Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Kérdező vendégeknek
Magánküldetések

Szomb. Jún. 08, 2013 6:05 pm by Darrakard

Ezen a szent helyen lehet magánküldetésekre jelentkezni, szám szerint párhuzamosan kettőre. …

Comments: 74

A háború nyitánya

Szer. Jún. 06, 2018 5:07 pm by Serene Nightbough



Kedves Játékosok!

Elérkezett az első …

Comments: 21

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 38


You are not connected. Please login or register

Küldetés: Nebel der Stadt

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Go down  Üzenet [2 / 2 oldal]

26 Re: Küldetés: Nebel der Stadt on Pént. Jan. 12, 2018 9:11 pm

Theo Wagner

avatar
Hellenburgi Királyi Szövetség
Hellenburgi Királyi Szövetség
Még mindíg nem hagy nyugodni az, hogy kultistákkal is lehet találkozni ebben az idilli kis városkában. Ezért megállok a templom és kocsma között, kiöntöm a kulacsomból a vizet, majd a templomba bemenve, a szenteltvizes kútból megtöltöm szenteltvízzel.
A Templomba bemenet körbe nézek, szemeimmel kutatok a szenteltvíz tartó után, majd miután rátaláltam, oda is sietek, és a már üres kulacsomat kezdem megtölteni vele.
- Fiam, ha ekkora mennyiségre van szükséged, oda Papra lesz szükség. - lépett oda hozzám egy férfi. Nem mondom, hogy nem lepett meg, de itt már mindenre fel kell készülni.
- Oh - Rántom oda a fejemet a hírtelen mellém termő szentember felé. - Tudja mostanában eléggé elszaporodtak az átkosok, az útonállók között. Jó, ha van valami amivel távoltarthatom a szentérzékeny gonosztevőket az utam során. - Majd néz ki a kis gólem a kapucnimból. - Fiú hamarosan indulni kéne. Kezd sötétedni. - A vállam felett visszaszólok a kis teremtésnek. – Rendben, rendben, hamarost, indulunk. - Majd az idegen felé fordulok. - El is felejtettem bemutatkozni. A becses nevem Theo.. khmm elnézést kicsit száraz a torkom. Theodor Himmler - Majd az államhoz rakom a kezemet. - És ön... ön bizonyáraa... hmmm... D. Rupert tiszteletes? Elnézését kérem, ha tévednék.
Majd nézek vissza a bugyborékoló kulacsra.
A tiszteletes hátrébb lép a meglepődöttségtől, majd szétnéz, van-e rajtunk kívül valaki a környéken. Ismét közelebb lép és megnézi magának a kis gólemet, majd a fiúra tekint.
- Te nem ide való vagy fiú, jól mondom? - kérdi még mindig meglepődve, majd megvakarja a fejét.
- Az én nevem Gustav Engelberg. Két napja vagyok a templom szolgálatában. Rupert Tiszteletes a hírek szerint elköltözött. - válaszolta a már jól bemagolt mondatot.
- Miféle banditákkal akasztottad össze a bajszod. Bár elég feltünő lehetsz azzal az izével a csuklyádon.  - tette hozzá összehúzva a szemöldökét.
- Hogy mikor lesz a mise? Ahhoz még korán jöttél Fiam. - emelte fel a hangját a férfi, mintha csak a gyanút akarta volna elkergetni valaki elől. Figyelnének netalán? Akkor ne mis volt olyan rossz ötlet, hgy félúton meggondoltam, hogy a valódi nevemen mutatkozzak be.
- Biztos, hogy semmi baja anyukádnak, amiért ennyi szenteltvízre lenne szükséged. - folytatta.
A szemöldökömet felhúzva egy pillanatra, vettem a lapot. Ki is játszottam a már jól ismert fiatal kinézetemre hajazó játékot. Én is felemelt hanggal, de már az előző storymhoz hozzáadva szólaltam fel, kicsit kisgyerekesebbre fogva a dolgokat. - Azt mesélte a falufőnök, hogy ne csak anyunak, hanem az útra is vigyek szenteltvizet. Mert fél, hogy az úton nagyon sok olyan dolog támadhat meg, ami a szentelt vizet nem szereti. - Majd térdelek le, és fogom meg két kézzel a kezét az idegen férfinek. - Kérem! - Majd hajtom le a fejemet! - Innen a templomból már indulok is hazafele. Kb olyan fél vagy egy, nap járásra van a falum. De ha lenne szíves és még egyszer meg áldaná, nekem ezt a kulacs vizet hatalmas segítség lenne! – Majd egy kicsit erősebben rászorítok a kezére, hogy innentől jön a lényegesebb rész, amit már nem mondhatok el konkrét szavakkal. Idővel majd megfejti a dolgokat. - A faluban mindig figyelnek mindenkire. De mindenhol mocsok van. Félek, hogy a falum ege is tele lesz ezekkel a kártevő madarakkal, meg a csatorna is már bűzlik a patkányoktól. A szenteltvízzel talán kiűzhetném őket, és anyu is meggyógyulna.  -
Gustav értetlenül figyeli a történteket, majd egy kisebb változást látva az arcán, a monológjába kezd ő is. - Fiam, nyugodj meg, segítek, hidd el az Úr is megsegít. - válaszolt Gustav, majd mikor a fiú megszorította a kezét, lehajolt hozzá, hogy jól hallja a szavakat.
- A csatornák mindenhol szutykosak, hiába a szentelt víz, az ég a templom felett is be szokott borulni drága Gyermekem, de az Úr végül megtisztítja azt, hidd el. Az Úr segítségével elűzőm a viharfelhőket, a madarakat és a patkányokat.  – Kapom vissza, a hasonlóan szerintem rejtjeles választ. El is gondolkozom rajta, de már folytatja tovább.
- Olyan helyre menj Fiam, ahol tiszta az ég. Ott válaszokat és segítséget találhatsz, az Úr vezetni fogja az Utad, megkovácsolhatod hited, fegyvert ragadhatsz magadhoz a harchoz és reggelre, harcra kész leszel. – Kaptam a célzásokkal teli választ. Első beszélgetésünk alkalmával, egy teljesen idegennel rejtjeleket használni, nem is olyan rossz. úgy tűnik, más is sikeresen kutakodott a városban rejlős sötétségben, és megtudott ezt, azt. Vajon még hányan lehetünk? És mégis kik próbálhatnak minket megzavarni, elkergetni, vagy nemes egyszerűséggel kiiktatni. Annyi kérdés, de még mindig nincsenek meg azok a válaszok, melyekre a leginkább szükség lenne.
- Köszönöm atyám! - Szólalok fel, majd csillogó gyermekded tekintettel nézek fel Gustavra.  Majd megölelem, úgy, hogy a figyelő tekinteteket pont kitakarja a szentember feje. - Rupert a mennyekbe költözött. – Súgom a pap fülébe, majd újra elé állva egyet törölve a szemeimen, mintha pár könnyem elcseppent volna.
- Tudom Fiam, a kereskedők költöztették. - tette hozzá szintén suttogva, majd keresztet vetett a mellkasára és hozzátette a színjáték kedvéért.
- Minden jót a faludnak és édesanyádnak. A templom kapuja mindig nyitva áll előtted. - mondta szemeit ellentétesen mozgatva, jelezve ezzel, hogy amit mondott nem igaz. Ezutén, el is futok először a kijárat felé, majd kerülőúton elindulok a noitra álltal használt szállásom felé, ügyelve rá, hogy jó pár kerülőt tegyek, és ne lássanak
Gond nélkül eljutok a mágusboltba, belépve ott találom Noitrát.
- Áh, te vagy az?
- Óh, gyönyörűséges Noitra, te még szebb, és fiatalabb vagy mint voltál! - Szólalok fel, míg az ajtóban megteszek pár lépést, majd megállok.
- Van még abból a gyógykenőcsből, amit a múltkor főztél? Igaz hogy hánytat egy kicsit, de vinnék belőle, mielőtt még kidobnád.
A nő szúrós szemekkel néz vissza rám. Olybá tűnik, hogy túl sok férfi smúzolt már neki, hogy ezt megegye...pláne nem egy minden lében kanál mágustanonctól.
- Nincs...és valahogy aggaszt, hogy használtad is.
- Én ne használnám, amit te készítettél? Ki lennék én, ha nem használnék egy olyan szert, amit a híres neves Noitra készített, aki nem mellesleg tökéletes fiatalító elixírt fejlesztett ki. - Ugyanúgy állok egy helyben, közben Riel figyeli a hátamat, és jelez, ha valami gond lenne.
- Na, mész te a jó fenébe... - morgott rám, egy humoros vénasszony hangján. Picit ijesztő volt, mert Noitra maga elég alacsony.
- Naaa ne legyél ilyen mogorva. Megbántasz. - Majd mutatok neki egy szomorú arcot, ami pár pillanat múlva el is tűnik. - Segíthetnék is a hánytatószer ellenében. Csak mond meg, mit szeretnél, és ha tudok, segítek.
Noitra összeráncolt szemöldökkel kapott elő meg bontott fiolát az asztala alól.
- Mondjuk, hogy ne hívd a "mestermunkám" hánytatószernek. Na, tűnés, míg szépen mondom... Majd kap elő egy fiolát a kis asztalka alól, melyet felém hajít.
- Mestermunka mestermunka, hát persze! - Majd kapom el a fiolát, és távozom az ajtón. Ezután megindulok a lakhelyem felé, újonnan kerülő úton, figyelve hogy ne kövessenek.
Noitra úgy meglepődik, hogy azt se tudja, mit mondjon. Kb fél perc mulva ordít utánam.
- Ó, teee! Remélem, otthagyod a fogadat!
Ahogy meghallom, hogy az én szeretett noitrám, szólt pár szót az érdekemben, vissza is sietek, és a résre nyitott ajtón, visszaszólok. – Óh, én remélem nem. Mert különben nem látnám az én gyönyörű fiatalos alkimistám többet! - Majd elsietek az ajtótól, hátha még valamivel dobálózni akarna.
Neki is vág az ajtónak egy valamit, ami durran egy nagyot, de azt már nem tudom, hogy mégis mit.
Ahogy felmegyek a szobámba, körbe nézek, potenciális menekülési útvonalakat találok ki. Lefekvés elött, egy székkel támasztom ki a zárt ajtóm kilincsét, majd az ablakba Rielt teszem figyelni, azzal a kéréssel, hogy szóljon, ha akármi furát lát, vagy ha valaki be akarna törni, akkor keltsen fel. Én ezután eszek iszok egy keveset, majd nyugovóra térek, hogy a következő napot már újult erővel indíthassam.

Felhasználó profiljának megtekintése

27 Re: Küldetés: Nebel der Stadt on Szomb. Jan. 13, 2018 1:07 pm

Ezennel meghirdetem az új kört. És mivel olyan lusta vagyok, most nem írom ki egyesével, kivel mi történt...sok értelme nincs is...egyáltalán minek csináltam ezt eddig? Mármint, mindenkinél mindig valami fontos mozzanatnál vágtam el a történetet. No mindegy...

Felhasználó profiljának megtekintése

28 Re: Küldetés: Nebel der Stadt on Vas. Jan. 21, 2018 10:22 pm

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
  Nem így képzeltem el fejben ezt az egész jelenetet. Nekem kellett volna a Hősnek lenni, a bátor selfnek, aki visszajuttatja a gyűrűt a gazdinak, és kap egy jó nagy jutalmat érte, meg egy egész századnyi páncélba bújtatott lovagot, akik kikísérik a városból, hogy békével távozhasson. Ja meg menet közben valahonnan összekaparják Dracon-t is, aki a fene se tudja, hogy merre járhat. Remélhetőleg nem vadászták le őt. Fejemet idegesen kapkodva számolom össze a felsorakozottakat: öt katona, plusz a tárnokmester. A felfelé vezető lépcsőt két alabárdos állja el. Ellenük semmi esélyem nem lenne, csak akkor, ha sikerül közel kerülnöm hozzájuk, ahol már nem tudják használni a szálfegyvereiket. A tárnokmester fegyvertelen volt, ez még az előnyömre válhat. A többi három meg...hát, ő velük se lenne túl egészséges kikezdeni. De az összes menekülési utat elállják, ablak nincs, az ajtót védik. Első számú terv: közel kerülni a tárnokmesterhez, és túszként használni őt. Egy fegyveremet se vették el az ostobák...
- Add fel. Akkor talán még élve kijutsz innen- kedves szavait meghazudtoló rideg pillantásokkal kísérte a szokásos "I'm the bad guy you motherfucker" szövegét.- Ide a gyűrűvel.
- Hatalmi puccs? Hogy én mennyire utálom a politikai játszmákat...a múltkor is az egyik uralkodói pár életére törő bérgyilkosokat kellett hajkurásznom, utána meg egy király erényeit nem éppen szép szavakkal méltató dalos pacsirtákat vettem üldözőbe. Azt hiszem, hogy most egy harmadik már igazán meg sem kottyan.
  Vonogatom a vállamat. Hát, az én szemszögemből így nézett ki a dolog: a tárnokmester megelégelte azt, hogy csak a város vezetőségében beosztott szerepet kapott; hogy megnövelje a hatalmát, először ki kell iktatnia azokat az egyéneket, amelyek közel állnak a bárónéhez. Elvileg a Héják, ahogy mondta - és akárkik is legyenek ők, meg akármennyien - az előbb említett nőhöz hűségesek. A gyűrű...nem tudom, mire kell neki, hisz valószínűleg van neki is. Kivéve, hogy ha ez valamiért speciális. Rég óta kutatta ezt a darabot...talán tőle vették el? Nem...nem valószínű. Mindegy is. A katonákat már a maga oldalára állította, ahogy vélhetőleg a fogadóbeli támadás is az Ő machinációja volt. Tehát: puccs. Mocskosul örülök neki.
- Mindjárt elolvadok, olyan aranyos. Én hű vagyok a bárónőhöz. Nem én készítettem a gyűrűt. Ez valami haramiáé volt. Kötelességem vigyázni rá. Nevezhetjük jutalomnak.
~ Ühüm, sure, whatever you fucked up idiot....~
- Amúgy itt a gyűrű, engem nem nagyon érdekel...
  Szakítom meg a férfi áradozását, meg a kötelességtudatának szépséges leírását. Ott lapul a tenyeremben a gyűrű, ami körül ez az egész ügy forog, kezem a testem mellett, enyhén kinyújtva, hogy ha a tárnokmesternek kell, akkor ide is jöjjön érte...aztán elkapom, magamhoz rántom, tőrt szegezek a torkának és kisétálok innen. Ha nem engedelmeskedik sem Ő, sem a katonái, elvágom a torkát, aztán végzek mindegyikkel...vagy kinyírnak engem. Ez az utóbbi valószínűbb, de nem feltétlenül igaz állítás. Hergelni kell még őt egy kicsit...csak hogy elhamarkodottabb döntéseket hozzon. Gyerünk, Crispin, ebben vagy a jó!
- Óh, igen...peeersze, Te csak vigyázol a gyűrűre, mi? Azért vetetsz engem körbe fegyveres őrökkel, értem én...
A terveimet azonban ismét keresztül húzta a mocskos kis szemét.
- Te! Hozd ide!
  Intésére az egyik alabárdos megindul felém, azzal a határozott szándékkal, hogy elvegye tőlem a gyűrűt. Nincs teljes páncélzatban, a nyaka majdnem hogy fedetlen maradt. De sisakot nem viselt...tehát, ha közelebb jön, lejjebb kell eresztenie a fegyverét, én pedig simán elkaphatom őt. De aztán hova tovább? Nem hinném, hogy bárki is túlságosan is sokra becsülné egy ilyen katona életét. Valószínűleg hagynák meghalni és utána ténylegesen valós indokkal küldenének rám mindenkit, hogy kinyírjanak. Hmm....ez így nem lesz jó.
- És fiúk, titeket jól megfizet az Áruló? Gondolom, ígért nektek mindenféle finomságot, amint átveszi a hatalmat. Tudjátok, soha se tartják be az ígéretüket, de Ti tudjátok...
  Nem, a beszéd sem hatásos. Az alabárdos töretlen lendülettel halad felém. Kimosták az agyát. Ez az egyetlen lehetséges opció...máskülönben rájött volna, hogy az ilyen egyszerű kis parasztokat mindig kihasználják, és lényegében semmi hasznuk nem származik abból, ha együtt dolgoznak Grosmann-nal. Miközben az alabárdos már majdnem hogy elém került, a lépcső felől léptek zaja ütötte meg a fülemet. Erre még alapozhatunk....csak egy kis időre van még szükségem.
- Fiam...tudod, hogy miért téged küldött ie? Azért, mert attól fél, hogy megtámadnám, ha átadom a gyűrűt. TE viszont egy feláldozható kis csicska vagy a számára. Inkább Te halj meg, ha már úgy adódik. Igazán bátrak az ilyen emberek..
  Ha azt hittem, hogy majd az újboli próbálkozásom, amellyel a józan észre próbálok hatni, sikert fog aratni, hát...óriásit tévedtem.
- Ide vele!
  És már kapott is a kezem után hogy szétfeszítse azt. Na ez az a terv, ami nekem nem nagyon tetszett. Nem akartam, hogy ez a hülye őr megelégelje az ellenállásomat és nekem támadjon. Nem érte volna meg az egész. De ha átadom a gyűrűt, akkor már semmi más lépésem nem marad, megölnek. Ha nem adom át, megölnek, és elveszik tőlem. Sakk-matt. De valahogy csak kivágom magam belőle. Nem hagyom, hogy ezek itt kinyírjanak engem, a vakációmon! Kinyitom a tenyerem, hogy átadjam a gyűrűt - hadd legyen egy jó napja - és véletlen le is ejtem a gyűrűt....vagy is ejteném, de ebben a pillanatban enyhe mágiát érzek, és a gyűrű varázslatos módon az őrtenyerében lapul. Mint ha ugrott volna a gyűrű egyet a levegőben...én pedig álltam csak ott, enyhe bosszankodással az arcomon...csak pár szót sikerült rebegnem...
- Bocsi...kicsit izgulok és be vagyok rezelve...ilyenkor remeg a kezem.
  Mire végzek a bénára sikerült mondókámmal, az ajtó is kitárul, és megjelenik mögötte az alak, akinek a közeledtét hallottam. Oda nézve egy megtépázott szárnyú alakot láttam. Először feltámadt bennem a remény, hogy egy nefilim lesz...de hamar csalódnom kellett, ahogy jobban megnézve tudatosult bennem, hogy ez egy démon...csodálatos. Már csak ez hiányzott nekem...
- Tárnokos uram...Némi zajra lettem figyelmes.
  Szólalt meg kissé gyanakvó hangnemben a démon, mire a tárnokmester megpördült és igyekezett fapofával válaszolni neki. Hazudozik...tehát, egy olyan személyről van szó, akinek valamiféle hatalma van itt. Politikai ellenfelek lennének? Kihasználható a kapcsolatuk? Bakker, miért nem gyúrtam a szociális képességekre? Miért nincs nekem valami jó kis taktikám az egyének egymás ellen fordítására?
- Áh, Shelatis! Csupán egy gyanús személyt vallatok.
- Gyanús személy, akinek az egyetlen gyanúra adó oka az volt, hogy elhozott ide egy gyűrűt, ami a bárónét illeti...erre már rögtön az őröket hívja rám. Cuki pofa egy fiú. És maga ki is lenne...?
  Gyerünk, démon, állj az én oldalamra! Együtt legyőzzük a tárnokmestert, aztán csinálhatod, amit akarsz. De Grosmann egyelőre csak a katonától veszi át a gyűrűt, nagyon is elégedett pofával. Hogy én mennyire utálom ezt a szánalmas férget!
- Nem rabolnám egy veszett kutya csaholásával az idejét...milyen érdekes. Eléggé hanyag munka.
  Jegyzi meg, ahogy a gyűrűt forgatja az ujjai között. Legalább jó szeme van a gyűrűkhöz, ha már annyi van az ujjain, amelyből egy hadsereget fel lehetne szerelni. Hülye északiak és a puccos igényeik. Himmelreich reformációja kár, hogy nem aratott teljes sikert. Felfuvalkodott, arany ágyban alvó mocskos kis rohadékok.
- Ja, szerintem is tök hanyag munka. Kitől is lopta el az a részeges fickó, akire én utaltam, és akiről maga csak annyit mondott, hogy tudja, kiről van szó? Gondolom sietnie kellett...annyira, hogy még egy Héja életébe is került később.
  Igazából már én se tudom, hogy mire számítottam. Hogy majd valahogy szövegeléssel kivágom magam ebből a szituációból? Én...csak egy idegen voltam itt, akinek a sorsa senkit sem érdekelt. Akármit is teszek, csak magamra számíthatok, segítség nélkül. Ami igazából nem is olyan meglepő. Egész életemben ez volt a helyzet...
- A börtönben majd megtanulja, hol a helye...
  A démon elindult, hogy a sorsomra hagyjon...de ahogy távozni készült, valami kicsusszant a nadrágja szárát. Egy hosszú cső, mindkét vége lezárva. Első gondolatom az volt, hogy..hát, a démon farkincája lógott ki a nadrágja szárán. Én meg irigykedve figyeltem az ilyen méreteket, és szégyenkezve gondoltam az én Roromra, akiről azt hittem egészen eddig, hogy szép termetes. De nem...ezzel nem versenyezhetett. De senki sem vette észre, hogy ... hát, nem egy Roro volt, hanem valami üvegcse, ami puhán landolt a lépcsőn. Hmmm...érdekes. Rögtön kapcsoltam és elkezdtem mágikus jelek után kutakodni. A démon határozottan bír ilyenfajta képességekkel - mindegyik mocsoknak van mágiája - de a tárgyról nem tudhattam biztosra. Ami biztos volt, hogy a két alabárdos őr megindult felém, hogy börtönbe vessenek. Még egy elkeseredett próbálkozás a részemről.
- És még is, milyen váddal vetnek engem börtönbe? Azért, mert vissza hoztam a bárónő és nem a tárnokmester gyűrűjét, aki magáénak követeli azt? Csak még egy jó figyelmeztetés így a végére: ebből még nektek politikai bonyodalmaitok is lehetnek. Csak egy mellékes megjegyzés. Ja, démon uram, ajánlom figyelmébe a hosszabb szárú nadrágok viseletét legközelebb. Ezek a darabok igen csak kimentek a divatból...
  Azonban senkiből nem facsartam ki semmilyen megjegyzést. A démon távozott, Grosmann bekussolt és a gyűrűjével foglalkozott, az őrök meg taszigáltak engem azon lépcső felé, ahol a démon is távozott. Ahogy oda értünk, a szemem megakadt az üvegcsén, ami a démon nadrágszárából pottyant ki. Ez most tényleg egy üvegcse csak, amit eddig tárolt....vagy annyira nagy nyomás van csóri démonon, hogy üveget szarik és még a klotyóra se volt ideje elmenni. Én meg hát...nagyon is ügyetlen tudok lenni néha. A két lábam szinte magától összeakadt, aminek hatására egy hatalmasat zakózok, és az esést próbálom hárítani kinyújtott kezeimmel, amik a testem alá szorulnak. Nem volt egy kellemes esés, de az üveg legalább a kezembe került és gyorsan fel is csúsztattam az ingem ujjába. Ha már senki se vette észre...Az őrök ingerülten rángatnak fel a földről, és még egy ütést is kapok a hasamra...és vezetnek tovább. Köcsögök. Én követem őket tovább, a hasamat markolászva, de nem is én lennék, ha nem pofáznék valami teljesen hülyeséget menet közben. Eddig csak egy személynek sikerült befogatnia a pofámat...az is egy rémisztő kis démon csajszi volt a Dornburg toronyban...
- Baszki, szerintetek ki a franc akarna ilyen kedves kezek közül elmenekülni? Ti vagytok az új legjobb barátaim! Jobb Here és Bal Here. Úgy látszik, hogy ebben a felállásban én vagyok a Fasz...na mindegy...
  Az őrök nem értékelték a humor kísérletemet, amely során fallikus megjegyzésekkel árasztottam el őket, így én, magános kis Pénisz a két Here kíséretével meneteltem tovább. Ha nem lennék ilyen cudar helyzetben, még röhögnék is. Most valahogy nem volt túl sok kedvem hozzá. A lépcsőn hamar felérünk, és már a palota udvarában vagyunk. Gondolom innen már csak a börtön vár engem. Azonban...megjelenik a démon. Unott pofával fogadom újdonsült megjelenését, Ő meg ravaszkás mosollyal irányít engem újabb helyre.
- Uraim, éppen most van a bíráskodás ideje. Vigyék inkább a szomszédba.
- Bíráskodás ideje? Engem már el se bírálnak? Ez nem túl kedves, meg kell hagyni...
  Ismét nem váltottam ki semmiből semmilyen reakciót, csak taszigálnak engem tovább. Én meg közben csak nézegetem a helyet, ha már úgy is van rá időm rá, és alaposan megnézek magamnak mindent...aztán ostoba módon elkezdek vihogni magamban.
- Amúgy tudjátok, mi a vicces? Ha egy felbérelt bérgyilkos lennék, akinek az a feladata, hogy hatoljon be ebbe az épületbe, és mérje fel magának a terepet későbbi bérgyilkolászást előkészítendő...hát gyerekek, Ti pont az én kezemre játszanátok.
  Vihogok fel keserűen -gonoszan, majd vetek egy cinkos vigyort Jobb Herére, majd Bal Here felé fordulok.
- Amúgy Bal Here, ne legyél féltékeny, amiért Jobbot jobban kedvelem...tudod, a bal-faszok soha se voltak az én típusaim.
  Az őrök erre se reagáltak és ez már kezdett idegesíteni engem. De aztán megláttam, hogy homlokukon az erek egyre jobban dagadoznak a visszafojtott indulatoktól. Háh, legalább velük sikert értem el! Ez az Cris, mesteri vagy! A végén annyira felbőszíted őket, hogy neked támadnak! Cuki....egyszer az életben igazán megtanulhatnád, hogy fogd be a pofádat. Végül az egyik őr már nem bírja tovább, és csak megszólal. Ennyit a némasági fogadalomról.
- Bíráskodás ideje. Amikor Őlordsága maga ítélkezik a nép felett. Hetente egyszer. Ő fog feletted ítéletet hozni, ezért nem viszünk messzire.
~ Hát ez...csodálatos, gondolom én...meg megtiszteltetés.~
- De jó, legalább élőben lehet alkalmam elmagyarázni Őlordságának, hogy milyen szép és kedves fiúk is vagytok Ti. Meg azt, hogy még is, ki a franccal packáztok Ti. Ebből még szép kis zűrzavar lesz, cukorfalatkáim.
  Menet közben csak megérkeztünk oda, ahova engem akartak elszállásolni. Első ránézésre istálló, közelebbről és belülről megnézve cellák hosszú sora. Oh...hát ez kedves. A két őr kedves noszogatására végül csak bedobnak egy jelöletlen cellába és rám vágják az ajtót úgy, hogy még mérföldekről is hallani a visszhangját. Én pedig alaposabban körbe nézek új szobámon. Hát, nem voltam elájulva a berendezettségtől.
- Hmmm...még jó, hogy nem fogadó-ellenőr vagyok. Ez a förmedvény 10 pontból felet érdemel. És még is...hova a rákba rakjam itt ki a végbéltermékeket? Áh, ne is mondjátok...gyűjtögetem őket szépen, hogy amikor a legközelebb megjelentek, megdobálhassalak titeket vele. Kaki-dobós! Hehe...na jó, ez undorító. Pont mint ti...
  Az őrök elhagynak engem - gondolom már várták ezt a pillanatot, mert igek csak sietősre fogták a tempót - én meg hát...kaptam jó pár percnyi időt arra, hogy alaposabban felmérjem a cellámat. De semmi...a fegyvereim és felszereléseim még mindig nálam voltak, ez legalább pozitívum. De társaságom nem sok akadt. Egészen addig, míg jó idő múltán megjelenik Herr Grosmann. Na már csak Ő hiányzott nekem, Ő...meg az élegedett pofaszerkezete.
- Kényelmes?
~ Az anyád...az volt kényelmes. Szép, szűk kis lyuk, nagy mellek...szépen álomra hajtottam a fejem rajtuk. Nem mondta...?~
- Persze, hogy kényelmes, Herr Hans.
~ Hogy hívják a cölibátust fogadó embert? Hans RégenKurt...eh....olcsó poén...~
- Nem is tudtam eddig egész életembe, hogy mire vágytam. Aztán itt és most rájöttem: egy hataloméhes idióta cellájában rohadni. Tökéééletes. Nem akar csatlakozni? Van hely bőven kettőnknek. Meg hát....magányos is vagyok.
  Játszom meg a szomorkás forever alone típust és még valami könnyet is próbálok kicsikarni a szememből. Erőlködök, esküszöm, nagyon is...de semmi!
- Hát, könnyeket nem kap, de..azért képzelje oda, hogy ott vannak.
  Hansika nem szól semmit sem,  csak a kezét nyújtja felém. Hmmm...azt várja, hogy megcsókoljam? Arra aztán várhat. Vagy csak le akar pacsizni? Netalán arra vár, hogy meggyűrűzzem őt? Azért annyira elvetemült én sem vagyok. A házasság egyelőre még nem szerepel a terveim között. Amire nem számítottam, hogy hirtelen mágiát érzek...és egy király kis arkánlövedék száguldozik felém. Első reakcióként félre ugranék...de aztán inkább maradok a helyemen. A lövedék felsérti a nadrágomat, és kicsit megkarcolja a bőrömet, amitől csak egy kis szisszenés hagyja el ajkaimat.
- A helyedben vigyáznék. Nem akarlak megölni. De a sikolyod élvezetét nem feltétlen kell megtagadnom magamtól.
~ Sikolyt akarsz? Mondd csak, te hogy sikoltoznál, ha valamit feldugnék a seggedbe? Mondjuk egy kis izzó vasat?!~
- Áh, hát mágus a kedves uram? Ez milyen szép. Na és mondja, miért akar itt sikonyáltatni engem? Esküszöm, jó rabszolga leszek, még ki is kötözhet. Bilinccsel vagy bársonyszalaggal. Na de halljam, miről akar pofázni.
- Semmiről. Csak látni akartam azt a szerencsétlen fejed...
  ...és ezzel együtt egy újabb arkán lövedék csapódik a lábamba. Tűröm a fájdalmat...azt hiszem, ez egy eléggé erős kritika a humorérzékemet illetően. Itt mindenki ilyen prűd picsa?
- Jó érzés önként belesétálni az ellenség karmai közé?
  Teszi fel a kérdést eszelős vigyorral az arcán. Király...nem hogy beképzelt farok, arkán mágus...de emellé még őrült is. Lehet ezt még tovább fokozni? Unott pofával támaszkodom neki a cella falának, és tök lazán válaszolok is neki.
- Ejj, tudod, volt már dolgom Mélységiekkel, egy elvetemült vámpírral, aki egész tornyokat lebegtetett, bérgyilkosokkal, kínoztak már engem. Szóval felőlem folytathatod tovább ezt a játékot. Persze, hogy jó érzés besétálni az ellenség karmai közé...hisz kívülről nem tudtalak titeket megközelíteni...
- Untatsz...
  Csak ennyi tellett a fickótól és magamra is hagyott. Vajon bekapta a csalit? Vajon bevette, hog az egészet így terveztem el, már az elejétől fogva? Nem tudhatom. De Ő elment és senki se váltotta fel őt, így a sarokba kushadva várakoztam. Aztán elő húztam az üvegcsét, amit még a démon ejtett el, és alaposabban megnéztem magamnak. Valami füstszerű, sűrűen kavargó cucc volt benne, nem ismertem fel, hogy még is, mi akar ez lenni. Mivel ezzel nem jutottam többre, az üveget vissza csúsztatom a zsebembe, ellenőrzöm, hogy a rugós tőröm még a helyén van-e, és a tárológyűrűbe, ha már úgy is csak itt unatkozok, belebűvölök egy kis Dark Moon-t, hátha a későbbiekben még jól jöhet. Aztán várakozok....


Jó hosszú idővel később....még mindig ugyanott, Crispin már halálra unja magát, amikor...


  Végül ismét őrök érkeztek, és erős fegyveres őrizet alatt szállítottak a palotába. Nem szűkölködtek az itteniek gazdagságban. Minden undorítóan giccses volt. Az észbeli szegénységet a palota díszítésével igyekeztek kompenzálni. Undorító volt ez a sok díszítés, amely teljesen felesleges is volt. Ennyi pénzt költeni földi hívságokra, nem csoda, hogy Esroniel elindította a maga kis forradalmát. Még egy ok arra, hogy utáljam az embereket és az ők elfajzott ízlésüket. A művészet lehet szép is, bizonyos keretek között. Ez viszont már csak túlzás. Ahogy a rengeteg őr, és az árnyak között sugdolózó Héják is. Vajon tudják, hogy az egyik társukat hideg vérrel mészárolták le? Valószínűleg az ilyen információkat nem nagyon osztják meg velük. "Küldetés teljesítés közben elhalálozott" - ennyit tudhatnak maximum. Végül megérkezünk a bírálat terére, aminek a végén egy trón áll, mellette pár székkel. Elítéltek, akik felett ítéletet hoznak. Egy kapatos úriembert épp most vezetnek el, aki megpróbál kitörni a bilincsek és az őrök közül. Szegény szerencsétlen...remélem lassú halála lesz .Ember, tehát megérdemli. Mindegyik megérdemli. Mocskos kis undorító piócák, élősködők Veronia-n egytől-egyig. Tekintetem végül megállapodik a bárónén, aki békésen üldögél a helyén, mellette egy csicsás ruhába öltöztetett apród foglalkozik az elítéltek nevének felolvasásával.
- Ismeretlen sötét elf. Árulás és városi jog meggyalázása.
~ Anyádat is meggyaláznám...~
  A báróné oldalán jelenlegi tanácsadói sorakoznak fel. Köztük a tárnokmester. Shelatis az oszlopok között megbújva figyeli az eseményeket. Neki vajon mi lehet a szerepe ebben az egészben? Ki ő egyáltalán?
- Ismeretlen sötét elf? Ez jó...végül is, akár lehetek ismeretlen is. Akkor most védenem kéne magamat? Árulásról szó sem lehet, tekintve, hogy már ezerszer elmondtam, én csak egy gyűrűt hoztam vissza a bárónének, ami miatt az egyik Héját megölték. A városi jog meggyalázása alatt meg fogalmam sincs, hogy mit értenek. Amúgy...milyen büntetésre számíthatják, ha még is elítélnek engem ártatlanul? Csak hogy tudjam...
- Csendet! Az elítélt csak akkor beszél, ha kérdezik!
- Nyugalom, Hölcher...Drága fiam, remélem tudod, hogy a bárói joggal való visszaélés, egy ilyen tárgy viselete halállal büntetendő.
  Emelkedik fel a báróné, és inti csendre a tömeget. Tehát tudja, hogy még is, mi a helyzet velem kapcsolatban. Valószínűleg hazugságokkal tömték tele a fejét. Csodálatos...
- Szerencse, hogy ide került és meg tudtuk semmisíteni.
- Csak a kötelességemet teljesítettem, Úrnőm.
  Egy ádáz pillantást vetettem a hajbókoló kamarásra, aki hasonlókkal jutalmazott meg engem. Haver, te nagyon csúnya, fájdalmas halált fogsz halni, arra megesküszöm. Napokig fogsz sikítozni a fájdalomtól és kíntól. És én élvezni fogom minden egyes percét, te utolsó ganajtúró...
- Hogy technikailag pontosak legyünk, nem viseltem a gyűrűt, csak a zsebemben tartottam, miután a Héja megkért, hogy tartsam magamnál, míg át nem adhatom neki és elhozza magának. A fogadóban, ahol megszálltam, számszeríjászok támadtak meg és alig sikerült elmenekülnöm. Ami azért eléggé érdekes...hogy egy városi őr se mozdította a fülét rá...az egész olyan, mint ha valahonnan a vezetés felől jött volna a megbízatás. Egy alvilági szervezet se annyira ostoba, hogy ilyen nyílt támadást kivitelezzen, amikor a lebukás esélye ilyen nagy. Ismerek párat, tudom...Aztán megtaláltam az utam a palotájába, hogy átadjam személyesen magának a gyűrűt, azonban a tárnokmester lefogatott engem, egy cellába zárt és még mágikus lövedékekkel is megpróbált kínozni. Hogy is mondta, Herr Hans Grosmann? " Jó érzés önként belesétálni az ellenség karmai közé?" Ja, valami ilyesmi. Igen, használtam a gyűrűt hogy átjussak az őrökön, máskülönben nem értem volna el magához. Báróné, ha lehetne egy kérdésem: milyen viszonyt ápol a Sötét Elf Hercegséggel és Armin Fairlight herceggel és Loreena Wildwind hercegnével?
  A mondókám a várható eredményt hozta. Az emberek üvöltöztek, és a halálomat követelték. Ostoba csőcselék. Megérdemelnék, hogy elpusztítsák őket, egytől egyig. Egyre jobban rádöbbentem, hogy Veronia-t meg kell szabadítani attól a rákos elburjánzástól, amit ezek a kerek fülű férgek jelentettek.
- Csendet, ha kérhetem!
  A tárnokmester menteni próbálta a menthetőt és rögtön rohant is, hogy nyalintson még párat a báróné amúgy is tiszta sejhajában.
- Egyértelműen hazudik. Ki tudja, mi lehetett a célja azzal az eszközzel. Remélem egyértelmű úrnőm, hogy ebből egy szó sem igaz.
- Nem. Én bízom önben, Herr. Ennél hihetőbb magyarázatra lesz szüksége, ha nem akarja hátralévő életét egy gályán leélni. Ezt kitalálni...eléggé éles fantázia kellett volna hozzá. Ilyen rossz élményt kitalálni.
  A báróné rekedtes röhögése egyáltalán nem volt egy túl kellemes zene a füleimnek, és a teremben lévők is hangosan felhördültek, vagy legalábbis meglepődtek valamin. Nem tudom, hogy még is min. Nem ismertem az ittenieket - nem is akartam közelebbi ismeretségbe kerülni velük.
- Kételkedik abban, hogy én vissza akartam juttatni a gyűrűt magának? A fantáziám tény és való, hogy eléggé élénk. Kéretem tanúnak behívatni a Héját. A tárnok mester tudja, hogy kiről van szó, tegnap beszélt vele. Ja bocs, Ő már nem él. De van még egy személy, akivel beszélgettem és akitől megtudtam, hogy mi is ez a gyűrű, ami véletlen hozzám került...
 Folytattam volna még tovább is, amikor ismét mágiát éreztem. Nem azt a fajtát, amit Hans használt ellenem a cellában. Az arkánmágia volt - most már megjegyeztem magának az ízét. Az arkánmágiának enyhén kesernyés fém "íze" van, mellé némi hűvösséggel, ami semleges. Ami most érkezett, sötétebb volt, mint egy pocsolya a csillagtalan és holdtalan éjszakán, enyhe elkeseredettség vagy inkább depresszív ízhatással. Az érzés a démon felől jött, ahogy akkor is, amikor a gyűrűt csaklizták el előlem. Ez a démoni mágia. Vajon minden démon fajtának különböző íze van? De nem juthattam tovább az elmélkedésemmel, ahogy a szemeim előtt leperegtek a nap eseményei. A keserű ébredés, az üzenet a poháron, a számszeríjászok támadása, Dracon-nal való elválás, a menekülés, az álruhák, a kapuőrök átverése, a menekülő emberek, a kocsmáros...aztán az árulás, a lefogatás, az őrök, ahogy elcibálnak engem, a kínzás a cellában, és végül...ez itt. A fejem még mindig hasogatott, mire véget ért a keserű emlékek kényszeredett felidézése.  Ahogy a látásom körbe tisztult, megállapíthattam, hogy a hatás egyedül engem ért el. Egyedüli reakcióként a báróné állt fel...mint ha valami megváltozott volna benne.
- Ez mind?
- I've got a jar of...mist? - tűnődök el, ahogy a zsebemben lapuló üvegcsére gondolok...vajon mi célt szolgálhat? - Gondolom az emlékeimben nem képesek olvasni...
~ ...legalábbis más nem, csak a démon...~
- Nagy kár. Gondolom Herr, most örül, hogy megkapta a csecsebecsét, amire már olyan rég óta fáj a foga. A gyűrűre gondolok. Gondolom az őröket lefizették már rég, hogy elfelejtsék a kis beszélgetésünket...
  A hülye kis ribanc - igen, a bárónéról van szó - már nem is foglalkozik velem. Egyenesen a démonra mered, aki kilép az oszlopok takarása mögül, és kezét felém tartva mosolyog. Mi folyik itt?
- Ez az összes emlék. Minden...egyes...szó...igaz...-töri a szavakat fogai között, ahogy a démon a bárónéra néz, aztán az egyre jobban megijedő Grossman-ra.- Pont, ahogy terveztük...
~  MI A JÓ BÜDÖS FRANC FOLYIK ITT??!!~

Felhasználó profiljának megtekintése

29 Re: Küldetés: Nebel der Stadt on Pént. Jan. 26, 2018 9:04 pm

Johnny Wood

avatar
Kultista Megszállott
Kultista Megszállott
Az arcomról elszállt a komisz, humoros tekintet és helyét egy komoly, ám meglepett fej vette át.
- Milyen rokonod volt az öreg? - kérdeztem tőle villámgyorsan.
- Az apám. - ahogy eddig látszott, ez egy hihető válasz volt. A férfi fiatal, éppen felcseperedett fiúcskának tűnt, aki elhelyezkedett felmenője üzletében, hogy egyszer majd apja nyomdokaiba lépjen. Ez egy kicsit merész kijelentésnek tűnik... Bár azok után, hogy eltetett velem láb alól egy kapitányt... Nem tudom, mit gondoljak róla. Egyébként érdekes módon nem izgatta, hogy a nemrég megboldogult apját "öreg"-nek neveztem. - Én a család másodszülött fia vagyok. Ám volna valami, ami engem is érdekes. Nem tűnsz éppen normális üzletfélnek. Mi miatt kerested az apámat?
- Egy kisebb üzletet kellett volna vele lefolytatnom... Tudod apád nem csak legális dolgokban utazott. - hazudtam neki szemrebbenés nélkül. - De most én kérdezek. Tudsz valakiről, ezen a kicseszett világon bárkiről, akinek lett volna oka megölni?
Az ifjú örökös halk nevetésben tört ki.
- Nehezebbet kérdezz. Nem sok olyanról tudok, aki nem akarta volna eltenni láb alól. Ez a város...más, mint aminek látszik. Talán először jársz itt?
- Régen sokat jártam erre... Tudod, én magam is kereskedő voltam. Nem vagyok tisztában a nemesek dolgával, nem túl legális dolgokban utaztam...
Edward elégedetten bólogatott, az állát vakargatva. Aztán egyszer csak a semmiből egy tőrt rántott elő a ruhája ujjából, és felém vágta. A penge elsuhant az arcom mellett és a háta mögött az ajtófélfába fúródva állt meg.
- Ha hazudsz, legalább olyat találj ki, ami hihető. A kutyát sem érdekli, ki vagy, de engem nem veszel meg a puszipajtis okoskodásoddal. Még a leghülyébb rakodómunkás is jól tudja, hogy a nemesek a fő pillérei az alvilágnak. Nem ajánlom, hogy palira vegyél. - sóhajtott egy nagyot, majd odasétált a késéért. - Apám gyilkosa után kutatsz. Egy dolog érdekel csak, ki bízott meg vele?
- Szívesen megmondom... De utána meg kell, hogy öljelek.
A fiú ekkor ismét elmosolyodott.
- Nekem megfelel. Elég, ha csak a végén árulod el. Cserébe pedig segítek a gyilkosát felkutatni.
- Rendben. Valami kiindulási alap?
Szép nyugisan odasétált az asztala mellé, majd előrántott egy térképet.
- De sietős valakinek.
A szétterített térkép a várost ábrázolta teljes valójában... igaz némi torzítással, de az utcák nagy része élethűen lett rajta felskiccelve. Az egyes családok rezidenciái külön meg voltak jelölve rajta.
- Aligha talál olyan családot, aminek ne lenne piszkos a keze. Ám volt egy, akik különösen idegesen vehették szájukra a Vogejeager nevet. Von Faedas, régi riválisunk a fűszerkereskedelemben. A bátyám alig pár héttel ezelőtt "baleset" áldozata lett. Akkor ott nagyon csendesek voltak. Bár nincs rá bizonyíték, mindenki úgy hiszi, ők tették. Talán ők tudnak valamit.
- Akkor tudom is, hová megyünk...
- Nem vagyok gyakorlott szakmabéli. Egyenesen be kéne hozzájuk csöngetni?
- Van már tapasztalatom ilyesmiben... - vigyorogtam rá a férfira.
- Ez esetben rád bízom magam. - mondta, majd elindult az ajtó felé. - Az utat majd én mutatom. Egyenesen a rezidenciához, vagy inkább a kikötőt vizsgáljuk át?
- Egyenesen a Rezidenciához.
Elindultunk hát, s majd fél óra séta után elértük a felsőváros azon részét, melyet a térkép megjelölt. Pedáns kis villa, nem éppen egy palota, de a középnemesek közt dicséretes lakóhelynek számított. Kicsit talán még elegánsabb is, mint a társad apjáé.
- Itt is volnánk! Kopogjak be?
- Lépj hátra, majd én kopogok. - súgtam neki, majd hangosan kezdtem dörömbölni az ajtón.
Sokáig nem érkezett válasz a kopogásra. A fiú igyekezett takarni, nehogy valaki elkezdjen leskelődni. Fél perc múlva nyílt az ajtó, és egy étekfogó kinézetű kisfiúcska nyitott ajtót.
- Miben segíthetek?
- A gazdáid itthon vannak?
- Ki volna a vendég?
- Felnőtttek dolga, kisfiúcska.
Ekkor hirtelen egy másik alak jelent meg az ajtóban. Szolgához hasonló ruhát viselt ő is, bár jóval idősebb volt. Valószínűleg egy egyszerű tisztviselő lehetett.
- Az urak pedig nem szeretik, ha jöttment senkiháziak zargatják őket, s rabolják értékes idejük.
Edward ekkor előrelépett, majd megrázta a fejét.
- Elég legyen. Jelentsd be Lord Vogeljeagert.
- A franc fog itt várni! - kaptam fel a fejem, és befurakodtam a házba a szolgálók között.
Nem igazán érdekelt senkit, hogy mindketten bementünk. Úgy vették, ketten együtt érkeztetünk és képviseltük azt a hosszú nevű családot. Az uraság, akit meglátogattunk, a földszint egyik szobájában tengette mindennapjait. Éppen egy társalgónak kialakított helységben olvasott, miközben a pipáját szívogatta.
- Lord Faelda! - köszönt Edward.
- Bejelentem Lord Vogeljeagert, és... kíséretét.
- Lord? - állt fel a helyéről meglepedten - Te még nem használhatnád ezt a nevet.
- Csak idő kérdése. Elvégre én vagyok a család jelenlegi örököse...még. De ön ezt jól tudhatja. - látni lehetett, hogy izzik köztük a levegő.
- Lényegre fogok törni. Mit tud Lord Vogeljeager gyilkosáról? - szakítottam meg barátságosnak nem nevezhető társalgásukat.
- Meghalt? Fogadja részvétem. Most hallok róla először, kedves...kicsoda is maga? - nézett rám, mint ijesztő köpenyes, lestrapélt arcú tündére.
- Hogy ki is vagyok? Az, aki az igazat akarja hallani.
A nemes úr ekkor ismét felállt a karosszékéből. Idegesen lépett előre. Kabátja még a vállán feküdt, zsebében egy-két apró papírral, dohánnyal, és egy karddal az oldalán, ami még inkább kihagsúlyozta ijesztő küllemét.
- Elfelejti, kinek a házában van? Mit szólna, ha kalodába záratnám?
- Ejnye, bocsáss meg neki, Robert. Nem ismeri az illemet. Kicsit zakkant. Agyára ment a sok erdei mérgezőnövény, tudod. - súgta neki Edward, miközben odalépett elé, kissé neki is ütközve.
- Milyen igazságot tudna az, aki még csak most hallott a megboldogult Lordról? - vonta fel a szemöldökét.
- Ne szórakozzon velem! Látom a szemeiben, hogy hazudik!
- Van merszed így beszélni hozzám, te nyomorult féreg? - ordította duplájára duzzadt erekkel a nyakán.
- Ej-ej, ne legyünk ilyen indulatosak! - próbált kedveskedni Edward. Meglepően kedves és előzékeny módon ahhoz képest, milyen alattomos volt korábban.
- Ed, én mindig is kedveltelek. Jobban mint azt a mindenlébenkanál apádat. Hogy pont te állj össze valami jött-ment csavargóval azért, hogy vádaskodj!
- A fiút ne keverd bele ebbe! - modultam a nemesre szúrós tekintettel. Valószínűleg kiszúrta a vörösen izzó szemeimet. - Utoljára kérdem! Mit tudsz Lord Vogeljeager gyilkosáról?
- Utoljára mondom, semmit! Most pedig táguljatok, míg szépen mondom.
- Nem megyek innen sehova, míg választ nem kapok!
- Elég volt! Ezzel nem megyünk semmire. Elnézést, hogy zavartuk! - rángatott kifele Edward.  
Mikor kiráncigált a fiú, lehangoltan néztem rá.
- Akkor menjünk a kikötőbe... - sóhajtottam.
Edward vigyorogva nézett vissza.
- Minek, még csak most jöttünk! - lóbált meg egy semmiből elővarázsolt kulcsot.
- Jaj, de rossz vagy... Hol tervezel bemenni?
- Nem kell sokat gondolkozni. Egy kulcs nyitja a ház összes ajtaját. Ebben biztos vagyok.
Azzal a lendülettel kezdett elmászni a ház oldalára, az egyik ablakot célba véve. Egy szó nélkül követtem. Kisvártatva sikerült beledugni a kulcsot a lyukba, így kitárta az ablakot és beugrott. Természetesen én sem cselekedtem másképp.
- Szerinted tudnak valamit? - kérdeztem tőle nagyon halkan.
- Itt azon lepődnék meg, ha nem tudnának semmi. A dolgozószobájának itt kell lennie. Ott találhatunk valamit. - mutatott a lépcsőre.
Az emeletre érve egy kisebb "elágazás" fogadott minket. A lépcsősor végén két ajtó volt található, ami két külön helységbe vezetett.
- Tiéd a bal, enyém a jobb! - utasított, mintha már profi szakmabeli lenne...
Nem kötözködtem vele, had élvezze. Hiába kutakodtam, nem találtam semmi érdekeset... Azonban nem is nagyon volt időm keresni, mivel lépteket hallottam a lépcsőn. Biztos voltam benne, hogy valaki ide akar jönni, márcsak azért is, mert levelek és iratok tömkelege sorakozott az asztalon. Hirtelen nem is tudtam, mit csinálják. A legésszerűbb megoldásnak az tűnt, ha kilógok a nyitott ablakon. Jobb lehetőség híán meg is tettem. A (feltehetőleg) férfi bejött a szobába, elemelt valamilyen papírt az asztalról és kisétált.
Miután elhagyta a szobát visszamásztam rejtekemből és folytattam a kutatást. Pár perc után találtam is egy levelet, melyben a következő szerepelt:

"Lord Faeldas,

Fogadja legőszintébb elismerésem némileges leleményességgel kiérdemelt érdeme után. A téli gabonák után újabb nehézséggel kerültem szembe, amiből esetleges kiutat látok az ön hajói személyében. Természetesen busásan megfizetem, amennyiben hajlandó kisegíteni.

Legmélyebb tisztelettel,
J.R. Vogejeager"


Ezt muszáj volt megmutatnom Edwardnak...
- Edward! Gyere ide! - súgtam át a másik szobába.
A másik szoba ajtaja előtt ott állt Edward, valószínűleg engem várva.
- Találtam valami érdekeset! Nálad?
- Én is! Egy levelet! - lobogtattam elötte büszkén.
Edward türelmetlenül nyomta elém az ő szerzeményét. Egy félbetépett levél volt, hasonló papírból, mint amilyet én is találtam:

"Kedves Klaus,

Szeretném mihamarabb letudni a mi kis "kellemtlenségünket". Amint sikerült a madárkát eltüntetni a kalitkából, értesítsen

D. Faeldas."


- Én csak egy ilyet találtam... - mutattam Edwardnak. - Ki az a Klaus?
- Tűnjünk innen. Most! - kezdett el rohanni az ablak felé.
A kérdésemre egyébként nem válaszolt... Ekkor hirtelen megjelent valaki a lépcső tetején. A szolga volt az korábbról.
- Mit keresnek maguk itt? - nézett végig rajtunk gyilkos szemekkel.
- Figyeljen... Mi csak... - vágtam tőrömet a torkához és a falhoz nyomtam. - Fuss Edward!
Edward mint egy őrült kezdett el futni. Kiugrott az ablakon, én pedig követtem, mikor a szolgáló egy kisebb sokkot kapott. Egy sikátorba húzodtunk, ahol Edward lihegve fordította felém a fejét.
- Minden... egybevág... - lihegte az ifjú - A megbízás, a megrendelések. A családom nagy szerepet vállalt a folyón érkező gabona szállításában. Éhínség során hatalmas fegyver az ember kezében. Háború esetén még nagyobb. Az a szemét...de ezzel most rossz lóra tett. Ezeket átadom a városőröknek, ők majd hidegre teszik!
- Meséld el... - néztem rá a vörös szemeimmel. - Az egészet!
Edrawd megvonta a vállát.
- Elmondom, de utána meg kell öljelek. - kacsintott egy gigantikusát , ahogy a saját szavaimat idézte, majd elindult az utca irányába.
- Figyelj... Ha nem mondod el, nem tudok segíteni!
- Nem is kell... - sétált tovább. - Egyszerűen átadjuk a fickót az őröknek, ők majd hidegre teszik. Gond megoldva. Nem vagyok vérszomjas alak. Bőven elég, ha apám gyilkosa rács mögött lapul.
Megragadtam a férfi karját.
- Edward... Nekem kell egy bizonyíték attól a gyilkostól az apád megöléséről. Különben nem hiszik el nekem, hogy ellett téve láb alól.
Edward megtorpant.
- Szóval ezt akarod...  -sóhajtott egy nagyot. - Akkor csináld. Öld meg, vágd le egy ujját, vagy mit tudom én. Majd azt mondom, hogy öngyilkos lett. Gondolom nem a bárónő bérelt fel.
- Edward... Én nem akarok csalódást okozni... De ez az igazság.
- Nem érdekel. Tedd, amit jónak látsz. Ha végeztél, értesítem az őröket. - mondta, majd otthagyott.
- A francba!
Visszamásztam az ablakon. Faeldas ajtaja be volt zárva kulcsra. Nem volt jobb választásom, próbáltam hazudni sikertelenül. A lord kijött a szobából és egymásnak estünk. Egyszer sikerült hasba vágnia, egy közepes sérülést ott hagyva rajtam. De szerencsére én kerültem ki győztesen a harcból. Csak ez a gyökér halálakor felsikoltott, amitől az egész ház népe felém vette az irányt. Gyorsan lenyisszantottam az egyik ujját és berohantam a nappaliba ahhonan kijött, úgy téve, mintha mi sem történt volna. Leültem egy asztalhoz és elkezdtem szürcsölni az ott hagyott bort.
- Maga! Mit művelt a nagyságos úrral?! - visított rám az egyikük.
- Én? - néztem rá értetlenül. - Vendégségbe hívott a nagyúr, hogy tisztázzuk az előbbi vitát. Hirtelen dorombolni kezdtek az ajtón, ő pedig kiment, és nem jött vissza...
- Hívjatok segítséget! - ezzel a szóval zárták rám az ajtót...
Nem volt más választásom... Csápommal kitörtem az ablakot és kiugrottam. Nem tudom, miért nem tettem meg eddig. Talán a feszültségtől nem tudtam ésszerűen gondolkodni... Innentől már rohadtul nem érdekelt, hogy felkeltést keltettem a tömegben, egyenesen elindultam Edwardot keresni. Valamiért nem ment tovább az utca sarkánál...
- Na, sikerült? - nézett vigyorogva.
- Yes. - vigyorogtam vissza rá. - Most pedig keressünk egy városőrt.
- Már megtörtént, ha minden igaz árulással fogják vádolni... amiért halál jár... így sokat nem változtat semmi emmit. Viszont...volna itt még valami... - nézett mégnagyobb mosollyal az arcán.
- Micsoda? - bámultam rá értetlenkedve.
- Ha helyes, amire gondolok, nem volt egyedül. Tudod, von Faeldas egy nagy szövetség tagja volt. Egy szövetségé, amivel apán erősen szembement. Mindannyiuknak benne kellett lennie. Ha valóban von Vogeljeager gyilkosát akarod, érdemes náluk is körülnézni. Benne vagy?
- Benne vagyok!

Felhasználó profiljának megtekintése

30 Re: Küldetés: Nebel der Stadt on Szer. Jan. 31, 2018 11:17 am

Gustav Engelberg

avatar
Felszentelt Pap
Felszentelt Pap
Miután a varázsló elindult útjára, Gustav is jobbnak látta, ha lepihen, de ahogy elindult visszafelé, vészterhesen forgatva szemeit jobbra-balra, akarva akaratlanul észrevette, hogy nincs egyedül. Persze most is számtalan ember volt a főhajó sorai közt, de érzi, hogy van valaki, aki figyeli. Korábban is feltűnt már neki, hogy az egyik testvér árgus szemekkel kém-leli, mi dolga lehetett az ifjú varázslóval, most viszont egy másik munkatársa, egészen pontosan Helga nővér szemeit látta magán, ahogy mereven követik lépteit, egyetlen egyet sem pislogva, szinte rá tapadva, miközben a templom másik végében sepreget. A Kovács mondanivalója nyomán, gyanússá is válik neki az Apáca, a kereskedő negyed másik gyakori látogatója. Egy eszméletlen történet fut végig az agyán, ezért tovasiet, mintha gyanakodna, rá is játszik kicsit, majd be-lépve egy szűk folyosóra, várja, hogy Helga utána siessen és elbújik egy ajtó mögött. Nagy templom révén meglepően sok a szűk, alig látható folyosó, bár a legkevésbé feltűnést keltő az, mely a hátsó bejárathoz vezet, majd onnan az udva-ron át a papok szállása felé. El is rejtőzött az Ifjú Pap, amennyire a boltív mögött tudott, s ha szerencséje van, nem ve-szik észre a turpisságát. Lassan lépteket is hall közeledni, ahogy arra számított, majd nem sokkal később egy árnyékot látott a folyosóba kúszni. Gustav sejti, hogy ki lehet a jövevény, de kivárásra játszik, megvárja, hogy megjelenjen előtte a lány, ha nem ő az, taktikát vált. Legnagyobb meglepetésére nem Helga jelenik meg előtte. Ahogy a folyosó felé szegezi a tekintetét, Erhard tiszteletes alakja rajzolódik ki előtte, aki egy vidám intéssel köszön, majd megpróbál elmenni mellet-te. Nem eszik azonban ilyen forrón a kását, ő a másik Testvér, ki meglepően gyanúsan viselkedik, mióta idejött a város-ba.
- Erhard testvér...egy szóra kérem, de jó, hogy maga jött. - intette le Gustav a felé köszönő Atyát, s mivel tudta, nagyon gyanússá válhatott számára, el kell kezdenie tervének első szakaszát.
A pap először meglepetten fordul vissza, aztán ahogy végignéz a Papon, halvány kuncogással takarja el a szája szélét.
- Mi történt, pókokra vadászol? – kérdezte.
- Óh, bárcsak az lenne Testvér. Nagy bajban vagyok. - kezdte izgatott a Pap, majd pironkodni kezdett, a stressz és az adrenalin miatt ezt nem is volt nehéz eljátszani, majd közelebb hajolt a fiatal férfihoz.
- Erhard testvér, nem tudod véletlen, hogy Helga nővér, őrzi-e valakinek a szívét? - kérdezte, majd ismét körbetekintett a folyosón, nem látja-e senki.
Erhard olyan fejet vág, mint akit agyonütöttek. Egy pillanatig fel sem tudja fogni, mit kérdeztek tőle, ahogy döbbenten néz előre Gustavra. Eközben, ahogy oldalra fordította tekintetét, a folyosót határoló boltív sarkában egy másik árnyékot látott kirajzolódni. Nem túl feltűnő, de kis hunyorítás után észrevehető, ahogy táncol körülötte a gyertyafény.
- Ez meg miféle kérdés? - vonja fel a pap a szemöldökét.
- Hát...mióta idejöttem, nem tudom levenni a szemem róla. - mondja, majd direkt nem törődik az új jövevénnyel, ugyanis sejti kiről van szó, nem suttog tovább.
- Tudja, menthetetlenül romantikus alkat vagyok és tudom, hogy az Egyház egy életre választ magának párt. - mondta, majd mint egy buzgó gyerek, megdörgölte kezeit.
- Ezért volt a rendhagyó mise tegnap, hátha felhívom vele a nővér figyelmét, próbáltam meglepni ezzel a fiatallal, aki most bejött a templomba, hogy lássa, mennyire törődöm a gyerekekkel, de pont nem volt a közelben. - magyarázta.
- Kérem, tudna segíteni nekem? - nézett elkeseredetten a férfi a fiatal szent ember szemeibe.
A kedves társa még mindig nem dolgozta fel a sokkot, amit az Pap vallomása okozott neki. Majd fél percig csak csendben állt, és hebegve bámult rá, mígnem aztán a kérlelő pillantásra rászánja magát, és elkezd beszélni.
- Ez valami rossz tréfa!? - dadogta meglepődött, falfehér arccal.
- Vigyázz mit kívánsz, Gustav! Vidéken lehet nem volt ilyen erős a szigor, de itt az emberek nem nézik jó szemmel, ha két Pap kikezd egymással. Te nem ismered Helga nővért úgy, mint én. Ő a tisztesség mintaképe. Kizárt dolog, hogy vala-ha is bármi erkölcstelen dologba tudd rángatni! – magyarázta a férfi szigorúan, szinte megvetően.
- A szerelem erkölcstelen Erhardt testvér? A házasság intézménye az Egyház számára is szent. - lépett közelebb Gustav, értetlenül pislogva a Testvérrel.
- Azért is szerettem volna tanácsot kérni, mert Ön jobban ismeri Helga Nővért, mint én. - folytatta, majd lesütötte sze-meit.
- Ha úgy gondolja szerelmem visszautasításra találna, hát legyen. Fájó szívvel, de nem kérem meg Helga nővért, hogy legyen életem életre szóló a társa, jóban rosszban. - kámpicsorodott el lesújtóan.
- Bár az elég furcsa, hogy ennyire ellenkezett a dolog miatt Erhard Testvér. Talán Ön is táplál érzelmeket iránta? - kérdezte.
Erhard kissé megrémülve hátrál egy lépést. Szemeivel egyenesen Gustavéba bámul, nem igazán kerüli a szemkontaktust.
- Szó sincs ilyenről... - tiltakozik elég fenyegető hangon - jobb lenne, ha inkább... – akadt el a szava mikor egy újabb alak jelenik meg a folyosó végén. Helga nővér terem ott egyik pillanatról a másikra, mintha egész idáig csak erre a pillanatra várt volna. Ahogy megpillantja, Erhard kissé megszeppent, csendben int, és sietős léptekkel távozik.
- Nekem most dolgom van! - hadarja el, mielőtt elfordítja a fejét.
Az újonnan érkező apáca ezzel szemben téged keresett, legalábbis úgy tűnik, mert megáll előtted és megszólít.
- Valami baj van? - a hangja, mint mindig, most is kedves és dallamos. Valahogy azonban amint meghallja, Gustav úgy érzi, mintha egy jeges kést húztak volna végig a hátán.
- Óh...öhm...Jó estét Helga nővér...én hát...nincs... - hebegett-habogott a férfi, zavarában másfelé igyekezett nézni, majd hátrált is pár lépést.
- Hogy...hogy van? - kérdezte, vigyorogva, teljesen elvörösödve.
A lány nem mozdul, majd ahogy telik az idő, a fiatal azt veszi észre, hogy egyre ritkábban pislog. A hangja továbbra is ugyanolyan maradt, monoton, tónustalan, egyformán dallamos.
- Keresel valamit? - kérdezte tőled halál nyugodtan.
Gustav megvárja, míg biztosan tiszta nem lesz a levegő, majd közelebb lép Helga nővérhez és zavarodott, megjátszott, buta arckifejezése halál komolyra vált.
- Figyeljen Helga nővér, tudom, hogy mindent hallott, de ne értse félre, akartam, hogy hallja és nem azért, mert valóban igazak voltak az állítások.
- Engem azért küldtek, hogy megelőzzek minden olyan tevékenységet, mely tönkre teheti a város jól működő rendszerét...tégla van az Egyház berkein belül, valaki segítséget ad a kintről érkező idegeneknek. - magyarázta komor arckifejezéssel.
A vele szemben álló apáca egy darabig sehogy sem reagál a szavakra, aztán a mosoly egyik pillanatról a másikra eltűnik az arcáról és ugyanolyan komor, kifejezéstelen fejjel néz vissza Gustavra, pontosan úgy, ahogy ő méregeti őt.
- Ez...hazugság volt, igaz? - nézett mélyen a szemeibe, akár farkas a bujdosó prédájára.
- Láttál egy varázslót...mit akart tőled? - kérdezi meg bármiféle felvezetés, vagy előkészítés nélkül.
- Hazugság? Nem érdekel, hiszel-e nekem vagy sem, nem ezért mondtam el ezt neked. Válaszokat akarok. Mióta idejöttem, folyamatosan szemmel tartasz, pedig okot sem adtam rá, ebből következik, hogy te is a téglát keresed. Nem véletlenül költözött el ideje korán Rupert, de ezzel nem oldódott meg a baj. Nem furcsa, hogy ideküldenek valakit, egyből utána? - magyarázta szigorú tekintettel, főleg azután, hogy megkérdőjelezte a lány hitelességét.
- A varázsló ne érdekeljen, felbéreltem pár bolondot, hogy verjék fel a port a városban, hátha kicsalogathatjuk vele a forradalmárokat. Nem javaslom, hogy egy újjal is hozzájuk érjetek, mert abból nagyobb baj lehet. - mondta Gustav, majd fenyegetően közelebb lépett a lányhoz.
- Ez az ügy komolyabb, mint gondolnád, nem Pap vagyok, nem egy ártatlan Papot küldenek ide a patkányok kiirtására...szerinted kit küldenek? Egy inquisitort és abból is a legrosszabbat. - vicsorgott a férfi fenyegetően.
- Most pedig válaszokat akarok. Mit tudsz a pletykákról, mit szaglászott Rupert és mit akart elérni. - folytatta ellentmondást nem tűrően.
Az eddig végtelenül nyugodt, hűvös és megfontolt Helga arcán mintha egy apró grimaszt lehetett volna felfedezni. Bár erőteljesen próbálja leplezni, Gustav nem volt képes nem észrevenni, hogyan remeg a szája, ahogy próbálja a gondola-tait rendezni. Aztán váratlanul, egyik pillanatról a másikra lenyugodott. Arcán hűvös, kifejezéstelen nézéssel válaszolt. Nem látszott rémültnek, hogy egy inkvizítorral vitatkozik.
- Nem inkább te vagy, aki titkokat rejteget? Ma reggel elmentél valahova. Kivel találkoztál?
- Arcátlan...Pimasz leányzó...ám legyen. - válaszolt vicsorogva, hűvös tekintettel a férfi, majd sóhajtott egyet.
- Sebastian Testvérből próbáltam néhány információt kihúzni a városról, majd tovább érdeklődtem a környéken, végül pedig, ahogy hallhattad az éjszaka, le adtam a botomat a kovácsnál, mert valóban ráfér már egy kezelés. - magyarázta unott arckifejezéssel, majd folytatta.
- Úgy gondolom, hogy mindketten titkokat rejtegetünk egymás elöl, amivel akadályozzuk ügyünk előre haladását, nem azért küldtek, hogy elbohóckodjak itt, hanem, hogy megszüntessem és visszahozzam azt a városképet, ami az Egyház számára is tökéletes volt...Eddig... - tette hozzá maga elé meredve, majd hűvös, szinte fagyasztó tekintetét ismét a lány-ra szegezte.
- Szabad kezet kaptam az információ kinyerésére Helga nővér, gondolom tudja, milyen eszközöket használhatnak az Inquisitorok...ne akadályozza a munkámat és inkább maga is végezze a sajátját, úgy ahogy eddig. Szóval, most Ön jön, bízom benne, hogy kielégítő válaszokkal tud szolgálni és pár napon belül minden megoldódik...ez a szerencsétlen Erhad Testvér pedig tovább szőheti magáról szerelmes gondolatait... - vigyorgott gúnyosan, olyan beteges tekintettel, amilyet még soha életében nem mutatott senki számára. Egyértelműen próbálja megfélemlíteni a lányt.
A nő nem reagál semmire sem, amit mondott neki a férfi, bár látszik rajta, hogy a légzése egyre gyorsabb lesz, ahogy a hirtelen lett Inquisitor hadarja a szavakat, visszatartja a gondolatait, talán próbál nem pánikolni, hideg fejjel gondolkodni. Majd eljön az a pont, ahol már képtelen magát türtőztetni. Senki sem tudja meg, melyik mondat ijesztette meg ennyire, csak azt volt fura, ami ezután következett. Helga von Rödenfalt tágra nyílt szemekkel vicsorogva lépett egyet előre, szinte beleremegett a templom fala is, ahogy hangját szabadon eresztve megszólalt.
- Hazugság! - ordítja úgy, hogy belevisszhangzik az egész templom. Szava kísértetként suhan végig a folyosón, betöltve az egész épületet. Talán még az is meghallotta, aki a másik kapu mellett álldogált.
Kintről baljós morajlásra lesznek figyelmesek a folyosón tartózkodók, majd lábdobogást lehet hallani szép kényelmes tempóban egyre hangosodva közeledni. Nem kétséges, hogy ki akarják deríteni, mi történt.
- Ha jót akar magának kedves...kitalál valami olyan mentséget, amivel nem buktak le minket...különben nem lesz, ahová elbújhatna az Inquizícó elől. - suttogta oda Helga fülébe úgy, hogy betegesen végigsimított az arcán. Persze ezt, úgy, még mielőtt bárki beléphetett volna a folyosóra. Elég nehéz türtőztetnie magát, de muszáj tartania a történetet, szerencsére, sok hasonló eset történt már vele a kocsmában, mikor ki kellett húznia magát a pácból, így mosolyogva fordult a hozzájuk igyekvők felé.
- Sajnálom, hogy hangoskodtunk. - kezdte Gustav, majd Helga felé fordult, mosolyogva, szemeiben gyilkos tekintettel. Persze, úgy hogy más ne lássa.
Akit meglátnak a folyosó végén, nem más, mint Albertus, a templom vezetője, a plébános.
- Mi folyik itt? - nézett a beszélgetőkre egy szigorú, felháborodott apa szemeivel, némi fáradtsággal a hangjában. Nagy nyűg lehet neki állandóan megnevelni egy rakás ostoba fiatal papot.
Helga nem válaszolt neki, nem reagált a fenyegetésedre sem, helyette illedelmesen meghajolt, majd elszaladt hátrafelé a lakása irányába. Ketten maradtak a plébánossal, aki most kérdően néz végig rajta.
- Sajnálom Plébános Úr, hogy felzaklattuk ily késői órákban, attól tartok az én hibám. - válaszolt mélyen meghajolva.
- El akartam kergetni egy számomra furcsa egybeesést és megkérdeztem róla Helga nővért. Szerintem feltéptem egy mély sebet, ezért felzaklattam vele. - mondta bűnbánóan lesütve szemeit.
A felettesed szúrós szemekkel néz vissza rád.
- Jobb lesz, ha óvatosabban bánsz az emberekkel. Ne legyél túl meggondolatlan. Abból mindig csak baj lesz. - mondta, majd sarkon fordult, hogy lecsitítja a megszeppent embereket, akik a templomban voltak.
Gustav mélyen meghajolt a Plébános intelmére, majd visszaigyekezett a kápolnába, biztos volt benne, hogy valaki követ-ni fogja...azzal a valakivel elintézni valója van még. Legnagyobb meglepetésére nem érkezett senki, akivel folytathatná hazugságaira épülő történetét, így ismét taktikát kénytelen váltani.
A lakosztályok felé veszi az irányt, amerre Helga nővér menekült. Halkan lépked, nehogy meghallják őt. Figyel a hangokra, ha meghall egy beszélgetést, megáll és fülelni kezd. A kis házikóban az út mellett köt ki, ahol a papok laknak, ide sem követte őt senki, mindenki a szobájában volt. Furcsa, de nem igazán zárja az ajtaját senki, így ezt könnyen meg tudta állapítani. Gustav szobája is üresen áll.
Helga szobájának az ajtaját legnagyobb meglepetésre mégis zárva találja. Belül két ember, egy férfi és egy nő hangja szűrődik ki, ahogy beszélgetnek, pont, ahogy a férfi gyanította.
Szép lassan kivehetővé vállnak a hangok, ahogy Papunk az ablak alá húzódik. Elsőnek Helga szavaira lesz figyelmes.
- ...nem hiszem el! Te tényleg ilyen hülye vagy, vagy tetteted?
Erhard egyelőre csak csendben hallgat.
- Nem érdekes - tette hozzá az apáca - Csak maradj távol tőle. Veszélyes alak. – tette hozzá lekezelően. Gustav tovább fülel, ha meghallja, hogy az ajtóhoz lépked valaki, eloson onnan, nehogy észre vegyék. Később Erhardot is szóhoz jut.
- Rendben. És mihez akarsz kezdeni? – kérdezte.
- Nem érdekel, amíg nem kezd el megint faggatni. – válaszolt feldúlva Helga.
Ekkor viszont abbahagyják a beszédet, Erhard pedig elindult kifelé. Gustavnak sikerült időben elosonnia, ő pedig kilép a szobából és elindul a sajátja felé. Itt a remek alkalom.
Gustav elmosolyodik, minden a tervei szerint alakul, kicsit vár, hogy Helga lép-e valamit, majd ha elalszanak a fények, vár pár percet és Erhard nyomába ered. A testvért saját szobájában találja, amint éppen egy könyvet olvas. Amint meg-látja a férfit, nem csinál semmi gyanúsat, csak biccent egyet felé…túl átlátszó. Gustav alaposan szemügyre vette a szobát, az ajtó mellett egy szekrény, nem sokkal tőle egy asztalt és egy szék. A másik oldalon egy ablak díszítette a szobát, mellette egy ruhásszekrénnyel. Könyveket is találni itt, meg egy fából készült tálcát az asztalon, rajta tányérral és evő-eszközzel.
- Szabad egy szóra Erhard testvér? - kérdezte Gustav bűnbánó mosollyal belépve a szobába.
Erhard elég fancsali mosollyal az arcán, de int, hogy kerüljön beljebb.
- Mi kellene? – vetette oda elég lekezelő módon.
- Csupán elnézést szerettem volna kérni a viselkedésemért...nos, nem tudtam, hogy Ön és Helga...érti... - válaszolta fejét vakarva.
A kedves Pap némileg megrémülve néz előre, aztán komor képpel igyekezett leszögezni a tényállást.
- Semmi nincs köztünk. Csak felkavaró a téma, ennyi az egész. – válaszolta röviden.
- Nézze, értem én, hogy egy Lány ennyire meg tud vezetni egy férfit, de látszik Önön, hogy maga nem olyan...még viszszaléphet, kezdjen új életet...tudom, hogy maga ártatlan - lépett közelebb, itt elkövetve egy óriási hibát.
- Nagyobb ez az ügy, mint amibe maga belegondolhat...persze, semmit sem tud a mi kedves Helgánkról igaz? - kérdezte mosolyogva, mintha éppen leesett volna neki valami.
- Előadta, gondolom, hogy veszélyes vagyok, vigyázni kell velem...de, amiket ő nekem mondott, barátom...nem irigylem magát... - nézett sajnálkozó arccal a férfi, majd keresztet vetett mellkasára.
Erhard azt sem tudta, mit válaszoljon, nem tudott semmi kifogással előállni, ekkor viszont egy másik hang törte meg a beszélgetés monotonitását Gustav háta mögött.
- Meglepően nyugodt a helyzetéhez képest, inkvizítor uram... - dudorászta Helga von Rödenfalt belépve az ajtó elé.
- Nocsak, Helga nővér, pont Önről beszélgettünk, miért nem mesél arról, amit nekem mondott a folyosón? Vagy erős túlzás volt bábnak nevezni Erhard testvért? - kérdezte szélebb lépkedve, hogy jól láthassa mindkettőjüket, közben meg-nézte van-e fegyver a nő kezében, vagy hogy mindkét keze jól látható-e. Gyanította, hogy nem üres kézzel jött a lány, amilyen jól forgatta lapjait, most elég volt egy apró hiba és kutyaszorítóba került.
Ahogy a Pap hátrafordult, azonnal rájön, miért találta meg ilyen gyorsan. Helga bal kezében egy csatabárd villan fel, az a bizonyos fegyver, ami Gustav szobájának falát díszítette. Hát persze, hozzá igyekezett a lány…ha nem jött volna most ide, valószínűleg álmában ölte volna meg őt.
- Utálom a hazugokat... - lépett egyre közelebb, hogy elállja az ajtót.
- Egy kislány kezében egy ilyen nagy fegyver Helga nővér...és most mi lesz? Megöl mindkettőnket, ahogy tervezte? Megöl egy Inquisitort, akinek a városban mindenhol vannak szemei? - kérdezte széttárt kezekkel, majd felkészült a csapásra, lehet, hogy a lány nem Pap, lehet zsoldos, vagy katona, egy ilyen nehéz fegyvert nem tud olyan gyorsan forgatni, hogy ne lehetne felkészülni az ütésre. Ha támad, Gustav oldalra próbál félreugrani előle, és megpróbálja fellökni. Elszaladni nem fog...biztos benne, hogy Erhard elbizonytalanodott.
- Megöl egy Inquisitort és egy Papot, hogy magyarázná ki kedves? - kérdezte Erhardra tekintve egy pillanatra, majd egyből Helgára és annak mozgására fókuszált. Ahogy Erhard fele nézett, a férfi meglepetésszerűen az ágya alá nyúlt, majd egy kardot rántott elő, egyenesen Hősünk felé szegezve.
- Elég a beszédből. – kiáltott fel.
- Micsoda nyűg... - morogta Helga, majd előrelépett és várt, miközben Erhard elkezdett felállni, kezében a karddal.
Gustav Helgán próbált áttörni, hogy megmeneküljön a szorult helyzetből, saját Bibliáját vágta hozzá, de a lány túlságosan gyors volt, könnyen elhajolt. Hamar rá is jött, hogy nem egy kétkezes fegyverrel kell megállítania a Papot, s helyette egy álló helyzetből indított rúgással taszította vissza Gustavot a szoba felé. Magasra emeli a fegyvert és lesújt. Megvágta ugyan Gustavot, de gyorsabban sikerül mozdulnia.... Miután sérülést okozott a Papnak, annak sikerült oldalra vetődnie. Erhard megindul felé, ő viszont gyorsabb, feltápászkodik, majd az ablakon át egyenesen az utcára vetődik. Csúnyán megüti magát, és elég rendesen vérzik is, viszont életben van, sikerül is eltűnni onnan, mielőtt utána iramodnának. Csúnyán elszámította magát, és fegyver hiányában, nem is tudta felvenni a küzdelmet ellenfeleivel szemben…nem maradt más hátra, mint elbújnia, míg sebei begyógyulnak és utána álruhában folytatni a nyomozást a városban. Talán össze fut ismét a varázslóval, a Kovácshoz megy először fegyveréért, utána pedig a kereskedő negyedbe megy nyomozni kicsit. A Templomba nem mehet vissza…biztos elhitetik a Plébánossal, hogy ő rossz ember…valószínűleg körözni is fogják…nehéz

Felhasználó profiljának megtekintése

31 Re: Küldetés: Nebel der Stadt on Csüt. Feb. 15, 2018 5:16 pm

Crispin Shadowbane: A nagy Echenschild neves palotájában egyik pillanatról a másikra úrrá lett a káosz. Bár még senki sem mozdult meg a helyéről, több ember is hőzöngve kezdett a kezével kalimpálni. Másik fegyverüket magukhoz szorítva várták, mi fog kisülni ebből az egészből. Te pedig lassan kezded átlátni, mibe csöppentél bele...

Johnny Wood: Edwarddal párba állva mentek a városban, mígnem eljuttok a gazdag negyed egy másik házához...nem is házhoz, ez itt valóságos palota. Hatalmas, kőből épült falak tornyosulnak előtted. A következő célpontod egész biztosan főnemes.


Gustav Engelberg: Az éjszakát egy a városrész végében talált fogadóban töltötted. Nem egy apró sebet kaptál, de egy nagy adag bort követően sikerült a vérzést elállítani, s másnap reggelre szépen be is hegesedett a vágás. Mozogni, futni, ugrani, harcolni ugyanúgy tudsz, mint eddig. Másnap meglepődve tapasztalod, hogy a kis csetepatédnak semmi nyoma nem maradt. Senki sem keresett az este, senki sem tört rád, de még csak feljelentést sem tettek ellened. A templomba viszont már nem mehetsz vissza...


Theo Wagner: Másnap reggel a nappal együtt ébresztenek téged is. Héja barátod nem szívesen maradna több ideig a már amúgy is paprikás hangulató Noitra házában. Magadon végignézve egy nagy rakás kötszert meg fájó, de már beforr sebet találsz. Mozogni elég jól tudsz, noha elég erős izomlázad van, de a fiatalos lelkesedés még megvan, így ahogy felkeltél, már neki is kezdtek a munkának.

//Theo, a kvöetkező kör végéig pótold az előzőt, akár egyben, de lehet külön-külön is, ahogy neked kényelmesebb, vagy irgum-burgum lesz.//

Felhasználó profiljának megtekintése

32 Re: Küldetés: Nebel der Stadt on Hétf. Feb. 26, 2018 10:28 pm

Gustav Engelberg

avatar
Felszentelt Pap
Felszentelt Pap
Gustav miután kellően másnaposan ébred, felkel az ágyból és elégedetten tapasztalja, hogy a Fejszével ejtett sérülés teljesen meggyógyult, csak a heg maradt utána, no ehhez kellett két liter bor, melyet még megivása előtt megáldott. Úgy diktálta magába, mint szükséges orvosságot, kellett is az érzéstelenítés, mert fájt mindene. Azon gondolkozott, hogy talán varrni is kellene a sérülést, de szerencsére hamarabb beájult a fogadó kényelmesnek mondható ágyába, így nem kellett hozzá nyúlni, a bor és Istene segítsége elegendő volt arra, hogy még csak kellemetlen érzete se maradjon másnap reggelre. Felöltözött, megreggelizett a fogadóban, majd miután feltöltötte borkészletét, elindult a megbeszélt helyre. Csuklyáját fejére húzza, sikátorokon keresztül közlekedik, nehogy felismerje, és bőszen pillantgat maga mögé, nehogy kövesse őt valaki.
Köszönti az öreget, majd míg el nem készül a botja, várja a fiú érkezését, ami nem is tartott olyan sokáig, kopogást hall az ajtón, majd nem is késlekedve a mágus fiú sétál be rajta többed magával.
- Tiszteletem hitem kovácsa. - köszönt mosolyogva, egyből meg is láthatta a már várakozó papot is az üzletben, csukjával a fején.
- Üdvözletem atyám.
- Dicsértessék. - válaszolt a férfi köszöntésére, majd a fiú felé is bólintott.
A kovács, ahogy meglátta Gustavot, idegesen morog egyet. Majd ahogy Theo és egy másik ember is megérkezik, egyenesen felháborodva ront nekik.
- Na de kérem, én tisztességes mesterember vagyo... - kezdett volna bele a Kovács rosszallásába, ám a Theoval érkező férfi közbeszólt. Inge alól előhúzott egy nagy címletű váltót majd átnyújtotta, miközben a kalapján lévő jellegzetes héjatollat is megmutatta.
- Zárja be a boltot. - tette hozzá jelzésszerű mozdulataihoz, majd a kovács még egy kicsit habozik, majd előre siet ezzel magukra hagyva az egybegyülteket.
- Üdvözlöm, tisztelendő atyám. - huppan le az ismeretlen útitárs egy üllőre, keresztbe tett lábbal.
- Ha megengedi, hívjon csak nyugodtan Hegel-nek. Nem kell félnie. Jómagam Lady Eicheschild egyik embere vagyok. - kulcsolta össze a kezeit.
- Hallom maguknak ketten meggyűlt a baja egy-két gazfickóval. - ereszt meg egy halvány mosolyt.
- Ki maga és kit tisztelhetek Lady Eicheschild személyében? Megbízható? - fordult a Pap utolsó kérdésemmel Theo felé.
- A nő a báróné, A férfit meg csak hívd Hansnak... - Mosolyodott el a Héjára tekintve.
- Amúgy belementem egy kis jótékonysági tisztogatásba, mivel van még valami ami érdekelne engem a jövőben, de ezt hagyjuk. - Mondta, majd leült egy közeli üllőre.
- Megbízni? Itt senkiben sem lehet megbízni. De mivel segített a túlélésben, ezért most segítek neki és készséges vagyok ez a legkevesebb. - tette hozzá.
A férfi csak csendben nézte, ahogy egymással próbáltak dűlőre jutni, aztán egy apró mosolyt megeresztve elnevette magát.
- Ti nem vagytok idevalósik, nem igaz? - nézett feléjük.
- Ha túl óvatosan vagytok, azzal könnyen magatokra lehet haragítani a népeket. Kockázat nélkül nincs győzelem, tartja a mondás. - köhögött a markába.
- Igazság szerint ezért is akartam idejönni. Hogy megtudjam, amit ti tudtok. Egy pár alvilági nyomorék után kutatok, akik kincseket akarnak a város alatti romokból kicsempészni, de nemrég szem elől vesztettem őket. A héják, a bárónő kémei minden kis zugot figyelnek a városban, így nem is értem hogy...de ti talán segíthettek nekem. Kérdés, miért vagytok ennyire kezesek, s játszotok úgy, mint a mesebeli lovag? - magyarázta, kibújtatva végre a szöget a zsákjából.
- A nevem Gustav Engelberg, Corulusburgból jöttem és csak véletlen csöppentem bele ebbe a bolondok házába. - nyugodott meg kissé, a fiú és a Héja válaszait követően.
- Egy ilyen semmiből jött segítség nekem is jól jött volna tegnap. - mutatott szakadt ruhájára, majd a férfi szavaira figyelt.
- Aki az Urat és az Egyházat használja arra, hogy gyilkosságra buzdítsa hű nyáját máglyára való és ne legyek Pap, ha hagynám ezt. Az előző Pap eltűnése miatt döntöttem úgy hogy vállalom az ott meghirdetett munkát, de nem tudtam kideríteni mi megy ott fű alatt, mert idő előtt rám találtak. - rázta meg fejét a férfi.
- válaszolunk a kérdéseidre, ha te is a miénkre Hegel. - szólt némi késéssel előző mondatát követően.
- Mindenki akar valamit az életben. - Válaszolta a Mágus a Héja kérdésére, végigvárva Gustav érveléseit, majd véve egy nagy levegőt, és megsimítva megsimítva kabátját folytatta gondolatmenetét.
- Ki ne szeretne ismeretségben lenni a héjákkal, és a bárónővel? Ki tudja az életben, mikor lesz nekem szükségem a segítségre, és ha én itt és most segítek neked, nagyobb eséllyel fogok viszonzást kapni. Amúgy meg érdekelnek a város alatti romok. De miután a kultistákról hallottam, azóta meg se próbáltam lemenni egyedül. - Szólalt fel eléggé őszintén a fiatal.
- A kíváncsiság jó dolog...hm... - gondolkozott el egy kis időre az idegen, ahogy a történeteket hallgatta.
- Mondom, egész jó héják lennétek...de ez most nem lényeges. - tette hozzá mosolyogva, majd elővett egy térképet a ruhája alól, szétterítette a két viharvert "kalandornak". A várost látni rajta, néhány furcsa, negyedeket átszelő vörös csíkkal kiegészítve, az egyik ilyen csík nem sokkal mellettük fut el.
- Amit itt láttok, azok a már feltérképezett alagutak, melyeket még az angyalok ástak a márványfalak alá. Már többször került innen elő...meg tűnt is el. - mondta a mondat második végét nyűgösen elharapva.
- Pár relikvia. És engem ért a megtiszteltetés, hogy vadásszam le a mocskokat. És egy jó darabig sikerült is nyomon követnem őket, de az utóbbi hónapokban elkerülték a figyelmem. Találtak egy módot, hogyan üzenjenek egymásnak úgy, hogy még mi Héják se tudjuk lehallgatni...hogy pontosan mit, azt nem tudom. Szerencsére időközben ráleltünk egy eddig nem létezettnek hitt bejáratra is, amit a lenti romokba vezet. - bökött oda a térre, ahol most vagytok.
- Nem más helyen, mint az Eichenschild-is Kereskedő Céhében. - jelentette ki nagy hévvel.
- Így már értem... - hajolt közelebb a térképhez a férfi.
- Van pár ember a gyülekezetben, kik pár éve kerültek oda...talán a Templom alatt is húzódik bejárat? - kérdezte magában elmélkedve.
- De hogy jönnek ide a a Kultisták? - kérdezte Theora tekintve.
- Az egyik nő aki óva intett, hogy a csatornát használjam, a megbúvásra, szerintem összetévesztett valakivel, a kocsmában amikor a könyv nálam volt. Az is lehet, hogy a kocsmákat használják üzenet átadásra. De amúgy a lényeg, hogy rávettem hogy valljon valamennyire, és ő mondta el a dolgokat. Egy kultistáról beszélt, de lehet több is. Mint tudjuk ez a kóceráj egy angyalromra épült, szóval nem kizárt, hogy egy egész kis szektát találhatunk odalent. Könnyen elveszítheti az ember az életét ha alábecsüli ezeket az amorf harcosokat. - Vette át a szót Theo, majd megvakarta fejét, ahogy jobban szemrevételezte a térképet.
- Lehet a Templomban adják az infót a gyóntatófülkén keresztül? - vetette oda Gustav.
- A könyvek miatt ne aggódj. Mindent, ami a könyvekben van, tudok...de hogy a templom. - gondolkozott el.
Ekkor a férfi, akit Hegelként ismertek akkorát rándult hátra a döbbenettől, hogy ledőlt az üllőről, majd a fás halmon ért földet, a fejét fogva a haját túrva nagy erőkkel.
- A...templomokat is figyeljük...leszámítva a...nem, az nem lehet... - ijedezett a felismerés rémületétől.
- Mégis mi? - sürgette Theo a válasszal.
- Nem...nem erre gondoltam...az összes templomot szemmel tartjuk, leszámítva egy helyet, a gyóntatófülkéket. - állt fel sajgó tagokkal.
- Azt mondod, a kereskedő, mi? Érdekes...akkor azt hiszem meg is van, hova fogok menni. - vakarja meg a tarkóját.
- Köszönöm a segítséget. - próbálta meg lerázni Gustavot és Theot egy utolsó kínkeserves próbával, de nem eszik olyan forrón a kását.
- Nem úgy van az. - nyúl utána a Pap.
- Nekünk is volna pár kérdésünk. - mondta, majd ha megragadja a férfit, ismét hellyel kínálja az Üllőn.
- Persze és a végén te aratod le a babérokat! Na azt már nem! Ez közös munka lesz barátom. Együtt megyünk a bárónéhez. - Szólalt fel Theo is, miközben Gusztav rámarkolt a férfi ruhájára.
- Segítünk, és veled tartunk, ez nem vita tárgya. - tette hozzá felbátorodva, mire a szerencsétlen Héja egy darabig döbbenten állt, végül feladta a próbálkozást a távozásra.
- Legyen. Mire vagytok ennyire kíváncsiak? - kérdezte nagyot sóhajtva.
- A célom, hogy kifüstöljem a Templomból azokat, kik gyilkosságra ösztönzik a népet. - kezdte a férfi.
- Ha ebben a Báróné és Ön meg a szervezete, segít ebben én is segítek az angyalromban. - tette hozzá.
- Ebből kiindulva, ki ez a Holvstrassen gróf? Magukkal van, esetleg maguk tetették el láb alól? Mióta figyelik ezeket a romtolvajokat? - tette fel kérdései áradatát.
- Kapott e már el ilyen tolvajt? - kérdezte.
- Egek-egek...- dörzsöli meg a homlokát.
- Elbert von Holvstrassen egy rangos nemes, aki itt ált a városban. Többször is segített már nekünk információval. Ha ezt egy hónapja tudtam volna... - sóhajtott egy nagyot, majd folytatta.
- Nem utazom kis halakra. Ha egy-két tolvajt, gyilkost, felbérelt kardot nyakon csípek, azzal nem érek el semmit. Én a fejét akarom venni ezeknek a galád rohadékoknak. És meg is fogom tenni! Azt hiszem meglátogatom az angyalromokat. Ha a Kereskedők Céhe is benne van a mocsokban, nem lesz nehéz rájuk találni. - emelte fel öklét, megrázva azt.
- Ha a romba tartasz, akkor végképp nem mész el nélkülem! - Vágta oda a mondandóját a Mágus, ahogy a kijelentését megtette.
- Legyen hát Hegel. Segítek neked és a Bárónénak kifüstölni ezeket a galádokat és neveket is tudok mondani, kik biztosan benne vannak ebben a mulatságban. - próbálta felkelteni a férfi érdeklődését.
- A templomban találhatóak, kettő biztos, egy bizonytalan. - tette hozzá.
- Ha az egész irányítóját fülön csípem, onnantól mindenkit bitófára tudok küldeni, aki belefolyt ezekbe a piszkos ügyekbe. - tért vissza Hegel magabiztossága.
- Mire várunk még?- zárta sorait és már indult volna is kifelé, de ekkor egy furcsa kattanás hasít a fülük felé a levegőben. Gustav is indulna a férfi után, mikor a kattanást hallja a feje fölül, nem bolond ő és szerencsére minden porcikája épp a tegnapi harcot követően, így megpróbálja Theot és Hegelt is magával rántani az ajtó irányába, kifelé miközben ordítja.
- Feküdj! - - kiáltotta, mikor megjelent mögöttük két pajzs a semmiből, a Pap azonban nem rémült meg, gondolta, hogy a varázsló fiú keze lehet a dologban.
Minden pillanatot ugyan nem látnak, de mikor felpillantanak a zajra és a morajlásra, épp egy hatalmas kődarab szakítja át a kovácsműhely mennyezetét. A tető felől sárgán izzó szempár világított rájuk, ahogy a majd hat méteres gólem kukucskált be rajta, mire Hegel idegesen nyög egyet.
- Hogy én hogy utálom a rúnákat... - tette hozzá, kifejezve nem tetszését.
- Öhm...emberek, azt hiszem menekülnünk kellene? - nézett fel Gustav a két villogó szempár irányába.
- Szóródjunk szét, elterelem a figyelmét, addig kezdjetek vele valamit. - vetem oda a két férfinak.
- Ne hagyd elslisszanni. - teszi hozzá Theo felé fordulva.
- Siessetek! - kiáltotta, próbálván felsegíteni a Papot és a Héját.
- Az arcát lőjétek! A pecsét ami alatta van az mozgatja! Ha megsemmisül a gólem leáll! - kiáltotta a varázsló, Gustavnak úgy tűnt, valahonnan nagy szakértője a témának.
A csapat sikeresen kiértek a kocsmából, és sikerült a gólemet teljes pompájában megcsodálniuk. Gigantikus, bivalyerős karokkal és kicsit kisebb lábakkal egészen elrettentő látványt nyújtott. Valami halvány színű kőből lehetett formázva, mert enyhén kávészínű, kissé talán vöröses árnyalatokban úszik. Ahogy alább ülepszik a por, a fejét is megtekinthették, lapos volt a feje, egyenes arca, szája, orra nem volt neki, csak a két szeme világított csupán, tökéletes célpont lehetett volna, ha Gustavnak lett volna lőfegyvere.
- Bízzátok ide! - rántott íjat Hegel, majd egy nyílvesszőt lő felé, de a gólem egy könnyed hajlással kitért előle, majd megindult feléjük, egy lépéssel ott termett a kovácsműhely előtt, majd közéjük készült csapni gigászi öklével.
- Távolodjatok! - ordítota el magát, ahogy a monstrum lábai között átfutott, amíg a lomha csapására készülődött. Ahogy a háta mögé ért kb egy négy méterrel, úgy valami varázsnyilat lőtt felé. Gustavnak nem volt ideje ámulni a Mágus trükktárán, futott, hogy engedelmeskedjen kérésének. Eközben a gólem egy hatalmasat ver az út köveire, hatalmas krátert hagyva maga után.
- Remek... - morogta Hegel, ahogy újabb nyilat lőtt felé, a gólem okult a hibájából, mert az egyik kezével eltakarta az arca alsó felét, másik kezét előre nyújtotta és tovább rohamozott.
- Valahogy le kéne foglalni... - kiáltotta Gustav és Theo felé.
Gustav elég béna tervvel áll elő, az út mentén lévő kavicsokkal kezdi el rohamozni a Gólemet és közben ordít felé.
- Itt vagyok! Engem kapj el! - kiált felé, miközben próbál olyan helyre menni, ahol kevesebb járókelőt sodorhat bajba. Nem tud mást tenni sajnos, nincs lőfegyvere, ideillő mágiája sincs, így úgy próbál segíteni, ahogy tud.
- Te nagy mamlasz! Te, te ganéból tákolt budiszökevény! Ide gyere! állj ki ellenünk ha mersz! - ordibált Theo példát véve a Paptól, majd hozzá hasonlóan üres területre próbált mozogni, úgy lődözte felé továbbra is varázsszillánkjait.
Úgy tűnik, kezd hatni az elterelés, a gólem kicsit összezavarodott, kapja rendesen az ívet, ekkor pedig Hegel felteszi a pontot az íre, telibe lövi a teremtény karját egy robbanó nyílvesszővel, ujjai lerepülnek kezéről, láttatni engedve ismét ocsmány pofáját.
Ettől azonban megbolondul, felkapja elhagyott csonkjait és az íjász Héja felé hajítja azokat. Gustav még mindig fülét fogva a robbanás robaját oldalra pillant, így látja, hogy az egyik ilyen törmelék eltalálja Hegelt, vérzik, úgy tűnik komoly a baj, de a férfi jelez, hogy ne foglalkozzanak vele. A gólem így tesz szerencsére és a varázslót veszi célba, ki úgy tűnik ugyancsak gondokkal küzd, legalábbis Gustav azt látja, hogy lóg a karja és a fájdalom jelei ültek ki arcára. Vesztésre állnak jelenleg...
Gustav egyből megiramodik, és Hegelt veszi célba, reméli túléli a dolgot, megnézi, van-e olyan sérülése, mely nem engedi őt mozgatni, ha nincs akkor az egyik épület oldalához vonszolja. Szerencsére a talpra állítást követően jelzi, hogy nincs baja, így a saját lábán menekül a Pappal egyetemben, míg a varázsló újabb trükkel próbálja feltartani a mostrumot.
Füstöt fúj szét a területen, remélve, hogy ezzel megakasztja a gólemet, legalábbis látásától megfosztja, így nyer vele időt a menekülőknek, de azért egyet még biztos, ami biztos odacsap a varázslónak, aki kitér ugyan, de nagyot csattan a macskaköves úton.
- Tartsunk ki...már nem engedhetjük, hogy...tombolni kezdjen...már nem kell sok. - nyögte Hegel, miközben próbált kissé hátrébb kerülni, mert a gólem vészesen közelített felé és Gustav felé. Végül megfordult és egy varázsfőzetet dobott a gólem karja felé, mely már éppen készült elérni a menekülőket. A főzet hatalmasat robbant, ahogy nekiütközütt a gólemnek, így pedig több ujja letört ismét.
- Szétválni! - ordította, ahogy balra fordult. Gustavnak nem tetszett az ötlet, de mikor megpillantotta, hogy a förmedvény egy csapást készült leadni feléjük, áadásul úgy, hogy közben nőtt vissza a karja, jobbra iramodott, hallgatva a Héja ötletére.
- Ez regenerálódik is, vigyázzatok! - kiáltja el magát Gustav, majd jobbra iramodik meg, ahogy Hegel bal irányba fordul, támad is egy ötlete.
- Hegel, van nálad kötelék? Buktassuk fel!? - kiált a távoló férfi után, majd felkészül a becsapódásra, ha érkezik az Ököl, félreugrik. Sikerült is a terv, azonban nem számolt a Gólem lábával, telibetrafálta a lendülettel érkező csonk, ami messzire repítette a Papot. Gyomra és tüdeje szinte helyet cserélt, úgy köhögött, mintha port nyelt volna, nagy fájdalmai voltak, de szerencsére csontja nem tört, tudott mozogni.
- Már hogyne! - rántott közben elő kötelet a Héja, ki nyilván nem látta Gustav esését. Hurok is volt a köteléken, az íjával Theo lába elé lőtte azt meglepően pontosan, mintha semmi esély nem lett volna rá, hogy célt tévesszen, s véletlenül magát Theot találja el vele. A lövésre a gólem Hegel felé fordult, mikor az utcában pedig újabb és újabb alakok jelennek meg, páran elkezdenek feléjük futni.
- Aw... - hallatszódik Gustav fájdalmainak visszhangja szájából, ahogy próbált feltápászkodni, majd amilyen gyorsan, csak tud, fájdalmában megfordul és figyeli, Hegel mit csinál a kötéllel.
- Theo kösd ki egy oszlophoz! - kiált oda neki, majd, ha képes rá feltápászkodik és Hegelnek segít keresni egy alkalmas épületet a csapda felállításához.
Hegel elég kissé mélán reagált, a gólem pedig támadni készült felé, ám ekkor a tér másik vége felöl egy hajítóbárd repült a monstrum irányába. A gólem testébe állt a fegyver, az pedig megtorpant és arrafelé tekintett, amelyről a bárd érkezett.
Legalább tíz másik embert, tündék, sötét tündét, de még egy vámpírt is láttak felsorakozni a szörny előtt, talán ők a felmentő sereg. Mindnél változatos fegyverek, kard, varázskönyv, íj, tőr, vagy éppen rúnák voltak, felkészültek a találkozóra, nem úgy mint a sérült hármas. Mindegyikük sötét, feltűnést nem keltő ruhákat hordott, s mindegyikük kalapján ott díszelgett a héjatoll...társak.
~ Megmenekültünk? ~ tette fel a nagy kérdést magában Gustav, mire érkezett a váratlan válasz.
- Hallottuk történt egy kis gubanc... - kuncogott az egyikük, egy egyszerű ember, ahogy egy robbanó nyilat küldött a gólem nyakára, közben egy másik, egy szőke hajú tünde odahuppant Hegel mellé, majd újabb nyilakat adott neki.
- Nem igazán kellene a tér közepén aluszikálni, pajtás. - csipkelődött társa.
A többiek Theot és Gustavot figyelte, ahogy a kötéllel ügyeskedtek, a viharvert mágus közben talált egy oszlopot, így ki is kötötte a köteléket.
- Jó ötlet! Adjunk nekik, fiúk! - ordítota el magát a vámpír férfi, felhetetőleg egy rangosabb tiszt lehetett, vagy csak túltengett benne az adrenalin.
Gustav ott hagyja Hegelt, tudván hogy most már jó kezekben van, így egyedül keres magának egy részt melyhez kikötheti a kötelet. Ha megvan és még bírja szuflával az érkezők felé kiált.
- Hölgyeim és Uraim, tereljék a kötél irányába, ha elesik, könnyebb dolgunk lesz! - kiáltotta.
Gustavhoz sietett a kis csapat, majd hátraterelik a mostrumot, aki így elesik a kötélben, melyet a Pap körbetekert a gólem körül... módszeresen átszakította a kötelet, de ennyi elég volt, hogy kibillenjen az egyensúlyából, miközben a Héjják folyamatosan sorozzák hatalmukkal. Theo ekkor odaugrik a fejéhez és a botjával nemes egyszerűséggel beveri azt az ott maradt vékony kis kőréteget, mely erejét adhatta, a héják pedig nagyokat lihegve ki fújhatják magukat.

A harc végeztével mindenki megkapja az ellátást, beköthetik sebeiket, Gustav nem kér semmit, csupán belekortyol áldott borába és a regeneráció már be is indul kis testében, amilyen sérülései vannak, nemsoká be is forrnak.
- Azt hiszem, ideje vizitet tenni a kedves csőlakóknál... - mondta Hegel odalépve Theohoz és a Paphoz. Nem igen tudták befejezni a társalgást, ugyanis a Gólemnek volt még egy utolsó vicce, egy önmegsemmisítő rúna került elő a testéből, ha nem futottak volna el, biztos ott hagyták volna a fogukat.
Fel sem ocsúdhattak a harcból, de máris belekerülnek egy újba.



Felhasználó profiljának megtekintése

33 Re: Küldetés: Nebel der Stadt on Szomb. Márc. 03, 2018 10:14 pm

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
  Hát, most úgy őszintén megvallva, fogalmam sincs arról, hogy a démon, Shelatis szavai és tettei vajon jót jelentenek-e a számomra, avagy sem? Csak remélni tudtam, hogy ezt az egészet valamilyen véletlen csoda folytán túl fogom élni, és szívemben tovább ápolhatom és dédelgethetem az emberek iránti egyre jobban elmélyülő ellenérzéseimet. A napfény megcsillant a lépcső tetején ülő vagy ácsorgó képviselők, arisztokraták, talpnyalók és egyéb, egy város irányításához nélkülözhetetlen talpnyalók aranysújtásos dolmányán, ékszerein, egyéb kiegészítőin. A hangulat és az idő is kezdett egyre fülledtebbé válni, szinte már fojtogató volt, miközben én a lépcsőfokokat számoltam. Ha kimondják felettem a halálos ítéletet, csak pár fokon kell átugranom, menet közben fegyvereimet elővéve és leszúrni azt a mocskos kis dögöt, aki a "tárnokmesteri" kitalált pozícióban díszeleg és az ujjain több gyűrű van, mint amennyit Veronia az elmúlt évezredekben valaha is egy helyen láthatott. A fickó a démon ügyködése után igen csak nyugtalanná vállt, ingét igazgatva, félősen tapogatva állt fel a helyéről, félelemtől rebbenő tekintettel nézve körbe maga körül. A példáját követve megállapíthattam, hogy mások is így tesznek. Pár katona kezében fegyver termett, a civilek vagy távolabb húzódtak tőlük, vagy az oszlopok takarásában kerestek menedéket...én pedig éreztem, hogy itt nemsokára valami iszonyatosan nagy buli fog keveredni - szokás szerint úgy, hogy én vagyok az egész középpontjában. Csodálatos...
- Tehát igaz...milyen kellemetlen.
  A báróné szavaira felé fordulok, azonban a figyelmemet nem Ő vonja magára, hanem a mellette feltápászkodó másik tisztviselő. Ősz hajú, nagyjából barátságos arcú idős férfi, aki valószínűleg az udvari intrikák egyik veteránja volt - máskülönben nem élte volna meg az idős kort. Ahogy mondani szokás, a katonák, a bérgyilkosok és a politikusok korán halnak. Kíváncsi voltam, hogy mi mondani valója van az egész eset után.
- Kérem, ez nyilvánvalóan csak egy ostoba feltételezés.
~ Ühüm, te pedig ostobább vagy még Roro-nál is...~
- Úgy gondolja? Az én Elmerombolásom abszolút. Tévedhetetlen.
  Na és most lenne itt az ideje annak, hogy Crispy, az okos és túlélő fogja magát, szépen meghajol, aztán olyan gyorsan rohan el innen a fenébe, hogy a többiek csak pislognak és értetlenül merednek maguk elé, és azt hiszik, hogy elteleportált innen. De mint eddig már megtudhattuk, Crispin nem okos és nem előre látó, sőt, finoman fogalmazva súlyos mentális problémákkal rendelkezik, és az agya se fejlődött ki teljesen, helyette a nagy részét a drága testvére kapta, mert a keze a magasba lendült, mint butuska nebulónak az iskolában, és ajka szólásra tárult, csak hogy azon beszéd helyett színtiszta ostobaság robbant ki.
~ Kiril, abba hagynád a narrálást, kérlek?~
~ Valamivel el kell szórakoztatnom magam, mert tőled aztán hiába várom...~
~ Majd szórakozunk máskor, most komoly dolgokról van szó.~
~ Miért kap el mindig a hisztérikus röhögésre való vágy minden egyes alkalommal, amikor Te komolyságról beszélsz?~
~ Ezt inkább nem kommentálnám. Inkább figyeld, milyen okosat szólok!~
~ Hold Anya legyen hozzám kegyelmes...~
- A kérdés az, hogy a tárnokmester mit akart mindezzel elérni: Egy egyszerű kis sötét elfet tömlőcbe vetni...ez nem valami nagy horderejű lépés, nem igaz? kivéve, ha a szemtanúkat akarta elhallgattatni. Mint ilyen, van egy halott Héjánk...
~ Egészen biztos vagyok benne, hogy ha még huszadszorra is elszajkózod a Tollaska halálát, hirtelen mindenki a lábad elé fogja vetni magát...mert eddig totál telibe szarták, ha nem vetted volna észre.~
~ Áh, ugyan már, most már mindenki hinni fog nekem, csak figyeld!~
- Szemenszedett hazugság!
~ Vagy még sem...~
  Konstatáltam magamban a nyilvánvalót, amikor egy középkorú nő pattant fel a hivatalnokok székéből, olyan díszes ruhában, hogy elkapott a vágy, hogy levetkőztessem...aztán átvágjam a torkát, a testét a disznók elé vessem és a ruhát átadjam Lory-nak ajándékként. Az eredetéről nem kéne tudnia, de jó kiegészítés lenne. Már amennyiben az ízléstelenül túlcsicsásított rongyok az ízlése. Jobban belegondolva, valószínűleg inkább nyilvános kivégzéssel jutalmazná az igyekezetemet. Eh...a nők és a ruházkodási szokásaik egyszerűen kiborítóak!
- Bagoly mondja verébnek!
 Ez valami jelmondat lehetett, vagy helyi szokás, hogy így hívják táncolni a többieket...mert hirtelen elszabadult a pokol, és egyik pillanatról a másikra a terem két részre szakadt, és biztos távolságról ordibáltak egymásra a népek, úgy, hogy a torkuk majd' megszakad az erőlködéstől, én pedig megilletődve pislogok körbe, várva, hogy ebből már megint mi fog kisülni. Nemsokára fegyverek zörgése kussoltatta el a vitatkozókat, és az érkezőkről hamar kiderül, hogy a Héják képviselői azok. Nem hittem volna, hogy valaha is ennyire örülni fogok a madarak rajzásának, de...elvileg Ők a báróné oldalán állnak, nem? A tárnokmester meg ellene van...én meg a tárnokmester ellen. Ellenségem ellensége a barátom alapon Ők talán nem akarnak majd kapásból kinyírni. Legalábbis ebben reménykedtem.
~ Nagyobb valószínűséggel kinyírnak téged, hogy levezessék a feszültségüket...meg mert ez olyan jó szórakozás!~
~ Ajj, kussolj már be! Tök aranyos fiúk ezek!~
~ Csak nehogy rájuk mozdulj.~
~ Nem úgy aranyosak, te eszement barom...~
- Ti aztán nagyon viccesek vagytok. Elvezetni őket!
  Ez már a báróné volt. Na, végre, valaki megunta azt a röhejes helyzetet, ami itt van és magához veszi a kezdeményezést! Na, gyerünk, egy-kettő, eltakarítani innen a szemetet!  Már szinte a szemeim előtt volt a jelenet, ahogy a szarkeverő egy karóra tűzve figyeli a naplementét egyszerre négy helyről is, mert felnégyelték, én pedig a feje mellett ücsörögve a város falon békésen iszogatom a bort és mély filozófiai eszmefuttatásokba bonyolódok vele. Tökéletes társaság, nem rontja el hülyeségekkel a gondolatmenetemet. De mint mindig, keresztbe kell tennie a terveimnek, amikor valami pecséteket idéz meg és a bárónéra szegezi a kezét.
~ You son of a bitch...~
- Ne mozduljatok!
~ Bepiszkítani azért szabad...?~
~ Most komolyan, Crispin?~
~ Baszki, itt mindenkinél fegyver van! Ezek felnyársalnak engem! De nyugi, Roro még nem sírta el magát, és a Segg-ítőm is tartja még magát...Hupsz, ez meg mi?!~
  Amire számítani lehetett, hogy a két párt egymásnak fog esni. Nemsokára már mindenki egymásnak esett, vadul kaszabolva a hozzá legközelebb esőt. Csodás. Emberek ölik egymást! Na EZ már tetszik! Aztán eszembe jut, hogy itt tényleg szinte mindenkinek fegyvere van, én meg a szemtől-szembeni harcban nem vagyok épp a legjobb - következtetés: biztos halál. Következtetésből fakadó következtetés: takarodó van! Gyors körbenéztem, hogy merre is lehetne menekülni! Hát, ha menekülési útvonalat nem is veszek észre, azt legalább látom, hogy valami közeledik felém. Aztán a szemem szélesre tágul, ahogy észreveszem, hogy az a valami egy kétkezes alabárd csúnyábbik vége, amellyel éppenséggel félbe akarnak engem vágni!
- Vissza mennyé' baszki!
  Visítok fel, ahogy az alabárdos őr megpróbál rám támadni! Hát az anyád keservit, azt, ártottam én neked bármit is! A válasz határozottan: nem. Arra a kérdésre, hogy ez releváns volt-e, szintúgy egy nemmel lehetett volna felelni. A kezemben lévő két éjgyilokra gondoltam, és arra, hogy szegénykék igen csak rövidek a hosszú alabárddal szemben. És akkor még valaki merje azt hazudni, hogy nem a méret a lényeg!
~ Azt általában másra szokták érteni.~
~ You don't say...~
  A vízszintes csapást kikerülendő átgördülök a támadásra lendülő alabárd alatt, hogy közelebb kerüljek az őrhöz. Testközelből nem tudja kihasználni az alabárdja hosszúságából fakadó előnyöket, nekem viszont pont, hogy jól jön ez.  Amint a gurulás végére érek, féltérdre ereszkedve mindkét fegyveremmel szúrok. A páncél nem túl vastag, azonban vissza fogja a támadás erejének nagy részét és épp hogy csak átlyukasztja azt...nincs időm mondjuk a sikertelenség felett keseregni, mert a csávó megakasztotta a fegyvere lendületét, és a fegyvere nyelével basz rá akkorát a jobb vállamra, hogy ki is ejtem elzsibbadt kezemből a fegyveremet. Mielőtt még az őstuskó össze szedhetné magát, térdelő helyzetből kerülök a háta mögé, és vágom át a térdhajlatát. Valószínűleg valami jó pontot találhattam el, hisz a szerencsétlen összeesik, erősen vérezve. Egy köcsöggel kevesebb! Pompás! Kedvtelve nézegetem az ellenfelemet, ahogy egyre jobban csak vérzik, így épp hogy csak az utolsó pillanatban látom, ahogy egy nemes egy szánalmas kis tőrt szorongatva veti rám magát.
~ Heh, kösz a tőr-ődést!~
~ Ezt most muszáj volt?~
~ Tudod, hogy mióta vártam már erre?~
~ Inkább nem akarom megtudni..~
  A tőrös nemes elég közel került hozzám menet közben, így időm sincs arra, hogy Clandestine-t magamhoz vegyem, egy éjgyilokkal a kezemben emelkedek fel térdelő helyzetből és állok be védekezésbe, hogy ismét felvegyem a harc ritmusát. Ez csak egy udvari patkány, aki azt hiszi, mert van valami tőr a kezében, már rögtön kardforgató. Haver, én közel tizennégy éve szórakozok ezekkel a fegyverekkel, nem mutatsz Te nekem semmi újat! A seggtúró szúr, én pedig egy laza legyintéssel védem ki a támadását, és a fegyverét megakasztja a sajátom.  A pengék összekapcsolódásának rövidke pillanatát kihasználva, nyálat fröcskölve ordít a pofámba.
- Te nyomorult féreg!
- Hasonló jókat neked is!
  Biccentek a nyomorult felé, ahogy ismét szúrásra emeli a kezét. Hagyom, hogy a penge elsuhanjon mellettem, csupán törzsből kifordulva térek ki a támadás elől, és a szabadon maradt jobb kezemmel kapjam el a támadó kezét...azonban a barma meggondolja magát, és egy "Fuck this shit, I'm out!" pillanatot tökéletesen előadva rohan el a fenébe. Háh, a gyökere! Azonban nem örülhetek sokáig magamnak, mert ebben a pillanatban két alabárdos őr indul el felém, egymásnak biccentve, hogy megerősítsék a szándékaikat egymás előtt.
~ You gotta be kiddin' me...~
~ Al a bárd ismét lesújt! És hozta a barátját is magával!~
~ Rohadj meg, She...Kiril....akárki!~
  Az agyhalott testvérkém megjegyzése nem érkezett épp a legjobb pillanatban. Egy cseppet sem örültem, hogy most kettő majom közeledik felém a kétkezes fegyverükkel. Ki a rákos faszom találta ki ezeket a fegyvereket?! Hogy kiegyenlítsük az állást, a menet közben elvérzett emberke mellől felkapom elejtett éjgyilokomat, csak egy szomorú pillantást vetve az elmenekülő nemes után. Annyira ki akartam nyírni pedig! Eh, egye fene, majd ha ennek az egésznek vége lesz, megkeresem őt! Most azonban van kettő pikáns pikás, akik megszeretgetnének engem!  Hogy időt nyerjek, kapásból egy sötétség gömböt idézek meg magam elé, hogy előnyt kovácsoljak magamnak. Ahogy számítottam rá, legalább az egyikük ostoba módra be is robban a mesterséges sötétségbe, a másiknak sajnos több esze van és egy nagy kerülőt téve próbál a hátam mögé kerülni. Rohadj meg! A gömbbe beszambázva rögtön aktiválom  a kar és bokapereceket, ideje minőségi szórakoztatást nyújtani az itt összesereglett díszes társaságnak! A második őr és végül kikeveredik a gömbből és afelé fordulva vakon indít egy támadást a...nagy semmibe.
  A suhanó támadást hagyom, hogy elszáguldjon mellettem. Egy erőteljes csapás, tehát ha valami menet közben megváltozik, nincs ideje reagálni, hisz egy ilyen suhintást fél úton megállítani, aztán egy újabb támadást indítani...hát, eléggé nehéz lenne kivitelezni.  A gömbön belül helyezkedve vártam a megfelelő pillanatot és aztán már ugrottam is ki, két fegyveremmel egyszerre szúrva hozzám közelebb eső kezére.  A támadás sikeres volt, a fickó össze is esik...ekkor viszont oldalról a másik alabárdos csapása kap el, a bal oldalamat találva el, amitől az összes levegő kiszökik a tüdőmből...és a szemünk találkozik.

~ Mi a fa...szállító szekér?~
  Nincs időm most az ilyen apróságokon fenn akadni. Enyhén fájó lábammal besántikálok a gömbbe ismét, hogy onnan várjam a következő támadást. Ez a mocsok nem lát engemet ide bent, tehát előnyöm van. Az ostobája meg vígan és önszántából vágtat be az általam teremtett sötétségbe...aztán rám néz! Óóóóóbaszdmeg. A fegyvere ebben a pillanatban támadásba is lendül! A kapatos utcaszéli anyját, ez is lát a sötétben?! De ekkor én már lendületben voltam, nem volt időm megakadályozni a vetődésemet, az alabárdos őr viszont átlátott a technikámon és nemes egyszerűséggel úgy fejbe vágott fegyverével, hogy mindenfele madarakat láttam, és a fülem is csengett...na meg vérzett a fejem, mint ha muszáj lett volna neki. Innen már nem volt mit tennem, a megoldás adta magát. Felerősített izmaimmal a legelső csapás típust használtam, amit megtanított nekem Alfi: Moonlight Slash you bitch!  
  A rohadék ezt is kivédte - kezd ebből már nagyon elegem lenni! - de legalább védekezésre kényszerítettem. That's where the fun begins! Aztán csak a fejemet kapkodom, ahogy újabb szereplők csatlakoznak a vidám társaságunkhoz. Az alabárdos oldalán két civil érkezik, míg a másik oldalról eléggé nyílvánvalóan az előzőekkel szemben ellenséges érzelmeket viseltető alabárdos és két Héja érkezik. Cukiiii! A védekezésre kényszeredett előző ellenfelem ezt látva össze is rottyantja magát és menekülni kezd...a zárt ajtók felé. Nem éppen a legokosabb az én drágám. Na, most ideje egy Cyne-i megmozdulásnak! A felém közeledő ellenségek felé ordítok:

- INGYEN PIA A BÁRÓNÉNÁL!
  ...és aztán rohaok is a sötétség gömb felé, ahonnan menet közben kikecmeregtem.
~ Néha én tényleg nem tudlak megérteni, akárhogy is próbálkozom...~
~ Nem kell megérteni, csak szeretni!~
~ Ühüm, persze...~
  ...és most, hogy itt már nem lát senki - remélhetőleg - és tökéletes biztonságban vagyok, ideje lehajtani egy gyógyitalt. Szinte éreztem, ahogy az éltető nedű lecsúszik a torkomon. Az élet szép és csodálatos és semmi sem ronthatja el!

...és ebben a pillanatban egy teljes erejű arkán sugár hasítja szét a gömböt is és kap telibe engem, amitől én a földre is kerülök.
~ Azt hiszem, ideje lenne leszoknom arról, hogy előre bejelentem, innen már semmi sem fordulhat rosszra.~

~ Crispin első számú törvénye: ami elromolhat, az el is fog romlani.~
~ Niiiceee...~
- Azzal, hogy a drága sötétségedbe menekültél, tiszta célpont lettél a mágiám számára.
~ Not nice...~
  A lépcsőn lefelé sétáló tárnokmester igazi villain módjára osztja meg velem az információkat, miközben én még mindig pihegve próbálom kiheverni a varázstámadás hatásait. Hogy a picsába nem tudta ezt azelőtt megtenni, hogy lehajtottam a piát?! Hát most lópikula értelme se volt az egésznek. Ünneprontó kis pöcs....Mondjuk megérdemeltem, ha már elfeledkeztem arról, hogy egy arkánmágus is van a teremben, még hozzá az ügyeletes főgonosz. De a Héjáknak már rég le kellett volna rendezniük őt! Miért én szórakozzak még ezzel a hülyével is?
- Ott rohadjál meg!
  Ordítok vissza, mert most semmi frappáns nem jutott eszembe és várom, hogy most, még is, mi a franc fog történni? Valaki nyírja már ki ezt a barmot, kérem! Azonban senki sem ápolja le őt a fegyvere kedvesebbik végével, úgy hogy Ő csak sétál felém, ajkán kaján vigyorral, és elégedett pofával.
~ Haver, ha most udvarolni kezdesz nekem...egy: nem vagyok OLYAN, kettő: öhm...csak szimplán rohadj meg!~
  Azonban úgy látszott, hogy a vad romantika helyett vad támadás lesz a soros, mert a semmiből megjelenik egy alabárdos, aki kapásból a farkánmágusra támad. Na végre! Valakinek helyén van az esze és nem a seggében hordja! A hátam védelmét a két érkező Héjára hagyva, sérülten, de büszkeségem maradékának birtokában rohanok a mocsok felé, másik oldalról, mint ahonnan az új cimborám támadott. Mire oda értem, már alabárdjával támadott is, amit a tárnokmester a botjával védett ki. Én pedig készen álltam arra, hogy lesújtsak! Végre, itt a bosszú ideje! Megdöglesz! Aztán...a lépteim lelassultak, ahogy valamiféle varázslat kellős közepén találtam magam!
~ MI A BÜDÖS FRANCOT ÉLVEZNEK EBBEN?!~
~ Bratyó...te aztán tényleg nem a legszerencsésebbek közé tartozol...~
~ De miért mindig velem történik ez? Akármikor támadnék, valami trükköt húznak ki a seggükből!~
  Rohadtul ideges voltam, hogy már megint valami megakadályozott engem abban, hogy a bosszúm beteljesüljön. Az alabárdos cimborámmal próbálkoztunk a lassító hatást leküzdve közelebb kerülni a varázslóhoz. Használta már bőven a bűvészmutatványait, annyira sok csak nem maradt benne! Bár ha varázsolna, esélyem se lenne félre ugrani előle, amíg ilyen lassan mozgok. Pompás. Amikor láttam, hogy a Gyűrűk Urának keze magasba emelkedik, nagyot nyeltem. Nekem végem. Nincs időm félre ugrani! Így lassítva figyeltem, ahogy a kezéből fénysugár tör elő...engem meg a fájdalom leterít a lábamról, ahogy egy kibebaszott lyuk kezd el tátongani a bal vállamon! Hát rohadjanak meg, ennyi volt a részemről! Mindenki tegye, amit akar, én végeztem!
  Az alabárdosra hagyva a küzdelmünk befejezését, vagy a dicső halál halását, én egy oszlop tövébe vonszolom magam. Bal kezem csak holtsúly, a lábam sérült, a fejem vérzik, a jobb vállam még mindig zsibbad egy kicsit. Az oszlop hátának vetve a hátamat, egyszerűen lerogyok oda, és csak ücsörögve várom, hogy most mi lesz. Őszintén szólva, tényleg elegem van mindenből. Ha valaki akar, nyírjon ki...hol érdekel már ez engem? Bár úgy látszik, hogy a dolgok kezdenek jól alakulni a báróné részéről - ami nem jelenti azt, hogy ez nekem is jó. A Héják nagy nehezen, de legyűrték az ellenállást, és a pár életben maradó tárnokköcsög szimpatizánst a sarokba szorítva zárják le a rövid csatát. Én pedig csak remegő kézzel próbálok előhalászni egy újabb gyógyitalt a zsebemből és azt hajtom le. A vállamon tátongó lyukkal nem fog semmit sem kezdeni, de legalább kiütöm magam. Két ilyen erős alkoholt tartalmazó ital rövid időn belül való elfogyasztása még egy olyan masszív alkoholistát is ledönt a lábáról, mint amilyen én vagyok. Enyhén bebódulva, kóválygó fejjel, vidám aznaposságban várom a soromat.
  De legalább a kilátás pompás volt, mert pont ráláttam a trónra, ahol egész végig a bárónő üldögélt, pimasz arccal. Az egész rohadt harc alatt csak ott üldögélt. Van vér a pucájában, azt legalább meg kell vallani és nem egy szívbajos figura. De most felállt, és a tárnokmester felé sétált kimért tempóban. Szánakozva és undorodva méri végig őt, az arcán nemsokára egy kegyetlen vigyor jelenik meg.

- Mik az utolsó szavaid?
  Na itt valami epikusan epés megjegyzést vártam az arkánmágustól. Valamit, ami illik az eddigi pimaszságához, azonban az csak egy nagyot nyőg -  biztos, hogy élvezi a helyzetet - aztán véres köpedékkel tiszteli meg a város uralkodónőjét. Végül is, ez is a kritika kifejezésének egyik formája.
- Bölcsen szólottál.
  Azt a részt már nem láttam, ahogy egyszerre többen szúrják le a néhai tárnokmestert, csak a szúrások hangját és a fickó halálsikolyát hallottam...na meg azt, ahogy hányadék placcsan előttem a kövön. Egészen pontosan az enyém. A fejem zúgott és szédült, a két gyógyital kikezdte a szervezetemet, meg amúgy is, egy jó kis kínzás volt a részemben azelőtt, hogy ide kerültem volna...szóval köszöni szépen, a szervezetem éppen megadja magát. Éppen ezért észre se vettem, csak már későn, amikor egy pap jelent meg előttem, és valamit mormolni kezdett. A szent mágiától ismét csak kavarogni kezdett a gyomrom, és most persze, akármennyire is erőltettem a gyomromat, nem tudtam elhányni magamat, pedig annyira hangulatom lett volna hozzá! De a gyógyító mágia legalább valamelyest kezdett hatni rám is...bár kérdés, hogy a lyukat befoltozza-e. Fejemet az oszlopnak támasztva bámulom az eget, ajkaimat szorosan összeszorítva.
- Neked aztán alaposan ellátták a bajod.
- Ja, eléggé alaposan...
  Morgom a démon felé, bár nem nézek rá, továbbra is pihentetem a fejemet.
- Főleg, hogy lófasz közöm sem volt az egészhez, úgy hogy külön öröm. De ha már itt vagy...mi van abban az üvegcsében, amit eldobtál?
- Hogy abban? Egy főzet, ami ha szivárog, hatalmas füstöt generál és elfed...gondoltam, használni fogod, hogy elmenekülj és egy kis káoszt szíts...de tudod...nem vagy olyan hülye, mint sejtettem.
~ Ha lenne erőm, most alaposan beolvasnék neked...de még ehhez sincs hangulatom.~
  Helyette csak a bárónő csicsergését hallom, ahogy a túlélőkhöz sétálva gratulál párnak. Csodálatos. Akkor most...mi lesz? Egy pár szót szentel nekem is, amire rá sem hederítek. Rohadjon meg ez az ostoba, olcsó ribanc ott, ahol van! A gyenge kezűsége miatt szivattak itt engem halálra. Viszont az utolsó mondatára már hegyezni kezdtem a fülemet.
- Kiváló teljesítményt nyújtottatok! Hálám jeléül legyetek vendégeim a ma esti mulattságra...
~ Valaki mulatságot emlegetett? Ahol van pia és kaja bőven?~
~ Hallod, ne szopass már! Hisz alig állsz a lábadon!~
~ Milyen szerencse, hogy lesznek padok, ahova leülhetek, nem igaz?~

Felhasználó profiljának megtekintése

34 Re: Küldetés: Nebel der Stadt on Hétf. Márc. 05, 2018 7:46 pm

Johnny Wood

avatar
Kultista Megszállott
Kultista Megszállott
Miközben a palota irányába sétáltunk, Edward kedélyesen magyarázta, miért is gyanakszik az új kuncsaftra ennyire erősen.
- Albert Blaedussin, egyszerű közemberből emelkedett nemessé, miután kiválló kapcsolatokat épített ki a déli királysággal. Az egyik legbefolyásosabb ember Echeinschildben, és megvan az a rossz tulajdonsága hogy... nos, fogalmazunk úgy, nem szereti a feltörekvő konkurenciát. Ha nem ő járt közben atyám meggyilkolásakor, talán tudhat valami értékeset.
- Ismer téged? - kérdeztem tőle.
- Nem... úgyhogy kicsit nehezebb dolgunk lesz.
Hosszas kutyagolás után végre megérkeztünk a folyó egy magasabban fekvő partjához. Díszes kastélyok sorakoztak, remek kilátással, jól megszerkesztett kertekkel körülötte. Bár egyik sem volt nagyobb, mint a bárónő kastélya, csakis gazdag, előkelő nemes birtokolhatott egy ilyet. Hosszas séta után megérkeztünk a kiszemelt villa elé. Apró, kerítésszerű fal határolta el a kertet, az út mentén egy boltíves kapuval, melyet két városőr állt el. Úgy látszott, a nagyobb nemesek kiváltsága, hogy a városlakók pénzén őrzik a házukat. Edward nagyot sóhajtott, ahogy megtorpant a bejárat előtt.
- Legjobb lesz, ha kettéválunk. Így ha valaki lebukik, a másik könnyebben ki tud osonni. - jól emlékezett rá, nem vagyunk puszipajtások, ez színtiszta üzlet, amit most csinálunk. - Én megyek elől, te pedig hátul. Vagy fordítva?
- Én megyek hátul. - vigyorogtam kétségbe esetten.
Edwardot némi csevej után el is engedték az őrök, viszont mivel én hátulról indultam, erre esélyem sem volt. A birtok hatköralakú volt, a falakat félkör alakú kivágások díszítették. Ezeket remekül kitudtam használni.
Ahogy átugrottam a kerítésen, hogy megtudjam mászni a falakat megpillantottam, hogy milyen helyen is vagyok. Egy gyönyörű szép kert volt, mindenfelé szakemberek által gondozott fákkal és bokrokkal. Nehezen bírtam megállni, hogy ne nézelődjek, de céltudatosabb voltam annál, minthogy ilyen miatt bukjak le.
Amikor odasétáltam a falhoz, hogy megkezdjem a mászást egy harmadik emeleti ablak nyiszorgására lettem figyelmes. Egy nő volt az, aki éppen egy hatalmas szőnyeget készült kiporolni.
Megragadtam az egyik zsupfedeles ablakot és felugrottam egy második szinti ablakhoz. Hirtelen a porfelhő abbamaradt és az ablakot is becsapta valaki. Most vagy észrevettek, vagy csak szimplán ilyen peches vagyok.
Mindenestre nem estem pánikba és átugráltam ablakról-ablakra az egyik harmadik emeleti üvegezett ablakhoz. Betörtem az ablakot és beugrottam. Egy üvegszilánk bele is állt a kezembe, de különösebb problémát nem okozott, csak szimplán szarul esett. Éltem már át rosszabbat is: Elég akár a hasamon lévő vágásra gondolni.
A terem egyébként a szokásos volt. Egy frissen kitakarított nemesi nappali. Szokásos székek, asztalok, kandalló stb.
Ebben a szobában sem volt sok időm gyönyörködni, mivel pillanatnyi nyugalmamat hangos lábdobogások kopogása törte meg.
Hirtelen nem volt jobb ötletem, így beleugrottam az alig egy méter széles kandallóba. Amint elbújtam pár ember lépett be a terembe, pár percik gyalázatos szavakall vegyítve emlegették kedves felmenőimet, mire ketten kimentem és egyikük bent maradt takarítani.
Fentről megcsapta az arcomat egy kellemes fénycsóva. Tehát a negyediken is van egy kandalló. Gyorsan el is kezdtem mászni.
A fejemet kidugva a szépen égetésre váró sorakozó fadarabok között egy könytárszerű helyíséget pillantottam meg. A hangok (és a látottak) alapján ketten voltak a szobában. Békésen törölgettek, takarítottak. Az egyikük elhagyta a szobát, a másik pedig nekem háttal rendezgette a könyveket, feltehetőleg ABC sorrendbe.
Felugrottam és behúzódtam egy polc mögé. Innen jobban szemügyre tudtam venni az amúgy elég csinoska szolgálólányt, aki most ahoz a polchoz indult el, ami mögött éppen tartózkodtam. Hál' Armarosnak a másik oldalról kezdett neki a munkának. Tettem egy kicsiny, ám annál hangosabb lépést a lány háta mögé, mire ő felém fordította fejét, viszont gyors reflexemnek hála sikerült időben beleállítanom a tarkójába a tőrömet. A fejéből patakként eredt meg a vér, mely lassacskán elkezdett csorgadozni a padlón.
Egyedül maradtam. A "senki más" a megfelelő a kereséshez.
Tíz percet. Ismétlem: Tíz rohadt percet pazaroltam el az életemből a semmire, ugyanis keresgélésem teljesen felesleges volt. Ekkor azonban nyílt az ajtó és egy morcona idegen helyett, ki fejemet akarja venni Edward lépett be.
- Ez... szerencsés véletlen... azt hiszem... ?
- Akkor te sem találtál semmit? - néztem fel a körülöttem heverő könyv- és iratkupacból.
- Semmit... - rázta meg a fejét. - Pedig biztos vagyok benne, hogy ő tette. Ahogy beszélt velem... azok a szemek. Rejteget valamit! - rázta meg az öklét is.
- Nincs itthon? - vigyorogtam selytelmesen.
- De, de, itthon van... sokat nem érünk vele, ha megöljük. Én igazságot akarok!
Ekkor hirtelen egy váratlan szellőfuvallat kicsapta az ablakot, amin bemászott a számomra már jól ismert héja, aki lelkemre kötötte, hogy ha mégegyszer meglát "bajt keverni" végez velem.
- Az igazság egy vicces dolog, nekem elhihetitek... - szívott egy nagyot a pipájába, amit mint mindig, most is magánál tartott.
- Már megint te? - szorítottam ökölbe kezeimet. - Mi lenne olyan vicces ezen?
- Hol van az igazság abban, hogy ti ketten a saját fejetek után mentek, s megöltök annyi ártatlan embert, kik csak békés életet akartak élni... - sóhajtott egy nagyot ironikusan. - Furcsa dolgok ezek... úgy rémlik azt mondtam, nem akarlak többet a szart kavarva látni.
Edward idegesen lépett előre. Az egyik keze teljesen ki volt nyújtva, bár nem látszott támadóállásnak, felismertem, hogy már valószínűleg csúszik a kés a tenyerébe készen arra, hogy eldobja.
- Nekem is megvan a magam dolga, úgy ahogy neked is.
- Ez igaz. Védenem kell a város lakóit, felkutatni a bűn forrásait. Most is a csempészek után kutatnék, akik a kikötőben tanyáznak, ha nem zavarnátok a munkában.
Edward elmosolyodott.
- És gondolom nem azért fecsegsz nekünk ennyit, mert élve akarsz minket elengedni innen?
Edward mellé léptem, ugyanazt az állást felvéve, amit ő is.
- Most elmondod miért jöttél vagy véged!
Erősen a szemébe bámultam. Hosszú percek teltek el így, mire kissé idegesen, de válaszolt.
- Nos, megölni titeket. Nem szeretem az értetlen hülyéket.
Ekkor elhajította a pipáját, ami a levegőben felrobbanva valami gázt bocsátott ki magából, amiből elugrott egy késsel a kezében.
- Félre! - rikácsoltam, miközben oldalra vetődtem a támadás elől.
Edward reflexből felédobta a tőrét, ami elől szinte mosolyogva hajolt el a héja. Társam szeméből ki lehetett szűrni a gyűlölelet és haragot, amit a következő lépése, mégpedig az egyszál karddal való harcba lépése is alátámasztott. Acél csattogott az acélon, vágással hárítottak vágást. Hosszas és gyönyörű harc volt. Látszott, hogy a héja nem kezdő, Ed pedig remekült bánt a kardjával.
Azon túl, hogy elámulhattam Edward tehetségén egy másik hatalmas lehetőség is tárult elém. A héja ugyanis a fiúval volt elfoglalva, így én is beszálhattam a "buliba". Maró karddá formáltam karomat és hátulról estem neki a bárónő testőrének... Magánbérgyilkosának. Azonban tényleg nem kezdő volt: Egy másik pengét is előkapott, amivel hárította a csápomat.
- Nocsak... micsoda érdekes fegyver... - próbált megrúgni.
- Még milyen érdekes lesz, ha a pofádba állítom! - löktem el magamtól.
A héja megfordult a saját tengelye körül, majd csapott egy nem túl szépet. Valószínűleg kissé megszédült. A lényeg, hogy sikerült hárítanom. Egyébként szédületében még Edward is hozzávágott egy kést, ami eltalálta a jobb vállát, mire a bérgyilkos csak megvágta  a jobb karját. Amíg Edward felé fordult megpróbáltam beléállítani a csápkardomat. Megint gyorsak voltak a reflexei, azonban nem túl gyorsak, mivel sikerült megvágnom a hátát. Ismételten megpördült magakörül és megint megpróbált rúgni, ám ez elől is sikerült kiszambáznom. Miközben félreugrottam előle, sikerült megvágnom a héját, amire kissé összezavaradott. A következő támadásomat sikerült hárítani és egy kést állított a vállamba (de legalább Edward megvágta a mellkasát emberessen.)
- Dögölj meg! - visítottam rá, miközben tökön rúgtam.
A héja egy pillanatra összerezzent, amire Edward gyorsan le is csapta a fejét.
- Huh... nagyszerű, most aztán nyakig benne vagyunk... - nyögte a nemesúrfi.
- Ismerted? - kérdeztem, miközben megmotoztam a hullát.
- Héja... a bárónő bizalmas embere. Aki ilyesfélével kikezd, az bitófára küldik. - nyögött nagyot, majd megtorpant. - De ez talán kapóra is jön. Talán... ha elhitetnénk, hogy a kedves házigazda ölte meg, őt csuklyák le helyettünk. De a hírnevét cseszheti, még ha meg is ússza.
- Remek ötlet! - emeltem fel a a pipát a földről és a zsebembe tettem. - Egyébként már az apádnál is ott volt. Ő közölte velem, hogy már jobb létre szenderült... Vicces, hogy akit a halállal ijesztgetett, az okozta a vesztét. - paskoltam meg Edward vállát barátságosan.
- Erős harcos volt... - vizsgálta meg a tollat a kalapjában - Bár csak alacsonyabb rangú lehetett. Még ketten is épphogy le bírtuk gyűrni.
S ekkor az adrenalinrohamnak vége szakadt, én pedig ráeszméltem, hogy elég keményen vérzem.
- Gyorsan, keressünk valamit szövetet... - morogta Edward.
- Armaros, adjad, hogy működjön! - néztem a plafont, mintha az Istenemhez imádkoznék. Végigsimítottam a gyűrűmet a vállamon.
A seb összefort.
- Te... pap vagy? Na neeem, az nem létezik...
- Sok titkot relyteget ez a világ... Én vagyok az egyik. Pontosabban a tagja.
Edward közben elláta a maga sérüléseit is a karjáról letépett ruha darabbal, azonban nem volt sok ideje, mivel nem sokkal később dübörögni kezdtek az ajtón.
- Remek... hogy a pokolba jutunk le innen? - nézelődött a nemesfiú.
- Ugorj le a kályhába! - löködtem, majd én is megindultam utána.
Edward lihegve ordította el magát, ahogy odasétált a kályha mellé, majd nemes egyszerűséggel letosztam onnan.
- A nyomorék... - nyögött, miközben lefékezte magát.
- Hehe... - kuncogott halkan. - Te aztán őrült egy gyerek vagy.
Közben fent a szobában a bejutó népek sopánkodva tanakodtak, hogy vajon mi is történhetett.
- ...ismeri valaki ezt az embert?
- Frida látott valakit az ablakból alig fél órája. Hasonlított hozzá...
- De hát... ő a bárónő bérence. - csodálkozott egy harmadik személy.
Közben Edward tanácstalanul nézett maga elé.
- És most merre, nagyokos?
- I don't know. Nem akarod táplálni az így kialakult "fejetlenséget" és meglátogatni a nemest? - nézegettem az előbb elcsent pipát.
Lejjebb ereszkedtünk egy emeletet, így abba a terembe érkeztünk, ahova először betettem a lábam. Edward pár perc totolyázás után egy kötelet húzott elő ruhája ujjából, amit a csillárhoz akasztott.
- Ugrás!

Ezen gyönyörű szó után már egy bokorban találtam magam, rajtam Edwarddal. Nem volt túl kellemes érkezés, na.
- Ezt miért te seggfej?
- Most miért, még élünk, nem?
Ezek után kimásztunk a kerítésen.
- Tudod...volna még egy ember, akire gyanakodom. Ha van elég vér a pucádban, elnézhetünk oda is.
- Of course, Edward! - hajoltam meg akár egy gentleman.
Nem is vesztegettük az időt: Félóra járás után oda is értünk a kastélyhoz, azonban ezt Armaros nem hagyhatta szó nélkül.
~ Ezt az épületet már láttam egyszer. Aki itt lakik nem más... mint a megbízónk!

Felhasználó profiljának megtekintése

35 Re: Küldetés: Nebel der Stadt on Pént. Márc. 16, 2018 9:03 pm

Theo Wagner

avatar
Hellenburgi Királyi Szövetség
Hellenburgi Királyi Szövetség
- Theo! - Szólal fel hangosan Riel, mely hangra felriadok, és a botomat az ágy mellől a kezembe kapom. - Mi!? Hogy?! Mivan? Mit láttál?! - Riadok fel a hírtelen nagy hangra, melyre a parányi gólem nevetésbe tör ki. - Ha láttad volna magadat te félős kisgyerek! – Majd fújva egy nagyot, lenyugszik, és már egy fokkal mélyebb komoly hanggal mondja felém. – Komolyra fordítva a szót, gyere ide, és nézz ki az ablakon. Szerinted mi lehet, vagy mégis ki lehet az? – Majd mutat kifele az ablakon
Ahogy kelnék fel, egy halk kattanást hallok magam alatt, nem sokkal utána pedig az ágyam valami akkorát robban, hogy az hosszába kettétörik. Lángokat látok mindenfelé körözni, ahogy szép lassan körbe próbálnak venni, és két irányba menekülhetnék, az ajtón, vagy az ablakon keresztül, mielőtt még a lángok körbefognának. Az ablakot választom, mivel ha a házon belülre menekülnék, az ottani zárt tér csapdába ejthetne.
Felkelek, a földről ahová a saját ágyam vetett le, majd az ablakot még útközben egy hasítással kilövöm, és miközben kimászom rajta, a kopieval szilánkfüstöt fújok magam elé, hogy konkrétan engem ne láthasson senki, amikor áthaladok az ablakon. A kijutás közben, megpróbálom elkerülni a nagyobb vágásokat, és kimászom rajta, a hamis füsttel borított tetőre. Remélem sikerül elrejtőznöm benne valamennyire, és elmenekülni ebből a helyzetből.
Ez valamennyire sikerül is, így biztonságosan landolok a tetőn, és az árnyékot se látom, a füstnek hála, remélem ő se lát már engem. De ki tudja hogy ottvan e még, mert legutóbb, még ott állt amikor láttam, a hold fénye szépen kőrbe burkolta a körvonalait, és kijelölte nekem, mint egy magányos csillagot az égen. Bár ez a biztonságos landolás nem tart sokáig, mert ahogy földet érek, durván fél méterre felizzik tőlem, egy rúnakör szerűség, melyet igen későn veszek észre a saját füstöm miatt, ezért egy üvegpajzsot idézek, hogy a támadás egy részét levédjem vele. A varázslat aktiválódik, mely egy részét a pajzsom le is védi, de mivel az én mágiám kisebb szintet képviselt, mint a nekem állított csapda, ezért az széttörik, és annak az ereje, kirepít a füstömből, a tető egy másik részére. Örülnék már neki hogy csak ennyi volt, de ahogy az égfelé fordul a tekintetem fényes szilánkszerű és élesnek tűnő tárgyak száguldanak felém, feltehetőleg jégszilánkok.
Valahogy felkelek, majd arrébb lépek a jégszilánkok elől, de még így is megvág pár felhasítva a bőrt a karomon, mely irdalmatlanul fáj, de annál kevésbé vérzik. Több csapdába nem áll szándékomban belelépni, ezért egy fénygömböt idézek, hogy beaktiváljam a még ép csapdákat. Ahogy a fénygömböt megidéztem, azt a leendő útvonalamon, a már egyik beaktivált csapda fele elgurítom. A fénygömb, ahogy leér a tetőről, egy csapdát beaktiválva, repül fel az ég felé majd hullik újra a porba. nekem ennyi elég volt, így lemászom az ereszen, hogy minél messzebb kerüljek az ellenfelünktől, és megpróbálok a fénygömb útja felé lejutni a tetőről. De hogy ezt biztonságosan megtehessem, egy üvegpajzsot idézek a férfi felöli oldalamra, majd pontosan oda állok, ahova a fénygömb legelőször esett.
Megállok egy pillanatra, felnézek az égre, és a gyanús emberünkre hogy történik e valami, majd a fénygömb mostani tartózkodási helyét veszem figyelembe. Azt nézem, hogy megvilágít e valahol rúnaverseket, mert ha sikeresen látom őket, akkor képes leszek kitérni rlőlük, és eljutnia fénygömbhöz, mely gömbtől, már biztonságosabban haladhatok tovább.
Ahogy felmérem a körülöttem elterülő terepet, nem találok több verset sehol, viszont közben teljesen rámhullik az égbolt fekete fátyla, és én pedig alig látok messzebb az orrom hegyénél. Egyetlen menedékem, a fénygömb kis területe, amely megvilágítja a környékemet. És a különös, hogy támadóm ha ő az árnyékát se látom már.
Egy tervet eszeltem ki, hogy sikeresen haladni tudjak. Ebben a helyzetben, az egy helyben toporzékolás, akár a halálomat is jelentheti. Rielt leteszem a földre, majd közös megállapodás szerint, elvezet Noitra boltjához. A terv úgy néz ki, hogy ő elöttem viszi a fénygömböt, én pedig még mögötte a sötétben elrejtőzve követem. Így a sötétség leple alatt, képes vagyok haladni, és a szemem is hozzá tud szokni, így a látásom is javulni fog. Nyílt célpontá se válok, mivel egy darabig, a sötétség leple elrejt.
Kiérek a főútra, majd még az emberek maradékát látom sétálgatni a sötétben, a kis boltokba be, és kimenet. Bár alig teszek meg pár lépést a főúton, újabb jégszilánkok kezdenek felém száguldani a levegőből. Ahogy észreveszem, kivetődök a szilánkok elől, ám így is betalál pár, melyek égető fájdalommal felsértik a hátamat, de ahogy felkelek, azonnal a környezetemet, és a tetők peremét kezdem kémlelni. Valamerre kell lennie valakinek. Pár másodpercnél nem is nézelődöm tovább, mivel a környezetem is veszélyt rejthet. Így hát sietős tempóban megindulok a bolt felé, miközben az emberektől biztonságos nagyjából 3-4 méteres távot tartok. Nem tudhatom, ki lehet még ellenség. - Riel futás! - Szólok a kis gólemnek, aki futva olyan gyors, mint én egy sietős sétálós tempóban.
Az utcán egy pillanat alatt pánik tör ki, és mindenki össze vissza próbál fedezéket, és menedéket keresni, mivel a felsővárosban, nemigen lehetett emgszokott az ilyesfajta jégzápor. A tetők üresek, de egy figura, nyugodtan sétál be az egyik sikátorba.
Az Erholung egyik gyöngyét használom fel, hogy elállítsam a vérzést a sebeknél. Mivel nem egy seb begyógyítására használom, így azok nem gyógyulnak be, csak a vérzés áll el, de ennyi nekem most elég is. A férfi nagyon gyanús, de nem követem. Nem állok olyan állapotban, hogy holmi harcokat indítsak, de ameddig a tömeg össze vissza futkorászik, úgy én is elkezdek futni Riel felé, Felkapom a kis gólemet, mely ki is ejti a fénygömböt a kezéből, ami a földön marad. Így próbálok az emberek közé beolvadni, miközben sietünk gyorsan a bolt felé.
Leérek a boltba, aminek az ajtaját természetesen zárva találom. A tűz, ami korábban lángra lobbant eloltódott, legalábbis a ház maradéka nem kapott lángra. Az emeletre vezető kis lépcső nyitva áll, ahogy eddig is.
Ha erre Noitra nem ébred fel, akkor az csak annyit jelenthet, hogy merénylet áldozata lett. A csuklyámat a fejemre húzom, és megfogom Rielt. - Mi mit akarsz fiú... Na neee ne merészeld! - Szólal fel hangosan, de már késő ekkor már erősen megfogtam a kis gólemet, és betöröm az üzlet ablakát, melyen bedobok egy fénygömböt.
Ahogy az ablak hangosan betörik, azon nyomban káromkodás hallatszik ki rajta.
- ...ki a halál jó édes *** meg a *** és a ** három *** szendviccsel ólálkodik itt ilyen későn?!
Bár így sem marad több időm, mert a ház tetején a holdfényben egy alakot látok kirajzolódni. Ahogy odafordítom a fejem, a férfi egy halvány, sötét mosolyt ereszt felém, majd egy tekercset tart az irányomba, melyből süvítő szélvihar tör elő, egyenesen felém kavarogva.
Az ablakon bemenni már nincs elég időm, ezért a még megmaradt üvegpajzsommal a fejemet védve, kuporodok be az ajtó elé, hogy az erős szél csak nekinyomjon, és ne nekidobjon, eltörve valamimet.
A szél nekicsapódik a pajzsomnak, ami most állja a sarat, nem törik össze. Féltérdre ereszkedsz a nyomás alatt, de bírod. Aztán ahogy a fél elmúlik, egy apró papírt látsz a tetőről az ablak alá hullani...
Eközben Noitra odabent kikel az ágyából, és egy szál hálóinkben odabaktat az ablak mellé.
- Csak találjam meg azt a huligán fajtáját, a szart is kiverem belőletek! - ordítja, míg megpillatja Rielt a gömbbel a földön.
- Te...?! Te voltál az, kis kavics?
Amíg én a szél ellen próbálom tartani magam az ajtó elött, addig Riel sikeresen összetalálkozik Noitrával.
Bent Riel ahogy meglátja Noitrát, elkezd az ajtó felé mutogatni. - Kavics? Hogy a fenébe nem vetted észre. hogy felrobbantják, és leégetik ezt az egész kócerájt? - Ekkor eszébe jutott egy nagyon jó ötlet. Az ellenségünk ellensége a barátunk. Használjuk ki ezt az alkalmat. - A fiút kint megtámadta valamilyen bűvészgyerek. Most is az ajtódnak nyomhatja valami hatalmas szél. Az repített be engem is az ablakodon. Ha dühös vagy, éld ki a dühöd azokon, akik az árnyékban ténykedve rádgyujtották a házadat! - Hadarja a kis gólem miközben hangosan ordítja Noitra felé, hogy a süket fülei legalább ezeket a szavakat meghallják.
Noitra korát meghazudtoló fürgeséggel ugrik ki az ablakon, amit előtte természetesen kinyit, egy erős, hogy ott rohadjál meg mellett, majd azonnal szembetalálja magát velem, és a másik bajkeverővel, akit jó lenne már lerázni. A szél időközben eláll, ekkor viszont a másik zuhanó papír egy szintbe ér velünk, és egy halk kattanást hallok. Oldalra tekintek a papírfecnire, és ebből már sejtem, hogy nem sül ki semmi jó ebből. Az ajtó elött összeroskadva vagyok már úgy is, így a legnagyobb védelem eléréshez, szembe ülök a papírfecnivel, térdeimet felhúzom, fejemet lehajtom közéjük, kezeimet pedig átkulcsolom a térdem felett, úgy hogy a pajzs, még a pengék felé álljon, és védje a fejemet. Így hát, egy magzati pózra hasonlító pozíciót veszek fel, mely megvédheti a fontosabb szerveimet a képességtől. Elöl a sípcsontom, és a térdem foghat fel valamennyit a támadásból, míg felsőtestemet a pajzs, és a két kezem védik. Reménykedem a legjobbakban, miközben megfeszülök és kivárok. Sajnos tudom, hogy az üvegpajzs nem lesz elegendő, hogy megvédjen, sőt mi több, maximum csak az egyik felém szálló pengét lassíthatja meg egy kicsit.
A pajzsom a várakozást felülmúlva, ki is véd pár pengét, de ezután már a többi penge is munkához lát. A pozíciómnak hála, és a kis felületnek, a legtöbb penge kitér előlem, és mellettem a földbe, csapódik, vagy csak elszáll. Így hát azon kívül, hogy a végtagjaimból már majdhogynem kampós íves pengék állnak ki, létfontosságú szervet nem ért a támadás.
Fél szemmel Noitrára pillantva, úgy néz ki ő is kapott egy adagot a támadásból.
Pár pillanattal késöbb, tapsolást hallok a lépcső mellől, ahol a sunyi ellenfelem, diadalittasan lépked lefele. Átlagos embernek tűnik, de egy tömött táskája van, gondolom tele tekercsekkel. A kis ficsúr, a haját félresöpörve oda is szól hozzám.
- Te aztán kitartó vagy, tudod-e. Csodálkoztam is, hogy engem küldtek érte.... - majd oldalra kellett ugrania, nehogy eltalálja egy nyílvessző.
Ahogy a nyíl irányába fordítom a fejem, egy ismerős alakot látok. Nem más áll ott íjjal a kezében, minta korábban megszívatott könyvtáros. Most más ruhában volt, valami sötétes, testhezillő bőrruházatot, nadrágot, páncélt, hordott. De a kalapjában egy héja toll ágaskodott az ég felé.
- Nem te vagy az egyetlen, aki őt követi, aranyborsó. - vigyorgott rám a korábban még bamba könyvtáros, mintha egy teljesen másik ember volna.
Ahogy kapkodom a fejemet egyikről a másikra, összezavarodom. Most mégis mivan? Ezek mind a ketten követtek? Nem leszek én egyik prédája se. Aktiválom a maradék kettő gyöngyöt, hogy képes legyek rövid időre viszonylag gyorsan mozogni, de újabban is csak egy elsősegély szintű ellátást tudok alkalmazni. Ahogy működésbe lép a két gyöngy, úgy hírtelen fogom magam, és bevetem magam az ablakon. Kell, hogy legyen gyógyital a boltban. Az ablak most Noitra és a pengék álltal nyitva van. Megmentem őt, és magamat is.
Eközben Riel szörnyülködve nézi Noitrát, majd odafut hozzá és kérdezgeti. - Mégis mit csináljak? Mit hozzak? Hogy segíthetnék? - A kis gólem zavarodottan nézi a vérző nőt, és kapkodja a fejét a polcról polcra, hogy mégis hogy segíthetne neki.
Ahogy a fájdalmon valami isteni csoda folytán felül kerekedek, és bevetődnék az ablakon, úgy egy hang szólit meg engem.
- Várj, segíteni jöttem! - ordítja utánam.
- Téged nem hívott senki. Inkább menj haza, mielőtt lyukat égetek a pofá... - ordítja a rúnamágus, mielőtt a héjatollas fickó hezitállás nélkül újabb nyilat lő felé.
A mágus újabb tekercset nyit, amitől egy pjazs nyílik körülötte, lepattintva a nyilat.
- Cöh...menyni rúnád maradt még? - Úgy néz ki, végig látta, mivel harcoltam eddig.
Noitra közben oda se figyel Rielre, csak egyesével próbálja a sebeit ellátni, ami egyre nehezebben megy neki.
- Ha segíteni jöttél, akkor itt az alkalom.  - Köhögöm felé a válaszomat. A fájdalom valami elviselhetetlen, és azt sem tudom miként álltam lábra. Ez a két megcincált húsrúd, csak úgy remeg alattam. - Ha segíteni jöttél, akkor tudod hol találsz. - Nyögöm ki, majd mint valami félholt, befordulok az ablakon, és zuhanok le a padlóra. A tekintetemmel a polcokat pásztázom, erős gyógyitalok után kutatva, és persze még egyéb dolgokat is keresek, amik növelhetik az esélyeinket.

Ahogy Riel meglátja, hogy beesem az ablakon, nem tétovázik tovább. - ELÉG VOLT! - Ordít fel torka szakadtából. Ekkor végig néz a polcokon, és gyógyitalt keres. A fénygömb bevilágítja a helyet, ezért képes a cimkéket elolvasni. Gyógyitalt keres a polcokon, de mégis merre lehet?
Nem találok gyógyitalt, de ahogy oldalra nézek, szemem elé tárul a kondér, azzal a gyógykenőccsel. Szinte nem is gondolkodom a mellékhatáson, tépem ki a kezemből az egyik pengét, majd vastagon elkezdem befedni a kenőccsel. Ordítok a fájdalom közben, a könnyem taknyom összefolyik, még jó hogy nem hugyozom össze magamat a fájdalomtól, ahogy elkezdem így kikúrálni magamat. Eközben valahogy kinyögöm. - Riel... Vigyél Noitrának is! - Ebben a pillanatban felordítok a fájdalomtól, ahogy kitéptem magamból az egyik pengét. Kínomban, már az összegyűrt kapucnimat haraptam, mely alatt a fogaim csak úgy csikorogtak. A ahogy a pengék kiszakadtak a húsomból, úgy a padlót vörös tengerként áztatta a vérem. A kenőcs viszonylag elállítja a vérzést, és tompít a fájdalmon, de a sebek nem gyógyulnak meg, és zárulnak össze.
Riel mint valami gép, követte is a parancsot. A megszeppent kis gólem, mintha szabad akaratát vesztve engedelmeskedett volna a mestere parancsának. Így hát belemarkolt a kondérba, és egy adag gyógykenőccsel futott oda Noitrához. - Ittvan ez! Ezzel kend! -
- Mindig meglep, hogy micsoda csoda trükköket szedtek össze az alvilágban. Fejlődtél, mióta utoljára láttalak. Talán vissza kéne jönnöd a szolgálatba.
- Hogy én? Mint a bárónő kutyája? Egész jó a humorérzéked....ideje befejeznünk.- nyitott újabb tekercset, melyből jégszilánkok repdestek elő.
- Ne kívánj nagyokat! - ugrik oldalra az íjas ember. Pár lövedék eltalálja, de a páncéljának hála megússza egy-két horzsolással.
A héja egy újabb nyilat indít ellenfele felé, melyet ismét kivéd a pajzzsal az ellenfele.
- Hasztalan. - morogja a rúnamágus.
- Hé, kisvarázsló! - szól oda felém - Tereld el a figyelmét! - húzza hátra ismét az íjat.
A botomra támaszkodok óvatosan, majd valahogy kibicegek az ajtón. Fortyog bennem a düh, csak reménykedni tudok, hogy elvakultan nem csinálok valami ostobaságot. Ahogy kibicegek az ajtóhoz, úgy oldalasan az ajtófélfának dőlök, és egy, vagy ha időm engedi kettő hasítást lövök az ellenfelünkre. Ha pedig az ellentámadni látnám, csak egyszerűen a gravitációra hagyom a védelmet, és hétrafele bedőlök az ajtón.
Riel észreveszi az üvegcsét, melyet a nő szorongat. - Teee Te ostoba némber! - Hordja le a nőt, aki a földön fekszik. Riel dühösen lépked párat, majd a sárba dobja a kenőcsöt, amit eddig a kezében szorongatott. - A saját életednél is fontosabb az a moslékkeverék!? - Ordít rá kiakadva. Ekkor előkapja kardját, a palackra mutat vele, majd mi elött még bármit tenne vele, a földbe szúrja, és rámutat Noitrára. - Inkább élljél büszkén a koroddal, mint halj meg hamisan, az igaz valódat elrejtve. A hosszú élet áldás, de ennek az öregedés az ára. Ha nem vagy képes értékelni az életet, és eldobod ezért a többször legyártható vacakért, akkor megbántam, hogy tőled akartunk segítséget kérni. Pedig... - Akad el a hangja egy pillanatra - Theo bízott benned. Meglátott valami olyat az álcád mögött, amit másoktól elrejtettél. - Majd a kardot a földből feltépve, azt a tokjába csúsztatta, és visszafutott hozzám, miközben hátrafele annyit mondott Noitrának. - A soha viszont nem látásra. -
A hasításomra a férfi újabb pajzsot idéz meg, ami elnyeli azt de időm csak egy ellövésére volt. Az íjász héja közben felkészül a támadásra, egy különlegesnek kinéző nyíllal célozza be.
- Gyere csak! - ordítja a mágus, ahogy egy dobótőrt hajít felénk. A tőr markolatára egy papír van tűzve, nyilván újabb rúnaverset tartalmaz.
Ekkor a levegőből nyilak egész zuhataggá hullik alá, melyeket a héja korábban a levegőbe küldött, amíg ellenfele nem figyelt. A mágust meg is lepi a támadás, két nyíl eltalálja, a többi elől sikerül elugrania. A héja felkészül a lövésre, Noitra még mindig nem mozdul.
- Tereld a figyelmét, bízd rám a rúnát! - ordítja az íjas héja.
Az ajtónak támaszkodva, a több hasításhoz, nincs erő a karomban. Ezért a botot magamnak támasztva, annak végéből, a kopival arkán lövedékeket lövök hármat.
A rúnamágus lassan kezdi elveszteni a fejét a két irányból érkező támadások miatt, melyek nagyon zavaróak lehetnek.
- Rohadjatok meg! - nyit ki még vagy négy tekercset, melyből tűz, jég és szél tör elő, egyenesen felénk.
A héja ekkor ellövi a nyilát, ami valahogyan keresztüllövi a tőrrel eldobott papírt, magával rántva azt. Szakállas hegye nem ereszti, sőt, kettészakítja a verset, ami ettől használhatatlan lesz. A nyíl egy robbanó nyíl volt, a lövedékeimmel együtt éri el, majd hatalmas robbanással lángba borította volna a férfit, ha annak nem lett volna még egy pajzsa. Riel ekkor valami nagydarab követ lát pattogva elgurulni maga mellett, kicsit olyan volt, mintha Noirta irányából indult volna útjára a sötét valami, egyenesen a robbanás felé. De sok időnk nem volt megfigyelni, mivel a mágus újabb támadásokat indított meg felénk.
Ahogy meglátom a támadásokat felém haladni, hátradőlök az ajtón befele, a lendülettel, még egy utolsót hasítok a levegőben, bár nem is igazán én hasítok, hanem a botot a gravitáció maga húzza le. A hasítás, így még elkezd szállni az ellenfelünk felé, én pedig az ajtóból annyit tehetek, hogy a lábamat felhúzom magamhoz, hogy ne lógjon ki az ajtón. Eközben hírtelen hatalmas hányinger kap el, de mivel nem ettem semmit lefekvés elött, ezért epét kezdek magam mellé hányni, és lassan kezdem elveszteni az eszméletemet.
Eközben Riel látja a felénk érkező támadást, és fogalma sincs, mit tehetne. Kínjában a felém szálló támadást, ledobja egy kővel. Hogy minek azt nem tudni.
Az íjas férfit elég rendesen elkapják a dolgok. Engem az ajtón való bedőlés miatt, csak a széllökés oldalsó fele talál el, amitől még jobban elkezdek szédülni.
- Te rohadék...ha egyszer a kezem közé kaparintala...
- Na de Hans kedves! - szól egy távoli, női hang - Nem így szokás eldicsekedni egy diadallal.
- Ilyenkor el kell dicsekedni vele, hogy minden úgy történt, ahogy eltervezted.
Hallom Noitra hangját valamerről.
De ekkor újra elkap a hányinger, majd egy újabb epét felöklendezve vesztem el az eszméletemet, és hullik a fejem a padlóra.

Ahogy magamhoz érek, egy parfümben vastagon bepacsmagolt ágyban ébredek. A szaga mindent eláraszt, szinte nem is érzek mást a sok kölnin kívül. Amennyire engedi a testem hogy elfordítsam a fejemet, úgy a szoba olyannak tűnik, mint egy gigantikus babaház egyik szobája. Gondolom, ez lehet ő méltósága Noitra szobája. Ámbár a nőt nem találom, de a héját annál inkább. Ott ül az ágyam mellet,, mint valami álomőr. Nem érzem, hogy véreznék, és kifejezetten jobban érzem magamat, mint amikor a pengéket téptem ki magamból. Ámbár úgy nézek ki, mint egy nagy fásliba bugyolált múmia, a sebeim szerintem viszonylag elfogadható állapotba kerültek. Nem forrhattak össze teljesen, de legalább összezárultak, és nem gennyedzenek. Ahogy felülnék az ágyban, óriási fájdalom nyilal a testembe. Az izomláz, és a sebek húzó fájdalma, alig enged megmozdulni. Ahogy kínkeservesen az ablak felé fordítom a fejemet, de meg is állok, ahogy a szemem sarkából rálátok, olyan hajnali egy kettő lehet. Ekkor a Héja, vagy Hans megcsapkodja az ágyam szélét, és nevetésben tör ki.
- Te aztán kitettél magadért, kisvarázsló. Igyekezz felgyógyulni, mert Noitra nem szereti, ha a szobájában lebzselnek. - kacagja el magát ismét.
- Mégis mióta követtél? - Kérdezem tőle értetlenkedve, majd kelnék fel újra, megfeledkezve a leharcoltságomról, de a fájdalom, és az izomláz azonnal visszaránt az ágyba.
- Hát, azóta, hogy rászedtél ott a könyvtárban. Ügyes trükk volt. A kis barátod is leleményes volt.
Ekkor látom meg Rielt, aki eddig fejét oldalra fordítva állt az ágy mellett. Óvatosan felmászott, hogy lásson engem.
- Ne mozogj sokat. Ez a kenőcs meggyorsítja a regenerációt, de picit kellemetlen használni. Noitra nekünk készítette, hogy hamarabb felépüljünk egy halálos sebből.
- Hmm jól rá lettem szedve. - Fújok egy nagyot, majd a hős könyvtárosra nézve, kérdezek. - És mik lennének a következő tervek? -
A férfi akkorát néz, hogy kis híján hátraesik.
- Mit érdekel az téged? Örülj, hogy még egyben vagy. Holnap már mozogni is tudsz, kis szerencsével futni is, tűnj el, amint tudsz. Ez a város... - vesz egy nagy levegőt - más, mint amilyennek látszik.
Harsány mosolyra fordul az arcom, majd válaszolok a férfinak. - Tudod, attól ha még holnap elmegyek, még a jövőben lehet visszahoz ide a sors. Szóval hátha segítségedre lehetne egy idegesítő mágus. Oldjuk meg a problémát, mintsem késleltessük azokat. - Majd hunyom le pár pillanatra a szememet.
A férfi még mindig úgy néz rám, mint aki kísértetet látott. Aztán egyik pillanatról a másikra elneveti magát.
- Neked aztán van vér a pucádban. Kis tanulással egész jó héja válna belőled.
Húz egy széket mellém, aztán leül.
- Legyen így. Elmondok mindent, ami csak érdekel, cserébe hallani akarom, amit te tudsz...
- Hát, ha már kihúztad a seggem a pácból, akkor ez a legkevesebb. - Majd már reflexből nyúlnék a ruhámért, amelynek a zsebében a könyvek vannak, de ahogy észreveszem, nagyjából le lettem vetkőztetve az ellátáshoz. - Öhm volt a ruhám, annak a zsebeiben vannak a könyvek, amiket gyűjtögettél annó. Lehet van nálam olyan, amit nem kaptál meg, és reméljük hogy nem ázott szét a véremtől. - Szólok hozzá, hogy ennyivel előrébb legyünk.
- Ráérünk később is. - legyint.
- Nos, hol is kezdjem...Eichenschildben több alvilági szervezet is működik, és mi, a héják - pödri meg a tollat a kalapján - a bárónő emberei gondoskodunk róla, hogy ezeket eltüntessük. Azonban nem rég elkezdtek olyan területen mozogni, amit nem tudtunk követni.
Vett egy levegőt, aztán folytatta.
- Csempészeket, gyilkosokat levadászni egyszerű. De amikor a város alatti romokat fosztogatják...na az már nehéz eset. Pár hete kezdtek mozgolódni. Talán a városi kereskedőknek is köze van a dologhoz, ezt senki sem tudja. Akárkit küldtek eddig az ügy után, meghalt. Hogy ki ölte meg, nem tudjuk. Azok a mocskok találtak egy vakfoltot, úgy adják egymásnak az infókat, hogy meg se látjuk. A könyvek voltak régebben az információcsere módszerei...de már semmi különleges nincs bennük. - sóhajt ismét nagyot.
- Akivel találkoztál, egy hajdani héja volt. Halottnak hittük. Csak később bukkant fel újra, fene tudja miért. Egyike volt a legjobbaknak...bár, csúnyán elszámolta, hogy nem tekintette Noitrát is ellenfélnek.
- Szép - Szólalok fel, majd sziszegve, és néha felnyögve a fájdalomtól, a kezemet az államon kezdem pihentetni, ahogy gondolkozom. - Hát nálam milyen infók is találtak menedéket... Áh meg is van! A csatornákban kultisták vannak, és lehet a romokban is. Az, hogy találtak volna mélységit a város alatt nem tudom, de ha kultisták vannak alattunk, ezt is bele kell számolni a játékba. - Majd újra gondolkodóba esem. - Valami Wilhelm haláláról szóló dolog is volt, és hogy valami kardot küldtek egy akadékoskodó kultista nőért. Valami ereklyéről is szó volt, amit valaki őriz. - Majd újra elgondolkozom. - Hát nagyon több most nem jut eszembe.
- Mi a tököm az a mélységi?
- Ha jól tudom ti a báróné alatt szolgáltok közvetlen. - Szólalok fel kérdő hangnemen, majd folytatom. - Annó voltak angyalok, eddig stimmen? Na ezek ők, csak a bukott letaszított változatuk. Hatalmas erejük van, ha akarná az egyik, akkor ezen város minden lakóját az őrületbe kergethetné. Ilyen egy mélységi, bár én eddig csak olvastam róluk. Sokezer formában jelenhetnek meg, és az alakjuk is nagyon változó. - Majd gondolkodóba esek, ahogy megpróbálom felidézni az olvasottakat. - Ja igen A kultista, a mélységi egy szolgája. Lehet akármelyik humanoid fajból, és egy kis darabot fogad be a mélységiből a testébe, ezzel amorf képességeket, és hatalmas erőt kap, az ép elmélyének elvesztéséért cserébe. Ha jól tudom, a mélységi parancsa a kultista felé abszolút - Majd fújok eggyet, mivel még levegőt venni is fájdalmas.
- Érdekes...hát, ha ez megnyugtat, ilyeneket még egyszer sem láttam. Amivel mi szemben állunk, egy angyalrom béli ereklye, melyet ki akarnak a városból csempészni. Egy ilyen felbecsülhetetlen értékű, és vevő is bőven akad rá, viszont a törvény szerint az Eichenschild család területén található, így őket illeti. Ez a szituáció. Én pedig fel fogom göngyölíteni az ügyet, ha beledöglök is. Ha minden igaz, még nem tudták kicsempészni. Más úton kell elvinniük, mert az összes kijáratot figyeljük.
Ezen mondanivalójából beugrott egy újabb dolog. - Volt valami S.Strauss, és felbontott valami egyességet, valami árut akartak behozni vagy mi. Nemtudom így fejből pontosan. -
- Óh és még valami D.Rupertet ki tette el láb alól? Valamilyen pecsétről is szó volt, amit ha már hajnal van, akkor a mai nap adnak át. De sehol sem volt helyszín, vagy pontos idő, csak megbeszélt helyek. - Majd újra lecsukom a szemem, és kicsit elhelyezkedek az ágyban.
- Rupert? Nem emlékszem ilyen nevű emberre...egy Rupert sem szerepel az eltűntek közt.
- Akkor az is ezeknek az alvilági fickóknak a műve volt úgy tűnik. - Ekkor a lehunyt szememet felnyitom, és a lényegre térek. - Mégis milyen ereklyéről van szó? - Csillog fel a szemem.
- Ez az, amit még nem tudok. De akármi is legyen, nem hagyom, hogy elvigyék. De most aludj...ha tényleg jönni akarsz, szükséged lesz az erődre.
Majd ahogy kimondja, a fáradt szemem álomra is csukód



Még aznap reggel, haladunk a bolt felé, az újdonsült barátommal, bár hiába rejtőzködnék már, ilyen állapotban. A ruháim véresen átázva, mellettem meg újdonsült, ám de annál jobban ismert bajtársam sétál. Így hát a gondjaimat a hátam mögött hagyva, fájdalmakkal küszködve, nyakig bepólyázva és mumifikálva a kötszerekben, megérkezem a megbeszélt kovácshoz.
Az ajtónál megállok, körülnézek, majd megszólalok. - Hát itt volnánk. -
A kovács ajtaján bekopogva, és benyitva fel is szólalok. - Tiszteletem hitem kovácsa. - Majd meglátom a már várakozó papot is az üzletbe, csuklyával a fején. - Üdvözletem atyám. - Mosolyodok el, ahogy elképzelem a szánalmas kinézetemet. Ennyi vér a ruhámon, majdhogynem egy élő emberben nincs.
A kovács felháborodik, ahogy belépünk a boltjába.
- Na de kérem, én tisztességes mesterember vagyo...
Ám Hans elég gyorsan lekenyerezi, az öreget.
- Zárja be a boltot.
A kovács még egy kcisit habozik, majd előre siet és magunkra hagy minket.
- Üdvözlöm, tisztelendő atyám. - huppan le Hans egy üllőre, keresztbe tett lábbal - Ha megengedi, hívjon csak nyugodtan Hegel-nek. Nem kell félnie. Jómagam Lady Eicheschild egyik embere vagyok. - kulcsolja össze a kezét - Hallom maguknak ketten meggyűlt a baja egy-két gazfickóval. - ereszt meg egy halvány mosolyt.
- Dícsértessék. - válaszolt a Héja köszönésére, majd felém is bólintott.
- Ki maga és kit tisztelhetek Lady Eicheschild személyében? Megbízható? – Kérdezi Gustav, kissé gyanakodva a az útitársam felől.
- A nő a báróné, A férfit meg csak hívd Hansnak... – Elmosolyodom, majd ránézek a héjára. Majd kacsintok felé egyet, hogy a rossz állapotom ellenére, a sebeim összezárultak, de az emlékeim nem vesztek el. - Amúgy belementem egy kis jótékonysági tisztogatásba, mivel van még valami, ami érdekelne engem a jövőben, de ezt hagyjuk. - Majd keresek egy ülőhelyet, de mivel csak az üllőt találom, így arra ülök le. Jobban is esik, nem feszülnek annyira a sebeim. - Megbízni? Itt senkiben sem lehet megbízni. De mivel segített a túlélésben, ezért most segítek neki és készséges vagyok ez a legkevesebb. -
Ekkor Hans elneveti magát egy apró mosollyal az arcán.
- Ti nem vagytok idevalósiak, nem igaz?
- Ha túl óvatosan vagytok, azzal könnyen magatokra lehet haragítani a népeket. Kockázat nélkül nincs győzelem, tartja a mondát. - köhögött a markába - Igazság szerint ezért is akartam idejönni. Hogy megtudjam, amit ti tudtok. Egy pár alvilági nyomorék után kutatok, akik kincseket akarnak a város alatti romokból kicsempészni, de nemrég szem elől vesztettem őket. A héják, a bárónő kémjei minden kis zugot figyelnek a városban, így nem is értem, hogy...de ti talán segíthettek nekem. Kérdés, miért vagytok ennyire kezesek, s játszotok úgy, mint a mesebeli lovag?
- A nevem Gustav Engelberg, Corulusburgból jöttem és csak véletlen csöppentem bele ebbe a bolondok házába.
- Egy ilyen semmiből jött segítség nekem is jól jött volna tegnap. – Mutatta meg szakadt ruháját nekünk.
- Aki az Úrat és az Egyházat használja arra, hogy gyilkosságra buzdítsa hű nyáját máglyára való és ne legyek Pap, ha hagynám ezt. Az előző Pap eltűnése miatt döntöttem úgy hogy vállalom az ott meghirdetett munkát, de nem tudtam kideríteni mi megy ott fű alatt, mert idő előtt rám találtak.
- Válaszolunk a kérdéseidre, ha te is a miénkre Hegel. – kezdte beleélni magát ahelyzetbe Gustav is.
- Mindenki akar valamit az életben.  - Válaszolom a kérdésére a héjának, majd véve egy nagy levegőt, és megsimítva az egyik sebemet a ruhámon keresztül, folytatom. - Ki ne szeretne ismeretségben lenni a héjákkal, és a bárónővel? Ki tudja az életben mikor lesz nekem szükségem a segítségre, és ha én itt és most segítek neked, nagyobb eséllyel fogok viszonzást kapni. Amúgy meg érdekelnek a város alatti romok. De amiután a kultistákról hallottam, azóta meg se próbáltam lemenni egyedül. - Szólalok fel eléggé őszintén, mivel minek itt már köntörfalazni. Én nyíltan kimondom itt, amit tenni terveztem, és akarok. Na meg fogok, ha úgy sikerül.
- A kíváncsiság jó dolog...hm... – Mereng el egy rövid időre a héjatollas barátunk.
- Mondom, egész jó héják lennétek...de ez most nem lényeges.
Elővesz egy térképet a ruhája alól, majd szétteríti elöttünk. A várost látjuk rajta, a maga hatalmas pompájában, de ezt a pompát, néhány furcsa negyedeket átszelő vörös csíkkal kiegészítve. Az egyik csík nem sokkal mellettünk fut.
- Amit itt láttok, azok a már feltérképezett alagutak, melyeket még az angyalok ástak a márványfalak alá. Már többször került innen elő...meg tűnt is el - mondta a mondat második végét nyűgösen elharapva - pár relikvia. És engem ért a megtiszteltetés, hogy vadászam le a mocskokat. És egy jó darabig sikerült is nyomon követnem őket, de az utóbbi hónapokban elkerülték a figyelmem. Találtak egy módot, hogyan üzenjenek egymásnak úgy, hogy még mi héját se tudjuk lehallgatni...hogy pontosan mit, azt nem tudom. Szerencsére időközben ráleltünk egy eddig nem létezettnek hitt bejáratra is, amit a lenti romokba vezet. - bökött oda a térre, ahol most vagyunk - Nem más helyen, mint az Eichenschild-i Kereskedő Céhében. - jelentette ki nagy hévvel.
- Így már értem... -
- Van pár ember a gyülekezetben, kik pár éve kerültek oda...talán a Templom alatt is húzódik bejárat?
- De hogy jönnek ide a Kultisták? - kérdezte miközben engem célzott meg a válasza adójának, és a kérdése céljának.
- Az egyik nő aki óva intett, hogy a csatornát használjam, a megbúvásra, szerintem összetévesztett valakivel, a kocsmában amikor a könyv nálam volt. Az is lehet, hogy a kocsmákat használják üzenet átadásra. De amúgy a lényeg, hogy rávettem hogy valljon valamennyire, és ő mondta el a dolgokat. Egy kultistáról beszélt, de lehet több is. Mint tudjuk ez a kóceráj egy angyalromra épült, szóval nemkizárt, hogy egy egész kis szektát találhatunk odalent. Könnyen elveszítheti az ember az életét, ha alábecsüli ezeket az amorf harcosokat. - Majd vakarom meg a fejemet, ahogy jobban megnézem a térképet.
- Lehet a Templomban adják az infót a gyóntatófülkén keresztül? - vetette oda Gustav.
- A könyvek miatt ne aggódj. Mindent, ami a könyvekben van, tudok...de hogy a templom. - gondolkozott el.
Ekkor Hegel/Hans/Héja úr akkorát rándult hátra a döbbenettől, hogy ledőlt az üllőről, majd a fáshalmon ért földet, a fejét fogva a haját túrva nagy erőkkel.
- A...templomokat is figyeljük...leszámítva a...nem, az nem lehet...
- Mégis mi? – Kérdem érdeklődve.
- Nem találtam a templomon belül semmilyen átjárót, csupán volt egy igen érdekes gyóntatásom egy lánnyal, aki az egyház akaratának engedelmeskedve gyilkolt. Holvstrassen grófot ölte meg. –

- Ketten biztos sokat járnak a Kereskedő Negyedbe, egy be is vallotta, hogy két éve onnan jött. - tette hozzá.
- Nem...nem erre gondoltam...az összes templomot szemmel tartjuk, leszámítva egy helyet: a gyóntatófülkéket. - állt fel kissé úgy tűnve, mintha fájlalná a végtagjait az eséstől.
- Azt mondod, a kereskedő, mi? Érdekes...akkor azt hiszem meg is van, hova fogok menni. - vakarja meg a tarkóját - Köszönöm a segítséget – Húzná el a csíkot minél előbb.
- Nem úgy van az. - nyúl utána a Pap.
- Nekünk is volna pár kérdésünk. –  Mondta Gustav, majd megragadva a férfi ruháját, azt újonnan hellyel kínálta, hogy ő most biza nem megy sehova nélkülünk.
- Persze és a végén te aratod le a babérokat! Na, azt már nem! Ez közös munka lesz barátom. Együtt megyünk a bárónéhez. - Szólalok fel, miközben Gustav rámarkol a férfi ruhájára. - Segítünk, és veled tartunk, ez nem vita tárgya. - Mondom felbátorodva, bár az állapotom nem éppen ehhez a munkához ideális. Igaz, a tudatom teljesen kipihent, így a varázslataim teljes arzenálját használhatom. De ezen kívül, olyan vagyok, mint egy kifacsart, vérhiányos rongy.
Egy darabig döbbenten gondolkozik Hans, de aztán fel is adja.
- Legyen. Mire vagytok ennyire kíváncsiak?
- A célom, hogy kifüstöljem a Templomból azokat, kik gyilkosságra ösztönzik a népet. – mondta gustav.
- Ha ebben a Báróné, és ön meg a szervezete segít ebben, én is segítek az angyalromban. - tette hozzá.
- Ebből kiindulva, ki ez a Holvstrassen gróf? Magukkal van, esetleg maguk tetették el láb alól? Mióta figyelik ezeket a romtolvajokat? -
- Kapott e már el ilyen tolvajt? -
Záporoztak a pap kérdései, ámbár én csak hallgatózom, mivel nincsen több kérdésem a héja felé.
- Egek-egek...- dörzsöli meg a homlokát - Elbert von Holvstrassen egy rangos nemes, aki itt ált a városban. Többször is segített már nekünk információval. Ha ezt egy hónapja tudtam volna... - sóhajtott egy nagyot, majd folytatta - Nem utazom kis halakra. Ha egy-két tolvajt, gyilkost, felbérelt kardot nyakon csípek, azzal nem érek el semmit. Én a fejét akarom venni ezeknek a galád rohadékoknak. És meg is fogom tenni!
- Azt hiszem meglátogaton az angyalromokat. Ha a Kereskedők Céhe is benne van a mocsokban, nem lesz nehéz rájuk találni.
- Ha a romba tartasz, akkor végképp nem mész el nélkülem! - Vágom oda a mondandómat, ahogy a kijelentését megteszi
- Legyen hát Hegel. Segítek neked és a Bárónénak kifüstölni ezeket a galádokat, és neveket is tudok mondani, kik biztosan benne vannak ebben a mulatságban. - próbálta felkelteni a férfi érdeklődését.
- A templomban találhatóak, kettő biztos, egy bizonytalan.
- Ha az egész irányítóját fülön csípem, onnantól mindenkit bitófára tudok küldeni, aki belefolyt ezekbe a piszkos ügyekbe. - tért vissza Hegel magabiztossága - Mire várunk még?
És már indulna is ki, de ekkor egy furcsa kattanás hasít a fületek felé a levegőn. Nem tudjátok pontosan mitől...leginkább úgy hallatszik, mintha a fejetek felől jönne.
- Feküdj! – Hallom gustavtól miután egy fura kattanó hangot hallunk.
Ahogy meghallom a hangot, Gustav már ránt magával, mellyel én is belesegítek, átkarolom a két férfit, és együtt vetődünk. Két üvegpajzsot idézek, mindegyik férfi hátánál, megjelenik egy egy, ahol a kezemet tartom éppen. Ha nagy a gond, véd valamennyit, ha nem használódnak el, akkor a későbbiekben majd jó hasznát veszem. Mindeközben megfeledkezek a sebeimről.
Ahogy az ajtó felé vetődtünk, úgy egy hatalmas kődarab szakítja át a kovácsműhely mennyezetét. A tető felől sárgán izzó szempár világít ránk, ahogy majd hat méteres gólem kukucskál be rajta.
Ahogy földet értek közvetlenül az ajtó előtt, Hegel idegesen nyög egyet.
- Hogy én hogy utálom a rúnákat...
- Öhm...emberek, azt hiszem menekülnünk kellene?
- Szóródjunk szét, elterelem a figyelmét, addig kezdjetek vele valamit. - vetem oda a két férfinak.
- Ne hagyd elslisszanni. -

- Siessetek! - próbálom felhúzni a két férfit, hogy kicsit távolabb jussunk tőle. Ahogy kijutunk az épületből és távolodunk, úgy a mondandómba is kezdek. - Az arcát lőjétek! A pecsét, ami alatta van az mozgatja! Ha megsemmisül, a gólem leáll! - Szerencsénkre a gólemek bitang lassúak, de ezzel fordítottan arányosan bitang erősek is.
Kiértek a kocsmából, és sikerül a gólemet teljes pompájában megcsodálnotok. Gigantikus, bivalyerős karokkal és kicsit kisebb lábakkal. Valami halvány színű kőből lehetett formázva, mert enyhéz kávészínű, kisse talán vöröses árnyalatokban úszik. Ahogy alábbülepszik a por, a fejét is megtekinthetitek. Lapos fejú, egyenes arcú, szája, orra nincs, csak a két szeme világít. Tökéletes célpont.
- Bízzátok ide! - ránt íjat Hegel, majd egy nyílvesszőt lő felé.
De a gólem egy könnyed hajlással kitér előle. Megindul felénk, egy lépéssel ott terem a kovácsműhely előtt, majd közénk készül csapni gigászi öklével.
- Távolodjatok! - Ordítom el magam, ahogy a monstrum lábai között átfutok, amíg a lomha csapására készülődik. Ahogy a háta mögé érek egy négy méterrel, úgy egy hasítást lövök felé, majd a következő reakciót akkor teszem meg, amikor elkezd felém fordulni.
Gustav, egyelőre a tér házai közt nézelődsz, de egyiknek sincs külső, lépcsős terasza, amire fel elhetne msázni. Az út mentén találsz pár virágosládát kőből faragva, meg egy-két útjelző táblát, de semmi más. A gólem ekkor lecsap, ökle a földbe vágódik, elég szép nyomot hagyva, Theo pedig átcsúszik a lába közt. A hastást egyszerűen elnyeli, észre sem veszi, hogy megcéloztad. Hegel is próbál hátrébb menni, nehogy elkapja. A téren a járókelők közt úrrá lesz lassan a pánik, mindenki próbál menekülni a gólem tombolása elől.
- Remek... – morogja, ahogy újabb nyilat lő felé.
A gólem okult a hibájából, mert az egyik kezével eltakarta az arca alsó felét. Másik kezét előrenyújta és tovább rohamoz.
- Valahogy le kéne foglalni...
Ahogy figyelem Gustavot ő is próbálja elvonni a gólem figyelmét, azzal hogy kövekkel dobálja, és ordít felé.
- Itt vagyok! Engem kapj el! –
Mit kéne tennem  Gondolkodom el, miközben az államat vakargatom. Eközben Riel rájön, hogy mégis mit kéne tenni, így a kis gólem ráordít a kapucnimból, a nagy társára. - Te nagy mamlasz! Tee te ganébol tákolt budiszökevény! Ide gyere! Állj ki ellenünk, ha mersz! - Eközben hogy rásegítsek a dologra, megifgyelem gustavot, és énis egy biztonságosabb hely irányába próbálok hátrálni, miközben a távolságot tartva, kopieval megidézett hasításokat lövök el a lény feje mellett, hogy a fénylő ívek, felkeltsék a figyelmét.
A gólem elég rendesen összezavarodik, ahogy a sok dolog repül el mellette, és ordibálunk neki. Hegel ekkor beveti a nehéztüzrséget és egy nyíllal lövi meg a gólem karját, ami belefúródik, majd olyat durran, hogy jó hogy nem szakad be a dobhártyám. A gólem ujjai félbetörtek, a fejének nagy része pedig ismét látható volt.
Ekkor a monstrum megelégeli és a lehullott darabjait megragadja, majd Hegel felé hajítja, akit váratlanul ér a támadás. A héja próbálja őket kikerülni, de egy kisebb darab eltalálja, amitől hátra esik.
A gólem ezután megfordul és engem kezd célbavenni, kergetni.
Ahogy a gólem rám tekint, abbahagyom a hasítások lövését, helyette szintúgy a kopieval, szilánkfüstöt kezdek el fújni, hogy elrejtsem magamat a nagy monstrum elől, miközben cikázva "futok" már amennyire engedi a testem, el előle. Remélem, a szilánkfüst lefedi a területet, így mis sikeresen elbújhatunk alatta egy rövid ideig, míg teljesen fel nem száll. Ha a lehetőség adja, akkor a füst alatt visszafutok Hegel elé.
A füst pont annyit használt, hogy semmit, így utánam is csap, ami elől valahogyan sikerül kitérnem.
A földön találom magamat egy kissé kábán a vetődéstől, több sebből vérzek, úgy néz ki felszakadtak az ugrástól. A fájdalom nagyon kellemetlen, mindenhonnan érzem. Ahogy hátrapillantok, a gólem Gusztavék felé indult meg. Megpróbálok felkelni. Majd valamit kitalálni, hogy mégis mit tehetnék.
Ahogy figyelem, Gustav felkapja a héját, majd távolodni kezdenek a gólem elől, ígyénis tisztes távolságot tartva a lény elől, haladok utánuk.
Ahogy a gólem előre hajol, hogy elkapja a két szerencsétlent, úgy egy nagy durranást, és valami furcsa füstöt látok kipárologni a gólem elől. Remélem valamit tettek a karjával, hogy ne kapja el őket.
- Szétválni! – Hallom, ahogy előttem ordítja valaki, majd egyik jobbra, a másik balra igyekszik haladni, ahogy a gólem testének mozdulataiból kivettem, hogy újra csapásra készül, a már fura, de vissza nőtt karjával. Eközben az utca végében, fura egyéneket látok, ahogy összecsoportosulnak, és lehet meg is indulnak felénk. De ők nem rettegnek, mint a többi járókelő. Teljes nyugalommal figyelik az eseményeket.
- Ez regenerálódik is, vigyázzatok!  - hallom újonnan előlről.
A sikátorok elég szűkek talán, remélem, hogy n m követi őket a gólem. A furcsán nyugodt alakoknak pedig csak oda kiálltok az utca végére.. - Ha ilyen jót álltok, segíthetnétek is!- ordítom feléjük, ahogy csak tudok, hátha meghallják
Elől heves harcok dúlnak, de a héja valamit babrál, majd egy nyílvesszőt lő felém, amihez egy kötél volt rögzítve. Nem tudom, hogy pontosan lőtte e vagy így sikerült, de a nyílvessző pontosan a lábaim elött landolt.
- Theo kösd ki egy oszlophoz! – Hallom, ahogy Gustav kiállt, és én pedig egy arra alkalmas oszlopot kezdek keresni.
Keresem, keresem, és ahogy találok egy oszlopot, ki is kötöm hozzá a kötelet. Az éppen ide futó emberekkel nem foglalkozom, de figyelek. Ha túlfutnak a gólemen, és nagyon gyanúsan viselkednek, prioritást kell váltanom.
Ahogy a fegyvert látom belerepülni a gólem testébe, úgy a szemeim kigubbadnak, egy kisseb héjacsapat jelenik mega téren, majd mindenhova érkeznek, támadnak, és segítenek. Akinek kell, segítek, vagy aki jön, azzal összejátszom.
- Jó ötlet! Adjunk nekik, fiúk! - ordítja el magát a vámpír férfi. A héjacsapat közül.
- Hölgyeim és Uraim, tereljék a kötél irányába, ha elesik, könnyebb dolgunk lesz! – kiáltotta.
Mindenféle távolsági támadást látok, ahogy a gólem irányába halad. A tíz fő megannyi támadással ostromolja a gólem hatalmas testét.
Eközben valaki a gólem lábai között átveti a kötelet, és ahogy látom, Gustav kapja meg, aki körbe is szalad a kötéllel, hogy az még jobban a gólem lábaiba bogozódjon.
Ahogy a gólem felbukik, és átszakítja a kötelet, én sietve futok a feje felé, hogy hatástalaníthassam a rúna pecsétet. Ahogy felérek, egy gyors és határozott ütéssel, a botommal, tönkreteszem a rúnát, majd fújok egyet, és ahogy körbe nézek, a többiek is ugyanígy tesznek.

Ahogy vége lesz a harcnak, úgy ellátják a sebeinket, már akinek lett. Hegel valamit beszélget a társaival, gondolom információt cserélnek, majd visszatér hozzánk.
- Azt hiszem, ideje vizitet tenni a kedves csőlakóknál... - mondja
Ahogy a gólemre nézek, lángcsóvák kezdenek előtörni a testéből.
- Hogy én mennyire utálom a rúnákat.... - morogja Hagel, mielőtt elkezdene futni.
A gólemtől elkezdek futni ahogy csak bírok, miközben abban reménykedem, hogy nem esek darabokra a futás közben.
- Fussatok bolondok!  - Ordítja a pap, miközben ő is menekülőre fogja.
Majd a robbanástól, egyenesen a céhház felé vettük az irányt, a tempónkból szinte nem vesztve semmit.

Felhasználó profiljának megtekintése

36 Re: Küldetés: Nebel der Stadt on Pént. Márc. 23, 2018 11:06 pm

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
...a történet vége...

  A vállam még mindig sajgott, hiába voltak ott a keresztény papok és a gyógyító mágiájuk, amitől a hideg is kirázta szegény szerencsétlen Átkozott testemet...a fantom fájdalom megmaradt és mint ha nem minden állt volna teljesen helyre. Megmozgattam a vállamat, de a belenyilalló fájdalomtól hangosan felszisszenve inkább abba hagytam. Még mindig kóválygott a fejem az egymás után gyorsan megivott két gyógyitaltól - s most, hogy a harc véget ért, és lenyugodtam, az eddig bennem folyó tűz semmissé vállt, csak a hideg maradt utána. Jobb dolgom nem lévén, azt figyeltem, hogy még is, mi történik körülöttem?
   Az emberek, köszönik szépen, olyan gyorsan helyre álltak az egész parádé után, mint ha erre felé ez minden napos lett volna. Az egyszerű kis mezei hivatalnokok elsomfordáltak, és fejükben már a papírmunkák végtelen sora gyülekezett; a katonák fegyvereikről törölték le a vért és belsőségeket, közben egymással viccelődtek, mint ha az egész csak egy egyszerű gyakorlat lett volna. Megjelentek az első cselédek, akik pimasz pofával, rezzenéstelen arccal kezdték el feltakarítani a vért, és a katonák a hullákat kezdték elhúzni. A báróné és pár embere a Héjákkal beszélgettek. Minden olyan volt tényleg, mint ha mi sem történt volna. A hideg is kirázott ettől - nem vagyok éppen egy szívbajos alak, na de ez azért még is csak túlzás. Kómás tekintettel figyeltem Shelatis-t, aki két Héjával álldogált előttem, elmélyedve a saját gondolataikba. Valami még mindig zavart azzal a démonnal kapcsolatban, csak azt nem tudom, hogy még is, micsoda? A válasz azonban váratott magára, ahogy kettő puccosan felöltözött ember sétált oda hozzánk.

- Úgy sejtem, Ti sem hagyjátok ki a ma esti ünnepélyt.
  A démon csak bólintott. Persze, hogy nem hagyná ki, most, hogy megszabadult az egyik riválisától. Mert végső soron csak ez történt, nem? Vagy csak túlgondoltam? Fogalmam sem volt az itteni politikai viszonyokról, a sok szarságról, ami a színfalak mögött folyt - és ezért hálát is adtam minden egyes fájdalmas lélegzetvétellel. A kettő tollas alak közül a fiatalabbik kimentette magát, mondva, hogy még valami melója van. Nem érdekeltek. Felőlem aztán mindegyik megdögölhetett volna, és a világ egy szebb hely lenne. Az emberek iránti ellenszenvem minden egyes múló másodperccel egyre csak növekedett...de ideig-óráig félre kellett tennem az ellenérzéseimet, ha nem akartam, hogy épp most essenek nekem, amikor még egy lepkefing is messzire repített volna.
- Amennyiben az ünnepségen vér helyett bor fog folyni, nincs szívem kihagyni.
  Na nem azért álltam rá erre az ajánlatra, mert annyira szívesen iszogatnék az itteniekkel, de legalább a pia és a kaja ingyen lesz, és a háborgó gyomrom igen csak követelte már a táplálkozást. Egy ideig elmerengtem magamban, próbálva össze szedni a gondolataimat és azt, hogy még is, mikor ettem utoljára? Az biztos, hogy amikor elmentem az ékszerészhez, előtte nem ettem...utána összefutottam a Héjával és a tündével, aki meg akart ölni, aztán vissza a fogadóba, ahol csak bedőltem az ágyba. Utána reggel kajáltam volna, de megtámadták a fogadót, így elmaradt. Onnantól egyenesen a bárónéhez jöttem...tehát már több mint egy napja nem ettem semmit sem, s a gyomromban tátongó üresség szinte már fájt. Véreres tekintetemet felemelve néztem Shelatis arcának markáns vonalvezetését...végül is, mi baj származhat belőle? Legalább leihatom magamat egy démon társaságában...erre úgy se volt még nagyon példa, és valószínűleg később se lesz semmi ilyesmi - egyszer élünk és addig mindent ki kell próbálni. A bormámoros gondolatokat azonban sokkal triviálisabb kérdések sora váltotta fel.
- Az ilyen amúgy itt totálisan mindennapos? Mert ha igen, akkor tuti, hogy én még egyszer ebbe a városba be nem teszem a lábamat. Egy rohadt nyaralásból átlyukasztott váll, meg szétvagdosott test lett...határozottan nem egy szívderítő élmény.
  Fájdalmas nyögések kíséretében álltam fel, így majdnem hogy nem vettem észre a démon sóhaját, amiben némi aggodalom csillant meg, de nem értettem, hogy miért? Aggódott volna értem? Azonban amikor végre sikerült feltápászkodnom, a bárónével találtam szembe magamat, aki valószínűleg egész végig a közelben tartózkodott, csak én teljesen elfeledkeztem róla. Óóó, hogy az a bánatos...!
- Valami gond van a várossal?
~ Na most légy okos...~
~ Az eddigieket elnézve tőled minden várható, csak éppen ez nem...~
~ Imádlak, mondtam már?~
~ Nem elégszer...ami eléggé szégyen, révén hogy elválaszthatatlan testvérek vagyunk - szó szoros értelemben. Bár nem igazán lélekfelemelő élmény, nekem elhiheted.~
~ Mondd csak, mióta vártál arra, hogy ezt elsüthesd?~
~ Nem akarod Te azt tudni...~
  Kiril megjegyzéséről egyelőre figyelmet sem véve nyeltem egy nagyot, ahogy az ereimben megfagyott a vér. Bár a báróné mosolygott, azonban ez egy ragadozó mosolya volt, amely halált ígért - a hangja is ezt erősítette meg.
- Voltam már itt máskor is, békésebb körülmények között, akkor nagyon is tetszett. Azonban most sajnos nem volt időm se körbe nézelődni és meglátogatni a nevezetesebb helyeket és élvezni az időmet, így most csak a csata heve és izgalma utáni kissé borúlátós véleményemet hallhatta. Nem kételkedek abban, hogy pár hónap múlva vissza térve ismét ugyanúgy fogom élvezni, mint az első alkalommal.
~ Amikor egy hórihorgas démon itatott le. Hupsz, róla el is feledkeztem. Mi is volt a neve? Yrsil Schneehaar. Érdekes egy figura. Piszok jó kártyás - bár tuti, hogy csal! - és veszélyes ivótárs. De hé! Legalább most a báróné nem köthet bele a szavaimba. Meggyőző voltam, nem?~
- Meggondoltam magam. Bűnös vagy.
~ HOGY MI?!!~
~ Nyehehe, ennyit a nagy okosságodról, te szerencsétlen.~
~ Ne röhögj! Ha én meghalok, akkor Te is...~
~ Óh baszdmeg!~ - hallattszódott Kiril kétségbeesett reakciója.
  S mint a jó kutyák, akik a gazdájuk lába előtt heverészve várják, hogy valami móka legyen, az előbb megjelent két mitugrász már előre is ugrott és egymást túl licitálva próbálták meggyőzni Miria-t, hogy azt kéne tennie, amit ŐK kieszeltek nekem. Rohadt egy mocskos képmutató, szarkavaró és evő parazita riherongy anyaszomorító seggnyaló barmok.

- Úgy van, Lady Eichenschild! Zárassa kalodába!
~ Az anyádat is akkor erőszakoltam meg, amikor magatehetetlenül vergődött egyben...~
- Nem, egy ilyen arcátlanságért ki kell vágni a nyelvét.
~ Édesanyád nagyon elszomorodna...Ő tudja, hogy a nyelvemmel csodákra vagyok képes!~
~ El sem hiszem, hogy a halál peremén is ilyen hülyeségeken jár az eszed...~
~ Mit mondhatnék: menthetetlen romantikus vagyok.~
~ Hold Anya legyen kegyelmes a lelkemhez...remélem a Fátylon Túl nem leszünk össze nőve!~
- Nem...mást kap...sokkal rosszabbat.
  A torkom nagyot ugrott, ahogy a csontszáraz torkomon keresztül próbáltam nyelni. Na, Crispy története itt ér véget. Amikor a semmiből, a hátam mögül megjelent két alak és erősen megragadták a vállamat, már csak rezignáltan sóhajtottam egyet és megadtam magamat az elkerülhetetlennek. Azonban amikor láttam, hogy az a két kézpár igen csak formás és nőies, egy pillanatra megörültem, hogy talán csak halálra akarnak szexeltetni engem...jajj, csak legyen úgy! De a báróné komisz mosolyát elnézve erről is letehetek. Well...fuck my life.
- Tudom én ól, hogy mitől fogsz dalolni...
~ Hidd el, ribi, nem akarsz engem énekelni hallani - kivéve, ha tömegpánikot akarsz kelteni.~

  Hát, ha azt mondom, hogy kényelmesen éreztem magam, akkor nem hazudtam olyan túlságosan is nagyot. Bár a kínzás, amit a báróné kieszelt, a maga nemében igen csak szofisztikált volt, és messze nem a legrosszabb, amit eddig ki kellett állnom, és még élvezhető is volt...na jó, a tényleges igazat megvallva egészen élveztem, de azért próbáltam elrejteni azt a kaján vigyort, amely szét akart terülni a pofámon. Finom - de igen csak erős - női kezek szorgoskodtak rajtam, hogy átalakítsanak azzá, amivé az utasítást kapták. Miután levetkőztettek engem - itt már Roro igen csak örült - mindenféle díszes ruhákat kezdtek el rám aggatni - itt Roro elszontyolodott - és sorra próbálták fel rám az idiótábbnál idiótábbnak kinéző északi pompával feldíszített maskarákat. Ember létükre egészen formás nőkről volt szó, akik még szégyenlősek sem voltak, így egy-egy, a földre esett ruha darab felvételekor jó mélyre hajoltak - én meg csak élveztem a látványt. Ahogy Shelatis is, hogy a fene egye meg. A mocskos pofájáról csak nem akart lehervadni a kárörvendő mosoly, ahogy felügyelte az előkészületeket. Te kis...
- Most aztán jól megkaptad. Lady Eichenschild imád az emberekkel szórakozni...bár ahogy elnézlek, talán még élvezed is...
- Élvezném én, hogy ha nem öltöztetnének, hanem vetkőztetnének...és utána mi lesz? Ilyen ruhában jelenjek meg a bálon? Mert oda még mindig hivatalos vagyok, ugye? Mondjátok, hogy igen. Én leszek a legszebb lány az egész teremben...persze csak a hölgyek után.
  Villantom meg a legcsábosabb mosolyomat az előbb említett hölgyek felé. Egészen biztos voltam abban, hogy ezek női ruhák..mert hogy józan eszű férfiember vagy self fel nem vett volna ilyet, az is biztos. Ágyéktájon úgy szorított, hogy azt hittem, a golyóimat a torkomon öklendezem fel, és olyan csicsás volt, hogy még Lory is hasra esett volna a látványtól - na jó, Ő valószínűleg a röhögéstől. Armin-ra már bele se merek gondolni. Annyira örülök, hogy nem látnak engem így - sose vakarnám le magamról.
- Áh, nyugi, itt minden második ember ilyeneket hord...legalábbis a bálokon.
~ Esküszöm, ezek az emberek elvetemültek. Nem csoda, hogy minden másodikat legszívesebben felkoncolnék.~
- Csak óvatosan. A palotában minden szolgáló veterán katona. Nem egy közülük Héja volt.
  Jegyi meg az egyik lány. Felé pillantva egy hosszú, szőke hajú nőn legeltethettem a szemeimet, akinek szintúgy kék szeme volt, mint nekem, habár más árnyalatban. Kis pisze orrával, csókra termett ajkaival még azt is mondhatnám, hogy dögös volt. Kár, hogy emberből készült...főleg, amikor a pillantásom lejjebb csúszott, és a világ majdnem hogy legformásabb ikreivel szemezgethethettem.
~ Óh, drágám, miért vagy Te ember?!~
  Az előbbi megszólalására csak pár röpke gondolatot engedek meg. Ha minden szolgáló ex-katona és Héja, akkor a világ legőrültebb alakjának kéne lenni, hogy valaki ott próbáljon kötekedni. Ez a város egyre jobban megrémített, és határozottan éreztem, hogy SOHA, SEMMILYEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT nem fogok visszatérni ide. A lehető legmesszebbre kerülöm. Itt mindenki pszichopata, egytől-egyig, kivétel nélkül. Ez meglátszott azon is, ahogy velem bántak. Az előbb megszólaló lány a nadrágomnál matatott és igen csak türtőztetnem kellet magamat, ahogy begombolta azt...óh, mamám, ez tényleg kínzás! Nemsokára elő került az újabb kínzóeszköz, én pedig nagyokat pislogtam.
~ No, you don't...!~
~ Én...én ezt nem akartam látni! BEAKAROM CSUKNI A SZEMEMET!~
  Kirill-lel együtt szörnyedtünk el, ahogy egy másik leányzó a púderek felé nyúlt. Egy erőtlen sóhajjal törődtem bele a végzetembe, ahogy az arcomat kezdte el pacsmagolni, hogy eltüntessék a látható sebhelyeket és zúzódásokat. Ez már tényleg a megalázás kategóriába esett.
- De ne félj, ha nem lennél hivatalos a bálra, Őnagysága nem látna téged ebben a ruhában. Ilyet biztos nem láttál vidéken, arra a nyakamat merem tenni.
~ Persze, hogy nem, mert praktikátlan és értelmetlen rongydarab, ami ráadásul még undorító is! Már csak ezért megérdemelnétek, hogy elfoglalják a várost és kardélre hányjanak titeket! Ez kérem szépen, az ízlés ellen elkövetett legnagyobb bűncselekmény az írott történelemben!~
- Akkor szerintem én is totál jól el leszek ezekben a rucikban. Szerinted is kiemelik az alakomat?
  Nem fogom hagyni, hogy kiélvezzék magukat az én kontómra! Bele mentem a hülye kis játékukba. Még próbáltam pöffeszkedni is, végig simítva a mellkasomon és a csípőmön, pipiskedve meg ilyeneket csinálva. Visszafordulva a szöszke felé még egy röpke pillanatig elidőztem hirtelenkék szemei látványán.
- Tehát ha közeledni próbálok bármelyik szolgáló felé, azt mondod, hogy csúnyán pórul járhatok?
- Csak ha rossz ajtón kopogtatsz.
~ És a Te ajtód rossz?~
- Óh, ha ezzel a rucival az Őnagysága szórakoztatását biztosítom, szerintem határozottan jobb lenne, ha még pár ékességet rám aggatnánk, nem? Van pár csili-vili amulettem és gyűrűm. Amúgy kedves leányzó - mennyire vagy vevő a sötét elf-féle csajozós dumára?
  Na erre a kérdésre viszont már nem érkezett felelet. Kár, pedig valami elmés visszavágásra számítottam. Kissé elszontyolodva fordultam a tükör felé, és végig néztem magamon. A lehető legízléstelenebb ruha: pipa. Túlzásba vitt sminkelés? Pipa! Röhögő démon a hátam mögött? Többszörösen kipipálva.
- Indulhatunk? Lassan befejezik az előkészületeket.
- Miért van olyan érzésem, hogy Te szórakozol a legjobban, Shelatis?
- Hogy én? Ugyaaaan már.
  Nem, ez nem volt valami túl meggyőző felelet. A székről felkelve határozottan indultam meg a démon felé, aztán majdnem orra is estem már az első lépésnél. A cipő, amit rám adtak, undorító volt, kényelmetlen és MAGAS SARKÚ! Nem durván magas...csak annyira, hogy ingatag legyen. Csodálatos....egyszerűen csodálatos.
- Most már értem, hogy miért hívják ezt kínzásnak.
  Motyogtam magam elé, ahogy ingatag léptekkel, a szolgálólányok kacajával kísérve eredtem Shelatis nyomába, aki még mindig próbálta az ártatlant adni.
- Amúgy valami szórakoztató produkciót is elő kell adnom, vagy elég, ha szépen pipiskedve végig sétálok a termen és illegetem magam?
- Ne félj, csak érezd jól magad. Elvégre most már vendég vagy.

  A bálteremig érve legalább volt valamennyi időm arra, hogy megszokjam a furcsa ruházatok által nyújtott kihívásokat. Menet közben csak háromszor törtem ki majdnem a bokámat, négyszer kellett valamibe megkapaszkodnom, mielőtt eltanyáltam volna és hősies erőfeszítések során megálltam, hogy ne vakargassam koronázási ékszereimet...végül aztán hagytam az egészet a fenébe és pár csicsáskodó vendég szeme láttára igazítottam meg ott lent azt, amit meg kellett - felháborodott kiáltások szárnyán szeltük tovább a teremtől elválasztó yardokat. Amint beléptünk, a lélegzetem is elállt...mondjuk erre rájátszott az, hogy az ing alatt valamiféle fűző volt, vagy mi a fene. Itt aztán tényleg nem szórakoztak azzal, hogy a szerénység legkisebb jelét is mutassák. A sok cicoma, aranyozott tál, a csicsás fáklyatartók...de még a legegyszerűbb drapéria is annyit ért, amiből pár napig vígan eliszogathatnánk Armin-nal...Lakájok, komornyikok és szolgálók egész hadserege sürgölődött a vendégek között olyan magabiztossággal, mint bérgyilkos a csapdák között. Egyszer nem ütköztek bele senkibe, egyszer nem löttyintették ki a poharak tartalmát - elképesztő volt a teljesítményük. A terem egyik sarkában egy zenekar húzódott meg - kobzosok, dobosok, lantosok, cimbalmosok, trubadúrok és még isteneink tudja, hogy micsodák. De amint megérkeztem, legalább boldogan állapíthattam meg, hogy bőven akadnak olyanok, akik még az enyémnél is hülyébb ruhákban kellették magukat. Ez a tény mondjuk egy kicsit el is szomorított - reméltem, hogy legalább valamivel kiemelkedhetek a tömegből. A kis túra végeztével már azon kaptam magam, hogy frissen szerzett démoncimbin mellett ücsörgök a megterített asztalnál, és éhségtől kopogó tekintettel nézem a szolgákat, ahogy az első fogást tálalják fel. Na végre!
- Amúgy egy ilyen ruha még később jól jöhet, amikor be kéne épülnöm egy nemesi háztartásba, vagy egy estélyen valakit megölni. Első körben a röhögéstől dőlne ki az áldozat, aztán a sok szalagot leszakítva fojtóhurkot lehet belőle készíteni.
  Kicsit fészkelődök a székemben, miközben a nem is olyan rég saját magam által megszégyenített hajamat piszkálgatom, még mindig szomorúan gondolva azokra az értékes hajtincsekre, amelyek a szegény negyed koszos kövezetét díszítik. Sajnos senki sem figyelt fel az északi nemes ruhájába bújtatott csóri sötét elfre. Érzéketlen tuskó parasztok!
- Mondjátok, hogy megtarthatom majd magamnak ezt a rucit. Nagyon a szívemhez nőtt!
- Azt kötve hiszem. Egy ilyen elég drága.
  Shela válaszára megnyugodtam. A franc se akart volna egy ilyennel bárhol máshol mutatkozni. Maximum egy leendő asszonypajtással lehetne jól szerepjátékozni vele az ágyban - másra nem jó. Aztán megérkeztek a tálak elénk és már majdnem két kézzel estem neki a kajának. A nyál csak úgy csorgott a számból...aztán meg is állt a kezem, ahogy négy villát is észre vettem. Mi a franc?! Mi a büdös fenének négy villa?
~ Na igen, ha egy kicsit is figyeltél volna arra, hogy a kulturált népek hogy étkeznek, tudhatnád a helyes sorrendet.~
~ Kultúrált személy gyorsan és  kapkodva kajál, mert tudja, hogy bármelyik étkezése egyben az utolsó lehet. Nem ér rá olyanokkal szórakozni, mint a desszert villa, a saláta villa meg még mit tudom én, hogy mik...~
~ Nem, a kulturált ember lassan étkezik, kicsiket csipegetve a megfelelő villával...~
~ A kulturált ember megbaszhatja magát...~
  De azért meg akarom adni a módját ennek az egésznek, így csaló módjára Shelatis-ra nézek, azonban az nem nagyon kajál. Közben meg még valami idegesítő, csilingelő barom is - valami udvari bolond - vetődött be az asztalok közé és produkálta magát. Egy vállrándítás kíséretében a Cyne-i/Crispin-i logikát alkalmaztam: a lehető legnagyobb villáért nyúltam, hogy minél több kaját tudjak betunkolni a számba a lehető legrövidebb idő alatt: a hatékonyság mindig is fontosabb volt, mint az esztétika!Amint balra néztem, láthattam egy igen csak...öhm...testes nőt ahogy valami közepes méretű villát és kanalat használt. Tehát az lett volna a jó választás. Hülyék ezek az északiak, én mondom. Főleg, amikor a bolondok kiválasztására esik a téma.
- Köszöntök minden kedves megjelentet Lady Eichenschild nevében. Úgy siettem ide, hogy a sok izzadástól elszottyadtak a csengőim.
 Nem csak a hangja, de még a dumája is idegesítő volt a krapeknak. Most komolyan? EZ vicc akart lenni? EZ?! Maga az ember vicc, nem az, amit mond. Arcomat a tenyerembe temetve próbáltam erőt venni magamon, hogy életemben először befogjam azt a hatalmas nagy pofámat...és hogy még csak véletlenül se eshessek kísértésbe, inkább a hülyéről fogalmat és ügyet sem vetve lapátoltam a kaját a számba olyan sebességgel és hévvel, hogy pár falat a közelben tartózkodókon landolt. Mindemellé pohár számra ittam az édes vörös bort...végre kaja volt előttem! és pia! ÉS PIA!!! Óóóh....ez jobb mindennél, amit várhattam. Szinte észre se vettem, a fogások csak úgy repültek el mellettem és nem átalkodtam mindenbe bele kóstolni...aztán végül egy elégedett, de egyben visszafogott böffentés kíséretében dobtam a tányérra az evőeszközöket, és a székben hátra dőlve, hasamat simogatva figyeltem, ahogy a táncparketten kezdenek el gyülekezni a párok. Óh, mamám, bár csak meg tudnék mozdulni...

  Pár percnyi ejtőzés után aztán össze szedtem az erőmet, és feltápászkodtam a székből. Shelatis csak egy kifürkészhetetlen pillantást vetett rám, ahogy a táncolókról elszakadt a tekintete egy másodpercre, aztán visszafordult a csendes megfigyeléséhez. Mielőtt elérhettem volna a táncparkett szélét, egy rémisztő látvánnyal találkoztam szembe: magával a bárónével. Hát ez nem tud engem békén hagyni?! Takarodjál már innen, büdös banya!

- Élvezetes estély, nem igaz?
~ Azt élvezném, ha élve megkínozhatnálak téged, Te átkozott, elmebajos nőszemély!~
- A lehető legnagyobb mértékben, Őnagysága. Az ételek kiválóak, a bor első rangú, a trubadúrok zenéje andalító. Éppenséggel most igyekeznél felhelyezni a koronát erre az estére: egy táncpartnert keresek...
- Szót se többet.
  És azzal úgy karon ragad, hogy esélyem sincs tiltakozni és konkrétan a táncolók tömegébe erőszakol engemet. MI A FRANC BAJOD VAN, ASSZONY?! Ez...nem, erre már nem tudok semmit sem mondani, csak ismét elfogadom a sorsomat és úgy követem őt, mint egy kivert kutya. A fejemben visszhangzott Lory kérdése amikor közösen bódultunk be valami cudar erős halupiától: "Hát hogy akarsz csajozni, ha nem tudsz táncolni?" Nem sokkal utána meg: "Ha eddig táncolás nélkül próbáltál nőt szerezni, az megmagyarázza a sikertelenségedet." Na most ha látnál engem legkedvesebb barátnőm és pótanyukám, biztosan hevesen bólogatnál és helyeselnél...de nézd, mama, csajozok! Bár inkább ez a nő pasizik, mert még választási esélyem sem volt. Amikor végre megállunk, csak egy szégyenlős pillantást vetek a nő felé.
- Remélem báróné, elnézi, hogy táncpartnere nem éppen Veronia legjobb táncosa, de minden igyekezetem bele adom, hogy ne legyek túl nagy csalódás.
  Azonban Őt ez egyáltalán nem érdekli, csak helyzetet akart teremteni, hogy felsőbbrangúskodjon és sértéseket vágjon a fejembez.
- Milyen érzés volt a kezedben fogni? Azt a gyűrűt? Egy alantas senki, ráadásul sötét tünde, akinek az élete  kevesebbet ér, mint egy-egy ékszar...olyan hatalommal a kezedben. Mámorító volt, igaz?
  Le sem tagadhatta volna, hogy durván hatalommániás egy személy. Mindent csak hatalomban mért, mindent abban, hogy hány beosztottnak parancsolhat. Számára az emberek csak számok voltak egy listán, bábuk egy sakktáblán. Én, sötét elf voltom miatt csak még kevesebbet értem a számára. Ezzel teljesen rendben is voltam: számomra sem jelentett ez az undorító alak semmit sem. Kvittek voltunk.
- Volt már sokkal mámorítóbb dolog is a kezemben jó párszor...bár a hálószoba titkokat inkább nem most teregetném ki. A hatalom soha se érdekelt engem...az egyetlen hatalom, ami vonz, az az, amikor mások élete múlik rajtam. Ha ott állok az áldozatom felett, kezemben a fegyveremmel és én döntök arról, hogy túléli-e vagy sem. Hozzám nem illik az olyan fajta hatalom, amit a gyűrű adott volna...így aztán nem is volt mámorító az érzés. Ezért döntöttem úgy, hogy vissza szolgáltatom a jogos tulajdonosához.
- Te aztán furcsa kis tünde vagy...
~Az anyád a tünde! Miért tündézik le mindenki?! Sötét elf, rohadjál meg! Mi a menőbbek vagyunk...! A faölelgetős, beképzelt mocskokat ne hasonlítsd hozzánk! Tisztelet a kivételnek...~
- Ha belegondolok, mennyi baj volt vele. Egy ilyen gyűrű veszélyes dolog...vajon ki készíthette?
  A kérdés nem úgy hangzott, mint ha költői lett volna. A szemében csillogó kíváncsiság inkább abból eredt, hogy megakarta tudni: vajon átlátom-e azt a sok szarkeverést, ami ehhez a kis ékszerhez kapcsolódott. Furcsa dolog a sors, hogy ennyi félelmet és kétséget kell kiállnunk egy ilyen apróság miatt.  Megerőltettem az agyamat a megfelelő választ keresve...számtalan változatot futtattam le a fejemben - de nem láttam át tisztán a képet. Számtalan gyanúsítottam volt, így inkább az egész hercehurcát a halottra tereltem - Ő már legalább nem tiltakozhat!
- Az én tippem Herr Grossmann, a tárnokmester lenne. Nagyon hajtott arra a gyűrűre, és feltűnő volt a számomra, hogy nem volt az ujján egy pecsétgyűrű sem, holott bőven volt más az ujján. Bár meglepő, hogy ilyen kontármunkának tűnt maga az elkészítése, a rézkarika, amin maga a pecsét függött. Az ember és a self is azt várná, hogy egy ilyen magas rangot betöltő hivatalnok minőségibb cuccokra hajt.
- Ejnye, akkor azt hiszek, úgy illik, hogy elmeséljem.- nevezett fel a nő, most kivételesen nem annyira komiszan.- Azt a gyűrűt az én megbízásomból készítette Shelatis, hűséges szolgám. Tudtam, hogy a tisztviselőim között patkányok lapulnak, akik a tudtom nélkül akarják irányítani a várost. Ezért olyan ritka egy ilyen gyűrű. Tudtam, hogy ha valahol elszórom a városban, előbb-utóbb annak a kezébe jut, aki a hátam mögött játssza az eszét. ÉS te még rá is segítettél. Ugye milyen jól működött?
- Hmmm...érdekes történet. Tehét lényegében segítettem magának, még is továbbra is úgy kezel, mint egy utolsó csavargót. De ehhez már hozzá szoktam és a terv amúgy nagyon is jól hangzik. Csak gratulálni tudok hozzá.
- Nem számít, ki mit tesz. Mindenki az, ami. És az én drága Grossman-om elfelejtette, kicsoda...de köszönöm. Azt teszem, ami a legjobb a városnak és a lakóinak.
  Erre a kijelentésre megálltam, hogy ne húzzam el a számat és kétkedően ciccentsek. egyet. Itt mindenki azt teszi, ami neki a legjobb, senkit se érdekel a város maga...ha így lenne, az itteni pompa helyett a szegénynegyedeket számolnák fel és építenének helyette egy olyan helyet, ahol a lakosok normálisabb körülmények között élhetnek - ezzel munkahelyeket teremtve az építkezés idejére. De most, hogy a báróné már kiélvezte a figyelmemet, magamra is hagyott. Azonban ebben a pillanatban megjelent a szöszkeség, aki még a bál előtt öltöztetett át engem.
- Nem vagy idevalósi, igaz? - mosolygott rám, aztán ez hamar átváltott komorságba.- Úgy érzem...Ön nem idevalósi, igen, mylord?
 Egy halvány mosol jelent meg az arcomon, ahogy ismét végig néztem a lányon. A formás alakján, a pisze orrán, a kék szemén...ember volt, így adta magát, hogy csak egy valamire jó: szórakozásra. Más jelentőségük nincs.
- Nem, nem vagyok idevalósi. Ki tudja, talán egyszer...és akkor nagyon is örülnék, ha ismerős arcokba botolhatnék. Mint mondjuk magácskába, Frau...
  Hagyom elhagyni a mondat végét, várva, hogy Ő fejezze be. Ideje ezt az estét emlékezetessé tenni és kihasználni ezt a kis butuska fruskát. A nyakamon már ott függött a Vonzalom Amulettje és készen voltam rá, hogy bevessem a mágiáját. Szerencsére legalább azon nem kellett aggódnom, hogy kilenc hónap múlva egy felbőszült ex-Héja vegyen engem üldözőbe, a gyerektartást követelve.
- Esetleg felkérhetem egy táncra?
- Sophia Mercer, szolgálatára. - hajol meg a lány, arcán bizonytalansággal.- Bár a szolgákkal nem szokás táncolni.
- Mint említettem, kedves Sophia, én nem vagyok idevalósi, így a szokásokat sem ismerem...maximum nekem felróják azt, hogy butuska self. Persze, amennyiben magának ebből bármiféle hátránya származna, biztos találunk egy olyan kieső zugot, ahonnét hallani a zenét, de nem lát minket semmi sem, aki akadékoskodna.
- Ugyan, semmiség...
  ...és ezzel le is volt rendezve. Csak táncoltunk és táncoltunk...órákon ,vagy napokon keresztül? A végére kezdtem egyre jobban belejönni, és a kezem többet volt a lány csípőjén, mint a derekán, s Ő nem tiltakozott - vagy nem mert, vagy nem akart. De az utolsó lantzengés is elhalt, az utolsó dobpergés is megszűnt és csak a csend dalolt tovább...na meg a távozók sietős léptei. Az estélynek vége volt, mindenki mehetett haza, hogy aztán vissza térjen a szürke hétköznapokhoz. Hamarosan majd egy új nap virrad Eichenschild-re, amikor ismét neki állhatnak egymás hátba szurkálásához. De én már azt a Napot nem itt fogom köszönteni. Ideje nekem is távozni


  De nem távozhattam. A lány kecses keze az enyémre simul, ahogy elkezd vonszolni egy szoba fele. Ágyékomban újonnan feltámadt izgalommal követem őt. Az ajtó hangosan dörren mögöttünk. Körbe nézve csak egy kis szobát láthattam, ahol két fogás között a szolgák sürgölődhettek az est folyamán, innen víve az asztalokhoz a fogásokat és a borokat. Most csak üresség honolt itt, na meg pár üres tányér és a borok. Az ajtónak támaszkodva legeltettem a szememet Sophia-n.

- Hmm...szóval itt tárolják a borokat, amelyek édesebbek bárminél, amit eddig kóstoltam. De nem édesebbek, mint Te, Sophia.
~Amikor azt hittem, hogy ennél már nem tudsz lejjebb alacsonyodni. Most komolyan, ez milyen csajozós szöveg?! ÉS egy emberre pazarlod! A nefilim is merész húzás volt tőled...de ez...?! Ez undorító!~
~ Nyugi Kirill...nem felszedni akarom, csak megdönteni. Annyit jelent nekem nagyjából, mint egy döglött béka az út mellett...csak ez határozottan jobb látvány.~
~ Eh...tedd, amit akarsz, az én szavam itt úgy sem ér semmit.~
- Tudod, engem még senki sem tudott az asztal alá inni..
  Jegyzi meg, ahogy előkapar egy hordót a helyéről. Kéj fűtötte gondolataim ebben a pillanatban tova is szállnak.
- Óh, ezt a kihívást! Én benne vagyok! A baj az, hogy még engem sem ivott senki sem az asztal alá. Egyszer versenyeztem Köd-erdő hercegével és még Ő is előbb dőlt ki, mint én. Biztos, hogy felkészültél erre, Sophie?
 Na, itt már semmi sem volt a cserfes lányból. Arca teljesen elkomorodott, ahogy a kihíváson gondolkozott el. Látszott rajta, hogy eltökélt: ma este biztos, hogy Ő fog nyerni. Nem engedheti a büszkesége, hogy másképp alakuljon.
- Hadd szóljon.

  A poharak csak ürültek ki egymás után. Erős ellenfélre akadtam, aki úgy döntötte magába a bort, mint mások a vizet. A kezem a végére már megremegett, ahogy realizáltam: talán még veszthetek! Már számolni sem tudtam azt, hogy mennyit is ihattunk meg. Aztán az utolsó kupájánál a lány térdre rogy és a falnak dőlve csap rá a hordóra.
- Ennyi volt...vesztettem...te rohadt állat.
  Még dicséretnek is vettem volna, ha csórikám nem ütötte volna ki magát ennyire. Összegörnyedve, nagyokat nyelve próbálta megakadályozni, hogy elhányja magát. Én se éreztem sokkal jobban magamat. Tudtam, hogy még egy-két pohár és én is hasonló állapotba keveredek. Itt mindenki elvetemült?! Azonban akármennyire is kikészült a leányzó, a harci szelleme nem csillapodott egy másodpercre sem.
- Ezt még nem fejeztük be. Legközelebb nem lesz ekkora szerencséd.
- Ejj. drága lá...hikk...nyom. De mi-milyen veszte...hikk...ség volt. Legközsélebb te nyírsz..nyersz...nyarsz...valami, ebben olyan biztos vágyok, mint...nemtombizsa. Óh, ne csak ivásban...agyok jó...nyehehe.
 A mondataim és a gondolataim egyre jobban összekavarodtak. Meg kell hagyni, hogy méltó ellenfél volt, ember létére. Minden tiszteletem a nőé volt. Az ajtó nyílását már nem is hallottam, csak egy felháborodott kiáltást valami ismeretlentől.
- Te jó ég...Sophie, ár megint...? Egek...
  Nagyon kínlódva emeltem fel a fejemet, hogy megnézzem, ki tört ránk így. Az alakja elmosódott volt és egyszerre vagy húsznak tűnt. Óh, bakker...ez a bor nagyon ütős!
- Mégint...mi mégin? Óóóó...helló hölgyeim!- villantottam egy részeg mosolyt az alakra...lehet, hogy nem is nő volt, és talán csak egyedül volt...a fene se tudja. -...asszem....-ismertem be, hogy már fogalmam sincs semmiről.- Ki kéne tizsítani füjjem mert már nem l'tok jól...nőke vagytokti?!
- Az estélynek már vége van. Megmutassam a kijáratot?
- Kibejáratot...'szem én alszok itt, jó? Soooophiiiiieeee, itt alucikálhatok véled?
- A helyedben inkább mennék...Lady...Eichenschild a múltkor is megbüntetett...mert...na...tudod...
  Nem, nem tudtam...
- Ejjj...eccer még meglátogatolollak téged Soph...olyan szofisztikálódott leszek, hogy sehaj! Nyah, nosza nekem, mutikáld a kijáratot öhm...kedves akárki!

  Nem emlékszem, hogyan is vedlettem át régi ruháimba. Csak arra emlékeztem már, hogy mindenem nálam volt és végre megszabadultam a csicsás göncöktől. Imbolygó járással sétáltam a kapu felé, hogy elhagyjam ezt az elvetemült helyet. Mindenki olyan furcsán nézett ki és minden olyan elmosódott volt. Tudtam, hogy felkelve erős fejfájásom lesz majd. Az egyik bokrot szerencsésen megöntöztem kis rókákkal a szolgálók legnagyobb örömére, az őrnek majdnem neki estem nagy igyekezetemben, hogy tisztelegjek neki és egy trágár nótát dúdolgattam...asszem...bár lehet, hogy csak képzelődtem. Mindenből csak részletek maradtak meg...kis jelenetek...

  A következő jelenet, amire emlékszem, hogy egy enyhén ismerős alak imbolyog egy helyben az utca kellős közepén. Nagyon is ismerős volt...aztán ahogy a kezébe egy alabárdot képzeltem, már fel is ismertem. Ő volt az utolsó alabárdos, akivel harcoltam a nagy csetepatéban! Óh...na, hol is van az éjgyilokom? Nem...ez nem az...RORO, NE RÖHÖGJ! Óh...bakker, milyen formás a seggem! Na várj, én most miért azt fogdosom? Hehe....biztos nagy seggítségemre lesz! Fejemet ingatva nézegetem az alakot. Ez mit akar itt? Öhm...asszem okádnom kell!
- Óh...te ismerős vagy. Te akartál engem kinyírni! Há' csak sikerült elmenekülnöd? És most mi? Jöttél bosszút állni?
  A gondolataim még mindig kuszák voltak. Úgy éreztem, hogy harcolnom kéne...de most a legerősebb csata, amit vívtam az az volt, hogy megállítsam a világ forgását. Nem sok sikerrel. Valahonnan a fickó elő rángatott egy hordót, és most a mellett álldogált. NA NEEEM! TÖBB PIÁT NE! MENJ VISSZA BASZKI TE ÁLNOK EMBER! NEM AKAROK INNI! Kérlek, ne kényszerítsetek rá! A mamát akarom!
- Én egy okos ember vagyok. Nem vezérelnek olyan ostoba indokok, mint a bosszú. Csak gondoltam elköszönök. Soha többet a város közelébe se jössz, igaz?
- Ezt nem tudom garantálni...és miért akarsz elköszönni tőlem?
  Az alkohol súlyos ködén keresztül valami gyanakvás-szerűség szüremlett át, de a bor még mindig azt mondatta velem, hogy whatever. Itt nem lesz semmi harc...maximum kapásból lefejelem őt, miközben elesek a saját lábaimban.
- Érdekes ember vagy Te. Még nem találkoztam olyan ellenféllel, aki csak kicsit is hasonlított rád. Fejezzük be, amit elkezdtünk...
  Az első gondolatom az volt, hogy itt fogok megdögleni. De a felháborodás erősebb volt, mint a túlélési ösztön.
- Ember? EMBER??!!
  Aztán ahogy meglátom, hogy nem fegyverért nyúlt...hanem szkanderre hívott ki, elbizonytalanodtam. Végül is...egy életem, egy halálom.
- Rohadjak meg, ez a nap kezd egyre bizarabb és bizarabb lenni. Miért is ne? Egy nőt már az asztal alá ittam, itt az ideje, hogy szépen elpicsázzanak szkanderben.
  Lépek a hordóhoz és felveszem a hivatalos szkander pózomat...a nagy igyekezetben mondjuk a hordót fejeltem meg majdnem, ahogy rájöttem, hogy a három közül csak az egyik készült rendes anyagból, a többit a bor generálta. Csapdát szimatoltak az érzékeim, azonban a holdfény nem vetült rá másra, csak a furcsa párosra az út kellős közepén. Így hát, még egyszer utoljára össze mértem erőmet az alabárdos alakkal, aki a báróné ellenségei közé tartozott. Hosszú és kimerítő küzdelem volt, ami nem meglepő módon az én vereségemmel zárult. Ahogy a kezem hangosan a hordón csattant, a fickó elvigyorodott.
- Ez jó volt.
- Szép győzelem, jó uram. Akkor..nincs harag, vagymi?
- Egyáltalán. Tényleg, ezt az a minden lében kanál démon küldte.
 Húz elő kis kuncogás kíséretében egy csomagot a háta mögül.
- Valamiért sejtette, hogy én is csak később fogok elmenni...mert kénytelen vagyok...sajnos valószínűleg körözni fognak. Azt hiszem, szerencsét próbálok délen. Elvégre mind ugyanolyanok vagyunk. Próbálunk boldogulni ebben a rohadt világban.
- Hát, ezzel nem szállok vitába. Sok sikert délen, ember. Hellenburg-ot javasolnám, egészen jól bejött az a hely nekem. Hát, akkor...azt hiszem, hogy ez a búcsúm ettől a várostól.
  És a fickó felém nyújtott kezére rámarkolva határozottan rázom meg, bár majdnem le is hánytam őt. Az alak végül eltűnt az est sötétségében, én pedig egyedül maradtam a gondolataimmal. Most már tényleg ideje megkeresni Dracon-t...


Epilógus

  Eichenschild körvonalai elvesztek a távolban. Még egy pillanatra visszafordultam a város felé, amely annyi veszedelmet rejtett a számomra, és amit soha többé nem kívánok viszontlátni. A báróné kastélyát elhagyva a fogadóban tértem nyugalomra. A fogadós még mindig meg volt rémülve a támadás után, de nem mert velem kötekedni. Az érkezésem után nemsokkal Dracon is felbukkant valahonnan - valószínűleg végig a környéken ólálkodott rám várva - és most kivételesen nem támadt rám a piálás miatt, csak megilletődve és a félelem utóhatásaitól reszketve bújt hozzám. Boldog mosollyal az arcomon tértem a részegek álmára...

...és aztán másnap este egy fürdő vétele után, cuccaimat összekapva elhagytam a fogadót és a várost is. És most itt vagyok, visszanézve rá, Dracon mellettem. Az utóhatásokat még mindig éreztem. A sárkánygyík a vállamra szállt és eszem ágában sem volt elzavarni. Fájt minden egyes másodperc, amit tőlem távol töltött és nem tudhattam, hogy él-e vagy sem.

- Ilyen többet ne csináljunk, barátom. Örülök, hogy itt vagy. Hagyjuk magunk mögött a város ködét...

Felhasználó profiljának megtekintése

37 Re: Küldetés: Nebel der Stadt on Vas. Márc. 25, 2018 2:34 pm

Johnny Wood

avatar
Kultista Megszállott
Kultista Megszállott
End of a story from the most ugly city

Az utolsó gyanusított nem lakott túl fényűző házban. Egy kis, rusztikus nyári villa lehetett három emelettel és rengeteg ablakkal. Ezek nagyrésze a tengerfelé nyílt, így a gönyörű kilátás már nem is hiányozhatott. Megértem, ha szeretik ezt a helyet.
- Ez itt Lord Krakhoff rezidenciája. Rangban atyámmal volt egyenlő. De mindenki tudta, valójában mekkora befolyása volt. - makogta Edward idegesen.
- Oh, Lord Krakhoff? Őt ismerem személyesen! Nem szereti a többi nemest. Maradj kint, majd elintézem! - hazudtam ismét.
Ugyan nem vagyok a legbücseletesebb két lábú, de azért mindig próbálok igazat mondani, ami az utóbbi napokban nem igen jött össze.
- Várj! - ragadta meg Edward a vállamat. - Te is tudod, hogy nem ronthatunk csak úgy rá ok nélkül. Ha a héják megint ránk szálnak, abból nagy baj lehet. Bizonyítékot kell találni, hogy benne volt a keze atyám meggyilkolásában. Ha megöljük, azzal csak körözött személyek leszünk.
- Ki mondta, hogy megölöm? Vele tudok rendesen tárgyalni. Hidd el: Vagyunk olyan viszonyban, hogy elmondja. Ha pedig igaz... Adok valami jelet. Mit tudom én felkiáltok, hogy "Itt a tettes!".
- Legyen úgy. Akkor most én leszek az, aki közben szaglászni megy. - indult meg a bejárat felé.
Csendesen követtem. Az ajtó mellett kettő (valószínűleg) saját pénzből bérelt őr állt, egyszerű felszerelésben. Biztos vaj van Krakhoff orra alatt, ha nem bízza közbiztonságra.
A fickók egyébként nem nagyon törődtek velünk, nyugodtan kopoghattunk az ajtón, amire egy darabig nem is érkezett válasz. Néhány másodperc, vagy perc... Nem tudom, szörnyű az időérzékem. A lényeg, hogy kevéske idő elteltével egy nálam kicsivel alacsonyabb kölyök nyitotta ki az ajtót. Ránézésre egy idős lehetett Eddel.
- Segíthetek? - nézett Ed szemébe. - Edward?
- Rupert? - kérdezett vissza félmosollyal az arcán.
- Te jó ég, hároméve nem láttalak! - nevette el magát a kölyök.
- Ti maradjatok itt és faljátok egymást, addig én megyek és beszélek a Lorddal. - morogtam gúnyosan.
- Ha apámat keresed, ő nincs itt. Valahol Calorusburgban mulatja az időt. A bátyám intézi az ügyeket, mert ő már elég idős ehhez. Egyébként te ki is vagy?
- Ne félj, Rupert, régi barátom. Jó ismerős. - no, lám! Nem csak én szoktam rá a hazudozásra.
- Ahogy érzed... - vont vállat.
- Johnny Wood vagyok. Tudod, múltkor apád egy körülbelül ekkora - mutattam kezemmel. - hölgyecskével beszélt, akit Annának hívtak. Rémlik valami?
- Apám lassan fél éve nem járt itt... - nézett vissza értetlenül - Csak az az idióta bátyám, aki készül koldusbotra vinni a családot. - sötétedtek el a szemei.
- Damn it! - csaptam az ajtóra. - Akkor beszélnék a bátyáddal.
- A társalgóban találod, jobb oldalra a fölszinten... - motyogta a gyerek még mindig elég bosszúsan.
- Áh hagyd csak. Mesélj inkább, hogy teltek a fegyvernöki évek... - vonta el Ed a figyelmét.
A társalgó szinte teljesen üres volt, csak egy magas, szőke és vörös szemű férfi üldögélt a közepén. Valami könyvet lapozgatott, eléggé nyárias öltözetben.
- Üdvözlöm. Kit tisztelhetek? - emelte fel szemét a lapokról.
- Johnny Wood vagyok. Nem régen beszéltél egy ekkora leányzóval. - mutattam ismét kezemmel. - Nos, a hölgy meghalt, most én hoztam azt, amiben megeggyeztünk. - vágtam az ujjat az asztalhoz. - Mi a fizetség?
A férfinak tágra nyílt a szeme a döbbenettől. Azonnal fel is állt.
- Csendesebben, te bolond, még valaki meghallja! - pisszegett le, majd odarohant az ablakhoz, körbenézett és bevágta. Ezután elhúzta a függönyt és visszasétált. - Ki a te urad? - kérdezte.
- Miért érdekel? Esetleg te is... - pimaszul felnevettem. - Jaj, hát neked is vörös szemed van! Armaros a mesterem.
- Közöm nincs hozzá, bocs. - vonta meg a vállát - Csak tudni akartam, nem vagy-e áruló. Tudok egyet s mást a fajtádról. Szóval azt mondod, Vogeljeager meghalt?
- Itt az ujja! - csaptam az asztalra. - Meghalt.
A férfi egy darabig némán bámulta, aztán elmosolyodott.
- De nem te ölted meg.
- Miért? Talán te voltál? - hangosan felnevettem. - Vicces vagy.
- A helyedben óvatosan bánnék a szavakkal... - morogta, majd csettintett az ujjával.
A jelre a szoba minden szökletéből, ahova nem láthattam be még a bejáratot védő őröknél is gyengébben felfegyverzett testőrök ugrottak elő. Kissé lesápadtam. Túl hirtelen ért a dolog.
- Engem csak az érdekel, hogy meghalt. Vért nem akarok ontani, túl sok figyelmet irányítana rám. Tűnj el, amíg szépen mondom!
Közben kintről Edward hangjára lettem figyelmes. Valószínűleg direkt hangosabban mondta, hogy meghalljam.
- Lehet elnézek a könyvtárba... hallottam, szép gyűjteményetek van.
- Szerintem én most... távozok. - döntöttem meg a fejemet valami apró illem morzsát mutatva. - A pleasure to meet you! Son of a whore... - azzal elindultam kifelé.
A folyosón Rupelt jött velem szembe, aki elhúzott a másik oldalra.
- Gyere velem!
- Mit akarsz, kölyök?
A szoba, ahová elrángatott egy rendesen berendezett vendégszoba volt. Látszott, hogy a ház külsejére költötték a kevesebbet. Edward már ott várt minket.
- Jó, hogy egyben maradtál.
- Azonnal a lényegre térek. - magyarázta Rupert - Segíts nekem rács mögé dugni a bátyámat.
- Ezer örömest. Akkor mégsem kellett megölnöm Volgjaegrt? - kérdeztem elhamarkodottan, majd a számhoz kaptam. Elfelejtettem, hogy Ed is ott volt. - Uhmm...
A fiút látszólag nem érdekelte, sőt egyenesen leszarta a dolgot.
- Fogalmam sincs, mi közöd a családomhoz. Csak az tudom, hogyha a bátyám folytatja az üzeltelést az alvilággal, azzal mindannyiunkát a bitófára fog küldeni. Véget akarok vetni ennek. Ha ő nincs, én irányítom a családot, s újra kifényesítem a nevünket.
- Egyébként nekem teljesen mindegy... Kinézem magamból, hogy még egy templomot is felgyújtsak! - nevettem fel, nem éreztem át a helyzet komolyságát. - De ha ti nektek annyit ér a rongy kis életetek, legyen.
- El kell csalni az őröket tőle, valami eltereléssel. Ha az megvan, magára marad, és egyszerűen leszúrjuk. Ez a ház bár békésnek látszik nyözsüg a katonáktól. Egy részük szerencsére az én hívem.
- Csali? Mi lenne, ha megedzenék az életlen pengét, ha érted mire gondolok... - vigyorogtam a kölyökre.
- Ha ez az ára a családom becsületének, vállalom.
- Akkor ne is vesztegessük az időt!
- Ha kiáltok valami hülyeséget, kezdjük az akciót! - még soha nem éreztem ekkora felelősséget a vállamon, szóval kicsit nehéz volt.
Rupelt be ment testvéréhez, mi pedig (feltűnő módon) kiosontunk a folyosóra. A gyanús akciónk feltűnt egy őrnek is.
- Mit terveztek?
Edward a szuper reflexeivel egy dobótört szúrt a férfi nyakába, viszont egy másik rontott nekünk a semmiből. Ez a kezében fejszét szorongatott.
- Rántott kakadu! - más tényleg nem jutott eszembe, de a hülyeségnek megteszi. Remélem Rupert harcba lendül és a hívei majd megvédenek.
Az ifjú madár kezelésbe vette a fejszés fickót és ugyan szerzett egy vágást, végül csak felülkerekedett. Közben a szemem sarkából megpillantottam Rupertet, amint az udvaron rohan néhány őr elől.
- Fly, you fool! - kiáltottam neki, remélve, hogy sikerül magunkra vonni az őrök figyelmét.
A terven nem jött össze, mivel nem hallottak meg. De nem fecséreltük az időt és berohantunk a társalgóba.
- Vogeljeager?! Te alattomos kis... - érkezett egy tőr az elsőszülött felé, viszont egy bérenc kardja kivédte.
- De meggondolatlan vagy, barátom... - hunytam le szemem, miközben "elővettem" kardomat.
Edward a zsoldossal küzdött, aki valahogy mégjobban megizasztotta, mint a héja. Azonban Krakhoff sem volt idióta és kivont karddal rontott nekem.
- Nem volt jó ötlet, gyökér! - kiáltottam fel, miközben próbáltam használni a jól bevált módszert, a tökön rúgást.
Kitért a támadás elől. Hosszú harc volt, de a lényeg, hogy végül Rupert segítségével felülkerekedtünk. A kölyök sírva ugyan, de végzett testvérével. Ekkora Ed már régen legyűrte a bérencet.
- Na, végeztetek? - törölgette véres kardját.
- Miért van az, hogy nekem nem hagytok meg senkit? - röhögtem fel.
Edward kicsit elmosolyodott szavaim hallatán, viszont Rupert még mindig sokkos állapotban volt.
- Nem számít... - szedte össze magát a újdonsült elsőszülött fiú. - A fő, hogy vége. Végre vége. Most pedig ha megbocsátotok, egyedül akarok lenni.
Felállt és elsétált tőlünk. Gondolom ment kisírni magát. Nekem nincsen testvérem, de gondolom, milyen szörnyű lehet ha elveszted. Főleg a saját kezeid által.
Eddel kissé bűntudattal ültünk, majd játékosan oldalba bökött.
- Egészen belelendültem ebben a kémkedésbe.
- Nekem mondod? - nevettem fel, végre teljesen szabadon és hangosan.
- Végül csak nem tudtuk meg, ki ölte meg az apámat.
- Szerintem a második Lord volt az.
- Tényleg? - nézett Edward bambán. Aztán elnevette magát - Vicces ember vagy te!
- Miért, szerinted ki ölte meg?
- Ki tudja? - hangzott egy kissé szomorú válasz - A fő, hogy a családomat már nem fenyegeti több veszély. - mondta a gyász legkisebb jelét sem mutatva.
Ezekután elhívott inni, ahol kedvesen átnyújtott egy csomagot.

Vége

Armaros megtiltotta, hogy mégegyszer betegyem a lábam ebbe az őrültek városába az ő engedélye nélkül. Mivel őt is sokkolták az események adott némi időt kipihenni magamat. Azonban eljött az, amire senki sem számított... Abbadón pusztítása a várost is elérte. Remélem, azért Edwardék jól vannak.

Felhasználó profiljának megtekintése

38 Re: Küldetés: Nebel der Stadt on Csüt. Ápr. 05, 2018 1:28 am

Gustav Engelberg

avatar
Felszentelt Pap
Felszentelt Pap
Gustav menet közben folyamatosan szentelt borába kortyolgat apró sérülései, duzzanatai begyógyuljanak. Próbálta figyelni a környéket, mennyire vannak sokan körülöttük, hány emberrel kell számolnia, de erről a héját is meg fogja kérdezni, nem is kell sokat várnia, mert oda is érnek a céhházhoz, s egy sarokra tőle megálltak egy ház oldalán.
Az eichenschildi kereskedők céhháza egy elég jellegtelen épület volt. A többi egymás mellé zsúfolt ház között csupán csak egy újabb szürke egér, igaz némileg újabb építésű volt, ez látszott a tetején, valamint az ajtaján is, melyek sokkal világosabb árnyalatúak voltak. Ott állt a kis csapat a bejárattól nem messze, egy kisebb utca végén a ház takarásában tanakodva. Hegel volt az egyetlen, aki a Pappal és a varázslóval tartott a héják közül, a többiek visszamentek a maguk dolgát intézni. Nem is gond azonban, mert minél kevesebben vannak, annál könnyebben tudnak beosonni.
- A kulcs, hogy megtaláljuk a bejáratot és lejussunk oda, lehetőleg anélkül, hogy észrevennének. A pince felé kell legyen valahol. Ott lent már csak tetten kell érni őket és elcsenni az ereklyét az orruk elől. A többit a városi őrség elintézi. - magyarázta szúrós szemmel tekintve Theora és Gustavra.
- Bár ezt nem kérdeztem, de remélem egyikőtöknek sem érdeke rátenni a kezét a relikviára? - kérdezte gyanúsan méregetve a két idegent.
- Haladjunk inkább! A legfontosabb, hogy a relikviát ne csempésszék ki előlünk. - Válaszolt a kérdésre a varázsló gyanúsan terelve a témát.
- Bennem és Gustavban megbízhatsz, mivel mi a te oldaladon állunk. - Próbálta lenyugtatni A héját, és kicsit sürgetve a dolgokat, hogy minél hamarabb el tudjanak indulni besurranó küldetésükre.
- Mi lenne, ha álcáznánk magunkat? Mennyi emberrel számolhatunk odabenn? - kérdezte a Pap eltéve butykosát életerejének visszatértét most már rábízva szervezetére.
- Minek nekem az ereklye, én csak a templomot akarom kitakarítani a patkányoktól. - válaszolta Gustav kicsit sértődötten.
- Nem engem kell meggyőznötök. - válaszolta hidegen Hegel.
- Magatokat. - tette hozzá, mire Gustav felemelte szemöldökét jelezve, hogy ennem semmi értelme nem volt.
- Ha az egyikünk szimpla üzletembernek álcázza magát, azzal elvonhatja a figyelmét, amíg a többiek leosonnak, vagy beszöknek egy ablakon oldalt. A gond csak az, hogy ezt valószínűleg csak én tudnám megtenni... - sóhajtott egy nagyon, majd végleg beadta a derekát.
- Ha elcsalom őket a raktár felől, ti le tudtok menni körbenézni. Ott fent alig van egy-két ember, de hogy lent a járatokban hányan vannak, azt nem tudom. A pince bejárata valahol a lépcső alatt kell legyen, ami az emeletre vezet. Ha nincs több kérdésetek, elindul a céh felé. - adta az instrukciókat Gustav és Theodor szájába.
- Honnan tudhatjuk, hogy valami gáz van? Vagy, hogy te észrevettél valamit, és kikéne menekülnünk onnan mert megszívhatjuk? - kérdezte kétségbeesetten a varázsló.
Gustav csendben bólintott, nem kívánt több kérdést feltenni, tudta mi a dolga. Theo kérdése jogos, de ez benne van a pakliban, valószínűleg valahogy megoldja a héja, hogy csatlakozni tudjon később hozzájuk.
- Megpróbáljuk ártalmatlanítani a bentieket, hogy te utána szabadon mozoghass, utánunk jöhess? - kérdezte.
- Ez talán segíthet. - húzott elő egy térképet a kabátja alól, amin korábban az angyalromokat mutatta a párosnak, majd odanyújtotta Theonak.
- Nem ajánlom, hogy bárkivel is harcba keveredjetek. A héják az összes megjelölt kijárat környékét figyelik. Ha megvan, ami kell, menjetek az egyikhez és ott meneküljetek ki. Még mi sem merünk oda lemenni csinálni a fesztivált. Magyarázta, majd belépett a céhházba. Gustav és Theodor követvén a férfit, egy apró, polcokkal és asztalokkal telepakolt helységben találják magukat. Jobb oldalt látszik egy lépcső, alatta egy csapóajtóval, bal oldalt pedig egy ajtó, ami egy másik szobába vezetett, két embert látni, nem többet, akik az egyik asztalnál üldögélnek. A varázsló flegmán megrántja a vállát, miután Gustavra tekint, jelezve ezzel, fingja nincs merre kellene tovább haladniuk. Gustav is zavartan vakarta a fejét, majd eszébe jutott valami és Theodor felé fordult.
- Maradj itt, amint ezek ketten eltűnnek fuss a csapóajtó felé, menj le és hagyd nyitva. - suttogta oda Gustav a varázslónak, majd vissza kiment az utcára. Amilyen óvatosan csak lehetett, körbekerülte az épületet és a másik oldalon, remélve, hogy nem látta senki, egy kaviccsal kiverte az ablakot. Nem teketóriázott, egyből szaladt is vissza és ismét bement a házba, megnézni elment-e a másik két alak.
- Ott a kis rohadék! - kiáltott Hegel segítve Gustav munkáját, majd megragadta a másik férfi vállát és vele együtt kihajolt az ablakon. A másik egyből az utcára szaladt, így szabaddá vált az út kettejük számára.
Gustav Kihasználta hogy Hegel megfelelően reagált és visszaeredt a megbeszélt helyre, remélve, hogy Theodor követte a tervet és elindult a csapóajtó felé.
Lent az ajtóban nem találtak senkit, így mindketten gond nélkül lejutottak. Mikor leértek a lépcsőn, a ház pincéjében találták magukat, amit most éppen raktárnak rendeztek be. Mindenfelé polcok és szekrények vannak, melyek rogyásig állnak szerződésekkel és iratokkal. Gyertyát is találtak, igaz most nincsen meggyújtva, így némileg nehezebb tájékozódni. Csillár, fáklya, egyéb más nem igazán látszik sehol. Az egyik sarokban ládák vannak felpakolva egymásra, míg a másikban néhány hordó lett állítva.
A Pap elindul a hordók irányába, na nem mintha inni akarna, inkább, reméli, hogy mögötte lehet a lejárat, de az is lehet, hogy valami titkosajtó tárja fel előttük a megoldást.
- Nézz szét a ládák körül, ha nem találsz semmit, akkor a falakat nézzük meg. Olyan helyet keress, ahol szűrődik át egy kis huzat, vagy levegő. - mondta halkan a varázslónak, miközben ő a hordók körül nézelődött. A ládáknál semmi különöst nem találtak, a hordók mögött viszont egy egélyuknak meglehetősen nagy rést véltek felfedezni a falban. Lehajolva egy ember kényelmesen el tud cammogni benne, így bólintva vették tudomásul, megtalálták a lejáratot. Odabent még mindig semmi fény, egy kukkot sem látni, viszont egyértelműen látszik, hogy lefelé vezet.
- Tudsz tüzet varázsolni? - kérdi Gustav a varázslófiút.
- Sajnos nem. - rántotta meg a vállát Theodor, majd a tenyerét elé téve megidézett egy fénygömböt, majd azt Gustav kezébe adta.
- Ez annál is jobb. - tette hozzá, mire a Pap zavarban ugyan, de kezébe vette a gömböt és pár másodpercig csodálta azt, majd vállát rántva eltette a gyertyát később még jól jöhet alapon.
Óvatosan elindult a járat mélye felé, intve a fiatalnak, hogy kövesse. Pálcájával tapogatózik maga előtt, nehogy valami szakadék, vagy luk legyen előtte és lezuhanjon.
Miután tovább mennek egy kisebb perem szélén állnak meg, mely lefelé vezet, ledobva a gömböt nem zuhan sokáig, így valószínűleg nem lehet olyan mély a gödör.
- Ennek tudsz valamit csinálni Theodor? - kérdi a férfi, mikor rájön, nagyon haszontalan jelenleg.
- Itt nincs mit tenni, ugorni kell. - Válaszolt a papnak.
Gustav saját gömbjét leengedte, majd egyből követve ugrott utána felkészülve a zuhanásra. Amint leér és nincs semmi baja az eséstől, felkapja a gömböt és fedezéket keres, majd ha a varázsló is leérkezik int felé. Fedezéket nem talált, de nem is volt rá szükség, egy lélek sem volt odalenn, más azonban igen, ahogy körbenézett a két csodabogár, olyat látott, amit a Pap eddig biztosan nem.
Egy hatalmas márványfalú üregben találták magukat, a padlón ugyan már nem látszik, de a falak, a plafon is a fehér kőből lett vágva. Oszlopokat mindenütt, hatalmas táblák, kövekkel kirakott folyosók, ameddig a szem ellát. Színes mozaikok összetört darabjait látják festett cseréből megformálva, bár össze voltak törve, el tudták képzelni, hogyan nézhetett ki. Egy igazi angyalromba estek le, valaha nyilván a felszínen lehetett, mígnem lesüllyedt a föld alá, vagy talán egy nagy angyali épület az alsó tárnája volt egy hatalmas területnek, melyre aztán a várost építették.
Igazi aranybánya ez tudósok, felfedezők számára, ezer éves faragványok mindenfelé, a falakat mindenhol vésetek és szimbólumok díszítették. Gustav nem győz álmélkodni azon, amit lát. Még sosem látott Angyalromot ezelőtt, sokat hallott annak szépségéről, ragyogásáról és hogy emberfia nem méltó arra, hogy betegye a lábát egy ilyen helyre.
Óhéber szövegek mindenfelé az oszlopokon, táblákon, falakon. Az utak menték világítás ugyanúgy semerre nincs, de valahonnan vízcsobogás hallatszik, egy apró csermely az, mi az utcakövek közt folydogál. Keresztet vet a mellkasára, majd a varázslóra tekint.
- Induljunk akkor, ne bámészkodjunk sokáig. - javasolta végül.
Visszhangja érdekes módon még annak sem volt, amikor egy kő minden előjel nélkül a földre hullott a mennyezetről. Két irányba vezetett az út, bal oldalra és jobb oldalra. A bal oldalt egy nagy, nefilim harcost ábrázoló szobor szegélyezte, a másik irányba folyik az apró csermely, de más jellegzetességet nem tudtak felfedezni.
- Lehet klisés a dolog, de valószínűleg a harcos Nefilimet ábrázoló szobor fele kellene menjünk. Bár ki tudja merre vezet a folyam. Valószínűleg balra lehetnek ellenfeleink is, a csermely pedig körbekerüli a helyet és máshonnan tudnánk rálesni a helyszínre. Mit gondolsz? - kérdezte elmélkedve.
- Elég sok romot láttam még fiatal koromban, és habár a harcos nephilim mutatós, és eléggé gerjeszti az embert hogy arra induljon, a veszély is nagyobb. Aktív csapdák lehetnek még arra felé, és a lábad elé is figyelj, mert rúnák is heverhetnek a földön, nem éppen kellemes meglepetésekkel. Így én a csermelyt választanám, mely lehet hogy mélyebbre visz, de a kis patakban haladva, biztonságosabbnak tartom az utunkat. A víz elmossa a rúnákat, és tönkreteszi a csapdákat. - magyarázta a varázsló, mire Gustav lelkesen bólogatott annak okfejtésén, bölcsnek tartotta mondandóját és gondolatmenetét, így szó nélkül belelépett az apró csermelybe, nem féltve csizmáját a víztől.
- Talán menj elöl te, jobban észreveszed a rúnákat, vagy varázscsapdákat. - ajánlotta fel a Pap, bár nem igazán a félelem beszélt belőle, inkább az észérv, hiszen nem találkozott még varázscsapdával, sem földbe ágyazott rúnákkal, nem bolondok ezek a Nefilimek, nem hagyták volna szabadon ezt az útvonalat, ha tudják, hogy semmi veszélyt nem rejt magában.
- Rendben. - Válaszolt a papnak, majd ügyelve a lábaik elé, követték a csermelyt, és figyelték tekintetükkel a csapdák nyomait.
Sokáig bandukolnak a vízben, szerencsére azonban minden csapdát, mi egykoron itt volt, már valaki inaktiválta. Romok mindenfelé, Gustav már szinte nyugodtan lépkedett, mikor fényre figyelt fel, mely egy félig megrágott oszlop mögül. Mikor megtorpan Theodor Gustav sem lép tovább, kiles mögüle és próbál hallgatózni.
A földön mindenütt tócsák voltak, nyilván ide gyűlik össze a víz, ami lefelé folyik. A terem közepén pár fából készült láda látható, néhány ócska állvánnyal, ezekben voltak a fáklyák tűzve. A ládák közt egyetlen ember állt, egy átlagos magasságú, szőke hajú férfi. Szálkás izomzatú úriember volt, noha nem valami nagy termetű. Hátán egy mágusbot foglalt helyet, vállán pedig egy táska és egy varázskönyv volt átvetve.
Ekkor váratlanul egy újabb ember csatlakozik hozzá. Az egyik oldalsó járatból sétál oda felé, jól hallható, ahogy a léptei visszhangoznak, ahogy próbál nem belelépni a pocsolyákba, nehogy vizes legyen a cipője. Theonak talán, Gustavnak viszont biztos ismerős, hiszen nem más sétált oda az idegenhez, mint Helga von Rödenfalt, az apáca a templomból. A megszokott papi gúnya helyett most egy mélykék köpenyt viselt. Hátán ott feküdt a szekerce, amit még a templomban vett magához.
- Túl sokat hezitálunk. - mondta a férfinek - A végén még a héják gyanút fognak.
- Ne is mond...a mesterem tegnap megütközött az egyikükkel... - válaszolta az ismeretlen.
Ahogy meglátja Helgát, akaratlanul is ökölbe szorult a pap ökle, főleg, hogy meglátja a hátán az előző Pap által használt szekercét, mellyel Gustavot is próbálta eltenni láb alól.
- A nő a templomból való. - suttogja alig hallhatóan Theodor fülébe, majd ő is figyel tovább, hátha történik valami. Jelenleg nincsenek túl jó helyzetben, a varázsló tudná villogtatni tudományát, de ahhoz messze vannak, valami terv kellene, ami körvonalazódni is kezd a férfi fejében...
- Vele mi történt?
- Legyőzték. Ha nem sietünk, a végén még lejönnek ide.
- Ne aggódj. Nem fognak tudni időben kapcsolni.
A férfi ekkor magához veszi az egyik ládát, majd felnyitja és kiemeli a tartalmát. Ott volt benne maga a relikvia, amit most első kézből megcsodálhattak az önjelölt hősök. A nagy angyal ereklye nem más volt, mint egy színtiszta ametiszt kristályból faragott tábla, tele mágikus vésetekkel, arany foglalatba helyezve. Elég nehéz lehetett, vagy csak simán törékeny volt, mert csak két kézzel merte az illető fogni.
- Elindítjuk az összes ládát különböző pontokon. A héják kénytelenek lesznek megosztani az erejüket. Könnyedén kijuttatjuk innen.
- Legyen... - hümmögött nagyot a lány.
- A harcosok nagy része már a kijelölt helyén van. Úgy egy fél óra, és indulhatunk is. - tette hozzá.
Gustav előveszi belsőzsebéből Cean ann Dullahan nyakékét, majd mutatja Theo felé, jelez ujjával, hogy figyeljen, majd felveszi nyakára, így nyaktól felfelé eltűnik a feje...halkan megpróbálja levetni kabátját, majd odahajol Theohoz.
- Odamegyek, rájuk hozva a frászt, ha közelednek, én feléjük dobok egy követ, azzal a lendülettel záporozd meg őket és én pedig megtámadom őket. - suttogta, majd miután Theo rábólintott, felvett egy dinnye nagyságú követ a vízből, betekerte a kabátjába, majd elindult azzal a lendülettel a két beszélgető felé.
- Kéééérem...a...fejeeem...visszatenné valaki? Valaki... - lépegetett botorkálva, mint aki nem lát semmit, közeledve a két jómadárhoz.

Cean ann Dullahan:
Egy két, egymáshoz szorosan rögzített rézkörből álló mágikus nyaklánc. Mágikus tulajdonsága abban rejlik, hogy alapvetően igen laza és könnyen nyújtható, ám a nyakra illesztve és megtekerve szorosan illeszkedik a viselője bőréhez (de nem szorítva azt). Másrészt a felső karimán végigsimítva láthatatlanná teszi a viselő fejét és nyakát a gyűrű síkjától felfelé, ezzel remek figyelemfelkeltést érve el. A hatás közben egyéb rejtőzködő vagy illúzió képesség nem használható.

Eközben a mágus védelmet helyezett magára, majd felkészülve a harcra, erősen megmarkolta botját.
Minden remekül megy, egészen addig, amíg Gustav bele nem lép a támolygás közben egy pocsolyába. A víz halványan megcsillan, mire a plafon felől jégszilánkok zúdulnak felé nem túl sűrűn, ellenben sokkal szélesebb sugarú körben, mint egy alap rúnatekercsnél. A jegek Theo pajzsán megakadnak, Gustavnak pedig eltalálják két helyen a hátán, azonban csak felszíni sérülés, amitől megtorpan és liheg párat, de semmi komolyabb.
A két alak a zajra feléjük fordul, Helga von Rödenfalt értetlenül néz, ahogy meglátja a papot. Azonnal felismeri, még ha a feje nincs is egészen a helyén a nyakéknek köszönhetően.
- Te?! Te hogy nem dögöltél meg?! - kérdezte felháborodva.
A másik ezzel szemben sokkal higgadtabb maradt...nem sokáig, mert Theo arkán lövedékei megindulnak felé, s az ötből négy el is találja. Bár próbálja takarni magát, elég nehezen ússza ezt meg sérülés nélkül. Váratlanul éri a csapás, s az egyik karján három, s a másik vállán egy helyen vérzik.
- Nincs egyedül...ő...ő ölte meg a mesterem! - intett Theo felé, mire az állítólagos apáca idegesen az ajkába harap.
- Hát újra találkozunk, "inkvizítor uram"? - kérdezte a lány.
A másik alak ezalatt előrántja a botját, a másik kezébe pedig egy tekercset vesz, majd a foga közé szorítja azt.
- Azt már nem! - kiáltott Theodor, majd valami fura litániába kezdett, minek hatására a tekercses úriember szinte gyorsasága felére lassult.
Gustav érzi hátán a kellemetlen áldást, melyet a rúnába lépés okozott neki, de ennél komolyabb sérülésekből is kilábalt. Miután látja, hogy a varázslónak huncutkodni támad kedve, megfogja a kődarabot nekifut a lendítésnek, majd megcélozva a férfit, teljes erejéből elhajítja a követ, s ha bevállik Theo trükkje, jó esélyei vannak arra, hogy az nem tud előle kitérni.
Ezt követően, előveszi a pálcáját és felkészül a lány rohamára, vagy menekülésére.
Gustav köve pedig megindul a mágus irányába, aki túl későn veszi azt észre. Ám ekkor Helga váratlanul irányt változtat, az állítólagos apáca sokkal fürgébb, mint pap társai, ki tudja miért. Eléri a mágust, majd nőket meghazudtoló erővel oldalra löki, ő maga viszont nem menekül a kő elől, ami nekiütközik esés közben a kinyújtott karjának, s bár magával nem sodorja el, elég durván végig horzsolja. Helga idegesen az ajkába harap, majd magához veszi a fegyverét, s olyat mutat, amitől a szőr feláll a Pap hátán.
Helga von Rödenfalt gyilkos tekintete köröz végig a jelenlévőkön. Az idő hirtelen lelassulni látszik, ahogy méregeti két ellenfelét. Ugyanazok a gyilkos szemek, amikkel Gustav találkozott, amikor a templomban beszélgetett vele.
- Ti aztán tudjátok, hogy kell az embert kihozni a sodrából... - morogta, majd elmosolyodott. Szemeiben a színtiszta őrület kezdett futkosni, ahogy két kézre fogta a fegyverét.
- Mit szóltok...megmutassam, milyen egy igazi inkvizítor? - s mindegy varázsütésre a köpenye elől egy lánc csúszott elő, melyet el kezdett a szekerce nyelére akasztani. Gustav amint meglátja Helga gyilkos tekintetét, tudja mit kell tennie. Belső zsebébe nyúl és míg ellenfele előkapja láncát felhajtja minden megmaradt szentelt borát, az utolsó cseppig.
- Theodor, foglalkozz a varázslóval. Ha megvan a relikvia menekülj! Ne szólj bele ebbe a harcba... - mondta, majd teljes erejéből megindult a lány felé, fejében már körvonalazódott tervvel. A lány eközben meglendíti a fejszét, papunk pedig sikeresen félreugrik előle, és akkora ver a nő közelében lévő tócsára, hogy beleviszhangzik a katakomba. Ekkor halvány csillogás látszik a plafon felől, majd újabb szilánkok indulnak meg. Gustav félig már a földön guggolva oldalra húzódik, Helga viszont nem tud ilyen gyorsan mozogni. Láncát a feje fölé emeli, majd körben ostor módjára kezdi el lengetni, s bár a szilánkok egy részét el is tudja téríteni, végül kénytelen a fegyvert elengedni, és még így is eltalálja három jégszilánk. Mérgesen oldalra fordítja a fejét, majd egy dobótőrt ránt elő az övéből és Gustav felé dobja. A dobást követően azonban a kezét a homlokához kapja. Tisztán látszik rajta, hogy szédül, így Gustav ezt kihasználva félreugrik a fegyver elől.
Közben Theodor ismét lassítást hajt végre, azonban most a nőn, s bár szólt neki, hogy az ne szóljon bele harcukba, helyzetét figyelembe véve nem bánta az erősítést.
- Uram, irgalmazz az eltévelyedetteknek, szolgád legyen csatornád, mellyel megidézheted a mennyország szent fényét! - kiáltott fel, minek köszönhetően egy fénysugár csap le az égből, Helga feje fölé. Ha igaz, amit kigondolt, akkor nagy fájdalmai lesznek, ha nem, hát tett egy próbát, viszont az apáca nem használt mannát, így furcsa a szédelgés Gustav számára. Az imát követően ismét elindul pálcáját maga elé tartva. Ha test magasságban lendíti meg a fegyvert ismét lebukik, viszont gondol arra, hogy kiismerhette olcsó trükkjeit, így egy tigris ugrásra is felkészül, lentről érkező támadás esetén. Célja közel kerülni a nőhöz.
- Olyan vagy, mint azok az eretneket. Mint aki halat akar vízbe fojtani... - morogta, aztán a fejszééért nyúlt.
Helga gyorsan kapcsolt, nagyot lendített a szekercén, ám ahelyett, hogy suhintana vele, a másik, hozzá közelebbi végét, a bütykös markolatot lendíti előre, majd Gustav mellkasának vágja. Mivel eléggé lassú volt, nem tudott vele csontot törni, de arra elég volt, hogy a pap támadása félbemaradjon és egy erőteljes köhögés keretében hátrahőköljön. Annak nyoma marad, a biztos, viszont egyre jobban lihegett. Gustav látta, hogy nagyon erősen kezdett fáradni, kezdte elhinni, hogy nyerhet.
- Nem adom könnyen magam... - lihegett Gustav is, majd mivel már így is elég fáradt a nő, megpróbálja ezt kihasználni, körbe kezd el futkosni, remélve, hogy az követni fogja és szekercéjével akar elégtételt venni rajta. Miközben reméli, a szentelt bor teszi a dolgát és zúzódását helyre teszi, cikk-cakkozva futkorászik, próbálván kikerülni a rúnákat, a lehető legjobb pillanatban csapódik ismét a nőhöz közelire, amikor az ismét meginog, mármint megpróbálja. Amaz viszont védekező testtartást vesz fel, érzi magán a lassítás átkát, és az is elborzasztja, hogy Gustav sebei kezdenek beforrni képességének és a szent bornak hála.
Közben a varázslók háborúja sem pihen, záporoznak a szilánkok, a lassítás varázslatok. Az idegen éppen kettészúrt egy pajzsot Theodor pálcáját tartó kezén, majd elharapva a szájában lévő tekercset, ismét jégszilánkokat idézett a fiú felé, Gustav nem is tudná eldönteni, melyik harcban lenne inkább szerepben.
Mivel Helga nem támad, így neki kell valami mást kitalálni. Egyszer nem vált be ugyan, de most újra próbálkozik, nem bibliáját hajítja a lány felé, mivel azt otthagyta a templomban, hanem üres kulacsát, de a lány közelében lévő tócsát célozza be. Ha eltalálja és az aktiválódik, a hatást követően azonnal rohamoz, ha nem történik semmi, megpróbálja kihasználni a lány meglepettségét és a lassúsága hatását, így próbál botjával a lába felé suhintani. A terv sikeres, a kulacs telibe találja a tócsát, majd fegyvereik egymásnak feszülnek és úgy várják összegabalyodva a reájuk zúduló szilánk tömeget.
Gustavnak nem árt meg, mert a bor a korábbi sebesüléseit enyhítette, Helga viszont ezzel túl sok támadást kapott be, majd pár másodperc késéssel nagyokat lihegve féltérdre rogy, miközben még mindig próbálja Gustav botját a szekerce nyelével ellökni magától.
A mágus ekkor oldalra néz, majd látván, hogy Helga vesztésre áll sarkon fordul és menekülőre veszi, miközben újabb tekercset vesz elő.
Theodor próbálja ugyan megragadni annak táskáját, de az kibújik alóla, és a terem egyik kijáratán át elmenekül. Helga mindeközben minden megmaradt erejével küzd.
- Te mocskos áruló féreg! - kiáltja.
Fél perc után Gustav hatalmasat lendít rajta, amitől a nő elejti a fegyvert, majd elterül a földön. Állna fel, de egy a Paptól szánt rúgás elkapja, amitől bár eszméletét nem veszti el, nem mozog tovább, csak a fejét fogva fetreng a földön.
- Akkor úgy tűnik elmenekült. - Szólal fel Theodor, majd a táskát csukva tartva az ereklyéhez indul, mivel megszeretné vizsgálni azt, míg a Pap a nővel bajlódik.
- Pedig tényleg azt hittem a templomban, hogy jól kifogunk jönni. - mondta letérdelve Gustav Helga felé, majd nemes egyszerűséggel orrba vágja a nőt, remélve, hogy ettől aztán tényleg elájul.
- Fogjuk a szajrét, aztán sipirc. Valószínűleg hoz erősítést. A nőt, viszem én, biztos tud majd dalolni, ha megfelelően kérdezik. - tette hozzá.
Helga közben összeszedi magát, majd próbál négykézláb a bal oldali kijárat felé vánszorogni. Mikor odalép Gustav hozzá váratlanul előránt egy tőrt a kabátja belső zsebéből, majd nemes egyszerűséggel gyomron szúrja magát.
- Találkozunk a pokolban... - köhög egy utolsót, majd elájult. Gustav ugyan próbálja megállítani Helgát öngyilkosságában, de az Úr jobbnak látta, ha lassúságának köszönhetően a nő elájul saját gyomra felnyitásától. A férfi keresztet vet mellkasára, majd lecsukja ujjaival a lány szemeit és egy ruhadarabbal letakarja a fejét. Leveszi nyakáról a nyakéket és elteszi, majd kabátját is megkeresi és magára teríti.
- Mit látsz rajta? - kérdi figyelmen kívül hagyva, hogy amaz segített neki. Nem kérte és nem is szeret tartozni...
A varázsló annyira lelkes lett, szinte eszetlenül szaladgált fel alá, bociszemekkel tekintett a Papra.
- Mélyebben van még valami. Valami ami értékesebb. Ez a kő maga nem egy erős ereklye, hanem egy útmutató valahova, valamihez. - Vakarva az állát gondolkodik, hogy mégis mit csináljon, végül Gustav felé fordul.
- Igazából, lehet még mélyebben talán van valami ereklye, ami vízből bort csinál. - Próbált füllenteni egy nagyot a Pap irányába, ki erre felkapta a vizet.
- Kedvelem a bort Fiam, de nem vagyok részeges bolond...legközelebb nem nézem el a szemtelenséged. - válaszolt összehúzva szemöldökét, majd sóhajtott egy nagyot.
- Rendben, menjünk lejjebb, ha így tartod jónak. - válaszol megadóan.
- Ez így nem lesz jó majd megcsináljuk máskor. - Szólt a papnak, majd a hanggal ellentétes irányba megindult.
- Jössz? - fordult vissza a pap irányába.
- Menjünk. - felelt hezitálás nélkül, majd magához véve a szekercét elindult a varázsló után. Ki tudja milyen ellenféllel találják még szembe magukat.
Miután mindent felszedtek amit csak tudtak, elindultak bal oldalra, s rövidesen egy apróbb kis alagút előtt találták magukat. Egyértelműen felfelé ível a járat, s onnan nemsokára egy csapóajtó elé értek, kinézve rajta egy épület belsejét vélik felfedezni, benne pár emberrel, nyilván ez lehet az egyik kijárat. Az emberek tőlük kicsivel távolabb, néhány asztalnál ülnek és iszogatnak. Miután jobban körbenéznek, feltűnik nekik, hogy egy kocsmába érkeztek. A csapóajtó valahol egy ajtó mellett a sarokban, pár ládával eltakarva fekszik. Nem igen tudják eldönteni mi legyen, hiszen lehet ezek az alakok is az ellenség oldalán állnak, viszont a fogadó ablakából feltűnik nekik egy férfi, ki távcsővel nézelődik befelé. Bár Theodor el kezd neki integetni a csapóajtó alól, nem látja sajnos, így ismét Gustavra vár a feladat, hogy megoldja a kijutásukat.
- Ejj, kocsmáros uram, még szekercével sem sikerült kiirtani a patkányokat a pincébül! - kiált fel Gustav felcsapva a csapóajtót, majd az ajtó felé iparkodik, ráncigálva maga után a varázslót.
- Gyerünk Horas, beégtünk, a fizetséget tartsa meg. - int a fogadós irányába, kihasználva mindenki meglepettségét iparkodik az ajtó felé. Mivel a kocsmáros köpni, nyelni nem tud a meglepettségtől, a páros sikeresen eljut az ajtóig, de ekkor öt-hat állig felfegyverzett Héja hatol be az épületbe, elállva útjukat.
- Ne mozduljatok! - kiáltott fel az egyik, mire Hőseinket kívül mindenki reflexből emeli a kezét a magasba.
- Minden rendben? Hallottuk, hogy két nyuszit leküldtek a katakombába...hülye Hegel, nem tudom mire gondolt. - rázta meg a fejét, majd mivel látta, hogy Gustav és Theodor nem igen értik a becenevet hozzátette.
- A nyuszik egyébként a civilek nevei a héják közt.
- Persze emberek, minden rendben, két patkányt sikerült kiírtani, tiétek a többi. Kocsmáros Uram, itt a felmentő sereg. - veregette meg az egyik Héja vállát a Pap, majd vállára akasztva a szekercét odaült a pulthoz és rendelt egy kupa bort.
- Egy kört a patkányirtóknak... - intett.
- Varázsló, te mit iszol? Ha már nem találtunk vizet ami borrá változik, van nálam arany, ami viszont tényleg alkohollá lesz. - mosolygott.
- A legerősebbet ami van. - emelte kezét a varázsló is, ki szintén meglepődött Gustav műsorán, de mostmár felsóhajtott ő is, érezte, hogy tényleg vége a megpróbáltatásoknak.
- Na milyen volt lent az édenkertben, fiúk? - tűnt fel egy negyed órát követően Hegel is, majd ül oda a Paphoz és a varázslóhoz.
- Ki kéne próbálnod.- Szólt felé Theo, majd leküldte az italát.
- Mivel mi segítettünk barátom, vannak feltételeim...iszol egyet? - válaszolt Gustav figyelembe sem véve poénját.
- Kihagyom. Ma még sok dolgom lesz. - sóhajt nagyot.
- Apropó dolog. A te templomodat...nos...informálni kéne. Te ott voltál. Nem akarok több bajt, hogy az Úr házát ilyesmire használják. Kit tudnék megkeresni, hogy legyen a szemem és a fülem? - kérdezte.
- Keresse Sebastian Tiszteletest. Régi bútordarab, és a szíve a helyén van. A plébánosban nem bízom, biztos megpróbálná eltitkolni a dolgot, nehogy csorba essen a templomon. - válaszol bólintva.
- Így fogok tenni...remélem több ilyen probléma nem lesz. Utálok templomokkal foglalkozni. - fintorgott el a férfi.
Ekkor aztán a táskájában nyúlt, majd két csomagot vett elő. Pénz volt bennük. Egy lusta mozdulattal odadobta hőseinknek.
- Ami itt történt...nos...szóval ha kitudódna...szóval értitek. - húzta a szeme elé a kalapját, majd felállt.
Gustav nem fogadja el a pénzt, lemondóan válaszol.
- Sajnálom, kihagyom ugyan a nefilim édenkertet, de értesítenem kell az egyházat, hogy a jövőben jobban kiszűrhessék a csalókat. - válaszolt Gustav, mire Theodor odanyújtotta a Héjának az idegen mágustól elcsent táskát.
- Hegel. - Szól oda a héjához, majd, ahogy az visszaforult, odadobja neki a táskát.
- Tessék úgy tudom ez a kedvenced. - mosolygott.
- Jutalom. A bárónő ajándéka. - válaszolt Gustavnak Hegel, majd neki állt megvizsgálni a felé hajított táskát.
Véletlenül rámarkol az egyik rúnára. Szorítására aktiválódik, amitől erős fény villan fel. A pap és a varázsló még időben becsukják a szemüket, de szerencsétlen Hegelnek úgy a szemébe világít, hogy majdnem elájul tőle.
- Az...a kedvencem... - nevette könnyes szemmel, majd elbaktatott, magára hagyva Eichenschild hőseit.
Gustav elköszönt Hegeltől, majd a varázsló felé fordult.
- Köszönöm a segítséget. Nélküled nem ment volna. - emelte poharát a magasba.
- Igyunk hát atyám a holnapra, és az azutáni napokra. - tett ugyanígy a varázsló is, majd lehúzták az italt.



Epilógus:
(Néhány héttel a történtek után)

- Gustav...olvastam a beszámolód az Eichenschildi ügyről. De képzeld, nem rég járt arra egy Testvérünk és érdekes információk kerültek a markomba. - állította meg Plagius plébános Gustavot a templom egyik folyosóján.
- Miről beszél Atyám? - Kérdezte Gustav mosolyogva.
- Egy vándor szerzetesről, ki olyan sokat bírt inni, mint a Templom legjobb ivója, egy hősről, ki megóvta a város becsületét, ezekről mit tudsz? - fonta karba kezeit az idősebb Pap.
- Semmit, de szívesen megismerkednék ezzel a szerzetessel. - válaszolt a fiatal még mindig magán hordva a sokat sejtető vigyorát.
- Szép munka Gustav, elégedett vagyok veled, mint ahogy az Egyház vezetősége is. - tette hozzá lemondóan legyintve.
- Köszönöm, de szeretnék kérni valamit. - komolyodott meg végül.
- Mi lenne az? - húzta össze szemöldökét a Plébános.
- Soha többé ne küldjenek oda... - mondta, majd megfordult hátrahagyva mentorát.
- De hát... - akadékoskodott Plagius.
- Azok bolondok Atyám...mind bolondok... - tette hozzá morogva az orra alá, majd azért egy mosolyt megengedett magának, ahogy a varázslóra, Sebastianra és Hegelre gondolt...
- Mind bolondok...ma este rátok iszok... suttogta alig hallhatóan.

Felhasználó profiljának megtekintése

39 Re: Küldetés: Nebel der Stadt on Vas. Ápr. 15, 2018 9:37 pm

Teltek múltak a napok. A napokból hetek lettek a hetekből hónapok. Eichenschild pedig megmaradt az, ami. A nyüzsgő, élettel teli város, tele csillogással, és sötét titkokkal. A bátor kalandor biztos kézzel markol kardjára. Mert tudja jól, létezik olyan ellenség, melyet nem láthat. A várost burkoló köd már nem is látszik olyan sűrűnek...

Gratulálok mindenkinek a küldetés teljesítéséért. Íme hát a megígért jutalom. Minden 300 TP-vel, valamint 3000 váltóval gazdagodik.

Gustav Engelberg tiszteletes: a megöld gólem testéből 2 Gólemtörmeléket tudtál zsebre vágni, lent a romok közt pedig az egyik ládában 2 Ektoplazmával gazdagodtál. Menekülés közben az ereklye aranyozott szegélyének egyik ékköve kihullott, de a héják nem vették észre, azt hitték már eleve sérült volt, így 1 Nagy Ametiszt lett a jutalmad (bónusz).

Holdpenge Crispin Shadowbane: az alabárdos haverod csomagjában egy ruhát találtál. Nem más volt, mint a csicsás nemesi ruhád másolata, pár díszítőelemtől megfosztva. A Nemesi Ruha így a tiéd. A palota pincéjében sikerült 1 Alkoholt is zsebre vágni, valamint 2 Bürköt is találtál egy kupa bor mellé kikészítve...a fene se tudja miért (figyelő szem). A megöld ellenfelekért 300 váltó üti a markodat (Fejvadász útja).

Név: Nemesi ruha
Ár: 2000 váltó
Leírás: Könnyen szállítható, egy hátizsákban elférő, mégis elegáns öltözék, mellyel el lehet úri közegben vegyülni. Kiváló álca, bár az éjgyilkot nem tudod az alkarodon hordani úgy, hogy ne vegyék észre. Cserébe viszont legalább a fölösleges csicsák egy része le lett szedve róla.


Johnny Wood, Armaros kultistája: Edward nem volt túl bőkezű, úgyhogy kiszolgáltad magad. Kifelé menet az irodájában még sikerült áttúrnod a szállítmányai egy részét, amiből 1 Déracélt sikerült felmarkolni és lelépni vele. A megölt ellenfelekért 1000 váltó üti a markodat (fejvadász útja).

//Theo, tőled még várom az utolsó kört. Az élményeid közé írd majd meg és ha kész, megkapod a jutalmad (megéri Wink )//

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [2 / 2 oldal]

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.