Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Kérdező vendégeknek
Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 62

Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Darrakard

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 53

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 40


You are not connected. Please login or register

[Ostromjáték] Fogadó

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 [Ostromjáték] Fogadó on Kedd Jún. 12, 2018 11:37 am

(Valamelyik) Fogadó elfoglalására tett kísérletek.

Felhasználó profiljának megtekintése

2 Re: [Ostromjáték] Fogadó on Hétf. Júl. 23, 2018 12:42 pm

Johannes Hagen

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Ideje volt már megpihennem. Épp hátradőlve élvezem az apácák vendégszeretetét, amikor újfent keresnek. Egy fiatal küldönclegény az.
- Ö-ön Herr Hagen? – csuklik meg a hangja ahogyan megszólít. Ilyen félelmetes lennék? – A parancsnoki sátorba hívatják önt. - mondja, majd átad egy papirost, rajta hivatalos parancsnoki pecséttel, hogy nyomatékosítsa a meghívást. Ezúttal legalább nem olyan ellentmondást nem tűrő és siettető hangon teszik mint eddig.
- Deus vult. - veszem át kényelmesen a levelet – Tud valami pontosabbat? - kérdezek vissza, de inkább csak azért hogy élvezzek a zavarodottságán, mintsem hogy bármit megtudjak.
- Ö-öhm nekem nem mondtak semmit, csak hogy közvetítsem a parancsnoki sátor behívóját. Engedelmével, én távoznék a további feladataimat végezni. - hajol meg egy aprócskát, majd távozik.
Úgy döntöttem ezúttal nem sietek. Nyugodtan megvártam míg befejezik a sebeim ellátását (sajna az apáca most nem viszonozta a mosolyomat, túlságosan elvolt foglalva a munkájával), feltöltöttem a készleteimet (a kis pufók raktáros kifejezetten élvezi a háborút, hiszen jól keres a különböző árukon), és csak ekkor indultam el a parancsnoki sátor felé – elvégre nem mondták, hogy sietős.
Odaérve két lovag állja az utamat amikor reflex-szerűen próbálok besétálni.
- Behívót, ha lenne szíves. – nem kell kétszer mondani, előhúzom a kapott papírt, és átadom az őröknek.
- Leszek oly szíves. - mondom apró mosollyal.
- Köszönjük. – morogja, majd a korábban előhúzott kardjukat tokjaikba visszahelyezve engednek be.
Belépve nagy nyüzsgés fogad, sok ember dolgozik, valakik épp a legjobb megoldáson vitáznak, mint megint mások – egészen pontosan ketten – a térkép fölé hajolva gondolkodnak. Ahogyan meglátnak már invitálnak is közelebb, majd az egyik az asztal szélére ülve mosolyog rám.
- Üdvözöljük Herr Hagen. Lenne egy feladatunk számára, mely mellett kissé kitanulhat miegymást. – mondókája végeztével fel is áll az asztaltól ezzel utat engedve annak, hogy lássam a kiterített térképet, egészen pontosan egy pirossal bekerített épületet rajta. - Élesben tanul a leghatékonyabban az ember. – Vesz el egy tekercset az asztalról, és az egyik kezével óvatosan, a másik kézfejének a tenyerébe csapkod vele, mely harsányan a tekercs üreges hangján fel-fel morran, mint egy halk, de annál ritmikusabb dob.
- Egyetértek. - bólintok, teljesen figyelmen kívül hagyva azt, hogy mire. – És ezúttal mit lesz lehetőségem elsajátítanom? - érdeklődöm.
Szavaimra a férfi elém lép, arcán már jól meglátszik a kor – viselkedéséből azonban az, hogy háborús veterán. A pecsételt parancsot felém nyújtja, én pedig átveszem.
- Taktikát, és a háború fortélyait. Ezek mellett, ha kilép, haladjon el jobbra, és adja át a levelet, Otto von Rittenbergernek ő már részt vet az eligazításon, amit sietősen meg kellett tartanunk, így tőle megtudhatja a részleteket. – monda, majd elfordul és a vörös karika mellé egy üres négyzetet is rajzol.
- Azokat bármikor szívesen elsajátítom. - mondom már szinte a hátának. Lemaradtam volna a megbeszélésről hála a kis pihenőmnek? Kár. Biccentek az öregnek és kilépek a sátorból. Óriási a kísértés arra, hogy felnyissam a tekercset, de tudom, hogy magamnak ártanék vele a legtöbbet, így tehát egyszerűen követve az elmondott irányt kezdem el keresni azt a bizonyos Otto von Rittenbergert.
Nem kell sokáig mennem, hogy megpillantsak egy őszöreg, még elég jó bőrben lévő rangosabb katonát látsz meg, kinek a páncélja hátán, és elején, egy kivirágzó rózsa van felmaratva. Tőrével jó ízűen eszi a kis uzsonnáját, miközben körülötte elszórva változatos felszereltségű katonák ülnek. Megüti a tiszt a szemem, hiszen gondolom nem egy bakának kell átadnom a dokumentumot. Odalépve hozzám érdeklődöm:
- Elnézést, Otto von Rittenbergerhez van szerencsém?
A kérdésemre az öszöreg tiszt leteszi a kis pengét, és az uzsonnáját, majd feláll, és leporolja magáról a kenyérmorzsákat.
- Ó ha te azt tudnád. - Szól felém, majd elmosolyodik. - Nem is kérdezted volna meg ugye? - Neveti el magát, majd köhögve egyet komolyra fordítva a szót, további kérdéseket intéz felém. - És mi célból keresi ön Ottó von Rittenbergert? - Közben akaratlanul is látom, ahogy a szeme le le téved a kezedben lévő tekercsre.
Komolytalan kérdéseire nem reagálok, amikor pedig látom, hogy pillantása mit követ, kezemet a hatam mögött összekulcsolva rejtem el szeme elől a tekercset.
- Parancsot kaptam miszerint ő tájékoztat majd a következő feladatom részleteiről. - felelem.
A tiszt visszaül a helyére, majd így szól.
- Igen, igen én vagyok Otto von Rittenberger személyesen. Háborúban még poénkodni se szabad? - Úgy tűnik hogy drágalátos őszöreg barátunk, igen szórakozott egyéniség, de hát háború van, és mindenki másképp vezeti le a feszültséget. - Akkor, hát halljuk mit szeretne tőlem? Tudja én is várok valakit. Netalántán ön lenne az?
- Áh dehogynem. - válaszolok - Elnézést, mindössze magam is feszült vagyok kissé. Johannes Hagen. - szabadkozom, majd kezet nyújtok neki, ezzel elárulva magam. Elvégre most már mondhatja, hogy engem várt...
A tiszt elmosolyodik, majd szintúgy kezet fog velem.
- Üdvözlöm Herr, no hát akkor megkaphatnám a végleges parancsot, melyet önnek kéne átadnia nekem? - Nem látszik harag sem egyéb negatív érzelem rajta, sőt talán egy kicsit be is loptam magam a szívébe. De hogy mivel…
Ahogy átveszi, érdeklődve olvassa a papírost, majd ahogy végig jut rajta, azt a mellkasomhoz nyomja, gondolom ezzel utal arra, hogy neki nem kell.
- Gyerünk fiúk, egy kettő, munkánk van! - Ekkor elkezdenek a katonák felállni, de nem csak páran, vagy egy tucatan, hanem legalább öt tucat katona, áll fel, melyekben apácák, nehézpáncélos puskások, lovagok, könnyűpáncélos pisztollyal és kardal felszerelt vegyes egységek, és még miegymás foglal helyet. No lám, nagyobb hallal beszélgettem, mint azt elsőre hittem.  - 3Akkor hát induljunk is Herr, a parancsot meg ha szeretné útközben olvasgathatja.[/color]
Követem, és mivel ő nem mondta el miről van szó, figyelmet sem szánva arra, hogy hogyan és hol haladunk el – csak az tűnik fel, hogy legelöl megyünk a parancsnokkal, mögöttünk pedig szép egyenes sorban haladnak a katonák – olvasom a levelet. Egy ostromparancs az, a nagy fogadó ellen, ahová bevették magukat az Eichenshieldi erők, és félnek, ha dél szerzi meg előbb, akkor erős védelmet kiépítve, beássák magukat, és nehéz lesz a visszafoglalása. A levélben említenek négy lehetséges támadási útvonalat, is de a részletekre nem térnek ki.
Ahogy végig érek a levélen, még sétálunk egy darabig, míg végül egy széles utca közepén áll meg az osztag. Előttünk, egy két emeletese földszinttel, és talán még pincével is rendelkező hosszú épület. olyan kétszáz, száznyolcvan méterre. Ekkor parancsol megálljt parancsol az őszöreg parancsnok, és intve az egyik ház irányába, két széket, és egy asztalt hozat ki, ahova ő le is ül nyomban, majd engem is arra invitál, hogy foglaljak helyet. Mindeközben a többi katona, a rendezett négye sorban várja a további utasításokat. Különös érzés ahogyan ennyien figyelnek ránk, de nem vetem meg, be kell vallanom. Amit egyelőre nem értek az az, hogy miért kellettem én is a feladathoz. Itt az ideje megtervezni a támadás részleteit.
- A parancsban négy lehetséges útvonalat olvastam. Mik ezek? - tértem rá a lényegre mellébeszélés nélkül.
- Térképet! - kiállt, majd egy fiatal fiú azonnal hozza is, és kiteríti előttünk. Ez a város ezen részének, egy kinagyított helyrajzát tartalmazza, melyen el is kezdi bemutatni Ottó, hogy mégis melyek ezek a lehetséges útvonalak. Végig húzza az ujját az első útvonalon, mely kacskaringózva vezet végig a sikátor mély és szűk bevágásai mentén, a Nagy fogadó raktárának bejáratához. A második útvonal, az egy szűkebb utca volt, mely kanyargósabban vezet, de az a mellékbejárathoz visz. A harmadik útvonalhoz, fel kell mászni a tetőkre, és a sűrű házak tetején végig haladva, van két pont. Egy, ahol tökéletes rálátás nyílik a fogadó ablakaira, a másik meg, ahol a fogadó tetőnyílásaihoz lehet jutni. Ezen kívül a negyedik útvonal az, ami itt van előttetek a nagy főutca. A főbejárathoz visz, de feltűnőségben sem szenved hiányt.
A szememmel követem a felvázolt útvonalakat, de egyelőre túl kevés az információ ahhoz, hogy bármelyik mellet állást foglaljak – meg kitudja, lehet nem is ad majd a szavamra.
- Van bármiféle információnk arról, hogy hányan vannak bent?
- Isten igazán, fogalmunk sincsen, csak becsléseink, és tippjeink vannak.
- És mennyire tippelnek? - erősködöm, majd felvázolom a szerintem legegyszerűbb megoldást. - Mennyire van szüksége északnak erre a pontra? Mi lenne, ha csak felgyújtanánk az egész épületet? Egyszerű, biztonságos és kényelmes megoldás. - érvelek autentikusan, inkvizítor módjára.
- Hát hogy mennyien? Körülbelül annyian lehetnek mint mi, vagy kicsit kevesebben, vagyis ebben reménykedem. - Majd vakarja meg a fejét, és így szól. - A felgyújtás egy nagyon kreatív ötlet, bár leginkább stratégiai szempontból kéne a parancsnokságnak ez a nagy épület. Kitűnő erődítményként funkcionálhatna, hogy innen indítsunk a környező helyekre támadásokat, és még védve is lennénk. Ki lehetne alakítani egy úgynevezett előre tolt támaszpontot.
- Akkor ez kiesik. - szomorodom el. Gyorsan vége lett volna a napnak. Ideje végig gondolni az ortodoxabb módszereket. - Bent szűk lehet a hely, ha nem tudunk elég gyorsan tetemes mennyiségű katonát bejuttatni, csakhamar megállíthatják az előre nyomulásunkat. - gondolkodom hangosan, hátha talál valami hozzáfűzni valót. - Ha rejtve tudunk maradni és egyszerre több irányból támadni, talán meglephetjük őket annyira, hogy mire észbe kapnak, nagy részük halott legyen, bár veszélyes lehet túlságosan is feldarabolni az erőinket.
- Vág az esze inkvizítor uram, én személyem szerint, azon na véleményen volnék, hogy mindegyik útvonalon kéne indítanunk egységeket, mivel félő akár egy kirohanás, vagy szabotázs esélye is, és nem lenne jó, ha ostrom közben hátba támadnának minket. - Vakarja a fejét az ősz öreg tiszt.
- Nem tudom mennyire képzettek az emberei, de a tető nekem kicsit túlzásnak tűnik. Egy rossz mozdulat, és nem csak ők halnak meg, de az egész fogadó is a nyakunkban lehet. - adok hangot aggályaimba - Ha a főbejáratot támadnánk legelőször, és visszavonulnánk egy idő után, talán elhinnék, hogy ennyi volt az egész, és leeresztenék a védelmüket…
- Mi garantálja hogy leengedik a védelmüket? Nem csak mi akarjuk ezt a várost. - Áll fel az őszöreg kapitány, majd ahogy kicsit leveszi a sisakját, hogy lehűtse a mára sisakba fülledt fejét, úgy egy nyílvessző megy keresztül a nyakán, melyhez odakapva, az erősen vérezni kezd. Szerencséje hogy nem konkrétan középen, hanem a szélén ment át, de még így is életveszélyben van, és összerogyik. Az apácák többsége a sor végéről előre futnak, és próbáljak, ellátni a sebesült parancsnokot.
Ahogyan keresem, észreveszem, hogy a nyílvessző, az egyik oldalsó sikátor sötétjéből érkezett, mely a meglepetés erejével, pont a legrosszabbkor sebezte meg a tisztet.
- A kurva a...- reagálok a nyílvesszőre, majd megpróbálok fedezéket keresni, a továbbiak ellen. - Állják körbe a parancsnokot, most! - kiáltok fel, reménykedve abban, hogy rám is hallgatnak majd a katonák. Nem tudok mást tenni, mint várni, az apácáknak vajon sikerül-e meggyógyítaniuk Ottót. Közben a döbbenet lefagyott állapotát megszakítja a hangom, és a katonák már mozdulnak is. Mindenki ledöbben a nyílvessző és a történések láttán, mely lefagyott állapotot, a te hangod szakít meg, és a katonák már mozdulnak is. A parancsnokot körbeállták, és az apácák mindent megtesznek, de ahogy látom kezdi elveszíteni az eszméletét, feltehetőleg a vérveszteségtől. Mondani nem mond semmit Ottó, csak rám mutat, majd keze a porba hull, ahogy eszméletét veszti, eközben az apácák a mágia, és orvoslás tudományával, próbálják stabilizálni az állapotát.
A sikátorból dobozok hangos csörömpölése hallatszik ahogy összetörnek, és úgy tűnik, hogy ez inkább volt csak szabotázs mint rajtaütés.
Én nem erre vagyok kiképezve…
Nagyon drámaian veszíti el az eszméletét a kapitány, de innentől már mindegy is, nem igazán van haszna. A sikátorból érkező csörömpölés az, ami rádöbbent, hogy még mindig el kell foglalnunk ezt a fogadót, ráadásul minél tovább húzzuk, annál nagyobb az esélye a déliek érkezésének. Legyen hát. A térképet az asztalról lekapva pécézek ki magamnak két, idősebbnek tűnő katonát.
- Nem várhatunk tovább, megindítjuk a támadást. Maga - mutatok az egyikre - a csapat egyharmadával itt vár. Félóra múlva betör a főbejáraton, addigra elég zavart okozunk a hátbatámadással ahhoz, hogy ne ütközzön nagy ellenállásba. Maga erre megy, szintén a csapat negyedével - mutatok a másikra, a térképen végig húzva az ujjamat az első útvonalon, ami a raktárhoz vezet - Én pedig a sikátorok felől megyek a maradék emberrel. Osszák fel az egységet egyenlően, majd induljunk. - adom ki a parancsot.
A három egyenlő csapat felállt, mely mindegyike hat nehéz páncélos pajzsos és kardos lovagból, hat nehéz puskásból, négy vegyes felszereltségű középhatótávolságú puskás és kardos egységből, és négy apácából áll. Senki se ellenkezik, legalább annyira sokkolva vannak, mint jómagam azon, hogy átvettem az irányítást, de elfogadják. Mindenki megindul a kijelölt pozíció felé.
MI a szűk sikátorokhoz érkezünk, rendezett egyes sorban, elöl a lovagok, aztán a puskások, én utánuk az apácákkal, mögöttünk meg a vegyes egység. A sikátorok végén meglátjuk azt, ahogy a raktár ajtaja nyitva van, és ki be haladnak rajta a vegyes felszereltségű Eichenshieldi erők. Szerencsére még nem láttak meg bennünket, lehetőségem van parancsot adni, hogy mit tegyenek. Magamban számolva az időt, közben sejtem, hogy a másik csapat is megérkezik. Úgy döntöttem hagyom, hogy ők vigyék el az első balhét. Intek a csapatomnak, hogy várjanak.
Néhány perc múlva meg is halljuk a puskaropogás hangját, mire a sikátorban lévő ellenséges erők is elkezdenek a hang forrásához rohanni. Ekkor kiáltom el magam:
- Előre! - nyomatékosításként pedig én is előhúzom a Fenrirt, és követem a csapataimat a harcba.
Nagyjából tízen lehetnek előttünk, ráadásul meg is leptük őket – mellettünk áll tehát a túlőre és a meglepetés ereje. Sajnos azonban ahogyan felnézek, látnom kell, hogy az ablakból nemsokára fedőtűz várható, gyorsan be kell hát jutnunk.
- Be az épületbe, ahogyan csak tudtok! Lovagok, szorítsátok vissza őket! -kiálltom, és mellkason lövöm az egyik katonát, akit a társaim gyorsan le is kaszabolnak. Arcomat súrolja egy nyílvessző, de az izgalomtól észre sem veszem. Ekkor jövök rá, hogy baj van. A hátul álló puskások nem tudnak lőni, mert félnek, hogy a csapattársaikat találnak el – a rohamunk tehát lelassult, a szűk hely miatt alig félerővel tudunk támadni. Támadt egy ötletem.
- Készüljenek! - kiálltok hátra a lőfegyvereseknek, majd az első sorban küzdőkhöz kiáltok - Félre! - kiálltok ahogyan a hangon bírja, és csak remélni tudom hogy lesz elég lélekjelenlétük ahhoz, hogy megtegyék. Amint látom hogy mozdulnak, újra hátrafordulok - Lőjenek! Az Úr vezérli a fegyvereket, ne féljenek! - és csak abban tudok bízni, hogy ez a néhány szó elég lesz ahhoz, hogy aggódás nélkül tüzeljenek mindenre ami él és mozog – és természetesen nem én vagyok.
Meglepő módon, majdnem hogy tökéletesen véghez viszik amit mondok. Erőset löknek előre a pajzsaikkal a lovagok, mely esélyt ad nekik a hátráláshoz. Valamennyire sikerül réseket csinálniuk a sorfalon amit alkottak, így négyen találatot is szenvednek az ellenfelekből, de kettő golyó félre megy. A megmaradt helyi erők, és sebesültek még próbálják tartani a megmaradt erejükkel a bejáratot, gondolom már várják az erősítést. Eközben hallon ahogy az ablakok nyitódnak fölöttünk, és a korábban beharangozott sortűz nagyon közel van. Nincs sok időnk.
- Apácák, papok, valami védelmet! - tudtam, hogy képesek ilyen varázslatokra, de csak reméltem, hogy az itt lévők is birtokába vannak ezeknek a képességeknek. - Lovagok, toljátok meg őket, pajzzsal, magatokkal, mintegy! Ne érdekeljen, ha megsebesülünk, ha kint maradunk a biztos halál vár ránk! - kiáltok majd a Fenrirt elrakva a Gungnirral próbálom lövöm szinte tökéletesen homlokon az egyik katonát, aki azonnal szörnyet hal.
Úgy tűnik hogy a négy papból vagy apácából csak egy volt azon a szinten hogy megidézze a védővarázslatot, mely nem csak a lövedékek ellen védett, de a közel lévő katonákat is ellökte. Sajnos azonban egy ember varázslata nem volt elég, hogy mindannyian beleférjünk: két papot és két lovagot súlyosan megsebesített a támadás, vagy azért mert nem fértek be a pajzs alá, vagy mert a támadás fizikai eredetű volt. Ennek ellenére azonban sikerül bejutnunk a raktárhelyiség fedezéke mögé. Szétnézve látom, hogy megcsappanva ugyan, de még mindig maradtunk szépszámmal.
Bent ládák tömkelege tárul szemünk elé, valamint minden olyasmi, amit egy fogadóban el tud képzelni az ember: bor, sör, ételek. Látok néhány pirosra festett ládát is, amelyben fura üvegcsék vannak, de nem tudok rájönni mi az, gondolkodni pedig nincs időm, hiszen már hallom is a felettem dörömbölő cipőket: lehet épp a korábban hívott erősítés tart ide. Ki kell osztanom a parancsokat.
- Papok, a lovagokat, ha van valamitek, ami gyorsan hat. Fegyveresek, ne féljetek, ha kell akár a válluk felett is átdugni a csövet és lőni. Nemsokára érkeznek, alakzatba. Lovagok előre, fegyveresek hatuk mögé, apácák folyamatosan gyógyítsák őket a távolból ha tudjátok. - beszélek, és közben újra töltöm mindkét fegyveremet. - Lassan szorítsuk vissza őket felfelé. Valaki nézzen a hátunk mögé is, nehogy megkerüljenek minket.[/color] - szórom az utasításokat.
Az apácák el is kezdik gyógyítani a lovagokat, de eléggé kilátástalan a helyzet, a vállukba és nyakukba szúrt nyílvesszők egyszerűen túl mély sebet okoztak. A léptek egyre hangosabbá válva jelzik azt, hogy közeledik a támadás. Nincs erre idő. Az apácákhoz lépve a vállukra teszem a kezemet, hogy jelezzem, hagyják abba.
- A legnagyobb esélyük a túlélésre az, ha gyorsan megnyerjük ezt a csatát. Az Úr majd megerősít. - mondom nekik, és megpróbálom előre irányítani őket. Élőpajzsnak még jók lesznek. - Rendben emberek, lassan elkezdhetünk előrenyomulni, semmi értelme itt várnunk. Indulás.
Ahogyan kimondom, úgy az ajtó berobban előttünk, a füstfelhőnek hála pedig semmit nem látunk. Tüzelnünk kellene, de mi van ha a sajátjaink azok?
- Három másodperc múlva lövünk. Három...- szólok nekik, majd kezdem el a visszaszámlálást fennhangon. Válasz gyanánt fura mágiák sokaságát kapjuk, melyek kéken és vörösen izzva, csapódnak neki a lovagok pajzsainak. Azok összehúzzák magukat, hogy minél jobb védelemben részesüljenek. Egy pár kisebb heget szereztek a puskások, de komoly sérülés még nincs, ha pedig rajtam múlik nem is lesz. Nem volt válasz, így nem igazán érdekel a visszaszámlálás.
- Lovagok, lépjetek hátra, többiek, lőjetek! - ordítom, és jómagam is úgy teszek a Fenrirrer vakon az ajtó mögé célozva. - Előre! - kiáltom a tüzelés után a lovagoknak, hogy végre kijussunk ebből a füstből. A puskaropogás után, a puskafüst lengi be a raktárat, és ahogy a golyók zápora széthasítja a füstöt, úgy három mágus fogad minket a földön feküdve. Kettő halott lehet, a harmadik, egy fiatal lány, éppen csak fiatal felnőtt, vérezve és kétségbeesetten próbál kúszni visszafele a fogadó belseje felé, maga mögött karmazsin csíkot húzva. Végre valaki, akitől valami infót kaphatok.
- Tovább, tovább! A lány az enyém. - mondom nekik, én pedig az ifjúhoz lépek lépek. A kardomat előhúzva a Confiteort használva teszem fel a kérdésemet. - Könnyebbé tehetem, ha válaszolsz. Hányan vagytok még?
A lány kínkeservesen ellenkezik.
- NEM! – Majd gyötrelmesen kezd sikítani, és ordít a fájdalomtól, miközben a padló vöröse csak terebélyesedik alatta, a kínok közepette körmeit oly erősen a padlóba állítja és húzza végig rajta, hogy bevéreznek. Nem maradhatunk le a katonáktól, az izgalomtól meg sem fordul a fejemben, hogy sajnáljam a lányt (nem mintha lenne garancia, hogy ez egyébként megörténne). A kezénél megfogva húzom magam után a katonákat követve, még mindig a válaszra várva.
- Csak magadnak ártasz ezzel. Hidd el, nagyon sokáig tud ez még fájni. Mennyien vannak? Katonák, óvatosan! - intem őket. Azok szörnyülködve tekintenek hátra mit művelek, de nem törődőm velük. A nő fetreng a földön, ahogy húzom magam után, sikít visít, és ordít a fájdalomtól, majd kifordul magából, ahogy teste megfeszül. Mintha maga az ördög szállta volna meg, olyan jelenéseket csinál, és ahogy körmeivel erősen a padlózatba karmol, azok úgy szakadnak le egyenként.
- NEM!!
Nagyobb az akaratereje mint hittem. Ha olyan sokan lettek volna, már régen lerohanva lennénk, főleg ilyen zaj mellett. A kardommal átszúrva a nő mellkasát vetek véget szenvedéseinek - a végén még elég erőt gyűjt valami varázslatra.
- Haladjunk. - intek a katonáknak...nemsokára a másik egységnek is ide kell érnie.
Ekkor hirtelen a katonák alól egy tűzcsóva csap fel, és löki hátra őket. Meglep, de szerencsére elég távol voltam ahhoz, hogy ne sérüljek meg a tűztől. Mégis mi volt ez, valamiféle robbanás?
- Sérülések? - kérdezem.
A visszajelzések alapján kicsit kábák, de a nagyját levédte a páncéljuk, de emellett szereztek égési sérüléseket is. Úgy tűnik, hogy a varázslók felkészültek rá, hogy túljutunk rajtuk, legalábbis az egyik biztosan. Az apácák sietve indulnak ellátni a sérülteket, de ekkor a fal két oldaláról észreveszek két kékes kört felizzani mellettük.
- Fussatok! Hátsók, vissza! - Kiálltok, majd jó példával elől járva meg is indulok előre. Talán van esélyünk kijutni anélkül, hogy élve megsülnénk…
Úgy tűnik volt. Ahogy a körök jobban felizzanak, jégszilánkok törnek elő belőlük mely az egyik apácát kissé megvágja, mely vérzik, de szerencsére semmi komoly – nem veszíthetünk több embert. Az apácák visszább tértek és be is gyógyítják egymás sebeit, az elől lévő lovagok, pedig szép lassan próbálják összeszedni magukat, ám kardokkal rontanak nekik, hátulról, pedig mágusok kezdik fedezik őket. Az egyik egy madzagra kifűzve, négy olyan papírt lebegtet maga elött mind amiket az előbb láttunk, ezek pedig a lovagokra néznek - Rajta hasonló furcsa körrel mint az előzőeken. Ezektől sem várhatunk semmi jót.
- Lovagok, fel a pajzsot! Fegyveresek, a mágusokat! - jómagam is falhoz szorulva húzom elő a Gungnirt, és célzom meg vele a papírt lógató varázslókat, reménykedve hogy még időben letudom szedni. A lovagok fel is húzzák a pajzsokat, de a rúnák elsülnek, villámok csapnak ki belőlük, amelyek a lovagokat eltalálva egy pillanatra elkábítják őket. A puskások tüzelnek, de egy fura pajzs jelenik meg, mely kivédi a golyók többségét, ám úgy tűnik mégsem az egészet fedte le, mivel az egyik vállon találja azt a mágust, aki a villámokat idézte. Ráadásul úgy tűnik szerencsénk van, mert egy kósza golyó a kardos ellenfelek egyikét találja oldalba. Sajnos a lovagok képtelenek védekezni a zsoldosok, vagy ki tudja mik ellen, azok pedig erősen nekirontva a pajzsoknak, feldöntenek két kábább lovagot, közben pedig erős kardcsapásokkal ostromolják a folyosó frontvonalát. Akkor változtatunk.
- Lőjjétek a közelharcosokat! - mondom, majd a Gugnirt újratölve jómagam is így teszek - Apácák, valami védelmet! Vegyesek, előre, ha kell pótoljátok a lovagokat! - kiabálok.
A papok és apácák megáldják az elől harcolókat, ezzel növelve az ő harci hatékonyságukat, de a puskások sajna töltenek, ezért nem tudnak tüzelni. Csak én tudom tehát elsütni a fegyveremet, de az legalább gyomron találja az egyik könnyű páncélos közelharcost, és az térde rogyik. Eközben a mágusok nem támadnak, nehogy hatba támadjak a közelharci egységeiket. Ugyanabba a hibában estek, mint én a legutóbb. Kifújom magam, újratöltöm a fegyveremet, majd célozni kezdek az egyik zsoldosra - amint átküzdjük magunkat a közelharci egységéken, nem okoz majd gondot lekaszabolni a mágusokat sem. Nem csak én lövök, hanem a puskások is (közben újratöltötték fegyvereiket), és egy sortűzzel lemészárolták a zsoldosokat. A lovagok azonban túlságosan lestrapáltak, nem bírják erővel, és térdre rogynak. A mágusoknak is feltűnik hogy veszélyben vannak, az egyik fura kis kék lövedékek sokaságával soroz minket, míg a másik két papírfecnit vesz elő, amiből jégszilánkok záporoznak ránk. Van egy harmadik is, az össze-vissza dobál mindenféle papírt a földre, de hogy hová azt nem látom, mivel a másik kettő varázslata egyszerűen túl fényes. Még mindig a fal mellé szorulva próbálom kikerülni a felénk küldött jégszilánkokat.
- Lovagok, fel! Bírjátok még! Apácák, csináljatok valamit! - kiáltom kicsit kétségbeesetten. Nehogy már most veszítsünk, amikor végre átküzdöttük magunkat a közelharcosokon. Jómagam is újratöltöm a fegyveremet, és közben osztom a parancsokat. - Akinél csak kard van, roham! - kiáltom, és bár sejtem, hogy a szétdobált papírok eléggé...negatív hatással lehetnek rájuk, nem nézhetem tétlenül, ahogyan a mágusok bombáznak minket.
Az apácák képtelenek bármit is tenni, de a mágusok menekülőre fogják a dolgot és eltűnnek a legközelebbi kanyarban. Így, csatazaj nélkül kitudom venni, hogy nem csak mi küzdünk: a főbejárat irányából is heves összetűzés zaja hallatszik, a földre. A mágusok sajnos elmenekülnek, ám a valahonnan heves csatazajt hallok. A főbejárat? A másik csapat próbál bejutni ezek szerint. Itt a lehetőség, hogy segítsünk nekik.
- Fel, közel a győzelem! A főbejárathoz! - kiáltom, és követem is őket. Ha sikerül hátba támadnunk a védőket, nyert ügyünk van. El is indulunk mindannyian, ám egyszercsak megannyi világító kört láttunk magunk alatt és a falakon. Rohadt mágusok.  
- Fussatok! - kiáltom ugyanazt mint az előbb, annak a reményében, hogy ismét érkezünk elmenekülni a robbanás, vagy bármi elől, amire ezek a szarok képesek.
Most azonban nem voltunk ilyen szerencsések. A lovagok felismerik hogy képtelenek menekülni, és szorosan körbe állnak a pajzsokkal, hogy megvédjenek, így én megúszom az átkokat, de a többiek nem ilyen szerencsések. Amennyire a lovagok közt kilátok, a körökből a legkülönbözőbb támadások jönnek elő: fény, ami megvakít; jégszilánkok, pengék, tűz. Káosz lesz úrrá, és amire feleszmélek úgy rajtam kívül mindenkit lemészároltak. Túl sok irányból túl sok minden érkezett. Vannak akik még eszméletüknél vannak, mások nincsenek, sokan pedig szörnyet haltak. Magam maradtam. Kezd eluralkodni rajtam a pánik. Mély levegőt veszek, és helyette átfutok a lehetőségeim. Ha most visszavonulok, lehet nem jutnak be előlről, és a feladatot elbuktuk. Veszélyeztetem az életemet, ha egyedül folytatom, de nem is hiszem, hogy számítanának még bármiféle túlélőre innen. Végül döntésre jutok. Kardommal a kezemben, amilyen csöndesen csak tudok, a falakat vizsgálva haladok előre. Megmozdulva tűnik fel az égető fájdalom a jobb lábamban. Ránézve egy fogas penge látványa fogad, amely a sípcsontom mellől áll ki. Nem hatolt mélyre, de túlságosan is vérzik. Gyűlölöm a mágusokat. Lehúzok egy kis gyógyitalt, majd mély levegőt véve rántom ki a pengét, minden erőmet abba fektetve, hogy ne kiáltsam el magam a fájdalomtól. Úgyahogy összeforr a seb, ám néhol még vérzik picit, túl nagy volt a vágás. Nem szabad erőltetnem. Ekkor tűnik fel egy ismerős katona, ahogyan elfut előttem, majd eltűnik egy kanyarban. Utána kiáltok, de az nem áll meg, meg se hallja, amit mondok. Azonban ahogyan felér egy hangos csattanás keretében úgy is zuhan le, majd esik elém eszméletlenül. Sebet nem látok, csak egy egyre növekvő vértócsát a feje alatt. Ha a lépcsőn elindulnék felfelé, nagy valószínűséggel én is így végezném. Egyszerűen túl nagy előnnyel bírhat a magasságnak hála, és kitudja hányan vannak fenn. Úgy döntöttem csöndben várok egy kicsit, hogy kiderüljön mi történt. Zajt hallok, ahogyan valaki lefele érkezik, szemben pedig a katonák páncéljának moraját hallom. Bejutottak az egyik irányból, újabb csatára kerülhet sor. Picit hátrébb vonulok, fedezéket keresek, ami mögül besegíthetek az összecsapó erőknek. A megjelenő páncélosok szerencsére szövetségesek, látványukra a lépcsőn is megállnak a léptek.
- Kivagy? Add meg magad! – kiáltanak a katonák, ám a válasz csak egy mély nevetés, majd egy katonák irányába száguldó dobókés.
- Majd később harcolunk gyengeségek. – fut el. Hangos zúgással törik ki egy ablak, a léptek pedig elhalnak, gondolom kiugrott. Ekkor indulnak el felém a katonák, a mészárlást meglátva pedig azonnal apácákat és papokat hív.
- Bármi információ a fenti egységről? - kérdezem, majd tekintetemmel egy apácát keresek, és intem, hogy gyógyítsa be a lábamat. - Azoknak már mindegy - legyintek feléjük.
- De de... - habozik a katona, keresné a menthető embert, én azonban újra leintem.
Az apáca próbálja meggyógyítani a lábam, közben pedig szörnyülködve nézi mi van előttünk. Végül a katona is felel a kérdésemre.
- Az egyik szárnyról nem tudunk semmit, mi a főbejáraton átjutottunk, nem voltak túl sokan az ellenfeleink.
- Láttam mi történt velük. Ha vége az épületnek, visszatérünk. - mondom nyugtatásként, hogy engedje el végre a halottakat. - Fent sem lehetnek sokan, ha még nem jöttek le a zajra. Ideje lenne bebiztosítani a pozíciónkat. Amint használható lesz a lábam, megindíthatjuk a támadást az emelet felé.
Nem sok időbe telik míg felgyógyul a lábam hála az apácának, így elindulunk az emeletre. Az eddigi felálláshoz próbálom tartani magam, elől a nehéz páncélosok, hátuk mögött a fegyveresek, én, aztán a maradék. Mennyien lehetnek még? Nagyon nem bírom már én ezt…
Feljebb jutva szobák sorai tárulnak elénk jobbra és balra, ez lehet a szálló része.
- Alakzatba. – mondom halkan a katonáknak, majd ha készek, elkiáltom magam, azzal a céllal, hogy szövetségesnek adjam ki magam. – Vége! Kiűztük őket!
Erre a saját katonáim kezdenek el ünnepelni. Hülyék. Bár így is van értelme a tervemnek, hihetik hogy a sajátjaik ünnepelnek. Úgy tűnik nincs itt senki.
- Akkor irány a pince. Nézzenek a lábuk elé, és ha valami fénylőt látnak, fussanak ahogyan csak tudnak. - még egyszer nem veszítem el az összes katonámat. A harcosokkal lejutok a pincébe, ám ott sincs senki és semmi, a boroshordókon és gombás zsákokon kívül. Úgy tűnik győztünk. A fáradtságtól összerogyok a fal mellett, ahogyan pedig múlik az izgalom és a pörgés, kezdem realizálni mit is csináltam végig…

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.