[Ostromjáték]Zsoldosok főhadiszállása

Eichenschild. Ahogy Johannes megmondta. Valószínűleg ez a város lesz az elsők között, amely elesik. Nem akarta elhinni, nem akarta elfogadni, mert azon kevés emlékek,  melyek mégis idekötik, erősek... Darian, a holdpap, és az az őrült megmozdulás. Hát igen. Akkor még más volt. Talán. Bár egy hasonló helyzetben talán még mindig fogná magát és csak úgy megölelné, akit úgy gondolja. Furcsa, amikor a nosztalgia a pusztítás tényével keveredik, elszörnyülködtető nézni, ahogy ez az egyébként gyönyörű város lerombolódik. Úgy érzi, mintha a világ kezdene kicsúszni a kezéből. Belekapaszkodott ugyan egy emelkedő hullámba, de most, hogy része a felhajtásnak, vajon elég lesz-e ez így későn? Elég lesz-e, amit tud változtatni, tud-e bárkin is segíteni? Az itteni otthonokat elnézve családok tízei, százai szenvedtek már sérüléseket és rengetegen halhattak meg...
A remény fennáll, azonban még bármi történhet, bármerre fordulhat a kocka. Mindkét sereg nagyon erős. Apró győzelmekkel talán célt érhetnek. Jelenlegi mgbízatásuk szerint a zsoldoscsapatot kellene meggyőzni, hogy támogassák Délt. Furcsa. Egyáltalán nem tervezett állást foglalni, végül mégis Dél mellett döntött. Talán az erdőégetés játszotta a fő szerepet. Egyébként pedig bárki is győz, minél hamarabb következik ez be, annál hamarabb lesz nyugtuk. Mondjuk a megtorlott területeken nagy eséllyel nem lesz habostrota az élet, de... nem azért jöttek ide, hogy veszítsenek. Ez az első állomásuk hosszú ideje ebben az évtizedek óta húzódó harcban, és oda akarják tenni magukat. Vagy így, vagy úgy... A diplomácia az egyik legegyszerűbb, amit rájuk bízhattak, egyelőre hálás feladat. Bár... pont ebben rejlik a nehézsége is. Sokaknak beletörne a bicskája, hogy szavakkal tegyenek pontot egy csata végére, ám nekik pont ez az erősségük. Nem feltétlen a pengék, hanem a szavak éle és a kellő érvek felsorakoztatása. Remélhetőleg beválik.
Mina tekintete ámuldozva siklik végig a romos falakon, illetve azok maradványain. Ha itt-ott megpillant még egy-egy élőt, részvétteljes pillantással állja azok furcsálló, gyűlölködő vagy értetlen pillantását. Nem is kell, hogy értsék, hogy segíteni akar nekik. Majd egyszer talán rájönnek, de ha nem is, akkor is megérte. A déli felderítő, ki elkíséri őket, szótlannak mutatkozik, mintha csak kötelességét teljesíti. Mina nem tudja, mit mondhatna neki, mit kérdezhetne tőle, ám hamar le is válik róluk, innentől maguk vannak. Egy apró boltívhez értek, mely egy kisebb épülethez csatlakozik, azonban előtte áll két alak, akikkel nyilván nem ártana konzultálniuk.
A vámpír gondolatban végigskandálja, miféle varázslatokat is tud, bár reménykedik, hogy csak nem lesz szükség használni őket. Olyan közel simul Damien oldalához, ahogy csak tud, hogy még kényelmesen tudjanak sétálni. Meggyőzés. Ez még menni fog. - Tartsd készenlétben a tőreidet - mormogja a mellette menetelő sötét tündének, kinek arca komolyabb, mint általában. - De nem akarom, hogy használnod kelljen őket...
- Én sem. Először te beszélsz velük, vagy én?... Hm.. talán kezdhetnél te, barátságosabb a hangod.
A vámpír nem tudja megállni, hogy fel ne nevessen ezen. Bár a fogait talán nem kellene mutogatni. Ki tudja, hányszor sütötték már el ezt a poént. Annak ellenére, hogy Damien a diplomatiusabb, még mindig egy elég magas és sötté bőrű egyén, az ilyesféléket meg nem mindenhol nézik szép szemmel. Na mintha a Nachtraben vagy akármilyen vámpírokkal kapcsolatban jobb lenne a vendégszeretet... Ahogy közelednek, próbálja felmérni a helyzetet. Fegyverek készenlétben... eddig jó. Elég kedvetlen őröknek tűnnek. Egyikük magasabb, arcán sebhely éktelenkedik, másik alacsonyabb valamivel. Talán az ajánlatuk majd felkelti érdeklődésüket. Amennyiben lehet ajánlatnak tekinteni. Mina jelenlegi lelkiállapotát tekintve inkább fogja fel könyörgésnek a dolgot, de tisztában van vele, hogy erős és határozott formába kell majd öntenie mindezt.
- Istenetek áldjon titeket - azt nem fogja mondani, hogy a saját istene, lévén az ez irányú felfogása eléggé... különbözik az átlagtól.
- Dél küldöttei vagyunk - veszi át a szót Damien, diplomatikusan, mint mindig. Nos, majdnem mindig. - A célunk, hogy megvédjük ezt a várost és minél kevesebb vérontással győztesnek nyilváníthassuk ezt a csatát. Minél több helyen sikerül megvetnünk a lábunk, annál inkább a kezünkben koncentrálódik a hatalom és növekszik az esélyünk a háború befejezésére. - Nem, nem megnyerésére... befejezésére. Azzal nyer mindenki.
- Csatlakoztok hozzánk? - kérdi Mina minden bátorságát összeszedve.
A beszéd nem nyerte el tetszésüket. A magasabbik rögtön olyasmi hangot kezd el produkálni nevetés címen, mint egy jó, mikor jól a farára csapnak. - "Istenetek"... Hallottad ezt, Georg? Azt mondta, "Istenetek"... - Mire az emlegetett Georg nyilván jót szórakozva a poénon a csuklója köré teker egy a zsebéből elúhózott rózsafürzért. Nevessetek csak... Hát már abba is muszáj belekötni, hogy hogy üdvözöllek titeket, igaz? A jószagú istállótrágyába, gondolkoznom kellett volna, mit is mondjunk pontosan... - Látom, Délnek már saját istene is van, nem csak városa meg királysága... Meg is látszik, nem képesek máshogy kommunikálni, csak úgy, hogy ostromot indítanak, figyelmeztetés nélkül. Még hogy megvédeni a várost... Ne nevettessetek jobban.
Ó, a francba. Szívesen megforgatná a szemét, és visszavágna, hogy "Ugyan miért? A nevetés meghosszabbítja az életet, így visszanyerhetitek azon éveiteket, melyeket elisztok a kuporgatott aranyaitokbl", de ehelyett alig láthatóan alsó ajkába harap. Nem mutatkozhat ellenségesnek. A mggyőzés a céljuk, ha pedig maguk ellen hergelik őket, hamar ki lesznek innen paterolva. Szövetségest nem így nyerünk.
- Ha van istenetek. De ha nincs is, akkor is... - hirtelen fogalma sincs, mit mondjon. Minden erejével koncentrál arra, hogy elűzze a pánikot. Légzése felgyorsul. Legszívesebben elsüllyedne a föld alá, már majdnem érzi, ahogy látása peremén valami sötétség szűkül és szűkül, de... nem. Csak képzeli. Nem adhatja fel már most! - Akkor is szükség volt valamilyen köszöntésre. Hagyjuk az isteneket, nem ők a lényegesek, hanem az emberek és minden más faj, akik szenvedni fognak, ha nem lépünk. - Csak hogy visszakanyarodjunk ahhoz, miért vagyunk itt. És ha most valami megjegyzést tesztek a fajunkra...
- Ó, tehát 'léptek', méghozzá azzal, hogy ránk borítjátok a házainkat. Igazán kedves Dél előzékenysége, hogy így meg akar védeni minket. Nagyon hálásak vagyunk a kedvességetekért. - emeli ki elnyújtva, gúnyosan az utolsó szavakat ezúttal Georg, az alacsonyabbik, melyek maró fájdalomként forgatott tőrök Mina szívében. A magasabb, akinek nevét nem tudják, csak röhög tovább. Tudom. Ó, a nemlétező istenit tudom! Nem tehetek róla, hogy mit tesz a sereg, értitek? Az egész háború ellen vagyok, hiába az a látszat, hogy a részese, én ezt nem akartam és veletek sem akarnék szóbaállni, ha nem ez jelentené azt, hogy megmentsünk ártatlan életeket! Bármennyire is remeg belül, megpróbálja megőrizni hidegvérét. No, ez nem sikerül, de a vér egyelőre még a testében van, ellentétben mások vérével, mely szintén az ő adott testükben maradt Mináé helyett, és ez jó jel, ennek így is kéne maradnia.
- Meddig óhajtanak a szóválasztáson lovagolni? - kérdi a sötét tünde még sötétebb gondolatokkal, de nyílt tekintettel, a nevetőt stírölve. Éles szemei gyilkolni tudnának, de egy ilyen értelmi szintű illetővel szemben, mint ez a zsoldos, úy pattannak le, akár éji bogár a falról.
- A jelenlegi helyzetet nem mi okoztuk. - folytatja a vámpírlány. - Semmiképp sem mi, mert mi jelenleg üzenetet hozunk és egyáltalán nem állt szándékunkban senkire házakat borogatni. Mi a békéért folyamodnánk, és akármilyen hibákat követtek el régen olyanok, akik szintén Délhez tartoznak, azok nem mi voltunk. Nem tudtuk megakadályozni, de nem tehettük róla, most meg csak innen tudjuk folytatni. A múlt sérelmein fölösleges vitázni. - Ezt legalábbis mindig el lehet mondani. Persze a múlt sérelmei ott fognak égni minden tündében még egy jó ideig...
- Északi küldöttek is jártak már itt? - kérdi Damien elgondolkodva. Mert nagyon úgy tűnik, hogy inkább feléjük pártoltok. Vagy nem pártoltok ti senki felé, csak mindenki elutasítotok, várva, hogy valamit felajánlva a kegyeitekért könyörögjenek... na arra várhattok.
- Addig lovaglunk a szóválasztáson, amíg kedvünk tartja, nyeszlett. Ez a mi városunk, azt csinálunk itt, amit akarunk. De tudjátok mit? Minthogy Észak még nem ért ide, meghallgatunk titeket. Vagyis nem mi, hanem a főnök. Lefelé! - mutat ujjával a lépcső irányába Hórihorgas. Damien megvonja a szemöldökét. Nem is vagyok nyeszlett... legalábbis ilyet még nem mondtak... Meghallgatják őket, hála az égnek. Vagy akárkinek. Talán részben nekik is. A vámpír és a hegyesfülű megkönnyebbült sóhajjal néznek össze nem lévén képesek leplezni boldogságukat, még egy mosolyt is megengednek maguknak.
- Ez egy nagyon jó  döntés. Nem fogják megbánni. - mosolyog Mina. Ez mindenképp nagy váltás a folytonos röhörészés után... Legalább ezek után nem ezzel a két idiótával kell foglalkozniuk; a vezetőjüknek talán több belátása lesz. Igen, ti idióták, még mosolyogni is képes vagyok a jelenlétetekben, pedig nem érdemlitek meg ezt a látványt, gy jól irányzott rúgást érdemelnétek, azt... még jó, hogy nem az én stílusom.
- Remélem is, hogy nem bánjuk meg. Különben te fogsz lovagolni rajtunk, nem mi a szavaidon! - Majdhogynem megáll az ütő benne. Érzi Damien megfeszülését is, és kedve támadna mefordulni, visszaszaladni és jól torkon ragadni őket. De már messze vannak, úgyhogy csak hátranéz a vállai fölött és utánuk kiabálja: - Arról ne is álmodjatok! -, még mielőtt becsapódna utánuk az ajtó... Kivillantja éles fogait... de neem, ezeknek még a vére se kellene neki, fujj. Ki tudja, mennyi alkohol van benne, és egyébként is... fujj. Kissé remegve fordul vissza, érzékelve Damien halk kuncogását és reméli, odabent a főnök nem hallotta meg... vagy nem lesz rossz következménye. - Büszke vagyok rád  - suttogja még a kormosarcú, Mina pedig boldogan pirul el, egyrészt a korábbi idegességétől, másrészt a kellemes zavartól, melyet eme zavak okoznak benne.
Ahogy belépnek a terembe, megcsapja az orrát a vér szaga. Mindenhol sérültek és azokat ápoló hollódoktorok, szerencsétlen megcsonkoltak szenvedő hangjai még elérik fülüket. Mina próbálja nem elhányni magát saját magától, és attól, hogy reagál, amint megéri a vérszagot. Szerencsére van, ami elterelje figyelmüket: két hatalmas élőlény, nem teljesen emberek... legalábbis az egyikük biztosan. Egy apró faasztalnál álldogálnak, mely még inkább felnagyítja őket.
- Üdvözletem - köszönti őket a legsemlegesebb módon, nem törődve azzal, hogy úgy néznek rájuk, mintha lerína róluk, hogy le akarnak mészárolni mindenkit. Ezúttal nem említek isteneket, ha nem tetszik nektek. Rögtön a lényegre tér.- Azt mondták, beszélhetünk a vezetőtökkel.
- Milyen vezetőkkel? A Zsoldosokéval? Mert azok mi vagyunk. - jelenti be a félóriás. Jah... Persze. Én lüke. Na mindegy, arcod se rezzen, ha hibázol, folytatod... A zsoldosfőnök tekintete végigfut rajtuk elemzően. Mina nyel egyet. Mintha égetnék azok a szemek. Fogalma sincs, miért, de marja a szégyen. Mintha már a jelenléte is bűn lenne. Pedig... ezt kell tennie. Nem igaz? - Déliek, ha jól gondolom. Mi hozott ide titeket azután, hogy hárminc harcosunk életét elvettétek és még tizenkettőét a hátralevő időre elnyomorítottátok? - Ítéletek. Már megint. Erős maradok. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű. Ne hunyd le a szemed. Ne is süsd le a szemed - figyelmezteti magát.
- Igen, a zsoldosokéval. Részvétem a veszteségeitek miatt. - Látszik, hogy őszinte és nem csak megjátssza magát. Nem is tudná titkolni a tekintetéből áradó fájdalmat. - Pontosan azért jöttünk, hogy a további ilyeneket elkerüljük. - Hiába győzködöm őket. Talán... talán az őszinteséget felismerik és értékelik. - Be sem mutatkoztunk. Én Wilhelmina von Nachtraben vagyok. Sejtem, mit gondolhattok erről, de már nem élek a családommal... - Hevesen dobog a szíve. Ezek csak zsoldosok, biztosan nem használják ki ezt ellene, de... de most jön csak rá, mekkora kockázat ennyi információt kiadni magáról. De ezt kell tennie. Ki kell adnia egy darabot magából, ha azt akarja, megértsék és az oldalukra álljanak. Picikét abban is reménykedik, hogy nincs annyi eszük, hogy a Nachtrabenségét negatívumként érzékeljék vagy bármilyen mellékzöngét társítsanak hozzá. Bár lehet, hogy ahol erkölcsök nincsenek, tudás még lehet. És ez a párosítás a legveszélyesebb.
- Damien Nightwind. - Ez nem igényel magyarázatot...
Reakcióként a kolosszus sorban rámutat három körülöttük fekvő sérültre. - Vámpír. Démon. Féltünde. - sorolja. - Nem érdekel, hogy honnét jöttetek, az érdekel, hogy mit akartok. Kezdetnek jól hangzik, hogy elkerüljük a veszteségeket. Ehhez az kellene, hogy a seregetek elhordja magát de mihamarabb innét.
Mina bólint. - De természetesen minden sereg ezt gondolja. Pont azért folytatódnak a harcok, mert senki sem enged és mindenki a maga igazáért küzd. A mi igazunk... az lenne, hogy minél kevesebben járjanak úgy, mint ők itt - utal a sérültekre, na meg a halottakra. De ezt már mondtam... Nehéz leküzdenie idegességét. Nem szabad folyton önmagát ismételnie, akkor ugyanis kiváló célpontot csinál magából. - Ha a számokat nézzük, ha csatlakoznátok Délhez, nyilván nagyobb előnyben lennénk. Persze az elveitek ezzel ellenkeznek, de... ha fennmarad az ellenállás, akkor csak még többen fognak meghalni, és mi nem ezt nem akarjuk. A déliek haragját megérthetitek. Elvesztették... elvesztettük az erdeinket, és a nép nagy részét is. - Picit oldalra biccenti a fejét. Ezt nem tudta kihagyni, hisz igaz, és ha nem említi meg, úgy érezte volna, elárulja az igazi ügyet, amiért jöttek. Az egyik dolgot, ami kulcssszerepet játszott abban, hogyan döntsenek. Nem árt meglebegtetni a másik fél álláspontját is.
Most az szólal meg, aki eddig csendben volt, és kevésbé magasodik Damien fölé. - És mégis mit nyerünk mi ezzel?
Háááát persze, hogy ez a kérdésetek. Mégis mi más számítana? - vicsorog belül, megvetése csaknem szétveti. - Hát untig ismételgessem magam? - kérdi csökkentett indulattal, felháborodásának csak nagyon kis részét engedi megmutatkozni. - Nyugalmat. Talán egyszer végre ismét összeforr ez a kettészakadt világ, és nem kell folyton ölnünk egymást. Csak nyerni tudtok, mégis mit tudnátok veszíteni? Ha a harcok folytatódnak, Eichenschildből semmi sem marad, már így is nagy része elpusztult. De újjáépülhet még, ahogy tette Karolusburg és sok más város. Nem lenne jobb, ha mostantól nem háborús időkbe születnének a gyerekek?
Kevéssé tartja valószínűnek, hogy ezek az érvek megmozgatnák azokat a rideg lelkeket, de mindent elmond, ami eszébejut, mindenféle fegyvert bevet, hogy áttörje a falat; ha már egy picike rést ejt, azzal is sikert ért el. Kezdi belelovallni magát az igazi patrióra szerepébe. Hiányzott már. Hogy valamiért teljes erejével kiállhasson. Hogy a szavai őszintén kifejezhessék, amit gondol és hajlandó legyen kockáztatni mindent, amiért eddig küzdött... ami mi is? Damien, és az életbenmaradás...
A kapitány sóhajt egy nagyot. - Úgy gondoltam, hogy a Nachtraben vámpírok okosak. Azt kérdeztem, mit nyerünk az üzlettel?
Nyavalya enne titeket... Szóval ennyi maradt meg abból, hogy Nachtraben vagyok. Persze. Ezt mindenkinél be lehet vetni... Ő csak halkan sóhajt, fogai közt szűrve a levegőt. - Üzlet? - Hát ez üzlet nektek?... Persze, hogy az... adhatnék nekik erkölcsi felvilágosítást, de nagy eséllyel kirúgnának innen azonnyomban... Ha üzlet kell nekik, hát üzlet... - Nos... Nyilván teljes mértékben tisztában vagytok Dél harci erejével. Ez esetben mindez a tietek lenne, ehhez tartozhatnátok, és biztos vagyok benne, hogy jelentős mértékben erősítenétek... - Óvatosan végigszánkázik tekintete a jókora alakokon. Ezeket nehéz lenne eltenni láb alól egy harcban. Ennyi előnyük legalább van. Egy jókora nehézpáncéllal legyőzhetetlenek. Na persze nem a leghalkabbak, de kellenek ilyenek is egy seregbe... elméletileg, nem valami nagy hadiszakértő.
- Na meg aztán ott vannak a Seraphok is - fonja össze elöl a kezeit Damien, mintegy meglengetve a mézesmazagot az orruk előtt. - Egy angyal hatalma, egy piciny ékszerbe zárva. Egy ekkora hatalmú szent lény, és... te gyakorolsz irányítást fölötte, a te erődet sokszorozza meg.
- Fontosabb az, hogy mennyit keres Délen egy katona. Úgy átlagosan havonta.
Cöh... Na, csodálatos észlényeket kellett kifognunk... Nyüszíteni volna kedve. Vagy nevetni. Vagy sírni. Mindegy. Akkor is megtalálja a módját, innen már nem mennek ki anélkül, hogy el ne értek volna valamit. Akkor... nem bocsátana meg magának. - Gondolom, ez attól függ, mennyire teljesít jól. És hogy milyen pozícióban van. Nyilván akik Esronielhez közelebb állnak, nem pusztán havi zsoldot kapnak. - Na mondjuk ti oda nehezen jutnátok, de ez más kérdés. - De abban biztos vagyok, hogy a győztes felet kivételes jutalomban részesítik, így ha Dél győzne, biztosan megérné. Arra pedig több esély van veletek. - El se hiszem, hogy ilyeneket toborzok a déli seregbe. De még mindig jobb, ha velünk vannak, mint ha ellenünk... Közben agya lázasan kattog, próbálva összeszedni minden kézzelfogható, birtkában lévő információt, amit még felhozhatna. Már eddig is büszke magára. Bár láthatóan a zsoldosok nehezen törnek meg bármi olyan dolgon kívüli pozitívum említésére, ami nem pénz.
- Tehát csak győzni kell. Mi a biztosítékunk? A foglalópénzünk?
Most komolyan mindent elhisz nekem? Mintha én tudnám... Te jó ég, remélem, hogy tényleg győzünk és tényleg kiszúrják a szemüket valami nagy adag pénzzel... Nagy levegő. - Nos, az elég valószínű, hogy a gazdasági helyzet is fellendül a győzelem után. Biztosíték sajnos elég kevésszer van háborúban. Arra sincs biztosíték, hogy megérjük a következő napot.
- A legjobb biztosíték az, ha túlélik - szólal meg Damien. - Abban pedig nem lesz hiba.
- Tudjátok, az a gond, hogy a fiúkat nehéz kordában tartani, ha nem látnak semmit, ami csillog maguk előtt. Ha pedig az a ti erszényetek lesz a seregben, akkor az lesz az oldalatokról levéve. Ezt kellene megakadályozni valahogy, tudjátok. Ilyen fajta foglaló kellene.
Abból nem esztek... nem... neem... nem fogok... lefizetni... zsoldosokat... hogy a mocskos érméteket piára meg még mocskosabb, nőnek nevezett erkölcstelen szukákra költsétek, nem... Közben a józan ész vitázik vele. De hát ezért jöttél ide. Át kell állítanod őket Dél oldalára. Tenned kell ezt bármilyen módszerrel, ami adódik. Zsoldosok esetében pedig a legkézenfekvőbb a pénz, és a legegyszerűbb. Semmi bonyodalom. Tiszta és egyértelmű. Jó, mocskos és egyértelmű. De aligha akad más út... Kétségbeesetten tiltakozik.
- A pénzzel egyelőre sokra nem mennek. A pénz elsősorban fegyverekre megy ilyenkor ugye... De ha győzünk, talán új állást is kapnak. Ami talán bonyolultabb, mint a mostani, de jobban is fizet. Elvégre a ranglétrán való haladás jobb motiváció, mint ugyanazokat az érméket látni és... és ugyanazokra az... apróságokra költeni. Lehet későbbre is tervezni. Ha megérjük. - Kérlek, gondolkodjatok józanul. De úgysem fogtok, igaz? Nehezére esik szalonképes szavakat fogalmazni. Érzi, hogy a szavak úgy suhannak el a céltábláik mellett, mint kósza, eltévedt nyílvesszők...
- Nem, azt hiszem, nem érted. Ha akarjuk, gond nélkül elhagyhatjuk ezt a várost, szóval kell egy kis biztosíték, hogy nem üres kézzel tesszük ezt, ha rá kerül a sor. Kinek a pénzét vehetjük el, ha ti kifosztjátok a halott északiakat?
Ó. Kis híján eltátja a száját. Még egy próbálkozással próbál az érzelmeikre hatni... ha vannak egyáltalán. - Elhagynátok a várost? Tán nektek nincsenek szeretteitek, akiket elvesztettetek? Vagy ezek a sérült bajtársak nem jelentenek semmit?
- Látom, elkényelmesedve él valaki délen... Csábítóan is hangzik, ha akkora jólét van ott, hogy zsoldosokra nincs is szükség. Idefigyelj, ha van is családunk, azok nem itt élnek. Az ördögnek nincs annyi pénze, hogy itt lakjon bent. Ki kell küldenünk a pénzt. A pénzünkért kockáztatjuk az életünk, ezzel jöjjön, ne a békéjével.
És az a mocsok eléri, hogy majdnem sajnálatot érezzen iránta és együttérzést. Sőt... a francba is, nem csak majdnem. Szerencsétlenek ezek. Nem feltétlen csak az ő hibájuk, hogy más sem érdekli őket, csak a csillogó arany. Elrontotta őket az élet és annak nyomora. Ha más körülmények közé születnek, talán normális emberek is lehettek volna belőlük, valódi motivációkkal, életcéllal és éltkedvvel... De most nem azért van itt, hogy miattuk siránkozzon és az ő tiszteletükre mondom gyászimát. Még csak nem is azért, hogy helyes eszméket verjen a fejükbe, noha erről nem tudja leszoktatni magát, akárhányszor is ütközik falba, mindig megpróbálja, hisz nem bírja elviselni a kosz látványát valahol, ahonnan talán le lehet vakarni.
- Pedig az hozza a pénzt is. Kinek van sok bevétele egy háborúból? Néhány démonon kívül sokan nem járnak jól, legfeljebb pár vezető pozícióban lévő köpönyegforgató... - ...akire biztos, hogy irigykedtek, de nem, ti lealább buták is vagytok amellé, hogy erkölcstelenek. Na jó. Ez talán túlzás.
- Zsoldosokra mindenhol szükség van - váltja föl Minát Damien ismét -, de zsoldos meg zsoldos között is van különbség. Nem biztos, hogy szükség lesz arra, hogy elhagyják a várost. Mellesleg... azt mondta, ha "mi" kifosztjuk a halott északiakat. De ez minden déli joga, így a maguké is, ha csatlakoznak. A déli sereg nagy része pedig tudtommal nem fosztogató...
Ekkor csillan csak föl a zsoldoskapitány szeme. Pedig már majdnem közbevágott. De sikerült. Megfogták. Feszült csönd következik, mely alatt a kolosszus papírt kér és elkezd írni rá, szótlanul. Mina dobogó szívvel várja a választ. Vajon mit körmölhet? Jó vagy rossz ítélet lesz? Azt hiszi, elsüllyed, mikor végre megtörik a fojtogató csönd.
- Csak mi fosztogathatjuk az északiakat, ahol jelen vagyunk. Ez a feltétel. Vidd el a vezetőidnek, aztán küldjenek egy követet, ha elfogadják! Nyomás, nekünk dolgunk van! Addig, amíg nem jön válasz, nem támadunk meg délit.
Háát... ennél rosszabb is lehetne. Számíthattunk rá, hogy kompromisszumot kell kötni. Ez... ez egy siker lesz. Damien is odahajol és gyorsan átfutja a szöveget, nehogy átverjék őket, de a pontok stimmelnek azzal, amit a kapitány az imént felvázolt. Az aláírása valami csodálatos, nem sok betűt lehet felismerni belőle, de nem is igazán érdekli őket, a lényeg, hogy... megtört a jég. Egészen hihetetlen.
- Úgy lesz. Sietni fogunk! - Bólint ismét peckesen. - Köszönjük a megfontolást. - Azzal egy-egy búcsúfejhajtás kíséretében sarkon fordulnak és Mina után Damien kisétál az ajtón, föl a lépcsőn...

Megkönnyebbülten és gyorsított léptekkel loholnak vissza a baglyok a sereghez, ahol is kissé kaotikusan, de érthetően előadják, hogy félig sikerült célt érniük. Még mindig van egy buktató, mégpedig az, hogy a feltétel nem lesz megfelelő a déliek számára. Szerenséjükre azonban megértőnek mutatkoznak és vissza is küldik az ajánlatot. Természetesen megint párosunknak kell szaladgálni. - Remek! Még jó, hogy itt van Hedwig, és cipelhetné a leveleket. Kár,hogy a zsoldosok valószínűleg nem hinnének egy fekete szárnyú madárnak annyira, mint nekünk...
- Most mi a baj, Mina? Ha már nem kellett egyetlenegyszer sem fegyvert rántanunk, legalább már fussunk egy kicsit... A végén még elkényelmesedünk itt.

Ironikus megbízást kaptam ma – a zsoldoscéhnek küldenek. Gyorsan beugranak az emlékek a város kocsmájáról, ahol először találkoztam a vámpírral és a selfel, majd pedig a kicsivel későbbi összefutásunkról. Érdekes páros voltak, nekik mutatkoztam be először Leoként, aki a zsoldos nemesnek csöppet sem mondható szakmáját folytatja. A cél, hogy megtaláljak egy kémet és likvidáljam, fontos információk kerültek állítólag a birtokába. A probléma ott kezdődik, hogy jelenleg épp délhez húznak, ráadásul túlságosan is ütőképes alakulat ahhoz, hogy nyílt támadást indítsanak ellenük – ami alatt ráadásul a kém is megléphet. Enyém lett tehát a nemes feladat, hogy feltűnés nélkül intézzem el a kémet.
Ez a feladat akár még kifejezetten nehéz is lehet. A zsoldosok nem ostobák, hiába rejtem el magamon a fegyvereimet, amint kicsit közelebb érek, könnyűszerrel kiszúrják majd, ezzel együtt az északi voltomat is. Kénytelen vagyok – aggódó és fájó szívvel ugyan, de – a táborban hagyni a Fenrirt és a Gungnirt. A tervem szerint beépülök a zsoldosok közzé, egy egyszerű harcosnak adom ki magam, aki most ért a városba és a szerencséjét akarja megtalálni ezekben a háborús időben. Ezután szót váltok néhányukkal, ami alapján megtalálom a kémet – a megölésével pedig remélhetőleg nem lesz gond.
Miközben ezen gondolkodom, és már reflexből kerülöm el a déli őrjáratokat, odaérek a zsoldoscéh alacsony ugyan, de impozáns épületéhez. Ha a katonákra is annyit költött volna a város, mint az építészekre…
Egy lépcső vezet lefele a „főbejárathoz”, nagy valószínűséggel több szint is van még a föld alatt. Leérve egy csarnok fogad, ami leginkább egy fogadóhoz hasonlít. Nagyjából negyvenen lehetnek lent, érkezésemre néhány felém fordulnak, de úgy tűnik nem vagyok nekik elég érdekes ahhoz, hogy tovább figyeljenek – ennek mindenképp örülök. Ennyien nem ismerhetik egymást név szerint, tehát működhet az az ötlet, hogy úgy csinálok mintha egy hús lennék – kivéve ha a főnökkel kerülök össze, abból pedig nem beszélem ki magam. Maradok tehát a „hivatalos” útnál. Az általában mindentudó csaposhoz fordulok és érdeklődöm.
- A főnök épp házon kívül, ha akarsz valamit keresd Gretha-t. - bök az állával egy közepesen páncélozott, vörös hajú nő felé. Úgy is teszek ahogy mondja, persze előtte még kérek két korsó sört, egyet magamnak, egyet pedig a nőnek, majd az asztalhoz furakodva ülök le és szólítom meg.
- Greha? – tolom elé a sört.
- Jó első benyomás. - mosolyodik el a nő, aztán felkapja a korsót és a feléig üríti. Nőies.  – Te ki lennél?
Egyszer bejött ez a név, hátha másodjára is sikert érek el vele.
- Leo. Leo Adalbert. - mutatkozom be, és nyújtok kezet hozzá. Valamiért az a benyomásom van, hogy a kézcsókot nem értékelné. - Nemrég értem a városba. Úgy hallottam van itt munka a magamfajta számára...
- Hát Leo, jó helyen jársz. Ha láttad épp elszakad az ég, és kétfelől is fizetnének. - fogadja el a kézfogást. - Jut eszembe, hogy jutottál be az ostromgyűrűn át?
- Jól tudom álcázni magam. Inkább bérgyilkosnak alkalmaztak ezelőtt, mint konkrét zsoldosnak a frontra, de ott is megállom a helyem. - mosolyodom el rá. Ebben végül is nem hazudtam. - És, mi melyiket válasszuk? - kérdezek vissza arra, hogy kétfelől is fizetnek. - Ha választunk egyáltalán...
- Most épp dél viszi a licitet. - feleli Gretha, miközben belekortyol ismét a sörbe. - Épp a következő feladatra várunk... vagy a következő ajánlatra északtól.
- Ennyit számít ez a negyven ember? - tekintek körbe - Bár ha jól látom a legtöbbjük sok csatát végig harcolt már...
- Láttál már sereget, Leo? Bár bérgyilkosként kötve hiszem. Egy átlagos csatában mindkét oldalon kétszázan állnak fel, ha ennél többet látsz akkor nagyon rossz helyen vagy... mondjuk a holtmezőn. Számold ki a negyven a kétszáznak mekkora része.
- Nem szóltam Főnökasszony. - emelem nevetve fel a kezem. Itt az ideje a "zsoldos" témákra térni, aztán meg ha rábólint, elvegyülni a többiek között. Esetleg azt is megkérdezni kik a friss húsok, akikkel ismerkedhetek (és reményéség szerint köztük van a kémünk is) - Mennyit kereshetek?
- Most háromezer váltót, ha ugrunk a déli füttyre. Még ennyit, ha a város délé lesz.
Elismerően bólintok.
- Vehetem úgy, hogy fel vagyok véve? - kérdezem, miközben én is húzok a sörömből.
- Csak lassan. Megvárjuk a következő parancsot. Ha visszajössz élve, akkor igen. - vigyorodik el a nő.
- Oh, emiatt nem aggódnék. - húzom én is mosolyara a számat. Ha ágyba tudnám vinni, vajon mennyi mindent szedhetnék ki belőle? Túl sokáig tart, és nagy valószínűséggel túl sok zsoldos próbálkozott be nála - egynek tartani a többi közül. Inkább maradok az eredeti tervnél. - Vannak még rajtam kívül friss húsok itt? Hátha könnyebben megtalálom velük a közös hangot... - nézek szét gyanús egyedet keresve, bár kevés reménnyel: ennyire még egy déli se lehet amatőr.
- Akin még nem látsz ilyet... - emeli fel az állát, hogy megnézhessem az állkapcsa alsó felén végighúzódó forradást. - Az mind friss hús. De az ostrom kezdete óta te vagy az egyetlen, aki csatlakozott.
Csodálatos. Ha nincs közöttük új, akkor ki lehet a kém? Vagy már régóta velük tart? És a csapos? Őt csak nem hordják magukkal…Odapillantok felé, és megpróbálom megnézni látok e rajta sebet, vagy az a nagy fegyver a pult hátamögött csak díszből van e ott, de ahogy ránézek azonnal látom, hogy egy leharcolt arcú öreg férfiról van szó, karja tele apró hegekkel. Nem ő lesz az.
- Nos, köszönöm...akkor várom a parancsot. - mosolygok rá és indulok el körbe a teremben.
Végig sétálva a termen látom, hogy hármas-négyes csoportokban ülnek az asztalnál, egyesek hangosan mulatva, míg mások csöndesen beszélgetve. Egy gyanús embert nem látok közülük, mindössze egy társaságot, akik nagy búskomoran a poharaikat nézik. Jobb ötlet híján őket közelítem meg, néhány erősebb itallal a csapos jóvoltából, és melléjük ülve tolom szét az asztalon.
- Hátha csak túl gyenge az ital.
- Eh. - szólal meg az egyik. - Ezen semmi nem segít. – de azért lehatja az elé tolt konyakot (illat alapján legalábbis valami olyasmi lehet).
- Mi a probléma fiúk? - húzom le velük egyszerre én is.
- Egy ostrom közepén? Na szerinted? - húzza el a száját egy másik - Hans azt akarja mondani... - veszi át a szót az első. - ...hogy kezdünk egyre kevésbé biztosak lenni abban, hogy megérjük a holnapot. Főleg, hogy a főnöknek most támadt kedve kavarni a dolgokon.
- Kavarni a dolgokon? - kérdezek vissza újra. Ostrom közepén. Zsoldosok, mit vártak? - Más oldalhoz állunk, vagy miért? - talán a főnök lenne a kém? Nem, ő túl régóta van velük. Esetleg a nő?
- Hát azt hittük, hogy minden nyélbe van ütve, de aztán a főnök csak úgy elviharzott, aztán ez a csaj meg... - fordult Gretha felé. - Gretchen? Gertrud? Mindegy, azt mondta a lánya, és most ő a főnök. Ez két napja volt, azóta a seggünkön ülünk. Valami nagyon csúnyába keveredtünk, én azt mondom.
- Mióta van itt ez a nő? - kérdezem – Azt hittem már régóta együtt harcoltok. - vagy csak egyszerűen annyira buta a férfi, hogy nem tanulta meg a nevét?
- Harmadik napja. Valami veterán elvileg, legalább is a főnök azt mondta valamikor templomos volt, de azóta saját zsebre dolgozik. Most kénytelen-kelletlen ő a főnökünk.
Aha. Veterán. Túl gyávának tűnnek ahhoz, hogy fellázítsam őket ellenük, és túl sokáig is tartana. Nem, nekem kell elintéznem a nőt. Rápillantok, és a Dice mihit használva próbálok rájönni igaz e tippem, vagy van e valami dolog amire vágyik, és közel kerülhetek vele hozzá. Az első érzelem ami megüt, az a menekülési vágy a nőtől. Vajon rájött arra, hogy nem egy kóbor zsoldos vagyok, vagy csak egyszerűen fél attól, hogy rájönnek ő kicsoda? Esetleg tévedtem, és szimplán a háborútól fél? Nem hagyhatom egyedül, mert még elmegy. Ám ha felajánlanám neki a távozás lehetőségét...Újabb körért megyek a csaposhoz, ezúttal is erősért, és újra csatlakozom a vöröshajúhoz.  
- Kerestem, kutattam jobb társaság után, de nem találtam csak néhány gyáva nyulat... - mutatok az előző asztal felé.
Amaz rosszállóan horkan fel a szavakra.
- Hetek óta bezárva lenni egy szoruló tűzgyűrűbe előhozza a nyulakat a farkasok közül.
- Legalább könnyű kitalálni kit küldjünk az első sorba... - teszek tanúbizonyságot nem kevés rosszindulatról. Valahogyan rá kell vennem, hogy kettesbe maradjon velem. Van ennek egy hosszabb és egy rövidebb módja is...a hosszabbra nincs időm, a rövidebb pedig lehet, hogy egy pofonnal fog végződni... - Bár bevallom jómagam sem vetnék meg egy korsó sört, kicsit nyugodtabb körülmények között...vagy akár kicsit kevesebb emberrel a környéken. - nézek bele a nő szemébe. Lehet órákat kellett volna vennem egy csábdémontól...
A nő végignéz rajtam, aztán vigyorogva vállat von és felhajtja a töményet.
- Amúgy is meg kell mutatnom az alsóbb szinteket. Csak a formalitás kedvéért.
Eddig működik az elképzelésem. Én is meghúzom a poharat.
- Elvégre kell egy szoba ahol tudok...pihenni. - teszem hozzá utólag, és ha elindul lefelé követem, természetesen készenlétben állva arra, hogy rájött az álcámra és ő is ugyanazt akarja mint én: amint kettesben vagyunk, megtámadni.
Nem is kell sokáig várnom: az első kanyar után a nő szembefordul velem, kezével pedig az övemet simítja meg. Már ekkor felmerül bennem a sejtés, hogy csak a fegyverem kell neki, ám amikor a kardom körül kezd tapogatózni, ez egyértelművé is válik. A keze után nyúlok, de nem sikerül elkapnom, cserébe a Judica meával még pont letudom bénítani. A Flagellatioval a fejét célozva támadom meg, reménykedve, hogy ez annyira megzavarja, hogy kiabálni is elfelejt, a kardommal pedig egyenest szúrást indítok a válla felé, ami nem túl mélyen ugyan, de még pont betalál. A láncommal nem volt azonban ilyen szerencsém: a nő elkapja, és megrántva húz maga felé.
- Te inkvizítor féreg. - morogja.
Miért nem húzza elő ő is a fegyverét? Talán nincs nála? Nem próbálok meg ellenállni a rántásnak, hiszen azzal csak magamnak ártanék, helyette előrébb lépek néhányat, és úgy tartom meg az egyensúlyomat. Láncaimat közbe kötél módjára csavarom a két kezére, ezzel is akadályozva a mozgását.
- Azért déli kémként sem kell panaszkodnod. - kacsintok rá...valahogy meg kell tudnom tényleg ő e a célpont.
- Déli kém? - vigyorodik el. - Ezt mondták neked a feletteseid? Déli vagyok... Déli voltam. De megfáradtam, ezért megkértem a zsoldosok vezetőjét, hogy vigyen ki ebből a pokolból. Nem vagyok kém, nem tudok rólatok semmit. De mindenki ezt hiszi, végülis mi másért menekülne egy déli álcázva?
Mondja, majd a két kezével egyszerre ránt magához, és fog rá a galléromra. Nem dőlök be neki, amint elég közel vagyok hozzá, egyszerűen lefejelem, a láncomat pedig végre magamhoz húzom, hogy ne tudjon tovább táncoltatni vele.
- És mégis miért segítenének neked a zsoldosok? - a menekülési vágyával összefüggene a dolog, de nem hihetek neki.
- Miért segítenek a zsoldosok általában? Pénzért, természetesen.
Tanácstalan voltam. Biztosra kell mennem - a legtisztább módszer az lenne, hogy megölöm. Leeresztem a kardomat és úgy lépek közelebb hozzá.
- Akkor folytathatjuk ott ahol abbahagytuk? - majd amikor már csak egy hajszálnyi választ el minket egy hirtelen mozdulattal egyik kezemmel a Judica meat használva bénítom le, a másikkal pedig a kardommal szúrom át a törzsét.
- Meg a nagy francoka... - eddig jut, amikor a Judica mea lebénítja, aztán pedig a kardom átszúrja; a nő előregörnyed, de oldaláról előhúz egy tőrt és a hasam felé fordítja, a tőrből egy kardnyi hosszúságú fénylő penge tör elő. Túl közel vagyok ahhoz, hogy kitérjek, így a támadás eltalál: mintha forró vasat nyomtak volna a bőrömhöz. Fájdalmamban összeszorítom a fogam, nehogy felkiáltsak - sikerül is annyira, hogy csak állatias morgás hagyja el a számat a sebesülésemre. Erőt véve magamon a következő támadásomat a nyaka felé indítom egy egyszerű szúrással – természetesen kinyújtott kézzel, nehogy a tőrrel is megtudjon szúrni.
A nő szeme kékesen villan meg, a következő pillanatban pedig elhajol a támadás elől, és kezét a sebére szorítva tántorodik hátra.
- Te kegyetlen…szukafattya…
Nem várhatom meg, ameddig elvérzik, és nagy valószínűséggel ő sem állna itt addig tétlenül. Kínomat legyőzve lépek újra előre, és indítok támadást ugyanoda, mint az előbb, a nyaka felé. Valamivel azonban meg kell támogatnom az offenzívát: a mozdulat közben fegyveremmel rámutatva sütöm el a Confiteort.
- Mitől félsz? - vágom hozzá az első kérdést ami az eszembe jut. Egyszerű lehet rá a válasz, de nem is az a cél, hogy bármit megtudjak tőle, hanem hogy a fájdalommal rést üssek a védelmén. A nő hárítana, de a fájdalom meglepi, a szúrás pedig elvágja a nyakát, amitől szökőkút szerűén kezd el lövelleni a vér, beterítve az arcomat és a ruhámat. Nem kell neki még egy szúrás, néhány pillanat, és halott lesz. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem üti fel a bűntudat bennem a fejét, de nem törődőm vele. Helyette elrejtem a kardom és megpróbálom rendbe szedni magam, hogy ne tűnjön fel a csatározás, mikor megpróbálok elmenekülni. Bajban vagyok azonban, mivel mindenem véres lett. Az arcomról megpróbálom letörölni a köpenyemmel, és betakarni vele a nőt. Ezután végig tekintek magamon, hogy így mennyire látszik rajtam a vér, azonban ahogyan a szemem végigvándorol a ruhámon, látom, hogy túlságosan is: akármelyik élesebb szemű zsoldos kiszúrna valószínűleg.
Sietnem kell, még mielőtt erre jár valaki, és megtalálja a hullát. Lejjebb megyek a lépcsőn (hiszen elvileg ez a zsoldosok lakrésze), és benyitok az első ajtón, ahonnan semmi hangot nem hallok. Belépve meg is látok egy ládád, amiből ruhát húzok elő: az pont jó rám, csak néhol kicsit lóg…annyi baj legyen.
Az öltözés után elindulok felfelé, a lépcsőig amilyen gyorsan csak tudok, onnan pedig egyszerű gyalogtempóban, mint aki jólvégezte a dolgát. A csapos árgus szemekkel figyel, de amint meglátja az eléggé összevissza álló ruhámat, elismerően vigyorodik el. Ha ő azt tudná. Egy óriási sóhajjal lépek ki az ajtón, és indulok el vissza a táborban, miközben elmémben egyetlen egy szó formálódik ki lassan, és kezd el keringeni: sajnálom.