Kaland: Nebel der Stadt II. - New Fog

Hozzászólások a Nebel der Stadt II. kalandhoz.

Sok volt a tanulnivaló, de már régen voltam úgy igazán kalandozni, már lassan az idejét sem tudtam volna megmondani. És ez nálam azt jelentette, hogy unatkozom.......És ez sosem jelent jót.......másoknak, a társaimnak, az oktatóimnak.......Ráadásul sok pletyka és szóbeszéd keringett arról, hogy a nyár folyamán már több tábornok és hadvezér indított hadjáratot dél irányába, vagy expedíciót az új erdő felderítésére. Rá lehetett könyökölni a feszültségre a levegőben, s egymás után csatlakoznak a hadtestekhez egységek a Sárkány rendjéből is, mi meg itt penészedtünk! Egyszóval kapóra jött, hogy egy küldöttség érkezett, akik embereket akartak a rendből toborozni, ám mielőtt még magamtól jelentkeztem volna meglepett, hogy máris hívattak. Bár lehet, hogy a legutóbbi kihágásomról van csak szó.......???
Mindenesetre izgatottan jelentkeztem a rendfőnök szobájában.
A meleg ellenére súlyos bőrkabátban - kifordítva, akár a juhászok csuhája, - egy nő fogadott a rendfőnök mellett odabenn. A fémlapokkal megstoppolt kabát és a súlyos csizmák elérték, hogy a léptei még a szokottnál is hangosabbnak tűnjenek. Keménykezű, szigorú arcú tábornok volt, aki mit sem veszített tekintélyt parancsoló kisugárzásából.
Olivia Canor ezredes, a messzi észak legészakibb erődjének parancsnoka!
Izgatottságomat nem kis dermedtség vette át, ahogy megláttam. És igen, nem kellett bemutatkoznia! Neki nem.
- Adjon Isten! Látom a meleg nem vette el az erejét, Jozef Strandgut...apród immáron? - kérdezett óvatosan rá.
Úgy látszik kivívtam a figyelmét, hogy a nevemre is emlékezett. Ez most vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz!
De nem állhattam itt, mint akinek még ott van a tojáshéj a fenekén!
- Igen, nem, vagyis jó erőben vagyok, asszonyom. - igyekeztem úrrá lenni a zavaromon, nem sok sikerrel, de győzött végül a pimaszságom. - És nem téved asszonyom, apród vagyok, remélhetőleg nem sokkal a felavatásom előtt.
Az ezredes csak elégedetten elmosolyodott, valószínűleg azért mert nem tévedett, majd intett.
- Foglalj helyet. - mondta nem sokkal azelőtt, hogy ő is leült egy székre.
Súlyos mozdulattól recsegett meg a szék. A merev tartás és szilárd lábak erősen megfáradtak. Jól emlékeztem, hány nap innen a Nilfheim erőd.
Kezdett feléledni bennem a remény, hogy valami jó kis kaland lesz a dologból, még ha ez azt is jelenti, hogy Canor ezredes keze alá adom magam. Tényleg nagyon unatkoztam!
- Azért jöttem le ide, hogy kihúzzak egy tüskét a talpamból. Az erőd utánpótlásai hetek óta késnek. Nem sokáig fogunk tudni medvehúson élni. - bökte meg a kabátja hátulját, melyet egy kicserzett bocsbunda díszített. - Meg is örültem, hogy rád bukkantam, mert szeretek olyanokkal dolgozni, akiket jól ismerek...kevesebb bizonytalan tényező. Ráadásul, ahogy hallottam, elég változatos a repertoárod. Szóval nem is kerülgetem a forró kását: mi lenne, ha eljönnél velünk a tüske után kutatni?
Érdeklődve hallgattam, hogy mi hozta ilyen messzire és egészen elégedettséggel töltött el, hogy miket mondott rólam, de biztos volt ebben valami csavar........
De nem érdekelt! Menni akartam, hogy ismét érezzem a veszély ízét.
- Örülök, hogy rám gondolt asszonyom. - kunkorodott a szám széle, nem titkolva, hogy igazat mondok. - Én szívesen mennék, de nem vagyok a magam ura, azt tudja. Engedély kell a rendfőnöktől, ám..... - és szélesedett a vigyorom, - nem gondolnám, hogy ez Önnek problémát okozna.
Sanguinius püspök hatalmasat nyögött és én csak ekkor kaptam észbe, hogy ő is itt van. A rendfőnök azonban különösen gondterheltnek tűnt valamiért…….
- Már meg is kaptad. Annak a tüskének neve is van...Saemus Fairbranch.
A vigyor úgy törlődött le az arcomról, mintha valaki képen vágott volna és majdnem ezt is éreztem, ahogy elhangzott a "tüske" neve.
- Saemus Fairbranch? "Az" a Saemus Fairbranch? - kérdeztem teljesen értelmetlenül, hiszen másnak aligha volt ugyanaz a neve, na meg aztán ki is okozhatott volna ekkora problémát? - Mikor indulunk levadászni? - hangomban ott volt a türelmetlen izgatottság. - Egyébként meg mi a fenét akar megint, vagy még mindig a régi nóta?
- Régi nóta? - kérdezte Olivia.
Sanguinius atya bólintott.
- Amit Jozef régi nótának hív az, amiről maga számolt be. De pár évvel ezelőtt senki sem vette őt komolyan.
- Hát, késő bánat. - könyökölt fel az asztalra - A történet így nézett ki: egy díszes társaság egyszer csak megjelent a dombtáji erdőségekben és arra kértek, hogy segítsünk nekik átfésülni a helyet. Akkor még bele is egyeztünk volna, de nem voltak hajlandóak elárulni sem azt, hogy mit keresnek, sem azt, hogy merre, így aztán a tárgyalások hamar zátonyra futottak. Mi ott fent nem kedveljük azokat, akik nem hajlandók csapatban játszani.
Óvatosan körbetekintett, hátha valami érdekes reakciót váltott ki kettejükből.
- Már akkor is terveztem, hogy ide jövök, mert az utánpótlásaink fosztogatása tavasz óta tart. De amikor hír jött, mi történt egy karavánunkkal az erdő mellett, egy napot sem haboztam. Az a helyzet, hogy egy egész felderítő alakulatomat temette maga alá a jég. Összesen ketten élték túl. Valami varázsló tette, de olyan gyenge, hogy senki érzékelő nem tudta időben a veszélyt észrevenni. Úgyhogy most itt vagyok.
Valószínűleg Saemus még mindig a régi tervén munkálkodott, de, hogy ezt miként tervezte elérni, az most is rejtély volt, de talán kiderül, ha az ezredes problémájának a végére járunk. Persze nem biztos, hogy a két dolognak köze van egymáshoz még így sem, de megéri utána járni. Mindenképp jó kis feladatnak tűnik és veszélyesnek, főként, ha még mágus is van a dologban.
- Szívesen segítek a helyzet megoldásában asszonyom és csak remélni merem, hogy Seamus terveit is keresztül húzzuk. Félek attól mi lenne, ha még több hatalmat kapna a kezébe. Mivel a rendfőnök az engedélyét megadta, az Öné vagyok.
- Kiváló. - toppant is föl, mire én is felálltam. - A missziónak két lépése lesz! Először is leutazunk a folyó mentén, amíg össze nem találkozunk a következő szállítmánnyal Eichenschildből. Ott kíséretet adunk és felhozzuk egészen Nilfheimig...téged kidobunk a rendháznál. Közben pedig utánajárunk, miben sántikál ez a ti királyotok. Tudni akarom, mi jár a fejében. Sikerült némi roppant zavaró dolgot kiderítenem róla.
Bólintottam a tervre, hogy megértettem és már éppen engedélyt kérnék, hogy mehessek összekapni a holmimat az útra, mikor az ezredes felteszi a kérdését, hogy a rendfőnök tud-e még valamit és én kíváncsian várom, hogy miként reagál erre.
Sangrinius először csak vállat von.
- Nem szeretek belefolyni az egyház és a korona hatalmi harcaiba.
Egy pillanatra az ezredes és a rendfőnök szúrós szemmel néztek egymásra. De gyorsan legyintettek és haladtak tovább.
- Nem túl szembetűnő, amit találtam. Saemus követ volt Carolusburgban. Több hadvezérünk is arról számolt be, hogy egy felettébb érdeklődő követ. Csak aztán láncra vertük. Úgy tűnik, amikor Gustavus elhozta azokat a semmirevaló puskákat, Saemus eredetileg azt akarta, hogy a Tünde Erdő szálljon hadba az oldalunkon, eleget éve a régi szövetségünknek. Mondanom sem kell, Amelie Fairbranch nem volt oda az ötletért...a többit meg már tudjátok. Mikor kiderül, nem tudja az ígéretét betartani, bebörtönöztük, hogy felhasználhassuk Amelie ellen a béketárgyaláskor. A béketárgyalás sosem jött el, azután engedtük ki.
Látszik, hogy nem szívesen osztja meg azt, amit tud, de végül csak összejön. Nekem is voltak újdonságok a magyarázatban.
- Nem mondhatnám, hogy jól viselte a kudarcot és biztos vagyok benne, hogy mindent megtesz, hogy elérje, amit akar. - teszem hozzá. - Ha nincs más uram és asszonyom, akkor megyek összekészülni az útra.
- Kiváló. Az osztag két napon belül indulásra kész lesz. Lesz rendes kíséretünk, és hozam egy kis segítséget a fenti északról is. - mosolyodott el - Csak a legszükségesebbeket. - mondta, aztán elindult az ajtó felé, majd visszafordult.
- Ó, és még valami. Noha legszívesebben felkoncolnám az összeset, nem célom még több ellenséget csinálni magunknak. Ahol csak lehet, megpróbálunk egyezkedni. Remélhetőleg ezúttal nem akarnak erdőket átkutatni.

Olivia szavaira csak egy elégedetlen fintor jelent meg az arcomon. Sosem voltam az a kimondott diplomata alkat és Saemus említése miatt már most bizsergett a vérem, véleményem szerint nehéz lesz az embereivel szót érteni, legalábbis nem a szavak nyelvén.....
- Értem, majd igyekszem. - hajtottam meg a fejem a távozó katonanő felé.
Sangrinius püspök gondterhelten mordult egyet, rögtön aztán, ahogy a nő távozott.
- Egy kérésem nekem is volna. Jelents a rendnek is, amint felfedeztek valami fontosat. Majd küldetek postagalambot. Ha netán komolyra fordulnak, magam indulok el felmenteni titeket.
- Hűségem a renddé, uram. – bólintottam, majd letérdeltem elé. - Kérem atyám, áldjon meg, hogy sikeres legyen a küldetésem.
Ha megtette, akkor sietve távoztam, hogy mindent elő tudjak készíteni az indulásra.

Tikkasztó, nyári délután volt, amikor családom ajtaján kopogtatott egy fiú, mondván, levelet hozott nekem. Szerencséje volt, hogy az előző este érkeztem vissza a városba, hogy megpihenhessek hosszas távollétem után, s meglátogathassam a családomat, sógoraimat.
Természetesen, velük ellentétben én nem töltöttem munkával a minden napomat, így otthonom kényelmében ülhettem le, hogy átnyálazzam az unalmasan megfogalmazott, formális levelet. Persze, mindig izgalmas dolog, ha az embernek levele érkezik, főleg, ha a címzőnek még csak a nevéről sem hallott, ám amint kihajtogattam a háromba hajtogatott papírlapot, s megláttam a lehengerlő szómennyiséget, az izgalom azonnal elszállt belőlem.
- Leveled jött? – dugta bele az orrát Ada, akinek mindössze csak annyi mentsége volt a munkakerülésre, hogy felfázott.
Magam sem értettem, hogyan.
- Valamilyen Olivia Coner nevében jött. Ötlet, hogy ki lehet?
- Nem hallottam még róla. – vonta meg a vállát és székem háttámlájának támaszkodott. – Csak nem egy titkos udvarlód?
- Nincs olyan szerencsém. – vigyorogtam vele együtt.
- Óh! – hajolt előrébb, s rendezetlen haja szinte azonnal az arcomba mászott. – Egy ezredes?
- Hé! Nekem jött a levél!
- Jaj ne legyél már ilyen! – kapta ki a kezemből, s mivel nem akartam, hogy eltépődjön, el is engedtem, így kerültünk végül a konyhából a nappaliba. – Anya! Erlendr egy ezredestől kapott névre szóló levelet! Nézd csak!
- Legalább elolvashatnám én is, mielőtt a fél városnak elkürtölöd?
- Ada! – emelte meg anyánk a hangját, ahogy a kötőtűket ölébe helyezte a félig kész sállal. – Add vissza a levelet az öcsédnek.
- De te nem vagy kíváncsi, mi lehet benne?
- Dehogy is nem. – mosolygott ráncos orcája alatt, majd rám kacsintott. – Ezért szeretném, ha ő olvasná fel nekünk.
- Hát nem lehet magánéletem? – sóhajtottam legyőzötten, és visszavettem a levelemet Adától.
- Olyan ritkán vagy itthon. Legalább ilyenkor had lehessünk részesei az életednek.

Így esett meg, hogy családom kisebbik része előtt be kellett mutatnom tragikus felolvasókészségemet, majd azt követően egy fél óráig hallgatnom, ahogy madarak módjára csiripelnek nekem arról, hogy márpedig igen is el kell fogadnom az invitációt, és hogy ez mekkora lehetőség nekem. Végtére is Eichenschildben még úgy sem jártam, gondoltam, és egy máguscéhvel való kapcsolat sem hangzik rosszul, még akkor sem, ha déli városhoz tartozik. Bár tény, hogy elsősorban a kereskedelmi útvonal kiépítéséhez indított első szállítmány védelmére kértek fel, de attól még több jó is kisülhet belőle.
Lehet látok majd vizitrollt is. Tudom, hogy az csak a mesékben létezik, de minden mesének van valóságalapja.
Már aznap lementem a piactérre, keresni pár szekerest, akik másnap reggel indulnak dél irányába, hogy hamar lejuthassak a levélben említett táborba. Rövid beszélgetések sorát követően sikerült megtalálni azt a szakállas szövetkereskedőt, aki az állomásomhoz legközelebbi települést tűzte ki céljául, mondván gyapjút akar venni onnét, s pár váltóért engem is eljuttat oda. Egy kiadós alvást és búcsúzó öleléseket követően pedig már úton is voltam.
Szekérháton bár lassabbnak érződik a tempó, sokkal gyorsabban eljutottunk végállomásunkig, mint azt hittem volna. Nem sokkal dél után gurultunk be a faluba, ahonnan kevesebb, mint egy óra séta vezetett a folyó menti táborig. Azt már messziről látni lehetett, hogy igen terebélyes sátortábort sikerült összerittyenteniük a katonáknak, a megáradt Nordenfluss gátjainak tövébe pedig elég stabil mólókat emeltek, még ha csak rögtönzötteknek is tűntek.
Útbaigazítást követően megtudtam, melyik sátor a kapitányé, ahova minden érkezőnek illett bejelentkeznie, hogy kivehesse a részét a készülődésekből. Bár az én feladatom a szállítmányok védelme volt elsősorban, amíg hajó nem dokkolt a mólónál, addig nekem sem volt igazán szerepem.
- Adjon Isten! – köszöntött egy érces hang, amint beléptem a katonásan berendezett sátorba, ahol még a székek és az asztalok is csak összehordott hordókból és rekeszekből álltak. – Mi hírt hozott?
A férfi, aki engem megszólítva felém is lépett, tökéletes képet adott arról, mire gondolhatnak az emberek, amikor banditákat emlegetünk. Széles állkapcsa komolyságot sugárzott, borostája pedig egyértelművé tette, hogy nem a formális eseményekhez szokott, ugyanakkor feszes, büszke tartása elárulta, hogy ő bizony büszke északi katona.
- Adjon Isten minden szépet! – üdvözöltem én is, ám kérdésére azért magam mögé lestem, hátha máshoz beszélt. - Mi hírt hoztam?
Kissé tétován, de végül határozottan elővettem a levelet, melyben minden tudnivalót tudattak velem, Olivia Coner nevében, s a büszke úr felé nyújtottam.
- Én csak magamat hoztam, kérem. Erlendr von Nordenburg volna becses nevem. A táborkapitányhoz volna e szerencsém?
A biztonság kedvéért a körülöttünk álló urak felé is ejtettem egy széles mosolyt és barátságos biccentést, bár szinte senki sem nézett felém, aki viszont igen, az is hamar elfordult, hogy folytassa a beszélgetését, vagy tervezését a kollégáival. Nem mondom, hogy rosszul esett, de közel voltam ahhoz, hogy egy másik legény akarjak lenni egy másik folyó partjánál.
- Áh, örömmel látjuk sorainkban. – rántott el közelgő mélabús gondolataim elől a férfi, s mosollyal a szemeiben elvette a levelet. - Nevem Straus Markneinth, főhadnagy, engem tettek felelősért a hadosztály megszervezéséért. Sok a munka, szóval minden segítségnek örülünk. Szeretnénk minden gondtól egy füst alatt megszabadulni. Persze próbálunk mindenkinek neki való feladatot találni. Járt már hadszíntéren?
Közben gyorsan átfutotta az írást és a többi levélre helyezte a rögtönzött asztalára maga mögött.
- Bár mondhatnám, hogy nem. - mosolyogtam tovább, keserédesen, de éreztem, ahogy a feszültség kezdi elhagyni a végtagjaimat. - Van elég erő bennem, de kardot még nem fogtam. Miben tudok segíteni? Miféle gondra kell számítani, amitől meg akarunk szabadulni?
Herr Markneinth megbízható embernek tűnt első benyomásra. Felelősségteljes és gyakorlott. Vele bizonyára csak könnyen csónakázás lesz a hajóút.
- Széleskörű felderítést fogunk végezni. Elsődleges feladatunk a készletek biztonságos eljuttatása ide, emellett pedig feltérképezzük a terepet. Az ezredes asszonynak egy ideje piszkálja a csőrét egy bizonyos társaság, akiknek minden kétséget kizárólag benne van a keze abban, hogy az utánpótlás-vonalaink szétzilálódtak. Egy csapat tündéről van szó, akik újra meg akarják a keleti erdőket hódítani. Hallott már róluk?
- Nem volt szerencsém hozzájuk. - ráztam meg a fejem és batyumat megigazítottam a vállamon, miközben izgatott lettem a lehetőségtől, hogy banditákkal kell majd megbirkóznom egy hajón. - De ha miattuk vannak szállítmányozási gondok, akkor az, bizony megoldást igényel. Mit készíthetek elő az induláshoz? Van e szükség valahol éppen egy pár kézre?
Herr Markneinth, mintha meglepődött volna lelkesedésemen, ami kissé elbizonytalanított. Talán túl lelkes voltam? Vagy nem számított kétkezi munkára való jelentkezésre egy mágustól? De hát nem úgy nézek én ki, mint aki képes egy lovat is leteríteni? Pedig annyiszor mondták nekem már azt.
...lehet, hogy meg kéne tanuljak lovagolni…
- Éppenséggel volna. Nemsokára megindul az előőrs, hogy felkutassák a bitangokat. Ha csak lehet, harc nélkül akarunk ennek az ügynek a végére járni, így ha bármi félreérés történt közöttünk... ha Isten is úgy akarja, és akkora szerencsénk lesz, tisztázni tudunk mindent és könnyedén továbbhaladni. Vannak reményeink. Ennek a tünde kompániának a feje annak idején a Tünde Erdő nagykövete volt Karolusburgban. Királyi vér. Az ilyenek kevésbé agresszívek.
- Számíthat rám Herr Markneinth! – biztosítottam, ezúttal kevesebb lelkesedéssel, hiszen az előőrs legfontosabb feladata nem a csihi-puhi lesz. - Azt mondják, az átlagosnál nagyobb szerencsével áldott meg engem az Úr, így annak bizonyosan nagy hasznát vehetik.
Az ugyan nem fért a fejembe, hogy a tündék királyi véréből hogyan maradhatott itt bárki is a kivonulás után, s az miért banditaként keresi a kenyerét.
- Ki fogja vezetni a csapatot? Illene neki is bemutatkoznom. Meg persze az sem árt, ha tudják, hogy egy varázstudó tart velük, tudjanak számolni az én varázslataimmal is tervezéskor... Nem is beszélve az elemózsiával, ha túl hosszúra nyúlna a felderítés... - hangom egyre halkabbá bált, ahogy észrevettem, mennyire sokat akartam indokolatlanul beszélni, s egy nagy rangú katona közelségében ez talán nem a legillendőbb dolog.
- Hé! Mondjátok Frantz-nak, hogy bújjon elő.
- Nem rejtőzködtem. - szólt az egyik köpenyes alak, a sok másik köpenyes alak közül.
Ott állt a társaságban megbújva, nagy mágus köntösben. De ahogy azt levetette rögtön rájöttem, hogy a férfi nem a varázstudók táborát bővítette, hiszen tetőtől talpig fekete szövet borított, apró késekkel. Bár ezen gondolatom miatt elbizonytalanodtam kissé, hiszen rólam sem gondolnák sokan, hogy varázslásra adtam a fejemet, s még is…
- Szórakozol velem? - vicsorgott a főhadnagy.
- Elnézést uram... - sóhajtott a másik.
- Nem érdekes. Von Nordenburg, van szerencsém bemutatni Frantz Klenstedt urat, az ezredes fő hírszerzőjét. Ő fogja a felderítést koordinálni. – végül félretette a papírokat az asztaláról, s elővett egy térképet, hogy… nos nem igazán tudom, miért, én nem értettem a térképekhez.
- Örvendek a szerencsének Herr Klenstedt. - nyújtottam a kezemet felé, s bár feltételeztem, hogy hallotta, amikor a főhadnagynak bemutatkoztam, az nem tántorított meg abban, hogy neki is bemutatkozzak. - Erlendr von Nordenburg, rendelkezésére.
Öltözékén végig nézve, én éreztem kényelmetlenül magamat, hiszen a bőrre simuló ruha nem a legkényelmesebb öltözék, amelyet választhat egy férfi.
- A felderítésben részt fog venni még egy pár kísérő, valamint az Egyház egy lovagja. Mint az kiderült, nekik is a bögyükben van ez a kompánia. Nem kell aggódni, inkvizítor nem jön velünk. Ó, és Frantz!
- Tessék?
- Ne színészkedj a sátorban.

Felszerelések:

Damien nyugodt arccal sétál be az ajtón. Éveken át gyakorolta, hogy közöljön különféle érzelmeket, amelyekkel akár nem érez teljesen együtt. Most például sokkal jobban aggódik, hisz hagyta, hogy Alicia előrejöjjön, hogy ha szükség van, segítsen megvédelmezni őt… Az idefele úton is nehéz volt nem sietni. Alicia minden sértés nélkül olyanak tűnik, akit egy szellő is elfúj. Nyilván, ha varázsolni kezd, már nincs egyedül és jóval veszélyesebb. De azt… sem kellene itt elkezdeni. Igaz, hogy azt mondták, nekromantákat is elfogadnak, de ettől még mindig kicsit feláll a szőr Damien hátán.
Ettől függetlenül megkönnyebbül, amikor belép, és még élve, sőt, épen találja a nőt.
Szeme sarkából észleli Aliciát, nem fordul oda. Látja, hogy pár részeges alak már lődörög körülötte, de még jókedélyűek, csak viccelődnek minden bizonnyal. Ez nem olyasmi, amit a nő ne tudna elintézni, hisz biztosan azért ajánlotta fel, hogy előrejön…
Damien egyelőre a tekintetével keresi az alakot, aki meghívta ide.
Ki is szúrja egy, a pulthoz közeli asztalnál. Egy tündével beszélget, oldalról megközelítve őket a tünde arca nem ismerős számára, még nem látta. Picit idősebbnek tűnik, haja tövénél halványodik a haja színe. Fehér ingén a Tünde Erdő címere, elegáns nyaksálat visel és bőszárú zöld nadrágot. Asztalukon a korsó még csaknem teljesen tele.
Damien pár méternyire foglal helyet úgy, hogy a démon és beszélgetőtársa hallótávon belül legyenek és egyelőre vár, figyeli, ahogy a démon folytonosan magyaráz a tündének. Nem sok ideje van viszont, hisz Argran beszélgetőtársa nyomban felfigyel rá és az irányába bök. Ez, társulva szigorú arcával kissé nyugtalanító, de Damien nem mutat ebből persze semmit. A démon ekkor befogja a száját, majd Damien felé int.
- Áh, Damien, örülök, hogy megtaláltad a helyet! Gyere csak!
Udvarias félmosollyal áll föl a székből azzal a lendülettel.
- Szép napot, uraim. Damien Nightwind - mutatkozik be az idegen tündének. Eltanulta Minától a szép napozást. Neutrális, egyszerű, nagyjából mindenkinél alkalmazható. Kivéve éjszaka, akkor persze módosítani kell. Nem engedi, hogy zavarba hozza a tény, hogy épp láthatóan elkerülte az asztalukat.
- Van szerencsém bemutatni Sir Harrison Greyhorn-t, az Erdő Bajnokát és Tünde Lovagot. - konferál a démon, Greyhornra mutatva. Damien visszafog egy szusszanást. Ezen név alapján úgy képzelte, az illető valamiféle démon lehet és a felvett neve ez. Utólag szégyelli magát emiatt kissé, de még szerencse, hogy nem közölte senkivel korábban.- Ezen nagyszerű kompánia vezetőjét.
- Áh, szóval ön volna az, hallottam, hogy ön feladata a toborzás - ismétli a véletlenszerűen elkapott démon szavait,akit kikérdezett.
Greyhorn mintha zavarba jönne egy pillanatra? Elmosolyodik, ahogy Damienhez szól.
- Kérem, bocsásson meg a zűrzavarért. Az embereim elég iszákosak.
Erre Damien csak legyint, nem, mintha sose látott volna nyüzsgő kocsmát.
- Igaz is, ígértem egy italt, nemde? – tol Argran Damien elé egy sört.
- Köszönöm - feleli és visszafog egy fintorgást, ahogy a sörre néz, majd fel is veszi a kezébe és kortyol egy nagyobbat, mindvégig irányítás alatt tartva arcizmait.
- Igen. Azért jöttünk, hogy eladjuk a portékáinkat, új tagokat toborozzunk és kiképezzük azokat, akik csatlakoztak hozzánk. Ehhez keresni se tudtunk volna jobb helyet. - foglalja össze Greyhorn.
- Értem. És... Hogy halad eddig a toborzás? – kezd el puhatolózni.
- Jól, jól sokan érdeklődtek. Nem mind való az erdőbe pionírnak, de akit ki tudunk tanítani, az jöhet. Aki meg nem, annak kerítünk más feladatot.
Argran ekkor megköszörüli a torkát.
- Nem minden seregünk áll félvad erdei vadászokból, mint ezek.
Ezzel persze kiérdemel egy rosszalló pillantást Greyhorn felől.
Damien halkan felnevet, főleg a nézés miatt. Felvont szemöldökkel néz Argranra.
- Félvadak?
– Képletesen – felel a démon kuncogva. Hát persze.
- Mikor lesz vége a toborzásnak? Úgy értem,mikor lesz már.... Elég ember? – próbálja kideríteni, mekkora sereget akarnak létrehozni.
- Legkésőbb aratás idején el kell induljunk. Őszre ismét az erdőben akarunk lenni. Telente a vadvilág egy része elvándorol vagy téli álmot alszik, így nem olyan veszélyes felfedezni.
Téli álom?
Valódi érdeklődés csillan a szemeiben. - Ezek a lények is? Különös. - Kis szünetet tart. - Hogy látják ezt a jövőt? Az a hely valóban... Élhető lehet számunkra?
Rájuk bízza, hogy a „számunkra” alatt az értelmes lényeket érti általában, vagy magát is beleszámolja.
- Hát, kegyetlen vidék, azt nem tagadom. De a fiúk morálja törhetetlen, elszántságuk pedig már-már rémisztő. Ha valaki, hát mi meg tudjuk csinálni.
Olyan természetességgel beszélnek erről. Ezeknek tényleg van tapasztalatuk a Sötét Erdő túlélésében?
Argran ekkor óvatosan Damienhez hajol.
- Sir Harrison serege egy elég elszánt banda. Az utolsó tünde erdei háború alatt ők voltak az egyetlen kompánia, akik visszaverték az északiakat és ellentámadást indítottak mélyen az északiak területére.
Damien lassan bólogat.
- És el tudja képzelni, hogy ezeknek vége szakadjon? Észak és a Sötét Erdő egyszerre kemény ellenfélnek bizonyulhatnak. Olyannak, amely már megakadályozza, hogy ott akarjanak élni huzamosabb ideig.
- Nem állunk háborúban Északkal. S nem is látom okát, hogy meg akarjanak minket támadni. Hogy tisztázzam, nem a bosszú hajt itt egyikünket sem. – feleli Greyhorn. De hát miért is állítaná máshogy? Mondjuk… Argran e szempontból ambiciózusabbnak tűnt. „Nem akarunk új királyságot. Még.” És az a vigyor. De hát démonról beszélünk. Valami természetfeletti, kiválasztott bűnvágy hajtja őket.
- Ez dicséretes. Én sajnos aggódom,ezt ők is így gondolják-e.
És így is fogják-e gondolni – teszi hozzá gondolatban.
- Reméljük. De ha csak ez aggaszt, készen állunk ismét visszaküldeni őket oda, ahonnan jöttek. – biztosítja őt a tünde.
Tekintete a sörre vándorol és szemöldöke kissé lejjebb süllyed. _Nem vagyok kész meg egy Eichenschildre._ Bár éppen ott van helyileg...de nem a hely számít.
- Megtudhatom, miért kerestek fel engem és Wilhelmina grófnőt konkrétan? - fejezi be a kása kerülgetését.
- Ó, ebben nem tudok segíteni, nem én küldtem a követeket, Argran úr volt. – válaszol Greyhorn. Ezt sejtette, s most újból a démonra néz kérdőn.
- Én pedig Saemus király parancsára cselekedtem. Uramnak megakadt a szeme rajtatok. Hallotta a hírét a vámpír druidának, s úgy döntött, felajánlja a tudományát. Köztünk ugyanis szintén vannak vámpírok és démonok, akik druidák és holdpapok közt foglalnak helyet.
- Nos, ahogy hallhatta, sajnos ez a képesség már nincs vele. – közli a tündével is, hátha ez változtat valamin.
- És itt jövünk mi a képbe. Ugyanis tudjuk a módját, amivel lehet, vissza tudná szerezni. – dobja be a csalit a démon.
Jó. Erre nem számított.
Felpillant. – Éspedig?
Egy próbát megér…
- Nos, az titok. De amint a kedves Grófnő úgy dönt, tudomást akar róla szerezni, örömmel megmutatjuk neki.
Nyilván.
Damien ismét összehúzza a szemöldökét.
- Nos ... Értesítem a lehetőségről mindenképp. - újabbat kortyol a sörből, így legalább újra tud koncentrálni. Igyekszik figyelmen kívül hagyni Argran (önelégült?) vigyorát.
- És ami téged illet, örömmel látunk a soraink közt. Keménykötésű legénynek tűnsz, innen látom, hogy megéltél már ezt-azt. Jó dolgod lenne nálunk, szabadon fedezni föl az ismeretlent, új hazát építeni. – ajánlja fel Greyhorn.
Miért jönnek annyian ezzel? Mármint, nyilván ez a dolguk, hisz toboroznak. De hisz ismerik a hátterét.
- Köszönöm a bizalmat. Csak tudják, egy grófságot nem olyan egyszerű csak úgy otthagyni.
Argran szólal meg ismét.
- Ha csak ez az akadálya, kaphat az erdőben kétannyi földet, és akkora erdőt, hogy a madár is belepusztul, mire átrepüli.
Damien ajkai Picit eltávolodnak egymástól. Kétkedően néz fel Argran szemébe. Komolyan gondolja?
- Hm, hát... Biztos vagyok benne, hogy nem törne ki káosz a két gróf távoztával a falvakban... – feleli, s hangjából csöpög az irónia.
- Ó, tűnnek el urak, ha jön értük a Halál, ez majdnem ugyanaz. Nem lesz azoknak semmi bajuk. - feleli a démon tovább fintorogva.
Szusszan egyet egy ferde mosollyal.
- Tudna még említeni pár nevet, akiket esetleg felkerestek? Biztosan nem csak mi voltunk azok Délen.
- Nem egyet. Őfelsége maga mellé állította és hűségét érdemelte ki a tünde haduraknak, mint Sir Greyhorn. Nem a grófnő lenne az első eset...
A démon most már fogát kimutatva vicsorog. Valahogy nagyon ellenszenves ez az egész banda. És hiába démon, nem ismeri ki őt eléggé.
- Argran, elég. – szól a tünde, s a démon elé nyújtja ki a kezét, és Damien elgondolkozik, miért dolgozik ez a férfi együtt a démonnal. - Nem akarok senkit pénz ellenében a zászlóm alatt tudni. Az én kompániámat az teszi erőssé, hogy tudják a katonák, miért és kikért harcolnak, nem a zsákmány. Nézz csak rá. – bök Damienre, aki ismét úgy érzi magát, mint pár fertályórával ezelőtt az arkdruida szemei előtt. - Nem akarsz te katonának állni, fiam. Másképp nem gyártanád ilyen bőszen a kifogásokat. Talán még azt is merném mondani, kényszerből szolgáltál, ha szolgáltál korábban valahol.
Eichenschild, a folyton fájó penge. Pontosan ez a hely volt. Greyhornnak igaza van, bár érdekes, hogy nem értesült róla, mi hozta ilyen magas rangra Damient. De hát, annyira talán mégsem híresek. Ez nem is gond.
- Én csupán elfogadtam egy meghívást, sosem állítottam, hogy az lenne a szándékom, igaza van. Ami inkább érdekel, hogy annak ellenére, hogy a grófnő világosan közölte, a druidaképességeket egyáltalán nem hiányolja,és, mint ahogy ön tudja is - néz Argranra -, kisgyermeke van, miért fontos annyira mégis a jelenlétünk.
- újabbat kortyol a sörből
- Egyszerűen csak nem vagyunk válogatósak. – vonja meg a vállát a démon. - Minden követ megmozgatunk, amit csak tudunk.
A háttlrben csatába buzdító katonadalok hallatszanak. A hangzavar erősödik, nehéz érteni, amit mondanak…
Damien picit előrehajtha fejét, ahogy őszintén felnevet.
- Úgy hangzik, nagy szükségük van a kövekre. - ismét kortyol,de ezúttal picit felhúzza az orrát már közben. - Hogyhogy?
- Ez királyunk akarata. Az öreg Tünde Királyság, mely megvetett mindenkit, akinek ereiben nem folyt tündevér, gonosz! – idézi a démon szigorú hangon. - S a temérdek nem tünde, aki ott élt magára lett hagyva. Az új tünde királyság kész befogadni bárkit, aki velünk együtt szelídíti meg az erdőt.
- Ez dicséretes elgondolás. Viszont vannak, akiknek a gyökerei már mélyen futnak máshol. – tér vissza ugyanahhoz az érvhez.
- Nem is baj. De akiknek nem, azok most új életet kezdhetnek.
Itt többet nem fog megtudni.
Bólint.
- Világos. Nos, sok sikert kívánok a kezdeményezésükhöz.
A tünde tenyérbemászó mosollyal bólint, Argran viszont idegesnek tűnik, és mérgét inkább az italába fojtja.
Mi a francot akar tőlem ez a démon?

A zenészek hangosan rákezdik. Damien rájön, hogy nem figyelt eléggé Aliciára, aki eközben már megannyi részeg férfival van körbevéve. A rohadt életbe_- szitkozódik magában.
- Köszönöm az italt, de most, ha megbocsátanak, ideje távoznom. - biccent a két férfi felé, megőrizve az udvariasság maszkját, míg látótávból és figyelmükből minimálisan kikerül, majd Alicia irányába tendál a táncoló tömegen keresztül.
A nő hamarabb jut ki a kocsmából, mint ő. Úgy látja, épségben sikerül neki.
Idefelé jövet is külön jöttek, így, hogy ne legyen feltűnő, hogy egyszerre távoznak, űgy dönt, vár egy kicsit. Ez a nagy zaj úgyis jó elterelés.
Picit vonaglik még a termet betöltő zenére és vár egy percet, majd kislisszol a bejáraton. Alicia szokásosnál is sápadtabb arcát látva picit megrémül.
- Valami... Történt? – kezd el lassan elfelé sétálni a fogadótól
- Trauma, az történt – feleli a nő, Damien meg elnyom még egy szitkot. Aicia megrázza a fejét, ahogy folytatja, kissé nyugodtabban. - Sok volt a részeg alak odabenn. Alig lehetett őket levakarni, de szerencsére ismerek pár rémtörténetet, amik elég kényelmetlenek ahhoz, hogy békén hagyjanak a problémásabbak. Valami csatát emlegettek még egy állítólagos katonadal miatt, logikát ugyanakkor inkább nem keresek a szavaikban az állapotukra való tekintettel.
- Sajnálom, hogy nem figyeltem eléggé. - feleli komoran, miután a nő befejezte a hadaró élménybeszámolót.
- Nem te tehetsz róla, hogy valakik képtelenek tartani a gyeplőt – legyint Alicia, és reméli, tényleg nem bántották túlságosan… Bár már a jelenlétükben lenni nem lehetett kellemes.
Picit közelebb halad Aliciához séta közben. Talán még jóváteheti.
- Nem én voltam a nagyobb veszélyben - folytatja félig viccből. - A démon nagyon... - „creepy”? jut eszébe, de keresi a nem tünde szót. Mondjuk utólag rájön, hogy minek? Alicia értené, de túlságosan megszokta, hogy emberiül kell beszélnie a kastélyban. - Nem rémisztőnek mondanám, de annak akar tűnni. Az erdőbe toboroznak sereget. Azt hitte, csatlakozásra bírhat az ígérettel, hogy birtokot kaphatok ott - szusszan megint és fejét csóválja.
- Nem mindenki kap ilyen szép felajánlást – grimaszol Alicia. Aztán visszagondol a saját élményeire minden bizonnyal, mert megkérdi: - Szerinted mennyire tudja az egyszerű közkatona, hogy nekromantákat is fogadnak? - veti fel hirtelen. - Akinek megejtettem ezt, ő nem bánta a csatlakozásukat, de nem vagyok meggyőződve, hogy az alkohol beszélt-e belőle vagy ez ennyire elfogadott tényező lett elvonulásom ideje alatt.
Damien pár pillanatig gondolkodik.
- Sokszor említik, hogy mindenkit elfogadnak. Ez a férfi nem volt rest ezt hirdetni egy déli kastélyban, ahol a személyzet is hallhatja, mi pedig jelenthetnénk a királynak. Szerintem tudják.
- Hmh, igaz – érinti állához a kezét Alicia, majd hirtelen megtorpan. - Mina még a kocsiban van vagy visszatért esetleg a piactérre? Gondolom, vele is meg akarod osztani, amire jutottál a beszélgetés során.
- Nem lennék meglepve,ha nem lenne már a kocsinál... - forgatja meg a szemét szórakozott mosollyal. - Talán még megtudhatunk többet ott. Valami nem stimmel itt nekem. Annyira hirdetik nekünk ezt a lehetőséget, mintha egyértelműen csapda lenne. De annak túl egyértelmű. - morfondírozik immár a piactér felé kanyarodva, szemével a standokat pásztázza.
- Hmh, igen... A céhnél is említettem, hogy feltételezhetően csak addig fognak kelleni, amíg el nem végezték a munkát, onnantól ugyanaz lesz, mint eddig is – gondolkozik Alicia, ahogy tovább folytatják útjukat a piactér irányába. A nő kisvártatva sóhajt egyet. - Viszont még van időm a visszamenetelig, így ha megtaláljuk Minát, elnézhetünk máshova is, hátha ott tudnak valamit mondani az ügy kapcsán
- A munka... Ez egy jó lehetőség azoknak,akik tényleg keresnek egy helyet, ahol békén hagyják őket. De az elmúlt évtizedek után.... Nem hiszek a békében.
- Sajnos nekem is nehezemre esik hinni ebben – feleli Alicia még komorabban és sötétebben, de ekkor Damiennek feltűnik valami a tömegben.
- ... Oh. Az ott ők lennének? - Az ismerős ruha és az ismerős kis tekergőző csomag ezúttal egy gyermekruháknak kinéző dolgokat kínáló stand mellett tűnik fel.
- Nekem úgy tűnik, igen. Vajon Sebastian hány kereskedőt akart megfosztani az aranyékszereitől? – kérdi Alicia.
Pánik, beszéd az új gyülekezet esetleges veszélyeiről, majd humor és még egy mosoly is. Ez gyorsan változott, de nem bánja.
- Egy bizonyos... Nem kereskedő önszántából adott neki egy ékszert, ha jól emlékszem. - jegyzi meg Damien mintegy mellékesen.
Mina hátrafordulva épp észreveszi őket és ismét integet vidám mosollyal. Neki is tartozik még egy sor magyarázattal. A druidás dolgot mindenképp elmondja, de kétli, hogy Mina meggondolná magát.
- Vannak dolgok, amire még egy szőrös szívű alak se tud nemet mondani
– vonja meg a nő a vállát, majd visszainteget Minának.
Újabb idő a megbeszélésre. Reméli, volt értelme, hogy idejöttek. A vicceik alapján minden szerencsétlenség ellenére úgy érződik, van remény.

Mivel érkezésem a tervezetthez képest igen koránra sikeredett, néhány napig várakoznom kellett, hogy a felderítő csapat minden tagja megérkezzen, a szükséges felszerelésekkel. Vállamat és hátamat is nekivetettem a nehéz fizikai munkát igénylő rakományhordásnak, s mikor az utolsó, készületekkel teli napon megpillantottam a folyón lebegő uszályunkat, rajta az összes rakománnyal, amire szükségünk lehet felderítés alatt, megkönnyebbült sóhajtással pihentem le egy dobozra. Akkortájt pillantottam meg a tömegből nem kissé kitűnő, hegyes fülű, sötét bőrű fiatalembert, bőrzekéjében, fegyverével oldalán, s egy kis madárkalitkával a kezében.
Egy galamb. Nem a tiszta fehérfajta, s nem is a begyes elemózsiának való. Bizonyára postagalamb lehetett.
Herr Markneinth hamar össze is kurjantotta a felderítőket, s velük együtt minket is. Azért mondom, hogy minket, mert a sötét tünde, kit a galambbal láttam a ladikunk felé sétálni, szintén velünk tartott, ami arra engedett következtetni, hogy ő lehetett a lovag, akiről korábban beszélt a parancsnok.
- Jól van uraim, mindenki készülődjön össze. – füttyentett Herr Markneinth. - Ha nem szükséges, szeretnék minél kevesebb időt az uszályon utazni, nehogy lefárasszuk a szamarat, szóval menetelésre készüljetek elő!
Társaságunk tagja volt még három katona, kik a vértjükön viselték az északi regimentek jellegzetes, fekete prémjét, ám az egyikük láthatóan nem az volt, akinek kiadta magát. Herr Klenstedt, a kém. Nem értettem miért öltötte magára a katonák vértjét, bár nem én voltam a hozzáértő ember. Én csak egy egyszerű mágus voltam.
- Uraim, részemről mehetünk. – fordult felénk a sötét tünde, s hallva a hangját sokkal idősebbnek éreztem, mint amilyennek látszott.
Látszatra megesküdtem volna, hogy fiatalabb nálam, hangja alapján viszont már kételkedtem eme feltételezett korkülönbségben.
- Indulhatunk jó urak! - kurjantottam lelkesen mosolyogva.
Csak a könyvem és a botom volt az, amit nem az uszályon akartam tudni, hanem saját kezeim között, s páncél híján úgy éreztem, nekem volt a legkönnyebb dolgom. Noha Herr Strandgut sem fürdött állig vasban, a bőrzekéje bizonyára többet nyomott, mint az én egyszerű ingem.
- Egyelőre nem csinálunk semmi veszélyeset. – magyarázott menetelés közben Herr Markneinth. - Előremegyünk, s jelentjük, ha tiszta a terep a hajóknak. Hírt kaptunk, hogy szokatlanul nagyszámú mágikus aktivitást tapasztaltak a környéken. Ez szokatlan. Varázslókat nem szokás a senki földjén futtatni, mert nehéz pótolni őket. Számoltak még be vámpírokról, akik nem viselték egyik család címerét sem. Nagyon komor sötétségben kell majd most tapogatózni.
Bár biztos voltam benne, hogy aggódnom kellett volna a hallottak miatt, még sem éreztem úgy, hogy aggódtam volna. Sőt. Izgatott voltam. Több órányi menetelés után sem voltam hajlandó az uszályra tenni a valagamat, mert mindig hallottam, vagy láttam valami érdekeset, amiről nem akartam lemaradni. A felderítőnk, Frantz, egy hozott ló hátán gyakran előrelovagolt, hogy felderítse a terepet, hiszen az ő szeme a legjobb, ha rejtőzködő ellenségeket kell kiszúrni, gondoltam én.
- Ha szükséges, mi majd fényt derítünk az eseményekre! Hallottam már mágikus anomáliákról, amik beláthatatlan dolgokra képesek. Valaki mesélte, hogy egy efféle anomália tűntette el egy falu összes lakosát. - ujjammal még csettintettem is egyet, hogy a hangulatot fokozzam. - Csak így! Remélem, nem ilyen dolgok okozzák az aktivitást. Azokat nem tudnám kezelni. De a banditákkal még elbánhatunk. Legyen akár vámpír, akár tünde...
Ekkor fél szemmel azért a lovag felé sandítottam és egy kissé kényelmetlenül éreztem magam, hogy banditáknak vettem a tündéket is, így önkéntelenül is elnézését kértem.
- Igen, azt hiszem, azért vagyunk itt, hogy kiderítsük, mi a fene folyik itt és szíves örömest rád hagyom, hogy parazsat varázsolj ezeknek a banditáknak a hátsójába. – szólt hozzá a lovag is könnyedén. - De azért szólok, hogy én sem vagyok elveszett, ha mágiáról van szó, a Rend előtt papnak készültem. És ne aggódj tündében is van jó és rossz, ahogy emberből is, vagy bármely más fajból.
Igen csak meglepett, hogy már közvetlen viszonyba kerültem az ő szótárában, de nem akartam nagy feneket keríteni neki. Azon viszont elmosolyodtam, hogy jó és rossz kategóriákba helyezte a személyiségeket. Talán igaza volt. De én nem hittem abban, hogy bármelyik fajból lehet jó. Szívesen kifejtettem volna neki a démonok természetes gonoszságát, s azok szentségtelen létének káros hatásait, melyekre az évek alatt számos példát tudtam gyűjteni, még sem tettem. Vámpírokkal foglalkoztunk. Nem démonokkal. Ostobaság lett volna diskurálást kezdeményezni efféle témáról. Cserébe inkább mondandója első felére koncentráltam, amikor megemlítette, hogy parazsat varázsolhatnék a banditák hátsójába. Végig is pörgettem a könyvemet, hátha tettem már feljegyzéseket ilyen jellegű rúnák kidolgozására, de nem úgy látszott, így gyorsan pótoltam eme hibámat.

Kisvártatva újból felbukkant Frantz a lován, ezúttal viszont híreket is hozott. Egy kényelmetlen és természetellenes tisztelgést követően, amit teljesen meg tudtam érteni, hiszen én sem volnék katona, Herr Markneinth türelmetlenül kérdezte tőle, mi hírt hozott.
- Jó hírt, sikerült egy másik felderítőbe futnom. - lihegte darabosan - Felénk jött, elvileg van egy tábor nem sokkal előttünk. Tünde volt, a Tünde Erdő címerét viselte.
- Ez vagy hatalmas szerencse, vagy iszonyatos balszerencse... – morogta a vezetőnk.
- A Tünde Erdőnek van címere? – csodálkoztam rá, hiszen a kivonulást követően nem is kéne, hogy létezzen a Tünde Erdő, mint politikai entitás.
- Volt. - pontosított Herr Markneinth. - A Tünde Erdőnek, mely még Abaddón eljövetele előtt létezett. Amelyiket Amelie Fairbranch uralta.
- Ahogy a parancsnok mondja. – bólintott Herr Strandgut is. - Volt. És Amelie óta nem használják, de van egy gyanúm, hogy ki akarja ezt feléleszteni és akkor azt kell, mondjam, hogy kis csaptunk már ezek szerint fel lett fedezve.
- Igen, én is ettől tartok. Nem akart támadni?
- Nem. - felelte a kém - Csak köszöntünk, megüzentük egymásnak, honnan jöttünk, majd visszafordultunk.
- Aha, akkor mostanra már minden bizonnyal ők is tudják, hogy itt vagyunk.
- Ha megengednek egy felvetést... - emeltem meg a kezemet megszokásból. - Mit szólnának, ha előre mennénk? Biztonságos távolságból fel tudnánk mérni, mennyire ellenségesek, ha pedig nyilakkal akarnának üdvözölni, van védelmem ellenük.
Magabiztosan emeltem meg a könyvemet, jelezve a védelmem forrását, majd kérdőn néztem a vezetőnkre.
- Igen, nem volna szerencsés a készleteinkkel eléjük masírozni. Ha mind odamegyünk, nem fogunk tudni visszavonulni.
- Nekem nincs ellenvetésem, Olivia Canor ezredes ezért hozott ide, hogy járjunk utána mi  vagy ki lehet az utánpótlás dézsmálója és nem lennék meglepve, ha a "Tünde Erdő katonáit", valószínűleg, parancsnokoló, Saemus Fairbranch állna a háttérben. Talán már épp a támadást tervezgeti, elébe kell mennünk.
- Legyen hát. Frantz, vezesd az urakat a tünde felé. Derítsétek ki, mennyien vannak, és főleg azt, hogy mi csinálnak itt a semmi közepén. Gyanús ez nekem. Eichenschild még elég közel van. Elég nehéz lenne itt rajtaütni bármin.
- Nem biztos, hogy itt akarnak támadni, de ha így lenne is, hiába van közel Eichenschild, egy gyors rajtaütést ez nem akadályozna meg, mire ott észbe kapnának, a támadók, főként, ha gyors lovasok, már árkon-bokron túl lennének.
- Talán csak egy karavántábor? - vontam meg a vállam és mielőtt folytattuk volna a menetelést, ezúttal csak Herr Klenstedt és Jozef társaságában, gyorsan kinyújtóztattam lábaimat, nehogy meg akarják adni magukat.
- Tünde jelvényes karavántábor? – nézett rám kérdőn a lovag, amitől azonnal ostobának éreztem magam. - Semmi sem elképzelhetetlen azonban, így az a biztos, hogy megnézzük. Javasolhatom, hogy csendben tegyük?
- Arra ne vegyetek mérget. Mire meglátjuk őket, már ők is látni fognak minket. Hacsak nem néznek minket zarándokoknak, tuti ide fognak jönni. - gondolkozott el Klenstedt.
- De, ahogy korábban mondták, már valószínűleg tudják, kik vagyunk, és hogy jövünk. Akkor amondó vagyok, hogy ne várassuk meg őket. - álltam egyik lábamról a másikra. - Ha pedig már el is indultak felénk, legalább félúton találkozhatunk is.
- Úgy hallottam tűntek el már felderítők az utánpótlással együtt, talán azért nem ártana, ha nem túl nyíltan közelítenénk, vagy legalább feltételezzük, hogy nem a legbarátságosabb szándékkal közelednek és készüljünk fel. Nem túl kellemes a viszony Saemus és köztem, ha felismer nem biztos, hogy örül majd nekem.
- Nem is tudtam, hogy Herr Strandgut személyesen is ismeri a herceget. Kellemetlen közös múlt?
- Igen, volt némi összekülönbözésünk és nehezen viseli a visszautasítást.
Nagyszerű embernek hangzik. Bizonyára könnyű lesz vele megegyezni… és kellemetlen is.

Kissé gondterhelten indultunk hát tovább hármasban, Frantz, Jozef és én, hogy alig több mint fél óra menetelést követően szembe találkozzunk egy másik csapattal, akik a folyó mentén gázoltak felénk a magas fűben. Olyan távolról nehéz lett volna megmondani kik is lehettek, de akárcsak mi, ők is hárman voltak és jól felszereltek is.
Mikor észrevettek bennünket ők is megálltak, s egyikük egy zászlót emelt a magasba, majd felénk lengette. Egy fehér zászló volt, rajta kék csíkkal, s bár fogalmam sem volt, hogy az mit is jelenthet, Frantz igen hamar felvilágosított bennünket, igen meglepett arccal.
- Ezek...kutya legyek, ha ezek nem harctéri zászlóval akarnak üzenni. Azt mondja "követ vagyok, békével jöttem"...
- Csak óvatosan, csapda is lehet. – figyelmeztetett minket Jozef. - Démon van a közelben.
Démon. Elég volt ezzel az egy szóval készenléti állapotba ugrasztani minden izmomat, és meredten bámultam a három távoli alakot. Állkapcsom megfeszült és látóterem kezdett beszűkülni.
- Védelmet, vagy fájdalmat? - nyitottam ki a könyvemet, teljes mértékben felkészítve a lelkemet arra, hogy egy szörnyetegtől fogom megszabadítani a világot.
- Visszajelezzek nekik? – kérdezte Frantz, zsebébe nyúlva.
- Egyelőre elég a védelem, hiszen nem tudni mit akarnak, - ragadta meg a lehetőséget Jozef, s bár kérdésem sokkal inkább szegeződött a kémünk felé, az ő véleményére is adtam. - épp ezért jelezzünk, bár nem láttam, hogy hoztunk volna mi is egy zászlót.
- Hoztunk. Van nálam minden fajta. Azért lepődtem meg rajta, hogy ismerik a mi hadseregünk zászló-üzeneteit.
- Jöjjenek közelebb, ha követek. - álltam meg a lapozgatásban. - Így nem tudnak minket csapdába csalni.
- Úgy látszik mindenre felkészültünk. Akkor jöjjenek!
Frantz meglengetett egy ugyanolyan zászlót, aminek hála a három fős követség megindult felénk. Ahogy közelebb értek, már saját szemeimmel is láthattam, amit Jozef csak érezhetett. Egy keménykötésű nőszemély, szarvakkal a fején. Éreztem, ahogy gyomrom görcsbe rándul, s egyszerre akarok menekülni, és megölni azt a dögöt.
- Üdvözlet. – köszöntött bennünket az egyik tünde, tökéletes kiejtéssel. – Békével jöttünk, érdeklődni, mi szél hozta kendtek erre a vidékre.
Mindhármukon valamiféle egyenruha volt, hasonló szabással, s ketten állig fel is voltak fegyverezve, így tudtam, nem kezdeményezhetünk esztelenül, akármennyire is szerettem volna.
- Amaz ott a futáruk, akivel összefutottam. – bökött Frantz az egyik felfegyverzett tündére, állával. - A tunikást meg a démont most látom először.
- Üdvözlet, nektek is. Nekünk sem áll szándékunkban harcba bocsátkozni, csak épp átkelünk itt. És maguk? Melyik csapathoz tartoznak? Nem ismerősek a jelképeik.
Jozef lélekjelenléte ámulatbaejtő volt, s láthatóan a legjobb kérdést tette fel, hogy elkerülje a mi faggatásunk folytatását.
- Mi a hatalmas Tünde Erdő hű szolgái vagyunk, küldetésen urunk megbízásából, hogy védjük a folyó ezen szakaszát. Nem messze innen stégeken át át lehet kelni a folyó másik oldalára. - mutatott a távolba, amelyik irányból jöttek.
- Ez szép és jó, de van e engedélyük a környező Uraktól, hogy birtokukon védelmi állást foglaljanak el? - kérdeztem, kihúzva magamat.
Néhány mély lélegzetvételt követően felnőtt módjára voltam képes viselkedni és lenyeltem ellenszenvemet... egy időre.
- Nos az urak nincsenek itt, nem igaz? - legyintett a követ, mintha semmiség volna.
- Hát, ha ti véditek, azt nem igazán hatásosan teszitek, de ki az az "úr", aki elrendelte, hogy a folyó ezen szakaszát külön védeni kell? Az északi sereg melyik részéhez tartoztok, ki a parancsnokotok?
- És miképpen vélekedik az uratok a csapatotok összetételéről? - szemeztem a tündékkel, minden erőmmel elkerülve a démont. - Nincsenek bizalmi gondjai?
Jozeffal ellentétben, én nem tudtam túl sokáig a tárgynál maradni. A démon elég problémát jelentett.
- Egyelőre minden gond nélkül tudtunk itt ténykedni. A vezetőnk jól választotta meg a helyet. Talán hallottátok is már a nevét. - csillant fel a szeme neki nagy derűvel. - Nem más, mint a leghíresebb tünde regiment parancsnoka, aki az Tünde Erdő védelmekor képes volt az erdőből kiűzni Gustavus hadait, s ellentámadást indítani az erdőn kívülre: Sir Harrison Greyhorn, a Tünde Erdő Bajnoka.
- Sose hallottam még róla. - néztem értetlenkedve társaimra, s eszembe jutott, hogy miért is vagyunk ott. - De szívesen találkoznék vele! Ő bizonyára meg tudja magyarázni, mit csinálnak a hatalmas Tünde Erdő hű szolgái ilyen messze az otthonuktól.
- Valóban! Én is áhítozom, hogy mihamarabb visszatérhessünk az otthonunkba.
- De mondjátok csak, tényleg nem voltak gondjaitok? Hiszen itt jó pár északi csapat vonult az utóbbi időben és érdekes, volt akiket megtámadtak! És igen, egyetértek a társammal, talán megbeszélhetnénk a parancsnokotokkal egy találkozót, a miénkkel, hogy egyeztessenek. Lenne mit megbeszélni, hiszen senki nem tudott arról, hogy itt tünde csapat "védi" a folyót. – Jozef mosolya indokolatlanul emlékeztetett egy vadállat vicsorgására.
- Ó, hát erről van szó. - ropogtatta meg a kezeit a tünde. - Jól van, azt hiszem legjobb volna, ha ezt magával Sir Greyhornnal vitatnátok meg. Nem mondhatom, hogy nem mordultunk rá egymásra az emberek bandériumaival, de a történet ennél komplikáltabb. Azonban megígérhetem: nem banditák vagyunk, akik kereskedőkön ütnek rajta.
- Nagyszerű! - mutattam előre a botommal. - Akkor mire várunk még? Irány a tábor!
- Sajnos ő nem itt tartózkodik. Itt csak én vagyok és egy maréknyi katonám. Ser Greyhorn Eichenschildben tartózkodik a csapatunk nagyobb részével, ahol a királyunknak segédkezik támogatás gyűjtésében.
- Nahát! Milyen szerencse, nem? Akkor üzennünk kell a mi képviselőnknek oda, hiszen talán pont szomszédok vagy egy fogadóban szálltak meg, nem? De valahogy mintha azt hallottam volna, hogy "királyotok"? Ti tudtok róla, hogy királyunk Eichenschildben tartózkodik? – a lovag tekintete azonnal elárulta, hogy táncolni akar a felderítők idegein, és én teljes mértékben készen álltam rá, hogy alá adjam a lovat.
- Ó nem, én aztán nem... - mondta Frantz, ahogy összehúzta a szemeit – Javaslom, menjünk vissza a táborunkba megvitatni, mit tegyünk.
- Nem is hallottam hírét. Pedig bizonyára nagy felhajtást kerítettek volna elé... - vontam meg a vállam. - De nem mostanában került megszállás alá a város? Nem biztos, hogy biztonságos hely az a MI királyunknak.
- Igen, a kapitány biztos tudja mit kéne tennünk. Tartsatok velünk és biztos kaptok egy kis meleg ételt is, míg megbeszéljük a dolgot.  Nincs messze.
- Nos, amennyiben szót kívántok váltani és elébb jutni az ügyeinkben, örömmel látunk titeket. De vigyázzatok a meleg fogadtatással, mert könnyedén elhidegülhet.
Akarva akaratlanul is elkacagtam magamat a hallottaktól.
- Urak, boldogan élveznénk vendégszeretetüket, ebben biztos vagyok, de egy apró bökkenő lenne csupán. - végigmértem a triót, alaposan elidőzve a szörnyetegen, majd megköszörültem a torkom. - Nos, igazából kettő, de nem akarok személyeskedni. Szóval... Van e önöknél ser?
- Akad kellő mennyiségben, de Eichenschildben még többet találhat.
- Biztos vagyok benne, hogy még találkozunk... urak. – biccentett a tündék felé a sötétebb bőrű tünde, s én láttam, ahogy Frantz is fel volt készülve a távozásra.
- De... Várj... Akkor nem...? - néztem vissza Jozefra kissé megszeppenve, hiszen kettő nyomós okom is volt, hogy előre menjünk a tündék táborába.
- Majd bepótoljuk Erlendr, bepótoljuk.

- Beszélj, mit láttatok? – pörgette a kérdését sebesen Herr Markneinth, miután visszatértünk a csapatunkhoz.
- Rossz hír. A tündék előttünk strázsálnak. Egyelőre nem ellenségesek, de nem is barátiak.
- Micsoda? – hüledezett a vezetőnk, aki nem akart hinni a fülének.
- A folyó lentebbi szakaszán védelmet állítottak fel. - tettem hozzá a magam két váltóját. - Valószínűleg nyitottak lennének a tárgyalásra, de a vezetőjük Eichenschildben tartózkodik.
- Hm...ez nem meglepő. Ezen a vidéken sokan révészkednek, hogy megtömjék a zsebüket. Eichenschildnek árumegállító joga van, amióta a déliek elfoglalták, úgyhogy minden kereskedő köteles ott eladni, amit megvennének, mielőtt tovább indulna északra. Elég nagy pénzt fizetnek azért, hogy valaki Eichenschildet megkerülve átkerüljön a folyó másik oldalára.
- Igen, Sir Harrison Greyhorn, Tündeerdő önhatalmúlag kinevezett bajnoka vezeti a bagázst és a hasonló módon kinevezett Seimus "királlyal" együtt van ott a városban. Nem gondolnám véletlennek a dolgot.
- Greyhorn? Róla sem hallottam már egy ideje. Ez jó hír. Greyhorn értelmes ember, talán meg tudunk vele egyezni. Sikerült rájönni, a mi készleteink hova lettek?
- Csak annyit tudtunk meg, hogy emlékeznek arra, hogy összeakaszkodtak néhány bandériummal. - sóhajtottam, majd megvontam a vállam. - De természetesen Greyhornhoz irányítottak. Vagyis... szóban... hogy vele kéne beszélni.
- Eichenschildben?
- Igen.  – bólintott Jozef. - Azt mondták ők nem akaszkodnak össze kereskedőkkel és, hogy nem tudnak semmilyen csetepatéról. Ezért is kérdőjeleztem meg, hogy miként védhetik a helyet, ahogy mondták. Sok itt az ellentmondás.
- Úgy. Szóval azt hiszik, nem merünk utánajárni mi? Na majd meglátjuk!
Rövid szünetet tartott, s látszott rajta, hogy gondolatai között rendezkedik, majd bólintott, határozottan.
- Döntöttem. Ehhez kelleni fog az Ezredes asszony engedélye is, de kitaláltam, mit fogunk tenni. Elmegyünk Eichenschildbe álöltözetben és megkeressük Greyhorn-t. Ha valaki, ő tiszta vizet fog tudni önteni a pohárba. És felfogadjuk őket, hogy védjék a mi készleteinket pénzért. Ha pedig nem... - mosolyodott el - Biztos vagyok benne, hogy Eichenschild örömmel hallaná, hogy ezek itt dézsmálják a vámpénzeiket.
A szemem azonnal felcsillant az álruha hallatán.
- Ha álruhákat öltünk, akkor kelleni fognak álnevek is! Hányan megyünk? Hogyan találjuk meg a tündét?
- Én is benne vagyok! És, ha az előbb jól hallottam Strauss kapitány ismeri ezt a tünde lovagot. Viszont abban nem vagyok biztos, hogy Seimus nem buktat le minket, ha megismer, és ha az érdekeit ezt kívánják.
- Jól kell időzítenünk. Ő sem lehet ott mindenütt egyszerre, hogy felügyelje a beosztottjait. És pontosan ezért nem is fogunk sok embert küldeni. Legfeljebb ötünk fog menni, talán még annyi se. A részleteket majd ma este kitaláljuk. Mára tábort verünk. - nézett végig az egész nap menetelő osztagon, akik közül már többen az uszályon roskadtak - Van ellenvetés?
- Ha az segítene, körbe tudok járni a rögtönzött táborunk körül és Herr Klenstedt segítségével elrejteni néhány rúnát, hogy figyelmeztessenek betolakodókra. – vetettem fel a lehetőséget, s bár éreztem, lábaim már nagyon vágynak arra a pihenésre, még nem engedhettem meg nekik azt.
- Ez igazán jó ötlet, Erlendr, én csak az őrködést tudom felajánlani, védőrúnákhoz sajnos nem értek.
- Kiváló! Lássunk is neki rögtön.
Amíg mindenki végezte a maga dolgát, én a kémünk segítségével felrajzoltam a kritikusabbnak vélt helyekre a nap rúnáját, s legjobb tudásom szerint több aktiválást is igyekeztem kihasználni. Van, amelyikre elég csupán rálépni, van, amelyikről a botot kell elmozdítani, s van egy, amelyik egy kötéllel együtt fed le egy nagyobb területet, a folyón lefelé vezető csapásunkon.

A tábortűznél ülve már boldogan kifújtam magam.
- Herr Strandgut... khm... Jozef! Ugye ön... te a sárkány rendnek vagy a lovagja?
- Igen, a Dragonis tagja vagyok, de még csak fegyvernök a rangom, bár remélem ez hamarosan megváltozik és lovaggá avatnak. – biccentett barátságosan. - Talán  épp ez a küldetés fogja ezt elhozni nekem. És te? Mi hozott ide?
- Nos, egy levél. - tapogattam végig nadrágomat, hátha meglelem, de eszembe jutott, hogy a táborban maradt a parancsnok asztalán. - És persze a lehetőség, hogy valami érdekeset lássak. Vagy tapasztaljak. Ez eddig jól áll.
Akarva akaratlanul is felkacagtam, majd megráztam a fejem.
- De mielőtt elvesztem a gondolatfoszlányaimat, ami könnyen megesik, hidd el... Mit gondolsz, hány éves kortól lehetne azt mondani, hogy egy férfi már inkább ne akarjon lovaggá válni, vagy egy lovagi rendbe lépni?
- Ezen még sosem gondolkoztam, de úgy vélem ez nem kor, hanem hit kérdése, bár nem árt, ha idősebb korban érez késztetést erre az ember, akkor van némi fegyveres harci tapasztalata, vagy... mágikus képessége.
- Áh. - mosolyodtam el. - Nos, egyikről sem tudok igazán... Davidnek hívják, jó barátom... csak a kivonulás traumája óta egy kissé... hogyan is mondhatnám szépen... Elvesztette magát. Abban reménykedem, hogy esetleg egy keresztes rend tagjaként talán össze tudná szedni magát és újból célt találni.
- Hát akkor, véleményem szerint, nem veszít semmit, ha megpróbálja. Ha gondolod, megemlíthetem a rendfőnöknek. Ő jó ember és biztos ad neki egy esélyt. Mindig öröm, ha valaki gyarapítja az Úr harcosait.
- Köszönöm. Sokat segítene. - bólintottam bizakodóan a tábortűz felett Jozefre.

Estére főzött a csapat egy tartalmas levest, tele burgonyával meg savanyított zöldséggel, hogy visszanyerjük az erőnket. A leves még szinte forrt, amikor szervírozták, így kellett egy kicsit várni, mire kanalazható állapotba került.
- Akkor, lássuk hogyan fogunk bejutni. A páncéljaink nem lesznek jók, mert túl feltűnőek vagyunk... itt egyikkőtöknek sincs mások által ismert, neves fegyvere, igaz?
- Talán a könyvem jelenthet akármit is a mágusoknak. De kétlem, hogy tartani kéne a legrosszabbtól. - válaszoltam, s jó hangosan hörpintettem bele a forró levesbe.
- Azzal nem lesz baj. Csak azért kérdeztem, mert vannak olyan mestermunkák, amiket égen-földön mindenki felismer egy pillanat alatt.
- Nekem  nincs ilyen fegyverem ugyan, sajnos, viszont elég jellegzetes jelenség vagyok és ezt most ne vegyék valamiféle dicsekvésnek. Kevés sötét tünde maradt a világon, bár, ha igen, valószínűleg zsoldosként keresi a kenyerét. Talán nem tűnök ki majd a városban.
- A váltóruhák között találunk mindenkinek bőven álöltözetre valót. De kelleni fog álnév és alibi is. Nem szándékozom felfedni a kilétünket, amíg nem beszélhetek személyesen Sir Greyhorn-nal. - tette hozzá Strauss.
- Akkor én lehetek Eduard Faust! Írnok. - forgattam meg a kanalat az ujjaim között. - Annyira nem is áll messze a képtől. Vagy legyek inkább apród? Ahhoz viszont egy lovag is kelleni fog.
- Hmmm! Talán lehetnék Karl Sturm és maradnék a zsoldosnál. Szívesen lennék déli lovag, de nem ismerem a szokásaikat és félek, hamar lebuknék. – kuncogott Jozef.
- Lovagot nem is tudunk oda vinni... hacsak valaki közületek nem tud a semmi közepén pecsétgyűrűt hamisítani magának. Rendes címer nélkül túl hamar átlátnának a szitán.
- Akkor maradok az írnok. - vontam meg a vállam. - És önök?
- Nekem is megfelel a zsoldos lét. Hans... Handersen. - vágta rá kis hezitálás után - Másnak el sem hinnének, ha belegondolok. Hárman elegek is leszünk. Délről jöttünk munkát keresni a folyami hajósok közt, a Südarden partjától nem messze lévő kis Kahlstadt faluban. Ha kérdezik, von Hellenburg királyi birtokai közé tartozik, és a harmadszülött fiú, Aladrik a várományosa. Ennél többet zsoldosnak állt béreslegénynek nem kell tudnia. Ezzel az alibivel nem lesz baj.
- Ez egy kereskedőváros, nem hiszem, hogy nagyon sokat kérdezősködnének, ha nem vívunk ki feltűnést.
- Ők nem. De nem vagyok biztos benne, hogy Fairbranch minden követője olyan jóhiszemű lesz, mint Sir Greyhorn. - tette hozzá szigorúan Strauss.
- Majd beszélünk velük. - nyugtattam meg őket. - Egyszerűen elmagyarázzuk nekik a helyzetet és megpróbálunk közös nevezőre jutni.
Még bólogattam is mellé, mintha valóban ennyire egyszerű lenne az, amit mi tenni akarunk.
- Honnan fogjuk felismerni őket? Vagy csak kérdezősködjünk körbe, hogy láttak e tündéket a városban? Ki vannak egyáltalán öltözve? Elvégre királyként és lovagként vannak kezelve, akkor meg bizonyára valamilyen öltözékben lesznek... fényes öltözékben.
- Hát ha Seimus is ott van, akkor biztos, hogy igyekszik a középpontban lenni és híveket szerezni az ügyének. – helyeselt Jozef.
- Akkor majd követjük az álmélkodókat és előbb utóbb eljutunk oda.

- Seimus ügye... – morfondíroztam. - Tényleg újjá akarja építeni a tünde királyságot?
- Hát, ezt majd ott megtudjuk. Én ugyan egyszer már találkoztam vele, de csak láttam elhaladni, nem váltottunk egymással szót. Saemus Fairbranch annak idején követ volt Karolusburgban.
- Én azonban meg tudom erősíteni. És nem csak álmodozik róla, mint a többség, hanem a kezébe akarja venni a dolgokat, hogy meg is valósuljon... bármi áron, nem törődve mások, más tündék véleményével. Én is tünde vagyok, de... a régi kor letűnt, semmibe venni az eltelt éveket, a megváltozott világot… ostobaság. Ám nem lehet semmibe venni, hogy sokan hisznek benne és Fairbrach ezt lovagolja meg. - bólintott elkomorodva.
- Valahol meg tudom érteni. A régi szép időket mindenki vissza akarja hozni magának. A gyorsan változó világban nem érezzük otthon magunkat. - hagytam, hogy egy kis sóhaj kússzon ki az orromon, majd ismét belehörpintettem a levesembe. - De hát mi alkalmazkodunk. Ezért adta nekünk az Úr a mágiához való értést. Hogy alkalmazkodhassunk a változásokhoz, amik eljöttek és eljönnek.
- Nocsak, járatosak vagytok az ottani ügyekben? Csak nem a tünde Erdőben éltetek egykoron?
- Nem, dehogy is. - kacagtam fel. - Én csak általánosan beszéltem a régi szép időkről.
- Talált gyerek vagyok. - vonta meg a vállát a lovag. - De mivel az vagyok, aki, mindent megtanultam, ami a népemet érinti és Seimus-sal személyesen találkoztam, be akart szervezni.
- Ó tényleg, volt valami tömeghisztéria, amikor mindenki látomásokat kezdett hallani, nem?
- Mindenki? - felvontam a szemöldököm. - Én még nem tapasztaltam látomásokat. Talán rossz álmokat, meg néhány lázálmot a rosszabb teleken.
- Mindenki, akinek tündevér folyt az ereiben. Megtörtént minálunk is, jól emlékszem. Egyik este minden ott élő tünde és sötét tünde hallott valami hangot a fejében, ahol meghívták az erdő szélére ünnepelni.
- Igen. – mosolygott kényelmetlenül Jozef. - Jó nagy ünnepség volt, emlékezetes, az biztos. De akármi is volt ennek az óriási varázslatnak a célja, nem érte el.
- Hát, nálunk még annyira sem. - szólt közbe egy másik katona a vállunk fölül. - Miután a delírium abbamaradt, kis híján lázadás tört ki az erődben. Egy rakás munkás meg katona el akart oda menni. Tünde, nem tünde, még az is, aki csak egy jót akart mulatozni, tudjátok, hogy megy ez. Volt egy nagy csomó verekedés, és persze volt, aki szökni próbált. Sajnos az erődnek nincs forrása arra, hogy kéjutazás kedvéért csak úgy karavánt állítson össze... még ha lett volna, se hiszem, hogy az Ezredes asszony költött volna ilyesmire. Elvégre hozzánk új életet kezdeni jönnek az emberek.
- Sokan voltak így. Seimus azonban ezt valamiféle jelnek vélte és azóta nem tud leállni.
- Nos akkor reméljük ezúttal nem lesz semmi progléma...

[lucre

Talán egy hete lehet annak, hogy Mináék birtokára érkezett, és bár célzottan a feltöltődés végett tartózkodik itt a Spierspitze jóváhagyásával, még mindig furcsállja a felderítők figyelmeztető kiáltásainak hiányát egy közeledő veszélyről minden egyes hajnalban. Szokatlan a számára az itteni csend, a hétköznapiság, hogy nem a több, elhasznált anyagból összeszőtt takaró rejtekében alszik, hogy az ágya nem nyikorog alatta, mikor álmatlanságában forgolódásba kezd, és még azt is nehezére esik elhinni, hogy nem fogják közmunkára az élőholtjait az épületrészek gyorsabb felhúzása érdekében.
Most Damien dolgozószobájában köti le a figyelmét; belelapoz pár könyvbe, és ha nem felel meg az érdeklődésének, akkor csendben visszacsúsztatja azt a polcra két szomszédja közé, míg másokat tovább megtart. Belemerülni ugyanakkor fél bármibe is, mert a férfi bármelyik pillanatban végezhet az átnézendő jelentésekkel és a költségvetések számítgatásával, de elkényelmesedni egyébként is nehéz lenne az ideiglenesen megkapott lovaglóruhában.
Éppen egy újabb érdektelenségbe fúló kötetben lapoz át legalább három fejezetet, hátha a következő oldalon egy sor valamiféle megváltással szolgál majd, ám mielőtt erre fény derülhetne, a dolgozószoba ajtaján kopogtatnak.
- Szabad - reagál Damien azonnal, szinte már reflexből.
Az első gondolatra, miszerint egy újabb papírhalmot zúdítanak fajtársa nyakába, savanyúvá teszi ábrázatát, ám a mindig díszes ruhákba bugyolált Mina láttán igencsak felszalad a szemöldöke – meg a vámpíré is, amint felfogja, Damiennek társasága van.
- Sziasztok - köszön a nő először a férfira, majd őrá pillantva a tőle megszokott vöröslő, csodálkozó bociszemekkel. – Értesítettek, hogy állítólag egy druidacsapat van itt, akik tanulni szeretnének… Azt mondtam, tíz perc múlva tudom őket fogadni a lovagteremben - magyarázza meg érkezte indokát, amitől el is ássa a környék belovaglásának ötletét. - Esetleg ráérsz? - érdeklődik kényelmetlenkedve Mina, nagyon is sejtve, hogy ezzel keresztbe húzott valamit, a helyzetén pedig bizonyára Damien homlokráncolgatása se segít.
– De miért akarnak ők… itt… - értetlenkedik a helyi gróf, akit kifejezéstelen ábrázattal fürkész egészen addig, míg a vámpír magához nem veszi a szót ismét.
- Én sem tudom, mihamarabb megkérdezem majd… Remélem, nem fog sokáig tartani - néz bocsánatkérő mosollyal rá, amit igyekszik egy udvariasan viszonozni ugyanezzel a gesztussal, viszont a kesernyésséget még ő sem tudja kiküszöbölni belőle, mint ahogy szavakat kipréselni magából. Eddig sem szólt, ha valami közbejött, és most sem tervez - nem kíván visszaélni a vendégszeretettel, mi több, megérti, hogy a birtokkal mennyi teendő van, noha ő egy egészen más aspektusát tapasztalja a Spierspitze keretein belül.
– Nos, Alicia – fordul felé Damien, miután mérlegelésében alaposan megvizsgálta az ajtó díszelemeinek minden apró részletét, már azelőtt hallva a folytatást, mielőtt tényleg ki is mondaná. - A személyzet bármikor áll rendelkezésedre is, ahogy a kert is – teszi hozzá udvariasan, teljesen beletörődve a helyzetbe, ugyanakkor most az egyszer inkább nem vonulna magányba, főleg, ha igyekeznek rövidre zárni az érkezőkkel történő beszélgetést.
- Ha nem bánjátok, akkor csatlakozom egy rövid időre, és amennyiben nem tart sokáig, az eltervezetteket se feltétlenül kell elnapolni - csúsztatja vissza a kötetet, melyet a párbeszéd során lassan becsukott, meg se jegyezve az oldalszámot. - Persze ha nem tudok hozzátenni semmit, akkor visszamegyek a könyvtárba keresgélni - teszi hozzá, mert halálra unni magát továbbra se szeretné, nem beszélve arról, hogyha komplex kéréssel fordulnának Mináékhoz a druidák, nem is lenne ildomos sokáig hallgatóznia.
Mina természetes sápadtsága egészen aggasztóan fokozódik a felvetés hallatán, szólásra nyíló ajkairól pedig már-már le tudja olvasni az udvarias tiltakozás minden szavát. Ehelyett mégis csak egy kérdést kap:
- Eltervezetteket? - pislant párszor kétségbeesetten Damienre.
- Ó, lehet, nem akartunk zavarni, öhm... - jut eszébe hirtelen, hogy elfelejtettek szólni a terveikről a grófkisasszonynak, majd ő maga is fajtársára pillant kérdőn, melyikük hozza Mina tudomására elfoglaltságukat. - Felvetettem az ötletet, hogy esetleg belovagolhatnánk a környéket, ha már az idő is ilyen... Napsütéses - tartja végül magánál a szót, kiváltva ezzel Mina elvágyódó sóhajtását. - De ha csak zavarok a megbeszélésen, akkor várakozom máshol - emeli meg a kezeit védekezőn, visszatérve az eredeti problémára; azért annyira nem kíván nyomást gyakorolni a birtokosokon, hogy mindenképp őhozzá igazodjanak.
- Figyeljetek, szerintem... - tűnődik el egy hatásszünet erejéig. - A druidák nem fogják bánni, hogyha még egy tündét látnak. Egyébként is, ha velem akarnak beszélni, hát majd velem beszélnek. Jöjj csak velünk - mosolyodik el a nő, és bár nem kifejezetten érti a hirtelen változást, nem tiltakozik. Nem mintha aktív részese akarna lenni a beszélgetésnek, inkább maradna a háttérben, akár egy árny, úgy figyelve, csendben és már-már észrevétlenül, aminek ténye talán hozzájárult, hogy Mina végül eként döntsön.
Még Damienre pillant, megvárva, hogy összekészülődjön, és követi duójukat a megbeszélés helyszíne felé: a lovagterembe.


Nem fordult meg itt sokszor - talán két kezén meg tudná számolni -, de nem is kifejezetten volt indok, hogy megjelenjen ebben a teremben. A kastély és beltereinek ominózus méretei továbbra is lenyűgözik őt, bár már képes kevésbé nyilvánvalóan rácsodálkozni a falak és mennyezet magasságára, valamint a drága díszelemekre. Most még annyira sem nehéz az odafigyelés, ugyanis olyan különcökkel teli társaság vár rájuk a lovagteremben, ami párját ritkítja.
Négyen vannak - nem egy aggasztó létszám, főleg nem egy őrzött területnek a közepén -, két elf és két démon, noha az egyik tündével mintha valami nem egészen stimmelne, aminek összessége mégis ad némi okot az aggodalomra. Nem beszélve a vörösbőrű, két métert meghaladó óriásról, az egyik démonról, aki első ránézésre egy háborúdémonnak tűnik, melytől keserűvé válik a szájíze - a fajtája könnyűszerrel képes falakat lebontani, és nem szívesen kerülne öklének útjába. Még a végén nem maradna ép csontja, és nem engedi, hogy bárgyú ábrázata miatt egy kicsit is alábecsülje.
- Köszönjük a fogadtatást - lép előre a különös tündeszerzet, aki a nyári napok melege ellenére is tetőtől talpig bebugyolálta magát, mintha féltené a bőrét a levegővel való érintkezéstől is. Haja egészen természetellenes módon rózsaszínesbe hajló barna, és ha nem vonja magára a figyelmet íj módon, talán nem is figyeli meg őt annyira, hogy észrevegye fürtjei között a két apró kecskeszarvat. - Megtiszteltetés végre találkozni veled, Wilhelmina mester - szól anyanyelvükön, ami egy kellemetlen csomót köt a gyomrában.
Már csak óvatosságból is összeszűkíti kissé a szemeit, hogy jobban tudjon koncentrálni, keresve az idegeneken bárminemű tárgyat, ami fenyegetést jelenthet rájuk nézve vagy mágiával rendelkezhet. Mivel úgysem hozzá beszélnek, van lehetősége Kys tanításait és útmutatását felidézni - noha az a félnótás szeretett sokszor sejtelmes képletekben megadni a megoldást -, és nem is jár eredménytelenül: a társaság nemeselfje tart magánál egy mágikus eszközt. Méretben szinte jelentéktelenül aprónak tűnik, ám nem igazán tudja kifürkészni, milyen tulajdonságai lehetnek vagy milyen eredetű lehet a mágia, amivel felruházták a tárgyat. Elhúzza kissé a száját a bizonytalanságra, ám ezen információval nem is óhajtja levenni pillantását az alakról, nézzen ki bármilyen veszélytelennek.
- Üdvözlöm... - szuszakolja ki magából Mina, ismét magára öltve az aggasztó sápatagságot. - Attól tartok, azt hiszem, összetéveszt valakivel. Azazhogy, én nem... nem hinném, hogy az Ön mestere lennék - szedi össze magát, de szavai bizonytalanságából is süt, mennyire váratlanul érte őt a jelenlegi helyzet.
- Tudjuk jól - folytatta a csapat feltételezhető vezetője. - Azért jöttünk el messziföldről, hogy felkérjük, tanítson meg minket a druidák tanaira - hozakodik elő egy lehetetlennek hangzó kéréssel. - Félő, hogy más erre nem képes. Ahogy látja, mindannyian viseljük az Átkot, akárcsak maga. - Ennek említésével a jó tartású nemeselfre pillant, aki, mintha csak megérezte volna, pontosan ekkor néz vissza rá. Némi farkasszemezést követően viszont, ha bizonytalan léptekkel is, de egyértelműen az ő irányába indul, ami elveszi figyelmének egy részét a beszélő szavairól.
Végigkíséri az idegen közeledését, aki nem tántorodik, bármilyen merevséggel is nézze őt, sőt, még meg is szólítja gyenge, jámbor hangján.
- Elnézést, ön Alicia Zharis, aki most itt vendégeskedik?
Csend. Mélységes csend, még a külvilág is elnémul, amit hamarosan felvált fülének zúgása és az ösztön, hogy egy éles tárgy megragadásával kioltsa ennek az alaknak az életét, mert nem akarja, hogy véget érjen rejtőzködése és az ezzel járó viszonylagos békéje.
Honnan tudja a nevét? Honnan tudja, hogy az illúzió őt fedi? És legfőképp honnan tudja, hogy itt tartózkodik? Azt hitte, már régen elfeledetté vált nem csupán a kiléte, de minden más is vele kapcsolatban. Feltételezte, remélte, hogy halottnak hiszik őt azon körökbe, ahol valaha is ismerték őt.
- Szerintem összetéveszt valakivel - igyekszik hárítani egy erőltetett, halvány mosoly kíséretében, de arcizmai melllett tagjai is fájdalmasan merevek. Tekintetét bár nem veszi le az előtte álló elfről, gondolatban önkéntelenül is igyekszik felidézni, melyik tárgy lenne a legalkalmasabb, hogy egy tiszta vágással elintézhesse a férfit. - Nem emlékszem, hogy találkoztunk volna - teszi hozzá minden bizonnyal hiábavalóan, hiszen az egyszerű megdöbbenése egy kiáltó igen volt a másik kérdésére.
- Nem, de nem is én keresem önt - válaszol rögtön, és  vagy egyáltalán nincs tisztában a névhez társuló eseményekkel, vagy túl jó színész ahhoz, hogy bármi felismerést mutasson. - Egy levél kézbesítésével bíztak meg - húz elő egy vaskos borítékot, melynek láttán összeszalad a szemöldöke, nem kifejezetten a megbotránkoztatóan hosszú, írott szövegtől, amit rejthet, hanem a pecsétgyűrűvel, mellyel lezárták. Abból árad egy halvány mágikus aura. - Eichenschild nekromanta társasága kért meg, hogy kézbesítsek egy fontos üzenetet - nyújtja felé a levelet, ami részint megmagyarázza, honnan tudhat a névről, az továbbra is kétséges, miként látott át az illúzión.
Nem működne a Moonshift?
Teljesen elhűl a gondolattól, hiszen ez a kis tárgy rengetegszer segített neki a beilleszkedésben, ami hozzájárult egy normálisabb fogadtatás kialakításához a vándorlásai során. Nagyon nem szeretné elveszíteni az ezzel járó előnyöket, de a képet sem tudja kiverni a fejéből, ami pár pillanatra teljesen leblokkolja.
- Kérem, ha nem ön az, rá tud mutatni, kit kell keresnem - kezd el remegni a keze, és mintha a hangja is, ám nincs elképzelése, mitől lehet ez. Talán a felettese a fejét veszi, ha nem találná meg őt?
Nem kívánja átvenni a levelet és ezzel nyíltan elismerni, hogy ő Alicia Zharis, aki bizonyos mértékben hozzájárult Észak királyának halálához, később pedig a nekromanták kiűzésének hadjáratát hátráltatta. Nem akar egy hajtóvadászat része lenni, ahol ő az üldözött vad, de ha így megtalálták, mi garantálja, hogy később valaki más nem fogja?
Damient keresi pillantásával, érzékelve, hogy Mina túlságosan elfoglalt a saját beszélgetőpartnerével, noha egy szavát nem képes felfogni, olyan mértékben húzták most ki alóla a talajt. Muszáj most valakinek kisegítenie, mert fogalma sincs, mit kéne lépjen a képzeletbeli sakktáblán, szerencséjére azonban az éjelf érzékeli a gondot, találkozó tekintetük pedig elég, hogy közbelépjen.
- Elnézést, valamiben tudok esetleg segíteni?- hozza az úrias udvariasságot és kimértséget, főként az érkező csoport elfjének szánva kérdését az ő megkönnyebbülésére.
- Áh, igen, ha látják Alicia kisasszonyt, kérem, adják neki tovább ezt a levelet - kap a lehetőségen azonnal a férfi, úgy nyomva Damien kezébe a levelet, mintha az irat a Pokolra lenne meghívó. Ezt követő hatalmas sóhajtása még nyilvánvalóbbá teszi előzetes feszültségét, és nem tudná eldönteni, hogy egy megfoghatatlan bűvigét olvastak rá, ami fojtogatná őt, motiválva őt feladata sikeres elintézésében.
Egy darabig gyanakvón fürkészi a futárnak használt tündét, majd a társa ujjai közt lévő levélre tekint, alapos tanulmányozás alá véve magát a pecsétet, melynek mágikus kisugárzását érzékelte a férfi mellkasánál. Nem egészen tudja meghatározni, mire való ez, ami csöppet bosszantja, és ha tehetné, rögtön ideráncigáltatná Kyst, hogy segítsen a megfejtésében, de bízik benne, hogy az elkövetkezendő éjszaka folyamán sikerül megfejtenie. Nem kíván ugyanis egy mágikus csapda áldozatává válni, és ez az egész helyzet gyanúsan afelé vezeti a gondolatait. Elvégre ki küldetne neki levelet? Ki az, aki még ismeri őt, aki még emlékszik a létezésére, miközben öt éve jóformán a füle botját se mozdította annak ellenére, hogy a szó legszorosabb értelmében leégett a világ és a Tünde erdő lakott része is eltűnt?
Zavarja és frusztrálja őt a tény, hogy valaki ennyire pontosan meg tudja határozni, hol tartózkodik, és még a Moonshift adta illúzión is átlát.
- Hallottál már nekromanta társaságról Eichenshildben? - érdeklődik csendesen a mellette álló Damientől, nem tudva nyugtalanságát féken tartani.
- Az ostrom óta nem tudok ilyesmiről - felel a férfi egy szemöldökráncolás kíséretében. Teljesen megfeledkezett arról, hogy Eichenshildet megostromolták, pedig mintha rebesgettek volna ilyesmit a démoni táborban, ahol manapság tanyázik. Persze a város annyira messze van tőlük, hogy különösebben nem érintette őket, mi lesz annak a végkimenetele, és bár Yrsilnek jóval több köze volt ahhoz a településhez, nem akarta az emlékeit felhánytorgatni kérdésekkel.
- Akkor ezek szerint nem csak engem került el a híre - morgolódik. - Majd vetek rá egy pillantást - engedi le kezét maga mellé, Minára és beszélgetőpartnerére vezetve tekintetét. Habár a vámpírra ránézve és metsző hangját hallva rögtön érzékeli a feszültséget, amit az érkezők jelenléte és feltételezhetően a beszédük is eredményezett, ha lehet, inkább nem avatkozik közbe - még a végén teljesen alátámasztaná feltételezésük helyességét kilétéről.
- Ezt az alakot viszont láttam már - hajol kicsit közelebb Damien. - Saemus Fairbranch valami rokona - jegyzi meg egészen érzékelhető undorral, mely a névhez társul.
- Saemus? - vonja fel a szemöldökét, némileg fajtársa felé fordítva fejét. Régen nem követi már a politikát, és amilyen gyökeres változásokat okoztak az elmúlt évek eseményei, aligha várhatná el tőle, hogy tisztában legyen a jelenlegi erőviszonyokkal. - Névrokonok a néhai elf királynővel vagy valami megmagyarázhatatlan indokból kifolyólag nem tartott az uralkodói családdal? - érdeklődik suttogva és némi daccal hangjában, még emlékezve, hogy a Fairbranch család volt a nemestündék királyi vére. Magával a családdal ugyan sose találkozott, de testvérfajukról nincs kifejezetten jó véleménnyel az átkosok felé tanúsított lenéző természetük miatt.
- Mhm. Rokonok. Valami unokatestvér-féle, ha jól emlékszem. Öntelt és beképzelt alak - társul a morgolódásban, láthatóan igyekezve felidézni a helyszínt és körülményeket, ahol találkoztak, ám bizonyára meglehetősen sok dolognak volt már részese, hogy ez olyan egyszerű legyen. Nem is hiszi, hogy képes lesz többet felidézni, ugyanakkor már ez is több, mint a semmi.
Mindkettejük gondolatmenetét megszakítja Mina egyre csak hangosodó, kétségbeeséstől meg-megbicsakló hangja. Szinte érzi, ahogy Damien megfeszül mellette, készen arra, hogy bármelyik pillanatban védelmezze vagy kisegítse Minát, óvatossága pedig őt is könyvgerincének megérintésére készteti, tudva, hogyha balhé lenne, ezek ellen a botja édeskevés lenne.
- Kérem, nem akartunk tiszteletlenek lenni - emeli meg a kezét a csapat karizmatikus tagja, akinek rózsaszínes árnyalatú haján még mindig nehezen tud túltenni.
- Tisztelet? - fújtat Mina válaszul, szemlátomást nagyon felidegesítve magát a beszélgetés miatt. Kár, hogy a nagy részét nem hallotta, és a foszlányoknak se kifejezetten tudott értelmet adni, olyannyira lekötötte figyelmét a levél és annak kétséges körülményei. - Nem értem, azt gondolják, nem hiszem el, hogy képesek erre? Nagyon is elhiszem, de nem tartom szükségesnek, hogy itt és most hajtsák végre - igyekszik tisztázni álláspontját, mint aki rájött, hogy kezdi túllépni a vita és hisztéria különös határát. - Azonban, mint mondtam, ezt a fajta... mágiaágat jómagam már nem űzöm. Ha új mestert keresnek, esetleg keressék fel Evelyn Silvercreeket, ő volt az én mesterem, amikor az elementálmágiában képeztem magamat. Ő a tűzhöz is ért. - Mintha kezdené megtalálni ismét a szilárd talajt a lába alatt, vagy csak a felelősség áthárítása könnyít a vállait nyomó súlyon.
- Köszönöm. Kis szerencsével mihamarabb rá is találunk - bólintott az alak. - És remélem ön is mihamarabb rálel a megvilágosodásra. Örömömre szolgálna, ha még látnánk egymást. - Ettől a két mondattól önkéntelenül is ökölbe szorítja a kezét; teljesen úgy hangzik ez, mintha egy elvakult hívők társaságába, egy szektába próbálnák őket bevonzani, amit nagy ívben megpróbálna elküldeni.
Szemlátomást Mina se kifejezetten tudja mire vélni.
- Ne higgyék, hogy sötétségben élek - szól végül önérzetesen. - Nem szükséges mindannyiunknak ugyanazt az utat bejárnunk. Tudják, a család miatt az ilyenek most már egy kicsit kevésbé fontosak - jegyzi meg valamiféle mosollyal, aminek értelmét ő maga nem tudja megfejteni.
- Ez érthető - gondolkodik el a démon. - Tényleg, ez talán egy kissé váratlan lesz, de mit szólna, ha ellátogatna Eichenshildbe? - Megfeszül ettől a tényezőtől, nem örülve annak, hogy ők is arrafelé tartózkodnak majd. - Én, s minden társam ott gyülekezünk, hogy felkeressük a nagy druidaszentélyt, melyet az ön királya jóvoltából építhettünk. Mi és még sokan mások azon munkálkodunk, hogy újjáépítsük a Tünde Erdőt. - Ettől megemelkedik a szemöldöke. - Hogy legyen újra egy hely, ami otthonnak nevezünk. Mágia ide vagy oda, örömmel látunk bárkit, akivel szót tudunk váltani.
A kellemetlen szájíz újfent megjelenik a gondolattól, hogy esetleg őt is ebbe az egészbe akarják belevonni, de... Ha ez így lenne, akkor nem lett volna célszerű egy normális toborzás? Ez a levél pedig az ottani nekromantáktól érkezett, és bár az egybeesés gyanús, valamint összefüggések is lehetnek, a cél talán egészen más ezzel. Akárhogy is, tudják, hol tartózkodik, tudják, hogy néz ki, és éppen ezért nem dughatja a fejét a földbe, mintha mi se történt volna. Muszáj ennek utánajárnia, különben bárhol és bármikor veszélybe kerülhet, nem beszélve arról, hogy Shina csapatát, valamint Mináékat egyaránt veszélyeztetheti pusztán azzal, hogy velük van.
Mina köpni-nyelni nem tud egy pillanatig, de nem tudná hibáztatni érte; őt magát is meglehetősen meglepik ezek az információk.
- Öhm... ez... dicséretes elgondolás. Miért fontos azonban az én jelenlétem? - érdeklődik.
- Egyáltalán nem az - rázza meg nemlegesen a fejét, bizonyára csak érdeklődés felkeltése céljából továbbítva terveiket. - Mint vendég akarjuk látni. Bárkit, aki boldogan emlékezik vissza a Tünde Erdőre. - Újfent erősödik benne az elvakult szektások képzete. - Amikor az Erdei Tanácsot összehívták...minket nem hívtak. Sőt, felháborodtak, amikor mégis elmentünk. Pedig mi is ott éltünk, amíg az erdő el nem tűnt. - Kissé elítélőn vonja fel ennek hallatán a szemöldökét, és nem versengeni akar azzal, kinek pocsékabb az élete és kinek voltak nehezebb élményei, elég kényelmesen élhettek idáig démonként, ha csak ennyi bántalom érte őket.
Kezdek öregedni... gondolja nyomban, amint elkezd a "bezzeg az én időmben" megjegyzés megformálódni a fejében.
- Ezért most egy új erdőt akarunk. Egy olyat, ami nem vet meg senkit, aki ott akar élni - húzza ki magát büszkén, úgy hangsúlyozva és gesztikulálva végig, mint akit teljesen magával ragad szent küldetésének hirdetése.
- Még a nekromanták is befogadásra kerülnének? - szól hozzá a kelleténél hűvösebben, megtartva felvont szemöldökét. Nem mutat ellenségességet, de érezhetően nincs jó véleménnyel arról, ami idáig elhangzott, s talán a kérdésével eladja kilétét, a kérdés ettől függetlenül egy átlagos mágiátlan szolgáló számára is aggasztó lehet. Elvégre még mindig mindenki fél a holtmágusoktól, talán jobban, mint évekkel korábban.
- Még a nekromanták is - kap hezitálás nélkül választ, melytől olyan érzése támad, mintha mindannyian tudnák, ki is ő valójában, mégis belemennek a színjátékba. - Hiszen mi is itt vagyunk - mutat magukra, bár ez számára nem magyarázat. Egy démon nem olyan, mint egy nekromanta; mindketten a világ ellenségei, de egészen másképp néznek rájuk.
- Bátor kijelentés - teszi végül karba a kezeit. - Remélhetőleg a szomszédos területek urai nem fogják rossz néven venni - húzza el a száját, mert bár a Tünde Erdő újbóli létrejötte nem lenne az ellenére, csekély esélyt lát arra, hogy az emberi birodalmak szó nélkül hagynák, hogy mindenféle kóbor lényt befogadnak, létrehozva egy általuk eltorzultnak, elkorcsosultnak és bűnbe esettnek nevezett társadalmat nekromantákkal és démonokkal.
- Egyiküket pedig úgy rémlik, hogy láttam azon a bizonyos Erdei Tanácson - lép előtérbe Damien is, kissé megemelve a hangját, talán érzékelve, milyen módon kerülhet kiéleződésre a jelenlegi beszédtéma, ám Mina nem hagyja annyiban.
- Ugye tudja, hogy a nekromancia tiltott tevékenység? Azt akarja mondani, hogy nem csak az elemeknek... illetve növényeknek, állatoknak urai, hanem nekromanták is? - kérdi bizonytalanul a vámpír.
- Valóban így van. Harald idén csatlakozott hozzánk...Mr. Nightwind - felel a különös tünde a férfinak, pillantását követve a merev feszességgel álldogáló Harladra, és már fordul is Minához. - Nem, mi magunk nem vagyunk nekromanták, de nem vetjük meg a nekromantákat. És bár tiltott, ahogy mondtam, új Tünde Erdőt akarunk létrehozni. Ha végre ismét saját hazánk lesz, olyan törvényeket alkothatunk, amilyeneket szeretnénk.
Bűzlik neki ez az egész, és vagy nem mondanak el pár fontos dolgot, ami miatt nem akar ez az egész teljesen összeilleszkedni, vagy valamilyen téren hazudnak. Mondjuk a kettő nem zárja ki egymást, elvégre hazudhatnak is és titkolózhatnak is, de a kényelmetlensége egyre csak nő, nem beszélve arról az apró tényezőről, hogy ez adott esetben háborúskodáshoz vezethet. Már a tündéket nehezen viselte el az emberi faj maga mellett, ám ha azzal tetézik ezen birodalom újbóli létrejöttét, hogy a kitaszítottakat befogadják... El sem meri képzelni, milyen következményei lesznek ennek.
- Biztos vagyok benne, hogy ehhez őfelségének is lenne némi hozzászólnivalója - hívja fel a figyelmet erre Mina. - Ehhez... egy nagyobb lélegzetvételű összejövetelre volna szükség, egy új... nem tudom, minek nevezzem létrehozásához - gondolkodik hangosan, mint aki igyekszik felfogni és tudatosítani, amit hallott.
- Őfelsége? Rudenz von Hellenburgra gondol? - értetlenkedik kissé a csapat szóvívője, melyre bólintást kap válaszul. - Nos, biztos vagyunk benne, hogy a mi királyunk kellő módon fel fog készülni erre - mondja, egészen merésznek ítélve állítását, és távozásra készülve a társai felé fordul. - Azt hiszem mi indulunk is. Nem szeretnénk a terhükre lenni - támasztja alá szándékát.
- V-várjanak... Hogy tervezik ezt végrehajtani a királyok tudta nélkül? Úgy gondolják, ez senkit nem fog... zavarni? Nem érzik majd provokációnak és nem tesznek esetlegesen lépéseket? - veti fel aggályait Mina, szeme sarkából pedig látja, ahogy Damien gondterhelten dörzsölgeti a homlokát. Feltételezhetően ő is aggasztónak találja a vendégek abszurd céljait, míg ő egyenes öngyilkosságnak látja.
- Áh, kedves, hogy aggódik, de még nem tartunk ott. Egyelőre a célunk a druida tanok és a természetvallás terjesztése. Hogy egyesítsük azokat, akik visszakívánják a Tünde Erdőt. Az új királyság megalapítása csupán csak távoli célunk. - Borsódzik a háta, de fogalma sincs, miért. Talán azért, mert az előtte állók megrendíthetetlenül hiszik, hogy képesek lesznek ezt végrehajtani, mintha nem lennének tudatában a következményekkel vagy nehézségekkel. Meglehet, már ezért sem tagja egyetlen vallásos csoportosulásnak sem, mert amilyen szédítéseket és agymosást képesek ott végrehajtani, az rosszabb, mint bármelyik démon vagy nekromanta tette...
Damien közelebb lép, intésre emelve a kezét.
- Köszönjük a meghívást. Találkozunk Eichenshildben - erőltet magára egy udvarias mosolyt, mire a démonok távozóra fogják néhány beosztott kíséretében, akik segítenek nekik megtalálni a kijáratot. Abban sem biztos, hogy az általa intézett búcsúzó biccentést észrevették-e, viszont ez a legkisebb aggodalma jelenleg - ha lehetne, soha többet nem találkozna velük, amilyen nyomást helyeztek rájuk. Egy darabig ennek ellenére is az ajtón tartja tekintetét, mintha meg akarna teljesen győződni arról, hogy a vendégek biztosan távoztak a helyszínről, és csak utána szólal meg:
- Hát ez... Érdekes volt - vezeti pillantását a birtok tulajdonosaira, szemei viszont újfent a Damien kezében lévő levélre kerülnek. - Megnézzük?
- Az biztos... - motyogja Mina úgy, mint aki teljesen kifulladt, véve egy hatalmas levegőt és fújva ki azt. - Oh - veszi észre ő is az üzenetet. - Ezt nem is figyeltem eddig, honnan van? - érdeklődik, talán örülve, hogy kicsit elterelődhetnek gondolatai az előbbiekről.
- Aliciának szánta egy tünde, aki Saemus Fairbranch rokona - válaszol helyette Damien komoran, mire Mina elgondolkodva fürkészni kezdi a plafont, keresve emlékei között azt, akire illik ez a néhány információmorzsa, és lassú bólogatásba kezd. Feltételezi, nem tudja biztosan, kiről van szó, de vannak emlékfoszlányok róla.
- Viszont a pecsét feltételezhetően mágikus - nyújtja a kezét a levélért, hogy átvegye. - Nem tudom, hogy emiatt csak nekem nyílik-e vagy ezt kell-e majd felmutatnom annak, akitől jött, mint bizonyíték. Vagy esetleg valami kellemetlen meglepetés - húzza össze a szemeit, máris találgatva, mit jelenthet az anyagon lévő bűvölet. Megnézi elejét-hátulját a papírosnak, ám mivel nem talál rajta semmit, ami kifogásolható lenne, megpróbálja kibontani. Igyekszik óvatosan leválasztani a viaszt a papírról, ám ahogy hozzáér, az anyag elszíneződik és fémmé válva a tenyerébe hull egy kerek, lapos érme formájában. Erre összevonja a szemöldökét, megnézve magának a kis tárgyat, végül zsebre téve, mert nagy eséllyel később még kelleni fog.
A papírt széthajtogatva rögtön megvizsgálhatja magát az írást, melyben semmi különöset nem talál - egyedül az aláírás hiányzik, ami az eddigi kellemetlenségből most már egy tényleges görcsöt teremt a gyomrában. Ki figyelheti őt ilyen közelről? Ki lehet az, aki még emlékszik rá?
A tartalom tájékoztató jellegű elejétől a végéig, írója pedig feltárja az eichenshild-i holtmágusok feladatkörét - a sírok és temetők őrzését és gondozását, mely a város tulajdonváltásával sem változott. További feladataik közé tartozik magának a nekromanciának a tanulmányozása olyan szigorú megkötésekkel, mint a sírok érintetlenül hagyása, ami számára kissé ellentmondásos, de biztos megvannak a módszereik. Még az ajánlat csábító is lenne, hiszen az üzenet alapján felmentést kapna minden eddigi tette alól, békében élhetne sírásóként, amit még talán meg is fontolna, ha a Kísértet-szigeteken történtek nem kerülnének említésre. Az ottani emlékeket igyekezett már régóta eltemetni magában és nem gondolni rá, mert az egyenesen megtörte őt évekre. A csalódás, a kiábrándulás, az, hogy cserben hagyták őt, a realizálás, mennyire kihasználták őt azok, akik tehették, az az egész, amit ott tapasztalt... És a ténye, hogy ez a levél is csak egy szoros nyakörv felkínálása a nyakára egy mézesmázos körítéssel...
Hirtelen felindulásból tépi ketté a levelet, észre sem véve, hogy míg olvasott, Gregor kiküldésre került a lovagteremből.
- Nem leszek senki fennhatsága és felügyelete alatt újra - préseli ki elvékonyodó ajkai között a szavakat, bár ő maga nem hallja saját szavait, olyan hangosan dübörög a szíve a fülében. - Viszont tudják, hol vagyok és ki vagyok - mondja ki a keserű igazságot, gyűlölve ennek valóságosságát, a ketté tépett papír egy-egy darabját összegyűrve tenyereiben.  
Érzékeli Mina hátrálását, melyet hirtelen kiváltódott dühe okozott, és Damien is inkább csendben várakozik, amíg ez a vihar tovaszáll, ugyanakkor nem kívánja sokáig megtartani a kínossá váló csendet. Mi több, nem akarja a grófékat terhelni a saját gondjaival, és már most azon gondolkodik, hogy másnap elindul a városba, valahogy megkeresve a levél íróját, és elvarrva az elvarratlan szálakat. Ha eddig kezeinek bemocskolása gond nélkül ment, most is menni fog, főleg, ha saját biztonságáról és anonimitásáról van szó.
- Ti elutaztok Eichenshildbe? - érdeklődik, hirtelen válva ismét közönyössé és kimértté. - Amennyire sikerült megértenem, nektek is lenne ott pár elintézetlen ügyetek - gyűri egyre visszább és hátrább dühét, igyekezve társai elé tett akadályokra fókuszálni.
- Akármit is terveznek, talán jobb tisztában lenni vele, mint nem. Külön ügyünk nincs ott. És... nem tudom, érdemes-e belebonyolódnunk ebbe - bizonytalanodik el Damien, érezhetően nem tudva eldönteni, mi lenne a helyes lépés a számukra. - Déliek vagyunk, a déli királytól kaptuk ezt a kastélyt. Ha kiderül, hogy támogatunk valakit, aki egy új államot óhajt létrehozni, abból kellemetlenségek adódhatnak. - Mindkét oldal mellett szólnak érvek és ellenérvek, és teljesen megérti a maradási szándékukat is, így Minával együtt bólint valamelyest.
- Talán jobb is - sóhajt, magára erőltetve egy mosolyfélét. - Sebastiannak még biztosan sok figyelem és nyugalom kell - teszi hozzá, hiszen ő a legnagyobb indok, amiért a duónak maradnia kéne.
Elcsendesedik kissé, a vámpírnőhöz hasonlóan ő is maga elé bámulva, ahogyan mérlegeli a helyzetet. Neki nincs választása. Sose volt, és úgy tűnik, sose lesz - kemény pofon ez az élettől és magától a sorstól is, hogy egy ilyen utat választott magának. És talán sohasem találja meg a békét és nyugalmat, amiben az elmúlt öt év során hitt, így frusztráltan sóhajt egyet.  
- Én viszont ezt nem kerülhetem el - néz fel a másik kettőre. - Ha nem jelentkezek náluk és nem vállalok felelősséget azért, ami vagyok, akkor könnyedén érhet titeket hátrányosan, hiszen fogadtok engem - fürkészi felváltva Minát és Damient. - Ezen túl meg megpróbálhatnak levadászni is engem... Öt év után is... - teszi hozzá egyre csak elhalkulva és egyre keserűbben, ahogy süllyed ez a gondolat és felfogásra kerül, végül egyik kezét megemeli, hogy arca egy részét eltakarja fájdalmas beletörődésében. - Pedig már azt hittem, ez elég idő volt, hogy eltöröljem a létezésem mindenki emlékezetéből... - rázza meg lassan a fejét keserűségében, ahogy a lassan kialakuló remények és új álmok ezzel az egyetlen írott szöveggel szertefoszlanak. Elképesztő, hogy a legapróbb dolgok is képesek egy életet így megrendíteni, de nem érez meglepetést. Nem érzi, hogy ez egy annyira váratlan fordulat lett volna, inkább mintha a jussát kapná meg a múltban elkövetett bűneiért - nincs benne csalódás vagy különösen mélyen gyökerező düh sem, inkább csak a szomorú elfogadás.
- Mit szólnátok, ha egy kis ennivaló kíséretében foltatnánk valamelyik fenti szobában? - érdeklődik Mina összetéve a kezeit egy hirtelen levegővétel után, már-már kínosan próbálva terelni erről a beszélgetést. - Vagy... talán ma este még van időnk kilovagolni, hisz ez volt a terv, nem? - érdeklődik aztán, melytől kissé észbe kap. Nem most kéne összeomlania, hiszen láthatta ezt előre, tudta már régen, hogy ebből az ördögi körforgásból sose fog kikerülni; most is csak idő kérdése volt, hogy megtörténjen.
- Ha Nightwind úrnak sincs újabb három paksaméta az asztalán és a gyerekek sem szedik szét a kastélyt, míg távol vagyunk, nincs ellenvetésem - engedi el a témát ideiglenesen a társai kedvéért, igyekezve némi humort is csempészni, hátha a saját borús kedvét is némileg felderítheti vele. Bár már elég neki az is, ha nem növeli Mináék aggódalmát a saját, személyes ügyleteivel.
A vámpírnő rögtön felnevet, jót mulatva a szóhasználaton, érezhetően megkönnyebbülve, majd hirtelen megszeppen, ahogy meghallja a terem visszhangjában saját nevetését. Damien is társul, de csak halk kuncogással, ő pedig a maga erőltetett mosolyával figyeli őket, valamelyest örülve, hogy a minimumot megtehette értük.
- A három paksaméta megvár. Eddig is megtette - mosolyog jóízűen a férfi, tekintetében őszintén csillogó lelkesedéssel.  
- Olyanok, mint kint a hulló falevelek. Mindig lesz belőlük több. Sohase fogynak el - teszi hozzá fájdalmasan, de érzékelhetően túldramatizálva némileg a humor kedvéért Mina. - Nem szedik szét, Greta vigyáz rájuk. - Ha tud, teszi hozzá gondolatban, ismerve a csintalanságot, ami beléjük szorult. - Nagyon szeret játszani velük. Jó is lesz, most kicsit több időt tölthetek velük, később majd behajtom rajta. Hmh, szólnom kell neki, hogy Dennist hagyja csak barkácsolni, ő ellesz csendben... - folytatja Mina, megtalálva újra a hangját és nyugalmát, máskülönben nem áradozna kissé összefüggéstelenül, ami megmosolyogtatja némileg.
- Akkor az istállóban megvárlak titeket, öltözetileg én már felkészültem úgyis - biccent egyet, visszatérve a témára, mielőtt túlságosan elkalandoznának. Különben is szüksége van pár percre, amíg rendesen összeszedi magát a látogatók adta hírek után.
- Rendben. Igyekszünk - szélesedik Mina gondtalan mosolya, teljesen megfeledkezve a vendégekről, a levélről, és az elkövetkezendő gondokról és egy intéssel Damien társaságában már el is siet, hogy felkészüljön az alkalomra. Kissé irigyli őt optimista naivitásáért, és bár nem tarjta kizártnak, hogy a vámpír a jelen apró örömeibe menekül, most kifejezetten hasznos tulajdonságnak bizonyul, mielőtt a sötét fellegek viharával szembeszállnának.

Gratulálok mindenkinek a küldetés teljesítéséhez. Jutalmul felírhat mindenki magának 200 TP-t és 2000 váltót. Ez atéma nyiott marad, így bárki bármikor, amikor kedve tartja beadhatja az egyeztetések tartalmát. Aki sikeresen beadja valamennyi egyeztetést, további jutalomban részesül!

Gratulálok mindenkinek. A köd elhagyja Eichenshild-et, visszatér a fák közé...

Eichenschild városa valóságos csodának számított a szememben. Egy hatalmas, fallal körülvett város, ami csaknem erődítményként működött. Nem is voltam nagyon meglepve a ténytől, hogy az elfoglalt várost katonák fogják ellepni és átalakítani, de nem bántam meg, hogy eljöttem.
- Jártatok már itt? – kérdezte a főhadnagy, kissé idegesen.
- Még soha. Feltételezem nem volt mindig ennyire… zsúfolt?
- Egyszer... régebben, de akkor egészen másként nézett ki. – Jozef ámulata láthatatlan volt, az án leesett államhoz képest.
- De, már régen is pont ilyen zsúfolt volt. – bólogatott a főhadnagy, s átvezetett bennünket néhány utcán, mielőtt megállt volna szusszanni, s oldalba bökte a kémünket. – Jól van, lássunk munkához. Te külön mész. Akarok valakit, aki a távolból figyel, ha valami baj lenne.
A férfi csak bólintott és el is indult, hogy két pillantás ideje alatt elvesszen az emberek között.
- Mi pedig induljunk. Egyenesen Greyhornhoz, amilyen hamar csak lehet. Aztán el innen. – fordult felénk, komoly tekintetével. – Ó, és ne aggódjatok a miatt, ha katolikusnak néznek. Az ember nem tér át más vallásra pár rövid év alatt, nem tűntök ki vele.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és szememmel már fürkészni is kezdtem az emberek tekintetét.
- Honnan tudjuk, hol van Greyhorn? Vagy, hogy ki ő? Persze, bizonyára egy tündét keresünk... De én már is látok egyet, aki biztosan nem ő. - vigyorogtam és tekintetemet az egyszerű öltözködésű Jozefra fordítottam. - Mit is mondtál, hogy hívnak?
- Bond, ....áááá, vagyis Karl, Karl Sturm, szolgálatára írnok uram! – biccentett, hasonló vigyorral az arcán. – Szerintem kezdjük a fogadókkal, ott van a legtöbb esélyünk, de Handersen uram talán jobban ismeri a helyet.
- Elég jól. Egy pár évig itt laktam... szerencsére csomó dolog nem változott. – bólintott a főhadnagy.
Felvezetett minket az alsóváros végéhez, ahol egy újabb falat emeltek fel, hogy elválasszák a felsővárostól. Szemmel láthatóan a gazdagabb részétől a városnak, ami nem volt túl idegen, hiszen otthonom is hasonlóan oldotta meg a rangok elválasztását. Mondhatni, otthonosan éreztem magam a látványtól. Az alsóváros falhoz közeli oldalán állt a legtöbb árus, akiknek nem fűlött a foga a magasabb adókhoz, s ezen okokból is, a legtöbb fogadó is errefelé volt megtalálható.
- Ne feledjétek, legyünk óvatosak. Nem akarom leleplezni, kik vagyunk, amíg magával Greyhornnal nem találkozunk. Lehet, nem ő keveri a kártyákat, hanem az egyik beosztottja.
- Kártyázni is fogunk? – néztem végig a fogadókkal kirakott úton. – Nem bánom, csak előre szólok, pocsékul játszom. És egy garasom sincs, amit arra szórnék! Ellenben ha megleljük Greyhornt… hogyan is leljük meg? Csak kérdezősködjünk?
- Miért is ne. – ropogtatta meg a kezét Herr Markneinth. – Ha már úgyis itt vagyunk, akár egy italt is elhörpinthettek.
- Én sem kártyázom jól, nem nagyon volt hol gyakorolnom… és elvileg Handersen ismeri, majd ő rábök, ha meglátja. – vonta meg a vállát Jozef, majd lelkesen meg is indult az úton.
- A magadfajtáknak szabad egyáltalán az ördög bibliáját forgatni?
- Mit mondhatnék erre… sok mindent nem lehet, de az Úr megbocsájtó. – huncut mosolyát még időben el tudtam kapni, mikor az égre emelte a fejét, s nem hittem volna, hogy pont egy keresztes lovagtól fogom ezt hallani, de örültem neki.
- Kegyes a mi Istenünk. – helyeseltem.
- Ez a beszéd! – tapsolt egyet a főhadnagy. – Akkor lássunk is neki.

Az első ivóba, ahova betértünk, már érezni lehetett az olcsó alkohol szagát, s bár nagyon vágytam már rá, hogy lemossam valamivel a port a torkomról, minek okán a vezetőnk ujját ropogtatva ajánlotta, hogy igyunk is valamit, nem mertem ténylegesen venni is magamnak. Inkább felkaptam egy üres korsót, hogy úgy látszódjék, mintha már ittam volna. Az ivóban tartózkodók úgy sem figyeltek fel rám, így teljes magabiztossággal tudtam játszani a szerepemet, miközben kerestem a hegyes füleket, hogy információkat tudjak kipréselni belőlük. Illetve belőle, ugyan is éppen akkor, csak egyet láttam, Jozefet leszámítva. Vaskos prémvértet viselt, megannyi fémművességgel rajta, nyakában pedig madzagról lógtak különböző állatok maradványai. Két másik katonafélével iszogatott, akik hasonlóképpen öltözködtek, mint a tünde, csak éppen hegyes fülük nem volt hozzá.
- Adjon az Úr fényes napot nektek, drága barátaim! – közelítettem meg a csapatot, pofátlanul belepofátlankodva éppen folyó beszélgetésükbe. – Zavarhatom e önöket egy pillanatra? Csak nem hittem a szememnek, amikor megláttam ezeket a fogakat az úr nyakában. Ezek valódiak?
- Ó, valódiak, biza! – húzták ki magukat a férfiak. – Egyenesen a messzi keleti erdőségből. Mindegyiknek megvan a maga története. Onnan jöttünk most, pénzzé tenni a portékát.
- A mindenségit! Eladni? Már meg ne sértődjenek, első ránézésre már katonaféléknek tűntek. Azt hittem, hogy önök is a toborzás miatt vannak a városban. - enyhén összehúzva magamat elmosolyodtam, s feltartottam a kezeimet. - De ezek szerint kereskedők?
- Ó nem, közel sem. - vágta rá az egyik. - Mi vagyunk a toborzók.
- Várj, lehet nem is rólunk beszél... - vágott közbe a harmadik - Kihez akarsz te leszegődni? - kérdezte.
- Ó, nem én. Jó barátom mondta, hogy keresi azt a... Grey... horn nevű kapitányt, mert hallotta, hogy katonákat keres. Én meg lévén a jó barát, igyekszem a legtöbb ivóba bekukkantani, hátha meglelem. - közben korsómat is számhoz emeltem, megszokásból, de üres volt, így kissé fanyalogva letettem az asztalra.
- Az, Sir Greyhorn! - vágta rá gyorsan a másik. - Ha kell el is viszünk oda. De ha eltalálsz egyedül, innen haladj felfelé toronyiránt, s előbb utóbb bele fogsz futni.
- Felfelé? - néztem és még mutattam is fel a plafonra, majd ráeszméltem. - Toronyiránt! Értem én, értem. Megkérdem barátomat. El ne menjenek, kérem.
Azzal arrébb léptem és átsiettem társaimhoz, akik már egymással társalogtak.
- Karl! Ha szeretnéd, az urak még el is tudnának kísérni a Sir-höz! Azt mondják, csak toronyirányt, de igen készségeseknek is tűntek.
- Elvileg már tudjuk, merre kell menni, Handersen is megtalája...
- Én azt mondtam nekik, hogy jó barátom csatlakozni kívánna a kapitányhoz, remélem nem a legrosszabb alibi. Nos? Melyik lehetőséggel élnénk? Kíséret, vagy túra?
- Hm...Jozef, te tünde vagy. Akarsz csatlakozni Saemus Fairbrach-hez? – kuncogott a parancsnok.
- Egyáltalán nem bízom bennük. Lehet, hogy az első szűk, kihalt utcában kést kapnánk a bordánk közé, ki tudja... - rázta meg a fejét, s látszott az arcán, hogy nem volt ínyére az általam kitalált alibije sem. - Próbáljuk meg magunk, ha nem megy, még mindig találhatunk másik megoldást.
- Akkor toronyirányt felfelé! - kacagtam fel, majd gyorsan kikotortam néhány váltót holmiijaim közül és visszasiettem velük a korábbi toborzókhoz, hogy letegyem eléjük. - Köszönöm jó urak, hogy vártak, de megtaláljuk majd az utunkat. A következő körre használják fel ezt is.
Megérte, mert, ahogy távoztunk, mintha barátságos intést láttam volna tőlük. Ez megmelengette a lelkemet.
- Greyhorn-ra nem jellemző, hogy úri környezetben mozogna. Meglep, hogy pont a felsővárosban kell keressük...
- Talán nem ő választotta, különben is csak ideiglenesen van itt, ha hinni lehet az embereinek az erdőben. – elmélkedett Jozef, ahogy megszaporázta a lépteit, amikor azonban előre nézett és látta, hogy a tér, melyre beléptünk hemzsegett a csicsásan kiöltözött tündéktől, mintha kicsit visszább húzódott volna. -  Azt hiszem, én egy kicsit háttérben maradok, nem szeretném, ha felismernének, beszéljetek ti, ha kell.
- Bizonyára Saemussal beszél, aki önjelölt uralkodóként bizonyára elvárja, hogy nemesi környezetben legyenek. Lehet, már el is késtünk volna? – jegyeztem meg izgatottan körbenézve a téren.
- Reméljük nem. Az utolsó dolog, ami az itteni szerencsétleneknek kell, egy második háború a mostani mellé...

Minden olyan idegennek hatott, mintha hirtelen egy teljesen másik világba csöppentem volna. Saját álnevem volt, különleges küldetéssel egy idegen vidéken, különös épületek között. Természetes, hogy izgatott voltam. A téren zajló élet láthatóan egy épület felé koncentrálódott, s Herr Markneinth is abba az irányba vezetett bennünket. Egy pompás ivó az egyik eldugott szegleten, ahonnan már félúton hallani lehetett a danolást. Mikor aztán beléptünk, csak úgy inni lehetett a boldogságot a levegőben, ahogy a sok hadviseltnek tűnő katona táncolt, énekel, ivott és hahotázott. Vissza se tudtam tartani a mosolyomat, hiszen az ilyen közegben, legyen az baráti, vagy idegen, mindig rám ragad a szórakozottság. Nem úgy, mind Jozef társamra, aki, mintha csak még jobban rejtegetni akarta kilétét, mögénk rejtette egész valóját.

A főhadnagy igen hamar fel is hívta a figyelmünket az egyetlen alakra a helyszínen, aki nem ivott, csak boldogan nyugtatta tekintetét a társaságon. Apró, cikornyás mintájú inget hordott, rajta a Tünde Erdő címerével, egy elegáns nyaksállal, valamint bőszáru, zöld nadrággal. Nem tűnt öregnek, de látszott rajta, hogy ifjú éveit már a háta mögött tudta, s haja éppen csak elkezdett őszülni. A jámbor tekintet ült az arcán, de tartása katonás volt.
- Az ő lesz. - bökött felé homlokával Herr Markneinth. - Mintha csak tegnap lett volna, hogy találkoztunk... semmi sem változott... talán csak kicsit melankolikusabb lett a feje neki.
- De rajta is ott a címer. – fogtam vissza a hangomat, hogy ne keltsek feltűnést. - Mik a lehetőségeink?
- Nekünk is van egy elég nagy címerünk. - bökött a mellénye alá, ami arra engedett következtetni, hogy még álruhája alatt is büszkén hordja otthona jelképét. - Azt mondom, fedjük fel, kik vagyunk és reméljük, hogy hajlandó lesz negyedmagunkban tárgyalni velünk.
- A tünde nép sokfelé szakadt, a címer még nem jelenti, hogy Fairbrach táborát erősíti, az csak a tünde néphez való tartozást jelképezi. – szólt Jozef is, hátunk mögül kidugva a fejét. - Követlek, aztán majd meglátjuk.
- Nem érzem igazán bölcs gondolatnak felfedni kilétünket ennyi ellenséges katona között. Teszem hozzá, egy ellenséges város kellős közepén. Nincs rá mód, hogy félrehívhassuk? - néztem körbe, hogy a zsúfolt ivóban találhassak egy zugot, ahova négyen is elférnénk, bár feltételeztem, szobájuk van.
- Nagy a tömeg, mit tudnánk tenni?
- Egyelőre menjen oda hozzá csak Strauss, hívja félre, vagy esetleg ki az épület mellé, ott talán nyugodtabban beszélgethetünk. – javasolta tünde társunk.
- Ez működhet... régről ismerjük egymást, s nem voltunk rossz viszonyban. Ha itt látna, annyit mindenképp tudna, valami komoly baj van.
- Nos, mi lenne, ha mi kint megvárnánk? – vetettem fel a lehetőséget, Jozef ötletéből kiindulván. - Tudni akarom, hogy mi a magyarázata, ha egyáltalán van neki. Tudni akarom, hogy hajlandó e a kompániáját elvezényelni a folyó mellől. De jobb, ha kevesebb a fültanú.
- Jól van, keressetek odakint egy padot.... - mondta kissé bizonytalanul a főhadnagy, majd nagy levegőt vett és elindult régi ismerőse felé.
- Én azért itt maradnék az ajtó közelében, ha... mégis baj lenne. – szólt a keresztes lovag.
Elismerendő volt az óvatossága. Sokat tanulhattam volna tőle.

- Nem értelek téged. Itt kint még könnyebben észrevesznek, mint bent a tömegben. – hallottam meg az idegen hangját, mikor Herr Markneinth kiért az épület mellé.
- A te tömegedre nem mindenki néz barátságosan, Harrison... – mosolygott a főhadnagy.
- Hát, már az is csoda, hogy itt talállak téged. Látom összeszedtél pár derék embert te is. – biccentett felénk üdvözlés gyanánt. - Úgy hallottam most a legészakabbi regimenttel vagy.
- Valahogy úgy, most is tőlük jöttem.
- Legészakibb... ez jó, ezt még nem hallottam. – vetette oda Jozef, csipetnyi jókedvvel.
- Elnézést, eddig főleg a déli pusztákon ténykedtem. Nem szeretik arrafelé az ellenségük híres erődjének nevét terjeszteni.
- Ezt készséggel elhiszem.
- Üdvözletem! - köszöntöttem széles mosollyal és kezet nyújtottam neki, hiszen fontos az első benyomás. - Eduard Faust, írnok. Nem feltétlenül az ön szolgálatára.
- Karl Sturm. – mutatkozott be Jozef is a maga álnevén, s hozzám hasonlóan kezet nyújtott a katonának.
- Remélem nem a valódi nevüket mondták. Nevem Harrison Greyhorn, a tünde erdő volt lovagja. Ezen szerény kompánia vezére. Dicsekednék vitéz tetteinkkel, de kegyelmetek királysága ellen értük őket el, így talán jobb lenne, ha rögtön a tárgyra térnénk. – rázta meg a kezünket erélyesen, igyekezve a maga módján oldani a feszültségét.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, s pillanatnyit sem tétlenkedve elővettem a könyvemet, hogy a kezem írásának kibogarászásából emlékeztessem magam, miért is voltam ott ahol vagyok.
- Szeretnénk, ha a Nordenfluss partján állomásozó katonáit visszaküldené a Tünde Erdőbe, hogy ne... - szemem kissé összeszűkítettem, ahogy a lapra néztem. - ...csonkítsák meg... az arra áthaladó hajók rakományait, saját céljukra.
- Ó, hát erről van szó. Sejthettem volna, hogy előbb utóbb összetűzésbe keverednek. Nos, sajnálom, ha bármilyüktől meg lettek fosztva. A katonáim eredetileg ponthidat állítottak fel a Nordenflusson, hogy pénzért a másik oldalra szállítsanak másokat. A környéken áthaladóktól is kértünk vámot... felteszem valaki nem akart fizetni, aztán egyik pofon követte a másikat.
- A Nordenfluss nem valaki tulajdona, hogy bárki vámot szedjen rajta, csak azért mert úgy gondolja... –Jozef mélyen a férfi szemébe nézett. - Ez inkább jól indokolt rablásnak tűnik, nem?
- Nem ok nélkül szedtük persze. Csapataim hetek óta tartják távol a rablókat a folyótól. Erre alapozva tartottunk igényt a sarcra.
- A mi "karavánunk" képes megvédeni magát a rablóktól és tolvajoktól, szóval ezt nem mondhatja komolyan. Köszönjük, de megvédjük a magunkét, javasolnánk, hogy fogadja el nagyra becsült társam tanácsát.
- És mi van a megannyi révésszel, akik segítik a folyón való átkelést? - indítványoztam kérdésemet, ám ekkor eszembe jutott valami. - Azokkal nem lehet csapatokat mozgatni, igaz?
- Valahogy úgy. Ez a döntés egyben garancia arra is, hogy én és a kompániám gond nélkül át tudjunk kelni, ha szükség lenne rá.
- Tudjátok egyáltalán bizonyítani, hogy rablókkal bántatok el. – kérdezte Herr Markneinth
- Nem. – felelte zavarba jőve Greyhorn. - Nem húzunk senkit karóba, vagy ilyesmi. Bevallom őszintén, azt hittem örülni fogtok, hogy legalább a folyómentével nem kell foglalkozni. Vagy talán ismét ebbe az irányba kezdetek offenzívákat?
- Egyelőre beszéljünk a jelenlegi folyómederről. – indítványozta a főhadnagy, nagyot nyelve a kérdéstől.
- Támogatom az ötletet. - bólintottam a téma megőrzésére való törekvésére Sir Greyhornnak, tudván, hogy már így is száz felé volt a figyelmem a környező zajoktól. - Kétlem, hogy az uralkodó örülne, ha megtudná, hogy egy teljesen különálló katonai alakulat "védelmezi" a folyót. A földesurak mit mondtak? Történt e egyáltalán diplomáciai megbeszélés, vagy kereskedelmi kapcsolatfelvétel? Esetleg ön csak úgy döntött, hogy előnyös a híd, tehát építtet egyet? A Királyság területére?
- Ha csak ez aggasztja, emiatt ne féljen. Nemsokára indulunk vissza az erdőbe, s vele megy a híd is...

Mielőtt azonban kiegészíthette volna mondandóját, valaki hangosan kurjantott felénk valamit a tündék nyelvén, valahonnan a magasból.
Ahogy oda vetettem a tekintetemet, meg is pillantottam egy alakot, aki az italozó ház tetején ücsörgött. Indokolatlanul jó hallása lehetett, ha képes volt lehallgatni bennünket abból a távolságból, nem is beszélve arról, hogy micsoda öltözéket viselt, semmibe véve a több ezer esztendős emberi tradíciókat a ruhák terén. Hiszen ember volt ő. Egy barna hajó, láthatóan alacsony, vékony férfiember. Öltözéke még is sokkal inkább hasonlított a tündék öltözékéhez. Bő ingét és hosszú szárú nadrágját tünde motívumok, szimbólumok díszítették ujjától a gallérjáig, nyakában legalább három talizmán csüngött, kalapjába kettő rövid toll volt tűzve, mintha csak egy pár hosszú fül lenne.
- Hát elnézést, hogy idefurakodtam. – kezdett végre érthetően beszélni az idegen, ahogy leugrott, majd kis port kavarva landolt az ivó előtt. - De azt hiszem, innentől átveszem.
- Kérlek Skylight, már épp megegyezőben voltunk. - legyintett Sir Greyhorn nyájasan, de Skylight meg se hallotta.
- Lord Skylight. – pontosított ripacsul, azonnal megüthető alakúvá téve saját fejét az én szememben. - Ne feledje, Sir, hogy rangban feletted állok. Mely miatt jobb is, ha velem folytatják az urak a tárgyalást. Vagy talán ellenvetésük volna?
- Pontosan minek is a Lordja az uraság? – érdeklődött Jozef, nem kevés hitetlenkedéssel a hangjában, amin csak osztozni tudtam.
Egy darabig még méregettem a férfit, de sehogyan sem tudtam hová tenni fejben, így potenciálisan fenyegető kategóriába helyeztem. Lapoztam párat a könyvemben, majd megvontam a vállam és eltettem eszközömet, nem lesz most már szükségem rá, gondoltam.
- Legutóbbi információink alapján Sir Greyhornnal és az ő kompániájával lenne megeggyeznivalónk, nem pedig önnel, Herr Skylight. - ezek a tünde nevek mindig olyan kellemetlenül buggyannak ki az ajkaim mögül, hogy úgy érzem, hülyét csinálok magamból, ahányszor csak megszólalok.
- Harrison, ki ez a ripacs?! – csatlakozott értetlenkedésünkhöz a főhadnagy is.
- Ne fáradjon Sir, a kend bemutatása úgy is mindig olyan... vérszegények. Én vagyok Őfelsége Saemus Fairbranch egyik bajnoka, seregének legrangosabb tagja, egyik főembere, a Három Istencsapás egyike, Berthold Skylight, az Égszakadás. – mutatkozott be az illető sértődötten, s Greyhorn láthatóan zavarban is volt a jelenetétől. - És egyben az eichenschild-i munkálatokat is én felügyelem. Úgyhogy az én bólintásom nélkül itt nem lesz egyesség.
Ahogy Skylight sem tudta visszafogni sértettségét, úgy én is elvesztettem magamat az "Istencsapás" jelzőnél, s éppen csak elfojtott, karcolós nevetéssel fulladtam bele majdnem, saját könnyeimbe.
- Várjanak egy percre. Csak egy fél percre... - vettem egy mély levegőt, hogy összeszedjem magamat. - Ön tényleg büszkén képes viselni azt a nevet, hogy... Égszakadás?
Sötét tünde társam már jóval összeszedettebben volt képes reagálni a dolgokra, amiért ismételten irigyebb lettem rá… de csak egy kicsivel.
- Sir Greyhorn ez igaz? Ő a fönöke? Saemusnak tényleg teljesen elment az esze. Ám, ha végighallgatózta az egészet, akár már most bólinthat is.
Herr Markneinth tekintete már sokkal szúrósabban szegeződött ismerőse felé, aki könnyelműen legyintett csupán.
- Ne keresse a baj, Strauss bátyám. Meglesz az egyesség így is.
- Nos igen, feltéve hogy más baja nincs a tiszteletreméltóknak szerény személyemmel. - húzta ki magát dölyfösen a „majdnemtünde”. - De mielőtt azt a bólintást megkapnák, regéljék már el: miért érné ez meg nekünk?
Viselkedéséből figyelve úgy ítéltem meg, hogy tisztában volt saját küllemével és jelzőinek nevetségességével is. Még is büszkén viselte őket. Ezt tiszteletreméltónak véltem.
- Nos, szerintem nem tudnánk túl sok újat mondani. Az élet egy értékes ajándék, s ha a magunkét nem akarjuk eltékozolni, felebarátunkét miért akarnánk?
- Magam is pont erre gondoltam. – válaszolt fenyegető mosolyával Skylight.
- Más vaj... hmm… nem, nincs, szerintem elég, ami van. – sóhajtott Jozef beletörődően. - Mert mindenki megússza épp bőrrel, ez jó szempont, nem?
- Lehet-lehet, de tudnak minket fenyegetni itt, ilyen közel az ellenség városához?
- Fenyegetőzni nem szokásunk. - ráztam meg a fejem, barátságos mosolyt simítva arcomra, s már előre büszke voltam a választékosan megfogalmazott szavaimra. - Nekem bizonyosan nem. Annyit tudunk, hogy szállítmányozási gondok akadtak Sir Greyhorn katonái által emelt híd környékén, s boldogok lennénk, ha az efféle dolgok nem történnének meg. Saemusnak talán érdeke beleharapni mások bokájába, Herr Skylight?
- Vagy kirobbantani egy újabb háborút egy kis vámpénz miatt?
- Hm...nos, ez lényegében a mi dolgunk, hogy a biztonságot garantáljuk. Honnan tudják, lehet azok a banditák rabolták ki az uszályaikat, akiket mi elkergettünk. Erre még nem gondoltak?! - emelte fel a hangját egyre jobban és jobban a ripacs.
Strauss idegesen nézett rá, szeme szinte lángolt, de nem szólt semmit. Harrison Greyhorn pedig ijedten kapkodta a szemét jobbra és balra.
- Uraim, kérem. Legyünk belátással egymás aggodalmaira, úgy egyezünk meg leghamarabb. Talán egy pihenő a hosszú, fáradságos út után jót tesz a katonauraknak... és önnek is, Lord Skylight. Mi lenne, ha másnapig pihentetnénk magunk, s gondolkodnánk, hogyan érné meg együttműködnünk.
- Jól beszélsz, Harrison. Mindjárt összeesek a fáradtságtól! Gyerünk fiúk!
- Óh! Vajon van még azokból a híres fürdőkből egy szabadon? Boldogan kipróbálnám. - indultam meg a főhadnagy mögött, azonnal átlépve a gondolataim ösvényei között a finom serre, puha ágyra és meleg fürdő ígéretére. - Úgy hallottam a tündék konyhája sok finomságot is rejteget még. Ön erről tud valamit, Karl?
- Kiskoromtól kezdve a rendben nevelkedtem, többet nyeltem éhkoppot, mint ételt. Gondolhatod, mennyire ismerem a tünde étkezéseket, bár egy esküvő alkalmával volt benne részem, furcsák voltak, de finomak. – válaszolta Jozef, segítve elterelni a figyelmemet arról, ami a korábban történt.
- Egy esküvőn? Még a Tündék is Isten színe előtt házasodnak? Vagy egy teljesen másik fajta esküvő volt és csak tovább feszegetem a húrt? - menet közben megigazítottam a batyumat és nyitva tartottam a szememet, hátha meglátok egy cégért, amire fürdőház van írva, de sajnos egy sem volt a környékünkön.
Talán a híresztelések csak addig voltak igazak, amíg észak tulajdonában volt a birtok.
- Tünde esküvőn. Különleges volt és nem, nem az Egyház szokásai szerint természetesen, de régen volt és talán… igaz sem volt. – hangja elkomorodott, s én úgy éreztem, talán rossz sebeket téptem fel a rossz kérdésemmel. - Most hová is megyünk tulajdonképpen?
- Valahova el, ahol már nem tud az a pojáca kihallgatni. Aztán alaposan szemügyre vesszük a levelet.
- Én kétlem, hogy természetesen lett volna ennyire jó a hallása. - ráztam meg a fejem. - Talán varázslat van a dologban, de nem tudnám bizonyítani. Viszont ha az, akkor lehet, az egész várost el kell hagynunk. Milyen levelet?
- Amit Harrison korábban az ingembe csúsztatott. - felelte, ahogy előhúzott egy papírt a ruhája alól.
- Még csak nem is tünde csak azt hiszi, ha így kicsicsázza magát, akkor valaki elhiszi neki! – morogta Jozef és ezzel megnyugtatott, hogy nem csak az én fejembe fészkelte be magát ingyen a nyavalyás Skylight. - És, ha behúzódunk valahová, én tudok csendvarázslatot csinálni, így senki nem hall semmit.
- Remek ötlet! Nem bízom abban a Skylight-ban. Embertelenül erős hallása kellett, hogy legyen, hogy kihallgasson minket! Boszorkányság, én mondom.
- Kellemetlen egyén. De Sir Greyhorn valóban jóvágású alaknak tűnt. Józan, előrelátó és karizmatikus. - bólogattam, s feladván a fürdőház keresését.
- Katonaember és tisztességesen játszik. Csoda, hogy még nem fojtotta vízbe azt az alakot. Na, de akkor húzódjunk be oda. - mutatott egy szűk utcára Jozef, ahol nem igen járt senki.

Amint bebújtunk, s megbizonyosodtunk róla, hogy nem követett senki, majd a társunk elmormolt egy imát az Úrhoz. Strauss előhúzta és széthajtotta a papírt mellzsebéből. A papír egy röplap volt, nem rendes levél, rajta egy szimbólummal. A szimbólum egy félhold volt, tetején egy tündeszerű alakkal, aki ott ült és látszólag felfelé nézve imádkozott.
- Hm... - nyögött fel a főhadnagy - Harrison találkozni akar valahol, ahol negyedmagunk tudunk lenni, efelől biztos vagyok. Ez a röplap tehát egy találkozó helye és ideje... Ti mit gondoltok?
- Amikor a hold félig elfogyott... vagy megtelt? Most fogyó vagy telő holdunk van? - meredtem a papírlapra. - Az idő biztosan az lesz. De a helyszín... Mi az a figura ott a hold fölött? Nem a holdra néz, hanem el tőle...
- Ez egy sötét tünde vallási szimbólum. "Eggyé válni a holddal az Úr imáin át", ilyesmit jelent. Ezt nem Harrison rajzolta, biztos csak nála volt, amikor az a ripacs odapofátlankodott. Úgyhogy ne keressünk nagyon mély szimbolikát...
- Talán egy tünde szentély lesz, egy sötét tünde szentély, abból nem lehet túl sok itt.
- Egy volt itt a tünde negyedben. Egy druida szentély és egy holdszentély egymás szomszédságában. - csapott a tenyerébe Herr Markneinth.
- Esetleg a ma estére gondolt? De nem szokott a holdszentélyekben... lenni valami esténként? Nem biztos, hogy tudunk négyesben találkozni, ha többen is lesznek ott.
- Hm...esténként imádság és áldozattétel szokott lenni, az biztos. A tündék, mindkét nép, tart egy istentiszteletet este.
- Nem minden este van szertartás, úgy tudom, csak havonta egyszer, de nem vagyok a szakértője. Szerintem ma estére gondol, hiszen nem maradhatunk itt sokáig. Amikor a fogyó hold a legmagasabban jár.
- Na.. ezzel most megfogtatok... – a főhadnagy fejét vakarva nézett az égre - Hát.. nézzük az eget, és ha éppen fogyó a hold, menjünk?
- Kockáztassuk meg. – bólintott Jozef, s én megkönnyebbülten felsóhajtottam.
- Jól van...ki éhes?! Sötétedésig még van idő kideríteni, melyik kocsmában főznek a legótvarabbul!
- Egy egész vadkant is meg tudnék enni! –arcom felragyogott az ajánlattól. - S talán néhány kupa sör is lappang valamelyik pincében. Vagy Ön türtőzteti magát a földi javaktól, Herr Sturm?
- Eszemben sincs koplalni, a másik vadkan az enyém. - vigyorgott a társam. - És én inkább az orrom után mennék és csak, ha te fizetsz, mivel én a kocsmában, amikor a zsoldosoknak fizettem, elvertem a pénzem.
Szemeivel Straussra nézett s én csak szórakozottan csípőre vágtam a kezem.
- Áh, az uraság ne fizessen, hiszen még is csak az öregebbik itten. Majd mi összekuporgatjuk, no! Én is adtam aprópénzt a segítőinknek... Jut is eszembe, miért nem megyünk vissza oda?
- Az sem rosszabb, mint bármelyik másik. Remélem olcsó is.
- No ha meg nem, akkor csak megnézem a másik csizmámat is. Valahol mindig talál az ember eldugott aranyat. - kacagtam fel, majd közelebb hajoltam, sunyin mosolyogva a tündére. - S mond barátom, csak az étkek és bódító italok csábításának enged? Vagy időnként megkörnyékezhet egy szép leányzó is?
- Az élet rövid, így nem szabad elvesztegetni, de én sokáig papnak tanultam, így ebben nem vagyok túl járatos, ám mostanában meg lovagként kell viselkednem..... Te elég tapasztaltnak tűnsz az élet rejtelmeiben. - somolygott egyet a legény.
Sejtelmem sem volt, hogy mire gondol. Mit jelent az, hogy lovagként viselkedni? Adott kontextusban nem tudtam mihez kötni.
- Csak, hogy teljesen őszinte legyek, s kezemet a szívemre is teszem érte, olyan zöldfülű vagyok, hogy egy örök cölibátust fogadott kolostori pap is tapasztaltabb nálam. Sokszor legalább is úgy érzem. Szemeimet szeretem legeltetni a szépségben, de magamnak nem merném megkaparintani, csak ha egy életre mellettem maradhat. - sóhajtottam távolba révedően. - Túl ijesztően hangzott? Úgy érzem kissé rémisztően fogalmaztam. De akkor jól sejtem, hogy nincsen feleséged igaz?
- Mióta a Draconis köpenyét viselem... be kell vallanom, hogy sok lány érdeklődését kivívtam és próbálkozom megtalálni velük a szót, de nagyon nehéz. Én még tovább nem gondoltam, hiszen a Rend bármikor máshová rendelhet, csatába küldhet, az életem az Úré. – vállát ugyan megvonta, hangjában még sem volt keserűség.
Ahogy befordultunk a jól ismert kocsma utcájába, mintha összefutott volna a nyál a számban.
- Hamarosan jöhet az a vadkan. – beszélt a szívemből Jozef, s Herr Markneinth is csak némán bólogatott mellettünk.
- Óhohó. - szimatoltam bele a levegőbe, mely izzadságszagtól bűzlött. - Remélem tényleg sütnek, mert megfizetném.
- Na és mit gondolnál, megtalálnád e a társaid között a szerelmet? Emlékszem, jó anyám mesélte, van egy távoli rokonom, aki közel egy idős lehet most velem, s hasonló a hivatása a tiédhez. Fegyvert forgat, igazi farkasasszony az. Éles agyarakkal és gyönyörű kék szemekkel. Bár ember, az biztos. Kérlek, ne vedd ajánlásnak, nem ismerem a nőt. Kérdésem attól még fennáll. Én tudom magamról, hogy az útra vágyom. Oda, ahová mást nem vinne a lába. Így megértem az aggodalmad, hogy elszólítanak társad mellől, amikor nem akarnád. De pont ezért érdemes olyat keresni, aki veled tartana. Elvégre hogy is van az esküvőkön? Pedig hármon is voltam már. Egészségben, betegségben, míg a halál el nem választ?
- Igen, így mondják. És nem veszem ajánlásnak. – nevetett fel kedélyesen. - Én is ismerek olyan korú tanítványt, akit nagyon kedvelek, de… tényleg nem gondoltam még bele abba, hogy valaki mellett elkötelezzem magam, bár biztos eljön majd ez az idő. Most élvezem a kalandot és a veszélyt, minél több, annál jobb. Atyám is mindig mondja, hogy soha nem tudok a fenekemen megülni, ebben hasonlítok rá. Na, megérkeztünk.
Ahogy benyitottunk, a benti hangok azonnal otthonos érzést keltettek bennem, s lelkemben megnyugvással léptem a pulthoz, hogy kérjem a napi étket, serrel hármunknak.
- Jó apád bölcs ember lehet. Az élet valóban túl rövid. S úgy érzem a sors is így akarta, hogy mi egymásra találjunk. - mondtam mosolyogva ülve le az egyik asztalhoz, amely felszabadult, kezemben a korsókkal, amiket aztán szétosztottam. - A kaland és a veszély kéz a kézben kell, hogy járjon. Ez adja a sót az élet levesébe. Emeljük korsónkat az élet sójára!
- Igen, nagyon bölcs, próbálok is megfelelni neki, de még nem nőtt be a fejem lágya. –koccintotta erélyesen korsólyát az enyémhez társam. - Egészségedre cimbora!

A délutáni falatozás esti iszogatásba nyúlott, így nem kevés jókedvvel és igen csak aznaposan sétáltam társaim mellett vissza a tünde negyedbe, ahonnan elindultunk. Pontosabban a holdszentély volt a célpontunk, ahova nagyon sokan mások is mentek, többségében sötét tündék, különböző ételekkel a kezükben vagy kosarukban. Nem is kevés kíváncsisággal vizsgáltam őket, hiszen ritkán látni egy helyen ennyi sötét bőrű alakot. Igazi különlegességnek számított ez az én életemben, nem is beszélve a gyümölcsök és húsok sokaságáról, amit magukkal vittek.
- Valaki meg tudja mondani, hogy mi a jó... fenét keresnek itt démonok? Mármint itt, a szentélyek körül? Nem is tudtam, hogy egyazon valláson vannak az elfek és a démonok... – puffogott Jozef, aki láthatóan nem érezte jól magát.
- Ötletem sincs... - vágta rá vállat vonva Strauss, majd a kezünkbe nyomott egy-egy kétszersültet. - Annyit tudok csak, hogy itt hogyan szokás áldozni. Mindenki fogjon egy darab kétszersültet. A holdszentélyekben ételt áldoznak az istentiszteletkor. Ne keltsünk feltűnést azzal, hogy megtörjük a hagyományokat.
- Ezek mindenhol ott vannak. - fintorogtam, közelebb hajolva a többiekhez. - Beeszik magukat és bajt kevernek. Lopnak, hazudnak...
Ez után elvettem a kenyeret és minden megmaradt figyelmemet annak szenteltem, hogy ne harapjak bele a még meleg ételbe.
- Jó anyám, ennek még az illata is kellemes. Csak el ne lopják a kemencébe valók.
- Talán Harrison tud majd erről is mesélni. Viszont mindenekelőtt az szállítmányokat kell biztosítani, ne feledjétek. - tette hozzá szigorúan a főhadnagy. - Odabent majd próbáljunk meg elvegyülni... mennyit tudtok a holdszentélyekről?
- Abszolút semmit. - ráztam meg a fejem, de lelkesedésem szemmel láthatóan nem csappant. - De úgy hallottam nagyon szép oltáraik vannak. És állítólag mindig besüt a hold.
- Ilyen fejfájással, nehéz bármit fejben tartani. Sajnos soha nem jártam egyben sem és a papneveldében nem tanítottak ilyesmit, így nem tudok segíteni. Van mit bepótolnom úgy vélem...  Egyébként meg ti, csak max. valami normális külsejű démonoknak adhatjátok el magatokat, sötét elfnek aligha.
- Lehetek csábdémon?
- Megkérdezzünk valakit?
- Én nem vagyok hajlandó lesüllyedni a szintjükre, köszönöm. Írnok vagyok. Dokumentálni jöttem. - húztam fel az orrom, ám Straus szemrebegtetésétől csak kiszakadt belőlem a nevetés.
- Na jó, elég a tréfából! Nézzük meg, miért akart minket itt látni Harrison.

A holdszentély belseje nagy volt és tágas. Körös-körül széles oszlopok választották el a termeket, amiket kis kertek szabdaltak fel. Egy hosszú sorba állt a tömeg nagyobbik része, az oltárra várakozva, ami meglepett, mert az egyesével történő áldozás nem csak kényelmetlen, de hosszadalmas folyamatnak is látszott. A holdpap, aki a szertartást vezette a nagy oltár tetején még el is távolodott az éppen imádkozótól.
Az oltár egy kis magaslaton állt, amit minden oldalról be lehetett látni, s az oszlopok közül beszűrődő holdfény ragyogta be. A hely, egy általam megszokott templommal ellentétben, egy zajos és élettel teli közösségi tér volt. Az egybegyűltek beszélgettek, nevetgéltek, közösen iszogattak, pipáztak és nézték a csillagokat. Meg tudtam volna szokni a közeget. Meglepően ünnepies érzést keltett bennem.
- Jó sokára kerülünk sorra, láthatóan nem siet senki. – súgta nekünk Jozef, miközben nézelődött, ám mielőtt még megszólalhattunk volna, tekintete megállapodott egy alakon. - Ott van Harrison, szerintem minket sasol.
Sasol. Sasol? Mit jelent, hogy sasol? Persze, minket néz. De ha sasol, akkor mi vagyunk az egerek, amikre a sas vadászik? Veszélyben lennénk? Meg kéne tanulnom, hogyan is csinálják a sasolást. Remek társmadár lehet…
- Ahogy nézem, Skylight-nak semmi híre... – zökkentett ki Strauss a gondolatmenetemből.
- Hála az égnek érte!
- Attól még nem árt óvatosnak lenni. – jegyeztem meg az alkoholtól kissé harsányabban, mint azt szerettem volna. - Elképzelhető, hogy hall minket. Elvégre ügyes füle van neki.
- Reméltem, hogy idetaláltok. - sóhajtott nagyot Greyhorn, ahogy közelebb értünk - Sajnos nem készültem fel rá, hogy óvatosban kell levelet átadjak. A pamflet volt egyedül nálam, hát azzal üzentem. Itt nyugodtan beszélhetünk. Skylight a druidaszentélyben szokott áldozatot tenni, és a két szentély egyszerre tart misét, szóval nem kell attól tartanunk, hogy csak úgy felbukkan, mint a múltkor.
- Akkor nincsen annyira jó füle, hogy onnan ide áthalljon igaz? Az már csodával lenne egyenértékű. Illetve szép estét Herr... Sir Greyhorn. – ráztam kezet vele tisztességesen, ahogy illik.
Erős keze volt.
- Részemről a szerencse.
- Eléggé beleéli magát a szerepébe. – közölte Jozef, az égszakadásra utalva, amire csak erős bólogatással tudtam ráerősíteni.
- Hát, nem ő az első ember, aki szentélyben tesz áldozatot, de ha jól tudom a ti egyházatok keresztelte, mielőtt hozzánk szegődött volna.
- Szóval még hittagadó is. Az inkvizíciónak bizonyára benne lehet már a bögyében. Na de térjünk a lényegre! - mély levegőt vettem és a szemébe néztem, s hátam mögé böktem a vállam fölött. - Honnan lehet olyan pipákat szerezni?
- Itt faragja egy asztalosmester. Ha sikerül dűlőre jutnunk, örömmel szerzek egyet neked.
Siker! A küldetés ezen pontján én úgy éreztem, mindent elértem, amit férfi elérhetett az életében.
- Biztos Saemusnál jobban megtalálta a számítását, hogy még ezt is kockáztatja ez a Sir Égszakadás vagy, hogy a csudába hívta magát. – próbálta Jozef visszaterelni a témát a medrébe.
- Berthold Skylight szavát ne vegyétek készpénznek. Nem hadúr ő, vagy nagyvezér. Skylight egy senki volt, egy rab valamelyik karolusburgi börtönből. De mindenekfelett egy iszonyatosan tehetséges druida. Olyannyira, hogy a többi druidánkkal ellentétben őt maga Seamus királyom tanította. Viszont nem a vezetői érzéke miatt magasabb a rangja, mint az enyém. A seregünket a volt hadurak vezetik, akiket egy zászló alá gyűjtöttünk. Lovagok, Bajnokok, Arkdruidák, mint én is. A Három Istencsapás tagjai nem vezetők. Szimbólumok. Az ő dolguk, hogy azt képviseljék, amiért kiállunk. Néha tud fejfájást okozni, mit ne mondjak...
- Ez... remek. - meg kellett vakarjam a fejemet, hogy oda tudjak figyelni és fel tudjam fogni azt, amit mondott a tünde. - És a kereskedelmi útvonalak biztosításával mi legyen? Mármint, jelenleg csak a maga kompániájáról tudunk, akik bele tudnak nyúlni a dolgokba. Szóval, meg lehetne e oldani a dolgokat, anélkül, hogy háborúba kelljen menni?
- Garantálni fogom, hogy ezért nem vonulunk ellenetek hadba. Ilyen apróság miatt kár lenne kardot rántani.
- Ezek szerint meg lehet állapodnunk, hogy békén hagyjátok átvonulni az utánpótlásainkat? Nem fog Berthold beleköpni a levesbe most, hogy kifülelt valamit?
- Ez azért nem olyan egyszerű. Ha kijelentem, hogy innentől egyedül a karolusburgi szállítmányoktól nem kérünk csak sarcot, az romba döntené a morált. Meglepődnétek, mennyien jönnek a zászlónk alá dacból, miután az adószedő kezelésbe vette. Szükségünk lesz egy megegyezésre, még akkor is, ha az csupán szimbolikus jellegű. Ha csak egy színjáték is, de valami kelleni fog. Elvégre még mindig nem igazolt, hogy valóban kifosztottunk volna titeket...
- Mintha a ti adószedőitek nem ugyanezt csinálnák, vagy épp példának itt van ez a sarc a folyón. De bár nem bizonyított, ahogy mondod, azért elég nehéz lenne mást feltételezni is. Egyébként meg nem gondolom, hogy fel vagyunk hatalmazva, hogy megállapodjunk bármelyen összegről, még ha jelképes is. Nem így van, uram? – fordította Jozef a tekintetét Herr Markneinthre.
- Lenne egy ötletem. Mit szólna, ha a mi katonáink is beállnának sarcoltatni? - rövid gondolkodást követően azonban rájöttem, hogy ez egy borzalmas ötlet. - Vagy... Megegyezni egy fix áthajózási összegben? Vagy le is bonthatnánk a hidat... Bár az is jó, ha védik a folyót a banditáktól...
- Egy pár hét múlva már nem leszünk itt, így meg tudom oldani, hogy hamarabb kezdjünk csomagolni.
- Hm... ha jelképes, akkor legjobb lenne ez. - túrt a zsebébe Strauss, majd abból egy érmét húzott elő, melyre ugyan azt a címert öntötték, ami őróla is lógott az álruhája alatt. - Ez itt az Ezredes Asszony címere. Add ezt oda bármely katonánknak, s szabad az ő szava. Egy szívesség, ha úgy tetszik. Elég drága dolog manapság a hűség.

A tünde hatalmasat nézett. Az érme súlya mintha pofán ütötte volna, szólni nem tudott az ajánlatra. Még én is majdnem kijózanodtam a meglepettségemtől.
- Ez... Ilyet lehet? Nem kell az Ezredes Asszony engedélye?
- Már megadta. Végső esetre. Azért van nálam. De nincs kedvem tovább húzni az időt. Ez egy nagy ajándék, Harrison, de rád merem bízni.
- Bátor dolog. - mormolta az orra alatt sötét tünde társam.
- Hát ez... nem is tudom mit mondjak. Elégséges persze, sőt... ezért már úgy illene, mi is adjunk valamit...
- Én megelégednék a pipával és azzal, hogy sértetlenül kijutunk a városból.
- Igazán szerény kérések, barátom. - veregette meg a vállamat Jozef. - De várjuk meg, hátha azért kicsit jobb ajánlatot kapunk Lovag uramtól.
- Szerény bizony... de sok mást is tudunk adni. Nem szenvedünk most hiányt semmiben, hogy túladtunk a sok prémen meg ékes tollazaton.
- És hozzá is fértek itt a piachoz... mi lenne, ha bevásárolnátok nekünk? Élelmet, ruhát, kötelet, mindent, ami nem terem meg a fenti északon. Azzal nem is lenne több harag az elvesztett készleteinkért.
- És felrakhatnák egy hajóra, amit mi fel is kísérnénk a folyón, beteljesítve kötelességünket, hogy az útvonalat biztosítsuk. - egészítettem ki.
- Tényleg megoldható?
- Úgy hiszem, módunkban áll. A fuvar egy pár napon belül indulásra kész lesz.
- Pompás! Addigra az Ezredes Asszony és a többiek is utol tudnak minket érni, ha netán valami baj történne.
- Én pedig írásba adom, hogy egyességre jutottunk.
Azzal Harrison Greyhorn papírt vett elő, majd írni kezdett rá, egy kurta aláírás után pedig egy kis viasz, melyet előtte egy fáklyánál óvatosan megolvasztott. Elmormolt egy imát, s valamiféle tüskés indák nőttek rá az ujjára, amivel a viaszt lenyomta, véglegesítve a pecsétet.
- Ezt a pecsétet nem lehet meghamisítani, mert a készítője természetimáiból születik. Ez igazolja, hogy valós, amiben megegyeztünk.
- Köszönöm. - mondta Strauss, ahogy elvette a levelet.
- Akkor maradunk még pár napig, vagy a táborhelyen várunk? – kérdezte végül Jozef.
- Legyen a táborhely. Ha itt maradunk, azzal csak magunkra vonjuk a gyanút. - vágta rá gyorsan a főhadnagy. - És jelenteni akarok az Ezredes Asszonynak, hátha van hozzáfűzni valója.
- Óh, én maradnék. Most remek érzés, hogy mindenki jól járt, viszont néhány dolog szúrja az oldalam. Először is... Van e mód arra, hogy alaposan arcon vágjam Skylightot, anélkül, hogy azonnal felnégyelnének, vagy tömlöcbe vetnének? Továbbá... mi a helyzet a helyi máguscéhvel? Lehetséges velük kialakítani kereskedelmi kapcsolatot? Illetve a pipa. Az nagyon fontos. Hogyan kell használni? Még azt is meg kell tanulnom. Ti nem akartok pipákat?
- Arra könnyen meg tudnak tanítani, a fél seregem rendszeresen füstöl... ami a kevésbé fontos dolgokat illeti, hát... a helyi máguscéhről nem sokat tudok, de azt hiszem, van egy a városban. Ami pedig az Égszakadást illeti... talán egy bárbaj a gyakorlótéren, de nem tudom, tud-e egyáltalán vívni. Nem visel fegyvert, és még egyszer sem láttam csatában. Elvileg druida, szóval valami varázslóféle neki a harcmodora. Seamus király nem terjesztette, mire képesek a bajnokai, hogy ne tudjanak felkészülni ellenük azok, akik netán meg akarnának minket támadni.
- Nem gondolnám, hogy simán képen törölheted azt az alakot, azt meg főleg nem, hogy az után még maradhatnánk is, de én semmi jónak nem vagyok az elrontója.  Én sem csípem a fickót, de jobban szeretném megtudni, hogy miben sántikál. Így, ha maradunk még egy kicsit talán utána néznék...
- Akkor legyen úgy. Én elmegyek üzenni az Ezredes Asszonynak, ti pedig rajta tartjátok a szemetek Skylight-on. - bólintott Strauss - Neked ez nem baj, Harrison?
- Tegyetek, ami jól esik. – legyintett a tünde. - De az alkuról egy szót se. Nem akarom bonyolítani a helyzetet.
- Természetesen.
- Lakat lesz a számon. - bólintottam, majd tünde barátomhoz fordultam széles vigyorral. - Mit szólnál, ha Saemust is megkörnyékeznénk? Te tudod, hogyan néz ki, én meg szívesen látnám őt is vendégül az ütlekborulszban.
- Királyom rendszerint a nagytemplomba jár el segédkezni a helyieknek... mármint a protestáns templomba. – jelezte nekünk készségesen Greyhorn, de Jozef már kevésbé tűnt lelkesnek.
- Saemus tudja, hogy Dra…, hogy mi vagyok. Hidd el, én is szívesen elagyabugyálnám, de nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet lenne... most. De Skylight tudására kíváncsi lennék, de őt is óvatosan provokálnám, mert, ahogy hallottuk elsőrendű kegyenc. De nézzük, mire megyünk...
- Jól van. Akkor én el is indulok. Éjszaka távozni bölcsebb, amíg még tart itt az istentisztelet. Isten áldjon titeket! – mondta csendesen a főhadnagy, s kezet nyújtott a tündének. - És Isten áldjon téged is, barátom.
- Téged is. – csapott bele.
- Igaz, igaz. Nem élhetünk vissza a vendégszeretetükkel. - nyújtottam kezet én is Greyhornnak, majd Straussnak is. - Isten legyen véletek. Mi átsurranunk a druida templomhoz, megcirógatni egy kicsit Skylightot.
Jozef is elbúcsúzott tőlük, s távozóra fogtuk, ám az alkohol addigra már olyannyira a fejembe szállt, hogy nehezen tudnám visszaidézni, mit is csináltam pontosan az éjszaka.

A reggeli nap nem éppen szépen vetette rám sugarait az olcsó külvárosi fogadó bolháktól hemzsegő szalmaágyában. Halk nyöszörgéssel adtam jelét az életben maradásomnak és igyekeztem mindent felidézni az előző éjszakából, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Legnagyobb meglepetésemre, amikor szememet kinyitottam, Jozef már fent volt és vakarózott, amihez nekem is kedvem lett volna.
- Mikor kerültünk mi ide? – kérdeztem társamtól, miközben én is kifolytam az ágynak gúnyolt szalmakazalból.
- Valamikor… úgy... éjféltájban. - válasza inkább kérdés volt, mint állítás. - Hogy őszinte legyek, nem az időre koncentráltam, hanem, hogy épségben eljussunk idáig, a fogadós nem volt hajlandó beengedni, miután megérdeklődted, hogy melyik szobában alszik az az angyalarcú leány, aki felszolgált és aki, mint kiderült a lánya volt.
- Oh... - sóhajtottam fel és magamhoz szorítottam a batyumat, mintha az össze tudná tartani szétszakadó fejemet. - Pedig az ő ágya bizonyára puhább lett volna. S talán kevésbé... bogaras. Skylightot sikerült elagyalni? És a pipámat sikerült elkérnem a szőrtől?
- Skyligtot nem találtuk, állítólag ma ott lesz a szentélynél, vagy a környékén, a pipa... hát... bocs... nem emlékszem. De minek neked pipa, sose láttalak pipázni? – kérdezősködött, miközben ő is kikelt a szalmából és elkezdett számomra lehetetlennek tűnő nyújtómozdulatokat tenni.
- Soha nem is pipáztam. - bólogattam, s felkacagtam én is a helyzet értelmetlenségén. - De annyira jól nézett ki, ahogy ott adták körbe... Hirtelen igényem lett rá, hogy kipróbáljam. Talán otthon én is körbeadogathatnám, és lehetnének az alkohol mellett panaszkodó barátaimból, pipázás közben panaszkodó barátaim. De... - inkább nem is folytattam, hiszen túltárgyaltam a dolgot.
- Szerintem mosakodjunk meg egy kútnál, aztán együnk valamit, később talán belebotlunk az emberünkbe, nem olyan nagy azért ez a város.
- Nem vagyok biztos benne, hogy képes leszek ebben az állapotomban elagyalni azt a balfácánt. – magyaráztam, miközben távozóra fogtuk a dolgunkat, s igyekeztem nem a fogadós, vagy a lányának a szemébe nézni kifele menet. - Örülök, hogy még úgy mozognak a végtagjaim, ahogy kéne nekik. Te hogy nem nézel ki úgy, mint egy frissen mosott rongy?
- Egyrészt én nem ittam annyit. – nevetett fel kedélyesen. - Ezért is tudtalak elcipelni idáig. Másrészt aludtam én már sokkal rosszabb helyeken is, bár bolhásabban egyben sem. Először együnk és frissítsük fel magunkat... most a változatosság kedvéért egy jól vizezett borral, aztán meglátjuk, mit hoz elénk az Úr! A vásártéren biztos akad valami jó sült, éhen halok.
- Előre érzem, hogy meg fogja sínyleni a tárcám. A főtereken mindig túlárazzák a sülteket.
De panaszkodás után természetesen ki is fizettem, amit ki kellett, s élveztem a nyugodt hangzavart, miközben félmeztelenül az ingemet lóbáltam az egyik ház sarkában, hogy megszabaduljak a bolhák nagyjától..
- Hogy is volt a tegnapunk? Frissítsd fel a memóriámat! Belementek, hogy összerakják a hajót igaz? Azt nem mondták, hogy mikor indulnak el? Igen, most téged traktállak efféle kérdésekkel, mert te figyeltél is. Legalább is bízom benne.
Eközben azon járt az agyam, miként is tudnék egy kanalat szerezni otthonra jó anyámnak, elvégre új helyen jártam, valamit illett volna haza vinni.
- Harrison és Strauss megegyezett, kapunk egy csomó cuccot, meg elkezdenek csomagolni és eltűnnek a folyóról, amilyen hamar csak lehet. Mi itt maradtunk szemmel tartani Istencsapását és azért mert amúgy is be akartad verni a képét. – magyarázata végén még böfögött egy úriasat, majd elindult valamerre. - Le kell sétálni ezt a kaját.
- Értem... értem... Akkor hagyjuk most a kanalat. Úgy érzem, össze tudom szedni magamat. Emlékszem, a helyi máguscéh állapotát is fel akartam mérni, személyes okokból. Talán arra is sort kerítek, DE! Előbb, beverem az orrát az istencsapásának! - eme bátor kijelentéssel el is indultam a tündék városrészébe, ahol a druida templom is volt, miközben egy kellemes dallammal kísérve kántáltam: Hol az isten csapásába van az Istencsapása?
Láthatóan fülbemászó dallamot találtam ki, ugyan is többen is felfigyeltek ránk. De lehet, hogy csak pocsék hangom volt. Minden esetre, Jozef barátom javaslatára sem voltam hajlandó abbahagyni, hiszen jó hangulatom volt. Tele volt a hasam, szépen sütött a nap és már nem viszkettem olyan istentelenül sem. A druida templomhoz eljutva sajnálatos módon zárva találtuk azt.

- Este kellett volna jönni, te tökkel ütött. - koppantottam meg a homlokomat, majd igen hamar megpördültem, hogy első tervemet felválthassa a második. - Ne haragudjanak jó urak!
Felszólításomat két katona felé szegeztem, akik a templom közelében beszélgettek. Széles, bár kissé fáradt mosollyal közelítettem feléjük. Tünde katonák voltak, s így bizonyára ott voltak a tegnapi áldozáson is, vagy az egyik, vagy a másik templomban, így ők minden bizonnyal segíthettek nekem.
- Meg tudnák mondani, honnan tudok szerezni egy afféle pipát, amit tegnap éjjel láttam a holdtemplomban? Szép míves volt és igen érdekes illat füstölt ki belőle.
- Pipát? – nézett rám értetlenkedve az egyik.
- A papnál volt, vagy csak valaki járókelő pipája? – tette fel a fontosabb kérdést a másik.
- Bent volt az egyiküknél, de a papnál nem láttam. - ez azonban felcsigázott, hiszen ha a holdpapok pipája eltér a megszokottól valamiben, azt látnom kell. - Miért? A papnak különlegesebb?
- A holdtemplomban a papok állandóan szívnak. - kuncogott a magasabbik tünde, s szóhasználatától eszembe jutott az a hajósinas a kedvenc nordenburgi italozómból, aki mindig elharapta a v-t.
- Elég, na! – vágta tarkón társát az alacsonyabbik katona. - Ha tünde forma pipa kell, azt itt megfaragja az asztalosmester. Itt van a téren a műhelye, készít pipákat is. Jól ismeri az összes ősi motívumot, de tud festmény vagy arckép alapján is dolgozni.
- Nagyszerű, most már tudjuk, hol szerezhetünk pipát, de esetleg Istencsapás uraságról is tudnátok mondani valamit, hol találhatnánk? – vette a kezébe az irányítást Jozef, amiért hálás is voltam, mert én már elfelejtettem, hogy őt is kerestük.
- Melyik istencsapás?
- És ki keresi?
Tekintetükkel alaposan felmértek bennünket, amitől kissé feszültebbnek éreztem magam, s ez segített, hogy visszaugorjak az álszerepembe.
- Óh, milyen otromba is tőlünk! - töröltem gyorsan meg a kezemet az ingembe, s a tündék felé nyújtottam kézfogásra. - Eduard Faust volnék, írnok, s ez itt jó barátom Karl. Jómagam a puszta kíváncsiság hajt, hogy jobban megismerjem a tündék kultúráját, s amióta csak meghallottam, hogy az Istencsapások, amolyan legendákként léteznek, úgy gondoltam, muszáj írnom róluk.
- Csak tegnap ismerkedtünk meg e névvel. Ahogy a barátom mondja, csak kíváncsiak vagyunk. De talán jobb lesz este visszajönni... – vonta meg társam a vállát, míg én továbbra is tartottam a kezemet.
- Az más. – bólintott az egyik katona, rá se hederítve nyitott tenyeremre. - És kit keresnek? Argran urat, vagy Skylight urat?
- Elsősorban Skylight urat, hiszen őt a tegnapi napot volt szerencsénk futólag megpillantani, de Argran úrról is boldogan írnék. – hadartam, egyre feltűnőbben nyújtva eléjük a kezemet, hogy tisztességesen megrázhassák, hiszen lehet csak nem látták rendesen a szándékomat.
- Argran úr felügyeli az újoncok kiképzését a keleti gyakorlótereknél. Skylight úr... na, ő jó kérdés.
- Templomba ment. - vágta rá a másik. - A nagytemplomba ment valami miatt.
- Akkor ne lopjuk itt a napot, barátom! Nézzük, melyik urat tudjuk tollvégre kapni. Köszönjük, jó urak! – Jozef ezzel, s baráti vállon veregetésével jelezte, hogy indulni kéne, majd halkan hozzátette. - Menjünk a templomhoz, de kissé óvatosabban, ha lehet. Ki tudja, kibe botlunk még.
- Hálásan köszönjük! - bólintottam a tündék felé és elhúztam megrázatlan kezemet előlük, hogy Jozeffel kettesben mehessünk a nagytemplom felé.

- Ha jól emlékszem a tünde király is a nagytemplomban szokott lebzselni. - súgtam oda társamnak félúton, visszaemlékezve egy előző nap elejtett beszélgetésre. - Az nekem remek hír... Neked nem annyira. Ha ott van, mi lenne, ha kint megvárnál?
- Inkább mindketten várjuk meg kinn, míg Skylight kijön, aztán egy nem túl forgalmas helyen kapod el?
- Az nem lenne tisztességes. Rajtaütni csak azért, hogy arcon töröljem? Nincsen abban semmi férfias! - fintorodtam el. - Kihívom egy tisztességes párbajra. Így nem használhat varázslatot sem, különben gyávának fogják nézni őt, hogy egy egyszerű írnok ellen kénytelen mágiát használni.
- Akkor se a templomba hívd ki, hanem várd meg, míg kijön és eltávolodik innen. Ha valami balul sül el, akkor segíteni tudjak és ő meg ne tudjon valami álnokságot kitalálni. Egy cseppet sem tetszett a képe, nem biztos, hogy ő is azt gondolja a tisztességről, mint te és Seimus még annyira sem.
- Ebben nem értünk egyet, Karl barátom. Én hiszek abban, hogy ha becsülettel és tisztességgel közelítünk valakihez, akkor becsülettel és tisztességgel fog viszonyulni mifelénk is.
A templomhoz érve, szokásból is keresztet vetettem, hogy megtiszteljem az Urat, hiszen lehet, hogy déliek, de az Istenük ugyan az, majd beléptem a kapun, hogy belülről is megcsodálhassam a déli templomot.
- Kívánom, hogy neked legyen igazad.
Nem volt szép. A templom, sokkal üresebb volt, mint amihez hozzászoktam. Falairól hiányoztak a szép formák, a tisztelet mintha kiveszett volna a helyiségből. Odabent egy idős alak sepregetett, s az orgonánál álltak ketten. Egyikük, a megfigyelő, Skylight volt. Hátulról is megismertem azt a ripacs alakot. Pedig nem emlékszem, hogy valaha is hátat fordított e nekem. Még is meg tudtam mondani, hogy ő volt az. A másik alak, aki játszott az orgonán, egy fiatal tündelegény volt. Vékony, magas, mélyvörös hajjal, ami még a legészakabbi falvainkban is ritkaságszámba ment. Miközben játszott az orgonán, nem akartam zavarni őket, hiszen modortalanság lett volna. Amikor azonban a vörös hajú legény felállt, a zene nem állt meg. Úgy tett, mintha ujjaival továbbra is a hangszeren játszana, minden apró mozdulattal bűvölve a billentyűket és pedálokat. Majd hátrálni kezdett, s a zene tovább szólt, míg ő végig koncentrált. Bizonyára varázslat, de nem tudtam volna megmondani, miféle. Nem találkoztam még hasonlóval.
Végül aztán egy hirtelen karlendítéssel lezárta az utolsó traktust, s tekintete találkozott az enyémmel. Csaknem leesett az állam, miközben figyeltem az előadását, így úgy gondoltam, megérdemli a tapsot.
- Remek előadás, fiatalember! - kurjantottam, ám a visszhang hallatán azonnal befogtam a számat és a tapsolást is abbahagytam.
Csak bolondot csináltam magamból. Templomban tapsolni? Ki hallott még ekkora tiszteletlenséget?
- Bocsássanak meg a zavarásért, csak abban reménykedtem, hogy itt lelem még Skylightot, s nem kellett csalódnom.
- Lord Skylight éppen a szokásos napi tanóráin vett részt. – biccentett a legény, több nemességgel, mint amire számítottam. - Fontos az elmét pallérozni, még ilyen magas rangon is. Kettejük talán jó barátok?
- Nem felség, csak futólag találkoztunk. – válaszolt neki a ripacs, meglepően kevesebb arroganciával a hangjában, mint azt vártam volna tőle.
Tekintetem a két alak között ugrált, s a felismerés csak kínosan lassan ülepedett rám.
- Felség? - néztem kérdőn a fiatal tündére, majd meglepetten Skylightra. - Ez megmagyarázza a fennhéjazottság hiányát. Azért kerestem, mert a tegnapi napon, s éjjelen nem hagyta el elmém egyik zegzugát a gondolat, hogy megmérettessem veled az erőmet. Semmi személyeskedés, természetesen, pusztán tudnom kell, hogy karod izma is van akkora, mint a karizma, mellyel tegnap megnyilvánítottad magad. - vigyorogtam szélesen, büszkélkedve a fondorlatos szójátékomon.
- Igazán?! Állok elébe. - felelte az Égszakadás hezitálás nélkül - Felség, engedelmével?
- Csak nyugodtan. Hagylak is titeket, beszéljétek meg a birok részleteit. Engem most úgy is más érdekel. – szólt a „felség”, majd elindult a templom kijárata felé.
Rövid ideig figyeltem is, de nem akartam sokáig levenni a tekintetemet a másikról.  Saemus Fairbranch. Fiatal. Ahogy eltűnt, Skylight azonnal visszaváltott korábbi, arrogáns, pökhendi, fennhéjazó, szőrszálhasogató stílusába.
- Na, ki vele! – lépett közelebb hozzám. - Miért akarna Herrison haverjának a fegyvernöke birokra kelni velem?
Roppant egyszerű oka volt neki, de természetesen nem tudtam egyszerűen kiköhögni a szavakat. A férfi stílusa egyszerűen kikényszerítette belőlem, hogy annyira tekerjem meg a mondandómat, amennyire csak lehet.
- Arrogáns és tiszteletlen férfiú vagy, aki más fajok varázslataival büszkélkedik, dicsekedik. Nagyon a bögyömbe vagy, megvallom őszintén, de tisztelni akarlak. - közelebb léptem hozzá és ujjammal a mellkasa felé böktem. - Tudom, hogy erődnél fogva tiszteletreméltó alak kéne, hogy legyél. De viselkedésedben semmi tiszteletreméltó nincs. Pedig én szeretnélek tisztelni, az Úrra esküszöm, biztosan van benned valami tiszteletre méltó. Ezért! Ezért hívlak ki egy erőpárbajra. Kar a karral szemben. Ahogy az igazi férfiak szokták. Semmi hókusz-pókusz, és széldudálás.
- Elnézést, hogy a saját fajomnak nem kellettem. – nézett vissza rám eszelős módon, játszva a sértettet. – Legyen, ahogy akarod. Te meg én birokra. Béreljük az egyik gyakorlópályát. Ott találkozzunk.
- Egy órán belül. - emeltem meg az ujjamat, figyelmeztetőül, hiszen kibérelni egy gyakorlópályát az egy dolog, de oda is kell még találnom.
Nem is beszélve arról, hogy kevesebb, mint egy órája ébredtem föl csupán, s akármennyire is viszketett a tenyerem, össze kellett szedjem magamat.
- Egy óra, ahogy a harang megkong! - csapkodta Skylight a mellét ingerülten, mire én is viszonoztam a gesztust.
Két kezemmel úgy megcsaptam a mellkasomat, hogy beledöngött az egész templom, s állammal ellenfelem felé böktem, jelezve neki, hogy alig várom a megpróbáltatást. Megvártam, hogy elhagyja a templomot, majd én is távoztam, hogy sebesen dobogó szívemet Jozef barátom társaságával csillapíthassam.
- Te tudsz bármilyen ősi legendát párbajokról? - kérdeztem tőle bármi előzetes figyelmeztetés nélkül, bár ahogy elnéztem, igen felzaklatottnak tűnt.
- Ez egy igen aktuális kérdés. Hogy jutott ez most eszedbe, csak nem sikerült menned Stylight-tel valamire?
- Egy órán belül formába kell kerülnöm, mert párbajozni fogok a ripaccsal egy küzdőtéren. - vettem egy mély levegőt, s már kezdett szélesre húzódni a szám. - Még azt is meg kell találnunk. Ősi alatt inkább arra gondolok, hogy a tündéknek van e bármilyen szokása párbajok terén, amit be kell tartani, feltételektől függetlenül?
- Ezek szerint sikerült kihívnod. De, ha csak nem kimondottan tünde párbajra hívott ki, akkor szerintem semmi okod arra, hogy ilyet vívj. Egyébként meg én sem tudok róla többet, mint te, szerintem nem igazán különbözik bármilyen másiktól, de megkérdezhetjük a küzdőtéren lévőket is, ha már úgy is meg kell keresni, mert gondolom teljesen komolyan végig akarod csinálni. - sóhajtott. - Seimus már úgy is tudja, hogy itt vagyok, az előbb ment el. Ha bármit tervez, már úgy is késő ellene tenni, akár végig is nézhetem, hogy mibe másztál bele.
- Igyekszem remek szórakoztatást adni majd a nézőknek. - hajoltam meg büszkén, majd megropogtattam az ujjaimat. - Már alig várom. Amúgy, a te Saemusod sem tűnt annyira... borzalmasnak. Első benyomásra egyenes egyénnek tűnt. Kicsit túl fiatal az uralkodói névhez...
- Na igen, de a becsvágya a fiatalságával ellentétben hatalmas és csak azt akarja meghallani, ami neki megfelel, más nem létezik számára... és ez fontos.... nem a népe számára, hanem az Ő számára. – morogta komoran, sokat sejtetve. - De most már mindegy, akkor keressük meg ezt a... küzdőteret.

Kissé kinyújtóztattam a karomat, hogy érezzem, mennyire vagyok elgémberedve, miközben vidáman dúdolgattam egy ismerős dallamot. A szövegére már nem emlékeztem, ezért nem is énekeltem, de jó hangulatban voltam a küzdőtér felé közeledvén.
- Csodálatos nap lesz a mai! Már érzem. - súgtam Jozef felé. - Szerinted Saemus is ott lesz?
- Remélem nem! - forgatta meg a szemét a barátom. - Egyébként mi ez a párbaj őrület? Jobb lett volna fel sem hívni magunkra a figyelmet, nem, hogy párbajozni az egyik vezetőjükkel, még ha én is szívesen beverném az orrát. De rólad nem gondoltam volna, hogy ennyire... hmmm... "lelkes" leszel.
- Az a balfácánszomorító bakancsalátét megérdemli, hogy valaki beverje az orrát! - vágtam ki magam dacosan. - Semmi jóindulat nem szorult bele és a beképzeltsége fogja tönkre tenni az életét. Pozíciójából adódóan pedig senki nem hívta volna ki... Nem is tudom. Talán csak a kifogást keresem, hogy megverekedhessek vele, de biztos nem lesz semmi gond!
Felkacagva legyintettem egyet, hogy elhessegessem a kétely morzsáit is.
- Nem vagyok a legjobb formában, de még mindig szélesebb vagyok nála. Ha meg valamiképpen még is veszítenék, hát egye a fene. Legalább lekötöttük nem?
Barátom hangos nevetéssel jutalmazott meg, megerősítve engem abban, hogy sikerült a kételyeit a szőnyeg alá sepernem.
- És mi van, ha legyőződ, de nem bír veszíteni? Mi van, ha lefogat, hiszen itt vagyunk a fészkük közepében? Valahogy az az érzésem, hogy túl könnyen engednek itt minket garázdálkodni, mikor Saemus is tudja, hogy itt vagyunk, itt vagyok. Bár az is lehet, hogy csak én gondolom ezt fontosnak, mármint szerény személyem talán egyáltalán nem okoz fejfájást az önjelölt tünde uralkodónak.
- Talán örül is, hogy láthat téged? Lehetőséget akar látni benned? - böktem meg gyöngéden a vállát a könyökömmel. - Ha pedig legyőzöm, de nem bír majd veszíteni... Nos, akkor minden okom megvan rá, hogy kinevessem, hiszen egy írnok ellen veszített egy neves rangú katonaféle. Ezek a kezek nem harcra edződtek! S még is képesek legyőzni azt, akinek igen.
- Hát akkor ebbe a folyóba akkor lépünk bele, ha odaértünk, nem igaz? Nézd, az talán már a keresett hely lehet.
- Adja az Úr, hogy jó helyen fordultunk be... - hunyorítottam magam elé, hogy a poros utca poros végéig ellássak, ahol már ott is volt a tér. – Na, akkor uccu neki! Én megyek, beverek egy piperkőcnyi arcot, te addig keress magadnak egy jó helyet a tér mellett. - kiáltottam hátra, s már előre is siettem, hogy szívem pumpálni kezdje az életerőt karjaimba.

Társam még mondott valamit, de már nem tudtam rá figyelni. Lélekben már szemtől szemben álltam ellenfelemmel.
A tér igen forgalmas volt, rengeteg katona gyakorlatozott ott, sokan puskákkal, mások páncélozva, de olyanokat is láttam, akik a druidák természetmágiájához hasonló varázslatokat gyakoroltak, csak sokkal gyorsabban. A levegő nehéz volt. Idegen tündék ültek idegen állatok hátán, idegen kardokkal. Mintha valóban háborúra készülődnének… A harcos tömegben pedig ott volt maga az Égszakadás is. Már várt rám, nem messze mellette királyával.
- Látom nem lesz hiány figyelő szemekben. - léptem közelebb, köszöntésképpen biccentve ellenfelem és a mellette álló kölyök felé. - Készen áll az Égszakadás, hogy mennydörgés rázza meg?
- Már azt hittem beijedtél.- nézett eszelősen a tündember. - Valaki rajzolna egy kört?!
Kérésére többen is odagyűltek, s az egyik katona hamar eleget is tett neki. Halk kuncogás ütötte meg a fülem. A katonáknak tetszett, hogy történni fog valami. Nekem is.
- Na-na, Lord Skylight! Tudod a szabályokat. - ugrott az egyik katona előre, hogy megállítsa a harcolni készülő bolondot.
- Igen...igen... – sóhajtott fel az, majd hagyta, hogy egy pár ezüst karperecet csatoljanak az alkarjaira.
- Így, csak nem lazul meg, míg végeztek.
- Ó, végzek én...
- Ezüst karperecek? Okos megoldás. Rám is raktok egy párat a biztonság kedvéért, vagy elhiszitek, hogy egy írnoknak nincsen mágikus lövedék az ingujja alatt? - léptem be jómagam is a körbe, magabiztosan.
A szívem már eléggé hevesen vert ahhoz, hogy az ujjaim ne fázzanak, s kihasználtam a pillanatot, hogy levegyem magamról ingemet, nehogy kár keletkezzen benne. Ellenfelem vékonyka volt, de az nem jelentette azt, hogy nem tud harcolni. Reméltem, hogy pontos öklösöket tud majd dobni, ha nem is erőseket.
- Mehet a bunyó, ha én jelt adok! - húzott elő az egyik katona egy sípot.
- Boldogan. – emelte ökleit arca elé Skylight, s én is megfeszítettem magamat, mint a lövésre kész nyílpuska, hogy az első füttyszóra kilőhessem öklömet.

A síp megszólalt.
Öklöm azonnal célt talált, de sajnos nem sikerült a pökhendi arcát eltalálnom, kezeivel hárított. Így belegondolva, ostobaság volt a részemről védekező pozíciójába egyenest ütnöm, de akkor ez tűnt a legjobb kezdésnek. Ő ezt egy bal horoggal akarta viszonozni. Védekezz bolond! Visszhangzott a fejemben Kolbach kapitány utasítása, akkorról, amikor nem figyeltem oda, honnan támad a másik katona. Most is figyelmetlen voltam. Elfelejtettem védekezni. Szúrt is miatta az oldalam, de meglepően könnyűnek hatott az ütés. Lehet, hogy csak tesztelgetni akart, de ez engem már nem érdekelt. Bennem volt a lendület. Még közelebb léptem hozzá, csaknem fölé tornyosulva, majd egy gyors jobbhoroggal úgy gyomorszájon sikerült lódítanom, hogy az hétrét görnyedve nyígott fel. Szívós volt, azt meg kellett hagyjam, pedig elég sok erőt beleadtam abba az ütésbe. Fel is egyenesedett hamar, hogy egy rúgással próbáljon meg gyengíteni, de engem azért keményebb fából faragtak. Beleálltam a talpába, s azt tapasztaltam, hogy egy amatőrrel állok szemben. Nem olyan amatőrrel, aki csak hozzám hasonlóan ivókban lökdösődött eddig, hanem olyan amatőrrel, aki az ivókba se jár el, hogy lökdösődjön. Gyenge volt. Lassú. Én ostoba meg azt hittem, csak kóstolgat.
Kissé kiábrándultam, de emlékeztettem magamat arra, mennyire bőröm alá tudott mászni az irritáló viselkedésével, s úgy döntöttem stratégiát váltok. Észt már nem verhetek bele, de tiszteletet még talán. Amilyen gyorsan csak tudtam elléptem a baljára, hogy közelgő ütése elől kitérjek, majd először az oldalába, majd az arcába temessem ökleimet két, egymást követő, gyors mozdulattal. Úgy hátra tántorítottam, hogy csaknem kilépett a gyűrűből, még is megállt és fogát csikorgatva emelte fel remegő kezeit, hogy védekezzen.
- Jobban jársz, ha feladod. – jóindulatból adtam neki egy lehetőséget, hogy megőrizze a fogai épségét.
- Ne merészelj lenézni...! – vicsorgott rám vissza válaszul, s rendbe szedte tartását.
- Te vagy az, aki lenéz engem. - világosítottam fel. – Fogadok, mindenkit lenézel, csak azért, mert jobban varázsolsz náluk. De ha van valami tanulság a mi párbajunkban, akkor legyen ez. Tiszteld a másikat.
S mint ha csak végszónak szántam volna, egy gyors lépéssel beléptem baljára, bal kezemmel védve arcomat, jobbommal újból alhason vágtam, mire lábai teljesen feladták a teste tartását és összerogyott előttem, majd hátradőlt és elterült a porban. A sípszó ismét megszólalt, s a katonák elismerően fütyültek a győztesnek. Nekem.
- Hé. - guggoltam le a levegőt kapkodó Skylight mellé. - Nem voltál rossz. Csak több magabiztosság kell az öklödbe. Meg egy kicsivel több hús a karodra.
Ahogy végig néztem rajta, láttam, hogy a karperecek úgy felforrósodtak, hogy az izzadtság azonnal elpárolgott a férfi karjáról tőlük, s még a por is sisteregni látszott. Aggasztó gondolatokat gerjesztettek bennem, de elégedett voltam. Csak abban bíztam, hogy bele tudtam verni valamit a kemény fejébe. Fel is álltam, s visszatértem Jozef barátomhoz, aki mellett ott figyelt Saemus Fairbranch is.
- Jó voltál! – veregette meg elismerően a vállamat társam, ami büszkeséggel töltött el.
- Nos, remélem kielégítő élménnyel gazdagodtatok mindketten. Én számomra kifejezetten tanulságos volt. – a fiatal tünde szavai kimértek voltak, de távoliak is, ahogy megindult az emberei felé. - A mielőbbi viszont látásra, drága lovagom, Eduard mester.
- Alig várom! - vigyorogtam a tünde felé, majd felkaptam a porból az inget, hogy kirázzam, s Jozef felé fordultam. - Mit szólsz, nézzük meg, miféle gyakorlatokat végeznek a katonák? Vagy megvárjuk, amíg Skylight haragja utolér bennünket és ő jön ide a bajért?
- Nem várhatunk, bár szerintem ezt az egészet nekünk rendezték, ami persze nem von le semmit a győzelmed értékéből. – válaszolta, majd levitte a hangját, hogy csak én halljam őt. - Láttad Skylight karkötőjét, szerinted a mágiáját fogta vissza, azért ilyen, vagy valami mást is csinál?
- Nos, az ezüst híresen rosszban van a mágiával, s színéből ítélve, azok ott ezüst karperecek voltak. Még sosem láttam viszont felforrósodni őket, ami csak egy csöppnyit savanyította meg a győzelmemet. Remélem tanult belőle. De ha megint képtelen lesz viselkedni, akkor boldogan kihívom őt még egyszer. - szememmel a legyőzött Skylight felé sandítottam, majd belebújtam az ingembe. - A mai nap tényleg egy jó nap!
Hangosan felnevettem, majd hátba veregettem Jozefet, hogy távozásra ösztönözzem, hiszen ő is sietett volna el onnan.
- Akkor menjünk, amíg tudunk, vagy amíg hagynak. Eseménydús napunk volt tényleg, lesz mit mesélni.
- Eseménydús nap? - meglepetten néztem fel az égre. - Alig két órája ehettünk a piacon. Na, jó... három. Bár, az út hosszú lesz, az biztos.
- Mi köze az eseménydúsnak ahhoz, hogy mikor ettünk? Ám abban igazad van, hogy hosszú lesz. Nekem nincs egy petákom sem, ha venni akarsz valamit az útra, nem tartalak vissza.
Belenyúltam a zsebembe, hogy meghallgassam a csörgő váltókat, vajon mennyit bírnak még el, s elkönyveltem, hogy a piacra már én sem nézek el.
- Igyunk egyet a legközelebbi kútnál és menjünk. - sóhajtottam fel legyőzötten. - Tudod, kissé kiábrándító volt, hogy ennyire gyenge harcos ez a Skylight. Ha Saemus is hasonló adottságokkal bír, akkor nem tudom, hogyan akarnak csatába vonulni.
- A katonák jól szervezettnek látszanak, és mindenki tele van mágiával, mintha… - elhallgatott egy kis időre, ahogy kereste a megfelelő szavakat. - …szétfeszítené őket. Az a gyanúm, hogy valaki más is segíti ezt az önjelölt királyt, mert nem tudom elképzelni, hogy ő csinálta ezt... egyedül.
- Még is ki tudna ennyi mágiát biztosítani a számukra? - vakartam meg a fejem, majd mintha egy kő zuhant volna a vállamra, amikor eszembe jutott a szó. - A kard!
Azrael kardja csupán legenda volt. Amikor viszont Veronia felét felgyújtotta egy sárkány, amelyet több elmondás alapján is Azrael kardjával győztek le… A legenda valósággá vált. Ha pedig Saemus megkaparintotta ezt a varázslatos fegyvert és arra használja, hogy minden katonájának emberfeletti erőt kölcsönözzön…
- Uram irgalmazz! Ha az, akkor mindenki nagy bajban van. – mondta ki a gondolataimat Jozef. - Siessünk, számoljunk be erről Straussnak és az ezredes asszonynak.
S mi siettünk is, amennyire csak képesek voltunk. Egy tündét és egy embert utoljára akkor láthattak ennyire sietni egyszerre, amikor… nem tudom hova akartam kilyukadni ezzel a hasonlattal, de a lényeg, hogy nagyon!

A lovas túrázás igazán kellett már a kastély környékén - a hirtelen jött feszültséget mintha elfújta volna a hajukba kapó szél, és bár árnyékként végig követte őket az aggodalom, a jelen egy pár órácskájában mégis megfeledkezhettek róla. Szürreális az ezzel járó békesség és nyugalom, ám mielőtt belehelyezkedhetne ennek kényelmébe, már vissza is érnek az istállóba. Ott a lovászfiú hoz a jószágoknak vödörben vizet, majd segít nekik a lenyergelésben, aminek következtében korábban térhetnek vissza a kővel kirakott falak közé.
A vendégeket fogadó csarnokba térve azonnal megérzi a kellemes illatokat, melyek egyértelműen a konyha irányából terjednek, ellepve a környező helyiségeket. Ételt készítenek, korai vacsorát talán, ám a húsfélét nem tudja felidézni, mi lehet. Mindenesetre a fűszerezése miatt meglehetősen jó illata van - és egyáltalán nem olyan, mint amit Yrsil kotyvasztana össze a Spierspitze tagjainak.
- Valamit elrontottak a konyhában? Úgy emlékszem, más volt megbeszélve mára - jut eszébe hirtelen, tekintetét azonnal az előtte könnyeden csörtető Minára, majd a mögötte haladó Damienre kapva. Netalán változtattak volna valamit utolsó pillanatban? Vagy a kiszemelt étekhez nem voltak meg a hozzávalók? Végül is az is előfordulhat, hogy Minának más óhajai támadtak, amíg ő Damien dolgozószobájában olvasgatott, várva a férfi munkájának végét.
A vámpírnő beleszagol a levegőbe, de csak a változás szóbahozásával realizálja, miben egyeztek meg eredetileg.
- Tényleg, rakott burgonyáról volt szó, azt hiszem. Milyen jól emlékszel... - jegyzi meg meglepett eltűnődéssel, ugyanakkor elismerően, mire egy pillanatra elkapja a tekintetét. Lehet, nem kéne ennyire ragaszkodnia a megbeszéltekhez mindig, de ritkán engedhetett idáig a spontanitásnak.
- Ez fácánsült lesz - ad felvilágosítást Damien, amire neki végtelenül szüksége volt. - Talán nem szereted? - fordul felé némi aggodalommal.
- Jaj, nem erről van szó - emeli fel a kezeit védekezőn, talán kicsit túl gyorsan. - Csak nem vagyok túlságosan hozzászokva a spontanitáshoz, igazából ennyi - vonja aztán meg a vállát némi merevséggel. - Általában az én megszokott környezetemben nem jó jel az ilyesmi - teszi hozzá, elképzelve, mennyire rosszul alakulhatott volna egy-egy őrjárat, ha nem közli azonnal a gyanúját bizonyos helyszínek kapcsán vagy nem értesíti nyomban a társait a változásokról. Persze a vacsora kérdése teljesen más, mint egy élet-halál szituáció, attól még a feszengés beleivódott a tagjaiba az elmúlt évek bizonytalanságának köszönhetően.
Mina és Damien ezt meghallva meglepetten összenéznek, és a sötételf már venné magához a szót, ám egy barna hajú leányzó jelenik meg a teremben aggodalmas arccal, enyhe idegességében a kötényébe törölgetve kezeit. Talán még az ujjait is tördeli a ruhák redőinek takarásában.
- Szép estét, elnézést, hogy megzavarom önöket, csak érdeklődnék, meg fog felelni a fogás? - Szinte azonnal sorolja fel az elérhető fűszernövények néhányát, amellyel az ízesítést biztosítják. - A burgonyát végül köretnek használtuk fel. Úgy gondoltuk, hogy most, hogy a gróf úr és a grófnő... és... - bizonytalanodik el, ahogy a Moonshift illúziója által takart arc felé pillant, igyekezve udvarias megszólításhoz tartani magát egy ugyancsak kedves mosoly társaságában. -... a kisasszony távoznak, egy húsétel talán megfelelőbb, és a gróf úr azt állította, nagyon kedveli ezt a fajtát - folytatja a legóvatosabb megszólítást használva, már-már pironkodva, ahogy az indokot is feltárja.  
- Ó, akkor... Akkor jöttök? - tekint hol Minára, hol Damienre, nem emlékezve, hogy neki említették volna az utazási szándékukat. Persze, pedzegetés volt, de több esélyt látott a maradásukra, főleg Sebastianra való tekintettel.
- Tökéletes lesz, Sabrina, köszönöm - biccent Damien egy kedves mosollyal a nő irányába, aki nagy megkönnyebbülésében szélesen elmosolyodik, de gyorsan le is hajtja kissé a fejét egy pukedlivel.
- Örülök, gróf úr. Amikor végeztek, hozzuk a süteményeket - távozik sietősen, és még inkább emelkedik a szemöldöke. Ennek az emberlánynak tetszene Damien...? Akkor szoktak majdnem megbotlani a saját szavukban az emberek, nem? Vagy mindehhez elég pusztán a rangbeli különbség ténye? Ha igen, akkor ő miért is nem viselkedik így?
Damien sóhajtásának hallatán megrezzen a füle, rögtön magára hívva a figyelmét, és még pont elcsípi emiatt a szemforgatását.
A grandiózus építmény óriási étkezőjébe térve szinte zavarabejtően hosszú az asztal, nem beszélve a székek mennyiségéről. Egy darabig figyeli, ahogyan az itt tartózkodó beosztottak poharakat rakosgatnak ide-oda, tálkákat és gyertyatartókat tolnak odébb, mintha tényleg tökéletesre akarnák ezt az étkezést a nagy - és bizonyára veszélyes - út előtt. Némi kényelmetlenséget érez mindettől; legszívesebben az ideiglenes szobájába vonulna étkezni, ám nem akar illetlennek sem mutatkozni, ha már ilyen kedvesen befogadták a grófék egy kis időre.
A helyét megtalálva igyekszik kényelmesen elhelyezkedni, az ilyen szintű kiszolgálás, díszítettség és bőség ugyanakkor nem hagyja neki - feszes tartással ül, csak nézve, mennyi mindent talál a tányérokon.
- Annyira tudnak aggódni - jegyzi meg a férfi, mikor már elvonulni látszik a kastély népe, ám nem igazán tudja megállapítani, ezt tisztázásnak szánja vagy csak kínosnak ítéli a helyzetet. - Jó étvágyat - folytatja, azzal nekilát a vacsorájának.
- Jó étvágyat - ismétli Mina, ő sem várva sokat, hogy az első falatokkal megkezdje az étkezést.
- Jó étvágyat - hangzik tőle is a páros után, még kényszerítve magát a várakozásra, hogy az utazással kapcsolatos részletekre kitérjen, a villájával válogatva össze az egy harapásra elegendő elemeket. - Szerintem csak a kedvedben akarnak járni, a lányok biztosan - piszkálódik egy kicsit, ha már fajtársa szabadkozásba kezdett, engedve egy szemtelen félmosolynak.
Damien erre megmerevedni látszik, kissé elkerekedett szemekkel mered rá, majd visszafordul enni, Mina viszont kuncogni kezd. Legalább az egyikük humorosnak találja, ami egy kicsit bátorítja is őt. Küzdelmes neki ez a beilleszkedés, miután gyerekkora óta nem volt rendes, normálisnak tekintett közössége, de talán... Talán mégis mehet ez neki.
- Te vagy itt most az új, talán inkább azon aggódnak, neked tetszik-e a főztjük. Nagyon szeretnek mindenkinek finomat csinálni - magyarázza Mina jókedvűen.
- Ó, természetesen, azért fordult hozzá először - csipkelődik tovább. - Meg az a megkönnyebbülés, mikor rábólintott! Te is láttad, hogy néz rá, nem, Mina? - hajol aztán közelebb a nőhöz, igyekezve hangsúlyból nyilvánvalóvá tenni, hogy pusztán szórakozik, és csak a pletykás cselédeket figurázná ki ezzel, azonban az előbbi fogadtatásnak most nyomát sem látja. Szemlátomást ezzel átlépett egy határt, és már Mina sem mulat olyan jól rajta, mint az előző megjegyzésén. Elgondolkodónak tűnik, talán egy kicsit szomorúnak is, a levegő is mintha kényelmetlenné válna szavai nyomán.
- Lehet - felel csendesen, mellé meglehetősen komoly arccal, ami rögtön elidegeníti őt a témától és a beszélgetés ilyen formájú megközelítésétől.
Damien is megdörzsöli a homlokát, és mint utolsó szöget a koporsóba ütve, el is tereli a témát:
- Szóval, ki hogy élvezte ezt a kis kirándulást? - A hangja semleges és diplomatikus, ami újabb egyértelmű jelzés a számára, hogy az előbbit jobb lett volna inkább lenyelnie.
Visszahúzódik Mina mellől, ismét egyenesen ülve székén, és arcáról úgy tűnnek el a pimasz vonások a csintalan mosollyal együtt, mintha festéket törölne le bőréről. Ismételten olyan érzése van, mintha egy zárt ajtót próbálna kinyitni, de vagy a rossz kulcsokkal próbálkozik, vagy egyáltalán nincs nála a zárba illeszkedő. Sosem lesz képes bejutni, hova is gondolt? Túlságosan elhamarkodottan ítélkezett, és valahol bosszantja, hogy ennyire botlábú a beilleszkedés táncában. Sőt, inkább... Inkább talán csalódott a saját hiányosságaiban, amit egy olyan területen mutat, amelyet szemlátomást mindenki más olyan jól ismer, hogy aggódnia sem kell a szóhasználatáért.
Talán nincs is értelme próbálkoznia - úgysem lesz képes letagadni, hogy mi ő, ki ő, hiába is kísérelne meg magáról másfajta képet mutatni. A nekromantasága sose fog változni.
- Kellemes és nyugodt a környék, bár bevallom, a berögzött nyugtalanságomat még nem sikerült levedlenem - zökken vissza a maga távolságtartó közömbösségéhez. Ekként ismerték meg, és ez... Ez nem változott benne, hiába telt el több év, hiába változtak a grófék. - A lovaglás sajnos összekötődött a meneküléseim emlékével, de nem érzem felülírhatatlannak - biccent egyet látszólagos bizakodással, bár a torkát égetik a szavak, hiszen ő nagyon is jól tudja, mekkora hazugság ez. - Feltételezem, nektek is jó volt végre kicsit kikapcsolódni - jelenik meg egy egészen halvány mosoly, átvezetve a beszéd felelősségét társaira.
Mina egyetértő bólogatásba kezd, de nem szól - helyette Damien viszi tovább a beszélgetést.
- Jó volt, igen. Elég rég volt már erre lehetőség. - Nem talál lelkesedést a szavak mögött, csak tárgyiasságot és közönyt.
Mina kortyol egyet a pohár vízből. Kínosan érezné magát?
-- Elnézést az ünneprontásért, de akkor végül... ellátogassunk ebbe a csodálatos városba? - teszi fel kérdését bizonytalanul elsősorban Damiennek, noha nem kifejezetten érti, miért kerül erőltetésre Eichenschild meglátogatása, ugyanis amit lát a vámpírnőn, az inkább kényelmetlenség, semmint lelkesedés.
- Nos, ahogyan azt mondtam, én mindenképpen megyek. Nem kívánom a ti terhetekké tenni azt, ami csak engem érint; nektek egyébként is megvannak a saját gondjaitok - hangsúlyozza ismét, miszerint a grófék nem kötelesek elkísérni őt, miközben folytatja az evést, zavartalanul gyűjtve össze a következő falatravalót.
- Gondolkoztam, és... ez talán nagyon buta dolog, de engem érdekelne, mit akarnak azok a druidák - kezdi Mina, mire felé fordítja pillantását, ideiglenesen felfüggesztve egy meszökni kívánó borsó levadászását. - Veszélyesnek tűnnek, de... áh, talán csak azért akarom ezt, mert valamikor engem is tanított egy. És azóta bánt, hogy már nem... nem foglalkozom ezzel azóta a bizonyos éjszaka óta.
Ó, szóval ő is tanult valami egészen másat az elmúlt évek során? És úgy néz ki, ugyanúgy hatott rajta is a mágia felkavarásának, netalán újjászületésének éjszakája, ami valamilyen szempontból megnyugtató, hiszen ez azt jelenti, nem egyedi az esete. Egy ideje már ő sem volt képes a rúnamágiához nyúlni annak ellenére sem, milyen magabiztosan alkalmazta már előtte.
- Szerintem nem buta dolog - bátorítja a tányért fürkésző Minát Damien. - Ha újra meg akarod tanulni, talán tudnak segíteni - világít rá, azonban a számára nem tűnt a legbizalomgerjesztőbbnek ez a küldöttség.
- Ezek? Miután itt idézgetni akartak a kastélyomban? Na jó - nevet halkan, kissé hiszterikusan. Nagyon a határain lehet már. - Nem vagyok benne biztos, hogy azt akarom, hogy ők tanítsanak, de már kíváncsi vagyok rájuk...
Damien válaszul somolygásba kezd.
- Én meg nem kerülhetem el azt a bajkeverőt, azt hiszem. A tanácson ott voltam, tartozok a többi tündének azzal, hogy megyek - körvonalazódik az elhatározása, olyan dolgokat emlegetve, aminek még a töredékéről sincs fogalma. Milyen tündékből álló tanácsról van szó? Sosem volt sok köze a politikához - nem mintha a közelébe engedték volna.
- Most engem akarsz meggyőzni, vagy magadat? - kérdi Mina, a párbeszédük ezen a ponton pedig kezd egy enyhe komédiává válni. Legalább az előbbi kellemetlen levegőt ez a színjáték elűzi, ő pedig, amíg a páros egymás között megbeszéli a bizonytalanságokat, még az étkezésben is felzárkózhat.
- Igen - válaszol egyenesen Damien egy kis szünet után, mintha át kellett volna gondolnia a válaszát, ennek hallatán pedig Mina elneveti magát.
Nem érti. Képtelen megfejteni, hogyan képesek járni ezt a táncot, aminek helyes lépéseit megjegyezni számára lehetetlennek bizonyul. Egy pillanatra szájízét savanyúvá teszi az irigység, de hamar megkeseredik, amint emlékezteti magát: végeredményben ő a saját sorsa alakulásának felelőse. Az ő döntéseinek a következményeit éli már, és erről nem tehet sem a gróf, sem a grófkisasszony, sem senki más, csak saját maga.
- Sebastian jön velem - hallja Mina hangját tudata egy hátsó szegletében, amit kisvártatva Damiené követ.
- Máshogy elképzelhetetlen, gondolom - puhatolózik a férfi, bizonyára aggódva a csecsemő épségéért.
- Nem hagyom itt annyi időre - sóhajt a vámpír egy hosszút, hogy aztán a vacsorájának fogyasztásával foglalkozzon.
- És akkor... Mikor indulunk? - érzi kellően lezártnak a beszélgetést ahhoz, hogy visszakapcsolódjon.
- Nem ártana minél korábban. De elég hosszú lesz az út, úgyhogy nem árt felkészülni. Majd összeszervezem, miket érdemes vinni - veszi kezébe az ügyet Damien. - Egyelőre pihenjünk egyet, vagy inkább többet, pár napot adhatunk magunknak - teszi hozzá, noha a maga részéről ő nem teljesen biztos, hogy képes lesz nyugodtan álomra hajtani a fejét. Legszívesebben már most indulna, akár gyalogszerrel, de... Ezúttal furcsamód nem egyedül fog felkerekedni.
- Azt hiszem, veletek így is gyorsabb lesz, mintha gyalogszerrel mennék - látja be végül némi feszengést követően.
- Láthattad a fogatot már odakint. Nem a leggyorsabb, nem annyira, mintha lovaoglnánk, de sokkal kényelmesebb lesz így - közli a tényeket Damien. - Temérdek időnk lesz, ha érdekel, elmesélem majd, hogyan szereztem a fogatot - mosolyodik el nosztalgikusan, amit udvariasságból viszonoz csupán, őszinteséget ugyanakkor most nem tud mögétenni.
- Sebi még sose ment ennyire messzire... - aggodalmaskodik a vámpír. -Nem mondhatni, hogy unalmas az életem. De végül is... talán neki sem árt egy kis környezetváltozás - fecseg bizonyára a feszültsége levezetéseként. Nem is tulajdonít neki különösebb figyelmet, csak tartja az iménti mosolyát, szükségesnek látva.
- Akkor ezt megbeszéltük, úgy érzem - zárja rövidre nem pusztán a témát, de a vacsorát is, jobbnak ítélve a kínosság után elvonulni, helyette szellemileg felkészülni az utazásra.                                    


Mióta a Kísértet-szigetekről kiűzésre kerültek a nekromanták, nem sok mindennek a híre jutott el hozzá, köszönhetően a remetelétnek, amit magára vett, s miután a tündék is eltűntek, ő maga is mintha megszűnt volna létezni. Eichenschild ostroma éppen ezért teljesen ismeretlen tényező volt idáig a számára, mert ha el is jutottak hozzá rebesgetések az itt történt csatákról, semmit nem tudatosított magában.
Ahogy a kocsi halad a változó állapotú és kinézetű épületek között, bizton kijelentheti, hogy nagy volt akkor a pusztítás, még talán kíméletlennek és kegyetlennek is nevezhetné. Ahhoz képest azonban, hogy milyen szinten döntötték romokba az egykor virágző kereskedővárost, kezdett városias kinézete lenni, igaz, egészen más hangulattal, köszönhetően a mostanában divatos - vagy inkább anyagilag is fenntartható - architektúrának.
A lakosokat elnézve döbbenetes mennyiségű elfet lát. Némileg el is kerekednek a szemei, ahogy hegyes fül után pillantja meg a következő pár, hajtincsek közül kikandikáló hegyes fület. Álmaiban sem gondolta volna, hogy valaha ennyi fajtársát egy helyen találhatja - meggyőződése volt, hogy közel mindenki távozott, amikor az emberek támadást indítottak ellenük. Úgy néz ki ugyanakkor, hogy a valóság egészen más, és ez valahol ad neki némi nyugalmat, valamiféle kellemes melegséget.
Nem mintha közéjük tartozna, és így nem is tekinthet rájuk leendő közösségére.
Kisvártatva a helyiek között megtalálja azokat, akik egyértelműen az egykori Tünde Erdő vidékéről érkeztek, és bár az egyenruhájuk emlékezteti őket régi otthonára, a Finsterwaldból származó kiegészítők miatt egészen más hatást kelt az összkép. A büszkeségük könnyen megállapítható, szinte sugározzák magukból, és a lehető legfeltűnőbben hordják a vadvidéken levágott vadak bundáit, fogait és karmait, mint ritka trófeák, amikkel errefelé talán senki sem dicsekedhet rajtuk kívül.
- Hm. Teljesen újjáépítették a helyet... - jegyzi meg Damien, aki rögtön kirántja őt a gondolatai közül, melnyek következtében némileg feszülten dől hátra. Elszakadva az ablak adta tiszta látványtól, realizálja, hogy most nem a nosztalgiának van itt a helye, hanem az információgyűjtésnek. Azt mégsem felejtheti el, hogy valaki ismeri őt évekkel korábbról, mi több, azt is meg tudta határozni, hogy merre kell őt keresnie, ami két lehetőséget vagy: vagy kémkednek utána, vagy valamiféle általa nem ismert mágiával képesek voltak őt elhelyezni a térképen. Egyik rosszabb, mint a másik.
- Helyes. Ennek a helynek kellett a megújulás... - válaszol Mina egy tőle egészen szokatlan hangszínnel. Mintha történt volna itt valami rossz, amit egy életre megbánt, és bár kérdőn pillantana Damien irányába azzal a szándékkal, hogy megkérdezze, mi van emögött, inkább elnapolja ennek a megbeszélését.
A kocsi nemsokára megáll, Damien pedig elsőként száll ki, hogy kisegítse a Sebastiant tartó Minát, valamint őneki is kezét nyújtja. Egy pillanatnyi hezitálást kivált ez belőle, nem szokva hozzá ehhez a bánásmódhoz, végül egy köszönő biccentéssel elfogadja, és bár nem támaszkodik a férfi karjára különösebben, így valóban biztonságosabbnak érződik a fogat kis szobájából az utcára lépni.
- Hamarosan lehet, szét kell váljunk egy rövid időre, nektek a druidák miatt, nekem pedig a... - kiemeli a széttépett levelet ruhája egy zsebéből, nem akarva hangosan kimondani célját, ha esetleg figyelnék őket itt is. - Szóval emiatt - gyűri vissza. - De megbeszélhetjük, mikor és hol találkozzunk, és így, ha valamelyikünk sokat késne, akkor tudjuk, hogy gond van - veti fel az ötletet.
- Hedwig tud szerintem üzenni - ajánlja fel Mina rögtön, egy pillanatig nem tudva, ki az a Hedwig. Valahogy mindig megfeledkezik a hollójáról.
- Sok sikert, Alicia. Mi csak felderítünk - remélem -, de neked nagyobb tétje lesz ennek. Ha segíthetünk, csak jelezz vagy szólj - bátorítja őt Damien az óva intése mellett, de úgy néz ki, a maga részéről is rendben lenne a madárral üzentetés.
- Én azért ragaszkodnék egy időponthoz és helyszínhez, csak mert nem egészen vagyok tisztában, hogy Hedwignek mik a korlátai - köti az ebet a karóhoz, hiszen ő maga nem képes az állatok nyelvén beszélni. - Vagy hogy tud-e követni minket egy, nem tudom, pincébe, mert ugyan nekem is itt van Voile... - néz körbe, fehér baglya után, akit hamaros megtalál kényelmesen elhelyezkedve az egyik tetőn. - ..., de nem tud beszélni, legfeljebb letelepedni azon a környéken, ahol utoljára voltam - világít rá valamelyest a problémára.
- A napnyugta megfelelő időpont? - kérdi aztán Damien, amire bólint.
- Meg.

Az út visszafelé sokkal hosszabbnak érződött, mint Eichenschild felé. A sár sokszor acélnehézzé tette csizmámat, s az időszakosan felhangzó sárkánygyíkok zaja többször keltett bennem rajtaütéstől való félelmet, mint kíváncsiságot a különösen szerencsétlen állatok vadászati szokásai felé. Mikor aztán visszatértünk a táborba, a felszerelések nagyját összekészítették és indulásra készen felpakolták az uszályokra, amelyeket éppen egy rövid hajú magas hölgy szemrevételezett. Noha nem volt magas-magas, de lényegesen magasabb volt, mint a legtöbb hölgy akikkel találkoztam. El is gondolkodtam, ki lehetett, s átkoztam magam, amiért nem tanultam meg a rangjelzéseket, amikor azonban Herr Markneinth tisztelegve elé állt, csak követni mertem a példáját. Hiszen egy főhadnagy csak a felettesének tiszteleghetett.
- Asszonyom! – nyújtotta át neki a levelet, amelyet még Sir Greyhorn hagyhatott rá.
- Felteszem sikerrel jártatok. – kérdezte lényegre törően, s gyors mozdulattal elvette a papírt.
- Tiszteletem! – köszöntöttem én is, tisztelettudóan. - Ha lehet sikernek nevezni azt, amit elértünk, akkor minden bizonnyal sikerrel jártunk.
- Hm...ez nem egészen az, amire számítottam. – emelte meg a szemöldökét, bizonytalanságomat megérezvén. - Történt valami váratlan?
- A váratlannál is váratlanabb. - tört ki Jozef barátomból. - Ott volt Seimus "király" és nem sajnálta tőlünk a bemutatóját a seregéről. Szerintem szándékos volt.
- Erről legjobb lesz, ha írnak egy írásos beszámolót. Minden információra szükségünk van a potenciális ellenségekről... kérnek írnokot hozzá?
- Nem szükséges. De nem csak a katonái voltak aggasztóak. Mindenkit átjárt a mágia. Nem is tudom, hogyan magyaráztad el? - néztem kérdőn Jozefre. - A lényeg, hogy elképzelhető, hogy rendelkezésükre áll... a kard.
- A Kard?! – képedt el a nő. - Az képtelenség, amikor utoljára látták, egy hullócsillaggal szállt a nagy hegyek háta mögé...
- Majd szétfeszítette őket a mágia... nem egy-két embert, mindenkit! – pontosított Jozef.
- Értem... de mégis, miből gondolja, hogy ezt a Kard tette volna?
- Mi lehetne még olyan erős, hogy egy sereget eltöltsön ekkora mágiával? Nem tudjuk, hogy ez a Kard-e, de talán van esélye.
- Soha nem hallottam még olyan varázslatról, ami ekkora erővel... ennyi személyre képes lett volna hatni. – tettem hozzá a magam két váltóját. - Ezért feltételeztem az egyetlen ésszerű dolgot.
- Nem kell ahhoz varázslat, hogy valaki sereget fakasszon. Gondolják, hogy a Savaar törzsnek is köze lehet az ügyhöz?
- Nos... – vakartam meg a tarkómat. - Talán? Attól függ, kik ők?
- Egy nefilim törzs. Kevesen vannak, titokzatosak, ritkán ütik fel a fejüket, de utaztak együtt korábban Fairbranch-el, hogy angyalromokat kutassanak át Finsterwaldban. Azóta nem hallottak róluk semmit.
- Jötün fegyvereik voltak, csak épp mágiával működtették őket, rengeteg volt belőlük és az állatokat is mágia kapcsolta a lovasaikhoz. Ezt még hozzá tudnám kapcsolni a nefilimekhez, de a fegyvereket? Nem, talán még egy... mélységi állhatna a háttérben, de még Saemusról sem feltételezem, hogy összeállna eggyel... – rázta meg a fejét sötét tünde barátom.
- Úgy látszik rájöttek valamire, amire mi nem. A mi lőfegyvereink, akárhogy igyekeztünk túl összetettebbek lettek. Északon nem is használjuk őket, túl nedves a levegő hozzá... egy-két nemest leszámítva nem is láttam a jötünök óta senkinél puskát. Eszerint többen tanultak, mint azt elsőre sejtettük... gondolják, hogy meg fognak támadni minket?
- Igen.
A hideg is kirázott az említett szörnyetegek gondolatától, s bár én sem gondoltam, hogy az angyalok gyermekeinek köze lenne a seregekhez, a mágia forrását még sem tudjuk megállapítani.
- Intenzív hadgyakorlatozást végeztek. - bólintottam. - Nem tudom, hogy pontosan kit akarnak megtámadni, de biztosan háborúra készültek.
- A fontosabb kérdés, hogy hol és mire fel... Hogy látták, ha hadat üzennénk nekik, le tudnánk őket győzni?
- Helyet akarnak, egy saját birodalmat, legalábbis Saemus. Hisz már most is királynak hívatja magát. És, hogy legyőzhetnénk-e... sajnos erre nehéz válaszolni. Ott van a Déllel való konfliktus, kétfrontos harcot kellene vívnunk és azt is el kell ismerni, hogy Saemus serege jól felszerelt és láthatóan felkészült… Csúnya háború lenne. – mondta ki csendesen az igazat Jozef.
- Én nem vagyok biztos benne. Nem ismerem a seregeink felszereltségét. - homlokomat ráncolva dörzsöltem meg az orrnyergemet.
Nem tudom, miért akarok ennyire belegondolni, de ha belegondolok, muszáj vagyok tudni is.
- Ha van elegendő tüzérség, talán felvehetik a versenyt a puskáikkal. De az állatokkal nagyon nagy fölényre tettek szert. Nem tudjuk, miféle lényeket tartogatnak még a ketreceikben, és lehet, a felét nem is ismerjük még. Túl kockázatos lenne. De ha túl sokáig hagyjuk őket tevékenykedni, csak még erősebbek lesznek.
- Szóval támadjunk mi először? - biccentett egyet Strauss határozottan.
Nagyon hangosan megszívtam a fogamat, jelezvén, hogy ez nem egy jó gondolat, hangosan még sem mondhattam ki, hiszen olyan hangnemben tette fel a kérdését, mintha ő jó ötletnek tartaná, s valamilyen szinten még mindig a felettesem volt, így nem léphettem be csak úgy elé nyíltan, nem is beszélve arról, hogy...
- Ne! - böktem ki végül, mielőtt felforrósodott volna a fejem a túl sok gondolkodástól. - Kérem, ne. Még ne. - pontosítottam.
- Ez nehéz kérdés és nem hiszem, hogy mi lennénk a jó válasz arra, hogy hogyan kéne dönteni. De egyetértek a társammal, nem kéne nekünk kezdeni, több információ kell.

Jozef bölcs szavainak végére pedig a szél is felkerekedett. Kissé hirtelennek érződött, hiszen alig öt perce még az ég is tiszta volt. Aztán a mennydörgés is felhangzott, s a hirtelen felbukkanó sötét fellegek megnyíltak, hogy utat adjanak egy alaknak, akik az égből ereszkedett alább, szárnyak nélkül. Saemus Fairbranch kecsesen ereszkedett az állig felfegyverzett katonák tömegének kellős közepébe, s ahogy ezt tette, kirántott kardok és feszített íjjak hangja kísérte.
- Lám, lám, micsoda végszó?! Bölcsen szólott a kemény öklű varázslója, asszonyom. – szólalt meg hűvösen - Eddig csak az érdeklődésem kötötte le, Herr Eduard, de most már kifejezetten tudni akarom, mi jár a fejében.
- Hogy... mi... Honnan tudtad, hogy nem írnok vagyok? - tártam szét a karomat, és teljesen megfeledkezve a jelenlegi helyzetünkről, elindultam a tünde felé, hogy ne kelljen átkiabálni a katonákon.
Megközelítési próbálkozásomat azonban meghiúsította sötét tünde társam, aki megragadta a karomat, hogy ne cselekedjek elhamarkodottam.
- Az elejétől fogva csak játszott velünk. Mit akarsz itt Seamus?
- Herr Eduard, Jozef lovagom, ez a játék túllő a kendtek képességein. Van fogalmuk róla, milyen egyszerű rájönni, hogy valaki varázsló? – kérdezte, s én nem tudtam rá a választ.
- Lefegyverezni! – adta ki a parancsot Herr Markneinth.
Kettő katona, kezében a karddal meg is közelítette a hívatlan ellenséget, amíg az egy intésével hatalmas széllökést nem keltett. A két támadója a fejüket fogva dőltek oldalra.
- Szóval a legendás Olivia Coner küldte rám a pribékjeit. Meg kell mondjam, zavarba hoz, nem számítottam ekkora megtiszteltetésre.
Veszély! Azonnal elővettem a könyvemet és visszaléptem, hogy Olivia közelében maradjak. Mert most már tudtam, hogy ő Olivia és felrajzoltam a Pajzs rúnát, hogy az megvédhessen minket, ha ne adj Isten valami történik.
- Mi a tervünk? – kérdeztem halkan a mellettem álló feletteseimtől.
- Türelem. Egyértelmű, hogy csak provokálni akar minket. Ne engedjenek neki.
- De miért? Mit akar? Meghalni? – sziszegett dühösen Jozef és legnagyobb meglepetésemre ő is azonnal védekező mágiát használt, miközben előhúzta kardját.
Seamus halkan tapsolt egyet.
- Kiváló, Coner mester, igazán kiváló. Kérem, lovagom, nem harcolni jöttem, csupán csak át szerettem volna adni egy üzenetet. - lépett előre feszes léptekkel, a két kezét maga mellett lengetve. - Személyesen akartam kifejezni undoromat.
- Még maga... vagyis... miféle undort? – Strauss főhadnagy igen csak visszafogta magát, hogy ne essen neki Saemusnak.
- Kendtek csúnyán visszaéltek az én tábornokom jóhiszeműségével. Otrombamód kihasználták őt, miután megvádolták. - hangzott a válasz. - Sir Greyhorn egy nagyon kedves ember. Nem tűröm, hogy így bánjanak vele.
- Sir Greyhorn azt tette, ami helyes. Nem akart ő sem konfliktust. A katonái sem akartak a hídnál sarcoltatni. Ha valaki visszaélt a jóhiszeműségével, az te voltál! - mutattam ujjammal egyenesen a kisnövésű királyra.
- Látom alaposan összeismerkedtetek. Kifejtenéd, kérlek?
- Igaza van, Sir Greyhorn, nem akart velünk konfliktust, ezért is húzódott innen vissza. – hangsúlyozta Jozef társam.
- Greyhorn egy jó ember... tünde! Nem mellesleg értelmes is. Biztos vagyok benne, hogy nem akart konfliktust az északi katonákkal, vagy a királysággal. Te még is rávetted, hogy testvéreivel masírozzon fel a Nordenflusshoz és húzzanak fel egy rögtönzött hidat, északi várbirtokon!
- Ahogy az ezredes asszony mondta az előbb... provokáció és őt használtad fel.
- Áh igen, Sir Greyhorn és a lovagjai hősök! - helyeselt a király, ahogy elkezdett kuncogni - Már a kezdetektől fogva azok voltak. Az egyetlen hadtest, mely vissza tudta verni a jötün fegyverekkel felszerelkezett északi sereget, majd ellentámadást indított ki az erdőből egyenesen felétek. A legjobbak. Ismerik az erejük titkát?
Irritáltan összehúztam a szemöldökömet.
- Ne tereld a témát te kígyó! Bár tudni akarom a titkukat... de most nem ez a lényeg!
- Terelni? Ellenkezőleg, rávilágítok a lényegre. Rossz kérdést tesz fel, Herr Eduard. Arra kíváncsi, ki áll a szolgálatomban... pedig a lényeges elem az, hogy miért.
- Talán nem kell mindenhol titkokat keresni, talán egyszerűen jó katonák. Sir Greyhorn pedig kiváló vezető. – Jozef szemeivel akár le is döfhette volna Saemust. - Hogy miért... pedig már eddig sem volt titok, földet és otthont ígértél nekik, ha eladják neked a lelküket.
- Komolyan azt gondolják, hogy egy Greyhorn-féle embert meg lehet földdel venni?! Csúnyán lebecsülik szegényt. Nem, többről van itt szó. Mert Sir Greyhorn és gárdája erejét nem a föld adta amit védtek, vagy a korona, amire felesküdtek. Nem, az elszántságuk forrása azok voltak, akik a hátuk mögött kerestek menedéket. A családjuk, akiket védelmeztek. Sir Greyhorn gárdája hamar leszerelt és veteránok lettek. Akik pedig veteránok, azok két hadjárat közt hazatérnek, s családot alapítanak. Azok a férjek, feleségek, fiak és lányok adták az erőt és bátorságot a gárdának. A tudat, hogy őket védelmezik mindennél nagyobb erőt adott nekik.
- És te mit ígértél nekik? Biztonságot? Azt bárhol megkaphatják, csak kérniük kell.
Nem értettem mire akart kilyukadni. Lehet csak az időt akarta húzni, lehet meg akart minket győzni, de az én fejem fölött úgy elszálltak a magasztos gondolatai, hogy csak különös formájú felhőknek tűnhettek.
- Ez legtöbb katonára igaz, nem csak a tündékre és igaza van a társamnak, eddig is megtehették, ahogy sokan meg is tették, ehhez nem kell mögéd állniuk.
- Ez igaz... Amit én adtam, az egy szikra remény, hogy mindezt visszaszerezzék.
Seamus oldalra pillantott, egyenesen keletnek. Nem volt ott semmi, csak mások tekintetét terelte arrafelé. Nem látszott ott semmi, csak a horizont, s az azon túl terjeszkedő Finsterwald.
- Mit gondolnak, hol vannak a szeretteik most?
- Remélem, nem túsznak tartod őket, ez még tőled is vad lenne. – csattant fel Jozef.
- Ó nem... Rosszabb. Ők maradtak ott ahol, bent a Tünde Erdőben... és vele mentek.
- Te megígérted nekik, hogy visszajuttatod őket a családjaikhoz... - ütött meg a realizálás, és valahogy sokkal emberségesebb fényben kezdtem látni az önjelölt királyt.
- Ez lehetetlen. – morogta sötét tünde társam.
- Hát persze, hogy az. - lépett előre Seamus. - És ezt ők is jól tudják. A nekik legkedvesebbek, az ok, amiért fegyvert ragadtak egy varázsütésre odalett. És nem az ellenség vette el tőlük, nem észak, nem egy alávaló szekta, nem valami ősi gonosz, hanem a királyság, melynek hűséget esküdtek. Elvesztettek mindent. Az életük értelmét, az okot, ami előre hajtotta őket.
A kis-király nyugodtan nézett végig a seregen.
- Túl jól ismerem a halálra ítélt tekintetét. Túl sokat néztem már olyan férfi szemébe, akinek nem volt miért élnie. Néztek már akasztott ember szemébe? Pontosan ugyanolyan. - s ahogy végignézett a társaságon, egy pillanatra mintha az ő tekintete is hasonlóvá vált volna.
- Akkor mire az a sok gyakorlatozás? – tártam szét a karomat értetlenkedve. - Mire a készülődés? Mire a mágia? Mi a célod Seamus?
- Haragunk a tünde Erdő árulása miatt közös volt. Új kezdetet ígértem. Hogy a célját vesztett, elcsigázott harcos visszakapja, amire vágyott. S ezúttal, olyan királyt kapjanak, akit megérdemelnek. Egy igazi királyt, aki vezeti a népét, nem valami besavanyodott nőszemélyt, aki semmibe veszi a népét és azt tesz velük, amit jónak lát. Egy nagy nemzetet, ami a sajátjuk lehet. Valóban, az egyszerű szemlélőnek ez nem több mint föld, hatalom és biztonság. De így, ily módon csak egy erős tünde nemzettől kaphatják ezt meg. Senki mástól. És akkor talán a részeges katonák végre nem fogják minden adandó alkalommal borba fojtani a bánatukat.
- És természetesen te vagy az a személy, aki elvállalja ezt a hősi feladatot és megadja a tündéknek ezt a királyt. - jegyezte meg gúnyosan Jozef. - És hol is szeretnéd ezt felépíteni, és amiben már korábban sem egyezett meg a népünk álláspontja, milyen áron?
Szóval nem akarta visszajuttatni a tündéket a szülőföldjükre? Csalódtam kissé. Értettem, amit magyarázott és valahol legbelül meg is értettem. Egy dolog viszont nem állt össze a fejemben. Ha egy új birodalmat akar felállítani, akkor miért képezi a katonáit az erődvárosban? Talán a jó viszonyt akarja megalapozni a déliekkel...
- Talán a mihamarabbi hadüzenet nem is hangzik olyan rossz ötletnek, Olivia ezredesasszony. - súgtam a hölgynek felocsúdva a gondolatfoszlányaim közül. - A déliekkel talán még nem eléggé barátságos a viszonya, hogy kisegítsék őt.
- Ó... ti talán megbékéltetek a protestánsokkal? Vagy húsz év szenvedés még nem elég nagy ár? - nézett gúnyosan Seamus, majd hátat fordított és könnyedén a levegőbe emelkedett. - Ezt vegyék figyelmeztetésnek. Legközelebb nem leszek ilyen elnéző.
- Nem. Legközelebb mi nem leszünk ennyire elnézőek. – lépett előre Herr Markneinth, ám az önjelölt tünde-király, ahogy érkezett, úgy távozott is.