Azonnali: Sivatagi kalandok

Nem is olyan régen szerencsétek lehetett egy kis jeges kalandozáshoz, most pedig úgy döntöttem, hogy mehettek egy kicsit a melegbe. A sivatag kemény terep, nehéz túlélni rajta, s komoly talpra esettséget igényel... Persze azoknak, akik feltalálják magukat, nem lehet akadály. Felvezetek emellett egy érdekes ötletet, dobjatok fel egy pénzérmét, s amennyiben fej lesz, halálozzon el a karakter az azonnali végén, ha pedig írás, élje túl. Ezt persze nem kell követni, de hát ha szeretitek a könny nélküli, cserepes szájú drámát, akkor érdekes mókának hangzik, s nem is lesz kihatással az igazi karakterre, mert hát nem is volt egy túl jó móka úgy

Jutalom: 1500 váltó

Határidő: Harmincadika Éjfél a határidő.

Hőség van, olyan iszonytatóan nagy, amit alig vagy egyáltalán nem lehet elviselni. Egyszer járt még itt azelőtt, kicsit mélyebben a sivatagban, mikor Gerarddal találkozott, de akkor legalább volt is hova menekülni. Azon a napon is szakadt róla a víz, viszont utána meghúzódhatott abban a hűvös kriptában, amiről aztán persze kiderült, hogy nem egy veszélyt rejteget. Micsoda zűrös eset volt az is… De legalább túlélte.
Viszont mindez, a múlt jelenleg lényegtelen. Most is úgy izzad, mint az alatta baktató Zabos – alig bírja már ő is tartani magát, és nem csodálná, ha hamarosan felforrna a vére is. Ő is nagyjából már ott tart: a feladás határán. Levette köpenyét, hogy enyhítsen egy kissé ezen a nehézségen, azonban az alatta lévő sötét ruházata továbbra sem kedvez neki, ez pedig… Pech. Pontosan emiatt többször is feltette már a kérdést magában az elmúlt… Nem is tudja… Fél nap alatt, hogy mi a fenének kell a nekromanták divatját követni, és sötétben járni… Iszonyatosan hátrányos ebben a száraz forróságban, ahol a kulacsaiból úgy párolog ki a víz, hogy ki se nyitotta őket.
És természetesen iszonyatosan szomjas is, de még nem ihat. A három tartály egyikéből már a felét kiitta, és érzi is, hogy nagyon kevés az a folyadék, amit bevitt. Szédül, homályosan lát, száraz az egész teste, alig van ereje, alig képes a koncentrálásra is. Úgy hiszi, nemsokára kiesik a nyeregből, annyira legyengült, és bizonyára nem is lenne olyan nagy csoda, ha így végződne.
Innia kell.
- Innom… kell… - suttogja kimerülten, és már-már megszállottan nyúl a kis tartályhoz, hogy elfogyassza a maradékot belőle, ám még mielőtt leakaszthatná a nyeregről, megrázza a fejét, kezét visszahúzza maga mellé, ujjait pedig rászorítja a kantár szárára.
Még nem szabad.
Nem kis erőt kell vennie magán, hogy ne nyúljon ismét hátra, újra és újra megérintve a kulacs kopottas, kemény anyagát, önmagát egyre erősebben kísértve arra, hogy kortyoljon belőle nagyokat. Annyira kéne… Annyira szüksége lenne rá… De még mindig nem szabad. Még mindig nem ihat. Majd ha leszállt az éj, akkor megenged magának… egy kortyot. De csak egyet! Nem többet, mert… Nem szabad.
A sivatag belsejében kóborol valahol. Fogalma sincs, merre tart, merről jött – azt tudja csupán, hogy eltévedt. A környékén gyakorlatilag semmi sincsen, ami alapján tájékozódhatna. Még valamikor órákkal korábban látott egy kiszáradt fát, legalábbis ha jól emlékszik, viszont nem tudná megmondani, merre is volt... Nagy segítség, mi? Mint a végeláthatatlan sík terület azzal a néhány homokbuckával, melyek túl egyformák. Ha meg is próbálna visszafelé menni, követve Zabos lábnyomait, a felét már nem találná, mert a feltámadó szél elsimította, egységesítette azóta ismét a talajt, mióta ott járt, így hát… Még csak ez sem segíthet rajta. Vagy megy egyenesen – vagyis egy egyenesnek hitt vonalban –, és kitalál, vagy… vagy itt hal meg.
Esélytelen a kijutás. Ha elindulna visszafelé, akkor nemcsak a nyomok nem segítenék, de még a táj sem, annyira hasonló mindenütt.
Olyan szomjas… Mikor ihat már? Mikor megy már le az a nyomorult nap? Még a ruháit is leizzadja magáról…


Az éjszaka megváltásnak ígérkezett eleinte, azonban rá kellett döbbennie a hirtelen lehűlő, mínuszba átforduló idő miatt, hogy cseppet sem jobb a hőségnél. Képtelenség eldönteni, melyik a jobb: hőgutát kapni vagy megfagyni. Egyiket se szívesen tapasztalná, de legalább a fagy ellen van némi védelme – hanyadszor is? Sokadszor tapasztalja, hogy hasznára van neki az a sál, csak kár, hogy nem tudja annyira kiküszöbölni vele a hideget, hogy egyáltalán ne érezze. Vajon van egyáltalán olyan tárgy, ami teljesen kizárja? Vagy ami elviselhetővé teszi a nagy meleget?
Maga köré húzza a vörös anyagot. Nincs nála gyújtós, nincs nála száraz fa, amiből tábortüzet lehetne rakni, így egyedül marad Zabossal és Voiléval. Tényleg… Voilénak csak annyi szerencséje van, hogy a légáramlatok átfújhatják az egész testét, bár… A sivatag szellője is meleg, így nem sokat számíthat.
Meg fog fagyni. A nappali izzadtság miatt csak még inkább úgy érzi: az állandó verejtékezés miatt átnedvesedett a ruhája, és az a kisebbik gond, hogy bűzlik, valamint hogy csupa mocsoknak érzi magát emiatt, a baj az, hogy megérkezett erre a hideg, és még jobban fázik, mint azt hitte. A nedves ruha olyan könnyedén válik fagyossá, hogy még ő is csodálkozik azon, a befogadott folyadék nem vált jéggé, megmerevítve az egész szövetet.
Valahogy kibírja… Az éjszakát talán könnyebb átvészelni, mivel itt van mellette egy fáradt Zabos, Voilét is magához vonhatja, bár talán a madarat nem különösebben zavarja ez a hőmérséklet, de legalább hozzájuk húzódhat. Zabossal biztosan kissé átmelegedhet… Igen, majd ők melegítik egymást, vagy inkább… Inkább a ló tartja melegen őt, mivel nagyobb testét Alicia aligha tudná közrefogni, ténylegesen kölcsönössé téve a melegedést.


Ivott az éjjel, teljesen kiürítve a megkezdett kulacsot, mert már égető szüksége volt rá, természetesen Zabosnak is adva, nehogy szegényke emiatt múljon ki. Szerencsére még nem fagyott meg, ami örvendetes hírnek bizonyul, viszont a forró nappal sem egy nagy áldás. Ruhái ismét úgy néznek ki, mintha hirtelen szakadt volna rájuk az ég: facsarni lehetne belőle a verítéket. Hihetetlen…
Végigtörli számtalanszor a homlokát és arcát, hogy ne folyjon szemébe néhány csepp, de nem tudja elkerülni. Kicserepesedett ajkait próbálja harapásaitól mentesíteni, mivel könnyedén felsérthető most, de nagyon nehéz megállni. Valahogy el kell terelnie arról a figyelmét, milyen sírva fakasztóan nagy a hőség, és hogy máshogy lehet bármiről megfeledkezni, ha nem a fájdalom segítségével? Mert itt az erős gondolatok és koncentrálás nem segít… Nem tudja összeszedni fáradt tudatát, hogy ilyenekre képes legyen, mert igen, fáradt – alig aludt a Hold alatt. Képtelennek bizonyult rá.
Még van két kulacsa, és ez nyugtatja csupán – addig talán kikerül ebből a földi pokolból. Nem zihál ugyan, de hangosan veszi a levegőt, megtartva légzésének normális tempóját, hamarosan pedig ismét érzi a szédelgést, valamint azt, hogy nem fog tudni megmaradni a nyeregben. Maga előtt látja, ahogy lefordul róla majd, és a homokba zuhanva nyelheti az apró, fullasztó szemcséket.
Nem számít… Ezt a napot is túléli valahogyan. Fél kulacsnyi vizet elfogyaszthat, de amennyit csak lehet, tartalékol. Minél tovább bírja, annál több marad, annál tovább húzhatja itt ki élve.


Újabb kegyetlen éjszaka újabb tábortűz nélkül. Ismételten odabújik Zaboshoz, annak meleg testéhez, Voilét is magához húzza, átöleli őt, és bár a tollas nem éppen olyan állat, aki annyira eltűrné ezt, most mégis engedi. Gunyoros pillantása megmarad – ez az egyetlen, aminek ténylegesen tud örülni, hogy látja. Legalább a bagoly a régi… Legalább őt nem befolyásolja ez a szörnyű idő, legalábbis nem tűnik túlzottan megviseltnek. Aztán lehet, csak ő képzeli be…
Nem érdekes, megpróbál aludni a farkasordító hideg ellenére is. Tényleg, vajon vannak errefelé vadak…?


Aludt, és bár nem volt túl pihentető, nem töltődött fel tőle, attól még némi energiához hozzájutott, főleg a rásütő Hold miatt, azonban a reggel nem volt túl örvendetes. Hiába próbálta keltegetni Zabost, ahogy felkelt a nap, induláshoz tovább, hiába törte magát azon, hogy felébredjen az állat, egyszerűen nem volt hajlandó. Miután kétségbeesése némileg alábbhagyott, észrevette, hogy hűséges hátasa nem is lélegzik. Nem emelkedett oldala, nem süllyedt, orrcimpái sem tágultak, és olyan furcsán, kocsonyásan, meredten nézett az égre is. Az egész test olyan… merev volt.
Halott volt.
Könnybe lábadt szemekkel indult el, magához véve azt az egy kulacsot, amiben még maradt folyadék. Azzal még egy napig talán kihúzza… De lehet, hogy kiszárad még ma…
Nem érdekes egyelőre, majd ha odakerül, akkor visszagondol eddigi csúfos életére.
Tapossa a száraz homokot, minduntalan besüpped egy kissé talpa, ingataggá téve minden lépését. Egyáltalán nem hasonlítható a mocsárhoz a környezet, mégis valamiért olyan érzése támad a bizonytalan talaj miatt, mintha ott lenne. Nagy valószínűséggel azért, mert egyik helyen sem vetheti meg szilárdan és biztosan a lábát.
A kétségbeesés egyre jobban kínozza, egyre jobban marja és emészti őt. Szörnyű egyre valószínűbbnek találni, hogy itt fog pusztulni, mert hát… Hogyan is élhetné túl? Még… Még az ételt is el kellett dobnia, mert amikor megéhezett és leakasztotta a nyeregről a kisebb zsákot, amiben kenyér és még más, kisebb elemózsia volt, el kellett dobnia az egészet, mert minden megrohadt vagy megpenészedett. Legalább ennyi felszereléssel kevesebb, ha már ilyen borús körülmények közt megpróbálja látni a dolgok jó oldalát…
De hol jó ez…? Hol találhatja ezt jónak? Hiszen már étke sincs…
Itt fog meghalni.
Puffanás a közelben. Lassan reagál már a kimerültségtől, a nehézségektől, az éhezéstől és szomjazástól, de az arcára azonnal kiül a rémület. Oldalra fordítja tekintetét, veszélyt és a hang forrását keresve, mire megpillant a végtelen, világosbarna világban egy fehér foltot apró, fekete pettyekkel.
Megfagy ereiben a vér is, ahogy felismeri a tollakat, az egész megjelenést, és egyszerűen nem hisz a szemeinek. Hitetlenkedve rázza meg a fejét, odamegy hozzá, és hosszú másodpercekig bámul rá föntről, fel sem fogva, mit lát. Aztán, a tétlen csodálkozást követően leguggol, óvatosan megérintve az állat szárnyát.
- V… Voile… - szólítja halkan, remegve. – Ne… Ne viccelj velem – nevet kínosan, megbökdösve párszor az állatot. – Ne csináld ezt – mondja keserűen. – Voile… - Egyre bizonytalanabban cseng a hangja, aztán térdre rogy. – Voile… - hívja még egyszer a baglyot, de még mindig nem érkezik reakció. – Kérlek… Ne csináld ezt… - suttogja fojtottan. – Nagyon szépen kérlek, ne most hagyj cserben – vékonyodik el hangja, és óvatosan, még mindig hitetlenül érinti meg az állatot, simítja végig ujjait tollas testén, és magához öleli. – Van… Van víz… Voile, van víz, kérsz…? – veszi elő a kulacsot, melynek fedelét könnyezve pattintja le. – Kérsz…? – ismétli a kérdést, és bár válasz nem érkezik, szétnyitja egy kissé a csőrét. – Tudom, hogy kérsz, ne makacskodj – nevetgél, és egy kevés folyadékot belelöttyint a csőrök közé. – Na? Jobb már? Ugye jobb már…? Tudom, hogy jobb, ne tettesd… - törli meg szemeit, melyek olyan furcsán csípnek. – Ne… Ne tettesd… - zokogja tenyerébe temetve arcát, majd fájdalmasan, keservesen kiált fel, és sírva nyöszörögi szeretett madara nevét.


Éjszaka van ismét. Voilét hátrahagyta, mivel nem volt ereje az eltemetéséhez. Szegény állat… Még most is bánja, mint ahogy azt is, ami Zabossal történt. Őt se tudta sehogy a föld alá helyezni, megkímélve attól, hogy a dögevők elfogyasszák frissen rohadó húsát, hogy a legyek később körülötte repüljenek…
Ő is erre a sorsra fog jutni.
És olyan hideg van…
Összehúzza magán a köpenyét, a sálat, összekucorodik – ezúttal már magányosan. Milyen rossz is ez… Milyen szörnyű egyedül lenni… Mennyire pocsék érzés társak nélkül lenni. Voile… Már most nagyon hiányzik.
Egy nagyobb szikla alatt talált magának átmeneti menedéket, a kulacsából az utolsó cseppet is kiitta már. Holnap már nem lesz vize…
Holnap meghal.


Menetel, botjára támaszkodva minden második lépésnél. Egymás után teszi ügyetlenkedve lábait, újra izzadva a nap forrasztó sugaraitól. Hogy mennyi idő is telt el? Nem tudja. Nem számolja már, mert fölöslegesnek véli. Ha meghal, akkor nem mindegy már? Annyira felesleges idő- és erőpocsékolás lenne…
Meg akar halni. Nem bírja tovább ezt a szenvedést, feladta már. Egyre halványodik benne a remény, helyére pedig a veszteségek kerülnek, azok a kellemes emlékek, melyektől hamarosan meg kell válnia, a célok, melyeknek nem tudott eleget tenni. És már nem is fog… Olyan rossz… Olyan szomorú…
És olyan kétségbeesett… elveszett…
Nem fog érte senki sem jönni. Nem fog rátalálni senki, és ő sem fog kitalálni ebből a homoktengerből. Nem lesz itt senki, aki megmenthetné… A csigát is hiába használná, Astonien biztosan nem keveredne erre a helyre sehogy… Mint ahogy senki más sem.
Csak ő van. Egyes egyedül. Magányosan és erőtlenül.
Elesik. Annyira gyenge, hogy már nem bírja tovább, képtelen újabb és újabb lépéseket megtenni – feladja. Úgysem éli ezt már túl… A továbbiakban pedig már csak a szenvedés vár rá, egy olyan kegyetlen szenvedés, amitől megkímélheti magát.
Nyöszörög kívül, belül zokog, hogy fel kell adnia mindent, de… De innen már nincs tovább. Elbukott. Le kell mondania mindenről, minden kis céljáról, minden tervéről, minden gondolatáról – önmagáról. És így is fog tenni… Bánja, viszont ellene nem tehet semmit. Inkább egy fájdalommentes halált biztosít, minthogy napokig szenvedjen.
Mert nem fog erre jönni senki…
Hiszen egyedül van…
Nyögve felküzdi magát térdelésbe, aztán botjára támaszkodva feláll, továbbra is erősen szorítva a fát, annak segítségével megállva. Lassú, fáradt, beletörődő mozdulatokkal veszi elő a könyvét, majd kinyitja az első pecsétnél, ami benne van, azonnal végrehajtva az idézést.
- Holdanya… Vigyázz rám halálom után, még ha bűnös gyermeked is voltam… - suttogja könnyezve, majd kiadja az utasítást a kivégzésre. Érzi a gyomrába hatoló pengét, mire felnyög – annyira tompult a külvilág az ital hiányától, hogy már magát a fájdalmat is alig érzékeli.
Az ösztönös döbbenettől nagyra nyitja szemeit, majd lepillant, hogy megvizsgálja a csontváz kardját, melyről csöpög a vörös folyadék.
Az… az az övé, ugye…?
Ingert érez a köhögésre, és hagyja – vért köhög fel.
Megemeli pillantását, szinte hálásan figyelve az üres szemgödröket, a bőr nélküli arckoponyát.
Ennyire jó volt a nekromancia… Az öngyilkosságra bőven…
Sajnálom, Freya.
Képtelen vagyok már rá.

/Ám legyen, berakom ide is eme muzsikát, mert mért ne... /

Vakítóan tűzött a nap a Kősivatag egy félreeső városkájában. Nem is nevezném városnak, inkább csak amolyan ideiglenesen felhúzott falucskának. Megannyi vályogtéglás ház, kicsinyke ablakokkal, ajtó nélkül. Ezek közül kettő kiemelkedő fontosságú, lévén egyik az önjelölt polgármester rezidenciája, a másik pedig a helyi kocsma, ahová az itt lakók esténként eljárhatnak levezetni a feszültséget. A falu lakossága nem állandó, rendszeresen érkeznek, és még gyakrabban költöznek el bizonyos személyek. Ezek általában kereskedők, menedéket kereső banditák, vagy a nomádok útját járó merész kalandorok.
Négy különböző nemzet képviselője ült az asztalnál. Egy zsoldos ember, egy tünde őrző, egy vámpír mágus és egy szarvassült nefilim módra. Az ember, a tünde és a vámpír a székeken foglaltak helyet, míg a nefilim szarvassült az asztalon volt fellelhető.
- Mondom én, tisztelt urak – kezd bele a vámpír, akit látszólag megvisel a Kősivatag zord klímája, leginkább a tűző nap által – a Fantom Század igenis létezik. Több ismerősöm is van, akik állítják, hogy látták.
- És igaz az a hír is – kérdezi hitetlenkedve a tünde őrző – hogy a vezérük egy kísértet, de hiányzik a feje?
- Efelől még nem volt alkalmam megbizonyosodni. Annyi biztos, hogy a szóban forgó seregletnek egy láthatatlan ember parancsol, akinek a hangját bárhonnan meg lehet hallani. Az is tény, hogy a tagjai képesek a semmiből vizet fakasztani.
- Talán angyalok lennének?
- Ez is felmerült már a lehetőségek között.
- Én egészen más elképzeléseket hallottam róluk – szólal meg hirtelen az zsoldos – többen űllították, hogy a fejnélküli szellemet csak később találták ki hozzá, ellenbe van egy barátom, aki látta is őket. Az életére mert esküdni. Azt mondta, megátkozták őt, amitől furcsa képzelgései támadtak, mégpedig egy katonaruhába öltözött fiatal lányt vélt felfedezni.
- Ez rendkívül hihetetlennek hangzik.
- Akármit gondolnak az urak, a Fantom Század létezik. Több ember is büszkén állítja, hogy eljöttek érte, mivel éppen toborzási időszakot tartanak. Haldokló vándorokat keresnek föl, megmentik az életüket, s azok hálából követik őket útjukon egyenesen a sivatag szívébe.

***

Néhány napja kezdődött mindaz, ami így felbolygatta a Kősivatagban élő meglehetősen gyér populációt. A megbízás egyszerű volt: találják meg, iktassák ki, utazzanak vissza, megyék át jutalmat. Veronia legzordabb vidéke ideális búvóhely különféle szökevényeknek, üldözötteknek, vagy éppen árucsempészeknek. A feladat most az utóbbira vonatkozik, megbízójuk egy vagyonos kereskedelmi vállalat tulajdonosa, aki szeretné ezen riválisát megfelelő helyen tudni, a homok és szikla nyújtotta koporsóban. Úgy hírlett, a zsiványt egy, a Kősivatag közepén elterülő városkában látták utoljára. Így jutottak el a Kősivatag határához, hogy azt átszelve megtalálják a célpontjukat.
Egy apró, lóvontatta szekér állt mögöttük, amit a megbízójuktól kaptak kölcsön. Rajta volt minden szükséges kellék, ami a kietlen, zord tájon való átkeléshez szükségesnek bizonyult. Több tömlő víz, szárított élelem, takarók, nem feledve a sivatagban tomboló hőségtől elvakulva az éjszakai fagyokat.
- Miért van olyan érzésem, hogy ez eddigi életed legrosszabb ötlete.
- Nem történhet baj – mondta kissé bizonytalan hangon, miközben nyelt egy nagyot – mindent megkaptunk, hogy egy hétig túléljük készletfeltöltés nélkül.
- Azt hittem hat napos az út?
- A városba érve újratöltünk mindent, miután elbántunk a célponttal.
- Ne is késlekedjünk. Ez a hely már most a frászt hozza rám.

***

Már lassan egy napja vándoroltak a sivatagban. Leo kezdte megszokni a fáktől mentes, gyér környezetet és már nem idegesítette annyira, hogy társa otthonosabban mozog a terepen, mint ő, lévén a tudásdémon már egyszer megfordult ezen a vidéken. Csodás idő volt aznap is, már ha a tűző napot és a semmi árnyékot annak lehet nevezni. A szél a megszokottnál kicsit erősebben fújt, alkalomadtán port kavarva hőseink szemébe, amit könnyezéssel egybekötött idegeskedéssel és káromkodással töröltek ki onnét.
- Remélem a hapsi rendesen ki fog minket ezért fizetni.
- Ne aggódj. Ha nem teszi, majd kicsikarom belőle a jussunkat.
Ekkor hirtelen az amúgy is erősebben fújó szél elkezdte vadul dobálni  magát. A hirtelen széllökések váratlanul értek mindenkit az utazók közül. A ló elkezdett nyugtalankodni, olyannyira, hogy egy idő után nem volt hajlandó tovább húzni a szekeret, csak fel alá rugdalódzott. A horizonton az eddig élesen kirajzolódó sziklák elhomályosultak. Leo vette észre elsőnek a furcsa jelenséget.
- Hé! Nézzétek, mi lehet az ott – mutat jobb kezével a láthatár felé.
Gerard arca hirtelen elfehéredet. Ő sem tudta, mi az a furcsa jelenség, ami a szemük elé tárult, de Lia emlékei alapján világosan meg tudta mondani, mi közeledik feléjük.
- Leo, ha valaha bármelyik egyház tagja voltál, most mondj el egy imát!
- Tessék? – néz vissza értetlenkedve.
- Homokvihar! És nem a kellemesebb fajtából.
Többet egyikük sem szólt egy szót se. Azonnal felugrottak a szekér tetejére, hogy valami ponyvát, vagy hasonlót keressenek, amivel lefedhetik. Erre az egy eshetőségre azonban nem soktak felkészülve, ugyanis nehogy ponyvét, de még kötelet vagy bármiféle nehezéket sem találtak a kordé tetején.
- Meg merném kockáztatni a kijelentést: elég komoly bajban vagytok.
- Nagyszerű, és most mihez kezdjünk?!
- Ne pánikolj! Mindjárt kitalálok valamit. Gyorsan, döntsük oldalra a szekeret.
A vihar már nagyon közel járt hozzájuk. Élénken cikáztak a homokszemek a levegőben, fülsüketítő zúgás töltötte meg a területet, az ember szeme, füle és szája egy pillanatnyi várakozás után megtelt homokkal. A két utazó ez ellen védekezve megprbálták a szél felé állítani a kocsit, hogy védve legyenek a közvetlen széllökésektől. Mire megfelelő pozícióba állították, már el s érte őket a vihar. Egyik kezüket a szemük elé tartva ülte a kordé tövében és termélték, hogy nem temeti őket maga alá a sivatag.

***

Gerard idegesen nyitotta ki a szemeit. A vihar már réges régen otthagyta őket. Nem kerültek teljesen a homok alá, mert sikerült némiképp megvédenie magukat egy árnypajzzsal, amikor a homok már a derekukig ért. Így némi erőlködés után sikerült feltápászkodnia annak ellenére, hogy az alsóteste ki sem látszott a földből. Idegesen törölte ki a szeméből a homokot, amitől már egy ideje csak homályosan volt képes a körülötte lévő dolgokat érzékelni.
- Mindenki egy darabban van? – kérdezte nyöszörögve, mikörben kirázta a vihar maradványait a ruhája alól.
- Ahha... azt hiszem. – Leo egy fokkal jobban járt, mint útitársa, lévén az ő öltözéke sokkal jobban hozzásimul a testéhez, így kevesebb kosznak sikerült beszöknie alá.
- Mondhatjuk. Bár egy kicsit összekarcolódtam.
A kilátásaik nem votlak túl fényesek. Szinte minden, a szekérre falpakolt felszerelést elvitt magával a vihar. Ami ottmaradt, annak nagy részét amga alá temette a sivatag. Az árnypajzs fedezékében néhány adag szárított hús maradt csak meg, annak is talán csak a fele fogyaszható állapotban, mivel teljesen átjárta a homok. A könnyebb felszereléseket, a takarókat, térképet, iránytűt, ruhát mindet elvitte.
- Van bármi ötleted, hogyan mehetnénk tovább?
- Tőlem kérdezed?
- Te vagy a katona, azt hittem kiképeztek.
- Persze, erdei terepre. De nem sivatagira.
- Egy dolgot tehetünk – merít ihletet a fiú Lia gondolataiból – visszafordulunk és reméljük, hogy élve kijutunk innen.

***

Második napja bandukoltak a Kősivatagban kilátástalanul. A nap állása alapján ugyan meg tudták mondani, merre kell haladniuk, de még így sem remélhettek túl sokat. Csodával egyenértékű, hogy a lovuk nem szaladt el a homokviharban, inkább keresett fedezéket mellettük (bár ez talán inkább tudható be a biztonságot jelentő árnypajzs jelenlétében), de a kietlen időjárás igencsak megártott az erejének. Ennél fogva nem tudtak olyan tempóban haladni, mint a sivatag szíve felé jövet, ami rendesen keresztülhúzta a számításaikat. Alig egy nap után már kifogytak a vízből és az élelemből. Ezt leginkább az igavonó állatuk sínylette meg, aki egyre nehezebben bírta elviselni az étlen-szomjan való kocsi húzást.
Úgy tűnt, kénytelenek lesznek feladni, ám ekkor a látóhatáron apró alakok mozgására lettek figyelmesek.
- Nézzétek! – kiállt fel lelkesen.
- Remélem nem megint egy délibábot találtál...
- Nem, ez most biztos igazi lesz.
Ahogy közelebb értek a célponthoz világosan kirajzolódott, nem csak valami ábrándkép, amit látnak. Egy pár fős utazócsapat sétált a sziklák között elcsigázott arccal. Arcukról patakban folyt a veríték, ketten közülük ájultan feküdtek a földön. A többiek nyilván cipelték őket, de most fáradtan pihennek a tűző napon, mert árnyék sehol sem volt.
- Elnézést – köszön oda vidáman és illedelmesen, mintha nem is akietlen zord Kősivatagban, hanem a Főváros egyik fényűző villájában lenének – nem tudtam nem észrevenni, hogy itt vannak, így kicsit eltérítették az utamat... megmondanák merre találjuk a legközelebbi települést?
- Oh, ezer bocsánat – vág közbe az egyik alak szarkasztikusan – de ha nem zavarunk, éppen szomjan készültünk halni.
- Van egy üres kulacsuk?
Az egyikük beszédre nyitotta a száját, de nem volt ereje megszólalni. Helyette csak odavánszorgott a földre ledobott táskájukhoz és kivett egy vizestömlőt, amit aztán ét is nyújtott a tudásdémonnak.
- Egyszerűen vizet kell bele tölteni... – hangzik a válasz úgy, mintha az lenne a legtermészetesebb dolog a világon, hogy az ember vizet fakaszt a semmiből.
Gerard felemelte a még üres kezét. Fél pillanatig csak állt egyhelyben, majd egy szemvillanással később már ott is termett a kezében egy jégből készített dárda. Azonnal elkezdett olvadni, s a tűző napon olyan sebességgel vált folyékonnyá, hogy a víz szinte patakként csordult le az ujján, egyenesen a tömlőbe, majdhogynem teljesen megtöltve azt.
- Tessék – nyújtja oda az idegennek – ez elég lesz egy darabig.
A férfi döbbent arccal bámult vissza. Egy pillanatig azt hitte, hallucinálni kezdett. Aztán amikor megkönnyebbülten belekortyolt a vízbe döbbent rá, hogy a rejtélyes mágus varázslata nem csak holmi káprázat volt. Megkönnyebbült tekintettel rázott kezet a démonnal. Olyan lelkesek köszöngetett az éltető vízért, hogy egy pillanatra véletlenül megérintette a fiú nyakában lógó amulettet. Lia illúziójának egy pillanatra való megjelenésekor egy pillanatra hátrahőkölt, majd elkönyvelte az esetet az elméje játszadozásának és annyiban hagyta. Hálásan megköszönték a vizet, majd miután még kettő tömlőt megtöltettek hasonló módon, megmutatták az utat a kóborló párosnak és tovább álltak. Leo és Gerard vidáman integetve búcsúztak el tőlük. Ám amit látótávolságon kívül értek, a tünde egy hatalmas pofont kevert le barátjának.
- ÉS EZ MÉG CSAK MOST JUTOTT ESZEDBE?! – kiabálta torkaszakadtából vérbe borult szemmel.

***
Egy napra rá elérték az települést. Szerencséjükre tudtak venni élelmet és vizet is, így az út hátralévő részben nem kellett nélkülözniük. Gerardot az utolsó pár kilométeren a ló cepelte a hátán, mivel annyi varázserőt emésztett fel víz létrehozásával, hogy elájult.
A kút mellett ücsörögve Leo csak arra tudott gondolni, mennyire haragudni fog rájuk a megbízójuk, mert elszalasztották a célpontot. Már éppen indulni készült volna, amikor egy különös beszélgetés fültanúja lett.
- Hallottad te is? A csempészek elmenekültek a környékről!
- Hála az égnek. De vajon miért tették?
- Azt beszélik a népek, a fülükbe jutott, hogy bérgyilkosokat küldtek utánuk.
- Tényleg? És most hol vannak?
- Állítólag utoljára útban a sivatag felé látták őket. Sokan azt mondják meghaltak utazás közben.
- Ekkora bolondokat. Mégis ki vágna neki a Kősivatagnak, amikor ebben az évszakban mindennaposak a homokviharok?
Leo egy pillanatra elmélázott azon, mennyire hasonlított annak a fickónak a kinézete a célpontjuk személyleírásával, akinek segítséget nyújtottak. Aztán vállat vont és elment megnézni barátját az istálló nyújtotta árnyékban.

Nagyszerű történetek lettek, lusta vagyok megdicsérni mindenkit most hosszan, így simán csak kiemelek egy-egy mozzanatot a történetekből, amik nagyon adták. Ennek ellenére persze mind tökély lett, s jó volt őket elolvasni, a lustaságom nem tükrözi a véleményem.

Lia: Voile halála nagyon megható volt, kifejezetten tetszett.

Mina: Amikor elkezdted a saját véred inni kissé vakaróztam, eléggé jó lett.

Law: Amikor kaptál egy baszott pofont a víz után, az nagyon eltalált jelent volt.

Tea: A karakter mókás volt, a legjobb pillanat nekem az volt, ahol megjegyezted hogy hideg van éjjel.

Mindenkinek jár a jutalom élvezzétek!