Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 50

Magánküldetések

Szomb. Jún. 08, 2013 6:05 pm by Jerobeam

Ezen a szent helyen lehet magánküldetésekre jelentkezni, szám szerint párhuzamosan kettőre. …

Comments: 83

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 88


You are not connected. Please login or register

Azonnali játék: Ősi tekercsek

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1Azonnali játék: Ősi tekercsek Empty Azonnali játék: Ősi tekercsek on Szer. Júl. 06, 2016 11:22 pm

Carolusburg nagykönyvtára tele van érdekességekkel. Ősi iratok, szentek és szentségtelenek, világiak, egy szóval minden, mi szemnek és szájnak ingere, annyira, hogy a könyvtárosok már alig bírják a munkát. Rendszerezés közben bukkantak rá néhány tekercsre, amin már az írás is alig olvasható, de a nagyobb baj az, hogy amelyiken látszik még az írás, azt sem tudják elolvasni, vagy ha igen, akkor nem értik mi van odaírva.

1500 váltót ajánlanak azoknak, akik segítenek megőrizni a szövegeket az utókornak valamilyen emészthető formában. Könnyű pénznek tűnik igaz? Csupán annyi a probléma, hogy elolvasáskor / és értelmezéskor a tekercseken lévő varázslatok bizony elszabadulnak a könyvtárban...

Jó munkát!

Felhasználó profiljának megtekintése

2Azonnali játék: Ősi tekercsek Empty Re: Azonnali játék: Ősi tekercsek on Szomb. Júl. 09, 2016 10:48 pm

Szokás alkalmazni a közhelyet, miszerint valami úgy vonz valakit, mint gyertyafény a molylepkét, nos, ez tökéletesen így van Mina és a tudás esetében. Egy könyvtár neki egy szentély, amellett, hogy az otthon emléke, a könyvek örök játékszere és a titkos, megfejthetetlen tekercsek pedig a legizgalmasabb labirintus, melyben gyermek vagy felnőt valaha eltévedt. Nem is csoda, hogy itt van hát, rögtön, amint megkapta a hírt, sietve, mielőtt még bárki más megjelenhetne és rátehetné a kezét oktalanul erre a csodára, ami itt várja.
Persze, kissé nyilván túlmisztifikálja a dolgot, mivel fogalma sincs még, miféle varázslatok találhatók azon a lapon. Ahogy torkában dobogó szívvel kinyitja a nagykönyvtár robosztus, míves ajtaját, Damien szkeptikusan megjegyzi: - Lehet, hogy nem is varázslatok vannak azon a lapon, csak... valami vicces kedvű egyén felfirkantott holmi értelmetlenséget... vagy... titkosírás. Talán csak két gyerek levelezgetése. Lehet, az áll benne, hogy "Vajon Liseának lesz kedve jövő héten eljönni a szüreti bálba?" "Nem, szerintem rád se fog hederíteni." "Ugyan már, miért vagy ilyen gonosz?" "Csak visszaadom, amikor a múltkor..."
- Psszt! - sziszegi mérgesen a vámpír, egyrészt, mert igencsak sértődtek a személyes érzései, másrészt, mert már bent vannak a teremben, aminek bámulásával vagy fél percet töltött, eközben Damiennek volt ideje kifejteni a gondolatmenetét, de most már, úgy véli, elég lesz. A végén még meghallják őket.
Hamarosan egy konszolidált, monoklis öregúr érkezik, ki egyből, sietve és hevesen szedelődzködik feléjük, gyorsan szedegeti a lábait. Vajon ennyire megörült az új húsok érkezésének? Mikor is hirdették ki, hogy megfejtőket keresnek? Talán azóta még senki nem jött? Ha sokan jöttek volna, s mégis hiába próbálkoznak, akkor inkább kedvetlen lenne a fogadtatás.
- Óh, jöjjenek csak, kedveskéim, a tekercsekhez jöttek, igaz?
- Üdv... nos, vetnénk rájuk egy pillantá...
- Azokhoz, bizony - feleli Mina a mindentudük magabiztosságával. Be kell vallani, nagy reményekkel érkezett ide, és igencsak bő elszántsággal. Damien csak abban reménykedik, nem fog csalódni. Mert hát, ki tudja, hány éves papírokat leolvasni nem biztos, hogy sikerül... sőt, sokkal nagyobb az esélye, hogy nem.
- Kövessenek, gyöngyeim, az emeleten vannak.
"Gyöngyeim?" Damien megvonja a szemöldökét, ám társa úgy tűnik, figyelmen kívül hagyta ezt a megszólítást, mert lelkesen caplat is a bácsi nyomában, föl a gyönyörű díszes gesztenyeszín csigalépcsőn, közben itt-ott megállva vizsgálni annak mintázatát, mert elvétve az ornamentikán kívül mintha állatalakokat vélne felfedezni benne. Ám miután sokadjára várakozón pillantanak vissza rá, moderálja a nézelődést és halad normálisan.
Éppen csak nem eltátott szájjal sétál. Nem is próbálja titkolni lenyűgözöttségét, elámulva szívja be a megannyi régi s új papír illatát, az esszencia olyan ismerős számára, és persze mégis mindig más és más. Akárcsak a virágoké.
- Hmmm. Damien, adj csak ide egy könyvet. Bármelyik polcról. - kéri gyanúsan lelkesen, amit a hegyesfülű nem tud mire vélni, de azért megteszi. Furcsállóan pislogva a hátat fordított leányzóra találomra kicsúsztat egy könyvet szorosan hozásimuló társai közül, és a lány kezébe nyomja, ki kinyitja és csukott szemekkel beleszagol. - Hmmm... Húsz, huszonöt éves... talán... gyertyánfa...
- Édes istenem... - sóhajt fel szemforgatva, de azért felnevet, és nem mondja ki, hogy nincs erre idejük.
- Itt van, kedveskéim. - Gyorsan odapislantanak, az öreg már a körfolyosó túlsó felén simítja kezeit egy asztallapra. Sietve rebbennek oda hozzá és próbálnak bűntudatosan pislogni, de fölösleges. A férfi nem úgy tűnik, mintha bármikor bárkire bármiért is képes lenne haragudni. - Nézzék csak meg... Hetek óta dolgozunk rajta. Hát... dolgozunk... nézegetjük, összehasonlítjuk más írásokkal ugyanabból a korból, de...
- Tehát tudják, melyik korból való? - csillan fel a vámpír szeme, de erre a bácsi rögtön összezavarodik. Idegesen habogni kezd, mire Mina megértően bólint. - Mindegy is. Szóval nemigen jutottak semmire?
- Nem, nem, ezért is a hirdetés, bármiféle segítségnek örülünk, nem akarunk semennyi tudást sem veszni hagyni... - Aggódóan ráncolja homlokát, láthatóan fontosak neki ezek az írások. Annak ellenére, hogy nem is ért hozzá. Őszinte embernek látszik. - Magácska ért a varázslatokhoz, nemde? - néz a lányra, aki ijedten pislog fel. Honnan tudja ezt? Ennyire egyértelmű?
- Hátt öhm... Nem ígérem, hogy meg tudom fejteni őket... de megteszem, amit tudok. - próbál improvizálni valamit nagy sietve, s megnyugvására a könyvtárnok megelégedettnek is tűnik ezzel. Bár valószínűleg csak egy alkalmazott lehet a sok közül. Amolyan felügyelő s eligazító.
- Ez minden, amit elvárunk. Persze, ott van, tudom, a pénz is... - túr bele őszülő üstökébe -... de hát, az igazi munka gyümölcse az élvezet, s nem a váltók. Remélem, örömét leli a böngészésben.
Hát ennyire fontos ez nekik? - Mosolyogva bólogat, egész meghatottan, majd a bácsi vidám s reménykedő somolygással otthagyja őket. Léptei messze visszhangoznak a csarnokszerű épületben, majd lassan elhalnak.
A páros teljesen szinkronban sóhajtva fordul vissza a halom papírhoz.
- Nos. Én erre így ránézek, és akár héberül is lehetne írva, mert konkrétan egy árva szót sem értek belőle. Azt hiszem, ezt rád hagyom. - jelenti ki, nem úgy tűnik viszont, mintha bánná a dolgot. Vagy talán csak nem kíván bűntudatot ébreszteni, ki tudja.
- Hjajj... Tudtam, hogy egyedül leszek kénytelen vele megbirkózni...
- No ne tedd itt a cserbenhagyottat! Hálás lehetnél, hogy elkísértelek. Egyébként is, többnek találod az én tudásomat, mint a sajátodat? - nevet fel, majd közelebb hajol és a lekerekített fülekbe suttogja: - Nachtraben.
Mina megborzong, majd megrázza magát, ezek után a haját próbálja igazgatni és elvörösödve ignorálni Damien letörölhetetlen vigyorát. - Figyelj... keress valami... vadászkönyvet, vagy nem is tudom...
- Ilyen szűk körűnek látod az érdeklődésemet? Most igazán megsértődhetnék.
- Nem úgy gon... áhh. Jó. Rendben. Menj csak, kösd le magad. - Küldi el ál-ingerülten, mire Damien halkan férfikuncogva elbattyog a filozófiarészleget megkeresni.
Mina pedig szemét veti a hatalmas könyvtömegre, és próbálja leküzdeni a késztetést, hogy elsőre lemondjon róla.
Mert tényleg olvashatatlannak tűnik. Legfőképpen azért, mert az idő és a természet már jelentős mennyiségű részét a szövegnek tönkretette. Ami nagy kár. Rossz érzés egy magafajtának tönkretett dokumentumokat látni, olyasféle, mint egy mesterkertésznek gondozatlan, elgazosodott, kiszáradt virágoskertet.
Sokadjára sóhajt egy nagyot, mintha csak holmi nevelhetetlen gyerekre nézne, amolyan "no, mit kezdjek veled?" tekintettel. Végül elhelyezkedik az odakészített, vörös bársonyborítású párnás ülőalkalmatosságon, s nagyon óvatosan, mintha csak pernyéhez érne vagy pillangóhoz, arrébb libbenti a felső lapot. Ám sajnos használhatatlannak tűnik. Addig lapozgat, míg valami olvashatót nem talál, majd vizsgálni kezdi a jeleket. Egyre elmélyültebben szemléli őket és lassacskán még valami mintát is vél felfedezni...

Damien kíváncsian böngészik a címek között. A jelenlegi részen a könyvek nagy része a közös nyelven íródott, most nem tervezte mással fárasztani elméjét, így nem esik nehezére válogatni közülük. Régen járt hasonló helyen - már-már szégyenli is, hogy milyen régen (persze ez részben annak köszönhető, hogy akadnak helyek, ahol a sötét bőrűeket nem látják oly szívesen, meg annak, hogy legtöbb idejét az erdőben tölti, vagy pedig Minával. Vagy az erdőben, Minával) -, így számára is igen különleges alkalom ez most. Már éppen nyúlna az "Az élet értelme, avagy egy igencsak elcsépelt kifejezés mélyenszántó kifejtése" című könyvért, amikor is meghallja Mina felkiáltását a háta mögül jócskán...
- Damien, a szárnyas vadkanisten egyen meg, de ez tényleg héberül van! - Szemöldökfelvonva - és sóhajtva - visszacsúsztatja a könyvet társai közé, de úgy, hogy félig kilógjon, hogy, ha visszatér, ne kelljen már sokáig keresni, majd szalad is a meglepett vámpírhoz, aki lelkesen kopogtatja mutatóujját az asztalon - nem is, az egyik papíron.
- Héberül? Komolyan? - Közelebb hajol és megnézi a szabályosan soroló jeleket. - De hát... ezek a krikszkrakszok? Ezek nem is betűknek tűnnek.
- Fordítva vannak! Fordított betűk. És ha megnézed ezt itt - elkezd keresgélni a többi lap között -... jaj, hol az istenben volt... - idegességében kis híján feltúrja az egészet, Damien még épp időben kap el egy laphármast, megmentve így a leeséstől. - Áhh! Na végre. Ez az. - Az orra alá teszi a lapot. - Ha itt megnézed... Itt a magyarázat, a kód, ez alapján kell megfejteni. Fent még könnyítésnek azt is odaírták, hogy csinálták. A legegyszerűbb titkosírási mód, veszed az ábécét, s minden betűnél hármat visszalépsz, és azt írod le - magyarázza hevesen. - Nos, ez is az. Itt a táblázat, ez alapján egész egyszerű lesz kibogarászni. Bár, igen... héber... annak is egyfajta változata, és régi... szóval érdekes lesz.
- Óh. Hát, ez... Még így is túl könnyűnek tűnik. És nem is illik holmi ősi tekercshez. Hogy nem ismerték ezt fel?
- Mert van benne még egy csavar - mosolyodik el huncutul. - A betűk fejjel lefelé vannak. Illetve... azt hiszem. Várj. Csak minden második van fejjel lefelé. Te jó isten! - beletúr a hajába. Valakik nagyon ráérhettek. Damien szörnyülködve-elismerően bólogat, majd elneveti magát.
- Nem semmi. Figyelj, én nem értek hozzá - emeli fel kezeit -, úgyhogy nem tudok mást, mint bízni benned. Akkor innentől már menni fog.
- Azt hiszem... ő... tudnál tenni egy szívességet? Kérnél a könyvtárostól pár összefirkálható lapot? Valahova le kell írnom a fordítást.

- Óh, a lapok! Magasságos szentatyám, a lapok... el is felejtettem... tudja, fiatalember, ez része lett volna a feladatomnak, de kisiklott az elmémből...
- Ugyan, ne aggódjon. Nem, tényleg. Nem történt semmi. Köszönöm. ...Igen, most már mehet, azt hiszem, sínen vagyunk. Igen, talán meglesz. Igen. Köszönöm. Még pár... órácska, és meglesz. Ég áldja.
Sóhajtva érkezik meg az asztalhoz kezei között még egy köteg lappal, ám ezek jóval frissebbek és újabbak. Szusszanva helyezi le őket egy eddig meghódítatlan sima felületre. - Huhh. No, ennyi csak elég lesz.
- Áh! Remek. No, aszongya... - Mina percekig tartó számolgatásba és kalkulálásba kezd, mígnem a sötét tünde meguja a várakozást s úgy dönt, visszamegy megkeresni Az élet értelmét. Ám éppen félúton ismét lelkes hangokat hall.
- Várj! Asszem, megvan az első szó! Rózsa! Kijött, hogy rózsa! - lelkendezik ujjongva a vámpír, s felpattan székéből, hogy vidáman a sötét tünde karjaiba szaladhasson, aki csak meglepetten pislogva forgatja körbe. - Ügyes... Rózsa. Hát, ez sem hangzik valami tudományosnak. hacsak nem holmi herbalistairatról van szó. De azt miért írnák titkosírással?
- Nem-nem-nem, inkább hiszem azt, hogy ez olyasféle... szerelmi üzenet-paródia, vagy efféle lehet...
- Szóval akkor mégiscsak levelezgetés.
- Nos... - Nem hiszem el, és igaza lett. Elneveti magát. - Úgy tűnik... No. Megnézem, hogy folytatódik a rózsa.

Fél órával később már sikerült vagy tíz oldalt haladni is a könyvvel - bár a koncentráció hagyott kívánnivalót maga után -, mire Mina újra jeled at maga felől.
- Megvan a versike első szaka! Mármint.. versszaka.
- Versike? - áll fel és sétál az asztal mellé, Mina egykor szűz, most már heves betűkkel teleírt lapjára függesztve szemét.
- Hát olyasmi. Rigmus, vagy ilyesmi. "Rózsám, rózsám, ne veszítsd el kedvedet, / Hold fénye világítja arcodat, / Éji szellő lengeti a függönyt, / A természet hantja feléled, / Földanya fiai jönnek, hogy megvigasztaljanak..." És eddig eddig van. - felnéz az elgondolkozó hegyesfülűre. - Bocsánat, a rímek nincsenek meg, ez még csak nyersfordítás. Kész szerencse, hogy viszonylag egyszerű a szöveg, nincsenek túlvariált mondatszerkezetek - csacsog, s éppcsak nem remeg az izgatottságtól és büszkeségtől.
- Nem vagy semmi, tényleg. - Úgy véli, nincs elég szó arra, hogy kellőképpen tudjon dicsérni...
Ekkor Mina beindul, elképesztő sebességgel kezd kaparni a papíron, szemei csak úgy ugrálnak a régi tekercsek meg az újabb lapok között és ahogy írja a szavakat, úgy mondja is: - "Szíved bánatá...ért... tól... miatt... fene tudja... na mindegy... könnyeket sírnak a... sóhajtások Várjunk, ennek így nincs értelme... Jaaa. Elnéztem a szót. A franc az egy betűs eltérésekbe. A falak. A falak sírnak könnyeket. Tehát... "könnyeket sírnak a falak, / Mikor lelked börtöne kiszabadul, / Mint a rózsa, tekeredik a végtelenbe. / Választás előtt állsz, / Az út kettéágazik. / Ha nem akarod, hogy töviseid távol tartsanak mindenkit, / Ne mondd ki, hogy... a tükör... tükröződése...
- Öhm... Mina...
- Szóval hogy... "A tükörben látott arckép hamis."
Elért a lap végére. Fölemeli fejét, s látja az ijedtséget Damien arcán. - Mi az?
- Hát, csak... Azt írta, "ne mondd ki"... Talán... nem kellett volna kimondani... hátha... hátha ez valami rejtett varázsszó, és emiatt valami rossz fog történni... - Pár pillanat múlva felismeri, hogy naivitása már csaknem olyan, mintha szerepet cseréltek volna. Szívből elkezdenek nevetni, majd áttér a téma arra, Mina mennyire ügyes, hogy sikerült ilyen szép lírai szöveget lefordítania.
- Nahát, nem hittem volna, hogy tényleg... azt hittem, valami komoly írás lesz...
- Én is. - De a nagy vidámkodás közben nem feledkeznek meg a teendőkről. - De még vannak lapok. Itt van például ez. Ezt is elkezdtem. Aszongya... "Kiút ajtaja zárva lesz, / Ha ... arcom valaha könny áztatta." Hm. Hát ez furcsa. Ja, várj... rossz ragozás... nem is zárva lesz, hanem "zárva legyen".
- "A kiút ajtaja zárva legyen?" - Hirtelen csend telepszik mindannyiukra. És egyikük sem mondja ki, mire gondol.
Hogy az iménti gyerekes félelem talán nem is volt olyan oktalan.
Másodpercekig mintha megfagyott volna a levegő... Majd hirtelen apró, kaparászó hangot hallanak.
Több irányból is, egyszerre. Mina bekukkant az asztal alá, ahol meglepve tapasztalja, hogy egy egérrel szemez. Nemsokára három másik cincogó követi. Meglepetten kezd el hátrálni, s óvakodva lépni el az útjukból. Ekkor az ablakok kinyílnak, s berepül egy tucat galamb, majd néhány varjú, heves károgással és burukkolással, utánuk néhány fecske, és az egyik könyvespolc mögül egy macska szalad elő vernyogva, melyet csaholva üldöz egy egyébként nevetségesen kistermetű kutya... Fújva száll szembe vele, ám ekkorra egy falkányi farkas veszi körbe őket. Mina és Damien elképedve húzódnak össze és szörnyülködő tekintettel nézik az egyre növekvő állatsereget.
- Mi a szent jó isten... - suttogja elborzadva és egyben elámultan is, mikor a korlát alattról hirtelen előmászik öt mosómedve. A földet hamarosan bogarak és giliszták kússzák keresztül, pillangók is röpködnek a vegyesdő madarak között. Még gólya is van most közöttük.
- A szentségit, és tényleg igaz!- kiált fel indulatosan. - Mit is mondtál? Földanya fiai jönnek, hogy...?
- ...megvigasztaljanak... - fejezi be rebegve a mondatot, ahogy az egyik farkassal szemez. Hófehér, amolyan jégkék szemekkel, amilyet nem is hitt létezőnek, csak mesékben. Valamilyen őrült ötlettől vezényelve közelíteni kezd hozzá. Úgy tűnik, egyik állat sem akar megtámadni senkit. Még akkor sem hiszi el, hogy ez tényleg történik, mikor tenyere már a hószín bundára simult. Elvarázsolva bámul a csodaszép szemekbe, mintha csak azt kérdezné: "Te tényleg igazi vagy?" A farkas pedig közelebb lép és arcon nyalja.
- Mi.. Mina... - Felsóhajt és szomorúan lehunyja a szemeit. Mindig meg kell törni a legszebb pillanatokat, nem igaz?... Felpillant, és látja, ahogy az ablakokon ágak nőnek be. Hamarosan apróbb leveleket növesztenek, melyeken virágok nyílnak ki s nem tart soká, az illatuk is érződik. A rotunda korlátját lassan holmi töviskoronaként növi be a bozót, verebek bújnak meg benne. A falat lassacskán befutja a borostyán, s nemsokára úgy érzik a bent levők, mintha afféle tündekertben lennének. El se hinné senki, hogy az imént még egy könyvtár állt itt, ugyanis az indák eltekergőznek a könyvespolcok irányába. Meglepve veszi észre a páros, hogy be is nyúlnak a könyvek közé, körbenőnek pár könyvet, majd kinőnek onnan ismét és... kihajigálják őket az ablakon.
- Mi... micsoda? Azt miért? Nem tetszett nektek a régi nebelwaldi építészet?! - kérdi felháborodva, és majdnem nevetni támad kedve. Ezek most cenzúráznak?
- Azért... Mégse kellene hagyni, hogy kidobálják a könyvtár kincseit az ablakon! - emlékezteti Damien.
- Óh... igen... - motyogja kábultan, teljesen elbűvölve a megtestesülő természeti erők ilyenfajta látványától. Beszívja ezt az illatot - ezt a nyers, vad természetillatot -, s nehéz lélegzettel figyeli, ahogy új és új kacsok, indák, ágak, levelek nőnek s borítanak be mindent... amíg...
- Minaaa!
Hátrafordul, és egy hason fekvő Damient lát, aki kezével próbál kapaszkodni egy könyvespolc aljába. Lábára tekeredett egy inda, amely most húzza. Várjunk... Micsoda?! Ez őt is ki akarja dobni? Na abból már nem eszik! - Megoldom... te... nézd meg a lapokat! Hátha rajta van az is, hogy lehet visszacsinálni!
Mina sietve, és még idegesebben, mint eddig, nekilát a fejtésnek. De rettenetesen fél. Mi van, ha csak még több mindent szabadít el?!... Vigyázni kell... Mindenekelőtt nem kimondani, ha valamire azt mondják, ne mondja ki...
- Mina... Jutsz valamire?
- Persze... Kiszabadultál már?
- Óh, nem, leestem. Persze, hogy ki, de.. ááh! Nyavalyás inda, eressz el! Ez már nem jó hecc... - ismét nyiszálást hall. A sötét tünde egy időre ismét szabad. De nem figyelhet rá, koncentrálnia kell. - Lássuk... ezazz! "Ha megbántad hirtelenséged, / Kérj nyugodtan segítséget - óh, ez még rímelt is. "Te vagy az egyetlen, akiben bízhatsz. / Mondj valami őszintét - és a holtak békénhagynak"...
- Holtak?!... Akkor... ezek...
- Állatok, akik réges-régen itt éltek. - mondja maga elé, a felismerés szomorúságával. Ki tudja, hány éve járták ezek az állatok e földet. Meg akkor a növények is. Nem csoda, hogy olyanok, melyeket e világban még nem látott, esetleg könyvek lapjain. És nem is fog.
Föláll, beleszagol egy hatalmas kelyhű kék gyönyörűségbe... ekkor megérzi, hogy valami a lábát böködi. A fehér farkas az. Hevesen a nyaka köré fonja a karját és odasimul hozzá. Azon veszi észre magát, hogy sírni kezd. - Annyira sajnálom, hogy már nem vagytok itt.
Ösztönösen rázkódik a válla s folynak a könnyei. Egyszer csak azon veszi észre magát, hogy az eddigi hangzavar elhalkul, elcsendesedik. Majd nemsokára már csak az üres levegőt öleli. Kinyitja szemeit. Az ágak visszahúzódnak, majd mintha apró, homokszerű darakbákká esnének szét s elkezdenek lefelé hullni, végül véglegesen eltűnnek az éterben.
Mondott valami őszintét. S a holtak békénhagyják őket most már.
S a holtak maguk is békére lelnek.

Felhasználó profiljának megtekintése

3Azonnali játék: Ősi tekercsek Empty Re: Azonnali játék: Ősi tekercsek on Vas. Júl. 10, 2016 10:14 pm

- ...és ezért hívtak ide. Gondolom, más nem igazán akarta vállalni.
Így fejezem be a magyarázatot, amit a nekromantának szánok. Látom rajta, hogy nem irigyli a munkámat, és igazából... meg is értem. Ki akarna hosszú és egyhangú szövegeket és ábrákat másolgatni? Márpedig pont erre készülök.
Igaz, nem volt túl sok választásom. A fővárosi könyvtár (az egyháznak írt küldeményük szerint) néhány ősi, megfakult, elmosódott tekercset akar olvashatóbb formában megőrizni az utókornak, és az átírásukhoz ki is lenne a megfelelőbb, mint egy pap? Mikor a rendfőnököm előadta, hogy azért kérnek egyházit, mert mi már úgyis hozzászoktunk a kódexmásoláshoz, elröhögtem magam, ő pedig biztosított az együttérzéséről. (Igen, ő is elröhögte magát.)
De legalább nem csinálom ingyen. Bár tegyük hozzá, azért odaírták a végére, hogy érdemes vigyázni néhány pergamennel, mert váratlan dolgokat szabadíthatunk fel... na, azért lerombolni nem akarom Carolusburgot - bár most, hogy belegondolok, egész érdekes lenne.
Vigyázni... mi várhat rám? Biztos csak azért nem vállalta senki, mert unalmas? És nekem miért nem volt lehetőségem visszautasítani?
Meglóghatnék, de már mindegy, legalább valakinek elpanaszolhattam, milyen sanyarú a sorsom: a holtmágusnak, akinek... furcsa, de... megéreztem az erejét.
Lényegtelen; semmit nem változtat a helyzeten, amíg nincs a környéken mágiahasználó.
Alicia, úgy tűnik, megért.
- Nem tűnik túl szórakoztatónak...  Merre is van a könyvtár? Addig elkísérlek.
Milyen kedves. Vajon hány villám csap belém az úton?
- Csak pár perc séta. - intek a fejemmel előre. - Azért arra számítottam, hogy a váltó ígérete meggyőz valakit. Nem mintha én azért jöttem volna... - igazat mondok. Az meglepett, hogy még ezért se vállalják, és némileg aggaszt is... de mikor érdekelt engem a veszély?
- Váltó? Miféle váltó? - néz rám gyorsan, szemei mohón csillannak. Nocsak, nocsak, ennyire fontos lenne neki a pénz? Igaz, csak rövid ideig látom a túlzott érdeklődést, ez mégis több, mint elég ahhoz, hogy levonjam a következtetést. Mondjuk meg is értem, üldözöttként nem lehet könnyű élete, és még lopni se tud... szegény.
Nem mintha mellettem eddig panaszkodnia kellett volna. Vajon ő pénzhozónak hív magában?
- Igaz is, ezerötszáz váltót ajánlottak fel a munkáért. - mondom teljesen ártatlan hangon. Ugyan, nem is akarom felhasználni ezt a tudást, dehogy. Hát tennék én ilyet egy mocskos nekromantával védtelen lánnyal? - Nem mintha olyan nehéz lenne, inkább csak unalmas.
Újabb csillanást látok a tekintetében.
- Tehát van még hely a számomra is?
Az ám igen. Nem teketóriázik túl sokat, bár nem mintha szükség lenne rá. Az igazat megvallva (khm) még örülök is, hogy nem egyedül fogok szenvedni a másolással. Hogy kettőnknek is olyan unalmas lesz-e, vagy kitalálunk valamit, amivel átszenvedhetővé tesszük azt az elpazarolt időt, arról fogalmam sincs, de nem is érdekel. Minek próbáljak jósolni, ha úgyis tudok alkalmazkodni bármilyen helyzethez?
Nos, akkor játsszunk rá kicsit.
- Miért, vállalnád? - kérdezem oldalra hajtott fejjel. Mintha nem lenne egyértelmű, hogy igen... de ezzel legalább húzom a választ, mielőtt tisztázom a lány számára, hogy igen, jöhet; mert persze biztos vagyok ebben. Az, hogy a könyvtárosok mit fognak szólni, az vajmi kevéssé foglalkoztat. Ha egy egész egyházat átvertem, néhány könyvmoly miért jelentene gondot?
És úgy látszik, bejött a rájátszás. Oldalra néz, karba teszi a kezét, mintha titkolna valamit.
- Nos, ami azt illeti... Ha már van érte jutalom, nem hagyhatom ki.
Mondtam én. Most jön a színészkedés második része: bólogatok, mint aki most értette meg ezt az egészet.
- Akkor minden bizonnyal engedik majd.
- Akkor mit is kell másolnunk, még egyszer? - beleegyezett, holott nem is emlékszik? Jóvanakkor.
- Tekercseket, ősi történetekkel, esetleg varázslatok leírásával. Érdekesebbnek hangzik, mint amilyen valójában, de csak túléljük valahogy, nem igaz?
- Tekercsek... - dörzsöli meg az állát. - Talán lesznek érdekesek is.
Kötve hiszem, de azért bólintok, majd elindulok a könyvtár felé.
Ha már munka, akkor végezzünk vele minél hamarabb.

Zökkenőmentesen telik az út odafelé, és a bejutással sincs gond. Az ott lévőket könnyedén megetetem azzal, hogy Alicia egy ismerősöm, aki nagyon jó a régi iratok átírásában, és még annyit se kérdeztek, hogy honnan jött, vagy ki ő. Nagyon bízhatnak az Úr szolgájában, és ez egyszerűbbé tesz mindent. Sokkal egyszerűbbé.
Most itt ülünk egy asztalnál ketten, előttünk halomban állnak a megkopott tekercsek. Némileg viszolyogva gondolok a kódexmásolással töltött órákra... szerencsére a legtöbbször sikerült meglógnom előle (irigykedtek is páran), de persze nem mindig. A társaimmal szinte versengtünk, ki utálja jobban, s bár jó páran lehagytak, azért én se panaszkodhattam.
Figyelek a lány reakciójára, és kis híján felnevetek, mikor széthajtja az első tekercset, és kapásból távol is tartja magától. Egy élmény látni azt a szörnyűlködő arcot.
- Komolyan ilyen olvashatatlan vackokat kell értelmezni és átmásolni? - kérdezi kétségbeesetten. Megértem, mégse tudom vigasztalni... már csak azért se, mert nekem sincs jobb véleményem erről az egészről.
- Nem a semmiért nem akarták vállalni a többiek, még a váltóért sem. - mondom végül, csak hogy ne maradjak csendben. Én is felveszek egy tekercset, és magamhoz húzok egy tintatartót, benne a tollal. Legalább ez igényes, látszik Carolusburg irattárán, hogy igényes az írószerszámaira.
Van három valahol a szobámban. Az idők folyamán sok mindent talál az ember.
- Valahogy kezdem megérteni... - követi a példám (mármint nem a lopást) egy sóhajtással. - Miért is engedtem a kísértésnek ahelyett, hogy hagytam volna, hogy összelopd nekem...?
- Ez már késő bánat - szemtelenül vigyorgok, majd ferdén pillantok rá. - Mondjuk... mikor is ajánlottam fel ezt?
- Konkrét felajánlás nem történt, de utalások nagyon is voltak. Kezdjük azzal a szajhával, aki megtisztelt a közelségével és hátadnak nyomott melleivel. Azon a napon is a lopott pénzedből vettem ki a szobát.
Ez... ez gonosz volt.
- Megtisztelt... - mondom reményvesztetten, leteszem a tollat, és tenyerembe temetem megnyúlt arcom. Muszáj volt emlegetni? - Inkább másoljunk...
Nem nézek fel, de így is érzem, hogy alig tudja visszatartani a nevetést.
- Értettem, hódítókapitány!
Hé, ez több a soknál!
- Szeretnél egy kis tintát? - nyújtom felé készségesen az üvegcsét. Tényleg úgy fest, mintha kínálnám, spontán baromságokban mindig is jó voltam. - Mert szívesen hozzád vágom, ha gondolod!
- Ó, hát ez igazán kedves tőled! - olyan meghatott köszönetnyilvánítást ad elő, kezét a szívéhez emelve, hogy meginog az önbizalmam a színészkedésben. - Viszont el kell utasítsam, mivel nem szeretem a tintát. Az illata jó, de az íze... - forgatja a szemeit. - Próbáld csak ki, és megérted. - visszafordul a tekercshez, ezzel a profilját mutatva nekem.
Milyen furcsa így.
Először azt hittem, hogy ember.
Aztán megtudtam, hogy elf.
Aztán rájöttem, hogy az is csak hazugság volt. Na, akkor kettőnk közül ki is az álcázás mestere?
- Köszönöm, én is kihagyom. - bólintok megértően, és a másik kezemmel megfogom a tekercset. - Hogy azt mondja...
Nehéz.
Nem arról van szó, hogy bonyolult nyelvezetű lenne - mert igen, keverve vannak az ábrák a szavakkal, de még így is érthető. A baj az, hogy halvány az egész, így sokszor a pergamen színét is csak bajosan tudom elkülöníteni a néhai tiszta tintától. Nem csoda, hogy sürgősen át akarják másoltatni ezeket... de nem késő egy kicsit?
Mindegy, nem az én bajom. Megcsinálok annyit, amennyit meg tudok, és kész.
Motyogva próbálom kivenni, hogy mi is ez az izé, de csak harmadik nekifutásra tudok vele kezdeni valamit. Akadozva, bizonytalanul olvasom fel az ősi írást...
...aztán rájövök, hogy...
...nem kellett volna.
Ismerem az érzést. Sokszor volt már részem hasonlóban, mikor az arcom elé húztam a Doppelgänger finom szövésű anyagát, de azt mindig árnyékban tettem, fényben soha. Most viszont pont olyan láthatatlan vagyok, mint mikor a szürkeségbe olvadtam bele... csak épp világosban.
Mi?
Természetesen nem sokat tűnődöm, mit fogok tenni. Ha már az ölembe hullott egy ilyen lehetőség, miért ne használhatnám ki?
Szórakozzunk egy kicsit. Úgyse csinálok mást soha.
- Na, sikerült elolvasni? - pillant fel a lány, és arcán tisztán látszik a döbbenet, ahogy észreveszi, hogy nem lát. Tétován kinyújtja a kezét, a székem felé nyúl...
...de csak a levegőt foghatja.
Már nem vagyok ott. Nem is én lennék, ha nem keltem volna fel gyorsan, hogy távolodni kezdhessek.
- Astonien... ? - szerencsére nagyon könnyű visszafogni a röhögést, hisz egy konkrét cél érdekében csinálom ezt. Már amennyire én képes vagyok konkrét célt kitűzni magam elé.
Kezdődjék hát a móka.
- Aliciaaaaaaa... - félig nyögve, félig suttogva mondom a szót, közben a szám elé teszem a kezem, hogy még fojtottabb legyen a hatás. Közben egyre halkulok, mintha távolodnék.
Hát ez csodálatos.
- Hé, Astonien, nehogy... - érdeklődve nézem, ahogy feláll, és felém siet. Közben én megkerülöm, majd visszaülök a székemre. - Ha most szórakozol velem, nagyon megbánod!
Hű, csak nem aggódik értem? Milyen édes.
Elsuttogok két szót, persze úgy, hogy csak én halljam. Nem érzek semmit, mégis tudom, hogy újra láthatóvá válok.
- Miért, mi a baj? - kérdezem értetlenül. Olyan ártatlan, furcsálló színt adok a hangomnak, hogy az már művészet... és tökéletesen el is érem vele, amit terveztem.
- A frászt hozod rám, az! - fordul felém, és csípőre teszi a kezeit.
Nem bírom tovább tartani a színészkedést (ilyen is ritkán van), elnevetem magam.
- Én? Ugyan, mégis hogy feltételezhetsz rólam ilyesmit? - persze vigyorgok. Minek vágjak komoly arcot ilyen helyzetben? Van, hogy az őszinteség a szórakoztató.
Igaz, nem sokszor.
- Idióta! - nyújtja ki a kezét, hogy pofánvágjon (mi másért?), aztán mégse teszi meg, csak ad egy könnyű barackot.
Elmerengek rajta, hogy heccből hozzádörgölőzöm (Dante jó oktató), aztán mégse teszem meg. Rezzenéstelenül tűröm a 'verést', majd semleges arcot veszek fel.
- Mondtam már, mennyire nem illenek hozzád ezek a szemek? Az eredetiek sokkal szebbek. - mondom, mintha nem épp egy teljesen más témáról beszéltünk volna az előbb.
Aztán csend.
Még mindig csend.
- Ugyan mi jók vannak az eredetiben? Selejtesek - mondja végül, aztán visszaül a székre. Ejnye, hát ez történik akkor, ha végre őszinte vagyok? Mert ez nagyon régóta a legigazabb mondatom.
- Mondd még egyszer, hogy ami eltér az átlagostól, az rossz! - próbálok fenyegető lenni, de természetesen nem sikerül. Hát igen, én már csak tudom, milyen az a szokatlan... hisz én magam is az vagyok. Nem is kicsit.
- Nos, ezt egy szóval sem állítottam - másol tovább, aztán... aztán hirtelen valami újat veszek észre rajta.
Szomorúságot.
- Csak tudod... -  mi a franc, már szipog? - Más... Más a színük, és... És olyan csúnyák... Nem egységesek - furcsán vékonnyá válik a hangja, aztán megtörli a szemét. Nehogy elsírja itt magát nekem! - Sose szerettem őket.
Mi van?
Ez valószínűleg azért van, mint a láthatatlanságom. Nem, kizárt, hogy valóban így lehangolódjon egy bóktól, ennek mágiának kell lennie.
Ezt pedig nem hagyhatom.
Ismét felveszem az eltűnés tekercsét, és villámgyorsan átfutom a szavakat. Sikerrel járok: Alicia nem lát többé engem (bár kérdés, amúgy képes lenne-e rá a könnyein keresztül), és pár másodperccel később a tekercs is eltűnik előle.
Miután összetekertem, elsuttogom a kellő szavakat, mire megjelenek, és messzebb rakom tőle a bájolt tárgyat.
- Szerintem ezt hanyagoljuk... - érződik a hangomon a kelletlenség. Szóval mégis volt oka annak, hogy senki nem vállalta? Vajon tudtak erről? De akkor meg hallanom kellett volna a pletykákat, elvégre a legtöbbet jól ismerem... áh, nem tudom, de nem is most kell kiderítenem.
Előbb kezdenem kell valamit a bűbáj alatt lévő Aliciával. Mert valamiért esélytelennek tartom, hogy a szavaim váltották ki ezt a hatást.
Márpedig nem úgy tűnik, mintha jobb lenne. Egy teljesen átlagos, sírós kislányt látok magam előtt: szipog, megint megtörli a szemét, felhúzza a térdeit, és hintázni kezd.
- Haza akarok menni...
Hogy a tudásdémonok alkudoznának erre a tekercsre... félelmetes fegyver, az biztos, és mi tagadás, érdekes is, de pont rosszkor jött elő az ereje.
Várjunk csak. Félelmetes fegyver? Akkor miért ne vehetném kölcsön? De előbb...
- Ki vagy te, és mit tettél Aliciával? - kinyújtom a kezeim, és nemes egyszerűséggel megrázom a vállainál fogva.
Ébresztő!
- De én vagyok az! - a vélhetően erősnek szánt ütés a mellkasomra valószínűleg egy szúnyogot se terítene le. - Nem kell engem ker...
...és itt érződik a változás.
Nem tévedtem: valóban olyan, mintha álmából ébredt volna fel. Meglepve néz körül, szinte süt róla, hogy azt se tudja, mi történt. Persze aztán rájön, és igen, dühös lesz.
- Nem kéne ezekkel a... - szívesen rákérdeznék, vajon milyen káromkodást fojt el éppen, de valahogy nem tartom jó ötletnek. - Add ide azt a tekercset, hadd tépjem szét! Az eredetit meg kidobom az ablakon.
Végre! Ez már az eredeti Alicia Zharis, személyesen.
- Na, ez már jobban tetszik! - nevetem el magam, majd megrázom a fejem. - De azt hiszem, nem vennék jó néven, ha ősi iratokat tépkednél. Inkább csak hagyjuk békén... - váltok kioktató hangnemre, majd tökéletesen ellentmondva a mondatomnak elrakom a tekercset a reverendám alá.
Bájos mosollyal. Egy szemrebbenés nélkül.
Megmondtam: az idők folyamán sok mindent talál az ember.
Miért hagynám itt, ha még hasznát vehetem?
- Na de... - kezd kiakadni, aztán mégse teszi: lemondóan a tenyerébe temeti arcát. - Rajtam fogod használni, hogy kiszedj belőlem mindent? Esetleg a feletteseidet fenyegeted meg vele?
- Úgy gondolom, hasznos lehetne a számomra. - adom meg a diplomatikus és tökéletesen hasznavehetetlen választ. - De nagyon aranyos voltál az előbb, ugye tudod? - teszem hozzá vigyorogva. Az a kislány-érzet... hihetetlenül irreális volt tőle. Milyen nehéz volt nem hangosan felnevetnem...
- Megállj csak, majd mikor te fogsz ennek a csapdájába esni... Remélem, valami hasonló tekercs kerül eléd. - ó, mindjárt megijedek! Sajnálom, de az ehhez hasonló trükkök az én eszközeim.
Bár... amit azzal a szerencsétlen 'tolvajjal' leművelt Délen...
...lehet, hogy mégis érdemes lenne félni?
- Majd meglátjuk, milyen zsákbamacskát kapok. - húzom magam elé a következő tekercset, majd kinyitom.
És nem mondok semmi többet. Képtelen vagyok rá.
Érzem az izmaimon, hogy valami gond van velük, és mikor megpróbálom felvenni a tollat, rögtön érzem: ledermedtem, méghozzá teljesen. Pár pillanat, és rájövök, hogy egyáltalán nem tudok megmozdulni.
Még a szemeim forgatására is képtelen vagyok.
Hoppá. Ez a lehető legrosszabb. S ahogy ott ülök lefagyva, amit csak a légzésem tör meg, gyanakodva figyelem, mihez kezd a lány.
Nem hiszi el, természetesen, viszont ahogy megbök, és még mindig nem reagálok, csak-csak meggyőződik róla, hogy ez bizony nem színészkedés.
A szemem sarkából látom a gonoszkás mosolyát.
Vajon mihez fog kezdeni?
Mikor átrendezi az asztalt, elkezdek aktívan aggódni. A pergamenem helyére ül, eltolja az egyik kezem, majd felveszi a tintatartóból a tollat.
Azt ne mondd, hogy...
Mikor felettébb művésziesen megnyalja a száját, és húz egy vonalat az arcomra, próbálok dühösen, fenyegetően, bosszúszomjasan nézni, de ez elég nehéz, ha minden izmom mozdulatlan. Tétlenül tűröm hát, hogy összefirkáljon - ahogy érzem, nem spórol a tintával, gazdagon telerajzol. A szám berúzsozza, a szemem köré vastag vonalakat rak, az orrom közepén pedig egy jókora folt terpeszkedik a maga elegáns egyszerűségében.
És ez ellen semmit nem tudok tenni.
Ezért még megfizetsz, Vészhozó. Nagyon csúnyán.
- Te... ezt még megbánod! - hadonászok, mikor megtörik a varázslat. Az egyik ujjam elhúzom a tintás arcomon, majd beletörlöm a ruhájába; a feketének úgyis mindegy a sötétkék. Haragos, méltatlankodó arcot vágok, mely érezteti a lánnyal, hogy ezt még visszakapja. Szemrehányás uralkodik a vonásaimon.
Úgy imádok színészkedni... vajon ezzel kellően elterelem a figyelmét a valódi szándékomról?
Ha jól látom, igen.
- Hékás! - teljesen hiábavaló módon keni szét a szöveten a tintát. - Ez nem volt szép tőled.
Akkor én mit mondjak? Jó, tudom: semmit, mert nincs időm rá.
Gyorsan kell cselekednem.
Morcosan felállok, összetekerem a pergament, majd Alicia széke felé megkerülöm az asztalt. A mozdulatlanság tárgyát odateszem a többihez, jó távol tőlünk, hogy még véletlenül se kerüljön újra a kezünkbe.
Hazudtam.
Nem ezt csinálom. Véletlenül sem.
Mire jó a kézügyesség? Jó például arra, hogy pont úgy tekerjem össze ezt az iratot, mint ahogy a nekromanta eredetileg választott pergamenje van. Vagy arra, hogy kihasználjam azt a kevés időt, amíg eltakarom előle a helyét, és elcsenjem az általa választott tekercset (amit még ki se nyitott). Sőt, akár arra is, hogy a helyére tegyem a sajátomat, ráadásul pont úgy, ahogy volt, nehogy feltűnjön neki a változás. És mindezt abban a rövid pillanatban, ami a rendelkezésemre áll.
Ezután, mint aki jól végezte a dolgát, az ismeretlen tekercset teszem le úgy, mintha dühös lennék rá, amiért mozdulatlanságra ítélt.
Lássuk, neki hogy fog ízleni a dermesztés. De vajon mit csináljak közben...?
Hmmm... például...
- És mondtam már, hogy tetszel nekem?
Megvan. Ez lesz az.
Köszönöm az ötletet, Alicia! Ha már őszinte voltál, én is őszinte leszek veled.
Őszintébb, mint amit megengedhetnék magamnak.
Sokkal őszintébb.

Nem válaszolok neki, csak mikor kitekeri a pergament, és ő is pontosan úgy válik mozdulatlanná, mint én az előbb. Pont ugyanaz a finom mosoly van az arcán, mint az enyémen volt, és ugyanúgy nem tud még oldalra tekinteni sem.
Nem böködöm meg, hisz úgyis tudom, hogy nem színészkedik.
Most felelek csak a kérdésére.
- Mintha már mondtad volna, de attól még nyugodtan ismételheted. - le se tudnám törölni magamról a vigyort (meg a tintát se), ahogy leguggolok elé, némileg oldalt, és figyelni kezdem az arcát. Közelről. - És én mondtam már, hogy te is tetszel? Nem a semmiért mondtam azt a szemedről, tényleg sokkal jobban tetszik, ha eredeti.
Nem, itt már nem hagyhatom abba, túl késő. Vigyorom változatlan, és tényleg nem érzem álcának: ugyanúgy elégtételre vágyom, és ugyanúgy sikerélmény, hogy ledermesztettem Aliciát, mint az előbb.
Mégis...
Na jó, folytatom, amit elkezdtem. Félresöpröm a haját hátul, és elkezdek keresgélni a nyakán. Négy láncot látok, négy ékszer van hát rajta... azzal tisztában vagyok, hogy közülük az egyik okozza az elf álcát, de vajon melyik?
Lényegtelen, legalább próbálkozom. Felveszem az egyiket, közben persze ügyelek arra, hogy ujjaimmal lehelletfinoman cirógassam a tarkóját. Érzem is, ahogy libabőrös lesz... helyes, nagyon helyes.
Nem találtam el. Ugyanúgy, ugyanolyan cirógatón leveszem a második díszt is, de most sem látok változást. A harmadiknál viszont igen: ahogy leemelem róla, egy pillanat alatt alakul át a szemem előtt. Bőre sápadtabb lesz, ajka színe is megváltozik kissé, szemei felveszik a szokásos, eltérő állapotukat, és mintha még a vonásai is mások lennének. Vagy az utóbbit csak én képzelem be?
Egy biztos: valószínűleg minden más férfi azt mondaná, hogy sokkal szebb tündeként. Sokkal... élőbb. Így, holdcsókoltként (mennyire meglepett, mikor erről a tulajdonságról olvastam) túl sápadt, túl különös, és tényleg, a szemei se szokványosak. A tökéletesen tiszta kék szempár jobban megfogja a tekintetet.
Ezt mondhatják mások.
Szerintem így gyönyörű.
Abbahagyom a bőre finom simogatását, ránézek, és csak... bámulom. Közel vagyok, szándékosan közel, talán tíz-tizenöt centi lehet köztünk.
Vajon mit érezhet?
Minden vonását megfigyelem. Külön-külön is; megnézem magamnak a szemeit, az orra finom, szinte nemesi vonalát, az ajkait, de legfőképp az egész érdekel, az összhatás. A bőre fehérsége, az ébenfekete haja, ami tökéletesen keretezi arcát... mindez együtt éri el azt igazán...
...ami miatt olyan jó nézni.
De az miért is van? Mert én nem tudom.
Vajon ő mire gondol most?
Az ő gyomra is megremegett, ahogy az enyém? Mindjárt úgyis megtudom... hamarosan véget ér a bűbáj.
Pedig szeretném, ha tovább tartana.
Némán figyelem hát tovább, vívódok magamban, hogy beletúrjak-e a fürtökbe, aztán végül nem mozdulok meg. Arckifejezésem pont ugyanolyan, mint eddig, de a szemeim...
...a szemeimen látszik, hogy valójában nem csak nézem.
Gyönyörködöm benne.

- Ast... Astonien...
Tehát vége. Most már látom is: oldalra tekint, és hátrébb hajol. Én nem mozdulok.
- Ne mondj ilyeneket, nem igaz... Nem... Nem vagyok szép...
Ha tudnád, mennyire az vagy, Alicia...
De nem, vissza kell vennem a szokott jellemem.
- Számomra az vagy, már ez is baj? - kérdezem szemrehányón, persze érződik, hogy csak szórakozom. Az már nem, hogy a szórakozás is csak álca.
- Nem, dehogy - most fordul felém. Látom rajta a meglepettséget, ahogy eltolja a fejem. - Közel vagy - furcsa a hangja, mintha nem is figyelne ide. - Csak... Folytassuk a munkát, a pénz nem fog magától a zsebembe hullani.
Ebből semmit nem tudtam meg.
Zavarba jött, eddig rendben, ez is volt a célom. De vajon mit érzett közben? Milyen volt? És...
- Oh, bocsánat - húzódom hátra.- Azt ugye tudod, hogy ezt a félbehagyott mondatot egyszer még be fogod fejezni?
Akkor se hagyom annyiban.
- Egyszer? Miért kéne befejezzem? - na vajon miért? Nem hat meg különösebben, hogy maga elé húz még egy tekercset, és remegve, félősen kezdi másolni.
- Mert érdekel, azért! - mondom teljesen magától értetődően. Én is elveszek egy pergament, bár valahogy... nincs kedvem ezekkel foglalkozni. Már nincs.
- Egyszerűen csak... Nem... Nem mondtak még nekem ilyesmit - fordítja el a fejét, aztán pár pillanatra mégis rám néz, halvány mosollyal. - Meglepett, igazság szerint.
Ez szép... de tudtam eddig is. Valójában más érdekel.
- És jólesett?
Lemerevedik, majd válasz nélkül másol tovább, gyorsabban... mintha el akarná terelni a figyelmét arról, hogy éppen válaszolnia kellene.
Majd csuklik egyet, és felnevet.
- Még egy dagadék banyának is jólesne - kuncog tovább.
Mi a rosseb? A tekercs hatása lenne, vagy... csak eljátssza? Nem, az utóbbi nem illik hozzá, inkább magamról tudom elképzelni, hogy részegséget imitálok a normális válaszadás elkerüléséért. De akkor...
Nem fontos, ezt a témát akkor is befejezem.
- De te nem vagy dagadék banya, hisz megmondtam, hogy szépnek tartalak...
- Szép, szép, szép, a tündék állítólag mind szépek - a hangja is... akadozik, olykor el-elcsuklik, és a bizonytalan, némileg angolos akcentus is egyértelművé teszi, miről van szó. - De most komolyan! Nézz rám! Én csak egy csontkollekciót találok. Igazán illik ez egy nekromantához, nem igaz? - nevet fel a végén.
Most mit csináljak vele? Bár...
...az is igaz, hogy a részeg valójában csak őszinte.
- Mintha érdekelt volna valaha is, melyik tanítás útját járod... - csóválom meg a fejem. Korábban már világossá tettem a számára, hogy cseppet sem érdekel a tény: holtakat idéz. - Csak nem berúgtál?
- Ééééén? Ugyan, dehogy - legyint, majd...
...majd idehajol.
Közel. Nagyon közel. És vigyorog.
- Komolyan mondtad?
Hé, én akartam információt kiszedni! Mi az, hogy fordul a kocka? Ez így nagyon nem jó.
- Látom rajtad, hogy részeg vagy, Alicia, ne is tagadd - vigyorgok vissza rá. Nincs szükségem tettetésre, tényleg szórakoztató a helyzet. Már csak azt kell kitalálnom, hogy ragadjam ismét magamhoz az irányítást.
- Nem is vagyok az - figyelemreméltó ez a gyors váltogatás: egy pillanat alatt fordul el és válik durcássá, majd ugyanolyan gyorsan fordul felém megint, és ül ki a vigyor az arcára. - De nem válaszoltál!
Nem ám.
- Miért ne gondoltam volna komolyan? - veszett fejsze nyele, inkább értetlenséget tettetek. Az szinte mindig jól jön. Közben a lány pergamenéért nyúlok, és összetekerem.
- Akkor komolyan gondoltad! - mi ez a vidámság? Ugyanakkor érződik az is, hogy mindjárt lefordul a székről, tehát... igaz, hogy a részegség miatt van...
...de az is, hogy a részeg ember őszintébb...
...akkor most mi is történik?
Megölel. Az történik. Hirtelen mozdul, lehetőségem sincs ellenkezni (nem mintha akarnék), és szorosan fonja körém a karjait.
- Te meg mit csinálsz? - megszoktam már: mikor a legértetlenebb vagyok, és a legkevésbé látom át a szituációt, pont akkor van leginkább a segítségemre a színészkedés. Most is sikerül udvariasan érdeklődve feltennem ezt a kérdést, s ha értelme nincs is, legalább a tartásom visszaadja úgy-ahogy. Ha a helyzetet nem én irányítom is, magam igen.
...talán.
Most tűnik csak fel, mennyi időm van ezt átgondolni. Telnek a másodpercek, és még mindig nem érkezett válasz... az ölelés viszont még mindig ugyanolyan szoros.
Aztán meghallom a lány hangját.
- Csak... Megöleltelek, és így maradtam - halkan beszél, és ismét úgy érzem, mintha félénk lenne.
Elmúlt volna? Ilyen hamar? De akkor... miért van még mindig itt? Miért nem ugrott hátra?
Hát akkor nem is engedem el! Ő akarta. Felemelem a karjaim, majd...
...ez csak színészkedés, mesélem be magamnak...
...átölelem. Nem szorosan, mint ő: finoman, gyengéden karolom át, és, mi tagadás, jólesik. Talán túlzottan is.
Mi történik?
- Na, akkor mi is van a munkával? A pénz nem fog magától a zsebedbe hullani... - idézem neki a saját szavait, miközben kissé felemelem a fejem.
Összerezzen, és már bontakozik is ki az ölelésből. Megigazítja a haját - ideges. Feszült.
- Igaz, és bocsánat, csak... Megint kifogtam egy ilyen tekercset - hazudik. Ugyanúgy nem állt mágikus hatás alatt, ahogy én sem. Az összes ilyen csak rövid ideig tartott, és utána teljesen véget ért a hatásuk. Esetleg lehetne a mozdulatlanság egy mellékhatása, az igaz, de...
...én azóta is ugyanazt érzem.
És már korábban elkezdődött.
Nem, ez nem mágia.
- Miért kérsz bocsánatot? Hisz jólesett. - ha már ennyit voltam őszinte, most miért ne lehetnék az? Jó, ez csak részigazság, de tőlem már az is nagy szó.
- De varázslat hatása alatt álltam - húzza össze a szemöldökét.
Hazudik. Vagy téved. De biztos, hogy a kettő közül valamelyik.
- Valóban? - nézek a szemébe, kivételesen nem viccelődve.
Bólint, bizonytalanul, tétován, és az ékszereihez fordul.
Nem, biztos, hogy nem.
- Én viszont komolyan mondtam. Tényleg szebb vagy, ha az eredeti arcod mutatod. - hajtom oldalra a fejem kíváncsian. Hogy most épp színészkedem vagy sem, azt talán még én se tudnám megmondani. Egyszerűen...
...túl szokatlan ez az egész helyzet.
És Aliciától se nyerhetek megerősítést, abban biztos vagyok.
- Ne mondd ezt, kérlek... - majdhogynem suttog, míg az egyik függőért nyúl.
Ne?
- Talán hazudjak, ahogy szoktam? - külsőleg ugyanolyan vagyok, valójában viszont tényleg kíváncsi vagyok, mit gondol erről.
Nem akarok titkolózni előtte. Bármi is történjék.
Ismét ledermed egy pillanatra, készül felelni, már nyitja a száját, azonban... mégis feldobva hagyja a kérdést.
- Nem szeretek így megjelenni...
Értem. Esélytelen, hogy most választ kapjak bármire is. Próbálkoztam kiszedni belőle valamit, megtudni a véleményét, az érzéseit, de... nem fog menni.
Nem is csodálom. Még engem is meglepett ez az egész, nemhogy őt.
- Igaz, nekem nincs jogom mondani, hogy ne viselj maszkot... - nevetem el magam halkan. Ha nem megy, akkor itt az ideje lezárni ezt a helyzetet. - És nem tudom, hogy vagy vele, de nekem már elegem van ezekből a tekercsekből. Ki tudja, most is mi hat rám?
Ha ő hazudhat, akkor én is.
De... máskor nem ússza meg ennyivel.
- Hagyjuk abba? - fordul felém, kezében azzal a nyaklánccal, ami az elf álcájáért felelős.
Nem akarom, hogy felvegye.
Csak pár pillanattal később válaszolok.
- Egy részét elvégeztük, nem? A váltót meg, ahogy mondtad, úgyis összelopom.
- Ez végül is igaz, csak kár, hogy nem maradok addig - érkezik azonnal a fanyar válasz.
Ez... nem lep meg.
- És? Úgyis összefutunk még, nem igaz? - most én húzom össze a szemeim, úgy várom a választ. Jobban, mint ahogy mutatom.
Sokkal jobban.
- Ha összefutunk. Ki tudja, mikor fognak leszúrni?
Figyelemreméltó ez az optimizmus. De azért...
...akar még látni egyáltalán?
Felveszi a nyakláncot. Nem akarom.
- Eddig se szúrtak le, ezután is csak túléljük valahogy... - vigyorodom el. - Akkor ennyi volt a munka... menj csak nyugodtan, a könyvtárosokat majd én lerendezem. Ki tudja, talán még a pénzt is ellopom.
Jókedvűen nevetek... kívül. Belül aggódom.
Nem tudom, mi történik. Vajon itt mit hoz a jól begyakorolt árral sodródás? Működik? Vagy elront mindent?
- Valahogy - bólint egy aprót. Ez aztán a beleélés. - Köszönöm a meghívást - mosolyog halványan, és megfordul.
Elmegy.
Egyedül.
- Astonien...
Ez a szó kizökkent a merengésemből, a vívódásomból. Akar még valamit mondani?
- Mi az? - ezúttal nem kell tettetnem az értetlenséget.
Csend.
Bizonytalan csend. Olyan, ami kétessé tesz mindent: egyszerre nyújt reményt és félelmet, biztatást és aggodalmat.
Talán fél perc telik el, mire megszólal.
- Te is.
Megfordul, és sietős, zavart léptekkel megy tovább. Mint aki nem akar itt lenni.
Mi...?

Talán percek óta állhatok itt..
Én is...? Vajon...
Pislogok, és az ajtóra nézek - valószínűleg akkor se érném utol, ha akarnám. De most nem is áll szándékomban.
Én is.
Lassan, nagyon lassan kezdem felfogni ennek a két szónak az értelmét. Elmosolyodom, összepakolom az iratokat, majd távozom - természetesen az ablakon keresztül. Nincs kedvem a könyvtárosokkal beszélni. Meg úgy általában senkivel.
Egyvalakit kivéve.
Most elengedtem, hagytam neki időt, hogy felfogja, de... nem sokáig.
Tudja a franc, hogyan, de a mosolyom magabiztos vigyorba vált. Méghogy nem nyerhetek megerősítést Aliciától? Dehogynem. S még ha ez halk, félénk volt is...
...nagyon sokat ér.
Már egyértelmű, mit fogok tenni. Tisztán tudom, a legkisebb kétség vagy bizonytalanság nélkül.
Nemsokára találkozunk.
És nem fogok többé elhallgatni semmit.


_________________
'Feel the power of true Astonishing!'
Felhasználó profiljának megtekintése

4Azonnali játék: Ősi tekercsek Empty Re: Azonnali játék: Ősi tekercsek on Vas. Júl. 10, 2016 10:15 pm

Alicia Zharis

Alicia Zharis
Nekromanta
Nekromanta
A Főváros. Gyakorlatilag olyan, mintha a tűzzel játszadozna, vagy épp forró talajon álldogálna. Ha értesítenek valakit, hogy egy nekromanta jár az utcákon, bizonyára hatalmas bajba kerülne. Még azt is elképzelhetőnek tartja, hogy az összes egyházit és zsoldost felverik, hogy itt egy eretnek és tiltott tudást használó alak, irány elkapni, majd mindenféle kikérdezés és előzetes kínzás nélkül máglyára vetni. Nem szívesen lelne ilyen halált, viszont izgalmas megkockáztatni ezt. Ráadásul talán van itt most valami érdekes és új, ami miatt érdemes eljönni ide – csupán ezért kockáztatja meg ezt az utat. Zabost az egyik istállóban hagyta, Voile pedig körutat tesz a város körül, vadászva a közeli mezőn, míg ő elvan, a találkozásra pedig abban a fogadóban kerül sor, ahol megszállt.
Nem feszült, egyáltalán, ami furcsa lehet ilyen sarokba szorított helyzetben még annak ellenére is, hogy ő maga vállalta el. Igyekszik a lehető legnyugodtabban róni az utcákat, főként azokat, melyek meglehetősen népesek, így nem válik könnyűvé a megtalálása és a kilétének meghatározása, azonban így is sikeresen lebuktatják…
… méghozzá Astonien Michelberger, a tolvaj, aki az üdvözlés után gyakorlatilag azonnal ecsetelni kezdi is, mi a fenét is keres errefelé. Természetesen megvan a szokásos játékos üdvözlés, majd Aliciától a kérdés, amire hosszasan és több-kevesebb lelkesedéssel válaszol.
- ...és ezért hívtak ide. Gondolom, más nem igazán akarta vállalni – fejezi be mondandóját, mire Alicia megvonja a vállát. Régi iratok másolgatása, mi?
- Nem tűnik túl szórakoztatónak... - jegyzi meg kelletlenül. - Merre is van a könyvtár? Addig elkísérlek – ajánlkozik, legalább annyi időt még elöltve a férfival. Utána úgyis más utat fog választani, még az is esélyes, hogy továbbáll, és inkább egy másik faluba megy, nehogy véletlenül veszélybe kerüljön. Bár nem mintha így ne lenne rá túl nagy esélye… Minél több időt tölt itt, annál valószínűbb, hogy elkapják, ráadásként menekülése sem garantált, de kit érdekel?
- Csak pár perc séta - int a fejével előre. - Azért arra számítottam, hogy a váltó ígérete meggyőz valakit. Nem mintha én azért jöttem volna... – Nos, ez végül is igaz, Astonien könnyedén összelopja ugyanazt a mennyiségű pénzt, így nem kényszerül ilyen piti feladatokra. Alicia azonban annál inkább…
- Váltó? - néz oldalra egy pillanatra. Rövid időre felcsillannak a szemei, elkapva a legfontosabb információt az egészből.
- Miféle váltó? - Hangjából igyekszik kiküszöbölni a kicsengő kíváncsisággal vegyes kapzsiságot, amit a pénz ígérete vált ki belőle. A váltó mindent megér, még a monoton munkát is, még a mocskos szállásokat is, még a leghosszabb utazásokat is. Mindent. Csak a kifejezetten mocskos, becstelen dolgokat nem, azért annyi tartás van benne, hogy ezekhez ne folyamodjon még legutolsó lehetőségként sem.
- Igaz is, ezerötszáz váltót ajánlottak fel a munkáért - mondja teljesen ártatlan hangon, de Alicia szinte látja a mögötte megbúvó ártalmatlan ármánykodást. Tudja jól, hogy Astonien tisztában van vele, őt meg lehet ilyen kis semmiségekkel fogni és vesztegetni, amit amúgy a tolvaj könnyedén összelopkod néhány dudorodó erszénynek köszönhetően.
- Nem mintha olyan nehéz lenne, inkább csak unalmas – teszi még hozzá, mintha csak biztosítani akarná, hogy a nő vele menjen. Könnyű munka… Jó pénzért. Nem rossz ajánlat, így még elképzelhető, hogy a férfival tart.
Ismételten felcsillan a szeme, cinkosan, mintha valami remek lehetőség lenne a másolgatás, holott egyértelmű, milyen szörnyűség fog várni rá.
- Tehát van még hely a számomra is? – érdeklődik, és társa ugyanígy hajtja oldalra a fejét.
- Miért, vállalnád? – kérdez vissza, amire Alicia egy újabb vállvonással válaszol, közben karba teszi a kezét, mintha valamit nem akarna, vagy csak szégyellve tudna bevallani.
- Nos, ami azt illeti... Ha már van érte jutalom, nem hagyhatom ki – felel inkább oldalra pillantva. Valahogy tényleg nehezére esik elmondani azt, hogy ennyire vezethető csupán a pénzzel, de hát… Mégiscsak az élete függ ettől. Sokáig a vadonban ilyen képességekkel úgysem élné túl. Nem vadász, és bár vándor, inkább olcsó fogadókhoz szokott hozzá, mint a szabad éghez, és bár nem mintha problémája lenne az utóbbival, egyszerűen csak nem képes élelmet gyűjteni magának, ami nem túl szerencsés egy természetben élő utazónak.
A férfi csak értelmesen bólogat egy darabig, mintha olyan nagytudású lenne, mint azt tetteti.
- Akkor minden bizonnyal engedik majd – biztosítja.
- Akkor mit is kell másolnunk, még egyszer? – Csak hogy megbizonyosodjon arról, valóban másolgatásról szól az egész. Bár végül is mindegy, a tolvaj így is, úgy is csőbe húzhatja, elvégre elég jól hazudik és tettet ahhoz.
- Tekercseket, ősi történetekkel, esetleg varázslatok leírásával. Érdekesebbnek hangzik, mint amilyen valójában, de csak túléljük valahogy, nem igaz? – Hohó! Még csak meg sem próbálja lebeszélni erről a roppant unalmasnak ígérkező feladatról! Milyen kis ravasz. Mintha az egészet csak azért csinálta volna, hogy rákapjon a mézesmadzagra.
- Tekercsek... – állát dörzsölgetve tűnődik el egy rövidebb időre, fontolóra véve az ebből származó előnyöket és hátrányokat, de csak látszólag. Igazából már eldöntötte, mit fog tenni, így nagyon nincs értelme húzni az időt.
- Talán lesznek érdekesek is - vonja meg a vállát végül, ténylegesen belemenve abba, hogy az egész délutánja elvesszen ilyen haszontalan dolgokra. - Legrosszabb esetben meg majd a váltó gondolatával vigasztalom magam - gondolta ő ekkor, ám amikor megérkeznek a könyvtárba, és eléjük kerül az a rengeteg papír, cseppet sem tűnik az az ezerötszáz váltó olyan biztatónak és megnyerőnek. Szinte rettegve vesz el egy tekercset a helyéről, óvatosan széthajtja azt, majd fintorogva tartja magától távolabb, mintha csak abba fújta volna ki valaki az orrát valamikor nagyon-nagyon régen.
- Komolyan ilyen olvashatatlan vackokat kell értelmezni és átmásolni? - néz könyörögve aztán a tolvajra. Mégsem olyan tetszetős ez a feladat, és ha tehetné, visszavonulna, semmissé tenné a korábban mondottakat, miszerint elvállalja. Van erre lehetőség még? Ugye van? Ugye van? Van, ugye?
- Nem a semmiért nem akarták vállalni a többiek, még a váltóért sem. – Ez sajnos teljesen jogos. Gondolkodhatott volna egy kicsit többet, csak hát a váltó… Túlságosan megbecsüli a pénzt.
Astonien is felvesz egy tekercset, majd panaszkodás nélkül veszi a kezébe a tollat. Mondjuk neki ez kötelesség, hiába is tenne bármilyen kelletlen megjegyzést, nem jutna előrébb. Na nem mintha ő ezzel elősegítené, hogy egy tekercs magától leírja egy másik papírra önmaga tartalmát…
- Valahogy kezdem megérteni... - sóhajtja, azzal helyet foglal egy közeli széken, maga elé húz egy tintás üvegcsét az asztal végéből, benne a kopottas, már nem túl puha lúdtollal, és hogy a régi irat ne sérüljön, előkerít egy üres papírt, amire megpróbálhatja levésni a dolgokat úgy, ahogy hajdanán kinézhetett. Nem tudná megállapítani, hogy ez nehéz vagy könnyű munka, annyi biztos, hogy most izgalmas és idegesítő egyszerre már csak a szavak és ábrák kitalálása miatt is, később viszont egyértelműen annyira ingerültté válik, hogy a tintát a falhoz fogja vágni. Még az sem fogja érdekelni, mennyire volt drága vagy éppen olcsó.
- Miért is engedtem a kísértésnek ahelyett, hogy hagytam volna, összelopd nekem...? – morogja az orra alatt egy-egy részletre nagyon figyelve.
- Ez már késő bánat - vigyorog szemtelenül. Áh, igaz, csak a szokásos Astonien. Mit is várt tőle? Hogy majd együttérez? Naiv álom.
- Mondjuk... mikor is ajánlottam fel ezt? - pillant rá ferdén, utalva a pénzlopásra.
- Konkrét felajánlás nem történt, de utalások nagyon is voltak – magyarázza vállvonva. - Kezdjük azzal a szajhával, aki megtisztelt a közelségével és hátadnak nyomott melleivel. Azon a napon is a lopott pénzedből vettem ki a szobát – mondja ezúttal pimaszul elvigyorodva, közben még tanulmányozva az ábrát, majd nekikezd annak másolásának folytatásába, ahogy sikerült nagyjából elképzelnie minden részletével együtt.
- Megtisztelt... - ismétli mormogva, aztán sóhajtva leteszi a tollat, és az arcához emeli a tenyerét. - Inkább másoljunk...
Halkan nevet, de inkább csak vállai rázkódásából lehet ezt megállapítani, annyira próbálja elfojtani jókedvét. Annyira szórakoztató a tolvajt ezzel az esettel ugratni!
- Értettem, hódítókapitány - küzdi le a kitörni készülő kacagást, de hangja így is megremeg tőle.
- Szeretnél egy kis tintát? - nyújtja felé készségesen az üvegcsét, mintha tényleg kínálni szeretné vele. - Mert szívesen hozzád vágom, ha gondolod! – Akárcsak a plüssel! Bár az sokkal mulatságosabb volt, ez azért kevésbé az. A ruháiból nem is tudná valószínűleg kiszedetni, ami mondjuk nem mintha sokat számítana, elvégre feketében van, viszont tintától fog bűzleni, az pedig cseppet sem tetszetős a számára. Tény, jobb, mint a halálszag, ami alkalomadtán körüllengi őt, akkor ténylegesen jól jönne, de azért a nap egészében nem vállalná.
- Ó, hát ez igazán kedves tőled! - könyököl az asztalra egyik kezével, másikat szívéhez emeli, közben meghatottan néz. - Viszont el kell utasítsam, mivel nem szeretem a tintát. Az illata jó, de az íze... – szemforgatás, mintha ténylegesen tudná, milyen borzasztó, holott még sosem kóstolta. - Próbáld csak ki, és megérted - fordul vissza az irathoz.
- Köszönöm, én is kihagyom - bólint megértően, ahogy a toll helyett egy másik tekercset fog meg. - Hogy azt mondja... - motyogja, majd elkezdi felolvasni az elmosódott szavakat nagy üggyel-bajjal. Alicia csak mellette ül, ő is a sajátjával foglalkozva, azt viszont meg tudja állapítani így is, hogy társa párszor nekifutott a szövegnek.
- Na, sikerült elolvasni? - tekint fel a félkész ábráról, mikor Astonien elhallgat, vélhetően a szöveg végéhez érve, ám amikor megpillantja, azaz pont, hogy nem pillantja meg a férfit, csak egy lebegő papírt, amit bizonyára még ő tart, a toll is kiesik a kezéből. Óvatosan, megrökönyödve nyúl arra a helyre, ahol a tolvajnak kell lennie, és lehet, el is találja szegény fejét vagy vállát, de ez cseppet sem érdekli. Meg akar bizonyosodni arról, hogy még mindig ott ül, viszont nem érzékel senkit és semmit, csak a puszta levegőt, amitől leveri a víz. Hová lett?!
- Astonien... ? - hadonászik a levegőben, elnyomva kétségbeesését, amit az eset okoz. Semmit sem hall. Semmit, és ez roppantul zavarja, ám pár másodperc után mégis felfigyel valamire:
- Aliciaaaaaaa... – Halk és folytott, és mintha segítségkérő lenne, talán öt méterre tőle, és egyre távolodik – talán elvonszolja valami? Lehet, elrabolja valaki épp?
- Hé, Astonien, nehogy... - feláll a székről, és a hang irányába megy kissé sietős léptekkel, feszülten, némileg azért tartva, hogy váratlanul beleütközik valamibe vagy valakibe, amit vagy akit szintén képtelenség észrevenni a ráolvasott ige miatt. - Ha most szórakozol velem, nagyon megbánod! - fenyegeti, de érezhető, hogy inkább aggódik a másikért.
- Miért, mi a baj? – érkezik aztán egy értetlen, csodálkozó hang mögüle, és ahogy megpördül, megpillantja Astonient a széken üldögélve. Az a kis…
- A frászt hozod rám, az! - lép elé csípőre tett kezekkel, igyekezvén ingerülten és haragosan figyelni társát, ezen mozdulatokkal ráerősítve erre. Astonien persze csak elneveti magát, de mi van, ha komolyabb is történik, és ez tényleg megtörténik, nem csak játék szintjén marad? Jó, talán ennyire nem veszélyesek ezek a tekercsek, de sosem érdemes farkast kiáltani…
- Én? Ugyan, mégis hogy feltételezhetsz rólam ilyesmit? – érdeklődik szélesen vigyorogva. Egyszer még letörli róla azt a mosolyt.
- Idióta! - emeli meg a kezét, hogy fájdalmas barackot adjon, de inkább csak ökölbe szorítja a kezét, és mivel a tolvaj nem hajol el, sőt, még csak meg se rezzen, éppen csak hozzáér, úgy forgatja csuklóból a másik feje tetején összeszorított ujjait.
- Mondtam már, mennyire nem illenek hozzád ezek a szemek? - kérdezi teljesen váratlanul, de úgy, mintha nem egy teljesen más témáról kezdene el fecsegni, pedig ez minden, csak nem hasonló az előzőhöz. - Az eredetiek sokkal szebbek – teszi hozzá, azonban a nő nem érti, ezt most mire fel is mondja a férfi. Mit akar ezzel? Bókolni? Ugyan már, Astonien és a bókok?
- Ugyan mi jók vannak az eredetiben? Selejtesek - ül aztán vissza a helyére, ismét kezébe véve a tollat, továbbfirkálva az ábrát. Sose szerette a szemeit. Valahogy… Túlságosan mások. Míg az átlagnak egyetlen színnel és annak árnyalataival rendelkezik a szeme, neki hárommal is, és annak más-más fajtáival. Erre gondolva tényleg néha úgy érzi, hogy nem ide való. Látott már érdekes tekinteteket, de ennyire színest még sosem. Ilyen ritka lenne, vagy csak az égiek őt tisztelték meg ezzel a különlegességgel?
- Mondd még egyszer, hogy ami eltér az átlagostól, az rossz – vesz fel fenyegető hangszínt, de érződik, hogy jól szórakozik. Vajon a tolvajlásra céloz? Vagy a nekromanta-pap barátságra? Esetleg mindkettőre?
- Nos, ezt egy szóval sem állítottam - fejezi be az ábrát, és maga elé tartva megvizsgálgatja azt, rendben van-e így, ám hirtelen keserűen összeráncolja szemöldökét, ahogy szemlélődik. Tekintete vizesedik, egyre homályosabban lát, szemei csípnek, torkában egy kis görcs piszkálódik, ezzel megpróbálva őt sírásra fakasztani. Mi a fene baja van? Pedig semmi olyanról nem volt szó, amitől így kéne reagálnia. Azt ne mondja senki, hogy a tekercs az oka…
- Csak tudod... – szipogja, és hirtelen minden borússá és tragikussá válik a számára. - Más... Más a színük, és... És olyan csúnyák... Nem egységesek – vékonyodik el hangja. Ezt nem bírja. Sem azt, ahogy beszél, sem azt, ahogy hirtelen rátörnek a könnyek. Le kell nyugodnia, méghozzá most azonnal. Nem akar sírósnak tűnni, egyáltalán, viszont az ábra hatása elől nem tud kibújni, egyszerűen képtelenségnek bizonyul most elfojtani azokat a sós cseppeket, melyek egy ideje már nem kerültek elő.
Lerakja a tekercset, és elkezdi a szemeit törölgetni.
- Sose szerettem őket – mondja még, de ezt egyáltalán nem akarta. Francba ezzel az érzelgőssé tevő, kutya szájába való papírral és ábrájával! Nem akar erről beszélni, azonban annyira megingatja ez az egész, hogy tudja, bármilyen kérdést is tegyenek föl, ami fájdalmas, úgyis válaszolni fog, mert annyira rosszul érzi magát: nincs miért titkolnia. Gyűlöli. Azon a napon is ennyi miatt került erre az útra. Csupán ennyitől függött az élete aznap is.
- Szerintem ezt hanyagoljuk... – jelenti ki, Alicia pedig észre sem veszi, hogy eltűnt előle a tekercs, valamint ahogy Astonien tett egy kört láthatatlanul azért, hogy elvegye előle a papírt.
Szipogva, szemtörölgetve, szomorúan görbülő szájjal, előrebiggyesztett alsó ajakkal bólint egyet, majd felhúzza lábait a székre, és átöleli őket, végül finom hintázásba kezd. Komolyan úgy viselkedik, mint egy kisgyerek… Nem akarja ezt, de ha egyszerűen így érzi?! Mit tehet ellene?! Utálja, utálja, UTÁLJA!
- Haza akarok menni... – motyogja, és ezek megint olyan szavak, amiknek semmi értelmük. Még hogy haza akar menni? Ugyan már, hol van otthona? Nincs sehol! Nebelwald már nem az otthona, a fogadók lehetnek ideiglenesen ilyen helyek, de hát az se az igazi. Nincs otthona, felfogná ez az érzelgős oldala végre?!
- Ki vagy te, és mit tettél Aliciával! - néz rá furcsállva Astonien, megfogva Alicia vállát, és kissé megrázza őt, mintha csak vissza akarná hozni őt az eszméletlen állapotból.
- De én vagyok az! Nem kell engem ker... - üt egy kislányosat a mellkasára, cérnavékony hangon szólva, és egy szó közepén félbehagyja. Ezúttal már meglepetten vizsgálódik, és megtörölgeti még utoljára a szemét, melyek zavaróan vizesek a könnyektől. Vége. Megszabadult attól a förtelemtől, ami nem ő.
- Nem kéne ezekkel a... - elfojt pár szitkot. - Add ide azt a tekercset, hadd tépjem szét! Az eredetit meg kidobom az ablakon – válik azonnal ingerültté. Érezhetően nem tetszik neki, hogy ezt hozta ki belőle az a nyomorult irat, és akár az egész könyvtárat élőholtakkal telítené meg, ha képes lenne rá.
- Na, ez már jobban tetszik! - neveti el magát, és megrázza a fejét. Ő mindent csak viccnek vesz? Jó, oké, érti ő, neki nem volt olyan nagy jelentőségű, mint mondjuk Aliciának. Astonien még csak nem is sejtheti, milyen rossz ezeket felhozni, hogy mennyire szörnyű, ha ezekről van szó – ráadásul ilyen körülmények között.
- De azt hiszem, nem vennék jó néven, ha ősi iratokat tépkednél. Inkább csak hagyjuk békén... – javasolja, közben odamegy az említett tekercshez, és bájos mosollyal eldugja a reverendája alá, amitől a nekromanta csak eltátja a száját. Mégis hogy képes erre? Pont ő beszél, és erre…?
- Na de... - háborodna fel, aztán lemondóan könyököl térdeire, így hajtva fejét tenyerére. - Rajtam fogod használni, hogy kiszedj belőlem mindent? Esetleg a feletteseidet fenyegeted meg vele? - hangja tompa az ott lévő tenyerek miatt, de ő maga sem hinné, hogy Astonien pont az emlegetett dolgokra vetemedne. Egyszerűen nevetséges az, amit csinál az egyházzal.
- Úgy gondolom, hasznos lehetne a számomra - ad semleges választ. - De nagyon aranyos voltál az előbb, ugye tudod? – vigyorodik el, egyértelműen cukkolva az amúgy nagyon is komoly nőt, aki erre felkapja a fejét, és ingerülten vonja össze szemöldökét.
- Megállj csak, majd mikor te fogsz ennek a csapdájába esni... Remélem, valami hasonló tekercs kerül eléd - fordul az asztal felé morgolódva, előkerítve egy újabb papírt. Csak jusson hozzá is egy ilyen…!
- Majd meglátjuk, milyen zsákbamacskát kapok - húz maga felé egy iratot, majd kinyitja.
A tünde figyel, milyen hatással van a másikra a lejegyzett tartalom, sunyin néz oldalra, szinte várva, mikor törhet ki belőle egy kárörvendő nevetés, és mikor pár másodpercig nem csinál semmit, gyanakodva egyenesedik fel. Megböki a férfit a vállánál, amire nem érkezik semmiféle reakció. Hát ez a jóember most tettet vagy tényleg így megdermedt?
Eltűnődve, mérlegelve pillant a másik oldalra, és ahogy meglátja a tintát és a tollat, gonoszkás vigyor terül el az arcán. Most visszakapja azt, hogy aranyosnak hívta, valamint azt, hogy eljátszotta, épp elvonszolják… Ő csak ne játszadozzon egy nekromanta, egy Aliciának hívott halálpap érzéseivel, mert akkor pórul jár! Mint ahogy most fog.
Magához veszi mindkettő tárgyat, Astonien hozzá közelebb eső kezét eltolja, kicsit hátrébblöki felsőtestét is, az útban lévő papírokat odébb teszi, majd ráül az asztalra. Szerencsére a férfit nem kell tovább állítgatni, pont jó pozícióban van ahhoz, amit tervez vele csinálni. Vigyora némileg szélesedik, tekintetében gonosz csillanás vehető észre, és megteszi az első lépést: a tollat a tintába mártja. Finoman végignyalja száját, ahogy a prédát szemléli közben, és minimálisan koncentrálva húzza meg az első vonásokat a tolvaj arcán olyan gyönyörűséges figurákat hagyva a homlokán, az arcán, hogy attól még egy festő is elmenekülne, ha méterekkel távolabbról meglátná. Ha mindez nem lenne elég, Astonien szája körvonalát is kifesti, orrára egy nagy, fekete foltot rajzol, szemei környékét is betintázza, mintha csak annak kékségét próbálná kiemelni.
Amint kész a műalkotás, elégedetten dől hátra.
- Te... ezt még megbánod! - hadonászik a kezeivel. Az egyik ujját végighúzza az arcán, így tintától kékre festve, és egy lendületes mozdulattal törli azt Alicia fekete öltözékébe.
- Hékás! – kap a ruhához, elmaszatolja kissé a folyadékot, hogy kevésbé tűnjön fel, bár feketén nem kifejezetten látszódik. Annyira nem kéne aggódnia, ráadásként úgyis hamar összemocskolódik ruházata, így hát túlságosan tényleg nem kéne féltenie.
Astonien, míg ő a maszatolással foglalkozik, feláll, morcosan felveszi a dermesztés tekercsét, elindul, hogy az asztal legtávolabbi helyére tegye azt, nehogy véletlenül ismét alkalmazva legyen.
- Ez nem volt szép tőled - csúszik le az asztalról. - És mondtam már, hogy tetszel nekem? - varázsol egy bájos mosolyt az arcára, és hogy fokozza még ezt, szívesen beletúrna a másik hajába csak a hecc kedvéért, de inkább helyet foglal a saját részénél a széken. Vet egy pillantást a korábban elővett iratra, mire azonnal megdermed, arcán azzal a finom, pimaszkás mosollyal, ami most azért lehervadna róla, ha meg tudna moccanni. Viszont… Akármit is próbáljon csinálni, egyszerűen nincs hatása. Teste nem engedelmeskedik egyetlen parancsnak sem, teljesen kiszolgáltatottan ül, és ez igencsak kínos. De mégis… Lehetséges volna, hogy kettő dermesztéses papír van? Nem, az képtelenség… Vagy mégsem? Esetleg Astonien a ludas benne? Mert ez a legvalószínűbb. Korábban nem volt hatása ennek az iratnak, semmit sem tett vele, most pedig… Ledermedt, teljesen, mint az előbb a tolvaj. Biztos, hogy ő is közrejátszott ebben!
Úgy érzi, most retteghet. Szinte már érzi arcán a tollhegy finom érintését, a tinta egyre csak száradó kékjét, és megpróbálhatja kitalálni, miféle szörnyetegek fognak születni a fején, amit aztán mutogathat bárki fia borjának. Mindemellett azt is ki kéne bírnia, hogy Astonienen milyen kis mocsadékok vannak – amint a látókörébe kerül, biztos, hogy elneveti magát, legalábbis… Amint kiolvad.
- Mintha már mondtad volna, de attól még nyugodtan ismételheted – vigyorog, visszatérve a legutóbbi kérdésre, amit még találkozásuk napján is feltett neki, kellemes nosztalgiát ébresztve önmagában ezzel. Milyen furcsa nap is volt az… Viszont a helyzet most sokkal komolyabb. Nem egy szekeret kell ellopniuk most, ami roskadásig van élelemmel, hanem át kell vészelnie azt, hogy kifestik! Ez sokkal, de sokkal szörnyűbb és komolyabb, mint bármi más!
Astonien közel hajol, túlzottan közel, és érzi arca bőrén a meleg levegőt, amit finoman kifúj. Ez eddig egyáltalán nem lenne zavaró, bár tény, ilyen kis távolságban még senki sem volt hozzá. Hajoltak már hozzá közel, de ennyire azért még nem, és pontosan ezért hátrálna - ha tudna.
- És én mondtam már, hogy te is tetszel? Nem a semmiért mondtam azt a szemedről, tényleg sokkal jobban tetszik, ha eredeti – magyarázza változatlan vigyorral az arcán, majd benyúl Alicia tarkójánál a nyakához, és válogatni kezd a nyakláncok közt, ügyelve arra, hogy közben lehelletfinoman cirógassa a bőrét. A nő gyomra azonnal furcsa görcsbe rándul, teljesen megborzong, olyan libabőrössé válik, mint egyetlen, undorító szörnytől se tenné, és biztosra veszi, hogy a tolvaj is megérzi ezt az apróságot szépen kirajzolódó csigolyái mellett. Jól szemlélhető lenne még a karján az a rengeteg szőrszál, amik az ég felé meredeznének, ha a ruházata nem takarná, így viszont van némi védelme, azonban nem érzi, tényleg ilyen szerepe lenne.
- Az egyik ilyen felelős az álcáért, eltaláltam? – kezdi el egyenként levenni róla a láncokat. És tudja… És tudja, hol kell keresni, hát ez hihetetlen! Ennyire figyelte volna, mikor milyen ékszerrel gazdagodik, mikor melyikkel jelenik meg? Végül is… De ez egyszerűen… Ne csinálja már… Ne cirógassa már, ne legyen ilyen közel! Érzi az illatát, a kedves, játékos érintését, tehetetlen, és valami olyat vált ki belőle mindez, mint még sose: tetszik neki a helyzet. Valahogy, valamiért… Mintha a kedvére lenne mindez, ugyanakkor gyomra mindjárt felmondja a szolgálatot.
Lekerül róla először a Szentségtelen függő. Látja annak fordított keresztjét, annak csillanó ezüstjét, a következő pedig a Breathstealer, amit Astonien levesz róla. Formája és megjelenése még mindig olyan egyedi, mint annak idején gondolta, de most képtelen elkalandozni olyan messzinek tűnő időkre: a tolvaj nemsokára rálel a Moonshiftre, ami tündévé teszi őt egészen addig, míg holdfény nem éri. Már csak két lánc van a nyakán, és nagy a valószínűsége, hogy…
… megpillantja az apró, fehér kövecskét, ami finoman ringatózva függ a tolvaj ujjairól, majd kerül az asztalra társaihoz. Csupán a Death Dominance maradt a nyakában, de az most mit sem számít: ismét olyan, mint a Moonshift előtt. Ismét egy holdcsókolt, aki nem rejtheti el igazi létét.
Astonien… Miért csinálja vajon ezt?
- Meg egyébként is, így sokkal szebb vagy - hajtja oldalra a fejét, úgy vizsgálódik tovább, amitől az eddigi furcsa érzés csak felerősödik.
Hol van a kijárat…? Annyira kavarog benne minden, hogy képtelenségnek tartja magában tartani. Elpirulni nem tud, sápadt színe valahogy sosem engedte azt, hogy vörös árnyalatot vegyen fel, de tudja, hogy most rákvörös lenne. Érzi a fejében azt a rengeteg vért, ami felszökött, hallja hangosan dübörgő szívét, fejében a lüktetést, és talán nem választja el sok attól, hogy elájuljon. Mi folyik itt?!
A férfi tekintete végigsiklik az összes vonásán. Mindent jól megfigyelhet, a szeme vonalát, a világos ajkai kellemes formáját, az orra kecses görbülését, a tündékre jellemző kellemes megjelenését, mert nem tudja letagadni, hogy ilyen vérből származik annak ellenére sem, milyen rútúl elbánt vele az élet. Az az átlagos szépség, ami fajtájára jellemző, megmaradt neki is, mint egy levakarhatatlan átok.
Még mindig közel van. Túlságosan is, és így figyeli őt. Így figyel meg mindent, ami ő, és bár rajta van fekete öltözéke, valahogy mégis úgy érzi, mintha teljesen csupasz lenne. Mintha nem lenne egyetlen szövet sem rajta. Gyomra már-már kifordul, összes tagja bizsereg, látása is homályosul a túlzott zavartól.
Zavar… Sose volt ennyire zavarban. Sose érezte ennyire furcsán magát.
Aztán visszatér a teste feletti uralma.
- Ast... Astonien... - szólal meg halkan, tényleg szinte elájulva a széken, és szégyellősen oldalra néz, némileg hátrébb hajolva, a szék támlájának támaszkodva így. Talán elkerülheti azt, hogy eszméletét veszítse, és szívesen hunyná be a szemét, közben halántékát és homlokát simogatva, azonban nem akarja kimutatni gyengeségét.
- Ne mondj ilyeneket, nem igaz... Nem... Nem vagyok szép... – fogalma sincs, mit mondhatna. Fogalma sincs arról, ilyenkor egyáltalán mit kéne csinálnia. Egyszerűen csak le akarja gyűrni azt a káoszt, amit Astonien most kiváltott belőle, el akarja helyezni ezt az esetet valahol, de mivel nem tapasztalt még soha ilyet korábban, nem tudja hová tenni. Csak lóg a levegőben, gondolatai sikítanak és ordítanak egy pillanatnyi nyugtot sem hagyva neki.
- Számomra az vagy, már ez is baj? – kérdez rá enyhén feddőn, de átlátszó: engedi, hogy átlásson rajta, így tudja, ez csak színjáték.
- Nem, dehogy - fordul a férfi felé, és meglepi annak közelsége, így finoman hozzáérve néhány ujjával a fejéhez, eltolja egy kicsit. - Közel vagy - mondja kisse szórakozottan, kérdés előtt tisztázva a miértet, takarva azt a mérhetetlen zavart, ami benne uralkodik most. Nem tudja, mit tévő legyen. Nem tudja, mihez kezdjen. Nem tudja, hogyan reagáljon. Kérdezne, de mit?
Annyira szánalmasan festhet…
- Oh, bocsánat - húzódik hátra a tolástól, közbeszúrva ezt.
- Csak... - kezdene bele valamibe, de hogy mit akar belőle kihozni, azt már most se tudja, így félbehagyja. - Folytassuk a munkát, a pénz nem fog magátol a zsebembe hullani - tér ki aztán ilyen módon, elterelve erről a szót valami sokkalta békésebbre és közönségesebbre, ami lehetőséget ad neki, hogy higgadtan átgondolja, mi is történt az előbb.
- Azt ugye tudod, hogy ezt a félbehagyott mondatot egyszer még be fogod fejezni? - néz rá, miközben kivesz még egy tekercset.
- Egyszer? Miért kéne befejezzem? - vonja fel a szemöldökét, előkotorva egy tekercset, és idegesen, remegő kézzel kezdi el levésni annak tartalmát. Úgy tűnik, képtelenség legyőzni ezt a hatalmas megilletődést, ami furcsamód különös boldogsággal is eltölti. Nem érzi, hogy annyira kellemetlen lenne, inkább csak olyan… jólesően kínos.
- Mert érdekel, azért! - mondja teljesen természetesen, figyelve, mi lesz a következő tekercsben. Azért ennyire ne nézze… Biztos valami kellemetlennel lesz megint dolga.
- Egyszerűen csak... Nem... Nem mondtak még nekem ilyesmit - fordítja el a fejét, erre abbahagyva a jegyzetelést. Nem bír a szemébe nézni. Képtelen rá. Így hogyan? Még a nyakláncokat sem meri visszavenni.
- Meglepett, igazság szerint - fordul aztán a férfi felé halvány, esetlen mosollyal, erőt véve saját magán, majd figyelmét ismét a tekercs másolására szenteli. Ennyi tellett tőle. Nem tudja ennél tovább a vonásait vizsgálgatni.
- És jólesett? - teszi fel a kérdést, mire Alicia gerincén végigfut a hideg, egy pillanatra megdermed írás közben, utána a korábbiaknál gyorsabban írja le a szavakat, majd ahogy az utolsó sorhoz ér, nevetgélve csuklik egyet.
- Még egy dagadék banyának is jólesne - kuncog jókedvűen, kásásan, angolos akcentussal, amitől nehezen érthetővé válik a beszéde. Pont most kellett ennek is jönnie! A Holdra már! Minek játszadoznak vele az égiek?! Tudja jól, hogy ebben az állapotban bármire válaszolna, túlságosan jókedvű és bódult ahhoz, és ha mindez nem lenne elég, mindenből kettőt-hármat lát. Te jó ég… Le fog szédülni a székről így. Sosem volt részeg. Sosem tapasztalta, milyen leitatva lenni, túlzottan ügyelt rá, így ez a hirtelen, fokozás nélküli váltás csak még jobban megviseli.
- De te nem vagy dagadék banya, hisz megmondtam, hogy szépnek tartalak... – magyarázza Astonien. De attól még egy ilyen dagadék banyának is mondhatja, hogy szép!
- Szép, szép, szép, a tündék állítólag mind szépek - vonja meg a vállát idétlenül vigyorogva. - De most komolyan! Nézz rám! Én csak egy csontkollekciót találok. Igazán illik ez egy nekromantához, nem igaz? - nevet fel a saját viccén, legalábbis viccesnek talált mondandóján.
- Mintha érdekelt volna valaha is, melyik tanítás útját járod... - csóválja a fejét. - Csak nem berúgtál? – érdeklődik.
- Ééééén? Ugyan, dehogy - legyint egyet kuncogva, majd Astonien elé hajol, szinte ugyanolyan közelre, mint ahogy azt korábban a tolvaj tette. - Komolyan mondtad? - kérdezi vigyorogva, és egyértelmű, hogy mire utal.
- Látom rajtad, hogy részeg vagy, Alicia, ne is tagadd - néz rá ismételten vigyorogva. Hogy zabálja meg azt a mosolyt, úgy szereti!
- Nem is vagyok az - duzzogva fordul el egy pillanatra, míg gondolatban józan oldala csak fejét fogva üldögél egy sötét sarokban, elviselve azt, milyen mélyre is süllyedt most mind gondolatokkal, mind cselekedetekkel. Hihetetlen, hogy egy egyszerű varázslat mikre nem képes… És ha ez nem lenne elég, nagy valószínűséggel leitatva is valahogy így viselkedne. De hát ez nem is önmaga! Hogy lehetséges az, hogy ennyire megváltozzon?
- De nem válaszoltál! - fordul vissza lelkesedve. Ja, igen. Ha egy részeget valami nagyon érdekel, akkor azt nem hagyja elveszni. Vagy pont fordítva? Pont könnyedén el lehet terelni róla a figyelmét? Fene se tudja, mindenesetre tény, hogy épeszű oldalát is foglalkoztatja az a kérdés, amit feltett, így csak örülhet, hogy nem sikerült őt eltéríteni erről az útról.
- Miért ne gondoltam volna komolyan? – cseng értetlenül hangja, majd a részeges tekercsért nyúl, és összetekeri azt. Vajon ezt is elrakja későbbre?
- Akkor komolyan gondoltad! – visít jókedvűen, azzal széttárja kezeit, és a tolvajt szorosan átöleli – ezt azonban már nem a könnyen megtéveszthető állapotában. Pontosan akkor ér véget a varázslat határideje, amikor karjai közé zárja a férfit, de annyira megilletődik ettől, hogy nem tud azonnal elhátrálni, na meg…
- Te meg mit csinálsz? - kérdezi udvariasan érdeklődve, Alicia azonban nem válaszol azonnal. Hosszú pillanatokig csendbe burkolózva marad úgy, és még csak megrezdülni sem mer. Csak oldalra néz, zavartan, szemei szinte égnek valamitől, de maga sem tudná megmondani, mitől is. Egyszerűen csak… Élvezi még egy kicsit ezt, és bár roppant kényelmetlen és kínos, egyszerre akar kihátrálni ebből és maradni még. Csak egy kicsit… Egy nagyon kicsit…
Mióta nem ölelt úgy igazán, a valóságban valóságos személyt…? Már el is felejtette, milyen jó érzés valaki olyat magadhoz láncolni arra a pár pillanatra, akiben megbízol annyira, hogy megtedd.
Érzi Astonien kellemes, édeskés illatát, és furcsa, eddig még sosem került arra sor, hogy beszívja. Így belegondolva nem is volt köztük semmiféle kontaktus. Minimális érintkezéssel megoldottak mindent, amit kellett, ki sem fejezve túlzottan ilyen jelekkel: bíznak a másikban. Nem mintha szükség lett volna rá, csak akkor is olyan… Különös. Vállba veregette őt, meghúzta az arcát, most legutóbb a fejét simogatta az öklével és tolta el néhány ujjával, de másra nem is emlékszik. És nem is igényelték sose… Most meg… Most meg felborul az egész: Astonien váratlanul túl közelről nézte, valamint itt ez az ölelés. Fordult vele egyet a világ?
- Csak... Megöleltelek, és így maradtam - mondja halkan, félve. Legszívesebben, hogy még jobban elrejtőzzön, belefúrná a fejét a férfi vállába, de nem meri megtenni. Minden tagja merev, mintha meghajlíthatatlan fémből lennének.
Eltelik pár pillanat, és azt követően lágy érintésre figyel fel, amire összerezzen: a tolvaj viszonozza az ölelését, ez kétségtelen. Erre azonnal kibontakozik belőle, és hátrál annyit, amennyi nem túl feltűnő, mégis elegendő távolságot biztosít, idegesen tűri néhány tincsét füle mögé, és zavartan foglal helyet, a fancsali vonásokat egy időre elnyomva. Gyomra nagyon szeretné, ha gazdája viszontláthatná az ételt, amit reggel evett, de furcsamód nem kell öklendeznie. Bizsereg mindenütt, forrónak érzi mindenét, és lassacskán már azt hiszi, az arca leolvad a helyéről, valahogy mégsem tűnik olyan súlyosnak a helyzet. Olyan… Élvezhető inkább.
- Na, akkor mi is van a munkával? A pénz nem fog magától a zsebedbe hullani... – idézi pontosan azt, amit Alicia még korábban mondott. Ez megmosolyogtatja egy kissé.
- Igaz, és bocsánat, csak... Megint kifogtam egy ilyen tekercset - neveti el magát kínosan, de amit kimutat, az még a töredéke sem annak, amit most érez. Felborult benne minden, olyan káosz uralkodik benne, amit napokba fog telni eltűntetni és lecsillapítani.
- Miért kérsz bocsánatot? Hisz jólesett. – Egy pillanatra megáll benne az ütő is. Olyan szerencsétlen így! Viszont szólnia kell, most azonnal, tettetve, hogy semmi baja nincsen, hogy ez egyáltalán nem hatotta meg, hogy ez teljesen átlagos nála, holott egyáltalán nem az! Hogy tettethet ilyet?! Ő nem Astonien, aki bármit bármikor el tud játszani!
- De varázslat hatása alatt álltam - vonja össze kétkedve szemöldökét, előállva a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb indokkal, ami most létezik, de ezt is borzasztóan ingatagnak találja.
- Valóban? – kapja és ragadja el a nő pillantását, viszont ő képtelen tartani a szemkontaktust. Muszáj megszakítania, egyszerűen kényszert érez rá. Nem bírja nézni azt a kék szempárt azzal a csintalan csillanással benne.
Bizonytalanul bólint egyet, válaszolva ezzel a kérdésre, és visszafordul az asztal felé, hogy felvegye az ékszereit, bár maga se tudja, miért kéne ezt most megcsinálnia. Ráér még, nem igaz? Úgyis csak később szándékszik menni, még van egy halom tekercs, amit át kéne másolnia.
- Én viszont komolyan mondtam. Tényleg szebb vagy, ha az eredeti arcod mutatod - hajtja oldalra a fejét újra.
- Ne mondd ezt, kérlek... - mondja szinte suttogva, visszarakva a Breathstealert, magában tényleg könyörögve azért, hogy a férfi ne folytassa ezt – kezdődik a keserédes kétkedés. Zavaros neki most minden, le kell nyugodnia, át kell gondolnia mindent, el kell hitetnie magával, hogy a tolvaj komolyan mondja azt, amit. Hogy tetszik neki…? Mi van, ha csak ámítás? Ha direkt azért csinálta, hogy zavarba hozza, csak mert még Aliciát nem látta olyan állapotban?
A Szentségtelen függőért nyúl.
- Talán hazudjak, ahogy szoktam? - kérdezi változatlan helyzetben, mintha csak kitalálta volna, a nekromanta mire is gondol épp.
Hazugság…
Megáll a mozdulat közben, szinte félve pillant oldalra, a férfi felé. Szólásra nyitja száját, hogy mondjon valamit, hogy ellenkezzen valahogy, hogy védekezzen, tereljen, de végül lemond róla, és csak nemlesegesen megrázza a fejét.
- Nem szeretek így megjelenni... - aggatja magára a fordított keresztet végül.
- Igaz, nekem nincs jogom mondani, hogy ne viselj maszkot... - neveti el magát halkan, Alicia valahogy mégis olyan keserűnek érzi ezt. De végül is igaza van. A tolvaj, a színészkedés mestere mondja azt, hogy ne viseljen álcát? Olyan ironikus.
- És nem tudom, hogy vagy vele, de nekem már elegem van ezekből a tekercsekből. Ki tudja, most is mi hat rám?
Semmi. Valahogy ebben biztos.
- Hagyjuk abba? - érdeklődik felé fordulva, kezében már a Moonshiftet tartva, felvételre készen.
- Egy részét elvégeztük, nem? A váltót meg, ahogy mondtad, úgyis összelopom. – Szinte látja, ahogy megvonja a vállát közben, még ha nem is tesz így.
- Ez végül is igaz, csak kár, hogy nem maradok addig - válaszol fanyarul, egyszerre rengeteg gondolattal elméjében, valamint egyszerre teljesen üresen.
- És? Úgyis összefutunk még, nem igaz? - húzza össze a szemeit, mintha csak a veséjébe próbálna belátni.
- Ha összefutunk - biccent egyet hangjában bizonytalansággal. - Ki tudja, mikor fognak leszúrni? - vonja meg a vállát, közönyösnek és érdektelennek mutatva ezzel saját magát, nyakába akasztva közben a harmadiknak levett nyakéket, végül a köpenyét is magára ölti, jelezve, lassan indul. Ha már úgyis végeztek mára a munkával, legalábbis Alicia…
- Eddig se szúrtak le, ezután is csak túléljük valahogy... - vigyorodik el. Az a kedves vigyor… Csak nehogy a következő pillanatban veszítse el. Nehogy az legyen belőle, mint legutóbb, hogy megkedvel egy mosolyt, tudatosan, és az elvesztése pillanatában jöjjön rá, mennyire kedvére volt ezzel a másik. Csak nehogy most kerüljön erre sor… Retteg tőle.
- Valahogy – biccent, de közel sem érzi ennyire biztosnak.
- Akkor ennyi volt a munka... menj csak nyugodtan, a könyvtárosokat majd én lerendezem. Ki tudja, talán még a pénzt is ellopom – nevet tovább, láthatóan jókedvűen. Miért nem érzi magát ennyire vidámnak? Belül zavart, de ott van egy kellemetlen keserűség és félelem, ami nem hagyja őt nyugodni. Astonien valóban ennyire felhőtlen lenne? Valóban ennyire… érdektelen ezek után?
- Köszönöm a meghívást - enged meg egy halvány mosolyt, és elindul, azonban pár lépés után megáll. Talán a tolvaj fel sem figyel erre, míg pár másodpercig ott várakozik, önmagában méricskél és előnyöket-hátrányokat vet össze.
- Astonien... - fordul aztán vissza, hangja szokatlanul remeg – legalábbis ő így hiszi. Hogy a valóságban tényleg úgy reszket-e, mint ahogy gondolja, fogalma sincs róla.
- Mi az? – tekint értetlenül a nőre. Kedves szempár ez.
Csendben van, hosszú másodpercekig némaságba burkolózik, és figyeli a másik vonásait, már amennyit lát belőle onnan. Mintha ajkai finoman görbülnének, mikor az odarajzolt figurákra téved pillantása.
- Te is – fordul meg, és indul tovább arcán azzal a halvány, félénk mosollyal, csuklyáját mélyre húzva.
Találkozzunk még!


_________________
"I am the designer of my own catastrophy."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

5Azonnali játék: Ősi tekercsek Empty Re: Azonnali játék: Ősi tekercsek on Hétf. Júl. 11, 2016 11:16 pm

Hóhajú Yrsil

Hóhajú Yrsil
Kísértő
Kísértő
- Kimegyek, szükségetek van valamire, Apa ? - kérdezte Mika. Felnéztem a könyvek tornyai közül, majd némán megráztam a fejem. Nem volt szükségem semmire, legalábbis egy ilyen kiadós ebéd után nem. Oldalra fordítottam a fejem, és a szemem sarkából Carát pillantottam meg. Ő még csak nem is reagált az egészre. Egy halom könyvön feküdt, előtte egy újabb nyitott kötet, a feje tetején pedig Ratatoskr aludt. Minden kétséget kizáróan az egyik álma teljesült ma. A könyvtár hatalmas. Olyan hatalmas amely még az Eichenschild-i könyvtárnál is nagyobb. Legalább hat méter magas könyvespolcok vesznek körül minket, bármerre nézünk. Szinte bánt hogy nem látogattam ide vissza gyakrabban. Bár tény hogy a recepciós nő már megöregedett. Így talán érthető is. Már a harmadik napja vertünk tábort a könyvtárban, a bejárattól legtávolabb eső sarokban. Jó hely is ez, főleg mivel itt dugdosták a kopottas, ám láthatóan sokat olvasott sikamlós történetekkel teli könyveiket. Hát igen, az első kötet amelyet véletlenszerűen leemltem a polcról pont egy ilyen volt. Nincs ebben semmi furcsa, eddig is természetfelettien bevonzottam minden perverz dolgot. Bár így belegondolva...nem mind sült el jól...
- Csak vigyázz magadra, kincsem. - válaszolom, majd visszamélyedek a olvasnivalómba. Nem túl jól megírt mű. Az érdekes részeket sok homály fedi, nem merik kimondani a konkrét történéseket. Alapvetően komolyan veszi magát, egy férfi és egy nő vágyait írja le, ám merően a főként a férfire koncentrálva, és szinte alig értékelve benne a nőt. Pffff. Ez is biztos valami szerzetes-pornó. Tuti akkor olvassák amikor vége a misének, és nem figyel az Istenük. Amit meg én írtam, az meg túl ''erős'' volt nekik...te jó ég. Ez a mű pocsék.
Felnéztem, majd ledobtam a könyvet magam elé. Csalódott vagyok. Még odalent se mozgatott meg, nemhogy idefent. Pedig ha olvasok, jobb szeretem ha az elmém mozdul meg. Nehet sóhajtok, miközben felállok a székből. Kis reccsenéssel engel el, majd egy apró rántással jelzi hogy bizony beleakadt a hajam. Megfordulok, majd megragadva a hosszú hajam, húzni kezdem. Beakadt. De mégis...mibe ? Jahhh, egy tonnányi könyv alá. Akkor keressük vissza, hol a vége...öhm...miért is növesztettem meg ? Na, egész kellemes lesz húsz métert bányászni a könyvhalmok közepette.
Megragadom a hajam, s feszíteni kezdem, hogy lássam merre vezet. Cara könyvhalmának széle az első megálló. Kettőt dobbantok a lábammal, megpróbálva felhívni magamra Cara figyelmét. Természetesen hiába. Oda se figyelt rám, elmélyülten tanulmányozta tovább a olvasnivalóját. Nekifeszültem és kirántottam, ennek eredményeképpen ugyan a hajam kiszabadult...de Cara egyenest rácsúszott. Morgolódva tápászkodott fel, de csak magának, mérgében még engem is figyelmen kívül hagyott. Elkezdett visszamászni a kis királyságának tetejére, mindeközben egy pillanatra sem véve le a szemét a könyvről...igen...ő megszállottan szeret olvasni. Jobban mint én, ezt már becsületesen bevallhatom. Továbbindultam, felkutatva a hajam helyzetét. A szűk folyosót kétoldalról egészen a plafonig érő könyvespolcok borították, s pont egy ilyen végébe akadt be a hajam. Mellette egy régi, poros pergamen hevert, valahonnan egy felsőbb polcról eshetett le. Felvettem, majd széttekertem. Egy rövid mondóka állt rajta.

''Piros alma csüng a fán,
Szakítsd le, te szép leány!
Leszakítom, megeszem,
Mert az almát szeretem.''


Ahogy az utolsó szavat is elolvastam, egy alma termett a kezemben. Elhűlve meredtem a szép, piros almára. Hogy a francba került ez ide ? Mert nem volt nálam, az biztos. Körbenézek, de sehol sem látok senkit. Talán felülről eshetett le ? Ugyan. De ez...ez...ez...áhhh mindegy. Megeszem. Jóízűt haraptam az almába. Egy kis ebéd utáni elemózsiát sosem vetek meg. Ez nem illúzió. Még az ízét is érzem. Ez valóság. Ennyi baj legyen, akárhogy is került ez ide, nekem csak jó. Amúgy is akartam harapni valamit így, ebéd után. Újra beleharapok az almába, miközben a hajam vonalát követem vissza. Behajlik a sarok mögé, a következő sorba. Nem is emlékszem hogy erre jöttem volna. Egy újabb pergamen hever mellette. Hmmmm. Talán ez is valamiféle mondóka lehet ? Némi vonakodás után felemeltem a földről. Nézegettem, egy darabig, majd széttekertem.

''Erdő mélyén róka kölyök,
megbúvik a tölgyfák között.
Makk rápottyan a fejére,
de nem csitul vadász vére.''


Valami furcsa nyomást vettem észre a lábam körül. Ahogy lenéztem, egy rókát láttam aki éppen tövig mélyeszti a fogait a csizmámba. A fogai ugyan nem hatoltak át rajta, de harciasan marcangolta épp a csizmám. Most dühöngjek, vagy vegyem fel őt ? Bár talán egy másik kérdés jobban foglalkoztat. Miért vagyunk mi oda a lábbelikért ? Örök rejtély. Most viszont mihez kezdjek vele ? Lenyúlok hozzá, és elcsípem a nyakánál. Kapálózik az apró macsaival, rémülten néz maga elé, majd megdermed ahogy a karjim közé kerül. Meg se mer moccani, de érzem hogy kissé remeg. Nyugtatóan simítok végig a rajta, majd a bundájába temetem az arcomat. Mindig is imádtam a rókákat. Most viszont tovább kéne menni. A hajam még mindig be van akadva valahova. Jobb karomban a rókával, balomban a hajammal indulok tovább. A kövekező halom valami nehéz enciklopédiák halmaza. Nehezet sóhajtok, ez egy kézzel nem fog menni. Leteszem a rókát, és nekilátok leszedni a nehéz olvasmányokat a hajamról. Abbahagyhatnám már azt hogy felelőtelnül mindenfelé szertehagyom a hajam. Ahogyan leszedem majd a polcra rakom a könyveket, egy újabb pergamen kerül elém. Ezúttal már hajt a kíváncsiság hogy mi lehet benne. Az egészen biztos hogy ez varázslat. De ha az, akkor miféle ?

''Napsugaras rét felett
táncos kedvvel lépeget.
Harmatvízben megfürödve
reggelre már víg a kedve.

Tarka szárnya libbenő,
lábán pöttöm cipellő.
Jobbra perdül, balra táncol,
nektárt gyűjt a szép akácról.

Kémleli a kék eget,
virágszirmon lépeget.
Csillámporos fodros szárnya
pillekönnyen perdül táncra.''


Hirtelen elsötétedik minden. Mintha valami leárnyékolna mindent. Egy pillanatra behunyom a szemem, csak hogy meggyőződjek róla hogy már nincs csukva. Mire kinyitom, már nem is akarok hinni neki. Bármerre nézek, pillangókat látok. Csodaszép pillangókat. A polcokon, a könyveken, a padlón, a mennyezeten...mindenhol ott vannak. Talán százan, nem akár ezren is lehetnek. Meg sem merek mozdulni, csak óvatósan mozdítom a fejem, hogy még jobban csodálhassam ezt a gyönyörűséget. Ilyet még életemben nem láttam. Varázslatos. Lassan egyenesedem fel, hirtelen mozdulat nélkül. Néhányuk útra kel, fel alá libben a maga elegáns kecsességében, míg mások csak csillogtatják a szárnyaikat az ablakon beszűrődő napfényben. Az egyikük az orromra száll, s meg is telepszik ott. Én jégszoborba megyek át, de érzem hogy erősen viszket az orrom. Meg kéne vakarnom. Ohhhh. Tüsszentenem kell. Nem, nem kell. Nem fogok. Nem. Kibírom. Te, gyönyörű pillangóm, nincs kedved máshova letelepedni ? Jaj, ne. Még egy. A fejem búbján. Ohó, mi vagyok én lepkeszálló ? Ne gyertek többen, levegőt kéne vennem. Hé, te ne szállj le rám ! Még bírom...még bírom...még bírom...HAAAAAPCIIIIIIIII !
Az összes pillangó megrémülve szétrepül ahogyan hangosan beletüsszenttem a könyvtár békés csendjébe. A világ megáll egy pillanatra. Csak a pillangók léteznek számomra hogy a maguk kecses reptével betöltik a látómezőmet. Ragyogó szárnyuk, nemes eleganciájuk, s elképesztő sokaságuk teljességgel lenyűgöz. Kavarognak, kiutat keresnek a zárt térből. Szétrepülnek ezer felé, ott hagynak kettesben a rókámmal. Legalábbis hagytak volna, ha a kis drágaság nem sunyt volna be egy polc alá. Se rókám, se pillangóm nincs. De legalább az almám még megvan. Furcsa ez a nap.
Lenyúlok és felemelem a hajam. Magam köré csavarom, a vállamtól a derekamig a hajam borít. Összetekerem a pergament, majd elrakom a kis válltáskámba. Ezt meg akarom mutatni a többieknek is. A két drágám bizonyára oda, és vissza lenne érte. Meg a többiek is. Minden bizonnyal egyike azoknak a tekercseknek, amelyeket az a furcsa csoport rendezgetett. Nem hiszem hogy sok kárt okozna, ha ezek a tekercsek csak úgy eltűnnének...nyomtalanul...elvégre nem is tudnak róluk, nemigaz ?
- Te, Sil. Mi a franc volt ez ? - hallom Cara hangját a könyvespolc túlsó oldalán. Bizonyára ő is látta a pillangókat. Nem meglepő, tekintve hogy annyian voltak hogy a fél könyvtár láthatta őket. Meg a fél város ahogy kirepültek a bejárati ajtón és az ablakokon.
- Találtam valami varázstekercseket, úgy tűnik mindenféle jó jön belőlük. - szóltam át a túloldalra. Ez minden bizonnyal felkelti az érdeklődését. Rajongásig oda volt mindenféle mágikus trükkért. Mondjuk, részben én is szeretem őket. Szemfényvesztés, bűbáj, bűvésztrükkök. Elvégre a munkám békésebbik felében embereket szórakoztatok.
- Igen, mifélét ? - dugta át a fejét Cara a polc végén. Elnevettem magam. Haja szokás szerint fel volt tűzve, élénk, sárgászöld szemei élénken meredtek rám. - Ilyet ? - kérdeztem majd egy, az előzőekhez hasonló tekercset mutatott fel. Hogy hol találhatta, az kétséges. Hogy elolvasta ? Az is. Az ő stílusából ítélve már vadul sikongatva adná tudtomra hogy valami egészen új, és fantasztikus játékszert talált.
- Pontosan olyat. - feleltem, majd megfeledkezve mindenről megindultam felé. Jelenleg nem létezett semmi más, csak a kíváncsiság, hogy megtudja mi áll benne. A tünde előbújt a sarok mögül, és pajkosan rám kacsintott. Ő is tudni akarta mi ez az egész, mivel játszik ezúttal a démonja. Átnyújtotta a pergament, majd várakozóan keresztbefonta a karjait. Én széttekertem, majd nekiálltam az olvasásának.

''Iszapos tóból
száz karika száll,
a hétfejű sárkány
odalenn pipál,
folyton füstöl,
hét fekete szája,
fűzfagyökérből
hét öblös pipája,
békalencséből
vágott dohánya,
vízitök-levélből
hét hálósapkája.
Amikor haragos,
kavarog a katlan,
hét pipakupakja
nagyot csattan.''


Ahogy az utolsó szavat is elolvastam, mély morgás hallatszott mögülem. Furcsállva néztem fel a papírról, de csak Cara halálra rémült arcát láttam. Hátrált néhány lépést, miközben remegő mutatóujjakkal mögém mutogatott. A versike alapján nem kellett kettőt tippelnem hogy mégis ki...vagy inkább mi lehetett mögöttem. Forró szellő legyintett meg hátulról, s valami elfedte a fényt a fejem felett. Mégis, ki a franc köt egy sárkányt a varázstekercsekhez ?


_________________
I call on Fox.
Shapeshifter and Trickster, Edge-walker and Messenger.
Help me bend with my surroundings, and adapt to the changing landscapes.
Show me the hidden paths between the Worlds.
Teach me with the ways of Invisibility and Camuflage.
Gift me your keen senses that I might see what is around me, and use it accomplish my goals.
I call on you Fox, to bring magic and discernment into my life.
Lead me at your steady gait to those places where I might do the greatest good.
Let us walk the borders of day and night, and follow the scent of Divine Mischief.
Fox, I call on you.


Azonnali játék: Ősi tekercsek Fox-icon
Felhasználó profiljának megtekintése

6Azonnali játék: Ősi tekercsek Empty Re: Azonnali játék: Ősi tekercsek on Csüt. Júl. 14, 2016 11:13 am

Szépen megküzdöttetek a tekercsek mágiájával, és most, hogy már tudják a könyvtárosok, hogy mégis mi áll bennük, borzasztóan hálásak, így mindenkinek a kezébe nyomják a jól megérdemelt 1500 váltót!

Azért Yrsil, azt a sárkányos tekercset én nem adnám vissza nekik, ásd el valahova mélyre.

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.