetőztem volna a sátor felgyújtásával, nem tudom hogy egy serpenyővel és egy fakanállal mire mentem volna a csontvázak ellen. Sokra nem, az lehet, viszont az biztos hogy nem adtam volna a sütiket könnyen...
                                                                                 ---
Kettőt kopogtam az ajtón, és kissé resteltem magam. Nem kéne ilyenkor zavarnom, de a helyzet lassan tarthatatlan. Segítség kell, és bár nem tudom egy ghoul mennyire lenne megoldás rá, mégsincs sok választásom. Az egyik ghoult bizonyára nélkülözni tudja, ha szépen kérem.
- Lia drágám, zavarhatlak egy pillanatra ? - szólaltam be kedvesen, várva az elutasítást. Persze, elutasíthat. Miért is ne tenné ? Egy nő életében egyszer jön ez az alakalom, bár...ahogy ismerem őt hamarébb görbülne meg a kisujjam, minthogy ő szerelemből mennyen hozzá valakihez. Majd pont ő lesz szerelmes. Amelyik nő nem szeret belém miután látott mezítelenül, annak nincs is szíve.
- Persze, kerülj beljebb - felel zavartan. - Valami történt?
- Áááá semmi, nincs semmi probléma, tényleg, nehogy aggódni kezdj... - válaszolom gyorsan. Lássuk csak mit nem említhetek meg neki ? Felgyulladt konyhát, az ellopott sütiket, az ostromzárat, valaki valami trutyit hagyott a terítőkön, két nekromantát megmérgeztem, egyet megfojtottam, és még négyet kiütöttem, nincs meg a lakodalmi ruhám, napok óta nem aludtam, a fekete rózsák elfogytak, és ráadásul valami ismeretlen nőcske megpróbált rámmászni az oltáron, amitől az elég ''instabil'' lett.  - ...csak szeretném elkérni az egyik Mariát, ha szabadna, ugyanis történt egy kis ''incidens'' a konyhában... - felelem nyugtatóan.
Most fogom fel, hogy mit látok és pajkosan Mariára kacsintok. Lia olyan szép, hogy kis híján hozzám is hasonlítható. Vagyis ahhoz még sokat kéne fejlődnie, de akkor is szép. A ruhája is és a sminkje is, meg az egész összkép is. A fekete ruha illik hozzá, ellenben velem akihez a világosabb színek illenek.
- Ó, hát... persze, csak nyugodtan. Maria ? - pillant saját ghouljára.
- Még pár vonás, és megyek. Az összes parancsának engedelmeskedjek ? - érdeklődik, a szépítő eszközöket ügyesen használva folytatva közben a munkát. Ja igen, az összesnek. Mert mi értelme egy olyan segédnek aki nem hajta végre a parancsokat.
- Azért nem mindnek. - mosolyodik el halványan. - Ami még belefér a határokba. - mondja. Persze, rombold le az álmomat egy mondattal.
- Ahogy óhajtja, kisasszony. - válaszolja Maria, majd folytatja a sminkelés.Még pár másodperc, és eltávolodik Liától, lerakja az eszközöket, majd felhúzza fémkesztyűit, oldalára csatolja kardját, majd elém áll.
- Elnézést a megvárakoztatásért - hajt enyhén főt. - Miben lehetek szolgálatára?
Megpörgetem az ujjaim között a serpenyőmet, és Mariara mosolygok.
- Semmi etikátlan...már ha neked számít az olyan. Egyenlőre csak gyere velem, mindent megmutatok. - válaszolom neki, miközben kitárom az ajtót, hogy kiférjen. Megfordulok, majd intek hogy kövessen. Egy ghoul elég nagy segítség, főleg mivel nem hinném hogy gondjai lennének a tolvajok lemészárlásával. Utána pedig a darabjaik összesöprésével. Ja meg a felmosással. Nem szeretem ha vértől ragad a konyhám. Kiballagok a templomból, és a sátorhoz vezetem. Itt az ájult fickókra mutatok, szám szerint két akolitus és két nekromanta hever a földön.
- Ezeket hajítsd ki a francba, és utána gyere be. - utasítom. Maria egy darabig nézegeti a két alakot, a parancs hallatán neki is lát a feladatnak.
- Azonnal. - feleli röviden és velősen. Remek, nincs fölösleges pofázás. Teszi amit kell, ezt már szeretem. Egyszerűen csak megfogja először kettő személy karját, és könnyed, katonás mozdulatokkal húzza ki a sátorból, majd egy lendületes mozdulattal dobja őket távolabb. Ugyanezt megcsinálja a másik két jómadárnál is.
- Szabad tudnom, hogy mit tettek ? - kérdezi. A szemeim élesen villannak, majd hirtelen fordulásból egyenesen neki szegezem a serpenyőt. Úgy öt centi van az orra és a serpenyő vége között én pedig vészjóslóan nézek rá.
- Sütit loptak. Figyelmeztetésül számodra is...ha csak a közelükbe merészkedsz, megtapasztalod a serpenyőm erejét ! - mondtam enyhén érezhető dühhel a hangomban. - Most nekilátok a speciális receptem elkészítésének. Ott a sarokban van a táskám, hozd ide. Amit mondok azt add nekem. - mondom neki, mire egy apró biccenés a válasz.
- Nem állt szándékomban venni belőlük. Bizonyára ízletesek, de az én fajtámnak nincs szüksége ételre, így megnyugodhat: miattam még egy morzsa sem fog eltűnni - enged meg egy halvány mosolyt. Nem tetszik a mosolya. Olyan...rideg...élettelen. Hazug.
Elfordulok, és nekiáltok összekészíteni a saját, egyedi ételem előkészítésének, amely titkát évek óta szigorúan őrzöm. Ajándék lesz, különleges ajándék a ünnepelt párnak. Ennél finomabbat még soha életükben nem ettek, azt garantálhatom. Közben fél szemmel Cara és Mika felé nézek, ők éppen az almáspiték tálakra rakodásával foglalatoskodnak. Maria a sarok felé fordítja fejét, odalépdel, felveszi a táskát, majd szótlanul visszasétál hozzám. Kissé zavar hogy a hátam mögött áll, de legalább van egy kis segítségem. Több mint a semmi.  
- Figyelj rám, Yrsil! - szólítom meg valaki indulatosan és komolyan. - Melyik legyen? - folytatja az a bizonyos ''valaki''. Ahhh én drágám, mit agyaltál ki megint ? Megfordulok, hogy jól lássam mi is történik. Tea két fekete ruhát tart maga elé, mindkettő szép és elegáns. Ami viszont jobban vonzza az az, hogy fehérneműben áll előttem. kis híján elejtem a serpenyőmet. Hoppá, el is ejtettem. Karcsú, finom alakja mellett a két ruha csak úgy eltűnik. Nem szégyenlős azt tudom, bár hozzám képest...ahogy megérkeztem a táborba, Lia a lelkemre kötötte hogy mellőzzem az ádámkosztümöt. Kár érte. Nah nem, nem...nem, koncentrálnom kell. Legalább a pupillám nem tágult városméretűre. Az jó. Hmmm, melyik ruha illene jobban hozzá ? Talán egyik sem, én így szeretem a legjobban. A fehérneműje nélkül még inkább. De ha már választani kell, legyen a kirívóbb. Az pedig a bal vagy a jobb ?
- Hát szerintem a bal oldali jobb. Mármint a neked bal. Ám hogy tisztázzuk, szerintem a mostani kosztümöd áll a legközelebb mindhárom közül. - kacagok fel. Intek Mariának hogy maradjon ott, miközben közelebb lépek, és halkan odasúgok neki - Szerintem mindkettő szexin áll rajtad...
- Ez? - emeli magasabbra a ruhát. A másikat engedi a földre csusszanni, láthatóan minimális figyelmet sem tulajdonítva annak hogy a sátor padlója talán nem a legtisztább területe a tábornak. - Biztos ne legyen valami visszafogottabb? - húzza el a száját. - Mégse lehetek szebb, mint a menyasszony – mosolyog rám kacéram, amelyet erőtelnül viszonzok. Vajon mit kéne válaszolnom neki ? Ha azt mondom nem lenne szebb akkor vérig sértődne, és még talán hazudnák is. Ha azt mondom szebb lenne akkor meg a menyasszony lenne bajban. Áhhhhh a nők, és a rafinált kérdéseik. A mi fajtánk gyönyörűnek született, ez ellen nem lehet mit tenni, az viszont hogy ez egyszer hátrány legyen...sosem gondoltam volna.
- Nekem maradj a legszebb, és én ennyivel meg is elégszem. - mondom, majd átkarolom és magamhoz húzom. Mintha csak bújna hozzám, vagy akár egy kirakós két fele lennénk, olyan pontosan illeszkedik hozzám. Kavarog a fejem, de ez már megszokott vagy a fáradtság, vagy a közelsége okozza, bár lehet hogy mindkettő.
- Ha neked kéne kiöltöznöm, levetkőznöm kéne… - feleli. Egy pillanatig némán meredek azokba a csodás égszínkék szemekbe, amelyeket annyira csodálok. Beletúrok picit a dús, világosszőke hajába, és egy csókot lehelek a homlokára. Ennyi biztatás elég lesz talán. Elengedem, és ellépek mellette, hosszú hajam még a vállanak csapódik mielőtt kilépnék a sátorból. Még addig amíg nem kap el a hév. Erős a csábítás, de legalább annyira rossz az időpont is. Tea követ, kilépve a sátorból engedve hogy megcsodálják őt. Na még mit nem. Sötét szemvillantásokkal jelzem az arrajáróknak a felségterü...akarom gondolni azt hogy inkább maguk elé nézzenek. Megnézik páran, de gyorsan a maguk dolgára erednek. Vannak dolgok amiket egyszerűen nem tűrhetek el.
- Hová szaladsz ? - kérdezi, miközben finom kezét a vállamra fekteti. Én csak egykedvűen meredek a távolba, valószínűleg a fáradtság teszi. Mióta én lettem a konyhafőnök alig aludtam néhány órát. Folyamatos sütés és főzés, az ételek előkészítése majdnem három napig tartott, főleg egy ekkora népseregletnek. Talán kéne egy kis szünetet tartanom, Cara és Mika a többiről már úgyis képesek gondoskodni. A különleges receptem elmarad, de talán jobb is így. Azt sok idő lett volna összedobni.
- Sehová sem. - felelem, miközben megsimogatom a fejét - Nem tőled szaladok, inkább hozzád, kedves...
- Jó. - mosolyog rám Tea. Egy rövid válaszra méltatja a kedvességem. Már majdnem fájt hogy ennyivel lerendezett. Na persze, neked minden jó, a kedvességem meg túró, mi ? Több mint a semmi, legalább a gesztust értékeli.  Talán túlzottan meg van szokva hozzá, egy kissé lehetnék hűvösebb is. Bár valószínű hogy csak nem vagyunk egymásra hangolva ma. Ujjaim, lassan elenyésznek a szépséges szőke hajában, óvatosan kibukkanva a hátán haladva lejjebb és lejjebb, míg megállnak a derekánál. Néhányszor dobogok ott az ujjaimmal, mintha csak engedély kérnék valamihez, majd ellépek mellőle. Felé fordulva néhány lépést hátrálok, miközben egy szál rózsát csípke le az egyik kosárból, és felé lebegtetem. Halk suttogás hallatszik, kivehetetlen és varázslatos, a mágiám része.
Elkapja a felé lebegtetett rózsát, megillatozza, majd beletűzi a hajába. Egészen illi is neki.
- Sok dolgod van még ? - kérdezi ártatlan képpel. - Segíthetek, hogy hamarabb végezz. - jegyzi meg. Hogyne, majd pont téged foglak a beállítani a krumplit pucolni. - Ha nincs dolgod, segíthetnél öltözni. - mosolyog rám sunyin.Meg természtetesen felajánlja hogy segítsek neki ''öltözni''. Ahha, persze, nem inkább vetkőzni ? Furfangos nőszemély, túl jól ismer. Nem mintha magam nem segítenék ilyenben, magam is szeretek magamra adni. Bár annál inkább magamról levetni. Kinyújtja ujjait, majd elcsíp egy szálat a hajamból. Igen, a hajamból. Más ezért már karmokat kapna a gyomrába, de neki...neki megengedem. Valahogy úgy érzem, joggal érinti meg a legféltettem kincsem, a gyönyörű, hófehér hajam. Az egyetlen dolgot ami több időt vesz el az életemből mint bármi más.
- És persze meg kell ígérned, hogy táncolsz velem a lagziban... - veti rám a kislányos szemeit.
- Nincs már dolgom. Ami van, azt a többiek megcsinálják maguk is... - felelem, majd odalépek hozzá. Ez az ártatlan tekintet, ahhhh...Tudja hogy tud magába bolondítani engem. Erre mit lehet mondani ? Az azt mondom hogy a fáradtságtól alig látok, pedig az este még hátravan...vajon mit szóllna rá ? Bizonyára besértődne, és ebből köszönöm, nem kérek. Ha pedig belemegyek, estére kevesebb életkedvem lesz, mint annak a ghoulnak a sátorban. De legalább élvezetes lenne, az tuti. Meg hát, ki tudna ellenállni egy ilyen szemkápráztató szépségnek ?
- Azt hiszem a táncomat elígérhetem önnek, szépséges kisasszony. - felelem kissé színpadiasan, miközben megölelem. Besimul a karjaim közé, akár egy törékeny nádszál, és én magam is vigyázok...még a végén össze találom törni.
- Helyes. - biccent. Csalóka az ölelés, ugyanis alányúlok és a karjaimba kapom, nem törődve a riadalmával. Halkan felsikkant, de nem próbál menekülni, így nem is fogom elejteni.
- Na merre vezet az út, szépségem ? - kérdezem, miközben megindulok a sátra felé.
- Összegyűröd a ruhát... - csattan fel, ám mégis átkarolja a nyakam. - A sátramba - suttogja, majd a vállamra hajtja a fejét. Mintha csak valami üvegből készült törékeny tünemény tartanák a kezemben, óvatosan lépek előre. Vigyázok rá. Ez a dolgom. Lassan sétálok előre, karomban Teával, körös körülöttem pedig bámuló vendégekkel. Nem sokáig, alig néhány méter után beérünk a sátorba. Le kéne hajolnom hogy beférjek, ezt a magasságot nem nekem tervezték. Hanem olyan derékméretűeknek. A hajolás helyett féltérdre ereszkedem, és úgy cipelem be a szépséget a sátorba. Vigyázva, akár egy porcelánbabára, úgy fektetem le az ágyra. Megcirógatom az arcát, majd felülök, némileg kinyújtózom. A tagjaimra épp ráfér egy kis mozgás.
- Biztos feketét akarsz felvenni, drága ? - kérdezem, majd bedőlök az ágyba és némán meredek a sátortető felé. Tea felpattan és egy szék karjára fekteti a ruháját, majd csendesen néz engem.
- Illik hozzám - feleli kissé komoran. Mitől komorodott el így ? Talán valami rossz emlék ? Nem hibáztatnám, ha így lenne. - Nem akarsz pihenni ? - kérdez, gyorsan terelve a témát. - Még bőven van idő az esküvőig. Én addig majd elkészülök, és őrzöm az álmod közben. - ajánlkozik fel. Ahha, az én álmaimat őrizni ? Nem volna rossz, ha valaki megszabadítana tőlük. Főleg azoktól amelyekben ''őket'' látom. Annak ellenére, hogy már több mint egy évszázad telt el, sosem voltam képes megszabadulni a rémálmoktól. Nem is leszek, átkozott maradok örökre. Nagy árat fizettem.
- Nem, nem, szeretném látni ahogy öltözöl. - válaszolom neki egykedvűen, majd az oldalamra fordulok hogy rálássak. Nem sok minden van amit szívesebben néznék nála, és a legtöbb ilyenben ő is szerepel. Hát egye fene, bolondulok ezért a nőért. Bár talán már kicsit vissza kéne fognom magam. Mindenesetre ő kérte hogy segítsek öltözni.
- Te mit csináltál egész nap ? - kérdezem, mialatt a hajammal kezdek játszani. Vajon mit csinálhatott ? A konyhában ugyan nem láttam, de máshol se nagyon. Na nem mintha lett volna időm nézelődni, csupán hát...igen.
- Ezt - felelem a kérdésre, ahogy egy széles ívű mozdulattal körbemutat a sátorban. A szanaszét dobált ruhák káoszából könnyedén kikövetkeztethető, hogy mindegyik minimum háromszor volt ma már rajta. Gyorsan belebújik a ruhába, majd a haját előresöpri, ahogy az ágy szélére huppan, felém tartva a hátát, jelezve, hogy segítsek a gombokkal.
- Te jó ég... - mondom meglepődve. Nem felel, csak bűnbánó arccal pislog rám, gyermekien lebiggyesztett alsó ajakkal. Azért elég nehéz lehetett választani, nálam odahaza négy napig tartott mire eldöntöttem mit hozok magammal. Az ötödik napon pedig megvettem azt, amit valóban felveszek estére. Teának jó alakja van a legtöbb ruhához, így tulajdonképpen érthető mire ment el ennyi idő. Ha túl sok mindenben nézel ki túl jól...érthető. Magam is eléggé adok a ruhákra, talán jobban is mint egyes nők, ezt Tea is nagyon jól tudja rólam. - ...látom nem kis meló volt. Ám a fekete jól áll neked, bár nem mondhatnám hogy van ami nem. - kacagok rá, majd felülök az ágyon. Odahúzódok az ágy szélére, Teát alulról picit megemelem hogy a térdemre ülhessen. Finom, szakértői mozdulatokkal látok neki a begombolásnak, ám közben megcsap a parfümje illata. Valami bódító és jellegzetes, egyértelműen jelzi hogy kinek az illata ez.  
- Csábító, mint mindig. - suttogok hallkan, majd széthúzom a lábam, hagyva hogy az ölembe csússzon. A vállára támasztom az állam, majd szelíden megcsókolom a nyakát, vonz a vágy...
- Yrsil… - suttogja halkan, puhán, kérlelve. Nem szabadna ezt tennem. Abba kéne hagyni. Még ha most megállunk akkor a kezdés előtt talán lesz időm pihenni és még nyugodtan átöltözni. Meg akkor már előkészülhetek, felrakhatom az ünnepi jeleket az arcfestékemmel, és még talán egy pohárka bort is megihatnék békés csendességben. Igen, ezt kéne tennem. Ám valahogy mégsem teszem. Miért ? Mert túlságosan jobban érdekel a nő a karjaimban. A vágy feltüzel, s tudom, legszívesebben letépném róla a ruhát. De nem, nem tehetem, józannak kell maradnom. Ám képes vagyok rá ? Jobbom a délre vezető felfedező útnak indulnak, nemes expedíció, amely egy újabb, és gyönyörűbb tájat szeretne feltérképezni. Egy eddig ismeretlen vidéket. Balom északnak fordul, lágyan simítva végig a finom dombokon, s hirtelen elrándul. Kissé hátrébb húzódom, egy pillanatra nagyot, és kéjeset sóhajtva. Még a határon álltam meg, pont mielőtt talán mindent leromboltam volna...
- Be kéne fejeznem a készülődést – jegyzi meg zavartan és úgy pattan fel, mintha csak égetné őt a pokol tüze...vagy az elfojtott vágyaké. Mindkettő tud perzselő és kínzó lenni. A tükör elé sétál, de maga helyett engem néz benne.
Némán meredek felfelé. Magam elé. Gyötrődök. Talán helyes volt amit tettem. Talán nem. Netán fájdalmat okoztam volna ? Nem érzem jól magam ettől a gondolattól. Sajnálom. Nem érzem jól magam alapjáraton. Talán a fáradtság teszi, talán a rengeteg idegeskedés, lehet az is hogy egyszerűen a törődéstől való újabb seb nyitott sebet a lelkemen. Bár talán a gondolat az ami erősen motoszkál bennem. Túlságosan eltávolodott most tőlem. Hirtelen mintha mind a kettőszáztiznenégy életévem súlya rám szakadt volna. Lenyom. Megfojt. Nem enged.
- Igen, be kéne... - felelem hallgatagon. Felülök az ágyon, és az arcomba hulló hajtincsek közül egy lopott pillantást vetek felé, a tükörben találkozik a tekintetünk. Mindketten tudjuk, de egyikünk sem vallaná be, akarjuk egymást, ölelni, csókolni, egy éjszakára, vagy csak időre-órára...szenvedéllyel szeretni. Talán tilos ez ?
Felkászálódom, lassú ám könnyed léptekkel mögé lopózom. Az utolsó két gombja elmaradt, azok nélkül kissé félszeg a szép ruhája. Próbálok nem gondolni semmire, üres az elmém, nem gondolok és nem is szólok egyetlen betűt se. Az utolsó gomb is a helyére kerül, nem volt nagy munka talán csak két másodperc. Addig viszont a közelében lehettem. Ennyi elég is mára, egy gyors alvás és utána este tánc...odáig még van egy óra, addig térek gyorsan nyugovóra.
                                                                           ---
Az esti táncunk, akár két pillangó szabadságtól megmámorosodott repkedése. Csodás, és varázslatos, egyben valami rejtett, mély szomorúsággal eltelve. Nem együtt táncolunk...inkább egyben. A zene lágy dallamain lovagolva vezetem őt, el egy csodás álomba, egy álomban ahol mindketten ugyanazt álmodjuk...azt hogy nem történt semmi. Egy pillanatig még csodás. Amíg még hozzám ér. Ahogy elengedi a kezem, vár rám az ahova tartozom. Vár rám az üresség.

ÉLJEN AZ IFJÚ PÁR!
Mindenkinek csodás volt a hozzászólása (elolvastam ám őket!), és bizony mindenki kivette a részét az esküvői előkészületekből! Egy nekromanta lagzi különleges alkalom, így mindannyian gazdagodtatok 150 tp-vel.

Légyszi aki ráér checkolja az enyémet is. //Csekkolva, az is jó lett így jár a jutalom - Darr//