[Frakcióküldetés] Libera nos

- A kutatással nem veszíthetünk semmit. Irány az irattár. – Jegyezte meg buzgón Hagen.
Matheus nagy bürokrata volt, így már nem először járt a kérdéses helyen. Csendesen követte a karácsonyfát. Az elzárt udvaros ház kapujánál ellenben megállította őket egy lovag. Zalasch előre engedte Hagent, hagy foglalkozzon eme problémával ő.
- Tertullius püspök, pápai megbízatással. – Mutatta fel a szent levelét az illetőnek.
- Elkérhetem? – Nyújtotta ki amaz a kezét nagy fontoskodóan.
Matheus unalmában hatalmasat sóhajtott.
- Ha nem haragszik, egy ilyen értékes dokumentumot nem adnék ki a kezemből. Ám minden bizonnyal innen is ellátja olvasni. – Tolta közelebb a puccos papírt.
- Ilyen bizalmatlan egy püspök az Exercituum lovagjaival?
- Nem siethetnénk? - Toporzékolt Matheus.
- Ilyen elkötelezett vagyok a feladatommal szemben. – Nyújtotta végre oda a nyomorult cafatot.
- Bocsásson meg, excellenciája, sajnos én is elkötelezett vagyok. Fáradjanak be.
A lovag végre valahára odébb állt, és felnyitotta a kaput a két sietőt papnak. Matheus az első adandó alkalommal megindult, mint egy felszentelt puskalövedék, szinte betörve az épületbe. Egy íróasztal mögött egy fiatal apáca gubbasztott egy rakat irat között. Háta mögött kezeit összekulcsolva, kiegyenesedve állt meg a nővér előtt.
- Laudetur Iesus Christus, soror. Az Ordo... – Elgondolkodott a termet végig pásztázva. - Vigilantisról készült írások merre vannak?
- Dícsértessék. – Érte be a kétlábú karácsonyfa. - Valóban, társammal együtt az Ordo Vigilantisról készült feljegyzéseket szeretnénk elolvasni, ha lehet időrendben felsorakoztatva.
- In aete... – A Vigilantis hallatára felcsuklott, és szemei elkerekedtek. - Sajnálom, atyám, de azok az iratok a legkomolyabb titkosítás alá tartoznak. Nem segíthetek.
Matheus ismételten hatalmasat sóhajtott, és fejfájást színlelve megint a homlokához emelte a bal kezét. Látványosan odébb állt, hogy Hagen teljes valójában mutathassa be a puccos papírjait.
- Miért titkosították őket? – Érdeklődött, valóban előadva a levelet a nővér elé. Az viszont nem sokat segített – a nővér csupán még rosszabbul kezdett kinézni.
- Azt... azt nem tudom. Csupán azt hagyták rám, hogy azokat az iratokat senki nem láthatja egy kis csoport előre megnevezett személyen kívül.
- Kik tagjai eme csoportnak? A levél kötelezi, az Úr földi helytartója nevében. – Tehénkedett vissza Matheus a beszélgetésbe.
- Ebben... Ebben nem segíthetek, még ha őszentsége nevében is járnak. Ugyanis ezt a titkosítást nem az Egyház végezte, hanem a korona, Sixtus pápa pedig nem tagja a csoportnak, akiknek joguk van az Ordo Vigilantis irataihoz.
- A levél értelmében - Matheus ránehezedett az asztalra. - ezt megtagadni tőlünk színtiszta eretnekség, soror. Hát csupán egy kérdésbe telt az egyház egy apácáját eltéríteni az igaz hittől?! - Hangja egyre emelkedett.
- Titkosítás ide vagy oda, az egyház irattárában vagyunk, az egyház fennhatósága alatt, minden jogköre meg van ahhoz, hogy megmutassa nekünk azokat az iratokat. Nyugalom. – Fordult Zalasch felé a Hagen-fa.
- Hát... végül is a királyi rendelet csak az iratok tartalmára vonatkozott... Az engedéllyel rendelkezők kilétére nem. – Hebegte a nő. - Aki láthatja, az Horatius Normann királyi tanácsos, Eutychus püspök, Siegmar van Elke őrparancsnok és őfelsége Gustav király.
- Érdekes. – Bólintott a dühösebbik. - Ettől függetlenül, akkor is megfogjuk nézni azokat az iratokat.
- Mint mondtam, arra is minden joga megvan, hogy megmutassa az iratokat. Minket is zavar ez a kellemetlenség, ám teljesítenünk kell a kötelezettségünket. Nem akarjuk húzni az Ön idejét sem. – Mosolygott idegesítően a nyugottabbik.
- Őszentsége rendelete szerint nem áll módomban akadályozni önöket, ezt nem is merném megpróbálni. Azonban őfelsége rendelete szerint segíteni sem áll módomban, hacsak nem győzik meg az egyik személyt a felsoroltakból, hogy kezeskedjen önökért.
- Őszentsége rendelete szerint azonnal állíttathatok egy máglyát itt a kert közepén, melyen a soror vezekelhet bűneiért. Vagy megmutathatja az iratokat. Nekem mindkettő opció tetszik, válasszon.
- Természetesen segítség nélkül is megoldhatjuk. – Tette kezét valószínűleg valamiféle megnyugtatási kísérlet képen Matheus vállára. - Megmutatnia sem kell, hogy merre vannak az iratok. Arról azonban nem szól a titkosítás, hogy esetleg épp arra van most dolga, rendezni valója, ahol a korábban említett iratok találhatóak.
A nőben kisült ekkor a mennyei biztosíték, és arcával előre dőlve kezdett Miatyánkot mormolni, majd nagy nehezen felemelte tekintetét.
- A Szentatya felment engem minden földi bűn alól az égi jó szolgálatáért cserébe?
Zalasch színpadiasan megenyhült képpel tekintett le.
- Ne aggódjon nővér. A lelkiüdve biztonságban van.
- Természetesen. In nomine Patris, et Filii et Spiritus Sancti. – Vetett keresztet a másik.
Az apáca bólintott, és felállt ülőhelyéből. A meglepően kicsi épületben egy csapóajtóhoz lohol. Azt kinyitva egy lépcsősort fedett fel, mely egy már logikusabban hatalmas területre vezetett. A sokadik folyosó után befordult egy szobába, tele csecsebecsékkel, dobozokkal és porral.
- Itt találnak mindent.
- Isten áldja, soror. – Mondta nem túl őszintén Matheus, és beleugrott a papírosok közé.
- A felsoroltak közül vizsgálta valaha bármelyik is az iratokat? – Fordult Hagen a soros felé, majd ő is az iratokba vetette magát.
- Nem, atyám. Egyikük sem járt itt még, mióta az iratok itt vannak.
Zalasch egy kupac felettébb ígéretes papírt túr elő. Látszólag egyidősek, és egy vagy tán több kódexből lettek agresszívan eltávolítva. A Hajnali Virrasztók kalandos kutatásait dokumentálja, akik papoknak vallották magukat, de eretnekségükben nekromanciához folyamodtak. Három hangzatos nevű varázslatuk is fel volt jegyezve.
Hangosan hümmögött, és egy asztalra letéve enyhén odébb állva mutatta csendben Hagennek az érdekes részeket.
- Micsoda eretnekség...
- Mikor hozták ezeket ide? – Faggatózott Johannes tovább inkább.
- Közvetlenül a háború kitörése előtt. Mármint... a legutóbbi nagy háború előtt.
- Ki hozta be? – Kérdezte, mikor Matheus egy adag papírt tolt elé.
- Normann tanácsos.
Matheus szeme kikerekedik, ahogy nagy nehezen sikerül a mágiákat értelmezni. Reanimatio Bestia Spinata: a volt tünde-erdőben található tüskeszörny feltámasztásának és transzmutálásának módja. Generalis Damnati: olyan élőholt támasztása ami további élőholtakat tud támasztani. Legio Omnes Sanctii: a legszörnyűbb mind közül. Szent mágiát árasztó támasztott lény.
- Érdekes. Végtelen élőhalottat csinálni csak egyből. - Mutatta a Generalis Damnati-t a kollégájának. - Nagyon veszélyes... Ezeket meg kell semmisíteni. - Mondta inkább magának, majd bújta őket tovább, miközben a lapot Hagen elé csúsztatta.
- Mindennek rendelt ideje van. – Válaszolta, és közelebb tolakodott, hogy jobban lásson. Az eddig neki nyújtott lapokat magához gyűjtötte.
- Azt mondta senki nem járt itt. – Nézett fel végre a papírkupac közül a sororra, a kezében a Legio Omnes Sanctii egyik sokadik ismétlődő példányát feltartva – a sarkában a szövegnél idősebb tintafolttal.
- Így is van. - Erősítette meg az apáca. - Az atyák előtt senki nem látta ezeket az iratokat azóta, hogy itt vannak.
- Semmi más érdemleges... Mi köze ennek Gustavhoz? – Dőlt hátra Matheus, Hagenre pillantva kérdőn.
- Vannak olyan iratok, amik ezekhez kapcsolódhatnak?
- Csak, amit ott látnak, ezt az egy gyűjteményt védték le az Ordo Vigilantis nevével.
- Az Egyház és a hitünk azt kívánja, hogy kivizsgáljuk e szentségtelen ügyet. – Johannes így belső zsebébe csúsztatta az összegyűjtött papírosokat. - Köszönjük nővér, nagy jutalomban lesz része a mennyek országában. - Mosolygott rá.

Varulv előttünk lebegett a víz színén. A hajót egyre mélyebbre sodorta be a hullámverés, ám egy ponton Herjya közölte, hogy a víz már túl sekély a hajózáshoz. A lidérc ezt hallva odalebegett a hajó mellé és a vízhez érintette a kezét. Egy tíz méter széles sávban a hullámzás megszűnt, mint széles út vezetett el a köves partiga barlang szélén. Nem fagyott meg, inkább mintha valaki megállította volna felette az időt és a változást.
- Sajnos lépcsővel nem tudok szolgálni, de a vízre nyugodtan ráléphettek, nem tudnátok elsüllyedni akkor sem, ha akartok. - szólt az élőholt, majd átlebegett a partra és egy intéssel meggyújtott néhány fáklyát, amik egy jókora barlangtermet világítottak meg. Fölöttetek cseppkövek függtek, ahogy a talajról is azok ágaskodnak felfelé. Az egész akkora lehetett, mint bármelyik főváros királyi terme, és furcsamód néhány oszlopot faragott, totemszerű állatok és rúnák vagy régi korok viking mintái díszítették.
A hajó legénysége ledobta a horgonyt, majd kicsúsztattak egy pallót egészen a víz felszínéig. Aleena gyanakvóan pillantott körbe.
- Ha netán valaki mást látnál jönni, jelezz valahogy. Mondjuk húzz be egy vitorlát. - mondta Herjyanak. A csapatgyorsan egymás után mászott le a pallón és követték a lidércet, közben Gerard óvatosan megszólította.
- Elnézést. Jól sejtem, hogy ön volt a hajó előző kapitánya?
Jozef és én egyelőre némán követtük őket, óvatosan, figyelve minden egyes rezdülésre. Bízhattam volna a démonban, nem gondoltam, hogy ő ártani akarna nekünk, még a tünde is szimpatikus volt Aleena-Eteliáról és Klausról nem is beszélve, ám a Maria nevű vámpírban határozottan nem bíztam, és elegendő volt egyetlen gyenge láncszem.
- Nem. - felelte a lidérc, és a hanglejtése alapján határozottan olyan érzésem volt, hogy mosolygott volna, ha képes lett volna rá. - Az apám apja és annak az apja még mind hajóztak, én azonban már nem kormányoztam saját hajót.
Megfigyeltem, hogy a víz csak ott volt szilárd, ahol éppen álltunk, amint tovább haladtunk a hullámzás újrakezdődött, a varázslat elmúlt. A cseppkövek mögül zöldes derengéssel ugyanolyan gyermeknek kinéző szellemek bújtak elő, mint a kígyócsontvázból is. Talán harmincan lehettek, van kicsit kevesebben.
- Vendégek? - kérdezte egy... kettő... tizenkettő, mintha egyszerre mindig egy kisebb csoport beszélt volna. Ha nem tudtam volna róluk, hogy szellemek egészen aranyosnak tartottam volna őket így viszont inkább szántam a létezésüket, és hogy valamilyen átok vagy bűbáj nem engedte a lelküket Istenhez. Gerard és csapata a szellemgyerekek érkezésére óvatossá vált, felkészültek rá, hogy bármelyik pillanatban megtámadhatják őket, de én nem féltem ilyesmitől, mégha a feltűnésükkör én is riadtan néztem kicsit körbe. A hatalmas kígyó is csupán gyermeteg csíny volt, nem valódi harc és talán még csak nem is a rosszindulat vezérelte őket.
- Vendégek. - felelte Varulv. - Viselkedjetek.
Gerard együttérzően bólintott.
- Értem. - mondta a démon, ahogy haladtunk előre. Aleena időről időre hátrafordult, a vitorlákat figyelve.
- Kik ők? - kérdezte Jozef a lidérctől.
-Mikor hunyt el? - kérdeztem én is Varulvot, amennyire tudtam kedvesen, noha nehezebb volt mint szokott. Végülis az élőholt is szokatlanul barátságos volt, nem érdemelte volna meg a ridegségemet, egyelőre.
- Ők egy szomorú, nagyon régi tragédia áldozatai. - forgatta körbe maszkos fejét az élőholt, aztán a pillantása rajtam állapodott meg. - Egy ideje nem követem az évek múlását, de amikor a fővárosban kitört a lázadás már csaknem hat évszázada voltam ebben a formámban.
- És mennyire tiszták az emlékei az ősi időkről. Arról a rengeteg legendáról, ami 600 éve történt meg? - kérdezte Gerard szinte mohón, de mi mást is várhattunk volna egy tudásdémontól, aki a bűn egyszerű megtagadását ostobaságnak találta? Szomorúan sóhajtottam fel, látva hogy újra a vétkeibe hajszolja magát, elutasítva a megváltás lehetőségét.
- Kicsit sok idő lenne elmesélni most, nem? Talán rátérhetnénk a sürgős dolgunkra.... - nézett Jozef a démonra és a lidércre. Egyetértettem vele, noha még egy dologra én is kíváncsi voltam. Nem mindennapi lehetőség volt ez, amikor beszélhettünk egy ennyire ősi lénnyel, aki teljesen más volt, mint amihez szokva voltunk.
- Hogy sikerült megtartania az ép elméjét a mélységivel szemben? Vagy legalábbis a szabad akaratát... - végülis úgy tűnt századok óta élt Hoshekh közvetlen szomszédságában. Nehéz volt elképzelni, hogy a mélységi ennyi idő után sem szivárgott be Varulv elméjébe.
- Csak annyira emlékszem bármire, amennyire egy ember emlékezhet. Javarészét elvette az idő. - feleli a lidérc először Gerardnak, majd egy viszonylag nagy, sík területen szembefordult velünk. - A válasz a kövekben van. Ez a hely egyike a megmaradt virrasztó-templomoknak, azokból az időkből, amikor a régi és új még keveredett. Különös mágia lengi be, ami nem engedi változni a dolgokat. Nem enged öregedni, nem enged változni, nem enged tanulni sem. Az Elme a Kövek Alatt nem tud olyanra hatást gyakorolni, aki nem tud változni.
Különös válasz volt ez, ám nem egyedülálló. Egészen ismerős volt, mintha nem először jártam volna ilyen helyen. Még a virrasztók megnevezése is derengett valahonnan.
- Ha jól értem… - ráncolta a homlokát Jozef. - …akkor hiába a 600 év, a tudása nem gyarapodott azóta mióta itt van? A képességeit nem lopta el a hosszú idő? - kérdezett rá a fiú és tudtam, hogy valójában arra volt kíváncsi, hogy képes volt-e Varulv elvégezni a szükséges módosításokat Herjyán, hogy megtaláljuk Petra Müllert. Közben pedig végre rájöttem, honnan volt olyan nagyon ismerős ez az egész helyzet.
- Tehát... Ön hasonló azokhoz, mint akik Fényes Hildegard sírját őrizték? - kérdeztem kíváncsian. Fontos küldetés volt az életemben, a szent ereklyéjét pedig azóta is a nyakamban őriztem, ahogyan viseltem most is. Ott még együtt voltunk, Emilia, Androméda, és… Kristin. Megálltam, hogy ne szökjenek könnyek a szemembe, amikor felrémlett előttem a lovagnő mézszőke haja, a nevetése és az állhatatossága.
- A képesség nem emlék. Azt nem veszi el az idő, csak ha valaki úgy akarja. - felelte Jozefnek a lidérc. - Nem mindenki akarja a gyarapodást. - ezután a maszkos arc felém fordult. - Te... jártál a sírban? És élve elhagytad?
Hirtelen mindenki felém fordult, amitől szívem szerint messzire elmenekültem volna.
- Ki volt ez a Fényes Hildegard, akinek a sírjából élve kijönni csoda? - kérdezte Gerard. Még Jozef is érdeklődve nézett rám, ezek szerint ő sem hallotta a történetet. Felsóhajtottam.
- Fényes Hildegard első Károly király lánya volt, szentként tiszteljük. A sírját és az ereklyéit élőholtak őrizték egy olyan korból, amikor Isten ereje és a pogányság még egymás mellett, egymással elkeveredve éltek. A hercegnő sírját önként ott maradt élőholtak őrizték az idők végezetéig... Vagyis ameddig én és a társnőim nem kaptuk parancsba, hogy hozzuk el az ereklyéket. - itt felemeltem a nyakamból a fátylat. - Ez az egyik. Az őrzőivel megküzdöttünk, ahogyan ők maguk kérték, utána pedig elengedtük őket... Noha ez utóbbit már a saját biztonságunk érdekében tettük. Megbontottam az őket kötő mágiát, nem szenvedtek. - tettem hozzá a lidércre nézve. Nem tudtam milyen volt a kapcsolat közöttük, talán ismerősök voltak… és azt sem tudhattam Varulv hogyan állt önnön élőholt létéhez és hogy azt, hogy elengedtem a lelküket áldásnak vagy rettenetes átoknak tartja-e.
A lidéc közelebb lebegett hozzám, mintha jobban meg akart volna nézni magának ezek után.
- Megbontottad a mágiát? A Virrasztók mágiáját? Hogyan? - de aztán végül csak végigsimított az arcát fedő maszkon csontos ujjaival. - Mindegy is, ami történt megtörtént. Nem, én nem vagyok draugr, csupán egy hagyományos lidérc, az egyik leszármazott teremtménye. Azonban míg éltem én voltam a Virrasztók utolsó vezére, a szigetek jarl-ja. Azok az élőholtak, akiket te elengedtél az én és tanítványaim teremtményei voltak.
Hirtelen összeszorult a gyomrom. Nem szerettem én halálhírt közölni, mégha úgy tűnt Varulvot nem zaklatta fel túlzottan egykori tanítványainak távozása. Igyekeztem elképzelni, milyen lehetett a a régi világ, élőholtakkal, pogányokkal és Istennel, akik látszólag megfértek egymás mellett. Úgy tűnt ezek a hírek a többieket is egészen letaglózták, pedig cseppet sem szerettem volnaa figyelem középpontjába kerülni. Aleena tért magához elsőként.
- Várjunk csak...tanítvány teremtményei...öként? De hát a holtmágia tiltott tudománya az országnak az idők kezdete óta...?
- Ez igen......érdekes, de a mi szempontunkból nem mindegy, hogy akkor tiltott volt-e vagy sem? - mormogott Jozef. Láttam rajta, hogy szeretett volna már túl lenni ezen a társalgáson és ismét távol lenni a szellemektől.
- Azt hiszem akkoriban nagyon másképp gondolták a dolgokat. - válaszoltam röviden Aleenának, és így már értettem, hogy Valruv miért volt nekünk hajlandó segíteni. Az ő idejében még nem feltétlenül voltunk ellenségek.  - Lidércként is nekromanta maradt? Képes lenne így is módosítani a szellemet a hajón?
- Csupán a te időd kezdete óta. - felelte a nőnek a lidérc is, aztán rám nézett. - Az attól függ pontosan mit kívántok elérni.
Aleena megrázta a fejét.
- Bocsánat...tényleg nincs időnk erre.
- A hajón annak idején utazott egy nő, akit meg kell találnunk. - tért a lényegre Gerard. - A hajón élő szellemnek pedig hatalmában áll, azonban egyszerre csak egy valakit képes vele nyomon követni. Úgy kellene nekünk az őt a hajóhoz kötő pecsétet módosítani, hogy a lány után mehessünk. Ez lehetséges-e?
A lidérc gondolkodva lebegett egy helyben egy rövid ideig, aztán bólintott.
- Lehetséges, bár bonyolult néhány tényező miatt.
Klaus egy ravasz mosollyal igazított egyet a kalapján.
- Akikben megvan a bátorság, hogy elmerészkedjenek idáig, aligha visszakoznának pár akadály ígéretétől. Mik hát azok a tényezők?
Jozef is bólintott a férfi szavaira.
- Igaz, de ha szeretnénk ezt a világot még sokáig élvezni, nincs is sok választásunk.
- Ahogy mondtam, ebben a barlangban semmi nem változhat, ez vonatkozik a nekromanta pecsétekre is. Bármit próbálok meg azt odakint kell és magam sem tudom mi mindent rejt a mélység, ami ránk törhet. Ráadásul nagyon óvatosnak kell lennem, hogy ne semmisítsem meg a pecsétet teljesen, vagyis nem fogok tudni segítséget nyújtani bármi másban. Vállalják ezeket a feltételeket?
Gerard és csapata összenéztek, majd ránk terelődött a tekintetük, végül pedig a lidércre.
-  Tökéletes elfogadható. - mondta Gerard, ahogy komoran körbepillantott. - Eredetileg is ragaszkodtam volna hozzá, hogy a nyílt vízen hajtsuk végre a rituálét...van valami, ami zavar egy ideje. Csak nem akarom itt szóvá tenni. Nem tudhatjuk, figyelnek-e mások.
- Mindent meg fogunk tenni. - bólintott Jozef is, noha láttam az arcán, hogy kétségek gyötörték.
- Megvédjük amennyire erőnkből telik. Noha szerintem abból a szempontból, hogy figyelnek-e minket mindegy, hogy nyílt víz vagy barlang. Hoshekh számára nem jelent akadályt egyik sem.
Varulv bólintott, aztán szól valamit egy nyelven, ami ismerősen hangzott, mégsem német volt a szellemeknek, akik erre nevetgélve szétszélednek és egyesével beleugráltak a vízbe.
Kérem, térjenek vissza a hajójukra. A gyermekek majd megoldják, hogy visszajussanak a nyílt vízre.[/color]
Csendben visszavonult mindenki a hajóra, majd amikor mindenki felért, behúzták a pallót és felhúzták a horgonyt.
- Láttál akárkit? - kérdezte Aleena Herjyától.
- Szerintem jobb ha kapaszkodunk. - jegyezte meg Jozef, és mindketten így is tettünk, mikor a hajó egy nagy zökkenéssel újra elindult kifelé a barlangból. A víz zölden foszforeszkált alattunk, a hullámverés iránya pedig egyszercsak ellentétes irányba fordult, így pedig néhány perc alatt újra kint is voltunk a nyílt vízen. Varulv a hajó orra elé lebegett.
- Most jön a veszélyesebb lépés.

Vitorlák szele nélkül siklik a hajó, egyenesen előre, mintha vendéglátújuk akaratával tudna a hullámverésnek aprancsolni. A part mellett nem sokkal megállnak, ahogy a lidérc hozzáér a hívhez, éppen csak megérintve azt. Ujjaitól mintha megállt a víz felett az idő, a hullámzás egy apró sávban abbamaradt. a víz csendes volt, nyugodt.
- Sajnos lépcsővel nem tudok szolgálni, de a vízre nyugodtan ráléphettek, nem tudnátok elsüllyedni akkor sem, ha akartok. – ahogy egyetlen intésével az egész barlangot megtölteti fáklyafénnyel. Akkor lehetett csak látni a hatalmas cseppköveket, csillogó, csiszolatlan sziklákat, melyek vetekszenek Főváros palotájának szobraival.
Egy könnyed mozdulattal ledobják a horgonyt, majd kicsúsztatnak egy pallót egészen a víz tetejéig, hogy megnézzék tényleg olyan szilárd-e, mint amilyennek látszik. Vendéklátójuk nem hazudott, a palló módszeresen megállt a víz tetején, mintha csak egy kőpadlón koppant volna. Aleena gyanakvóan pillant körbe a barlangban, aztán közli Heryjával:
- Ha netán valaki mást látnál jönni, jelezz valahogy. Mondjuk húzz be egy vitorlát.
Gyors egymásutánban másznak le és követik a lidrécet. Gerardot nem hagyja nyugodni a gondolat, hogy Hajócska mennyire biztos volt a dolgában, holott a nekromanta aki itt tanázott tényleg meghalt. Ahogy a lidérc közelébe ér, egy óvatos mozdulattal megszólítja.
- Elnézést. Jól sejtem, hogy ön volt a hajó előző kapitánya? - Heryja azt mondta, egyetlen egy személyt képes ilyen módon megtalálni. Ha ez a valaki pont ő volt, egész biztos valaki fontos személy lehetett az életében.
- Nem. – felelte a lidérc. A hangja más volt neki mint korábban. Olyan mély, olyan dallamos. Mintha boldog lett volna - Az apám apja és annak az apja még mind hajóztak, én azonban már nem kormányoztam saját hajót.
Gerard együttérzően bólintott.
- Értem. - mondta, ahogy haladtak előre.
A toronymagas kövek közül a korábban látott szellemek bújtak elő. Több tucat volt belőlük, képtelenség volt megszámolni őket, ahogy körbe-körbe repkedtek olyan sebesen, akár a madarak. Ránézésre leginkább egy-egy virgonc gyerekre emlékeztettek. A hangjuk sem tért el különösebben tőle.
- Vendégek? - kérdezte egy... kettő... tizenkettő, mintha egy emberként szólalnának meg.
- Vendégek. - felelte Varulv. - Viselkedjetek.
A sok szellem láttán mindenki óvatosabban kezdett el lépkedni, lassú, megfontolt léptekkel, hogy bármikor csatára készen ugorhassanak egyet. Aleena időről időre hátrafordult, a vitorlákat figyelve, miközben egyre csak azon járt az esze, vajon mit tervezhetnek a Sötétség szolgái. Volt valami, ami már egy ideje aggasztotta. Az egész tenger kihalt, egy élő lelket sem találtak benne. Ráadásul a Sötétség hívei tudtak erről a helyről, egész biztos szemmel is tartották. Nekik mégsem esett semmi bajuk. Ez pedig nem lehetett a véletlen műve.
- Kik ők? – kérdezte Jozef, utolérve Varulvot, ahogy megközelítették a barlang belsejét.
- Ők egy szomorú, nagyon régi tragédia áldozatai. - forgatta körbe maszkos fejét az élőholt, aztán a pillantása Glorián ragadt meg.
-Mikor hunyt el? – kérdezte tőle a papnő.
- Egy ideje nem követem az évek múlását, de amikor a fővárosban kitört a lázadás már csaknem hat évszázada voltam ebben a formámban.
Mindenki meglepetten nézett a lidércre. Hat évszázad rengeteg idő. Hat évszázada olyan események zajlottak, melyekről már csak a lengedákban mesélnek. Az ötven sötét év, az egyház megalakulása, az első nekromanta perek is akkortájt történtek. Gerard mohón kérdezte meg tőle.
- És mennyire tiszták az emlékei az ősi időkről. Arról a rengeteg legendáról, ami 600 éve történt meg? - meg sem próbálta leplezni, mit akar kihúzni belőle.
- Kicsit sok idő lenne elmesélni most, nem? Talán rátérhetnénk a sürgős dolgunkra... – szólt körbe Jozef serényen.
Gerard szúrós pillantást vetett felé. Az a sötét tünde fel sem fogja, micsoda felbecsülhetetlen értékű tudást tud magának ez az élőholt, akivel találkoztak. Elég volt csak belegondolnia, mikről mesélhet, máris összefutott a nyál a szájában.
- Csak annyira emlékszem bármire, amennyire egy ember emlékezhet. Javarészét elvette az idő.
A démon idegesen harapott az ajkába. Nem szabadott csalódottnak mutatkoznia. Az romtaná az esélyeit a megegyezésre. Sokszáz éves lidérc létére meglepően bárgyúnak tűnt ez a titokzatos illető. Többet várna el az ember egy ilyen sokat megélt valakitől. Noha nem ez volt az első alaklom, hogy valaki hasonlóban csalódnia kellett.
- Hogy sikerült megtartania az ép elméjét a mélységivel szemben? Vagy legalábbis a szabad akaratát... – kérdezte tőle Gloria. Ez valóban egy érdekes kérdés volt. Egész biztos, hogy a Sötétség tudata elér eddig a hegyoromig, nem lenne neki akadály megtébolyítani bárkit. Gerard ekkor gondolt bele, hogy ez alól ők sem kivételek. Ugyanaz jutott eszébe, mint Aleenának. Hogy lehet az, hogy egész idáig épségben eljutottak?
- A válasz a kövekben van. Ez a hely egyike a megmaradt virrasztó-templomoknak, azokból az időkből, amikor a régi és új még keveredett. Különös mágia lengi be, ami nem engedi változni a dolgokat. Nem enged öregedni, nem enged változni, nem enged tanulni sem. Az Elme a Kövek Alatt nem tud olyanra hatást gyakorolni, aki nem tud változni.
~ Szóval ezért! – mondta Lia szinte már dühöngve Gerard fejében – Tűnjünk el innen, amint csak lehet! Egy percet sem akarok tovább itt maradni. – a félelem, hogy bármi, amit itt tudott meg talán örökre elveszhet, amint a lábát kiteszi, halálra rémítette.
Gerard is hasonló véleményen volt. Nem csak azért, mert itt bent a barlangban információt cserélni hasztalan próbálkozás, de egyre erőteljesebben feszítette szét a gyanú is, miszerint a Sötétség kezére játszanak.
- Ha jól értem, akkor hiába a 600 év, a tudása nem gyarapodott azóta mióta itt van? A képességeit nem lopta el a hosszú idő? – szólalt meg ezúttal Jozef, a sötét tünde pap.
- A képesség nem emlék. Azt nem veszi el az idő, csak ha valaki úgy akarja. Nem mindenki akarja a gyarapodást. – ezzel együtt azt is egyértelművé tette, hogy képes nekik segíteni. Ez némileg megnyugtatta őket. Noha a szavai úgy hatottak Gerard fülének akár a méreg. Gyarapodás? Mintha csak egy megfáradt vénembert hallana, aki a halálon kívül másra már nem is vágyik. És mégis, itt van ebben a barlangban, ahol az idő is megszűnik létezni. Az idő. A mai napig úgy érezték mindannyian a kis hajóról, képtelenek is megérteni, mit jelent ez a szó.
- Tehát... Ön hasonló azokhoz, mint akik Fényes Hildegard sírját őrizték?
Meglepett csend következett. Gloria valami olyasmit kérdezett, ami tényleg megdöbbentette a szellemet.
- Te... jártál a sírban? És élve elhagytad?
Gerard meglepődve fordult Gloria felé. Ez a bizonyos "Fényes Hildegard" ilyen hatalmas ember lett volna? Talán Gloria nem is olyan gyámoltalan, mint az elsőre gondolta.
- Ki volt ez a Fényes Hildegard, akinek a sírjából élve kijönni csoda? - fordult a lidérc és Gloria felé szinte egyszerre, ide oda csúsztatva a szemeit.
- Fényes Hildegard első Károly király lánya volt, szentként tiszteljük. A sírját és az ereklyéit élőholtak őrizték egy olyan korból, amikor Isten ereje és a pogányság még egymás mellett, egymással elkeveredve éltek. A hercegnő sírját önként ott maradt élőholtak őrizték az idők végezetéig... Vagyis ameddig én és a társnőim nem kaptuk parancsba, hogy hozzuk el az ereklyéket. – emelt fel a magasba egy díszes hímzésű, réginek tűnő fátylat - Ez az egyik. Az őrzőivel megküzdöttünk, ahogyan ők maguk kérték, utána pedig elengedtük őket... Noha ez utóbbit már a saját biztonságunk érdekében tettük. Megbontottam az őket kötő mágiát, nem szenvedtek.
- Megbontottad a mágiát? A Virrasztók mágiáját? Hogyan? – hirtelen nehéz volt eldönteni, ki is a meglepettebb. Ők, akik ezt a rengeteg rejtélyes, misztikus történetet hallgatják, vagy Valruv, aki a számára lehetetlennek tartott emlékeit hallgatja éppen - Mindegy is, ami történt megtörtént. Nem, én nem vagyok draugr, csupán egy hagyományos lidérc, az egyik leszármazott teremtménye. Azonban míg éltem én voltam a Virrasztók utolsó vezére, a szigetek jarl-ja. Azok az élőholtak, akiket te elengedtél az én és tanítványaim teremtményei voltak.
A kis csapat szóhoz sem tudott jutni. Ezer meg ezer dolog volt, amit hirtelen úgy akarta őket letaglózni, hogy ott helyben ájuljanak el. Az első, aki magához tért, az Aleena volt. Mert volt egy dolog, ami különösen felzaklatta.
- Várjunk csak...tanítvány teremtményei...öként? De hát a holtmágia tiltott tudománya az országnak az idők kezdete óta...?
- Ez igen......érdekes, de a mi szempontunkból nem mindegy, hogy akkor tiltott volt-e vagy sem? – Aleena szigorú tekintettel nézett Jozefre. El sem hiszi, hogy ezt pont ő kérdezte meg, és pont a másik akarja figyelmen kívül hagyni. Elvégre ő volt az eretnek, Jozef pedig az esküjét betartó pap. És mégis, ő az, aki legyint felette, és Aleena az, aki nagy dobra veri azt, ami talán alapjaiban rengetheti meg a hitüket.
- Azt hiszem akkoriban nagyon másképp gondolták a dolgokat. Lidércként is nekromanta maradt? Képes lenne így is módosítani a szellemet a hajón?
- Csupán a te időd kezdete óta. - felelte Aleenának, aztán Gloriára nézett. - Az attól függ pontosan mit kívántok elérni.
Aleena megrázta a fejét.
- Bocsánat...tényleg nincs időnk erre. - ez persze hazugság volt. De megfogadta, hogyha ennek az egésznek vége, visszajön ide, és megtudja, mi is volt a nekromancia az emberek szemében hatszáz éve.
Leo a háta mögött egy halvány mosolyt engedett útjára. Ez már az az Aleena volt, akit ismert.
- A hajón annak idején utazott egy nő, akit meg kell találnunk. - tért közbe gyorsan a lényegre Gerard - A hajón élő szellemnek pedig hatalmában áll, azonban egyszerre csak egy valakit képes vele nyomon követni. Úgy kellene nekünk az őt a hajóhoz kötő pecsétet módosítani, hogy a lány után mehessünk. Ez lehetséges-e?
Valruv lidérc gondolkodva lebeg egy helyben egy ideig, aztán bólint
- Lehetséges, bár bonyolult néhány tényező miatt.
Klaus egy ravasz mosollyal igazított egyet a kalapján.
- Akikben megvan a bátorság, hogy elmerészkedjenek idáig, aligha visszakoznának pár akadály ígéretétől. Mik hát azok a tényezők?
Jozef egyetértően bólintott.
- Igaz, de ha szeretnénk ezt a világot még sokáig élvezni, nincs is sok választásunk.
Valruv folytatta.
- Ahogy mondtam, ebben a barlangban semmi nem változhat, ez vonatkozik a nekromanta pecsétekre is. Bármit próbálok meg azt odakint kell és magam sem tudom mi mindent rejt a mélység, ami ránk törhet. Ráadásul nagyon óvatosnak kell lennem, hogy ne semmisítsem meg a pecsétet teljesen, vagyis nem fogok tudni segítséget nyújtani bármi másban. Vállalják ezeket a feltételeket?
Összenéztek, majd a két papra terelődött a tekintetük, végül pedig a lidércre.
- Tökéletes elfogadható. - mondta Gerard, ahogy komoran körbepillantott - Eredetileg is ragaszkodtam volna hozzá, hogy a nyílt vízen hajtsuk végre a rituálét...van valami, ami zavar egy ideje. Csak nem akarom itt szóvá tenni. Nem tudhatjuk, figyelnek-e mások.
- Mindent meg fogunk tenni.
- Megvédjük amennyire erőnkből telik. Noha szerintem abból a szempontból, hogy figyelnek-e minket mindegy hogy nyílt víz vagy barlang. Hoshekh számára nem jelent akadályt egyik sem. – tette hozzá a két pap.
Varluv egyetértően indult meg a hajó felé. Kifelé menet egy számukra érthetetlen nyelven szólt gyermekeihez. A nyelv ismerős volt, hasonlított az övékéhez, a csengése és a hanglejtése nem sokban különbözött tőle, ám mégsem értettek belőle egy szót sem.
- Kérem, térjenek vissza a hajójukra. A gyermekek majd megoldják, hogy visszajussanak a nyílt vízre.
Elkezdték hát felhúzni a horgonyt. Aleena közben Heryját kereste. Meg is találta, nem olyan messze a főárbóctól lebegve.
- Láttál akárkit?
A hudralány csak a fejét rázta. A terep tiszta volt, még mindig nem jött utánuk senki. Még mindig nem történt semmi. Minden csendes volt. Talán kicsit túl csendes. Ennek hála Aleena csak még jobban elkezdett aggódni.
- Szerintem jobb ha kapaszkodunk. – szólt óvatosan Gloria.
Ahogy mindenki felért, a hajó a sodrással együtt indult meg kifelé. Egy kettőre kint voltak a nyílt vízen. Kultista még mindig egy szál se. Még mindig nem volt ott senki.
- Most jön a veszélyesebb lépés. – motyogta Valruv...

Matheus érdeklődve szemezett Hagennel, nem tudva, hogy mi legyen a következő lépés.
- Normann tanácsosnál lenne érdemes elkezdenünk a további kutatást. – Mondta kevés gondolkodás után a karácsonyfa, és meg is indult a palota felé.
A Főváros tele volt mindenféle menekültekkel, így nehéz volt átvergődni a mindent ellepett tömegen. A palotába érkezve Hagen az első őrhöz állt, akit látott és a képébe nyomta a pápai levelet.
- Vigyen engem Normann tanácsoshoz, vagy valakihez, aki tudja, hogy merre van.
A katona nyelt egyet a szavak láttán, és elvezette a párost egy szélre eső folyosóhoz. Bekopogott az ajtón.
- Nem érek rá. – Mondta bentről egy hang.
Matheus ekkor végtelenül felhúzta magát és hatalmasan dörömbölt háromszor az ajtón. Néhány agresszív lépés az kinyílt, és egy dühösen néző, vékony óriáska tekintett le az inkvizítorra.
- Süket talán vagy félkegyelmű?
- Nem, csupán inkvizítor. - Nézett legalább háromszor olyan fenyegetően, mint Norman. - Pápai megbízásból. - Próbált belemászni a képébe, lábujjhegyre állva.
- Elmehet. – Intett Hagen a katonának ki eddig kísérte őket, majd elkezdett benyomulni a szobába.
- Értem, a válasz tehát mindkettő. – Vigyorgott a tanácsos. – De ahogy látja nem templomban vagyunk, szóval tűnjön a francba. – Vágta rá az ajtót Matheus orrára.
- Leégetem az egész palotát, ha kell! - Lépett hátra az orrát simogatva, jobb kezébe előhúzta a kardját.
- Én a helyében a parancsunkat olvasnám el először. Ha nem enged be minket, minden jogunk megvan, hogy kínpadra, vagy máglyára vigyük. Válasszon. – Kiáltott utána Hagen.
Az idősebbik inkvizítor vörös fejjel az ajtóhoz lépett újonnan, és egy hatalmas mozdulattal berúgta azt. Az íróasztalnak támaszkodva állt a tanácsos, kezében egy pisztollyal, melyet egyenesen Matheusnak szegezett.
- Kérem, legyenek a vendégeim. Próbálják csak meg.
- Megéri megölni egy inkvizítort, ha ön is meghal utána? – Próbált Hagen racionális lenni.
De Zalasch szótárában nem szerepelt az a szó, így kezét Judica Meára emelte… Majd egy hatalmas lövés keretében a földre borult a térdében égető fájdalommal.
- Maga a legrosszabb inkvizítor, akit valaha láttam. Maga viszont, mintha képes lenne kommunikálni. Nem akarok megölni senkit, azonban pontosan tudják, hogy nem a saját területükön vannak, a pápának itt nincsenek emberei, a királynak azonban annál inkább. Szóval egyszer fogom csak megkérdezni. Mit akarnak? – Kérdezte, miközben lustán újratöltötte pisztolyát.
- A király emberei nem védik meg az ellen, hogy azt a pisztolyt újra kell tölteni. Egy bizonyos rendről, az Ordo Vigilantisról jöttünk érdeklődni. Ha jól tudjuk ön volt az, aki az iratait elhelyezte az irattárban. Meséljen. – Mosolygott.
- Igazán?
Két palotaőr nyitott rájuk.
- Minden rendben, ura... Mi történt itt?
- Sajnálatos módon az inkvizítoratyának elsült a zsebében egy selejtes pisztoly. Ellátnák a sebét?
Matheus zavartan elvörösödött és felordított.
- Strix Impetus! - Majd teljes csendben maradt, és nem ellenkezett, miközben kivitték.
Az egyik katona levette a kabátját, és egy abból letépett ujjal kezdte bekötözni a sebet. Matheus hátradőlt a padlóra, és homlokon csapta magát.
- Mégis, hogy a fenében sikerült ez? – Kérdezte az érkező hollódoktor felháborodottan. Leguggolt, és valami folyadékot csöppentett a lövés helyére. Az inkvizítor felszisszent, utána pedig a kérdésre nem válaszolva csak morcosan nézett. - Egy ideig még nem tud ráállni, de én azt javaslom, hogy mutassa meg egy chirurgusnak. Vagy egy papnak, ha már házon belül keresgél.
- Rendben, rendben... - Mondta, majd egy őr felé fordult. - Segítsen be az irodába!
A hollódoktor és az egyik őr megemelték őt, és betámolyogtak a szobába.
A karácsonyfát láthatóan kivágták, mert a földön fetrengett, mint egy ŐRÜLT.
- Hát magával mi lett? – Pislogott rá az orvos.
- Nem számít. Hová lett a tanácsos?! – Bámult Matheus körbe, nem lelve idegessége aktuális tárgyát.
- Láthatatlan. – Nyögte a parkettán forgó.
- Láthatatlan? - Pislogott Matheus meglepetten. - Álljon az ajtóba! - Mondta az egyik őrnek. - Maga meg suhintsa körbe a kardját az inkvizítor felett! - Mondta a másiknak, miközben ő a falba kapaszkodott.
- Mi? – Néztek az őrök körbe meglepetten, mint akik nagyothallanak.
Matheus sóhajtott, és ellökte magát a faltól. Párat ugrott a jó lábán, majd egyenesen Hagen hátára vetette magát. Esés közbe egy gyomorszájon rúgás zavarta meg, és így oldalra pördülve repült vissza a falhoz.
- Igazán különös megoldásaik vannak. – Mondta két Norman tanácsos is.
- Imposztorok! Démonok! Fogják el! – Mutogatott rájuk Hagen.
Matheus véletlenszerűen kiválasztotta az egyiket, és Judica Meát küldött rá. A karácsonyfa füstölője pedig magától égni kezdett. Az eltalált tanácsos összegörnyedt, és köhögéshez látott. A másik kivettette magát az ablakon.
- A füstölő csak a sátáni teremtményeknek árt! - Kezdte Matheus az őröknek. - FOGJÁK LE! - Üvöltötte.
Az őrök még mindig zavartan, de elindultak a tanácsos felé. Hagen feltápászkodott, és a láncaival körbe tekerte Normant.
- Sajnos elkésett, inkvizítor. – Vigyorgott, majd szertefoszlott, mint egy felhő.

A hajó kiúszott a nyílt vízre a barlang elé, Varulv pedig a főárboc előtt lebegve átvetette a karjait egymáson és leszegte a fejét. Szinte éreztem a varázserős áramlását, miközben a lidérc dolgozott, ám valami mást is azon kívül. A hajú megingott. A tenger mélyéről valami feltörni látszott, gyors volt és erőteljes, majd egy gejzírkitöréshez hasonló vízcsobbanás közepette egy alak csavarodott rá a hajó orrából kiálló hosszú árbócra.
- A Sötétnek igazzzza volt. - sziszegte felénk a lény. Nőnek látszott, ám huldra a lábak helyett izmos vitorlás farokban végződött a teste. A fejét egy különös, hínárból font csuklya takarta, de a tekintete ádázul villogott. Varulv azt mondta még odabent, hogy védjük meg, és ezek szerint meg is jött, akitől kellett. Nem késlekedhettünk, mindennél fontosabb volt, hogy a lidérc befejezze a varázslatot.  A puskáinkat a hadsereg összeszedte, mert a mágia megingása után nem érezték többé biztonságosnak, így a buzogányommal rohantam előre, és igyekeztem fejbe csapni vele a lényt. Mögöttem Jozef is támadásba lendült, bár ő mágiával próbálkozott.
- Fedezzetek. - hallottam magam mögül Gerard tünde társát, majd valamilyen indás varázslattal védekezve igyekezett felzárkózni mellém, Klaus pedig az íját rántotta elő. A többiek a hajó oldalát tartották szemmel, nehogy több fronton is támadásba lendüljenek a huldra-szerű tengeri lények. Mielőtt azonban elértük volna az mély levegőt vett és egy éteri dallamot dúdolt, amitől két másodpercre megdermedtem, de egyéb hatást nem tapasztaltam. Jozefen azonban láttam, hogy zavarodottan kezdett forgolódni.
- Valami.....valami nem jó! - mondta hangosan és erősen megrázta a fejét, hátha elmúlik bármilyen hatás is érte őt. Láthatóan a többiek is teljesen összezavarodtak, de nem értettem, mégis mi történt. Aleena volt az egyetlen, aki észnél volt és használt egy varázslatot, ami… Rámutatott a huldrára, hogy megakassza az éneklésben, és bár nem szólt semmit, eleget dolgoztam invkizitorokkal ahhoz, hogy ezer közül is felismerjem a varázslatot, amit ők csak „Judica mea”-nak neveztek. Döbbenten néztem a nőre, és biztos voltam benne, hogy különleges történet húzódott meg az itt léte mögött.
A huldra valóban abbahagyta az éneklést és gyors kígyómozgással elslisszolt a férfiak mellett majd egy görbe, de mégis elegáns, halványkék karddal Aleena felé csapott. Valami mágia kellett álljon a többiek bénultsága mögött, bár fogalmam sem volt mi lehetett. Mindenesetre tudtam, hogy bármi erősítette a lényt, azt el kellett róla törölnöm. Noha a képességeim nem úgy működtek a csillagtalan éjszaka óta, mint azelőtt, mégis megpróbálkoztam egy nagyobb varázslattal, hogy tisztán lássunk. Láttam, hogy Jozef is imába kezdett, mire a huldrát halvány fény borította be, és égetni kezdte. Aleena közben a láncaival támadt, még jobban megerősítve a sejtésem, hogy a lány inkvizitor képzésben részesült. Még Maria is igyekezett valamit hozzá vágni a lényhez, ami a keze ügyébe került. Gerard és a másik két társa még mindig hezitált valamiért.
A varázslatom látszólag hatástalan volt, ám Aleenának sikerült kirántani a fegyvert a huldra kezéből, ám az nem zökkent ki, elengedte a kardját, és helyette a másik kezének karmaival csapott a lány felé. Ekkor érte el Jozef varázslata, és megvonaglott a fájdalomtól. Ezt a pillanatot választottam, odarohantam a lényhez és megpróbáltam fejbe vágni a buzogányommal.
- Meg vagy! - kiáltotta Jozef és ő is kezébe kapta a buzogányát, és nekirohant a huldrának. - Vigyázzatok! A huldrák valahogy mást láttatnak velünk, szerintem kérdezzetek mielőtt lecsaptok valakit. - javasolta közben ordítva, megválaszolva ezzel a rejtélyt, hogy a többiek, legalábbis a férfiak miért késlekedtek.
- Igen. Aki huldra, az a társunk, aki pedig ember, az huldra. Ha hirtelen újra helyez cserélnek, akkor szűnik meg minden bizonnyal az átok. - erősítette meg Gerard is. Aleena fájdalmasan kapott a nyakához, ahol a huldra megmarta, majd újra rámutatott a kezében a varázslatával. Eközben valamilyen hideg fény burkolta be, amely más volt, mint a mi szent fényeink, és láttam, hogy lassan begyógyította a sebét. A tünde is támadásba lendült és egy tövises karddal igyekezett leteríteni a lényt, és Klaus is kilőtt egy nyilat. Eltaláltam a huldrát én is és Jozef is, ám az nem volt hajlandó elesni. A böréből valami bizarr, sötét víz csapott elő, ami pajzsként fogta fel Leo és Maria csapását is, ám utána rögtön fel is bomlott.
- Mit képzzzzeltek, fattyak! Szzzzerintetek véletlenül maradtam én hátra? - sziszegte felbőszülten, amajd felénk megtaszította a tenyerét, amitől a levegő még sósabb lett és hideg. Mind hátratántorodtunk két lépést. Nem válaszoltam neki. Lehet, hogy erősebb volt, de sokkal többen voltunk nála, előbb-utóbb pedig le kellett győzzük. Most egy szent fénnyel próbálkoztam, Jozef pedig meglendített egy üvegcsényi szentelt vizet.
- Azt nem tudjuk, ám, hogy rosszul döntöttél azt igen! - riposztolt a sötét tünde. Klaus újabb nyilat illesztett az idegre, a tünde pedig a tövises kardjával igyekezett cselezni, hogy lekösse a huldrát. A mi támadásunk pedig a tün de kardforgató képességeivel karöltve végre meghozta a várt sikert. A tövises penge beleszaladt a lény oldalába.
- Tiii... fattyaaakk... - sziszegte még orrhangon, ahogy előre esett és vért köhögve meghalt. Ebben a pillanatban pedig Varulv megmozdult és bólintott.
- Készen vagyok.
Felpillantottam a lidércre. Valahogy túlságosan pontosan időzített, ráadásul nekromanta volt így ez önmagában is gyanúra adott okot.
- Szerencsés véletlen, vagy a huldra halála volt az utolsó komponens?
Jozef lihegve állt, fél szemével a tetemet figyelve, ám amikor látta, hogy az valóban nem mozdult többé, eltette a buzogányt és az üvegcséjét.
- Még valami meglepetés?
Varulv odalebegett hozzánk.
- Te egy kifejezetten eszes leány vagy. Remek Virrasztó lett volna belőled. - felelte a feltételezésemre, és a hangján hallotam, hogy a maszkja alatt mosolygott, bár ez nem volt feltétlenül bizalomgerjesztő. - A pecsét megbontásakor kiszökött belőle az erő, ami táplálta. Amikor a huldra meghalt megcsapoltam az elszökő lelkét és abból állítottam helyre a pecsétet. Most már működnie kell.
- Nem tudom. - csóválta meg a fejét Herjya. - Nem érzek semmmááááááh! - kiáltott fel fájdalmasan, aztán alakja térdre esett és a fejére szorította a kezét. - ÁÁÁaah.. Ő... Tudom. Tudom hol van!
- Köszönöm a bókot, de szeretném ha halálom után a lelkem sem maradna ebben a világban. - mosolyogtam rá a lidércre, majd Heryja felé néztem.
- Ne késlekedjünk.
- Előre tudtad, hogy megtámad a huldra. - jegyezte meg Jozef egyenesen tényként, ám igaza is volt, mert ezek szerint kellett egy lélek a varázslatához. - Vagy mindegy lett volna, melyikünké az a lélek? - nézett rá, de én inkább nem szerettem volna tudni a választ. - Menjünk, ha ez segít rajta. - mondta a sötét tünde a szenvedő hajószellemre nézve, bár úgy láttam, hogy mikor meglett a helyes irány megszüntek a kínjai is.
- Herjya, ne mond el senkinek, merre találod. Lassan indítsd a hajót. Mindenki nézze meg a hajó széleit, Herjya te nézd meg a hajófenék alatti teret. Meg kell róla bizonyosodnunk, hogy nem figyel senki! - hadarta gyorsan Gerard.
- Tudtam. De ti is tudtátok, vagy ha nem hát ostobák vagytok. - nézett Jozefre Varulv. - Ezekre a vizekre nem lehet úgy betérni, hogy ne számolnál velük.
Herjya eközben túltette magát az előbbieken, felállt és legyintett Gerard felé.
- Nyugalom, kétlelkű, nincs senki száz méterre. Csak Geirölnir. - nézett szomorúan a huldra tetemére. - De már ő sem.
- Ismerte őt? - kérdeztem egyszerre a hajószellemtől és a lidérctől-
- Ismerte......de miért támadta meg?  - kérdezte Jozef is.
- Remek. - bólintott Gerard Heryjanak. - Induljunk meg. Út közben elmondom.
- A Sötétség műve, efelől biztos vagyok. - válaszolta Klaus Jozefnek.
Aleena miközben összeszedte magát csatlakozott Gerardhoz.
- Igaza van, Varulv. Azonban mégsem ez történt, mikor ide hajóztunk. Egy hal nem sok, annyi sem volt a vízben. Megkockáztatom, ha akarta volna, átúszhatta volna a ködtengert bárki.
- Már akkor is zavart, hogy hogyan jutottunk el ide ilyen könnyedén. - kezdett magyarázni a démon. - A vízi lényeket is olybá tűnt megbabonázta a Sötétség. Többször csatáztam már bukott angyal követői ellen, mind ugyanúgy végződött: mikor már azt hittem, fölényben vagyok, mindig megleptek engem az angyaluk áldásával. Nem tudom lehetséges-e, de ha feltételezzük, hogy képesek távolról hallani minket, még ha nincsenek itt tudni fogják merre megyek. Hoshekh szolgái minket követve akarnak eljutni Petra Müllerhez! Akkor ébredt fel bennem a gyanú, amikor a barlangba hajóztunk be. A Sötétség tudta, hogy Valruv meghallgat minket, s azt, hogy az ő keze nem ér el a lidérc mesterig. S rögtön, amint a gyanú felbéredt bennem, olyan események történtek, melyek rácáfolnának erre. Túl tökéletes az időzítés. Sőt, ez a támadás nevetségesen gyenge volt. Mintha a Sötétség rávette volna őket, hogy jöjjenek ide meghalni. Mintha tudta volna, hogy szükségünk van egy huldra szellemére, azt akarván, hogy járjunk sikerrel. Ha pedig mindez igaz, ki kell valamit találnunk.
Varulv türelmesen hallgatta végig a hosszas magyarázatot, aztán halkan kuncogni kezdett, majd egyenesen nevetni.
- A fiatalok mindig mindent túlgondolnak. Tudni akarod hová vitte az Elme a tengert? Nézz ki a partra. Ott találsz minden huldrát, minden kígyóivadékot és minden holtat, aki visszahoztak a leszármazottak. Háborúba ment, fiú. Az egész seregét vitte magával. Őt is csak azért hagyta itt, mert eszébe jutott egyetlen pillanatra, hogy valaki hátba is támadhatja, ám annyira nem érdekelte, hogy erős védelmet hagyjon. Minek is.
Herjya csúnyán nézett Varulvra.
- Erős védelmet hagyott. Geirölnir Eyir királynő ivadéka volt, a védelmezője és a seregek parancsolója, ameddig... - nem fejezte be a mondatot, csak a tetemre nézett. - A legerősebb volt mind közülünk. Talán épp ezért hagyták hátra a halálára várva. Mert túl erős volt.
Egy pillanatra megsajnáltam a halott huldrát. A népe egy mélységi befolyása alá került, és félig állatok voltak, ígyhát annyi esélyük sem volt ellene, mint egy embernek. Hoshekh megőrjítette és a halálba küldte őket. Jozef váratlanul Herjya mellé lépett.
- Sajnálom. Hogy kell egy huldra harcosnak megadni a végtisztességet?
- Ez...rendkívül nagylelkű... - mondta Leo, miközben a sötét tündéhez lépett. Gerard sértődötten húzódott hátra, nem tehetett jót a méretes egójának, hogy Varulv kinevette, bár úgy éreztem rá fért, hogy valaki emlékeztette rá, hogy a dolgok sokszor nem úgy voltak, ahogyan ő gondolta.
- Értettem. Heryja, induljunk, minden vitorlát húzz fel. Irány Petra Müller...
- Ez megnyugtató... - mondta Klaus Varulvnak, nyugodtan szusszanva.
- Úgy, hogy visszaadjuk a víznek. - mondta Herjya Jozefnek szomorúan, közben pedig nekiállt, hogy teljesítse Gerard kívánságát. Varulv felemelkedve búcsúzott el.
- Viszlát, fiatalok. Kérlek titeket, többször ne gyertek vissza.
- Viszlát Varulv. Köszönjük a segítséget. - mondtam majd odaléptem a két tündének, és segítettem hogy visszaadjuk a huldratetemet a víznek, jobb híján úgy, hogy egy rövid ima után átlöktük a hajó korlátján. Ez után Jozef vállára tettem a kezem.
- Ne foglalkozz vele mit mondanak mások. Nagyszerű pap lesz belőled.
Csak neki jutott eszébe, hogy egy huldrának is megadja a végtisztességet, senki másnak. Könyörületes volt még az ellenségeivel is, és mindig szem előtt tartotta mások lelkét és Istent. Nem baj, hogy engedetlen volt, hogyha a szíve neki volt a leginkább a helyén.
- Ettől nem kell félned. - morogtam a fiú az orra alatt a lidércnek, de aztán szomorúan rám mosolygott, és kicsit el is pirult a dícsérő szavak hallatán.
- Köszönöm nővér, ezt tőled hallani nagyon jól esik.
A hajó vitorláiba belekapott a szél, és újra hasítottuk a habokat. Remélhetőleg végre a célunk felé tartottunk.

A hajó kifut a nyílt vízre a barlang elé, Varulv pedig a főárboc előtt lebegve keresztbe teszi maga előtt a karjait, mint egy egyiptomi múmia és leszegi a fejét. Minden szőrszál feláll a karomon, ahogy szinte tapintani tudnám a varázserő áramlását, ahogy a lidérc dolgozik. Azonban valami mást is érezni! A tenger mélyéről valami feltörni látszik, nagyon gyors és erőteljes, aztán egy gejzírkitöréshez hasonló vízcsobbanás közepette egy alak csavarodik rá Ger hajójának orrárbocára.
- A Sötétnek igazzzza volt. - sziszegi felénk egy női alak, aki elég egyértelmű, hogy huldra, hiszen a lábai helyén izmos vitorlás farok csapkod. A fejét egy fura, látszólag hínárból font csuklya takarja, de a tekintete ádáz.
~ Egy huldra? ~
De hiszen a hajó szelleme is egy ilyen, nem? Körbenézek, hogy ott van-e, mert talán tudna vele beszélni, de aztán inkább megpróbálom egy Szent fénnyel legyengíteni, mert Gloria szinte azonnal támadásba lendül a buzogányával. Mondjuk a huldra tekintete nem sok jót ígért, így nem gondolom, hogy egyezkedne velünk, főleg, hogyha a szavainak hinni lehet, a sötétség küldte.
- Fedezzetek. - hallom meg a tünde hangját, aki felzárkózik a nővér mellé kardot lengetve és valamiféle tövisekkel támadva, mögötte a vámpírlány és Aleena futott. Gerald másik embere íjat kapott elő, mellette maga a démon állt feszülten.
Majdnem elesek, olyan gyorsan torpanok meg és felemelt kezem egy pillanatra magam mellé ejtettem, amikor meglátom a célpont helyén Gloria nővért. Lever a víz, hogy láthatóan őt vettem célba, de nem értem, hogy kerül oda és hol a huldra.
Ám ezen nem mélázhatok el, mert egyre több lény jelenik meg a hajón, de mielőtt még egyet is célba vennék, újra és újra eltűntek és saját társaim jelennek meg helyettük. Zavarodottan forgolódok és egyelőre fogalmam sincs kit támadjak meg.
- Valami.....valami nem jó! - mondom hangosan és erősen megrázom a fejem, hátha elmúlik ez a káprázat.
Mivel gyanús nekem, hogy ez valami huldra mágia, amitől viszont nem tudom megkülönböztetni a szövetségest az ellenségtől egy különleges imához folyamodom,
amitől folyamatos, halvány szent fény borítja be egy célpontomat. Mivel ha ez a célpont egy szövetséges az ima begyógyítja a sebeit, viszont ha egy ellenség, az ima lassan egyre fokozódó égő fájdalmat okoz neki és elég fájalmas égési sebeket ejt rajta.
Talán ez segít valamelyest átlátni a káoszt, ami most a fedélzeten zajlik a szemem előtt. Nem is tudom hirtelen megmondani ki áll nyerésre................
Ha nem lennénk szorult helyzetben, akkor most elégedetten elvigyorodnék, hiszen a varázslatomnak hála "Gloria nővér" egyszer csak megdermed és furcsán rángatózni kezd, mintha forró vízzel öntötték volna le.
- Meg vagy! - kiáltom és kezembe kapva a buzogányom nekirohanok a vonagló "nővérnek", akit az előbb sikeresen lelepleztem. - Vigyázzatok! A huldrák valahogy mást láttatnak velünk, szerintem kérdezzetek mielőtt lecsaptok valakit. - javasolom közben ordítva, hogy a többieket is segítsem.
Gerard hangja is felharsan.
- Igen. Aki huldra, az a társunk, aki pedig ember, az huldra. Ha hirtelen újra helyez cserélnek, akkor szűnik meg minden bizonnyal az átok.
Remélem, hogy ezzel már mindenki tud kezdeni valamit, amennyire volt időm az előbb körbenézni, az emberei új erőre kapnak és most már saját női társainkat éri támadás, már legalábbis akik annak látszanak. Klaus "Gloria-t" veszi nyílvégre, Leo az egyik "huldrának" segít, ám egy másik lény vérző nyakkal hátrál, sajnos nem tudom ki lehet az. Minél előbb meg kell semmisíteni azt, amelyik ezt a mágiát bocsátja ránk, ezért kockáztatok a közvetlen fizikai támadással.
A nyíl azonban meg is oldja ezt a problémát. "Gloria" felszisszen és az illúzió pedig egyszerre lehullik, mindenki visszakerül oda, ahol valójában is áll, az egész káoszt okozó huldra pedig egyedül marad, bár igencsak dühös.
Szinte egyszerre találtuk el Gloria-val, amiktől hátra is tántorodik, az uszonya is vérzik, de makacsul nem hajlandó elesni. A bőréből bizarr, sötét víz csap elő és alakít ki egy burkot körülötte, ami megakasztja Leo és Maria csapását is, azonban el is tűnik szinte azonnal.
- Mit képzzzzeltek, fattyak! Szzzzerintetek véletlenül maradtam én hátra? - sziszegi felbőszülten, aztán megtaszítja a tenyerét felénk, amitől úgy érzem a levegő körülöttem még sósabb lesz és hideg.
- Azt nem tudjuk, ám, hogy rosszul döntöttél azt igen! - mondom neki és látva, hogy a nővér egy Saxra Lux-al támadja, én az övemről lekapom a szenteltvíz szórót és meglendítem felé, ha már hátralökött, mert ez akkor is eléri. A tünde fiú közben kardjával rohamoz.
Mivel az én és Gloria támadása is eltalálja a huldrát, nem igazán tud védekezni és Leo kardja egyszerűen beleszalad az oldalába.
- Tiii... fattyaaakk... - sziszegi még orrhangon, ahogy előre esik és vért köhögve elterül a padlón. Úgy néz ki sikerült végeznünk vele.
Varulv ekkor remekül időzítve megmozdul és bólint.
- Készen vagyok.
- Szerencsés véletlen, vagy a huldra halála volt az utolsó komponens? - néz rá Gloria.
Lihegve állok meg fél szemmel a huldrat nézve, hogy mozdul-e még, mikor meggyőződöm róla, hogy halott, egy sóhajtással elteszem a cuccaimat.
- Még valami meglepetés?
Körbenézve a többiek is még feszülten állnak, ott ahol a lény halála érte őket, még várnak, lesz-e folytatás. Ha jól láttam csak az inkvizítorláncos lány sérült meg.
Varulv odalebeg hozzánk.
- Te egy kifejezetten eszes leány vagy. Remek Virrasztó lett volna belőled. - mondja a nővérnek és bár az arcát nem látni - őszintén nem is vagyok rá kíváncsi, - a hangján hallani, hogy mosolyog. - A pecsét megbontásakor kiszökött belőle az erő, ami táplálta. Amikor a huldra meghalt megcsapoltam az elszökő lelkét és abból állítottam helyre a pecsétet. Most már működnie kell.
- Nem tudom. - csóválja meg a fejét Herjya. - Nem érzek semmmááááááh! - kiált fel fájdalmasan, aztán a szellem térdre esik és a fejére szorítja a kezét. - ÁÁÁaah.. Ő... Tudom. Tudom hol van!
- Köszönöm a bókot, de szeretném ha halálom után a lelkem sem maradna ebben a világban. - mosolyog rá Gloria a lidércre. - Ne késlekedjünk. - bólint a huldra szellem felé.
Én tudom, hogy Gloria nővér remek apáca és nagyon jó barát, de az, hogy egy lidérc kétes dicsérettel lássa el, az annyira nem tetszik, de hát a nővért nem kell megvédeni, elég talpraesett, hogy válaszoljon a nekromantának, aki úgy látszik a szavát legalább tartja.
- Előre tudtad, hogy megtámad a huldra. - jegyzem meg nem is kérdésként, hanem tényként, mert ezek szerint kellett egy lélek a varázslatához. - Vagy mindegy lett volna, melyikünké az a lélek? - nézek rá, bár sajnos sejtem a választ.
- Tudtam. De ti is tudtátok, vagy ha nem hát ostobák vagytok. - néz rám a lidérc. - Ezekre a vizekre nem lehet úgy betérni, hogy ne számolnál velük.
~ Én nem akartam ezekre a vizekre hajózni! ~ mondtam volna neki szívesen, mert ez volt az igazság, ám a feladatom ide szólított, ezért aztán csak egy mérges pillantással válaszoltam neki. Nem lett volna értelme már ezen rágódni. De tudom már miért nem szeretem a nekromantákat.
A hajó szellemének fájdalmán megesik a szívem. Bármi is ő nem érdemel kegyetlenséget.
- Menjünk, ha ez segít rajta.
- Herjya, ne mond el senkinek, merre találod. - szól gyorsan és utasítóan Gerald Herjya-ra. - Lassan indítsd a hajót. Mindenki nézze meg a hajó széleit, Herjya te nézd meg a hajófenék alatti teret. Meg kell róla bizonyosodnunk, hogy nem figyel senki! - hadarja tovább és maga is jó példával jár elől, amikor le-lepillant a hajó oldalára.
Herjya közben feláll és látszólag túlteszi magát a dolgon.
- Nyugalom, kétlelkű, nincs senki száz méterre. Csak Geirölnir. - mondja a démonnak, aztán csak néz szomorúan a huldra tetemére. - De már ő sem.
- Ismerte őt? - kérdezi együttérzően a nővér.
- Ismerte......de miért támadta meg? - szólok halkan.
- Remek. - bólintott Gerard Heryjanak - Induljunk meg. Út közben elmondom.
Klaus közben mellém lép és ő válaszol a kérdésemre.
- A Sötétség műve, efelől biztos vagyok.
- Igaza van, Varulv. - jön közelebb Allena, most már egész jól néz ki. - Azonban mégsem ez történt, mikor ide hajóztunk. Egy hal nem sok, annyi sem volt a vízben. Megkockáztatom, ha akarta volna, átúszhatta volna a ködtengert bárki.
Gerard is magyarázni kezdi, miért állította meg az előbb a huldraszellemet.
- Már akkor is zavart, hogy hogyan jutottunk el ide ilyen könnyedén. A vízi lényeket is olybá tűnt megbabonázta a Sötétség. Többször csatáztam már bukott angyal követői ellen, mind ugyanúgy végződött: mikor már azt hittem, fölényben vagyok, mindig megleptek engem az angyaluk áldásával. Nem tudom lehetséges-e, de ha feltételezzük, hogy képesek távolról hallani minket, még ha nincsenek itt tudni fogják merre megyek. Hoshekh szolgái minket követve akarnak eljutni Petra Müllerhez! Akkor ébredt fel bennem a gyanú, amikor a barlangba hajóztunk be. A Sötétség tudta, hogy Valruv meghallgat minket, s azt, hogy az ő keze nem ér el a lidérc mesterig. S rögtön, amint a gyanú felbéredt bennem, olyan események történtek, melyek rácáfolnának erre. Túl tökéletes az időzítés. Sőt, ez a támadás nevetségesen gyenge volt. Mintha a Sötétség rávette volna őket, hogy jöjjenek ide meghalni. Mintha tudta volna, hogy szükségünk van egy huldra szellemére, azt akarván, hogy járjunk sikerrel. Ha pedig mindez igaz, ki kell valamit találnunk.
~ Huhh! Ezt mind most következtette ki? ~ ámultam el, bár nekem ez túl paranoiás elképzelésnek tűnt.
Varulv azonban türelmesen hallgatja Geri szavait, de aztán halkan kuncogni kezd, ami hamar kacagásba megy át.
- A fiatalok mindig mindent túlgondolnak. Tudni akarod hová vitte az Elme a tengert? Nézz ki a partra. Ott találsz minden huldrát, minden kígyóivadékot és minden holtat, aki visszahoztak a leszármazottak. Háborúba ment, fiú. Az egész seregét vitte magával. Őt is csak azért hagyta itt, mert eszébe jutott egyetlen pillanatra, hogy valaki hátba is támadhatja, ám annyira nem érdekelte, hogy erős védelmet hagyjon. Minek is.
Herjya erre igen csak csúnyán néz Varulvra.
- Erős védelmet hagyott. Geirölnir Eyir királynő ivadéka volt, a védelmezője és a seregek parancsolója, ameddig... - nem fejezi be a mondatot, csak ránéz a tetemre szomorúan. - A legerősebb volt mind közülünk. Talán épp ezért hagyták hátra a halálára várva. Mert túl erős volt.
Utálom ezt a tudálékos lidércet, de magunkra haragítani sem akarom, ezért inkább nem foglalkozom vele. Herjya mellé lépek.
- Sajnálom. Hogy kell egy huldra harcosnak megadni a végtisztességet?
- Ez...rendkívül nagylelkű... - lép mellém Leo.
- Úgy, hogy visszaadjuk a víznek. - feleli Herjya továbbra is szomorúan.
Gerard láthatóan zokon vette, hogy a lidérc így kinevette, ezért inkább a hajószellemhez fordul.
- Értettem. Heryja, induljunk, minden vitorlát húzz fel. Irány Petra Müller...
- Ez megnyugtató... - jegyzi meg Klaus, vélhetően a lidérc magyarázatára, mert rá néz éppen.
Harjya pedig csinálja, amit Gerald kér, gondolom azért mert már ő a hajó kapitánya és nem tehet mást. Elönt a sajnálat.
Varulv eközben fellebeg és hagyja, hogy a hajó kicsusszanjon alóla.
- Viszlát, fiatalok. Kérlek titeket, többször ne gyertek vissza.
- Ettől nem kell félned. - morogtam az orrom alatt a lidércnek.
- Viszlát Varulv. Köszönjük a segítséget. - int a lidércnek Gloria, aztán mellém lép és segít, hogy visszaadjuk a huldratetemet a víznek, ahogy Herjya mondta.
Ezután a vállamra teszi a kezét és a szemembe néz.
- Ne foglalkozz vele mit mondanak mások. Nagyszerű pap lesz belőled.
A nővér dicsérő szavaira elpirulok.
- Köszönöm nővér, ezt tőled hallani nagyon jól esik.
Minden esetre örülök, hogy végre elhagyjuk ezt a helyet.

Magunk mögött hagytuk Varulv barlangját, Herjya pedig elvezet minket a part egy látszólag teljesen véletlenszerű pontjára és a legsekélyebb, ám még hajózható részen ledobta a horgonyt. Sejtettem persze, hogy nem véletlenül választotta ezt a helyet.
- Ha elindultak arra, keletnek... - mutatott egy irányba. - ... olyan harminc kilométerre lesz egy falu. Ott van, akit kerestek.
- Lakott falu? Mármint élőkkel? - érdeklődött Jozef, és igaza volt, hogy igyekezett elővigyázatos lenni. Ezen a küldetésen már semmiben sem lehettünk biztosak. Engem a távolság jobban aggasztott.
- Harminc kilométer... Sehogy nem tudunk közelebb menni?
Hosszú nap volt és nem vágytam még ilyen hosszú és fárasztó kutyagolásra, noha a zarándoklatok alatt megy az ember lánya ennél többet is. Ráadásul ha odaérünk sem tudtam, hogy mire kellett számítanunk. Leo és Klaus megindultak a hajó széle felé és leeresztették az oldalára erősített csónakot. Aleena a horizontot kémlelte, látszott az arcán, hogy cseppet sem volt nyugodt, de miért is lett volna… A világ egyik legerősebb bukottjával készültünk szembe szállni valahogyan…
- Herjya kérlek, be tudnád húzni a vitorlákat? Nem akarom, hogy bárki el tudja a hajót kötni.
A hajószellem lehunyta a szemét és egy pillanatra ismét eltorzult az arca a fájdalomtól.
- Azt... azt hiszem. Embereket látok. Látszólag élnek. - aztán kinyitotta a szemét és kissé kótyagosan leült az egyik korlátra. - Hajóval ez a legközelebbi, ahová tudlak titeket vinni. - utána szót fogadott és összefonta a karjait a mellkasa előtt, amitől a hajó vitorlái feltekeredtek. - Tessék.
- Talán szerencsénk van és nem előholtak. - bólintott Jozef, majd beszálltunk a csónakba, hogy kijussunk a partra végre. Nem is bántam, hogy a lábam végre szilárd talajt érhetett a hosszú imbolygás után.
Aleena némileg felderült arccal nézett a huldraszellemre.
- Neked is fáj a fejed, amikor a hatodik érzéked használod? - kérdezte kíváncsian.
- Próbáltál már holtként élő fejébe látni? Legalább olyan lehetetlen, mint fordítva. - vonja meg a vállát Herjya.
A csónak szerencsére hamar partot ért, a legénység pedig kihúzta a vízből és felfordította, hogy ne vihessék el a hullámok. Körülöttünk csend és üresség honolt, ám a part tele volt nyomokkal. Lábnyomok voltak, hosszú csíkok melyeket talán a huldrák uszonyai okozhattak és egy hatalmas sáv, ami úgy nézett ki, mintha egy hajót vontattak volna a tengerről a part felé. Szerencsétlenségünkre ugyanabba az irányba tartottak, mint mi. Maria, a vámpírnő ezután elővette a távcsövét és körbekémlelt.
- Szerintetek ez az, aminek látszik? A huldrák képesek a szárazon elvontatni egy egész hajót? - nézett Jozef a többiekre.
- Én  már bármit el tudok képzelni. - húztam el a számat. - De nem fogjuk őket időben utolérni.
- Vannak szörnyek a tengerben, amik akkorák, mint egy hajó. Hosszú tengeri kígyók, mint aminek a csontvázát a barlangban láttuk. - magyarázta Gerard. - Valószínűleg egy olyan volt.
Maria kissé talán elvetemült mosollyal fordul oda a többiekhez.
- Itt közel s távol nincs senki. Akárkik is jöttek, nem most értek partot. - mondta, a többiek felé fordulva.
Nekiindultunk hát, minden erőnket összeszedve, mint a zarándokok, ám még így is csigalassú vánszorgásnak hatott. A levegő párás volt és sós, az út nem sáros, de nedves, és fáradtak is voltunk, mégis ki kellett tartanunk. Minden lépés alatt imádkoztam Krisztushoz, Szűz Máriához, Szent Mihályhoz, az angyali seregek urához, hogy adjanak erőt, hogy tovább tudjunk küzdeni. Néhány óra, és talán nyolc mérföld gyaloglás után megláttunk néhány háznak látszó épületet a távolban, de semmiképp sem annyira messze, mint amilyen távolinak Herjya Petra Müllert találta. Ez egy másik település volt, ami éppen útba esett.
- Azok talán ők lehetnek, vagy micsodák? - nézett Jozef Mariára.
- Kicsit pihenhetnénk. - jegyeztem meg reménykedve.
- Hm...talán. - tette ismét szeme elé Maria a távcsövet, ahogy megpróbált valami élőt felfedezni a távolból. Leo és Aleena azonnal mellé ugrott, hogy fedezzék, ha valaki lesből támadna rájuk. Gerard egyetértően bólintott felém.
- Úgyis körbe kell néznünk.
- Hát, ha ez a Petra Müller tényleg olyan rafkós, mint mondtátok, az is lehet, hogy elbújt és megvárta, amíg a sereg átgyalogol felette. - tette hozzá Klaus. Bárhogy is volt, még nem ebben a faluban volt a nő akit kerestünk, de abban igaza volt a férfinak, hogy reménykednünk kellett benne, hogy a felé tartó tengeri seregek elől is képes volt elbújni.
- Nem hiszem, hogy ennyire jók lennének az idegei. - vonta meg a vállát Jozef. - Na? Mit látsz?  Vannak ott élők? - kérdezte a vámpírtól.
- Ez logikus lépés lenne a részéről. - bólintottam Klaus szavaira. - Reméljük így tesz és nem maradunk le róla...
Közben én is érdeklődve fordultam Mariáék felé.
- Ne nagyon reménykedjetek a pihenőben...még a kulacsokat sem fogjuk tudni megtölteni. - felelte a vámpír, némi undorral az arcán. - Az uszonyosok ronda munkát végeztek. - majd összecsukta a távcsövet és elindult. - Ezen jobb lesz minél hamarabb túlesni. Remélem jól bírtátok a Csillagtalan éjszakát... - morogta. Ez nem jelentett semmi jót.
- Szóval ezek szerint nincs élő.... - mormolta összeszorított fogakkal Jozef. - Biztos ők voltak?
Felsóhajtottam.
- Papokként kötelességünk lenne megadni nekik a végtisztességet, de az élők fontosabbak. Van rá időnk, mit gondolnak?
Mint mindig, most is igyekeztem a gyakorlatiasság és a kötelesség mögé bújni, hogy ne gondoljak bele a veszteségbe, a gyászba és a szörnyűségekbe, amik összeroppantottak volna. A holtakért nem tehettem mást, minthogy imádkoztam a lelkükért és megadtuk nekik a végtisztességet, hogy feltámadhassanak majd az utolsó ítélet napján.
- Honnan tudjam...? - nézett Maria Jozefre. - Egy sereg pucér tünde is lehetett.
Majd felém fordult.
- Ehhez egy kolostornyi szerzetes is kevés lenne...
Mindenki a kezében szorongatta a fegyvereit, ha esetleg összetalálkoznánk a tengeri szörnyek hátvédjével. Ahogy azonban áthaladtunk a falun egyetlen élővel sem találkoztunk. A házak többsége önmagába omlott, a kerítések összetörtek, de templomon pedig mintha átment volna az, ami a hajóvontatáshoz hasonló nyomot hagyta, és amit Gerard tengeri kígyónak titulált. A fogadó nagy részére ráomlott a templomtorony, de a nagyja még ép volt. Ám nem ez volt a legborzalmasabb. Az első, ami megcsapott, a tömény vér, belsőség és ürülékszag volt, ammóniával vegyítve. A csatatér jellegzetes aromája mindent belengett, ám a látvány annál is sokkal borzalmasabb volt. Túltett mindenen, Holtmezőn, a Kísértet-szigeteki csatán, Abaddón tombolásán és az újra fellángoló háború legvéresebb ütközetein is. A tengeri szörnyek apró darabokra szaggatták az embereket. Nem lehetett megmondani melyik végtag kihez tartozott, a húsmasszában sokszor felismerhetetlenek voltak az egyes szervek. A talajt sártengerré változtatta a vér. A szám elé kaptam a kezem, hogy ne öklendezzek, és keresztet vetettem.
- Ó Édes Istenem! - torpant meg Jozef is. - Miért? Miért tesznek ilyet, hiszen ezek egyszerű parasztok voltak.......?
- Hoshekh csak ölni akar és a serege is... Nem nézi, hogy ki kerül az útjába.- válaszoltam. Folytak a könnyeim, pedig azt hittem már soha többé nem tudok sírni halottakért. De ez nem egyszerű halál volt, hanem kegyetlen mészárlás. Esélyük sem volt az Istentelen teremtmények és az őket vezető bukott ellen. Ez volt az, amit meg kellett akadályoznunk, hogy tovább terjedjen. Ez a falu állt rettenetes példaként előttünk, hogy mi lesz Veroniából, hogyha kudarcot vallunk. Klaus kilőtt egy különleges nyilat.
- Ne féljen, nővér. - mondta Aleena. - Ezért megfizet.
Leo közben a házak közt bóklászott.
- Kaptatok bármi segítséget Petra Müller megtalálásához? - kérdezte a tünde.
- Csak annyit, amit már elmondtunk. - rázta meg a fejét Jozef. - Itt van a Kísértet szigeten. Menekül Ura elől, tehát biztos kerüli a feltűnést. De ha itt halt volna meg, akkor bajban leszünk, mert még egy embert is nehéz lenne összerakni a.....maradványokból. - mondta halkan.
- Reméljük nem késtünk el. Jó lenne élve megtalálni ám ha nem... Ha visszaszerezzük, amit ellopott Hoshekhtől az élőkön az is segít.
Klausnak úgy tűnt, bármit is látott a felderítő nyíllal, az legalább olyan borzalmas, ha nem még borzalmasabb volt, mint ami csak a falu elején tárult a szemünk elé. Kezét a szája elé kapva öklendezett, de végül visszatartotta a gyomra tartalmát, sápadtság ellen pedig az arcába húzta a kalapját. Pedig itt nem volt szégyen az ehhez hasonló reakció. Mind így éreztük magunkat, sőt szívem szerint én elmenekültem volna-
- Gyerünk, mielőtt megöl minket a dögszag. - sóhajtott nagyot Gerard.
- Oszoljunk háromfele, úgy gyorsabban végzünk. - javasolta Leo.
- Kutassuk át a falut? - kérdezte Aleena.
- Nem tudjuk mit keressünk, egy nyaklánc akárhol lehet, de tőlem átkutathatjuk. - mondta Jozef.
- Heryja azt mondta Petra Müller még húsz kilométerre van innen. - emlékeztettem őket. - Ha akarunk vegyünk magunkhoz élelmet a fogadóból és vizet, ha nem temetünk akkor menjünk tovább.
Mintha hirtelen mind rájöttek volna, hogy az utunk nem itt fog még véget érni, egyként helyeseltek a tovább indulás gondolatára.
- Induljunk is rögtön...a hideg ráz ettől a helytől. - mondta Leo.
- A vizet az oszló hullák, az ételt a lassan csurgó vér rontotta meg. Láttam már hasonlót, itt aligha találunk bármit, ami biztonsággal fogyasztható. - tette hozzá Gerard, Maria pedig egyetértett vele.
- Ja. Még pár kilométerbe nem halunk bele.
Elhagytuk hát ezt az átkozott falut, remélve, hogy a föld magától is befogadja a halottakat. Ha győztünk és visszahódítottuk a partot, mindenképp gondolnunk kellett ezekre a szegény áldozatokra. Újabb hosszadalmas gyaloglás következett. Imádkozni akartam a lelkükért, de valahol úgy éreztem, Isten régen elhagyta ezt a helyet, és csupán a bukottak játszóterén próbálunk valahogyan életben maradni.
Órák múlva, nagyjából ott, ahol Herjya mondta végre megpillantottunk egy vastag, cölöpfallal körbevett települést. Ahogy közelebb értünk, újra megcsapott a csata bűze, ám a tetemek itt másfélék voltak, mint az előző faluban. A cölöpfal körül élőholtak hevertek szétcsapott fejjel, félig elégett démonok, huldrák, amikből nyilak álltak ki, és mindent beterített valami fekete, szurokhoz hasonlatos anyag.
- Ezek már nem adták olyan könnyen az irhájukat. - mondta Maria. - Talán még élnek is. Csak reméljük, hogy nem fogadnak minket sortűzzel...fehér zászló valakinél? - nézett körbe.
- Vajon hogy tud egy kis falu legyőzni egy ilyen hordát? - merengett Jozef. - Elég felkészültnek látszanak. - nézett fürkészően a falak felé. - Van egy tartalék ingem, ha nincs más.
- Szerintem nincs rá szükség. - előre léptem a kapu felé. - Az egyháztól érkeztünk! Segítünk ellátni a sebesülteket, nyissanak kaput! - kiáltottam be.
- Ja tényleg... - nézett rám Aleena. Régen elhagyhatta az inkvizíciót, ha ilyesmi nem jutott eszébe. A kapu fölött egy alak jelent meg és ránk szegezett egy hevenyészett puskát.
- Mutassanak valamit!
- Mire gondol? Gyógyítsunk meg egy huldra-t, vagy mit szeretne? - húzta el a száját Jozef.- Ha beenged, akkor bizonyítunk, biztos van pár sebesültjük. - kiáltotta vissza. Felsóhajtottam, majd belelőttem egy szent fényt a cölöpfalba.
- Ennyi elég?
- Tényleg ők azok, hála Istennek! - sóhajtott fel a férfi. - Nyissátok ki! Gyorsan!
A kapu pedig ki is nyílt valamennyire, így végre beléphettünk. A falu teljesen átlagosnak látszott, csak a fal volt az, ami megkülönböztette a környéken lévő száz másiktól. Az viszont három rétegű volt és még mézgával is megerősítették. A falusiak viszont nem voltak jó állapotban. A legtöbb legalább egy koszos kötést viselt, néhányan betegen feküdtek a házak tövében, és alkohollal próbálták enyhíteni a fájdalmaikat, de sokan voltak talpon is. A korábbi férfi lesietett hozzánk a falról.
- Jó, hogy jönnek, már kezdtünk kifogyni a lőszerből meg a fegyverekből is. De miért csak ennyien?
- Ennyien? Miért talán egy sereget vártak? - kérdezett vissza Jozef.
- Gloria nővér vagyok, a sötét tünde társam Jozef  Strandgut kereszteslovag. A társaink Gerard, Leo, Maria, Aleena és Klaus. Északi speciális egység. A felmentő sereg már úton van, nekünk az a dolgunk, hogy megállítsuk a támadásuk forrását egyszer és mindenkorra. Ehhez pedig beszélnünk kell egy Petra Müller nevű nővel, elméletileg itt kell vele találkoznunk. - magyaráztam el a helyzetet néhány kegyes hazugsággal vegyítve. Nem tartott erre semmiféle sereg, de nem hagyhattam, hogy elveszítsék a reményt.
A férfi erre bólintott.
- Ha a lányra gondolnak az angyallal, jöjjenek csak.
Nem számítottam erre a válaszra, így arcomon őszinte csodálkozással követtem az őrt egy házhoz. Kinyitotta az ajtót, betessékelt minket, ám ez után magunkra is hagyott. Odabent egy tizenhét év körüli, rövid, szőke hajú szinte már lehetetlenül vékony lány ült, innen-onnan összeszedett vászonruhákban. Egyik karja a mélységiek csápjára hasonlít ott, de tudtuk, hogy Petra Müller áruló kultista volt, így ezen talán már nem kellett meglepődnünk.
- Áh, ti vagytok az egyháziak. - szólalt meg a lány.
- Mi vagyunk. - bólintott Jozef. - Állítólag adni akarsz nekünk valamit. - nézett rá kérdőn és közben szétnézett.
- Petra Müller, ha nem tévedek. - szólalt meg Gerard. - Egy fontos kérdést szeretnénk mindenek előtt feltenni. Tudsz-e valamit a Sötétség terveiről? Arról, mi lesz a következő lépése? - kérdezte tőle hezitálás nélkül. Nagyon sietett, de meg is értettem.
- Ne legyél velem lekezelő! - nézett csúnyán a lány Jozefre, aztán Gerard felé fordult. - A... Sötétség?
- Nem állt szándékomban ilyesmi. - rázta meg a fejét a sötét tünde. - Csak az idő nem kedvez a hosszas ismerkedésnek, de bocsáss meg, ha nyersnek hangzottam.
Jozefre pillantottam. Szerintem a lány már nem volt egészen az ép eszénél, és bármelyik pillanatban hisztériás rohamot kaphatott. Óvatosan kellett bánnunk vele ezért.
- Beszélhetünk Anaiellel? - kértem.
- Igen, a Sötétség. A bukott angyal, Hoshekh, aki elől sikerült menedékre lelned. A feladatunk többek közt megtudni, mit tervez, s mire kell számítanunk tőle. Tudsz nekünk segíteni benne? - kérdezte tőle Gerard, ahogy a kezével intett egyet, miközben magyarázott.
- Óh, hogy ő. Értem, becézgeted. Ez aranyos. De azt hiszem a környéken láttátok mit tervez. A kérdés csak az, hogyan állítsátok meg. A válasz pedig... - ekkor a normális karjával a blúza alá nyúlt és elővett egy bőrszíjra fűzött, csiszolt fehér követ, amit azonnal világító cikornyák futnak be. A fény lassan derengve alakított ki egy női alakot, Anaiel alakját, aki halványan elmosolyodott.
- Üdv, Jozef. - nézett először a fiúra. - És Cornelia, Gerard, Klaus, Maria, Leo, Aleena és Ly'adrinn. Ugyan még nem tudjátok, de mindannyian engem kerestek.
Tudott mindent, ami a múltban és a jelenben létezett, noha a jövőt nem látta. Ő volt Veronia emlékezete, nem csodálkoztam hát, hogy tudta a valódi nevemet.
Ly’Adrinn?
Végignéztem a csapaton, de nem láttam senkit, akinek ez lehetett volna a neve… Ám sajnos nem volt most az ideje, hogy ilyen rejtélyeken fennakadjunk. Nem tudtam mennyi időnk lehetett, így fel kellett állítani a prioritásokat.
- Jó, hogy épségben látlak Anaiel. És tudtuk, hogy téged kell keresni. - mosolyodott el Jozef kedvesen, mint aki régi ismerőst köszöntött. - Jól vagy?
- Üdvözöllek. Mi még nem találkoztunk, noha azt hiszem már mindent tudsz. Elviszünk Jerobeámhoz. - ez után Petrára néztem. - Velünk tarthatsz. Megtisztítunk és amnesztiát kapsz a segítségedért.
Gerard és csapata megszeppenten, szinte már döbbenten állt a jelenet előtt. Klaus eszmélt fel elsőként és lépett oda hozzánk.
- Ti tudtatok erről?! Egész végig tudtátok, hogy itt ez a...ki a fene vagy te egyáltalán? - mutatott az alakra. Annyit tudott, veszélyes volt. Látta Liát nyugodni a nyakláncban, egész biztos nem valami jelentéktelen alak lehetett.
- Kedves vagy Jozef, de nem kellett aggódnod. Én nem tudok megsérülni. - mondta az angyal, aztán Klaus felé fordult. - Én vagyok Anaiel, Bet'Sohar minden tudásának őre. Egyike vagyok a grigoriknak, akik a Bilincset őrzik. Ahogy az is, aki titeket küldött. Sarathiel engem keres és nem fog megtalálni, míg el nem jön a Katedrálisba.
- Reméltem is. - felelte nekem Petra. Tehát vele sem kellett hadakozni. Mindenki felfogta a helyzet súlyát.
- Tehát az a feladatunk, hogy eljuttassunk baj nélkül a Katedrálisba..... - kezdte Jozef, de nem voltam benne biztos, hogy ezt kérdezte vagy kijelentette. - Petra, ezek szerint tőled vette az erőt, hogy szembeszálljon Hoshekh-kel? - kíváncsiskodott a fiú.
- Úgy tűnik három angyal találkozóját kell ott megszerveznünk. - néztem Gerard csapatára, majd felsóhajtottam. - Segítek ellátni a sebesülteket a faluban és ennyi gyaloglás és hajózás után szükségünk van néhány óra pihenőre is. Anaiel, megfelel, ha ez után indulunk? Addig elmesélnéd kérlek, mit akar tőled Hoshekh?
Klaus idegesen kapta a szája elé a kezét, aztán, hogy leplezze zavarodottságát ismét kihúzta magát, s egyik kezét a mellkasához szorította.
- Akkor küldetésünk sikerrel járt.
Gerard azonban közel sem volt megelégedve és kíváncsian fordult Anaiel felé.
- És ezzel a temérdek tudással térdre fogjuk tudni kényszeríteni a Sötétséget?
Őt jobban érdekelte a mélységi legyőzése és a tervei, de tudásdémon volt…
- Az erőt magában találta. Én csupán elrejtettem őt a mélységi szemei elől míg tudtam. És csak rajtatok múlik, mikor indultok, magamtól én nem mehetek. Hoshekh nem akarta, hogy a tudás, ami legyőzheti az emberek kezébe kerüljön, így bezárt ebbe az ereklyébe, hogy távol tartson. Azonban a szavak, amiket használsz, Gerard merészek és nagyobbak, mint ami illendő. Egy bukott angyalról beszélsz, akinek ereje szinte mérhetetlen. A tudás, amit adhatok segíthet legyőzni, ha készek vagytok meghozni minden áldozatot és megtenni minden feladatot. De egy angyalt sosem lehet térdre kényszeríteni. - magyarázta Anaiel. Ekkor Petra csápos karja hirtelen visszaalakult emberivé, a lány pedig a tenyerét a homlokára szorítva térdre esett.
- Ajajj, ne, nenenene! Ne most, már olyan közel voltunk...
- Mi az Petra? Megtalált? Hogyan? - nézett Jozef Anaielre. Volt egy olyan érzésem, hogy ezzel le kellett mondanunk a pihenésről.
- Mennyi időnk van? - kérdeztem, majd Jozefre néztem. - Nekünk van még egy imánk. Gerard, Sarathielt ide tudjátok hívni?
Biztos voltam benne, hogy Jerobeám nélkül nem nézhettünk szembe Hoshekh-kel. Bárcsak minden egyszerűen ment volna, ahol biztonságosan eljuttatjuk Anaielt és Petrát a katedrálisba...
- Tudtam, hogy valami nincs rendjén! - rántott kardot Aleena.
Gerard idegesen csóválta meg a fejét.
- Olybá tűnik, egyik angyal sem adott több tanácsot a másiknál. Annyit mondott, megjelenik, ha eljön az ideje... - szegezte az ujját Petra felé.
- Hé, magadnál vagy? - lépett előre Leo, rámarkolva a kardjára, ahogy Petrához beszélt. A lány felnézett. Mind a két szeme vörös volt az elpattanó erektől, a szeme sarkából vér szivárgott, és amikor megszólalt a szája szélén is kibuggyant.
- Me... meneküljetek... - azzal letépte a nyakából a követ, elénk dobta és előre bukott. Anaiel azon nyomban eltűnt, ahogy a lány elengedte a követ. Jozef kapta fel először a nyakláncot, és az inge mélyére csúsztatta. Petrán már nem segíthettünk.
- Az Úr biztos megbocsát neked. - vetett keresztet a fiú. - El kell tűnnünk innen. Gondolom, ha megtalálta Petra-t, biztos akar lenni a dolgában.
Lehunytam a szemem. Igaza volt Jozefnek el kellett volna mennünk de... Nem tudtam volna elszámolni a lelkiismeretemmel.
- Nem áldozhatjuk fel ezeket az embereket. Én nem bírnám elviselni ha egy olyan mészárlás száradna a lelkemen, mint amit idefelé láttunk. Őértük csináljuk mindezt, ha most elmegyünk az egész küldetés, az egész harc Hoshekh ellen értelmét veszíti. Anaiel, mondd el, hogy nyerhetünk kérlek. Ide tudjuk hívni Jerobeámot, nem fog neki gondot okozni a távolság.
Nem tudtam, a kövön belül hallott-e minket, de tennem kellett egy próbát. Tekintetem ekkor Gerardra és a csapatára tévedt... De végül nem mondtam semmit. Nem futottak volna el ők sem.
Aleena ekkor bekiabált a házba.
- Erre!
Gerard egy mágikus pajzsot húzott fel a lány elé.
- Gyerünk, mielőtt felrobban! - szólt ránk, majd mind kimentünk a házból.
Anaiel alakja mintha remegő tévékép lett volna jelent meg és tűnik el Jozef előtt a levegőben.
- Nincs... idő... fegyve... hosszú... - aztán teljesen elnémult.
A cölöpkerítést cérnavékony fekete szálak nőtték be, mintha egy kátrányból álló kúszónövény lett volna, majd az egész pozdorjává tört. Egyszerre robbant szét minden fa, amit a falu köré vertek, a forgács pedig szélviharként söpört végig az utcákon belepve mindent. Ahol eddig a kapu állt most egyetlen alak sétált befelé. Magas, vékony nőalak volt, amolyan tündés alkattal. Hosszú fekete kabátot viselt, de az több helyen szakadt és kopott volt, az arca pedig betegesen sápadt volt, mint valami ghoulnak.
- Azt hittétek elbújhattok előlem? Mégis mit képzeltek, mik vagytok? - kérdezte halkan, mégis mintha minden más nesz elhalt volna a szavaitól. Ekkor hirtelen derékvastagságú, fekete kátrányból álló csápok csapnak elő a földből a ház körül, ahol eddig voltunk. Átfúrva felkapták a magasba, aztán több darabban széthajigálták. - Tenebris vagyok. Ti pedig csak szőrtelen majmok. Mégis, amennyi haragot okoztatok nekem úgy döntöttem a halálotok nem lesz könnyű.

Varulv a főárbóc mellett foglal helyet, ott kezd el lebegni és lát neki a rituálénak. Irtózatos mennyiségű mágia kezd el a levegőben áramlani. Gerard egy pillanatra el is gondolkozik rajta, hogy ez az ige, amivel a hajóhoz láncolták Herjyát vajon milyen hatalmas lehetett, ha csak az irányítása ennyi koncentrálást igényel.
Árgus szemekkel figyelték a vizet. Még mindig nem látszott semmi. Ám ahogy Varulv nekilátott a rituálénak, a hajó előtt a víz zavarossá vált, morogni kezdett, s hatalmas csobbanással ugrott fel egy idegen a hajó elejére. Az illető egy nő volt, elnagyolt, torz emberi vonásokkal. Huldra volt, ezt biztosra vehették. Gyilkos vöröslő szemekkel nézett rájuk, kitekintve fejfedőként szolgáló hínárhalom mögül, ami a fején díszelgett.
- A Sötétnek igazzzza volt. – szólt sziszegve.
A támadás senkit sem ért készületlenül. Gloria rögtön előre is siet, hogy végezzen az ellenféllel, mielőtt az bármit tenni tudna. Leo rögtön észre is veszi. Aggodalommal indul meg utána. Ha mégsem fogja tudni levágni, könnyen padlóra küldheti a szörnyeteg.
- Fedezzetek. – ordította a többieknek.
A tünde Gloria után futott, miközben az indáit maga köré szólította. A ruhája alól, egészen a páncélja sarkáig mindenhol apró, tüskékkel telerakodott ágak és indák jelentek meg. Őt nem vágták, kényelmesen, gyengéden ölelték körbe, ám készek voltak bárkit miszlikbe aprítani, aki a közelébe mer merészkedni.
Klaus gyorsan vette a lapot, s íját előrántva célba vette az idegent. Gerard Klaus mellé állt, hogy hárítson bármiféle varázslatot, amik rájuk készül szórni. Szinte biztos volt benne, hogy a huldra ismer valamilyen igét, vagy bűbájt. Maria Leo után indult, de közel sem futott olyan gyorsan mint a tünde, így szemét a hajó más tájékai felé szegezi.
~ Cöh...könnyen lehet, hogy ez csak egy elterelés, s közben más jönnek. – gondolta, miközben jobbra fordította a fejét.
Aleena ezt látva követi a péládját, s a bal oldal felé szegezi a tekintetét. Ha ennyien rontanának neki egy ilyen apró ellenfélnek, amúgy is csak egymást akadályoznák vele. Nem is érte őket váratlanul, amikor egy-egy huldra mászott fel. Egyelőre egyikük sem tűnt túl veszélyesnek, így magabiztosan állták el mindketten útjukat.
Csakhogy ekkor a huldra a ha elején énekelni kezdett. Különös, zavaró érzés lengte be az egész fedélzetet, mintha egy sötét, baljós fuvallat söpört volna végig mindenkin. Egy pillanatra rá el is múlt, így nem értették, mi történt. Egyedül Gerard, Leo és Klaus álltak meg döbbenten nézve körbe körbe. Az elöl álló huldra helyén hirtelen Gloria nővér jelent meg, a két oldalt álló pedig mintha egy gyors, villanásnyi idő alatt történt varázslattal helyet cseréltek voln a lányokkal.
~ Mi a fene? Dehát...nem varázsolt senki? – nézett Ger értetlenül körbe.
- Valami.....valami nem jó! – morgott Jozef előttük, döbbenten állva meg.
A lányok közben csak néztek, hogy miért torpant meg mindenki. Az ő szemeik előtt még mindig ugyanott állt a három huldra. Maria idegesen harap a szájába. "Mágia?", gondolja, valami ének, ami összezavarta őket. Aztán megrázza a fejét, az nem lehetséges. Ez valami más, ha mágia lenne, Gerard eltüntette volna. Ez valami olyan bűbáj, ami nem pecsétekhez van kötve. Aleena nála sokkal agresszívebb, ahogy megszűnt kellemetlen, sokkoló érzés, rámutat az éneklő huldrára, hogy megszakítsa az éneklésben, gyilkos átkával, amit még az anyja adott tovább neki.
A támadása hatott. Legalábbis egy pillanatra úgy tűnt, megtorpant, abbahagyta az éneklést, s szinte követhetetlen sebességgel suhant át a hajón, egyenesen Aleena előtt terembe, karddal a kezében. A penge egy míves munka volt, enyhén ívelt, kékes árnyalatú, az egykezes fegyvereknél kicsivel rövidebb. Gyors, fürge, meglepetésszerű vágásokhoz tervezték.
Aleena rémülten vette észre, hogy a huldra őt vette célba, miután megátkozta. Láncát a tengeri rémség fegyvere elé repítette, hogy köré tekerhesse és kiránthassa a kezéből. Ha elveszti a fegyverét, súlyos hátrányban lesz, mert nála ott lesz a kardja.
Gerard furcsállóan nézte a kardot ragadó huldrákat.  Ennyit látott a csatából. Három huldrát, akik a lányok helyén álltak, s karddal a kezükben viaskodtak. Illúziót sejtett, ám egyáltalán nem volt biztos a dolgában. Hirtelen ötletből vezérelve a Maria helyén felbukkant Huldrát vette célba, hogy beleolvasson az elméjébe. Könnyedén fel tudja fedni, ki is valójában...vagy hogy mire képes.
Ahogy az várható volt, Maria varázslatait látta maga előtt. Jozefnek, a sötét tünde papnak hasonló ötlete lehetett, mert rikító, szentelt fényt hvott életre az Gloria körül, vagy legalábbis akörül, akit Gloriánka hittek, amitől az állítólagos papnő visítva kezdett el vonaglani.
- Meg vagy! Vigyázzatok! A huldrák valahogy mást láttatnak velünk, szerintem kérdezzetek mielőtt lecsaptok valakit. – úgy tűnt, ők ketten ugyanarra a következtetésre jutottak.
- Igen. Aki huldra, az a társunk, aki pedig ember, az huldra. Ha hirtelen újra helyez cserélnek, akkor szűnik meg minden bizonnyal az átok. – nem habozott a démon megerősíteni, amit mondott.
Most, hogy biztosak voltak a dolgukban, gond nélkül szállhattak csatába. Klaus Gloriát veszi célba, vagyis az, aki éppen Gloriának mutatja magát. Precíz, védhetetlen lövést indít útjára, keze egy pillanatra sem inog megy, ahogy eltalálja a lábát a lánynak.
Az illúzió ebben a pillanatban foszlik szerte. Látni lehet, ahogy a holdra, melynek uszonyát Klaus átlőtte az uszonyát. Aleena állt ott előtte, kissé komolyabban megsérülve, de Gerard gyorsan ekzelésbe vette, s ráküldte a hold áldását, hogy kezdje el a sebét összezárni. A huldra megtántorodott, amit a két pap rögvest ki is használ, és megpróbálnak rátámadni. Könnyen ki is végezték volna, ha a huldra nem szólított volna magához egy igét, ami egy vízből font pajzzsal vette körbe.
- Mit képzzzzeltek, fattyak! Szerintetek véletlenül maradtam én hátra? – sziszegi felbőszülten.
- Azt nem tudjuk, ám, hogy rosszul döntöttél azt igen! – vágta rá rögvest Jozef, a fiatal pap.
Hárman támadtak rá a huldra vezérre. Gloria, Jozef és Leo. Együtt, s szinte pontosan ugyanabban a pillantban lendítették meg a fegyvereiket, készen arra, hogy lecsapjanak rá. Gerard ezt látva Leo felé int, hogy varázslatával felerősítse a csapását. Intésére minden tárgy mozgásba lendül, lehetett ez akár egy másik valaki fegyvere is.
- Tiii... fattyaaakk... – ordítja a huldra, fájdalmasan, ahogy összeesett és elterült a hajó fedélzetén.
Rövid csend borult a tenger felszínére. Varulv szólalt elsőnek meg.
- Készen vagyok. – mondta hidegen.
Gloria gyanakvó, bánkódó szemekkel nézett rá.
- Szerencsés véletlen, vagy a huldra halála volt az utolsó komponens?
- Te egy kifejezetten eszes leány vagy. Remek Virrasztó lett volna belőled. A pecsét megbontásakor kiszökött belőle az erő, ami táplálta. Amikor a huldra meghalt megcsapoltam az elszökő lelkét és abból állítottam helyre a pecsétet. Most már működnie kell.
- Köszönöm a bókot, de szeretném ha halálom után a lelkem sem maradna ebben a világban. – mosolygott vissza az apáca.
Jozef nagyokat lihegve nézett körbe.
- Még valami meglepetés?
Hajócskának némi időre volt szüksége, mire realizálta, mi történt vele.
- Nem tudom. - csóválja meg a fejét Herjya. - Nem érzek semm... – szólalt meg, mielőtt fájdalmassan felkiáltott vona - ÁÁÁaah.. Ő... Tudom. Tudom hol van! – örvendezett a tenger végébe mutatva.
- Ne késlekedjünk. – vágta rá Gloria.
- Menjünk, ha ez segít rajta. – helyeselt Jozef - Előre tudtad, hogy megtámad a huldra. Vagy mindegy lett volna, melyikünké az a lélek? – nézett gyanakvóan Varulvra.
- Tudtam. De ti is tudtátok, vagy ha nem hát ostobák vagytok. - nézett Jozefre. - Ezekre a vizekre nem lehet úgy betérni, hogy ne számolnál velük.
Gerard ekkor hirtelen egy gigászi dobbantással előre lépett és elkiáltotta magát.
- Herjya, ne mond el senkinek, merre találod. Lassan indítsd a hajót. Mindenki nézze meg a hajó széleit, Herjya te nézd meg a hajófenék alatti teret. Meg kell róla bizonyosodnunk, hogy nem figyel senki! -hadarta gyorsan, ahogy elindult, s le-lehajolt körbe a hajó szélénél, megnézve nincs-e ott senki.
- Nyugalom, kétlelkű, nincs senki száz méterre. Csak Geirölnir. –legyintett egyet szomorúan - De már ő sem.
- Remek. - bólintott Gerard Heryjanak - Induljunk meg. Út közben elmondom.
- Ismerte őt? – kérdezte Gloria.
- Ismerte...de miért támadta meg?
Klaus kis gondolkodás után válaszolt Jozefnek.
- A Sötétség műve, efelől biztos vagyok.
Aleena miközben összeszedte magát csatlakozott Gerardhoz. Klaus gondolata mentén elindulva rögvest rá tudott cáfolni az ősöreg lidérc szavaira.
- Igaza van, Varulv. Azonban mégsem ez történt, mikor ide hajóztunk. Egy hal nem sok, annyi sem volt a vízben. Megkockáztatom, ha akarta volna, átúszhatta volna a ködtengert bárki.
Gerard hozzá csatlakozva elkezdte magyarázni, miért állította meg Hajócskát. Régóta gondolkozott ezen, régóta gyanakodott. Azonban most teljessé vállt benne a kép.
- Már akkor is zavart, hogy hogyan jutottunk el ide ilyen könnyedén. A vízi lényeket is olybá tűnt megbabonázta a Sötétség. Többször csatáztam már bukott angyal követői ellen, mind ugyanúgy végződött: mikor már azt hittem, fölényben vagyok, mindig megleptek engem az angyaluk áldásával. Nem tudom lehetséges-e, de ha feltételezzük, hogy képesek távolról hallani minket, még ha nincsenek itt tudni fogják merre megyek. Hoshekh szolgái minket követve akarnak eljutni Petra Müllerhez! – mutatott előre a tenger felé - Akkor ébredt fel bennem a gyanú, amikor a barlangba hajóztunk be. A Sötétség tudta, hogy Valruv meghallgat minket, s azt, hogy az ő keze nem ér el a lidérc mesterig. S rögtön, amint a gyanú felébredt bennem, olyan események történtek, melyek rácáfolnának erre. Túl tökéletes az időzítés. Sőt, ez a támadás nevetségesen gyenge volt. Mintha a Sötétség rávette volna őket, hogy jöjjenek ide meghalni. Mintha tudta volna, hogy szükségünk van egy huldra szellemére, azt akarván, hogy járjunk sikerrel. Ha pedig mindez igaz, ki kell valamit találnunk.
Mindenki türelmesen hallgatta az elméletet. Varulv az elején úgy tűnt, nagyon meg volt döbbenve. Aztán fura hangokat kezdett kiadni. Aztán mintha rángatózott volna. Gerard egyszer csak azon kapta magát, hogy a lidérc nevet, egyenesen rajta és az elméletén röhög, olyan fölényesen, mintha ő maga tervelte volna ki az egészet, s tudja, mennyire téved.
- A fiatalok mindig mindent túlgondolnak. Tudni akarod hová vitte az Elme a tengert? Nézz ki a partra. Ott találsz minden huldrát, minden kígyóivadékot és minden holtat, aki visszahoztak a leszármazottak. Háborúba ment, fiú. Az egész seregét vitte magával. Őt is csak azért hagyta itt, mert eszébe jutott egyetlen pillanatra, hogy valaki hátba is támadhatja, ám annyira nem érdekelte, hogy erős védelmet hagyjon. Minek is.
Gerard haragos szemöldökkel vicsorgott a lidércre. Hogy neki ezt a megaláztatást kelljen a saját hajóján elviselnie. És miért. Mert jóba kell legyenek vele, mert meg kell a világot menteni. Undorodott ettől a besavanyodott vénembertől.
~ Mégis milyen jogos int le ő engem?! Nyomorult, senkiházi vén szarházi, semmit sem tett a hétszáz évével csak ült és hagyta, hogy elfelejtsék. Erre büszke?! Ettől hordja úgy fent az orrát?!
Azonban nem ő volt az egyetlen. Hajócska is látszolat haragos tekintettel nézett Varulvra. Ritka dolog volt tőle érzelmeket látni, meg is lepte a legénység apraját-nagyját.
- Erős védelmet hagyott. Geirölnir Eyir királynő ivadéka volt, a védelmezője és a seregek parancsolója, ameddig... – harapott nem létező nyelvére, ahogy tekintetét felé szegezte - A legerősebb volt mind közülünk. Talán épp ezért hagyták hátra a halálára várva. Mert túl erős volt.
Jozef megszeppenve lépett oda. A dacon arcán talán most először lehetett sajnálatot, alázatot látni.
- Sajnálom. Hogy kell egy huldra harcosnak megadni a végtisztességet?
- Úgy, hogy visszaadjuk a víznek. - feleli Herjya, jól látható gyásszal a szemei mögött.
- Ez...rendkívül nagylelkű... – felelte Leo.
Gerard még mindig nem tudta, mit feleljen. Úgy érezte, legszívesebben ordítana egyet. De végül anyniban hagyta. Had örüljön csak a diadalittas kacajának. Szenilis vén bolond, aki élete tavaszán történt legendás, világváltó emlékeit sem tudja felidézni. Pocsék élete lehetett. Nem is tudta hirtelen, szánja-e érte. Sajnálatot érdemel, nem szavakat. Ezzel csitította el magát.
- Értettem. Heryja, induljunk, minden vitorlát húzz fel. Irány Petra Müller...
Klaus nyugodtan szusszan egyet.
- Ez megnyugtató... - felel Varulvnak.
Ahogy a hajó útnak indul, a lidérc mester szép alssan elemelkedik tőle. A bárka módszeresen maga mögött hagyja, ahogy átcsúszik rajta, s semmitmondó, egyszínű hangon köszön el tőlük.
- Viszlát, fiatalok. Kérlek titeket, többször ne gyertek vissza. – intett nekik, ahogy szép lassan elnyelte a köd.
- Viszlát Varulv. Köszönjük a segítséget. – mondta lelkesen Gloria.
A két pap nem sokra rá betaszították a tengerbe a halott huldra harcos testét. Klaus reflexből vetett magára keresztet, ahogy a huldra temetését szemlélte. A hajó lassan indult meg. Szellem ide vagy oda, egy emberre mindig szükség volt a kormány mellett. Sorsot húztak, hogy eldöntsék, hogyan váltják egymást. Gerardot ezúttal kihagyták belőle. A hajó kapitánya félrevonult. Némi magányra volt most szüksége. Annyi magányra, amennyit ő magának megengedni tudott.
Aleena azonban korántsem nyugodott le. Fejében cikáztak a gondolatok, mint veszett szenjánosbogara teliholdkor. Egyre csak a huldra szavai és Gerard elmélete járt az eszében. Nem tudta elűzni a gondolatot, hogy a Sötétség kezére játszanak.
~ Nem lehet, hogy ennyi lenne. Úgy nevezte a nő tanácsadóját, „A Sötét“. Ez nem lehet véletlen. A huldrák legjobb harcosa nem dobja csak úgy el az életét, mindent egy lapra feltéve. Megégette a szent fény, őt, aki nem hordozza a Fajok Átkát. Megérintette a Sötétség, efelől biztos vagyok. Az éneke látszólag hatástalan volt az itteniek felére. Ezzel számolnia kellett volna. Heryja is látta, hogy valami nem volt rendben vele...
Egyre csak ezen járt az esze, ahogy a hajó szép lassan megindult a kontinens felé.

Miután megszabadultunk a lidérctől Herjya elvezeti a hajót a part egyik számomra semmivel többet nem mondó partjára, mint egy másik. Egy sekélyebb még hajózható részen ledobja a hajó horgonyát.
- Ha elindultak arra, keletnek... - mutat egy irányba. - ... olyan harminc kilométerre lesz egy falu. Ott van akit kerestek.
Körbenézek. Rajtunk kívül, úgy néz ki, egy lélek sincs a parton.
- Lakott falu? Mármint élőkkel? - érdeklődöm, mert már ezen a földön semmi sem biztos.
- Harminc kilométer... Sehogy nem tudunk közelebb menni? - kérdezi a nővér látható lehangoltsággal. Én már beletörődtem, hogy gyalogolni fogunk.
Aleena azonban előreláthatóan a visszautunkat is biztosítani akarta.
- Herjya kérlek, be tudnád húzni a vitorlákat? Nem akarom, hogy bárki el tudja a hajót kötni.
Herjya lehunyja a szemét és egy pillanatra, miközben eltorzul az arca a fájdalomtól.
- Azt... azt hiszem. Embereket látok. Látszólag élnek. - mondja a szellem a kérdésemre, aztán kinyitja a szemét és kissé kótyagosan leül az egyik korlátra. - Hajóval ez a legközelebbi, ahová tudlak titeket vinni. - utána Aleena kérését is teljesíti, összefonja a karjait a mellkasa előtt, amitől a hajó vitorlái feltekerednek. - Tessék.
Türelmesen várok, amíg a démon emberei a kikötési műveleteket végzik és kiteszik a pallót, hogy a szárazföldre jussunk. Közben bólintok a hajószellemnek, aki válaszolt a kérdésemre.
- Talán szerencsénk van és nem előholtak. - nézem, ahogy leereszti a csónakot, majd beülök segítve, ha kell Gloria nővérnek is.
- Neked is fáj a fejed, amikor a hatodik érzéked használod? - hallom még Aleena kíváncsi kérdését, ami szerint ő is képes hasonlóra?
- Próbáltál már holtként élő fejébe látni? Legalább olyan lehetetlen, mint fordítva. - hangzik a válasz.
Ahogy mindenki kint van, Gerald emberei kijjebb húzzák a csónakot és felborítják, gondolom, hogy megvédjék és megakadályozzák, hogy elvigye a víz, aztán Maria előhúz egy távcsövet és azzal kémleli a tájat.
Nem mozdulok, amíg a vámpírnő nézelődik a távcsövével, mert nem rossz az, ha tudjuk mi vár ránk előttünk, helyette a lábam előtt a földet nézem, eléggé szembeötlő, hogy milyen nyomok vannak a part fövenyében.
Lábnyomok, hosszú csíkok amit a huldrák uszonyai okozhattak, és egy hatalmas sáv, ami olyan, mintha egy hajót vontattak volna be a tengerről a part felé és nagyon úgy néz ki, hogy pont arra megyünk mi is.
- Szerintetek ez az, aminek látszik? A huldrák képesek a szárazon elvontatni egy egész hajót? - nézek a többiekre, hiszen ők járatosak a vizeken.
- Én már bármit el tudok képzelni. - húzza el Gloria nővér a száját. - De nem fogjuk őket időben utólérni.
- Vannak szörnyek a tengerben, amik akkorák, mint egy hajó. Hosszú tengeri kígyók, mint aminek a csontvázát a barlangban láttuk. - magyarázza Gerard. - Valószínűleg egy olyan volt.
Maria elteszi a távcsövet aztán feénk fordul.
- Itt közel s távol nincs senki. Akárkik is jöttek, nem most értek partot.
Valamiért nem tetszik nekem Maria mosolya, de hát nem hiszem, hogy lenne más választásunk, mint előre menni, a küldetésünk nem tűr halasztást, így aztán inkább jobb, ha nem futunk bele egy csapat óriáskígyóba, vagy mibe már az utunk elején.
- Azok talán ők lehetnek, vagy micsodák? - nézek a távcsöves vámpírra, mikor még - ha jól számoltam - a felét sem megtéve a távnak nagyobb dolgok tűnnek fel, hisz ő jobban láthatja őket.
- Kicsit pihenhetnénk. - emeli fel a fejét reménykedve, fáradtan a nővér.
- Hm...talán. - néz bele a távollátóba Maria, miközben két társa is láthatóan mellé húzódik. Sejtésem szerint ez egy jól berögzült cselekedet náluk, hogy védjék azt, aki nem tud a környezetére figyelni ilyenkor.
- Úgyis körbe kell néznünk. - biccent a démon a nővér felé.
- Hát, ha ez a Petra Müller tényleg olyan rafkós, mint mondtátok, az is lehet, hogy elbújt és megvárta, amíg a sereg átgyalogol felette. - teszi hozzá Klaus.
- Nem hiszem, hogy ennyire jók lennének az idegei. - vonom meg a vállam. - Na? Mit látsz? - érdeklődöm a vámpírnál, bár mintha romokat látnék, ahogy közeledünk és én erőltetem a szemem. - Vannak ott élők?
- Ez logikus lépés lenne a részéről. - jegyzi meg Gloria. - reméljük így tesz és nem maradunk le róla...
- Ne nagyon reménykedjetek a pihenőben...még a kulacsokat sem fogjuk tudni megtölteni. - mondja a vámpír, látható undorral az arcán - Az uszonyosok ronda munkát végeztek. - indul el. - Ezen jobb lesz minél hamarabb túlesni. Remélem jól bírtátok a Csillagtalan éjszakát... -
- Szóval ezek szerint nincs élő.... - mormolom összeszorított fogakkal. Láttam már csúnya dolgokat, de ettől még tudom, hogy nem lesz könnyebb. - Biztos ők voltak?
- Papokként kötelességünk lenne megadni nekik a végtisztességet, de az élők fontosabbak. Van rá időnk, mit gondolnak? - komorul el Gloria nővér tekintete.
- Honnan tudjam...? - néz Maria rám. - Egy sereg pucér tünde is lehetett.
~ Ezek szerint több, mint ronda lesz a hely. ~ vonom le a következtetést.
Maria folytatja a nővérre nézve morogva.
- Ehhez egy kolostornyi szerzetes is kevés lenne...
Minden társa fegyvert tart már a kezében, így én is felkészülök.
Aztán beljebb érve a faluba, már láthatom, hogy mire célzott Maria. Azt hiszem erre nem lehetett semmilyen módon felkészülni.
A házak többsége önmagába omlott, a kerítések összetörtek, a falu templomán pedig mintha átment volna az, ami a hajóvontatáshoz hasonló nyomot hagyta, egyedül nagyjából egy épen maradt épületet látni, talán a fogadó lehetett, de annak egyik részére is ráomlott a templom tornya, a nagyja azonban ép.
- Ó Édes Istenem! - torpanok meg, ahogy végigszalad a szemem a pusztításon, amik Isten házát sem kímélték, a szabályosan szétcincált holtakon, a romokon.
- Miért? Miért tesznek ilyet, hiszen ezek egyszerű parasztok voltak.......?
- Hoshekh csak ölni akar és a serege is... - vet keresztet mellettem a nővér és látom, hogy elönti a szemét a könny. - Nem nézi, hogy ki kerül az útjába.
Klaus kilő az égbe egy nyilat és mivel nincs közel és távol senki, sejtésem szerint valami mágia használatához kell neki.
- Ne féljen, nővér. - szólal meg Aleena. - Ezért megfizet.
Nagyon remélem, hogy tényleg tudunk tenni valamit, hogy ezért megfizessen, aki tette.
Igyekszem a szemem inkább az úton tartani, mert még a szag is elviselhetetlen.
Leo a házak közül bukkan elő.
- Kaptatok bármi segítséget Petra Müller megtalálásához? - néz ránk kérdőn.
- Csak annyit, amit már elmondtunk. - rázom meg a fejem. - Itt van a Kísértet szigeten. Menekül Ura elől, tehát biztos kerüli a feltűnést. De ha itt halt volna meg, akkor bajban leszünk, mert még egy embert is nehéz lenne összerakni a.....maradványokból. - mondom halkan.
- Reméljük nem késtünk el. Jó lenne élve megtalálni ám ha nem... Ha visszaszerezzük amit ellopott Hoshekhtől az élőkön az is segít. - mondja fojtottan Gloria.
Hirtelen Klaus előregörnyed és fura hangokat kezd kiadni, de a kalapját az arcába húzza, hogy takarja magát. Nekem már volt szerencsém , ha nem is ennyire szörnyű, de hasonló helyzethez Abbadon tombolása után, így tudom, hogy nem könnyű megbírkózni vele, még egy veteránnak sem, így tapintatosan elfordulok.
- Gyerünk, mielőtt megöl minket a dögszag. - sürget meg minket Gerald is, gondolom hasonló következtetésre jutva.
- Oszoljunk háromfele, úgy gyorsabban végzünk. - javasolja Leo.
- Kutassuk át a falut? - kérdezte Aleena.
- Nem tudjuk mit keressünk, egy nyaklánc akárhol lehet, de tőlem átkutathatjuk. - vonom meg a vállam, bár nem lesz könnyű feladat.
- Heryja azt mondta Petra Müller még húsz kilométerre van innen. - hívja fel a figyelmet Gloria arra, ami felett majdnem sikerült elsiklani.. - Ha akarunk vegyünk magunkhoz élelmet a fogadóból és vizet, ha nem temetünk akkor menjünk tovább.
- Induljunk is rögtön...a hideg ráz ettől a helytől. - mondja Leo.
- A vizet az oszló hullák, az ételt a lassan csurgó vér rontotta meg. Láttam már hasonlót, itt aligha találunk bármit, ami biztonsággal fogyasztható. - ingatja meg a fejét a démon, amivel a vámpírlány is egyet ért.
- Ja. Még pár kilométerbe nem halunk bele.
Régen gyalogoltam már ennyit egyfolytában, de most ha valaki ajánlgatta volna sem akartam pihenni. Elszántan róttam a métereket, kilométereket, míg fel nem tűntek a cölöpfalak.
Nagyon úgy néz ki, hogy egy falu lehet, remélhetőleg az, ahová tartottunk, mert lassan egy lépést nem tudok megtenni.
Maria megint előszedi a távcsövét és arrafelé fordítja.
- Ezek már nem adták olyan könnyen az irhájukat. - magyarázza, miközben azt is megtudjuk, hogy azok a tetemek nem emberek. - Talán még élnek is. Csak reméljük, hogy nem fogadnak minket sortűzzel...fehér zászló valakinél? - néz körbe kérdőn.
- Vajon hogy tud egy kis falu legyőzni egy ilyen hordát? - merengtem el. - Elég felkészültnek látszanak. - nézek fürkészően a falak felé, bár tényleg nincs választásunk közelebb kell menni. - Van egy tartalék ingem, ha nincs más.
Ahogy közel értünk már én is láttam az élőholtak és démonok nyílakkal kilyuggatott, tűzzel megégett testét, bár, hogy mi az a szurokszerű valami rajtuk, nem jövök rá. Mielőtt azonban közelebbről is megnézhettem volna, Gloria akcióba lép.
- Szerintem nincs rá szükség. - lép a kapuhoz. - Az egyháztól érkeztünk! Segítünk ellátni a sebesülteket, nyissanak kaput! - kiáltotta.
Igen! Gloria nővér ismét megmutatja, hogy az eszéért is szeretjük, most is ő kapcsol elsőnek.
- Ja tényleg... - jegyzi meg az inkvizítorláncos lány.
A kapu fölött egy alak jelenik meg derékig és ránk szegez egy puskát.
- Mutassanak valamit!
- Mire gondol? Gyógyítsunk meg egy huldra-t, vagy mit szeretne? - húzom el a szám, mert én biztos nem fogok például Szent Fényt pazarolni, hogy bizonyosságot leljen. - Ha beenged, akkor bizonyítunk, biztos van pár sebesültjük. - kiáltom vissza.
Elegem van már ebből az egészből, a gyaloglásból, a hullákból a mai napra.
A nővérnek azonban nincsenek ilyen skrupulusai, belelő egy szent fényt a cölöpfalba.
- Ennyi elég?
- Tényleg ők azok, hála Istennek! - sóhajt fel a férfi. - Nyissátok ki! Gyorsan! - a kapu pedig ki is nyílik valamennyire, ahol besorjázhatunk.
A falu látszólag elsőre egész olyan, mint bármelyik másik, csak a cölöpfal különbözteti meg, ami amúgy három rétegű és még mézgával is megerősítették. A falusiakon azonban látni a harci sebeket, a legtöbb visel legalább egy koszos kötést, egynéhány betegen fekszik a házak tövében és alkohollal enyhíti a fájdalmat, de a legtöbb talpon van. Az előbb valamiféle azonosítót követelő férfi lép hozzánk.
- Jó, hogy jönnek, már kezdtünk kifogyni a lőszerből meg a fegyverekből is. De miért csak ennyien?
- Ennyien? Miért talán egy sereget vártak? - kérdezek vissza, mert nagyon úgy hangzott.
Most is a nővér a diplomatikusabb, azt hiszem nem ártana példát vennem róla.
- Gloria nővér vagyok, a sötét tünde társam Jozef Strandgut kereszteslovag. A társaink Gerard, Leo, Maria, Aleena és Klaus. Északi speciális egység. A felmentő sereg már úton van, nekünk az a dolgunk, hogy megállítsuk a támadásuk forrását egyszer és mindenkorra. Ehhez pedig beszélnünk kell egy Petra Müller nevű nővel, elméletileg itt kell vele találkoznunk. - magyarázza, mire kicsit felszalad a szemöldököm, de befogom a szám.
A férfi csak bólint erre, elengedve a füle mellett a kérdésemet, gondolom szándékosan.
- Ha a lányra gondolnak az angyallal, jöjjenek csak. - aztán megindul az egyik, a többitől látszólag semmitől nem különböző ház irányába, ahová ki is nyitja az ajtót és betessékel minket, majd el is megy.
A házban egy olyan 17 körüli, rövid szőke hajú, meglepően karcsú lány néz ránk, kopott-foltozott ruhában, egyik karja elég erősen a mélységiek csápjára hasonlít.
- Áh, ti vagytok az egyháziak. - szólal meg, ahogy belépünk.
~ Angyal? ~ hökkenek meg, de most befogom a számat, Gloria sokkal jobb ebben és máris elérte, hogy odavezessenek minket a keresett Petra Müller-hez.
Legalábbis valószínűleg ő az, bár idősebbnek gondoltam volna.
- Mi vagyunk. - bólintok. - Állítólag adni akarsz nekünk valamit. - nézek rá kérdőn és közben szétnézek a helyen. Lehet, hogy tényleg van vele valaki, egy nefilim.....aki eldughatta őt a mélységi elől eddig?
- Petra Müller, ha nem tévedek. - kérdezi Gerard is. - Egy fontos kérdést szeretnénk mindenek előtt feltenni. Tudsz-e valamit a Sötétség terveiről? Arról, mi lesz a következő lépése? - csap egyenest a közepébe.
- Ne legyél velem lekezelő! - néz rám csúnyán a lány, aztán a démon felé fordul. - A... Sötétség?
Elkerekednek a szemeim a szavaitól. Átgondolva az előbbi mondókámat én nem látok benne semmi sértőt vagy lekezelőt.
- Nem állt szándékomban ilyesmi. - rázom meg a fejem és a meglepődés a hangomból is kitűnhet. - Csak az idő nem kedvez a hosszas ismerkedésnek, de bocsáss meg, ha nyersnek hangzottam.
- Beszélhetünk Anaiellel? - vet felém közben egy megértő pillantást a nővér.
- Igen, a Sötétség. A bukott angyal, Hoshekh, aki elől sikerült menedékre lelned. A feladatunk többek közt megtudni, mit tervez, s mire kell számítanunk tőle. Tudsz nekünk segíteni benne? - Gerald nem tágit a kérdésétől, ami mondjuk nem is árt, hiszen szeretnénk a közvetlen találkozást elkerülni.
- Óh, hogy ő. Értem, becézgeted. Ez aranyos. De azt hiszem a környéken láttátok mit tervez. A kérdés csak az, hogyan állítsátok meg. A válasz pedig... - ekkor a normális karjával a blúza alá nyúl és elővesz egy bőrszíjra fűzött, csiszolt fehér követ, amit azonnal világító cikornyák futnak be.
Megfeszülök, ahogy a ruhájába nyúl, de aztán megnyugszom, ahogy előkerül a nyaklánc, aminek köve hasonló ahhoz, amit én is katam Anaile-től.
A fény lassan derengve alakítja ki Anaiel alakját, aki halványan elmosolyodik.
- Üdv, Jozef. - néz először rám. - És Cornelia, Gerard, Klaus, Maria, Leo, Aleena és Ly'adrinn. Ugyan még nem tudjátok, de mindannyian engem kerestek.
Az angyalmás mosolyából nem úgy néz ki, mintha bajban lenne, de ki az a Cornelia?
- Jó, hogy épségben látlak Anaiel. És tudtuk, hogy téged kell keresni. - mosolyodok el, a kérdésemet későbbre halasztva. - Jól vagy?
- Üdvözöllek. Mi még nem találkoztunk, noha azt hiszem már mindent tudsz. Elviszünk Jerobeámhoz. - köszönti a nővér is, aztán Petrára néz. - Velünk tarthatsz. Megtisztítunk és amnesztiát kapsz a segítségedért.
- Ti tudtatok erről?! Egész végig tudtátok, hogy itt ez a...ki a fene vagy te egyáltalán? - von kérdőre minket Klaus, miközben Anaiel-re mutogat.
- Kedves vagy Jozef, de nem kellett aggódnod. Én nem tudok megsérülni. - mondja az angyal, aztán Klaus felé fordul. - Én vagyok Anaiel, Bet'Sohar minden tudásának őre. Egyike vagyok a grigoriknak, akik a Bilincset őrzik. Ahogy az is, aki titeket küldött. Sarathiel engem keres és nem fog megtalálni, míg el nem jön a Katedrálisba.
- Reméltem is. - feleli a kultistalány.
Én is bólintottam Klaus kérdésére, ami talán vádló volt, de semmiben nem befolyásolta az eddigi cselekedeteinket az, hogy elmondtuk volna, miért is kell nekünk a kultista lány. Anaiel viszont már be is mutatkozott és így már Gerald és csapata is tudta, hogy ki ő és mit kell tennünk, a mi válaszunkra már nem volt szükség.
- Tehát az a feladatunk, hogy eljuttassunk baj nélkül a Katedrálisba..... - igazából kérdésnek szántam, de nem voltak kétségeim, hogy ezt kell tennünk. - Petra, ezek szerint tőled vette az erőt, hogy szembeszálljon Hoshekt-tel? - kíváncsiskodom.
- Úgy tűnik három angyal találkozóját kell ott megszerveznünk. - sóhajt fel a nővér. - Segítek ellátni a sebesülteket a faluban és ennyi gyaloglás és hajózás után szükségünk van néhány óra pihenőre is. Anaiel, megfelel ha ez után indulunk? Addig elmesélnéd kérlek, mit akar tőled Hoshekh?
- Akkor küldetésünk sikerrel járt. - emeli valamiféle tisztelgésre a mellkasához Klaus a kezét és leolvad az arcáról a felháborodás.
- És ezzel a temérdek tudással térdre fogjuk tudni kényszeríteni a Sötétséget? - teszi fel a kérdését a démon is.
- Az erőt magában találta. Én csupán elrejtettem őt a mélységi szemei elől míg tudtam. És csak rajtatok múlik, mikor indultok, magamtól én nem mehetek. Hoshekh nem akarta, hogy a tudás, ami legyőzheti az emberek kezébe kerüljön, így bezárt ebbe az ereklyébe, hogy távol tartson.
Sejtettem. Csak így lehetett a lány képes elrejtőzni egy mélységi elől, aki ráadásul meg is jelölte.
- Azonban a szavak, amiket használsz, Gerard merészek és nagyobbak, mint ami illendő. Egy bukott angyalról beszélsz, akinek ereje szinte mérhetetlen. A tudás, amit adhatok segíthet legyőzni, ha készek vagytok meghozni minden áldozatot és megtenni minden feladatot. De egy angyalt sosem lehet térdre kényszeríteni. - magyarázza Anaiel.
A tudásdémon kimerítő választ és kioktatást kap Anaile-től, ami mosolygásra adhatna okot, ha nem járnánk most egy cipőben vagy inkább stílusosan, nem eveznénk egy hajóban.
Részben egyetértek a nővérrel is abban, hogy pihennünk kell, de valami azt súgja, hogy nem sokat halogassuk az indulást. Aztán valami történik és, mint általában semmi jó....
Petra csápos karja hirtelen visszaalakul emberivé, a lány pedig a tenyerét a homlokára szorítva térdre esik.
- Ajajj, ne, nenenene! Ne most, már olyan közel voltunk...
- Mi az Petra? Megtalált? - találgatok. - Hogyan? - nézek az angyalmásra.
- Mennyi időnk van? - néz rám Gloria. - Nekünk van még egy imánk. Gerard, Sarathielt ide tudjátok hívni?
Igaza van, erről teljesen elfelejtkeztem!
- Tudtam, hogy valami nincs rendjén! - rántt kardot Aleena és kiszalad a ház elé.
Gerard idegesen csóválta meg a fejét.
- Olybá tűnik, egyik angyal sem adott több tanácsot a másiknál. Annyit mondott, megjelenik, ha eljön az ideje...
- Hé, magadnál vagy? - lép a tünde fiú Petra-hoz.
A lány felnéz, de ...........mindkét szeme vöröses mered ránk. Valószínűleg az elpattanó erektől a szeme sarkából is vér folyik - de akkor is kísérteties a látvány, - és ahogy megszólal a száján is vér buggyan ki.
- Me... meneküljetek... - azzal letépi a nyakából a követ, elénk dobja, majd előre bukik
Már előkészítek magamban egy varázslatot, ha esetleg a kultista elveszítené a kontrolt maga felett, de nincs rá szükség, a mélységi nem sokat cicázik vele, ahogy megtalálta.
Felkapom a nyakláncot - Anaiel már el is tűnt közben, - és az ingem mélyére csúsztatom, nálam jó helyen lesz, a lányon meg nem segíthetünk már sajnos.
- Az Úr biztos megbocsát neked. - vetek felé egy keresztet, aztán Aleena-ra nézek, hogy mit lát, szaba-e az út.
- El kell tűnnünk innen. Gondolom ha megtalálta Petra-t, biztos akar lenni a dolgában.
- Nem áldozhatjuk fel ezeket az embereket. - vesz egy mély levegőt mellettem Gloria nővér, mint aki elhatározra jutott, - Én nem bírnám elviselni ha egy olyan mészárlás száradna a lelkemen, mint amit idefelé láttunk. Őértük csináljuk mindezt, ha most elmegyünk az egész küldetés, az egész harc Hoshekh ellen értelmét veszíti. Anaiel. Mondd el hogy nyerhetünk kérlek. Ide tudjuk hívni Jerobeámot, nem fog neki gondot okozni a távolság.
- Erre! - hangzik fel Aleena kiáltása kintről.
- Gyerünk, mielőtt felrobban! - veti oda a démon és már indul is kifelé.
Anaiel alakja mintha remegő tévékép lenne jelenik meg és tűnik el előlem a levegőben
- Nincs... idő... fegyve... hosszú... - aztán látszólag teljesen elnémul.
Fogalmam sincs mire akar utalni, de egy biztos, nem maradhatunk itt a házban, így én is kifutok.
Aztán meg is torpanok. A cölöpkerítés oszlopait hirtelen megjelenő, szinte cérnavékony fekete szálak növik be, mintha egy kátrányból álló kúszónövény lenne, majd egyszer csak az egész pozdorjává törik, mintha felrobbant volna minden fa, amit a falu köré vertek védelemnek, a forgács pedig szélviharként söpör végig a falun, belepve mindent.
Ahol eddig a kapu állt most egyetlen alak sétál befelé - magas, vékony nőalak, amolyan tündés alkattal; hosszú fekete kabátot visel, de az több helyen szakadt és kopott, az arca pedig betegesen sápadt, mintha egy ghoul lenne.
- Azt hittétek elbújhattok előlem? Mégis mit képzeltek, mik vagytok? - kérdezi halkan, mégis mintha minden más nesz elhalna a szavaitól.
Ekkor hirtelen derékvastagságú fekete kátrányból álló csápok csapnak elő a földből a ház körül, átfúrva felkapják a magasba, aztán több darabban széthajigálják.
Önkéntelenül a fejem köré kapom a kezem, ahogy a ház falai szétszakadnak körülöttem és felkiáltok, mert azt hiszem, végem van, de aztán meghallom az előbbi hangot és tudom, hogy nincs olyan szerencsém....
- Tenebris vagyok. Ti pedig csak szőrtelen majmok. Mégis, amennyi haragot okoztatok nekem úgy döntöttem a halálotok nem lesz könnyű.
~ Hoshekh vagy Samael! ~ ismertem rá a Jerebiam által mutatott bukottra. ~ Hát még sem sikerült elkerülni! ~

- Mégis... mi a fene volt ez? – Motyogott értetlenül a hollódoktor.
- POJÁCÁK! - Ütötte Matheus a padlót, mint egy duzzogó kisgyerek, majd illetlenül mutogatni kezdett az őrökre. - Hagyták megszökni! Van bármi fogalmuk arról, hogy mit tettek?!
- Csönd! – Kiáltott Hagen. - Kérem urak, tudnának nekem és a sérült társamnak egy hintót szerezni? Minnél gyorsabban meg kell gyógyíttatnunk, nehogy maradandó legyen...
- Nos... nem. - vallották be az első kérdésre. - De ahogy az atyák akarják.
Matheus feje elvörösödött és úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban felszentelt robbanássá avandzsálhat.
- Nem sérült meg? Nem érez szúrást a torkában? – Érdeklődte a doktor a püspöktől.
- Nem, köszönöm. – Veregette vállba. - De kérem segítsen a táraamnak felkelni, aztán kisántikálni a hintóhoz.
És így is tettek. A palota előtt aztán nem kellett sokat várakozni. A kocsis hamar megérkezett.
- Merre lesz, őnagysága?
- A Katedrálishoz, ha lenne oly kedves. – Mosolygott Hagen kedélyesen, majd begyújtotta a füstölőjét, és mindenkinek a képébe lengette azt, mint egy idióta. A kocsis vállat vont, majd elindult a cél felé.
- Máris? – Pislogott az inkvizítor.
- Meglátogatjuk azt, aki felett van hatalmunk és információt gyűjtünk. Továbbá szeretném hasznát venni a feladatunk további részében is. – Mutatott a golyó ütötte lábra.
- Logikus. - Bólintott, és az ölébe helyezte összekulcsolva a kezeit.
A karácsonyfa közelebb hajolt, és suttogni kezdett.
- A terv a következő. Először is meggyógyíttatja a térdét. Aztán lemegy és elkészíti a vallatót a püspök számára. Mindeddig én meglátogatom a püspököt, hogy szükség van rá az egyik vallatásnál. Amint leér, kiderítjük mi is ez az egész.
- Rendben. – Válaszolta kezeit összedörzsölve.
Matheus elment egy pap szemináriumra járó klerikushoz, és meggyógyíttatta a lábát. Ezek után fütyülve lement az egyik vallatóterembe, kitette a latin "Foglalt! Ne zavarjanak!" a kilincsre, és harcra kész állapotba helyezte az eszközöket.
Idővel az ajtó felnyílt, és a püspök páros lépett be rajta.
- Rossz helyre vezetett? – Pillantott kérdőn Hagen felé a kimondhatatlan nevű szentség.
- Rossz helyre? Nem, nem, fáradjon beljebb, testvér! – Vigyorgott Matheus.
- Foglaljon helyet. – Mutatott körbe Hagen. - Az ön biztonsága érdekében hoztuk ide. - Mondta komor arccal. - Fel kell tennünk néhány kérdést, ami végzetes lehet, ha más is meghallja.
Amaz óvatosan lehelyezkedett és kérdőn nézett.
- Mit akarnak?
- Mondja, ismer egy bizonyos... – Hajolt Matheus fenyegetően előre, miközben Hagen vígan füstölőzni kezdett. - Normann tanácsost?
- Sosem hallottam ezt a nevet.
Lemondóan megrázta a vállát, és hátralépett. Oldalra fordult, majd látványosan gondolkodva elkezdte az állát vakarni.
- Ó, hát ezek szerint tévedés történt. - Fordult Tertullius felé. - Gustav király végtelenül csalódott lesz.
- Pedig azt hitte, hogy ő képes lehet segíteni... tévedett.
- Miért magukat küldte őfelsége?
- Őfelsége szerint Normann tanácsos felszívódott. A pápai irattárba betörtek és valaki meglovasította az Ordo Ma... - Matheus hirtelen megrendült, és ijedten Hagenre nézett. - Jajj, bocsánat.
- Hagyja csak, benne reménység szerint megbízhatunk. – Bólintott.
- Folytassa. – Parancsolta a kimondhatatlan nevű.
- Hát, ha őfelsége azt mondta... - Vakarta meg a fejének az oldalát. - Hm. Őfelsége attól tart, hogy valaki beakarja mocskolni a nevét, és... - Vállat vont. - Megkéne szabadulni a lehetséges tanúktól.
- És ezért elküldte magukat... hozzám?
- Még ne húzza fel magát. - Emelte fel a karjait védekezés képen. - Eszünk ágában sincs őfelsége eretnek játékában részt venni. Bolond ügy. - Vállat vont. - Mi hiszünk benne, hogy ön ártatlan. Csak tudni akarjuk, mit tervezhet Gustav. Avasson be minket abba, amit tud, és cserébe megvédjünk Gustav tisztogatásától.
- Nos el kell ismernem, sikerült összezavarnia. Most már egy szavát sem értem. – Dőlt hátra a püspök, látszólag elégedetten, kezeit összekulcsolva.
- Milyen kár... Normann tanácsos sem hitt nekünk, és így már nincs köztünk. - Engedte le a fejét, kezeit összekulcsolva színpadiasan.
- Akar hozzáfűzni valamit? – Fordult hülye-nevű-püspök úr a hülye-ruhájú-püspök úrhoz. - Főleg valami értelmes magyarázatot.
Matheus felhördült.
- Azt ajánlom kezdjük elölről. – Kezdte Tertullius. - Ordo Vigillantis. Tudjuk, hogy tud róla, tudjuk, hogy benne volt az egész ügyben. Ön is tudja, hogy jobban jár, ha beszél. Kezdje.
- Különben?
Matheusban eldurrant valami, előhúzta a kardját.
- Ez. – Mondta Hagen nyugodtan. - Ha pedig életben marad, akkor a máglya.
A kimondhatatlan nevű püspök ekkor felállt, kirúgta maga alól a széket, és Sacra Luxszal fejbe verte Matheust. Az felhorkanva hátraugrott.
Hagen Judica Meát mutatott reá, majd amint a másik összeszedte magát az égető fénysugarakból, szintén így tett.
Tertullius a kardjával a lábába csapott, de hirtelen megint Sacra Lux kezdett záporozni. Gyorsan letérdelt, és begyógyította a lábát.
- Azt hitték ennyire egyszerű lesz? – Kérdezte kihúzva egy buzogányt.
Matheus a fájdalomtól ordítva felé ugrott a kardját lengetve.
- Óvatosan! – Ordított Hagen, miközben saját kardjával suhintott, és láncaival támadott.
A kard eltalálta a lábát, viszont a kezeivel minden mást kivédett.
Matheus Judica Meát küldött, és ugyanabban a pillanatban Tertullius odébrántotta a láncaival, így a megdermedt püspököt állon vágva. Hátratántorgott és hanyatt esett a felborult székben.
Matheus rátartotta a kardját Confiteort aktiválva, és a fogai között sziszegett:
- Mit. Tud. Az. Ordo. MALLEUSRÓL?! - Majd Hagen felé fordult. - TEGYE A KÍNPADRA!
- Vigilantis. – Javította Hagen ki a nagyon okos és felettébb intelligens Zalasch inkvizítor urat, majd újabb Judica Meát küldött.
- Azt hiszik ennél nem vetettek alá rosszabbnak? – Nyögött fel.
- Ne aggódjon, előbb-utóbb megtörjük. Ismeri a rendszert, és azt is tudja, hogy sok kíntól megóvja magát, ha beszél. – Próbált az eszére hatni Hagen.
Matheus belevágta hát a kardját a püspök karjába, egészen csontig. Az hatalmasat ordított.
- Jól van, jól van! Maguk őrültek! Elmondok mindent, aztán megrohadhatnak a pokolban.

~ Hoshekh vagy.... Samael! ~ futott át rajtam a gondolat, ahogy ráismertem a Jerebiam által mutatott bukottra. ~ Hát még sem sikerült elkerülni!
- Nálunk van a kő, talán futhatnánk is, míg megidézzük a mi arany őrangyalunkat..... - vetettem fel a társaságnak, mert nem tudtam ők mire készültek.
Általában nem vagyok az a megfutamodós fajta, de most valahogy nem akaródzott harcolni ezzel a Bukottal. Meggondolatlan és hebrencs voltam, de öngyilkos jelöltnek nem neveztem volna magam.
- Nem hiszem, hogy el tudnánk menekülni... - mondta halkan Gloria, majd láttam, hogy imádkozásba fog.
Az Aleena által megszólaltatott csengőhangra semmi nem történt, vagyis mégis, a nőalakban lévő mélységi gúnyosan felnevetett és az minden dallamos hullámmal, mintha egy egyre szorosabb satuba fogta volna a fejemet.
- Mégis mit hittél, mi fog történni? - kérdezte Tenebris továbbra is halkan, amit azonban úgy hallottam, mintha a fülem mellett szólt volna.
- Miért...? - tátogta döbbent kétségbeeséssel Aleena.
Gloria imája azonban nem maradt meghallgatás nélkül, a levegőben egy apró lángnyelv jelent meg, aztán az hirtelen egy kört alkotott a földön, amiből dübörgő lángkavargás csapott fel, kisvártatva pedig a helyén ott állt Jerobeam, díszes egyházi páncélban, aranyszínű szárnyai mintha csak táncoló lángnyelvek lettek volna.
Azt sejtettem, hogy nem fogunk tudni hosszan elmenekülni, én csak időt akartam nyerni, hogy az angyal megérkezhessen, de erre nem is volt szükség mert, vagy Gloria imája volt nagyon erős, vagy Jery várta feszülten a jelentkezésünket, hiszen szinte még végig sem gondoltam, hogy mi legyen a következő lépésem Aleena csengőjének hatástalansága láttán, jobban mondva Hoshekt szinte körberöhögött minket erre, máris jött a felmentő sereg, méghozzá teljes pompájában. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a szám.
- Abaddón. - szólalt meg Hoshekh és szinte hallottam, ahogy dühében a fogát csikorgatta.
- Samael. Te megfosztattál a jogtól, hogy ezen a földön járj. Takarodj vissza oda, ahová Ő zárt. - felelte neki Jerobeam, aztán ránk nézett. - Megszereztétek Anaiel börtönét?
- Nálunk van. - jelentette ki Gerald.
- Igen, itt van. - bólintottam a démon szavaira és felemeltem a nyakláncot a kővel. - De ő - biccentettem a Bukott felé, - valahogy blokkolja, mert eltűnt mielőtt még elmondta volna, amit akart. Valami fegyvert emlegetett......- néztem reménykedve Abbadonra, hátha ő tudja, mivel tudunk segíteni.
- Sajnálom, hogy így alakult. - szólt közbe a nővér, mintha szégyellte volna a hívást, mintha lett volna más választásunk. - Hogyan tudnánk a hasznodra lenni?
Jerobeam lehunyta a szemét
Nagyon is jól emlékeztem, hogy mit mondott a legutolsó találkozásunk alkalmával, hogy talán az életét kell majd adnia, ha szembekerül Hoshekt-tel, így meg tudtam érteni Gloria reakcióját, nekem is elszorult a tokom, hogyha erre gondoltam. Nagyon is kinéztem a Bukottból, hogy erős ellenfele legyen, de azt is tudtam, hogy, ha már itt van, akkor nem dobhatjuk el az áldozatát. Még így is haboztam, bár valószínűleg semmit sem tudtam volna tenni, annyira semmik voltunk ennek az erős Mélységinek.
- Vigyétek az ereklyét a Katedrálisba. - felelte mégis nyugodtan, szokásos sztoikus hangján, miközben lassan Tenebris felé sétált.
- Komolyan ennyire lenézel, Abaddón? Ennyire kicsinynek tartasz? - kérdezte Hoshekh, miközben kitárta oldalra a két kezét, amitől a háta mögül színtiszta éjfekete sötétség terjedt szét, mint egy nagyon sűrűn szőtt pókháló és szögletes rángatózással folyt felénk. Ám Jerobeam szárnyai hirtelen megnőttek a sárkányalakjában használt méretre és sercegő parázslással elhamvasztották azokat.
- Fussatok, atyám választottjai. Mentsétek az életetek a világotokért! - kiáltotta.
- Gyerünk! - ordított fel Maria, aztán.......
Aztán megjelent az a hatalmas nyúl és majdnem elhátráltam előle, mire felfogtam a vámpírnő kiáltásának értelmét. Gloria felé nyújtottam a kezem, felsegítve a nyúlra, aztán magam is ugrottam, remélve a legjobbakat.
Vetettem még egy utolsó pillantást hátra, mielőtt elrugaszkodott a "hátasunk", fohászkodva az Úrhoz, hogy segítse és tartsa meg Abbadont.
Allena nem fért fel a lény hátára, így a láncán kapaszkodott annak különös agancsaiba, míg a démon Gerald madárként röppent az égbe. Biztos meglepődtem volna ha máskor tudom meg, hogy erre is képes, de most egészen mással voltam elfoglalva.
Furcsa volt ezen a természetellenes állaton ülni, de legalább gyors volt és hamar magunk mögött hagytuk a falut, mely egy erdőn átvágva követte az utat a rommá zúzott kerítésen keresztül. Ám Hoshekt nem adta ilyen könnyen magát, bár először nem is tudtam ki vagy mi az, ami szabályosan kilőtte alólunk a "paripánkat", szabályosan szétzúzva az óriás nyúl fejét. Csak amikor, - hála a sok gyakorlásnak, - egy gurulással kivezettem az esés lendületét és felálltam, akkor vehettem jobban szemügyre.
Szép nagy darab volt az ellenfelünk, akár a szövetséges jöttün harcosnak is nézhettem volna, óriás termetével és a fejszéjével, ha nem tűnt volna fel a sötéten ásító szemgödre.
Becsületükre legyen mondva Gerald emberei gyorsan és fegyelmezetten reagáltak és egy pillanattal később már harcra készen sorakoztak fel.
- Jól vagy? - néztem a nővér után, megkönnyebbülve látva, hogy ő sem sérült meg, aztán Uriel lángjaival besegítettem a társaimnak egy kissé előre lépve, hogy a lángok támadása, csak az "óriást" érje.
- Túlélem. - hallottam a nővér hangját is. - Az Úr nekem adta az erejét, távozz vissza oda, ahonnan jöttél! - kiáltott a támadónkra és imára kulcsolta a kezét. Tudtam, hogy ő is bevet mindent és az nem volt kevés.
A rengeteg támadás láthatóan meglepte az élőholt jöttünt, először a kardom tüze, aztán Gloria lángoszlopa terítette be, így egy utolsó hörgéssel füstölgő hullává aszott össze és mozdulatlanul dőlt el.
- Ez túl könnyen ment! - fújtam ki az izgatottságtól önkéntelenül is bent tartott levegőt és mintha csak erre lenne a kellemetlen válasz, egy csomó őrületbe taszított lény: élőholtak, huldrák, megkergült démonok rohantak ki az eddig takarásul szolgáló fák közül. - Ááááá, azt hiszem ezt elkiabáltam. - emeltem magam elé a kardomat, bár tudtam, hogy ennyi ellen esélyünk sincs. Felkészültem, hogy szentséget idézzek magam köré a földre, ami talán egy darabig feltarthatja őket, de végül nem volt rá szükség.
A föld hullámot vetett és repedezni kezdett, aztán fehér márványból álló kövek sora emelkedett fel körülöttünk, elzárva minket az ellenségtől. Még hallottam néhány roppanást, és a különféle lény nyöszörgéseit, de elvonta róluk a fegyelmemet az a valaki, aki ekkor lépett a kőkör peremére, aztán ugrott le hozzánk.
- Ostobák! - közli nyersen őszinteséggel a képünkbe.
Döbbenten meredtem rá, mert a tette után sejtettem, hogy nem egy egyszerű varázstudó, de, fogalmam sem volt ki ő.
- Tábornok a...vagyis Sarathiel asszony. - oldódott meg a dilemmám, amikor Gerald köszöntötte. - Elnézést a kellemetlenségért. Sikerült felkutatnunk egy értékes ereklyét, amiben egyik társadat börtönözték be.
Hogy őszinte legyek a démon által emlegetett Sarathiel-re nem számítottam, de úgy láttam a többiek sem.
Fogalmam sem volt arról sem, hogy jó-e vagy sem, az, hogy Gerald azonnal elmondta neki Anaiel ittlétét, de már mindegy volt.
- Azt a Katedrálisba kell vinnünk!. - emlékeztettem morogva a démont. - Csak így menthetjük meg a világot, emlékszel?
Reméltem, hogy elég erős az a fal, hogy ne jusson át a horda.
- Tán ostobának tűnünk a szemedben, de az Úr látja lelkünket, igyekeztünk mindent megtenni. Abaddón Hoshekkel harcol a parton, hogy mi elmenekülhessünk, azonnal el kell vinnünk a Katedrálisba Anaielt. - tette hozzá Gloria. - Kérlek, segíts!
- Abaddón megöleti magát Hoshekh-el. Mert Abaddón be van zárva a testbe, amit visel, Hoshekh viszont szabad és ereje teljében van! - felelte megvetően Sarathiel. - Ha most magára hagyjátok és visszamentek a Katedrálisba a Sötétség elpusztítja őt, a királyságot és a Katedrálist is, és nem értetek el semmit.
- Micsoda?! - kiáltott fel Leo - De akkor miért akarta, hogy fussunk?
Az angyal helyett erre a démon maga felelt.
- Még a legerősebb fegyvereink is hatástalanok ellene és az egyetlen, aki segíteni tudott volna el lett némítva. Mi mást tudnánk tenni? Sikerült megtalálni, akit kerestél?
- De hát mit tehetnénk! - tört ki belőlem is, hiszen mióta eljöttünk gyötör a lelkiismeret, csak az eszem mondta azt, hogy el kell jönnünk, nem a szívem. - Hogy harcoljunk egy Mélységi ellen, aki egy gondolatával elveheti az eszünket! Anaiel valami fegyvert emlegetett, tudsz róla valamit? - erősítettem meg Gerald szavait most teljes egyetértésben.
- A tudás Anaiel sajátja, nem az enyém. - nézett rám Sarathiel.
- Ezek szerint egyetlen esélyünk van. - hallottam meg Gloria halk határozott hangját és rosszat sejtettem, amikor hozzám lépett.
- Vidd el Anaielt a katedrálisba. Én visszamegyek, elengedem Abaddónt, ez az egyetlen esélyünk. - vette le és kötötte az én nyakamba fényes Hildegard kendőjét. - Három gyógyítóvarázslathoz ad elég erőt. Ezzel mindenképp el kell juss a célig. - aztán Sarathielre nézett. - Futva még odaérek?
- Oda. - bólintott az angyal. - De légy óvatos, Abaddón mindent meg fog tenni, hogy megakadályozzon. Az ő kövét egyszerűbb elmozdítani, mint más mélységiekét, ezért sajátos követelménye van. Aki megteszi belehalhat. Ő pedig nem akar még egy halál okozója lenni.
Az első gondolatom a teljes tiltakozás volt, hiszen ő is elviheti a követ a Katedrálisba, ahhoz nem kellek én, így a fejem is erőteljesen ráztam, de aztán rájöttem a szavai értelmére, hiszen a lidércnek is elmondta, hogy rendelkezik a tudással, hogy felszabadítsa a kötéseket és, ha Abbadont ez teszi képessé, hogy legyőzze Hoshekt-et, akkor ezt én nem tudom megtenni. A tekintetemből láthatta az érzelmek kavargását: a felháborodásét, a haragét, ami aztán döbbenetbe, aztán szomorúságba ment át.
Főként, amikor Sarathiel is elmondta, hogy ez mivel is járna.
Kezem önkéntelen a kő köré fonódott és erősen fohászkodtam, hogy Anaile jelenjen meg és mondja azt, hogy van más lehetőség, hogy a kezünkbe adja a fegyvert, amire szükségünk van.
- Gloria.......nővér, ne.....ne halj meg.....kérlek. - öleltem át, fittyet hányva az egyházi szabályokra és a szemembe könnyek gyülekeztek.
- Fiat voluntas tua. - ölelte vissza a nővér gyengéden és megcsókolta a homlokom. - Az életem eddig is Istené volt. Megóvja, ha vannak még tervei vele. Ha nincs... Akkor örülök, hogy megismertelek.
Annyira végső búcsúnak tűnt, hogy nem akartam elengedni, de ő kibontakozott a karjaimból és futva elindult visszafelé. Nem nézett hátra.
Hevesen fordultam a démon és csapata felé.
- Nem kérhetek tőletek ilyet, de nem.....segítenétek....inkább neki? - néztem a démonra, hiszen én talán egyedül jobban el tudnék siklani az ellenség elől, ha meg nem, azon pár ember nem fog segíteni, főleg ha olyanok jönnek, mint az előbbi sereg.
- Sarathiel asszony, hatalmában áll egy angyalnak, hogy elrepítsen magával másokat is? - kérdezte váratlanul Gerald..
Közben Sarathiel egy intésére a kőfal szétnyílt és még oldalra is kitágult, hogy visszatartsa a hoshekh-hordát. Az angyal bólintott.
- El tudlak titeket juttatni a Katedrálisba. Ha ezt akarjátok.
- Ne minket, csak Jozefet. - vágta rá azonban a démon és nekem egy nagy kő esett le a szívemről. - Ha egy szempillantás alatt oda tud jutni, ránk itt van szükség.- jelentette ki határozottan.
- Mi veled tartunk. - jelentette ki Aleena.
- Úgy van! - mondta Leo is, ahogy a nővér után indult futva.
- Köszönjük az instruálást! - vetette még oda az angyalnak Klaus, amin jót vidultam volna, ha nem ebben a helyzetben vagyunk.
Még ha tudnám is, hogy talán semmit nem jelent, ha mindannyian nekiesnek Hoshekt-nek, akkor is hálás voltam a tettükért és egy megkönnyebbült fáradt mosolyt küldtem a csapat felé kissé meghajtva feléjük a fejem.
- Köszönöm, lehet, hogy nektek nem jelent sokat, de imádkozom értetek és remélem, hogy később még meg tudom hálálni. - mondtam nagyon is komolyan, miközben a nővér után is vetettem egy aggódó pillantást. - Vigyázzatok rá......- suttogtam már csak, aztán összeszedtem magam, hiszen feladatom volt.
- Készen állok! Véget vethetünk ennek - intettem a harc felé, - ha eljuttatom minél előbb a követ a Katedrálisba? És ott mit jell vele csinálnom? - jutottak eszembe a lényeges kérdések még.
- Fogalmam sincs, ahogy mondtam, a tudás Anaiel sajátja. - felelte Sarathiel, aztán már csak azt éreztem, hogy kicsuszott a lábam alól a talaj és egy nagyjából kétszer két méteres kőkocka belsejében találtam magam. A kő össze záródott fölöttem, aztán elképesztő sebességgel kezdett el száguldani, amit ugyan nem láttam, de a lendület ereje a falhoz passzírozott. Talán jó tizenöt percig tarthatott az utazásom, utána egy kisebb zökkenéssel megálltam és a kocka teteje kinyílt, a padlója felemelkedett, én pedig ott álltam a Katedrális nagytemploma előtt.
Egy kereszteslovag, egy magas szőke férfi oda is lépett hozzám, miközben furcsállóan nézett
- Hát te meg?
Még rémült voltam a szokatlan utazástól, hiszen fogalmam sem volt hol fogok kikötni, ám a feladat élesen jelen van a gondolataimban.
- Jozef.....Jozef lovagtanonc vagyok, az Ordo Draconis-ból. - nyögtem még kissé kábán. - Be kell mennem a temploma.....most...azonnal...
- Hó, lassan. Jól vagy? - támasztott meg a lovag.
- Jól vagyok! Köszönöm, de azonnal be kell mennem. - toltam el magamtól és megindultam a templom felé, hiszen minden perc számíthatott.
A lovag furcsán nézett rám de elengedett. A templomban épp nem volt szertartás, így csak a templomot karbantartó templomszolgák voltak ott és magukban imádkozó egyháziak.
Fogalmam sem volt, hogy mit kéne tennem a kővel, de amit már mire beérek a kezemben szorongattam.
Csak egy dolog jutott kétségbeesésemben eszembe: egészen az oltárig mentem és letérdelve imádkozni kezdtem, angyalt szólongatva.
A kő hirtelen recsegve széthasadt és az oltár előtt lassan megjelent Anaiel alakja.
- Sikerült, Jozef. Kimenekítettél a Sötétség szorításából.
Először ijedten néztem a széthasadó kőre, mert azt hittem, hogy tönkrement, de aztán megkönnyebbült sóhaj szökött ki az ajkaimon és elmosolyodtam.
- Nagyon örülök Anaiel. Sikerült megmentenünk a világunkat? Sikerrel jártak a társaim?
- Sikerült hátráltatniuk a véget. Börtönbe ejtették Hoshekh erejét és testét a partvidéken, azonban a vég még nem múlt el. Nem is fog, ameddig nem lesztek képesek lesújtani a végidő angyalának tábornokait.
A vigyorom szélesedett, bár jobban örültem volna, ha végképp megszabadulunk a fejünk fölött lebegő végzettől.
Elkerülte a figyelmem azonban, hogy a társaimra vonatkozó kérdésre nem válaszolt, mert olyan új információ került elő, amik megragadtak a fejemben azonnal.
- Angyalok tábornokai? Kik ők és hogy lehet legyőzni őket?
- A Sötétség. Az Ezer Figyelő. A Suttogó. A Kifordított. Mind olyan bukottak, akikkel találkoztatok, ha te nem is, Veronia lakosai közül néhányan biztosan. És olyanok is, akik még nem látták meg a napvilágot, de mozgolódnak a mélységben. Fegyverek kellenek, hogy legyőzhessétek őket. Olyan fegyverek, amelyek ereje nem múlja alul Azrael kardját.
~ Uram, segíts! ~ suttogtam magamban, ahogy felsorolta. Persze tudtam, hogy van jó pár mélységi, de ha ennyi, akkor el sem tudtam képzelni, hogy miként győzzük le őket, hiszen eggyel sem boldogultunk. Igaza volt Anaielnek, kell valami fegyver, olyan, ami esélyt adhat nekünk.
- És hol találunk ilyen fegyvereket?
- Nem találtok. Elkészítitek. - az angyal kinyúlt maga elé és széles mozdulattal intett, mire számos lebegő, fehéren fénylő sziluett rajzolódott ki.
Láttam ott két kardot, egy íjat, egy fejszét, egy botot, egy dárdát, egy pajzsot, két tőrt, egy tőrkardot, egy viking puskára hasonlító szerkezetet és egy kaszát.
- Azrael kardját nincs ember, aki használhatná. Angyal készítette angyalok számára, így emberek kezében csak emberekhez mérhető ereje lesz. Túl kevés ahhoz, hogy akárcsak a fogoly Hoshekhet lesújtsátok.
Reméltem, hogy segít Anaiel, hiszen eddig is ezt tette és most sem kellett csalódnom. Ámulva néztem a levegőben kirajzolódó fegyvereket. De .....
- Hogy lehet ezeket elkészíteni nekünk....embereknek, hogy olyan erőt képviseljenek, mint egy angyal kardja? - kérdeztem kissé csalódottan, hiszen csak káprázatok voltak.
- Angyalok erejét kell megszereznetek. - felelte magától értetődően Anaiel. - A fegyverek vázának tervrajzai fel fogják fedni magukat a világban hamarosan. Tökéletesre kell elkészülniük, mert a legkisebb hiba is végzetes lehet. Ezután meg kell keresnetek tizenegy különleges, ősi seraph lelket: a tiszta Samael, Jehoel, Marut, Lucifer, Baraqiel és Leliel, valamint a tisztátalan Lemeera, Decarabia, Abaddón, Schemamphoras és Hoshekh seraphokat.
- Hát ez nem lesz sem egyszerű, sem gyors. - sóhajtottam, de aztán felkaptam a fejem a seraphok nevei, főleg a tisztátalanok nevei hallatán. - Jól hallottam, Abbadon......Hoshekh, de hát hogyan lehetnek ők a segítségünkre? - kérdeztem értetlenül.
- Menj és híreszteld el ezt a tudást. A déli emberek vagy a vámpírok segíthetnek megérteni.
- Miiiii???? - pattantam fel szinte kiabálva, és meredtem rá döbbenten. - A déliek és a vámpírok? Hiszen ők.....hitetlenek, hogy tudhatnák?
- Jozef, nyugodj meg. Nézz a tükörbe először és ne legyél ilyen gyors abban, hogy másokat véleményezz. A saját szemedben a gerendát vedd észre előbb. A sötét tündék a holdat imádják, te mégis itt vagy.
Az angyal higgadt hangja és dorgálása tényleg olyan, mintha hideg vizet öntött volna a nyakamba és úgy állok ott, mint a megrótt kisgyerek. Igaza volt, hiszen magam is tapasztaltam már, hogy nem minden úgy van, ahogy a fejembe verték, csak az első, önkéntelen reakciók......
- Akkor mit tegyek? - adtam meg magam.
- Amit kértem tőled. Mondd el amit megtudtál annak, akinek szerinted tudnia kell. Gondoskodj róla, hogy a fegyverek elkészüljenek és legyenek, akik képesek forgatni a Sötétség ellen. Ott dől el minden.
Tehetetlenül hajtottam le a fejem.
- Velem leszel az úton, hogy segíts, ha eltévednék?
- Persze. - mosolyodott el az angyal.

- Hallgatjuk. – Mondta a karácsonyfa.
Matheus mindeközben a háttérben agresszívan élezett egy fogót.
- Mit tudnak eddig? – Gyanakodott az eretnek.
- Mondjon el mindent. A legelejétől.
- A legelejétől? - Nevetett. - A legeleje Hellenburgban kezdődik, fiam, huszonegy évvel ezelőtt. Amikor egy király elmenekült a lángoló palotájából, de ott hagyott a tömlöcben egy gyereket.
- Folytassa csak, mi ráérünk. – Nézett a vérző kezére.
Az eretnek a sebére tapasztotta az ép kezét, az ujjai között pedig Sacra Lux villant, ami aztán rövid úton be is gyógyította.
- Maga az a hallgató fajta, Tertullius püspök. Jól van akkor, hallgasson. Mert amikor Esroniel von Himmelreich eretnek démonai meggyalázták az Isten házát és a birodalom fővárosát, Károly király pedig elmenekült az újonnan kinevezett Sixtus őszentségével együtt nem is gondoltak talán szegény szerencsétlen Wilhelmre, a király törött elméjű, világtól elrejtett fiára, aki bizony ott maradt bebörtönözve. Nem gondolt rá senki - csak akik mellette volt bebörtönözve. Egy nekromanta, valami Harkonen megszabadult a saját bilincseitől és ki tudja, miért, de tetszést talált az üvöltő, síró, szitkozódó és kezén-lábán összekötözött, dühös fiúban.
Matheus közelebb lépett és felhúzta a homlokát.
- Miért nem végezték ki azt a Herkomicsodát? – Érdeklődött panaszos hangon.
Hagen hidegvérrel beleszúrta az eretnek lábába a kardját, majd jól úgy is hagyta.
- Sajnálom, csak a biztonság kedvéért. – Szabadkozott. - Mit tett vele?
A püspök felszisszent.
- Meg fogja még ezt keserülni. - sziszegi fenyegetően, aztán Matheusra nézett. - Ezért nem lesz magából soha tisztes inkvizítor. Az eretnekséget nem lehet megölni úgy, ha az eretnekeket levágja egyesével. A tudás, amit hordoznak többet ér. Ha ez nem így lenne, már halott lennék. - Nevetett fel megint rekedtesen. - Harkonen magával vitte a fiút, egyenesen a Kísértet-szigetekre, a fajtája közé. Ott aztán kitanították. De a királyi vér királyi vér marad még csontok és férgek között is, így a kis Wilhelm hamar a legerősebb nekromanta lett, akit a világ valaha látott. De aztán egy ponton megunt nekromantának lenni. Úgy döntött, hogy az apja után király lesz.
- Ha rajtam múlna, maga már nem élne. – Pillantott Matheus a karácsonyfa Hagenre, majd vissza.
- Nono. – Rázta a fejét Hagen. - Mit tett ezután Wilhelm?
- Tervezgetni kezdett. Suttogott az emberek fülébe, míg végül a mérge el nem érte Carolusburg nemeseit, akik aztán a jó Károly királynak adták tovább. Hogy lépnie kell, hogy be kell fejeznie a háborút. Ezért hát a király lépett is, rávette ellenségeit, hogy kiálljanak elé mindahányan - hogy aztán mind végignézhessék, ahogy a király meghal. Észak történelmének legsötétebb órája. A holtmezei csata.
- Wilhelm ölte meg? Mit reagált, mikor nem ő került a trónra?
A püspök gonoszan felkuncogott.
- Nem-e?
- Azt akarja mondani, hogy azóta is Wilhelm, egy nekromanta ül a trónon?
- Eretnekség! – Csapott Matheus a falra. A gondolat, hogy a Veroniai Királyságot mindvégig egy eretnek vezette…
- Egy nekromanta? Nem. A nekromanta. A Sötét Apostol. Őt koronázták Tertius Gustavus Rex néven a Veroniai Királyság uralkodójává. És hozta magával minden tudását, minden merészségét... és minden ambícióját. Ez az, amit az Ordo Vigilantis megtestesít.
Matheusnak leesett az álla.
- És maga miért tud erről?!
- Mert egyike vagyok azoknak, akik látják, amit maga nem. Hogy a haladásnak ára van.
- Hol van az igazi Gustavus Rex? Aktív még a Vigilantis?
A püspök nevetni kezdett, és nevetett, és nevetett, míg alig kapott levegőt.
- Hol van az igazi? – Harsogott. - Ő az igazi, fiam. Ez a valóság. Észak örököse a nekromanták feje volt egészen a Kísértet hadjáratig.
- Hogy jön ehhez az egészhez a Vigilantis? - Dőlt a falhoz a homlokát simogatva Matheus.
- A Vigilantis a jövő. Az őseink mágiája, a Virrasztók tovább élése a korona védelme alatt, a korona szolgálatában.
- Milyen bizonyítékok vannak erre az egészre? – Érdeklődött Hagen.
- Bizonyíték? Miért lenne bizonyíték?
- Mert ha nincs bizonyíték... Attól tartok, hogy maga sincs. – Tette kezét a kardnyelére Matheus.
- Kik a tagjai ennek a rendnek? – Folytatta Hagen.
- Őszintén? Fogalmam sincs. Az a legbiztosabb, ha nem tudok semmit, csak eltántorítok bárkit attól, hogy rossz felé kérdezősködjön. Ez utóbbi remekül bevált. – Horkant fel szórakozottan.
Matheus a kardját lóbálva, készen a püspökhöz sétált, de az ijesztően álldogáláson kívül sok mást nem csinált. Hagen ragadta meg a szót:
- Miért nem használta a Sötét Apostol a hatalmát a déliek ellen vívott háborúban?
- Ha használta volna, maga szerint tudna róla?
- Talán eredményesebbek lettünk volna. - Sóhajtott. - Van még valami, amit elkíván nekünk mondani?
- Van. Ha van eszük ezt a tudást magukkal viszik a sírba. Ha nincs, akkor utána mennek. De én az utóbbira tippelek.
- Tudja, merre lehet most Harkonen?
- Ki tudja? Wilhelm sem látta évek óta.
- Talán utolérte a végzet. - Bólintott Matheus, mást el sem merve képzelni.
- Kik tudnak még erről az egészről? – Vallatta a püspök a másikat.
- Őfelsége, Norman tanácsos, a Carolusburgi őrparancsnok és én.
- Micsoda egészen pontosan ez a Normann tanácsos? Mert nem ember, arra rájöttünk...
- Micsoda volt. - Javította ki Matheus, nem túl meggyőzően.
- Maguk kezdők még nem találkoztak wightal? A ghoul egy különleges, mesterségesen kreált változatával, ami bérgyilkosságra lett alkotva? Ritkák is manapság, mert sötét tündék lelke kell hozzá, de vannak még. Például Honorous, aki maga vette el Károly király életét, és aki most a tanácsos szerepében játszik.
- Az őrparancsnok is valami hasonló lény, vagy csak egyszerű ember?
- Az őrparancsnok csak egy korrupt férfi, aki könnyen lefizethető.
- Van valami Wilhelmnek, ami fontos, a hatalmon kívül?
- Van. A titka.
- Miért ilyen fontos önnek ez az egész Virrasztók rendje? Pusztán a haladás miatt?
- Azért, mert erős egyház csak erős birodalomban lehet. Ahhoz pedig merésznek kell lennünk.
- A nekromancia különböző rituáléi tennék hát erőssé a birodalmat?
- A birodalmat azt teszi erőssé, ha a vezetője nem fél bármilyen eszközhöz nyúlni, ami a nagyságát segíti. Legyen az pogány rituálé, az Úr áldása vagy az ördög keze.
- Mi lenne, ha megfordítanánk... és egy erős egyház tenné naggyá a birodalmat? – Kezdte meg a térési folyamatot ezerarcú Hagen püspökúr.
- Mit akar ezzel mondani, fiam? – Emelte meg a szemöldökét.
- A haladásról beszélt. Talán most épp jöhetett el a haladás ideje... – Nézett a szemébe hatalmas vigyorral.
- Értem már. – Nevetett megint rossz szokásához híven. - Maga az a fajta, aki azt hiszi, ködös ígéretekkel ki lehet fordítani a dolgok rendjét. De Gustav őfelsége eredményeket mutatott.
- Hát fél bármilyen eszközhöz hozzányúlni, hogy még erősebb birodalmat... nem, még erősebb egyházat kovácsoljon? A saját keze által? – Lepődött meg. - Úgy tűnik azt nem találja elég eredményesnek, hogy rájöttünk a titkára...
- A szavak nem eszközök, Tertulius püspök. Az ígéretek sem. - Ekkor valami hatalmas dörrenéssel berúgta a zárt vasajtót, mintha csak papírból lett volna, mögötte pedig egy magas, nem túl emberinek tűnő lény körvonalai látszottak. Eretnek varázserőt árasztott magából. - Ez viszont igen. Üdv, Legio.

Matheus látta, hogy a kezében már úgy is ott volt az a hegyes izé, így hát meglendítette azt egyenesen a püspök ropogós nyakcsigolyái közé. Az ütés látszólag nem volt elég erős, így a szentségtelen fattyú a földre előre bukott, és ott vergődött.
- Őrség! Segítség! - Ordibált Hagen, aki a felbukkant Legio miatt pánikolt.
Az inkvizítor váll rándítva megint a kardját mélyesztette a püspökbe Isten kegyelméből. Az a dög viszont még mindig nem volt hajlandó meghalni, úgy hogy a másik nagyobbik élőhalott dög úgy döntött, hogy besegít. Egy nagy ugrással átszelte a szobát, és egyenesen a püspök buksiján landolt, ahogy azt ilyenkor illik ironikus halál okozásánál.
Matheus remegett a félelemtől a szörnyet látva, majd felordított:
- KYRIE ELEISON! - És ordítva szaladt kifelé.
Az inkvizítor páros így hát pucolni kezdett kifelé, és a folyosón rohantak egymás mellett.
- Mi ez a sátáni izé? - Érdeklődött Zalasch.
- Legio. - Közölte Hagen hidegen, és ordított tovább. - Őrség!
Matheus életét féltve mindent megtett hogy megelőzze Hagent, de sajnos öreg volt már, így ez nem sikerült neki. Hagen csak tovább ordibált. Hátulról a szörny dühösen felordított.
A folyosóra lassan kiszállingózott pár ember, akik tanácstalanul nézték a macska-egér játékot folytató három hülyét.
- SEGÍTSENEK! - Követelte Matheus.
- Egy nekromanta beszökött, és megidézte! Öljék meg! - Tette hozzá felettébb informatívan a másik. Bár minek, a kontextus nem számít, a lényeg, hogy a szentségtelen dög forduljon fel.
Az élőhalott szenttüzet idézett a gyülekező templomos tömegre, amitől az egyikük ruhája jól kigyulladt, majd a szörny rá is vetődött.
Matheusnak megesett a szíve a szegény templomoson, ezért megeresztett a rajta ugráló Legiora egy Judica Meát, majd elszaladt.
- Riasztom a többieket! - Bölcselkedett Hagen, majd ő is eliszkolt.
Zalasch a következő sarok után megállt kiköpni a tüdejét, majd hátra pillantott. Ugyan semmit sem látott, de a hangok alapján épp szétcincálta a templomos rendet az az izé.
- Menj és szólj a novíciusoknak! - Közölte ellentmondást nem tűrően a püspök inkvizítor.
Matheus nagy levegőt vett, majd dühösen nézve iszkolni kezdett. Hagen a zsebéből elővett egy dobozkát, és abból ki vett egy lúdtollat. Zalasch mindezt hitetlenkedve nézte. Netán halálra tervezi bürokráciázni a szörnyet? Megbírságolja? Vagy megírja a végrendeletét?
A szörny vészesen közeledett a folyosó végén, majd hirtelen szárnyakat növesztett, és mint a rakéta repült a két inkvizítor felé. Hagen a kezében a madártollal sarkon fordult, és folytatta a pucolást, miközben hátra küldött egy Judica Meát.
Zalasch tüdeje eközben a mennyek felé kívánkozott, így hát elővette a nagyon megbízható membrán rezonátorát, és eltűnt a sarok mögött. A kezeit keresztbe téve, gondterhelt arccal, morcos pofával lebegett a semmi közepén, miközben a távolból még mindig a szörnyű ének szólt. Majd újra megjelent, ezúttal Legio mögött. A kardját lendítette feléje. A szörny ezt meg sem érezte, hátra fordult, és eldobta a messzeségbe Matheust. A falnak repült, és a forgott körülötte a világ.
- Mi az ördög folyik itt?!? - Hallota Őszentségének hangját, aki egy kisebb tömeggel közeledett a tett helyszínére. Legio megragadta a lehetőséget, és ezúttal ő kezdett pucolni.
- Ne hagyják megszökni! - Hőzöngött Matheus, ahogy majdnem a padlóra dőlt. Gyorsan még rámutatott a kardjával, és Confiteort alkalmazott. - Hová mész?!
Ámde az élőhalott válasz nélkül meglépett.
- Eutychus püspök valahonnan megidézte ezt a förtelmes élőhalottat. - Magyarázkodott Hagen. - Miután megöltük, mindent elmondtunk, Őszentsége.
- Akkor sose tudom meg a részleteket. Maguk ketten velem, most. - Közölte, majd sarkon fordult.
- Menj, inkább ne bőszítsd tovább. - Mondta szelíden egy pap, aki gyorsan meggyógyította Matheus sérüléseit.
Ő csalódottan leengedte a kardját, és keresztet vetett, a gyógyító klerikusra rá sem figyelmezve, és rohant őszentsége után, miközben hátra-hátra pillantott a szörny menekülésének irányába.
- Ahogyan akarja. - Hajtott fejet Hagen.

Felettébb szent őszentsége nagyon szentül haladt át nála kevésbé szent folyosókon, míg is nem a szent irodájába lépett, és szent ülepét a szent íróasztala mögött szenteskedő szent székére helyezte.
- Beszéljenek. Mi az ördög folyik odakint?
- Ebben az ügyben jártunk el, a szállak pedig Eutychus püspökhöz vezettek. Kikérdeztünk, erre valahonnan előhívta és ránk uszította ezt a bestiát, Őszentsége. – Mutatta meg Hagen neki a levelet.
- Szörnyű eretnekség, Őszentsége! Gustav nem létezik! – Folytatta Matheus.
- Maga hol volt az utóbbi időben? – Kérdezte morcosan, majd Hagenhez fordult. - Sikerült valamit Eutychus püspökből kiszedni, mielőtt ez történt?
Matheusnak leesett az álla, majd fülét-farkát behúzva Hagen mögött próbált eltűnni.
- Igen, egy pont után meglehetősen...beszédessé vált. Mélyre hatolnak a szállak, de semmi olyanról nincs szó, amit ne tudnánk kezelni - a bestia bizonyára már nem tér vissza.
- Engem érdekel, mi az, amit le tudnak kezelni. - Mondta komoran, majd elfojtott némi köhögést.
- Egészen a palotába vezetnek a szállak, rendkívül magasrangú személyekhez. Mint például a város őrparancsnoka.
- Mi van vele? – Kérdezte Sixtus és a homlokát morcosan ráncolva Matheus felé fordult. - És maga miért akarta azt a lényt annyira elkapni?
- Hát, hogy... Mert... A katedrálisba betört? Úgy véltem, többet megtudhatunk... - Hebegett.
Hagen rendületlenül folytatta.
- Egy nekromanciával foglalkozó kultusz tagja. Azonban eddig úgy tűnik nem köthető közvetlenül Veronielhez az ügy, így nem akarjuk vele Őszentségét terhelni...van most min aggódni.
- Annál inkább lehet, hogy köthető a most elszabadult lényhez. - Mondja komoran. - És az van testközelben, azzal kell foglalkoznunk. Mit tud még?
- A többi zavaros és megbízhatatlan információtöredék, a nyomozás pedig még folyamatban van. Amint megtudunk valami biztosat, értesítjük őszentségét. – Hajolt meg Hagen, és araszolt hátra.
- Még két dolog, mielőtt elmennek. Tudom, hogy Gustav király beszélte tele a püspökeim fejét, de azt nem tudom, hogy mivel. Ha erről tudnak információt adni, tegyék meg, akár a későbbiekben is. A másik pedig az, hogy mostanság szokatlanul sokan imádkoznak. Egyszerűen érzem, de nem tudom, hogy hol, vagy miért, és emiatt aggaszt. Járjanak utána. – Majd elbocsájtóan intett.
- Engem nem keresett meg...feltételezése sincs Őszentségének, hogy miről eshetett szó?
- Nincs. Mindig előttem járt két lépéssel, és sosem tudtam meg semmit. Hátha maguk nagyobb sikerrel járnak.
- Köszönjük. – Hajtott megint fejet, és ezúttal tényleg a folyosóra lépett.
- Mindent megteszünk. Dícsértessék a Jézus Krisztus. - Hajtott fejet Matheus és Hagen után iramodott.
- Mindörökké. – Sóhajtott.
- Keressen három-négy templomost. Minél ijesztőbb, annál jobb, hozza őket a hintómhoz. Megyünk az őrség kapitányához. – Parancsolta karácsonyfa püspökúr Matheusnak, majd elviharzott.
Matheus meglepetten pislogott, és bólintva a templomosok lakhelye felé vette az irányt, hogy így cselekedjen.
A folyosón haladva szinte frontálisan ütközött a klerikussal, aki korábban meggyógyította.
- Minden rendben?
Matheus fölényesen kihúzta magát.
- Természetesen. - Mondta, és tovább haladt a célja felé.
- Mit mondott a Szentatya? – Futott utána.
- Semmi hasznosat. - Mondta, és viharozott tovább.
- Biztos? Pedig úgy tűnt, hogy komoly mondanivalója van! – Követte tovább rendületlen.
- Nem volt neki. - Horkant fel Matheus. - Én pedig nem érek rá, menjen gyógyítson sebesülteket.
A klerikus szomorúan megállt, és végre lemaradt. Nagy lépteivel Matheus végre megérkezett a céljához.
Matheus szemével egy csapat még lehetőleg ép templomosért pásztázott, majd mikor meglátta őket odamenetelt hozzájuk fölényesen.
- Dícsértessék! Tertullius püspöknek sürgős templomosi segítségre van szüksége!
- Miért is? - Kérdezte az egyik flegmán.
- Azt én nem tudom. Jöjjenek, kérdezzék meg maguk.
- Várjunk csak, magát nem láttuk itt elszaladni alig 30 perce? - Kérdezte összeszűkült szemmel.
- Elég sokan voltunk itt 30 perce. De nincs erre idő, kérem, jöjjenek!
- És ki maga, hogy itt parancsolgat nekünk? - Húzza ki magát egy másik.
- Matheus Zalasch vagyok, a Veroniai Kegyelmes Isten Egyházának inkvizítora! Kötelezettségük velem jönni!
- Miért lenne? - Kérdezték ketten is egyszerre. - Ugyanolyan rangban vagyunk, más feladatkörrel, ha nem tévedek.
- Mert nem én utasítottam magukat, hanem Tertullius püspök! - Ekkorra már Matheus feje meglehetősen vörös volt.
- Na jó. - Álltak fel. - Megyünk.
Matheus letörölte a homlokáról az izzadtság cseppeket, és a csapatot azonnal a hintó irányába vezette. Út közben nagy kiáltozásokat halott, de nem érdekelte. A parancs az parancs.
- Íjászok, íjászok! – Kezdte végre kihallani a kiáltozás témáját.
Ahogy haladtak tovább előre a folyosón, több, mint egy tucat ember futott feléjük szemből.
- Hol a pokolban van a többi íjász? - Kérdezte lihegve egy elöl haladó, igencsak kifulladtnak tűnő férfi.
- Honnét tudjam? - Húzta fel a szemöldökét Matheus. - Miért?
- Mert szét kell lőni ezt a nagy dögöt! – Mutatott maga mögé, ahol kisvártatva befordult egy sarkon Legio.
Matheus összecsapta a két kezét, ahogy nyugodtan hátrafordult az őt követő templomosok felé.
- Nos. Futás! - Szólt, és meg is indult.
Ahogy haladtak át a folyosókon, úgy dagadt a rohanó csapat. Bár Legio-t nem tudták lelassítani se. Matheus csak hátra küldött egy Judica Meát, bár látszólag sok haszna nem volt. Végül Matheus csak befordult egy sarkon.
- Erre! - Ordított hangosan az embereknek, hogy kövessék az egyik nagyterem felé.
Matheus kicsapta az elé táruló ajtót, és szaladt a terem túloldalára.
- Íjászok! Azt ott! - Mutatott a puccos csillárra, remélve, hogy értik, mit gondol.
És meg is értették, és lőni kezdtek rá, de csak a díszlet egy részét sodorták le. Matheus a homlokára csapott, látván, hogy hülyékkel van körülvéve, majd sarkon fordult, és futott egy másik kijárat felé. De a többiek nem futottak utána, hanem újra lőttek. A csillár ugyan lezuhant, de nem Legiora, csak elé.
Matheus látván, hogy senki sem követte, kétségbeesett arccal hátrafordult.
- Mire vártok? Futás!

Matheus a tömeg mögött állva elmélkedett azon, hogy a többiek miért nem menekültek.
Legio pedig nekiugrott az első áldozatának, elkezdte puszta kézzel széttépni.
- Hogy lehet téged megölni? - Tartotta fel a tömeg mögűl a kardoját Matheus Legiora.
Ez a válasz Matheusnak olyan volt, mintha elfül hangzott volna el, de reménykedett, hogy más tud kezdeni valamit vele. Ám sok ideje nem volt felhőtlen reménykedésre, ahogy Legio felé vetette magát.
- Kyrie eleison! - Ordított fel, és az közelebbi apró kijárat felé ugrott. Feltépte az ajtót, és futott, de Legio kezdett nagyon közel érni hozzá. Majd eszébe jutott, hogy elfelejthette a legfontosabbat. Dühösen hátra mutatott Judica Meát, és gyorsan elhebegett egy uram irgalmazzot.
Legio kicsit lemaradt, ám dühöngve ő küldött egy judica Meát Matheusra.
- Strix impetus! - Ordított fel dühösen, mert ilyen még sosem történt vele.
Matheus hangosabban imádkozott uram irgalmazzot ezúttal, az imént biztos nem volt elég hangos, és nem hallották meg a mennyekben.
Közben fülelt, hogy követi-e őt bárki is, majd próbált úgy futni, hogy lehetőleg visszakanyarodjon a nagyterem felé. Így is tett, majd Legio mellett elsuhanva egy újabb Judica Meát küldött feléje, mert abból sosem elég.
Meg is látta a nagyterem ajtaját, majd hátrapillantott. Ő is fáradt, de látszólag Legio is: sőt, egyre fáradtabb, mert már csak vonszolta magát.
Matheust ugyan ez nem hatotta meg, és bedőlt az ajtón. Már nem volt mindenki ott, mint aki korábban, csak páran állták körbe holt társukat. Az inkvizítor megint hátrapillantott. Legio hatalmas, lomha léptekkel közeledett, remegett körülötte az épület. Ámde mire belépett volna a kapun darabjaira esett, és hatalmas csörömpöléssel szétterültek a részei a padlón.
- TÜZET! - Ordított Matheus fel, hogy meggyújthassa a lény maradványait, majd észrevette, hogy Katedrális-szerte elhelyezett szent ereklyéket hagyott maga után szokásos csontok helyett. Ezt nem tudta mire vélni, így csak elterült a földön. Nagyon lihegve oldalra fordult, hogy jobban megvizsgálja a csecsebecséket.
Aggasztó, hogy mik történtek a Katedrális területén.
- Novicius. Hívja ide őszentségét. - Emelte fel Matheus a kezét az ég felé, majd leengedte. De senki sem reagált.
Dühösen feltápászkodott és egy sebesületlen fiatalnak kinéző emberhez sétált.
- Most! – Rázta meg idegesen felé a kezét, miközben lihegve visszaült a földre.
A fiatalember megrázta a fejét, mint aki álomból ébredt, és bátortalanul bólintva elindult.
Ugyanaz a jámbor klerikus, aki korábban zaklatta, odalépett hozzá.
- Minden rendben? - Kérdezte.
- Úgy néz ki? - Kérdezte, miközben a volt Legio kupacra mutatott.
- Magával minden rendben van-e. - Helyesbített szelíden, mintha szándékosan akarta volna figyelmen kívül hagyni az ereklyekupacot.
Elgondolkodott.
- Éhes vagyok. - Kezdett el hahotázni a fáradtságtól, miközben hátradőlt a padlóra.
- Sajnos nem tudom, hogy vannak-e a konyhán. De elkísérhetem odáig. - Nyújtotta a kezét.
- Köszönöm. - Fogadta el a kéznyújtást, és meg is indultak.

Hosszú volt az út a sárá ködön át. Egy apró, kövekkel és zátonyokkal csipkézett part mellett kötöttek ki. Ennél tovább nem tudtak menni, így kénytelenek voltak horgonyt vetni.
- Ha elindultak arra, keletnek... – mutatott kelet felé Heryja. - ... olyan harminc kilométerre lesz egy falu. Ott van akit kerestek.
Miután végre minden gond nélkül elhagytuk a lidérc barlangjának környékét, már semmi más akadály nem áll a hajó és a mi utunkba, így Herjya meg is leli a keresett kultista nyomát és odavisz minket, ahol a legközelebb vagyunk hozzá.
- Lakott falu? Mármint élőkkel? – Nézett Hajócska felé érdeklődően Jozef.
A szellem megtett minden tőle telhetőt. Óvatosan hunyta le szemét, majd erősen koncentrálni kezdett, látszott is rajta, egy pillanatra mintha valami erős vágás hatolt volna az elméjébe, ahogy válaszolt.
- Azt... azt hiszem. Embereket látok. Látszólag élnek. – nyögött egy nagyot.
- Talán szerencsénk van és nem előholtak. – nyögött nagyon a sötét tünde pap, ahogy megindult a hajó korlátja felé.
Aleena némileg felderült arccal néz a huldraszellemre.
- Neked is fáj a fejed, amikor a hatodik érzéked használod? - nézett rá kíváncsian. Talán tényleg így volt. Ő és a hajószellem egy csónakban eveztek. Neki is hatalmas megterhelés volt a hatodik érzékét használni, s rengeteget kellett erősödnie, hogy el tudja viselni a vele járó fejfájást, s ne zökkentse ki a koncentrációból.
- Próbáltál már holtként élő fejébe látni? Legalább olyan lehetetlen, mint fordítva. – vonta meg a vállát Heryja.
~ Egy rokon lélek... – örvendezett gondolatban Aleena. Olyan jó érzés volt, hogy végre volt valaki a hajón, aki a fájdalmát átérzi. Legszívesebben könnybe lábadt volna a szeme, de erre most nem volt idő. Megfogadta, hogy ha visszaérnek ad pár jó tanácsot Hajócskának.
- Harminc kilóméter... sehogy nem tudunk közelebb menni? – sóhajtott egy hatalmasat Gloria.
A szellemlány kissé szédült, zavarodott ábrázattal ül le az egyik árbócra.
- Hajóval ez a legközelebbi, ahová tudlak titeket vinni.
Ahogy lehorgonyoztak, Leo és Klaus megindultak a hajó széle felé, hogy leeresszék a mentőcsónakot. Aleena közben még mindig nem volt képes a horizontról levenni a szemét. A többieket megnyugtatták Varulv szavai, de őt nem. Csak még inkább gyanakodott.
- Herjya kérlek, be tudnád húzni a vitorlákat? Nem akarom, hogy bárki el tudja a hajót kötni. - még mindig nem tudta kiverni a fejéből, amit Gerard mondott. Egyre csak azon járt az esze, az a besavanyodott vén bolond tévedett, s a démonnak volt igaza. Hoshekh egész biztos készül valamire, ők pedig egyenesen a kezére játszanak.
Heryjának hál a vitorlák fél perc alatt az árbócok körül vannak. Semmi más nem kell hozzá, csak egy kósza gondolat.
- Tessék.
Gyorsan partot tudnak érni, s egy könnyed mozdulattal húzzák ki a vízből a csónakot és fordítják fel, nehogy elvigye a víz. Maria figyelme nem lankat, rögvest miután partot értek előrántja távcsövét, s körbetekint vele. Komor a part, sötét és nyugtalanító. Minden kihlt volt és csendes, közel s távol egyetlen lelket sem lehetett látni. jártak itt, egész biztosan, a föld tele volt lábnyomokkal...vagyis pontosabban uszonyok nyomaival. Huldrákéhoz hasonló volt. S köztük, egyenesen a part szikláin keresztül gázolva egy hatalmas, félkör alakú mélyedés vezettett a vízből egészen a kontinens belsejéig.
- Szerintetek ez az, aminek látszik? A huldrák képesek a szárazon elvontatni egy egész hajót? – bámult Jozef tágra nyílt szemekkel.
- Én  már bármit el tudok képzelni. De nem fogjuk őket időben utolérni. – tette hozzá Gloria.
Gerard szúrós szemmel nézett rájuk. Nem tetszett neki ez a felfogás, nagyon nem tetszett. Noha igazuk volt, s történt velük egy nagy csomó váratlan, szinte ésszerűtlen dolog, ám ez nem ok arra, hogy minden vad képzelgést egy vállvonással tanúsítsanak igaznak. Gyorsan át is gondolta a helyzetet. Volt egy sokkal ésszerűbb magyarázat, s elő is állt vele.
- Vannak szörnyek a tengerben, amik akkorák, mint egy hajó. Hosszú tengeri kígyók, mint aminek a csontvázát a barlangban láttuk. – mondta határozottan - Valószínűleg egy olyan volt.
Maria közben megérkezett kis felderítőútjáró, vissza egyenesen a többiekhez.
- Itt közel s távol nincs senki. Akárkik is jöttek, nem most értek partot. – mondta.
Nem kellett sok idő, hogy meginduljanak, egyenesen előre, követve az utat, amit a mélytengeri hadsereg hagyott maga után. Házak bukkantak elő a horizont mögül, az sebtiben vájt országút mellett, nem sokkal előttük. Órák óta gyalogolhattak, nagy megkönnyebbülés volt végre valami lakott települést látni...vagy legalábbis ezt gondolták.
- Azok talán ők lehetnek, vagy micsodák? – lesett előre Jozef, ahogy Maria ismét elővette a távcsövét, hogy szemügyre vegye a falut.
Gloria megkönnyebbülten sóhajtott egyet.
- Kicsit pihenhetnénk.
~ Fú, le ne szakadjon a lábatok!
~ Fú, le ne szakadjon a lábatok! – nézett egymásra Maria és Aleena enyhén undortól eltorzult arccal. Mindannyiuk közül ők ketten vetették meg a leginkább az egyházat. Aleena ugyan gyakrabban szóvá tette, hogy a Katedrális vizet prédikál és bort iszik, de Maria sem volt más véleményen. Olyan jól példázta ez is. Ők napokon át az összes vért kiizzadták magukból, addig gyűrték az ellent, míg a beleik ki nem fordultak, ezek meg egy kis séta miatt nyafognak. Könnyű lehet az élet a Katedrális magas falain belül, ahol egész seregnyi pap őrzi a tornyokat.
- Hm...talán. – mondta erősen koncetnrálva Maria. Erősen gondolkozott rajta, hogy viszsavágjon valami csípőssel, de végül inkább lenyelte. Nem azért, mert nem lett volna kedve. Hanem mert ahogy a távcső képe kezdett előtte kitisztulni, teljesen ledöbbent...
Leo és Aleena azonnal mellé ugrottak, hogy fedezzék, ha valaki lesből támadna rájuk. Gerard egyetértően bólintott Gloria felé.
- Úgyis körbe kell néznünk.
- Hát, ha ez a Petra Müller tényleg olyan rafkós, mint mondtátok, az is lehet, hogy elbújt és megvárta, amíg a sereg átgyalogol felette. - tette hozzá Klaus.
- Ez logikus lépés lenne a részéről. – rázta meg a fejét fel és le Gloria, Klausnak a szavaira. - reméljük így tesz és nem maradun k le róla...
- Nem hiszem, hogy ennyire jók lennének az idegei. – vonta meg a vállát Jozef -- Na? Mit látsz? Vannak ott élők?
Maria egészen biztos volt benne, hogyha nem volna vámpír, tisztán látható lenne, hogy falfehérré változik az arca. Nehezére esett nem elvenni a szeme elől a távcsövet, ahogy szépen lassan végighúzta a tekintetét a házakon...vagy legalábbis azokon, ami maradt belőlük. A tengeri sereg módszeresen átgyalogolt a kis falun, puszítást és halált hagyva csak maga után. A Nordenfluss-front, a leégett tünde erdő, de még a pár nappal ezelőtti élőholtak sem végeztek ilyen ocsmányan azzal, ami az útjukba került.A megmaradt falakt vörösre festette a félig megrohadt vér, szétszakadt testek és belsőségek lógtak a házak olyan környékein, ahová talán még a madarak sem találnak el fészket rakni. A sötét esték alatt is láttak megannyi borzalmat, s talán mindközül a legszívszorítóbb volt, amikor a falu elesett lakói felkeltek, s saját szeretteiket kellett lemészárolnia a harcosoknak, de ez minden képzeletét felülmúlta Mariának.
- Ne nagyon reménykedjetek a pihenőben...még a kulacsokat sem fogjuk tudni megtölteni. - felelte a vámpír, némi undorral az arcán - Az uszonyosok ronda munkát végeztek. - majd összecsukta a távcsövet és elindult - Ezen jobb lesz minél hamarabb túlesni. Remélem jól bírtátok a Csillagtalan éjszakát... – morogta.
- Szóval ezek szerint nincs élő....biztos ők voltak? – nézett rá kérdően a sötét tünde pap.
- Honnan tudjam...? - nézett Maria Jozefre - Egy sereg pucér tünde is lehetett.
Gloria keserűen sóhajtott fel.
- Papokként kötelességünk lenne megadni nekik a végtisztességet, de az élők fontosabbak. Van rá időnk, mit gondolnak?
- Ehhez egy kolostornyi szerzetes is kevés lenne... - mondta neki, ahogy tovább ballagott, helyét elfoglalva a csatárláncban a falu felé.
Közelebbről sem nyújtott sokkal szebb látványt, mint a távcső lencséin keresztül. Összeomlott házak közt talán egyetlen épület sem maradt meg. Leszámítva talán azt, mely egy fogadóra emlékeztetett.
- Ó Édes Istenem! – állt ellen Jozef neki, hogy eltakarja a szemeit, ahogy a templomot vette szemügyre. Nem menekült a becses harangtorony sem a pusztítás elől - Miért? Miért tesznek ilyet, hiszen ezek egyszerű parasztok voltak.......?
- Hoshekh csak ölni akar és a serege is... nem nézi, hogy ki kerül az útjába. – hallatszott Gloria összeroskadt hangja.
Ekkor vették csak észre, hogy a féltünde apáca könnyei patakban folytak a pusztítás láttán. Klaus próbált nem oda nézni. Senki sem szerette, ha akkor bámulnak rá, amikor éppen gyenge. Kilőtte az égbe felderítő nyilát, a míves tünde munkát, melyet még korábban kapott Gerardtól, hogy jobb képet kapjon a faluról, miközben próbál nem oda nézni, nehogy a gyomra felforduljon.
- Ne féljen, nővér. - mondta Aleena - Ezért megfizet.
Leo közben a házak közt bóklászott.
- Kaptatok bármi segítséget Petra Müller megtalálásához? - kérdezte tőlük. Ezt jobb lesz tisztázni, mielőtt elkezdenek keresgélni.
- Csak annyit, amit már elmondtunk. – válaszolt Jozef egy csalódott fejcsóválással - Itt van a Kísértet szigeten. Menekül Ura elől, tehát biztos kerüli a feltűnést. De ha itt halt volna meg, akkor bajban leszünk, mert még egy embert is nehéz lenne összerakni a....maradványokból.
Úgy látszott nehezére esett a mondatot befejezni. Leo úgy döntött, nem is kérdez többet. Világvége ide vagy oda, utált faragatlan lenni.
- Reméljük nem késtünk el. Jó lenne élve megtalálni ám ha nem... Ha visszaszerezzük amit ellopott Hoshekhtől az élőkön az is segít. – nyögött egy nagyot Gloria, ahogy tovább nézelődött a házak közt.
Ahogy a rengeteg borzalom egyszerre ér el Klaus fejébe a Sassal, hirtelen elveszti a gyomra felett az irányítást, előregörnyed, a kezét pedig az arca elé teszi, ahogy megered a nyála. Az úton tovább, noha messze a falu határát kémlelte mágikus nyila, a pusztítás ugyanolyan volt. A tengeri rémségek nem hagytak semmit hátra. S mindez ugyanabban a minutumban szökött be az emlékei közé. Nagy nehezen tartotta vissza hasa tartalmát, miközben a másik karjával a kalapját lejjebb húzta, hogy minél jobban eltakarja az arcát. Nem akart gyengének látszódni a többiek előtt.
- Gyerünk, mielőtt megöl minket a dögszag. - sóhajtott nagyot Gerard, egyre csak pecséteket ismételve magában, hogy a figyelmét elterelje. Klaus láttán viszont nem akart több időt itt tölteni. Egy árva lélek sem volt.
- Oszoljunk háromfele, úgy gyorsabban végzünk. - javasolta Leo.
- Kutassuk át a falut? - kérdezte Aleena.
- Nem tudjuk mit keressünk, egy nyaklánc akárhol lehet, de tőlem átkutathatjuk.
Gerard meglepetten kapta fel a fejét.
~ Nyaklánc?
~ Igen...ezek titkolnak valamit. – morogta Lia a fejében. Korábban egyértelműen jelentették ki, hogy semmilyen részletet nem ismernek.
- Heryja azt mondta Petra Müller még húsz kilóméterre van innen. – vágta rá gyorsan Gloria - Ha akarunk vegyünk magunkhoz élelmet a fogadóból és vizet, ha  nem temetünk akkor menjünk tovább.
~ Terelni akarta a témát? – gondolkozott el Gerard, ahogy mindenki egyetértően bólintott és elindultak tovább – Itt valami bűzlik...
Azonban nem tette szóvá. Ha most esnének egymásnak a semmi közepén, azzal csak felhívnák magukra a figyelmet. És nem kizárt, hogy Hoshekh szolgái is találták már valami nyomot.
- Induljunk is rögtön...a hideg ráz ettől a helytől. - mondta Leo, fittyet hányva a javaslatra, hogy töltsék újra a kulacsaikat.
Gerard futólag hozzátette.
- A vizet az oszló hullák, az ételt a lassan csurgó vér rontotta meg. Láttam már hasonlót, itt aligha találunk bármit, ami biztonsággal fogyasztható.
Maria egyet értett vele.
- Ja. Még pár kilométerbe nem halunk bele.
Nem kellett sokat gyalogoljanak, hogy egy újabb falu tűnjön fela  horizonton. Előtte csatatér, vad harcok és kegyetlen mészárlások nyoma. Azonban nem az embereké. huldrákat láttak, nemsokkal egy magas, rideg cölöpfal előtt. Nyilak álltak mindenfelé ki a földből és a holttestekből. Azonban a huldrák vére nem olyan volt, mint amilyenre a vámpír emlékezett, ahogy távcsövével alaposabban szemügyre vette őket. Fekete volt, és sokkal sűrűbbnek látszott.
- Ezek már nem adták olyan könnyen az irhájukat. - magyarázta Maria szél szemmel a többiek felé fordulva - Talán még élnek is. Csak reméljük, hogy nem fogadnak minket sortűzzel...fehér zászló valakinél? - nézett körbe.
- Vajon hogy tud egy kis falu legyőzni egy ilyen hordát? Elég felkészültnek látszanak.
Jozef mintha összezavarodott volna. Volt némi ellenmondás a szavaiban. Talán ő maga is rájött, mert a végén gyorsan odébb terelte a témát és hozzátette:
- Van egy tartalék ingem, ha nincs más.
- Szerintem nincs rá szükség. – felelt magabiztosan Gloria
Élükön az apácával a kapu elé vonultak. Gloria határozottan dübörögni kezdett az ajtón.
- Az egyháztól érkeztünk! Segítünk ellátni a sebesülteket, nyissanak kaput!
- Ja tényleg... - nézett Aleena Gloriára. Ilyenkor szokta megbánni, hogy elhagyta az egyházat. Ezek a kiváltságok ugyancsak hasznosak voltak. Őket nem is olyan régen tetőtől talpig átvizsgálták a jotünök.
Természetesen állt őr a kapuban. A mellvéd felett nézett át rájuk, egy régi, viseltes puskát rájuk szegezve.
- Mutassanak valamit!
Tehát a szóbeszéd terjedt. Nem csak Falbrichben kérnek bizonyítást, s itt is tartanak a kettős ügynököktől.
- Mire gondol? Gyógyítsunk meg egy huldra-t, vagy mit szeretne? Ha beenged, akkor bizonyítunk, biztos van pár sebesültjük. – ordította Jozef.
Gloria ekkor hatalmas sóhajtással mutat előre, s szabadít el szent fényt a tenyeréből, egyenesen a neki a falnak.
- Ennyi elég?
- Tényleg ők azok, hála Istennek! - sóhajtott fel a férfi. - Nyissátok ki! Gyorsan!
Ismerős látvány fogadta őket. A falu hasonlóan járt, mint az ahonnan jöttek. Csata, folytonos harc nyomai tarkították az utcákat. Az emberek szinte mindegyike valamilyen sebet viselt magán, mely talán elég volt, hogy egy koszos kötéssel. Többen maradandó sérülést szenvedtek, szemüket kinyomták, lábuk törött, bicegtek. Sokan voltak, akik csak a házak tövében, sebeiket nyalogatva, vagy éppen lerészegedve tudtak megmaradni. Szörnyű látvány volt. Minden falu erre a sorsra jutott, mely túlélte azt a három kínkeserves napot.
- Jó, hogy jönnek, már kezdtünk kifogyni a lőszerből meg a fegyverekből is. De miért csak ennyien?
- Ennyien? Miért talán egy sereget vártak? – kérdezett vissza Jozef, nem valami illedelmes módon. A többiek szúrós szemmel is néztek rá emiatt. Tudhatná, hogy a hadsereg nem tud ott lenni minden kis apró faluban. A katonák nagy része a nagyobb városokban állomásozott. Az ilyen kis falvak csak magukra számíthattak. Nem marad nekik más, csak a csata, s a vágy, hogy ne ájuljanak el a fáradtságtól.
- Gloria nővér vagy, a sötét tünde társam Jozef  Strandgut kereszteslovag. A társaink Gerard, Leo, Maria, Aleena és Klaus. Északi speciális egység.
~ Háh! Ez haláli! – nevetett fel Lia Gerard fejében – Hirtelen nem is tudom, min kéne jobban megsértődnöm.
- A felmentő sereg már úton van, nekünk az a dolgunk, hogy megállítsuk a támadásuk forrását egyszer és mindenkorra. Ehhez pedig beszélnünk kell egy Petra Müller nevű nővel, elméletileg itt kell vele találkoznunk.
Meglepően gyorsan kaptak választ.
- Ha a lányra gondolnak az angyallal, jöjjenek csak. – és elindult az egyik ház felé csak úgy. Ahogy a falusi felelt nekik, Aleena fejében ismét megszólalt a vészcsengő. Itt valami nagyon bűzlik, az emberek nem beszélnek csak úgy, ilyen közönyösen egy angyalról.
Mindenki aggodalmasan fordult ide oda. „A lány az angyallal“? Ezt mondták?! Még csak meg sem próbálta Petra titkolni kicsoda. De a legfélelmetesebb, hogy a falusiak úgy beszéltek róla, mintha ez lenne a legtermészetesebb a világon. Itt nagoyn nincs rendben valami. Mindannyian ezt gondolták. Tudták, hogy a lány hajdan kultista volt, de hogy ennyire őrült legyen? És az angyal csak úgy hagyta neki, hogy ez tegye? Náluk már csak Hoshekh szolgái találhatták volna meg őt gyorsabban. Kész csoda, hogy végül ők értek ide először. Nem is kicsit volt ideges Gerard.
A házon belül egy olyan tizenhét év körüli, rövid szőke hajú, s meglepően karcsú lány bujkált egymaga, innen-onnan összeszedett vászonruhákban. Egyik karja azonban nem emberi volt. Torz, bukott angyal adta testrész volt, mely csak félig lényegült át azzá, amit a mélységi eszencia volt, félig megmaradt emberi. Méres foltok választották el a két részt, ahogy kínkeservesen próbált összenőni.
- Áh, ti vagytok az egyháziak. - szólalt meg, ahogy az elsők betették a lábukat. Meg sem lepődött rajta.
- Mi vagyunk. – mondta Jozef némi bódulat után határozottságot színlelve - Állítólag adni akarsz nekünk valamit.
- Ne legyél velem lekezelő! – grimaszolt a lány némileg megfáradt arccal.
- Nem állt szándékomban ilyesmi. – rázta a fejét - Csak az idő nem kedvez a hosszas ismerkedésnek, de bocsáss meg, ha nyersnek hangzottam.
Aleena gyorsan oldalba bökött mindenkit, s a kis csapat a fegyvereit a kezéhez közel tartva ballag be a lányhoz.
- Petra Müller, ha nem tévedek. - szólalt meg Gerard, megpróbálva a témát terelni - Egy fontos kérdést szeretnénk mindenek előtt feltenni. Tudsz-e valamit a Sötétség terveiről? Arról, mi lesz a következő lépése? - kérdezte tőle hezitálás nélkül. Minél kevesebbet kell itt maradjanak, annál jobb.
- A... Sötétség?
- Igen, a Sötétség. A bukott angyal, Hoshekh, aki elől sikerült menedékre lelned. A feladatunk többek közt megtudni, mit tervez, s mire kell számítanunk tőle. Tudsz nekünk segíteni benne? - kérdezte tőle Gerard, ahogy a kezével intett egyet, miközben magyarázott.
- Beszélhetünk Anaiellel? – szólalt meg váratlanul Gloria.
- Óh, hogy ő. Értem, becézgeted. Ez aranyos. De azt hiszem a környéken láttátok mit tervez. A kérdés csak az, hogyan állítsátok meg. A válasz pedig... - ekkor a normális karjával a blúza alá nyúlt és elővett egy bőrszíjra fűzött, csiszolt fehér követ, amit azonnal világító cikornyák futottak körbe.
A fény lassan derengve alakítja ki Anaiel alakját, aki halványan mosolyodott el. Az angyal alacsony volt, teste gyermeteg, mégis fenyegetően komoly. Akárcsak Sarathiel. Ez valami divat lehetett az angyalok közt.
- Üdv, Jozef. És Cornelia, Gerard, Klaus, Maria, Leo, Aleena és Ly'adrinn. Ugyan még nem tudjátok, de mindannyian engem kerestek.
Kétségtelenül angyal volt. S még tudta is, kételkedtek a szavaiban. Egy ékszert megszólaltatni egy ábrándkép is tud. Ezért is köszönt külön Liának is. Ezek az angyalok felfoghatatlan elmével bírnak.
- Jó, hogy épségben látlak Anaiel. És tudtuk, hogy téged kell keresni. – válaszolt a sötét tünde pap - Jól vagy?
Gloria azonban gyorsan a tárgyra tért. Igaza is volt. Nem volt idejük ezzel babrálni.
- Üdvözöllek. Mi még nem találkoztunk, noha azt hiszem már mindent tudsz. Elviszünk Jerobeámhoz. Velünk tarthatsz. Megtisztítunk és amnesztiát kapsz a segítségedért.
- Reméltem is. - felelte a kultistalány.
Sokkolt arccal állnak ez előtt különös lény előtt, azt se tudták, mire kellene gondoljanak. Egy pilalnat alatt nyilvánvalóváv vált, kicsoda. Klaus tért először magához, ahogy megszeppenve fordult oda a két egyháztaghoz.
- Ti tudtatok erről?! Egész végig tudtátok, hogy itt ez a...ki a fene vagy te egyáltalán? - mutatott az alakra. Annyit tudott, veszélyes volt. Látta Liát nyugodni a nyakláncban, egész biztos nem valami jelentéktelen alak lehetett.
És rosszalló pillantást vetettek az egyháziakra. Többen közülük a kezdetektől fogva attól tartott, valamit titkolnak.
- Kedves vagy Jozef, de nem kellett aggódnod. Én nem tudok megsérülni. - mondta az angyal, aztán Klaus felé fordul. - Én vagyok Anaiel, Bet'Sohar minden tudásának őre. Egyike vagyok a grigoriknak, akik a Bilincset őrzik. Ahogy az is, aki titeket küldött. Sarathiel engem keres és nem fog megtalálni, míg el nem jön a Katedrálisba.
- Tehát az a feladatunk, hogy eljuttassunk baj nélkül a Katedrálisba...Petra, ezek szerint tőled vette az erőt, hogy szembeszálljon Hoshekt-tel?
Gerard úgy réezte, tajtékozhatna a dühtől. Hát ezért hallgattak erről a lélekről. Mert féltek, hogy meg akarja kaparintani a végtelen tudást. Pedig az ő kezében sokkal nagyobb haszna lett volna. Ezek a papok képtelenek felfogni, mekkora hatalom van a kezükben. Neki a semmiből kellett bűnös, tiltott hatalmat magáévá tennie, hogy eljuthasson ide. Senki sem fogta a kezét, nem folyamodhatott Isten áldásához, még a templomba sem járhatott többé el, hála a hatalomnak, amit magába szívott. Csak ő értheti meg a hatalom súlyát.
- Úgy tűnik három angyal találkozóját kell ott megszerveznünk. Segítek ellátni a sebesülteket a faluban és ennyi gyaloglás és hajózás után szükségünk van néhány óra pihenőre is. Anaiel, megfelel ha ez után indulunk? Addig elmesélnéd kérlek, mit akar tőled Hoshekh? – sandított Gloria egy pillanatra Gerard felé.
~ A beleegyezésemet várja? – nézett vissza rá szemét összeszorítva a démon – Azt várja, hogy törődjek bele? – és mégis, ha nem törődne bele, az azt jelentené, egy az egyben feladja a küldetést, amivel Sarathiel megbízta. Nem volt más választása, le kellett ezt a békát nyelnie. De megesküdött, ezért még fizetni fognak az egyháziak, hogy így a bolondját merték járatni vele.
Klaus idegesen kapta a szája elé a kezét, mert rájött, éppen most sértett meg egy angyalt. Aztán, hogy leplezze zavarodottságát ismét kihúzta magát, s egyik kezét a mellkasához szorította.
- Akkor küldetésünk sikerrel járt.
Gerard azonban közel sem volt megelégedve. A titkok, s tudás hallatán kíváncsian fordult Anaiel felé.
- És ezzel a temérdek tudással térdre fogjuk tudni kényszeríteni a Sötétséget?
- Az erőt magában találta. Én csupán elrejtettem őt a mélységi szemei elől míg tudtam. És csak rajtatok múlik, mikor indultok, magamtól én nem mehetek. Hoshekh nem akarta, hogy a tudás, ami legyőzheti az emberek kezébe kerüljön, így bezárt ebbe az ereklyébe, hogy távol tartson. Azonban a szavak, amiket használsz, Gerard merészek és nagyobbak, mint ami illendő. Egy bukott angyalról beszélsz, akinek ereje szinte mérhetetlen. A tudás, amit adhatok segíthet legyőzni, ha készek vagytok meghozni minden áldozatot és megtenni minden feladatot. De egy angyalt sosem lehet térdre kényszeríteni. - magyarázza Anaiel.
Ám ekkor megtorpant. Petra csápos karja hirtelen visszaalakult emberivé, a lány pedig a tenyerét a homlokára szorítva tborult térdre. Egyre csak remegett, folyt róla a veríték, úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban össze tudna esni.
- Ajajj, ne, nenenene! Ne most, már olyan közel voltunk...
Mindenki ijedten rezzent össze. Aleena rögtön a legrosszabbra gondol.
- Tudtam, hogy valami nincs rendjén! - rántott kardot és nézett ki a házon kívülre, lát-e valami furcsát az utcán. Ő arra gondolt, valaki követte őket.
- Mi az Petra? Megtalált? Hogyan? – hadarta Jozef tökéletesen világtalanul.
- Mennyi időnk van? – állt mellé Gloria - Nekünk van még egy imánk. Gerard, Sarathielt ide tudjátok hívni?
Gerard idegesen csóválta meg a fejét.
- Olybá tűnik, egyik angyal sem adott több tanácsot a másiknál. Annyit mondott, megjelenik, ha eljön az ideje... - szegezte az ujját Petra felé. Ő arra gondolt, a Sötétség ismét átveszi felette az uralmat. Ha rájuk szabadít valami szörnyűséget, fel kell készüljön, hogy eltüntesse azt.
Leo a legrosszabbra gondolt. Felmerült a lehetősége, hogy meg kell öljék Petra Müllert, hogy az ékszert biztonságban tudhassák.
- Hé, magadnál vagy? - lépett előre, rámarkolva a kardjára, ahogy Petrához beszélt. Készen állt, hogy ha szükséges, egy pillanat alatt végezzen vele.
A lány rémülten kapott a fejéhez. Beszélni akart, de szó nem jött ki a száján, csak vér, nyálkás váladék, mely megtöltötte az orrát, száját, s lassan már a szemén keresztül folyt ki.
- Me... meneküljetek... – mondta, ahogy letépte a nyakából a követ és elhajította.
Aleena ordított be a többiekhez.
- Erre!
Nem kellett kétszer mondania, azonnal elkezdtek kifelé nyargalni. Gerard egy mágikus pajzsot húzott fel a lány elé, hogyha bármi instabil varázslat elszabadulna, attól védve legyenek.
- Gyerünk, mielőtt felrobban! - szólt a többieknek,a hogy mindenki kinyargalt.
Jozef egy fürge mozdulattal kapta fel a kis ékszert, s rejtette inge alá, miközben a sort zárva kiért a kis házikón kívülre.
- El kell tűnnünk innen. Gondolom ha megtalálta Petra-t, biztos akar lenni a dolgában.
Gloria azonban ezen a ponton megtorpant.
- Nem áldozhatjuk fel ezeket az embereket. Én nem bírnám elviselni ha egy olyan mészárlás száradna a lelkemen, mint amit idefelé láttunk. Őértük csináljuk mindezt, ha most elmegyünk az egész küldetés, az egész harc Hoshekh ellen értelmét veszíti. Anaiel. Mondd el hogy nyerhetünk kérlek. Ide tudjuk hívni Jerobeámot, nem fog neki gondot okozni a távolság.
Ananiel ekkor hirtelen eltűnt.
- Nincs... idő... fegyve... hosszú... – nyögött hatalmasat Petra, ahogy fekete por gyűlt össze a levegőben körülötte, majd csapott egyenesen a falu széle falé.
Gigászi robbanás rázta meg a kis falut. Az egész kapu egyetlen intésre bomlott darabjaira. Ahol eddig a kapu állt most egyetlen alak sétált befelé. Magas, vékony nőalak, amolyan tündés alkattal, hosszú fekete kabátot viselt, de az több helyen szakadt és kopott volt, az arca pedig betegesen sápadt, mintha egy ghoul lenne.
- Azt hittétek elbújhattok előlem? Mégis mit képzeltek, mik vagytok? - szólt halkan, mégis mintha minden más nesz elhalt volna a szavaitól. Körülötte éjfekete csápot csaptak fel egészen a házak tetejéig, egyet felkapva, s ízzé porrá zúzva, mintha csak egy apró szalmakazal lenne - Tenebris vagyok. Ti pedig csak szőrtelen majmok. Mégis, amennyi haragot okoztatok nekem úgy döntöttem a halálotok nem lesz könnyű.
Félelem, düh, kétségbeesés különös egyvelege kavargott a kis csapatban. Abban a szent minutumban mindenki egyre gondolt, sürgősen el kell meneküljenek. Tervre volt szükségük, ahhoz pedig időre. Aleena gyorsan a zsebébe nyúlt, s onnan egy kis haragot vett elő. Elővette, s azzal a lendülettel meg is kongatta. A harang szava megállít mindent, aki fegyvert rántott.
- Nálunk van a kő, talán futhatnánk is, míg megidézzük a mi arany őrangyalunkat..... – nyögött kétségbeesetten Jozef is.
Ahogy Aleena megrázta a csengőt a nőalakban lévő mélységi gúnyosan nevetett fel, és minden dallamos hullámmal mintha egyre szorosabb és szorosabb lett volna a satu, mely a fejüket szorította.
- Mégis mit hittél, mi fog történni? – suttogta fenyegetően a Sötétség.
Aleena halálra rémült arccal nézett előre. Ez volt a legjobb esélyük és még ezzel sem értek el semmit.
- Miért...? - suttogta egyre elgyengülve.
Ám ekkor olyasmi történt, amire a mélységi nem számított. A földön egy nagy, majd két méteres kör jelent meg, tiszta, aranyló tűzből. Lángnyelv csapott az ég felé, ahogy a körből egy magas, büszke férfi lépett elő. Tiszta, csillogó lovagi páncélt viselt, aranyozott díszítéssel, s két szárny díszítette a hátát, melyek lángoltak, sőt talán tűzből voltak egészében.
- Abaddón. – zúgott Hoshekh.
- Samael. Te megfosztattál a jogtól, hogy ezen a földön járj. Takarodj vissza oda, ahová Ő zárt. ~ A...Abbadón?! – nyílt tágra Gerard szeme.
A démon úgy érezte, el fog ájulni ijedtében. Szíve a torkában dobogott. Abbadón. Az angyal, akit szabadjára engedett az égi toronyban. Dühe az egész világra lesújtott nem sokkal rá. Ám ha volt egy személy, akire jobban fenhette a fogát bárkinél, az ő volt, a valaki, aki megidézte a világba. Ő volt  bűn hírnöke, s most eljött az angyal igazságot szolgáltatni felette.
- Megszereztétek Anaiel börtönét? – kérdezte a lángoló angyal.
- Nálunk van. - mondta valaki közülük. Gerard nem is emlékezett rá, kicsoda.
Egyre gondolt. Erő, erőt akart, erősnek kellett lennie. Mozgatni akarta tagjait, de teljesen földbe gyökerezett a lába.
- Igen, itt van. – bólintott szavaira Jozef - De ő valahogy blokkolja, mert eltűnt mielőtt még elmondta volna, amit akart. Valami fegyvert emlegetett...
- Sajnálom, hogy így alakult. – mondta csalódottan Gloria - Hogyan tudnánk a hasznodra lenni?
Jerobeam lehunyta a szemét.
- Vigyétek az ereklyét a Katedrálisba. – mondta komoran.
- Komolyan ennyire lenézel, Abaddón? Ennyire kicsinynek tartasz? – árnyak gyűlnek a Sötétség mögött, s vad hullámként csapnának le rá, ha a lángot hozó angyal szárnyai nem porlasztanák el éket.
- Fussatok, atyám választottjai. Mentsétek az életetek a világotokért! – kiáltotta, bezengve az egész falut, akárcsak elelnfele.
- Gyerünk! - ordította Maria, ahogy a kabátja alá nyúlt, egy tojást vett elő, s a földhöz vágta.
A tojásból egy hatalmas, agancsos nyúlszörny kelt ki, rajta egy széles nyereggel. Ketten azonban nem fértek fel rá. Más módszer is kellett. Aleena a láncát használva a nyúl agancsaiba kapaszkodott. Gerard pedig sebtiben alakot váltott, egy sólyom formáját vette föl és úgy repült a nyúl felett. A lény ijesztő volt, amit Maria nagyon szeretett benne, s a két pap hátrált is egy lépést tőle, attól félve, talán rájuk támad.
A nyúl észveszejtő sebességgel száguldott ki a faluból. Mennek egyenesen el a falutól. Körülötte a pusztítás és az ádáz csata nyomai voltak mindenütt. Ám vártak rájuk. Az egyik útszéli bokorból egy hatalmas, talár három öl magas kolosszus bukkant elő. Húsa több helyen lógott csontjairól, vastag, széles páncélt viselt, kezében egy gigászi csatabárddal, s a bukott angyal eszenciája csorgott mindenüve a testéről. Egyetlen hatalmas csapással zúzta be hűséges hátasuk koponyáját, aki rögvest összerogyott, majd egy hangos puffanással eltűnt, s helyén csak egy tojás maradt, melybe gyógyulni húzódott vissza.
Leo tért magához elsőnek. Míg a többiek csatasorba rendezőtek, s felkészültek az összecsapásra az emberfeletti erejű förtelemmel, kardot rántott, majd egyetlen fürge mozdulattal a földbe szúra. A tünde körül repedezni kezdett a föld. Az élet, a természet visszavette, amit a tragédia elvett tőle, s a kopár, terméketlen talajból indák, gyökerek kúsztak szerteszét, egészen a térdéig húzódva mindenkinek. A szörny egyet pislogott, s mire magához tért, már mindenüve ott találta maga körül a tüskés indákat. Gloria és Jozef pedig nem sokat várt, hogy megadja neki a kegyelemdöfést.
- Az Úr nekem adta az erejét, távozz vissza oda, ahonnan jöttél! – kiáltotta el magát.
A kolosszusra az égből egy nála majd kétszer olyan széles fényoszlop csapott le, teljesen beborítva őt. Egyetlen pillanatig tartott az egész, s mire a fény kihunyt, csupán csak füstölgő hamu maradt az előholtból. A kis csapat meredten nézett a két papra. Eddig életképtelennek találták őket, alkalmatlannak bármiféle munkára, nemhogy egy angyal megbízatására...de hogy ilyen erőket legyenek képese mozgatni? Ez még a papok közt is kiemelkedő tehetségre utal.
- Ez túl könnyen ment! – nyögött egy nagyot Jozef.
Az első hullámot sikeresen átvészelték, ám a közeli dombokról máris érkeztek az újabb ellenfelek. A tengerből szabadult szörnyek egész hata hömpölygött feléjük. Mindenki feszültek állt egymásnak háttal, készen a másikat fedezni. Hatalmas csata készült kerekedni, amiből minden bizonnyal vesztesként fognak kiemelkedni. Ám a harcnak vége szakadt, mielőtt elkezdődhetett volna. A szörnyeket vastag kőlapok zúzták össze. Nem sokra rá pedig megjelent előttük egy rég nem látott ismerős, Lilithyra tábornok...vagyis Sarathiel, a bilincsek angyala.
- Ostobák! – teremtette le őkt.
Egyik döbbenetből a másikba estek át, ahogy meglátták az ismerős, ám mégis idegennek tűnő alakot. Gerard megkönnyebbül kiáltott fel.
- Tábornok a...vagyis Sarathiel asszony. - köszönt hangosan.
A többiek mégjobban meglepődtek. Egyikük sem látta Sarathielt, s mindannyian azt képzelték el, hogy az igazi alakja eltér attól, akit eddig láttak. S msot, hogy valóban egy angyal, egy igazi angyal állt előttük, akiket eddig múltnak tartottak, senki nem tudott mit mondani.
- Elnézést a kellemetlenségért. - folytatta Gerard tömören. Gondolta az angyal már látta a fejében, mi történt eddig velük, de illedelmesebbnek találta szóvá tenni - Sikerült felkutatnunk egy értékes ereklyét, amiben egyik társadat börtönözték be.
- Azt a Katedrálisba kell vinnünk!. –mondta őt sürgetve a pap, aki velük tartott - Csak így menthetjük meg a világot, emlékszel?
Gloria viszont nem habozott. Ahhoz képest, hogy egy angyallal állt szemben, szokatlanul magabiztosnak tűnt. Aleena irigyelte is érte. Amikor ő látott először hasonlót, sokáig szólni sem tudott.
- Tán ostobának tűnünk a szemedben, de az Úr látja lelkünket, igyekeztünk mindent megtenni. Abaddón Hoshekkel harcol a parton, hogy mi elmenekülhessünk, azonnal el kell vinnünk a Katedrálisba Anaielt. Kérlek, segíts!
- Abaddón megöleti magát Hoshekh-el. Mert Abaddón be van zárva a testbe, amit visel, Hoshekh viszont szabad és ereje teljében van! - felelte Sarathiel. - Ha most magára hagyjátok és visszamentek a Katedrálisba a Sötétség elpusztítja őt, a királyságot és a Katedrálist is, és nem értetek el semmit.
A kis csapat azt hitte rosszul hall. Ennek nem volt semmi értelme.
- Micsoda?! - nézett Leo döbbenten Sarathiel felé - De akkor miért akarta, hogy fussunk?
Gerard komoran felelt Leonak, miközben felvázolta Sarathielnek is egyben a helyzetet.
- Még a legerősebb fegyvereink is hatástalanok ellene és az egyetlen, aki segíteni tudott volna el lett némítva. Mi mást tudnánk tenni? Sikerült tán megtalálni, akit kerestél? – utálta bevallani, utálta ezt mondani, de nem tehettek mást, minthogy futnak. Nem volt nála az a fegyver, mint előző alkalommal. Egy angyal ellen minden ereje hatástalan.
- De hát mit tehetnénk! - tört ki belőlem is, hiszen mióta eljöttünk gyötör a lelkiismeret, csak az eszem mondta azt, hogy mennünk kell, nem a szívem. - Hogy harcoljunk egy Mélységi ellen, aki egy gondolatával elveheti az eszünket! Anaiel valami fegyvert emlegetett, tudsz róla valamit? - erősítem meg Gerald szavait most teljes egyetértésben.
- A tudás Anaiel sajátja, nem az enyém. – felelte az angyal.
- Ezek szerint egyetlen esélyünk van.
Könnyes búcsút vett a lány
- Futva még odaérek?
- Oda. De légy óvatos, Abaddón mindent meg fog tenni, hogy megakadályozzon. Az ő kövét egyszerűbb elmozdítani, mint más mélységiekét, ezért sajátos követelménye van. Aki megteszi belehalhat. Ő pedig nem akar még egy halál okozója lenni.
Legalább ezer dolog volt, amit most nem értettek, viszont később is ráértek gondolkozni rajta. Amire most szükségük volt, az gyors mozgás.
- Sarathiel asszony, hatalmában áll egy angyalnak, hogy elrepítsen magával másokat is? - a legfontosabb kérdés, hogy egymaguknak kell a katedrálisban jutnia, vagy számíthatnak segítségre.
- Gloria.......nővér, ne.....ne halj meg.....kérlek. Nem kérhetek tőletek ilyet, de nem.....segítenétek....inkább neki? – szólalt meg váratlanul Jozef.
Ez nem rá vallott. A rettenthetetlent játszó idegesítő ficsúr úgy elérzékenyült, hogy szinte megszólalni is alig tudott. És legnagyobb bánatára nem kapott túl kielégítő választ.
- Fiat voluntas tua. Az életem eddig is Istené volt. Megóvja, ha vannak még tervei vele. Ha nincs... Akkor örülök, hogy megismertelek.
Há ez egy iszonyatosan silány válasz volt. Nem így kell elbúcsúzni egy bajtárstól, ha éppen a halálba készülsz menni, gondolta magában Gerard. Nem romantikus egyáltalán. S akkor ott először gondolkodóba esett. A Katedrálisba kéne mennie. A végtelen tudás angyala készül ott segítséget nyújtani. Vele végre megtehetné azt, amire egész életében vágyott.
Gerard érezte, ahogy összeszorul a szíve. Nem érzett ilyet azóta, hogy elsötétült az ég. A feje egy csapásra kitisztult, hirtelen megkönnyebbülést érzett.
- El tudlak titeket juttatni a Katedrálisba. Ha ezt akarjátok. – mondta Sarathiel.
- Ne minket, csak Jozefet. - vágta rá azonnal Gerard - Ha egy szempillantás alatt oda tud jutni, ránk itt van szükség.- jelentette ki határozottan. Tekintete magabiztos volt, s kevésbé bizonytalan, mint a hajóút során. Nem érdekelte, hogy ott a helye.
Azonnal megértette mindenki, mire gondolt. El is kezdtek futni a lány után, ki közben köddé vált.
- Mi veled tartunk. - jelentette ki Aleena, Gloria mellé állva.
- Úgy van! - helyeselt Leo, ahogy futva próbált felzárkózni a többiek felé.
Megindultak, hogy utolérjék Gloriát.
- Köszönjük az instruálást! - indult meg utolsónak Klaus, ahogy egy intéssel a többiek után iramodott.
A falu belsejében sikerült utolérjék Gloriát. A nyúl már nem állt a rendelkezésükre, idő kellett neki, mire ismét erőre kapott. A falut teljesen felforgatta a pusztítás. Egy angyal és egy bukott angyal szemtanúi lehettek akkor ott. Leírtahatlan volt. A pusztítás, a káosz, az a hihetetlen mennyiségű energia, ami átjárta őket. Gerard feje szinte hasogatott, akár pap füle a démontól, mert levegőt is alig kapott az ott terjengő mágiától. Perzselő lángok mardosták a sötétséget, ahogy a két alak egymásnak ugrott.
- Meneküljetek. Ez az én feladatom. – hátra sem kellett néznie Abbadónnak, rögtön tudta, mit akartak tőle. Ilyesztő volt, ahogy leintette őket.
Gerard rémülten nézett előre. Győzködéssel nem fognak semmire se menni. Ötlet kellett, valami ötlet. Aztán hirtelen belé költözött egy kósza gondolat. Életének legőrültebb, legbetegebb, legeszehagyottabb terve. De csak a mai napon annyi lehetetlenséget látott, már ezt sem tartja lehetetlennek.
- Akkor mutasd meg a követ, hogy megments minket, ó hatalmas angyal! - válaszolta az angyalnak - Mert ha nem teszed, itt maradunk és úgy leljük vesztünket. Bárki, aki elég bátor hogy visszajöjjön nem fog megfutamodni.
A többiek halálra döbbent arccal néztek Gerardra. Hogy egy ilyen aljas dolog eszébe jusson, erre még tőle sem voltak felkészülve. Bár tudták, nem üres fenyegetésekkel dobálózik a démon, mert életüket áldoznák a győzelemért, egy angyalt megfenyegetni elképzelhetetlen volt. Ha viszont a kő felfedi magát, legrosszabb esetben csak egyikük élete kerül veszélybe, s ráadásul rendelkeznek a mágikus nefilim ereklyével is. Gerard epdig emlékezett rá, hogy Abbadón, Jerobeám, vagy hogyan is nevezték nem akar még egy halál okozója lenni.
- Gerard. Látja az összes gondolatod, azokat is, amikről magad sem tudsz. – válaszolta neki az apáca.
Ám Gerard is jól tudta ezt. Viszont nem volt ellentmondás abban, amit a mondott. Ha látja is a lelkét, csak azt tudja kinézni, igaza volt.
- Igen. A te feladatod, hogy megvédj minket. Hogy vezekelj. Ezt ígérted nekünk, amikor velünk jöttél a Cinderwealdből. De ha most nem hagyod, hogy elengedjelek, akkor meghalsz te, meghalunk mi akik itt állunk, Hoshekh tovább halad innen és megöl mindenkit. Az ő életük kinek a lelkén fog száradni? Hadd adjak elég erőt neked ahhoz, hogy harcolj, és könyörgök, ne bennem bízz, hanem bízz az atyádban! – folytatta Gloria. Picit meg is zavarodott tőle a démon. Most akkor lényegében egyetért vele? Ugyanazt mondta, mint ő, csak másképp. Várjunk, egyáltalán miért kell erről egy angyalt felvilágosítani?
Fény gyúlt a nefilimnek tűnő, négyszárnyú lény testében. Módszeresen szétváltak páncéljának darabjai. Egy nagy, négy lánccal körbetekert rubint ontotta magából a lángokat az angyal vértje alatt.
- Amit te gondolsz helyes akarat vezérli. Ezzel nem tudok vitába szállni. De tudod, hogy meghalhatsz, igaz?
- Várj! - mondta Gerard, ahogy megidézett Gloria és a rubint közé egy árnypajzsot - Nyúlj ezen át érte. Talán elég lesz, hogy megvédjen.
Aleena előre lépett, majd odanyújtott neki egy apró kis borostyán ékszer.
- Tessék, vedd magadhoz. Mágikus ereklye, ami megvédi viselőjét a haláltól.
Gloria, ugyan erősen kételkedve ebben, de elvette és a nyakába akasztotta.
- Köszönöm. Látod? Nem lesz semmi baj.... – mondta, rögtön mielőtt elvette volna az ékkövet. Gerard szólni akart, de már nem volt ideje.
- Komolyan azt hittétek ennyire egyszerű lesz a dolgotok? – ordította egy ismerős hang. A sötétség maga kerülte meg Abbadónt, mocskos csápjai vékony üveglapként törték össze Gerard pajzsát, s döfték át Gloria minden tagját. Ám a lány nem hátrált meg. Abbadón lángjai meggyógyították a sebeit.
- Győzd le, Gloria nővér. - mondta halkan. - Atyám rád hallgat. Zárd vissza a Sötétséget.
- Ez nem jó.... - nézett Aleena előre aggodalmasan, ahogy közelebb próbálta Gloriához húzódni. Gerard   sietve kérdezte Abbadóntólk.
- Mi történt vele? - nem látott rajta sebet. A Sötétség beleásta magát a testébe?
- Ez... lesz a börtönöd... Samael.... – nyögött egy nagyot Gloria. A lángok hirtelen szétáradtak minden irányba, követhetetlen gyorsan rajzolva ki egy egyenes vonalat a földön, pont félúton a kis csapat és Hoshekh között. A mélységi csak nevetett, aztán már lépte is volna át a vonalat, ám ekkor a lángok felcsaptak és Gloria imájának szövegét írták ki a levegőbe, láthatatlan falat alkotva Hoshekh előtt.
A sötét csápok ezrei, láthatatlan, de mennydörgéshez hasonló mágiák és olyan erők feszültek a falnak, amik felszántják és bizarr formákba csavarják a földet mögötte, de úgy tűnik a bukott angyal nem volt képes átlépni, bármennyire tajtékzik is. Mindenki halálra döbbenve nézte, mi történik körülötte.
- Te jó ég... - motyogta Maria.
Ekkor vették észre, hogy Gloria műve az egész. Vagy legalábbis azt gondoltál, ahogy szép lassan megkövülnek a tagjai. Hátborzongató látvány volt látni, ahogy az ujjai hegyétől a fejéig szép lassan
- Hé! Gloria! Szólalj meg! - ordította Gerard, ahogy ijedten térdelt le mellé. Nem sokra rá követték a többiek is, ahogy tekintetüket elfordították és észrevették, mi történt mellettük.
- Még itt vagyok. Mi történik velem? - kérdezte Jerobeámtól.
- Találkozol Atyámmal. - felelte Jerobeam továbbra is sztoikusan. - A tested pedig a pecsétkő lesz, ami távol tartja Samaelt azoktól, akiket meg akarsz védeni.
Szótlanok maradtak.
- De hát... - mondta elhalkulva Leo. Körülötte a többiek csenden maradtak. Szép lassan jöttek rá, s tudatosult bennük, mit jelentenek az angyal szavai - Sarathiel azt mondta...azt mondta hogy csak lehet, hogy meghal...
Aleena finoman Leo vállára tette a kezét. Szó sem volt soha sem kegyelemről. Szó sem volt sohasem utakról.
- Semmi baj... - mosolygott Gloriára. Bár a harag majd széttépte, nem akarta, hogy az apáca utolsó pillanatai búval teliek legyenek. Fölé hajolt, majd egy imát énekelt neki, hogy megadja neki a tisztességet, amit érdemel.
- Azt hiszem, nem igazán kívánhatnék jobb halált magamnak. Noha inkább élnék még. – nevette el magát Gloria. Bús nevetés volt. Nem hozzá való. Családapák haldokló kacaja ez a csatatéren.
Klaus óvatosan vetett magára keresztett, majd tette össze a kezét. Maria óvatosan megkérdezte.
- Van bármi, amit üzenni akarsz? - kérdezte tőle finoman. Utálta beismerni, de ez iszonyat bátor volt tőle. A legkevesebb, hogy üzenhessen azoknak, akiknek még volt valami mondanivalója.
Gerard nem tett mást csak csendben letérdelt Gloria mellé, vigyázva, nehogy felé hajoljon. Had lássa a tiszta eget, amit teremtett.
- Jozefnek, hogy ne hibáztassa magát. A családomnak... csak mondjátok el hogyan történt. Dieter von Rotmantelnek, hogy szerettem. És Corona von Reinburg priorisszának, hogyha bármi baja esik a démonaimnak, akkor élete végéig visszajárok majd kísérteni, és hogy mindig pontosan látni fogom fentről, hogy mennyit iszik. Ez a legfontosabb üzenet, azt hiszem. Köszönöm. – tartalmas egy üzenet volt. - Te pedig. – nézett váratlanul Gerard felé - Jó ember vagy. Nincs szükség rá, hogy folyton bizonygasd.
Gerard úgy nézett rá, mint aki kísértetett látott. Torkán akadt a szó, ahogyan Gloria szemei szép lassan megmerevedtek, ő maga pedig eggyéb vált a kővel, mely foglyul ejtette. Körbenéztek szép lassan a csatatéren, azt keresve, miféle nyomai maradtak még a falnak, a többieknek. A szobor felé szegezték  tekintetüket, aztán rá egyenesen az angyalra.
- Meghalt...? - nézett zavarodottan Aleena Abbadónra.
- A lelke már atyámnál van. - felelte a nefilimtestű angyal.
- Akkor vége van. Nem tud már a Sötétség ártani senkinek? - nézett falfehér arccal a tomboló mélységire Leo.
Gerard ökölbe szorította a kezét. Izmait megfeszítette, nem akarta, hogy a többiek remegni lássák. Azóta a nap óta, hogy először látta az angyalt, s hallotta a mítoszt, miszerint aláhullott a hajnalnak attól rettegett, hogy visza fog térni. Mikor róla meséltek, nem akarta elhinni, hogy tényleg ő volt az. Egyre csak arra tudott gondolni, ő fog következni, csak az ő lelke a mennyek helyett a pokol mélyére fog repülni.
- Nincs vége. Meg fogja találni a módját, hogy kiszabaduljon. - nézett Jerobeam a mélységire.
A megtestesült sötétség gúnyosan pillantott vissza rájuk.
- Egyébként is, az én jelentőségem semmi. - kacagott fel rekedten. - Nem tudjátok, mi jár közöttetek. Nem ismeritek az iszonyatot, ami elszabadult. Én igen. Ez a világ már elbukott.
Mindenki próbál úgy tenni, mintha meg sem hallották volna, amit a mélységi kürtölt feléjük. A bukott angyal puszta szavai képesek az őrületbe kergetni bárkit, jól tudták ezt, egyáltalán nem voltak biztosak benne, bebörtönözve nem képes-e elérni őket.
Közben Gerard szúrós szemekkel nézett Gloria felé. Elméjébe égett a pillanat, amikor a testét kővé válni látta. Sötét gondolaton járt az esze. Olyanon, amire talán nem is gondolt volna, ha ezt a napot elfelejtené.
- Ezt hittem, volt esélye túlélnie... - mondta az angyal felé fordulva. Biztos volt benne, hogy tudta, mire gondolt. Azt mondták, nagy kockázatot vállalnak. Ám mégis úgy tűnt, mintha ez elől a sors elől nem lett volna menekvés. Hogy maga Gloria vált Hoshekh börtönévé. Ennek más útja nem lehetett. Ha ezt tudta volna, talán most ő vált volna kővé helyette. De nem, ő nem vette el tőle a feladatát, mert tudta, sértené a becsületét. De Gloria nem tudta, milyen kockázatot vállal. Igazságtalan volt.
- Volt. Atyám választott. – hangzott a tömör, bús válasz.
- Értem. - a sötét üresség kongott mindannyiuk fejében. Fel sem tudták fogni azt, ami a mai napon történt. Talán sosem lesznek képesek.
Lia tért elsőnek magához.
- Vele mi fog történni? Itt marad a parton az idők végezetéig? - gondolt a burokba zárt bukott angyalra.
- Csak ameddig a pecsét a helyén van. Vigyétek a Katedrálisba és ne engedjétek, hogy bárki kárt tehessen benne. – felelte Abbadón.
- Könnyű azt mondani... - mondta Aleena baljós előérzettel a hangjában.
- Be lesz végezve. - mondta Gerard, beletörődve a feladatába. Meg fogja tenni, ha az ég szakad rá, akkor is. Szíve szerint a világ végére vinné a követ, s elásná úgy hogy a sírba vigyék magukkal annak hollétét. De Gloria holttestét nem akarják megszégyeníteni vele. Megérdemli, hogy azok helyezzék örök nyugalomra, akik szerették.
Aztán Gerard egy sóhaj keretében a fal mellé sétált. Azokat a viseltes fegyvereket kereste, melyeket annak diején a szerencsétlen városőrök rájuk szegeztek. Puskák voltak, még ha ócskák is, de tették a dolgokat...nem úgy mint azok, amiket furkósbotnak is gyér volt használni a három napos éjszaka alatt. Az a fegyver nagy szolgálatot tehet még.
Eközben Klaus összeszedve a bátorságát odállt Abbadón elé.
- És a bukott angyal...a veszély, amit említett...az valós?
- Az. Úgy nevezik Veroniel, de ez a föld Zargath'hathként hivatkozik rá. Minden bűn bukottja. A démonok teremtője. A Nagy Első, akinek ez a hely a börtöne. És most felébredt, a tudatának egy szikrája kiszökött és a világot járja.
- A démonok teremtője? - szólalt fel harsányan Lia a nyakláncból – De hát...a démonokat a mennyből utasították ki.
Aleena csatlakozott hozzá.
- A nekromanciáról egész idáig azt hittük, tiltott tudomány volt a Szakadás óta. A démon születését Isten hajdani angyalai is hozhatják? - kérdezte az angyaltól.
- Nem értitek mit beszéltek. Nem mind szent Atyám angyalai közül, nem lesz minden tettük jó. A démonok pedig sosem voltak a mennyben, oda csak Atyám igazai mehetnek. - rázta meg a fejét az angyal  - Mennem kell. – nézett el a messziségbe - Gondoskodjatok róla, hogy a szent teste eljusson a Katedrálisba. - azzal elemelkedett, majd egyetlen szárnyapással eltűnt úgy, ahogy jött. Lángként az égre festve.
Gerard visszatér a többiekhez, egy nagy rakás kacattal a markában.
- Ha a nagy pillanatra vártál...ez volt az. - csapta meg Aleena vállát.
A kis csapat feje kezdett kitisztulni. Lassan dolgozták fel, mi történt körülöttük. Megpróbálták megemelni a szobrot, mely hajdan Gloria volt, hogy meg tudják-e mozdítani.
- Keressük meg, hátha Sarathiel még itt van. - mondta Gerard nyugodt, megfontolt hangon.
Klaus bólintott, majd kilőtte kereső nyilát, hogy pásztázza át az utat maguk mögött, látják-e még a néhai démontábornokot. Nem kellett sokat várnia. Pontosan ugyanott állt, ahol beszéltek.
- A távolban van, ahol találkoztunk vele.
Kaus és Maria óvatosan megragadja Gloria testét, majd elindultak a többiek után.
- Még életben vagytok. Ez jó hír. - nézett élettelen szemeivel Sarathiel, ahogy odaértek hozzá.
- Nem sok kellett, hogy mi járjunk így. - mondta Leo, ahogy Gloria felé mutatott.
Gerard óvatosan odalépett hozzá. Nem akarta ezt kimondani, de tudta, hogy úgyis látja, mire gondol.
- Remélem te sosem változol. - a másik két angyal egyetlen nap leforgása alatt világgá kürtölte hollétét, suicid hajlamairól kellett egy halandónak lebeszélni, és faképnél hagyta őket, miután csak még több kételyt ébresztettek bennük. Ilyeneket emberektől sem vár el az ember, nemhogy a tökély szobraitól. Sarathiel...ő volt talán az egyetlen, aki hirtelen nem tűnt olyan...emberinek.
Csend. Nem kapott semmi választ.
- Nem fontos... - legyintett Gerard, ahogy prezentálta a szobrot - A küldetésünket teljesítettük. A kirakós utolsó eleme is a helyére fog kerülni. - gondolt a Katedrálisra, majd a Secretum pecsétjére - Minden gond nélkül.
- Úgy legyen. – felelte a néhai démontábornok.
- A csatának vége? - kérdezte Gerard. A többiek még mindig csendben voltak. Már Lilithyrához sem mertek szólni, most pedig inkább nem próbálkoztak kísérletezni, hogy hova is tegyék a lányt...démont...angyalt.
- Miféle csatának? – hangzott a tömör válasz. A csapat körbenézett a huldrák és élőholtak holttestein.
- Valóigaz. - szólalt meg kissé elfojtott hangon Leo. Ezt nem lehet csatának nevezni.
Gerard közben megköszörülte a torkát.
- A te küldetésed is siker koronázta? - kérdezte tőle. Ha még itt volt, jó esély van rá akar még nekik mondani valamit arról, amit napokkal ezelőtt említett. Amit Abbadón sem tudott nekik elmondani.
- Az én sikerem a tied is. Akit kerestem az Anaiel volt, mivel ő tudja a Végidő Armadájának titkát. Most pedig biztos helyen van.
- Ennek felettébb örülök, asszonyom. - mondta Gerard, némi sóvárgással a hangjában. Az a rengeteg tudás, amit az angyal hordozott most örökre elveszett...legalábbis számára. Talán csak a halálfélelem volt, ami elnyomta az elvonási tüneteit a csata alatt - S mi volt ez a becses titok, ha szabad kérdeznem? - próbálkozott.
- Ha tudnám, nem kerestem volna.
- Hát persze. - mondta Gerard lemondóan - Akkor most egyenesen felé kell menjünk? - de mégsem akarta feladni.
- Én azt már nem tudom. Az én feladatom eddig egyezett a tieddel, innentől már Anaiel útmutatására vagytok bízva. De a helyedben igen, én felé mennék.
A hangja mintha bút, szomorúságot sugárzott volna. A démon félt megkérdezni, de erőt vett magán.
- Ez azt jelenti, hogy többet nem is találkozunk? - kérdezte tőle Gerard.
- Nem látom a jövőt. Azt senki nem látja, csak az Atya. De feladatod van, ahogy nekem is. Viszlát, Gerard.
Azzal intésére megnyílt alatta a föld, s elnyelte. Egy pillanatra rá maguk maradtak az üres csatatéren.
- Hm... – nézett rá Leo.
- Igen tudom. Amatőr. Pózolnia kellett volna. – próbálta meg a hangulatot oldani Klaus.
Gerard abban a minutumban összeroskadt és térdre borult. Remegő tagokkal próbálta összeszedni magát.
- Mi történt?! – hőkölt hátra Aleena.
Helyette Lia szólalt meg az amulettből.
- Eddig bírta magát tartani. Beszélni már egy ideje nem tudott.
- Várjunk...akkor hogyan...? – húzta fel Maria a szemöldökét.
- Én beszéltek helyette. Átvettem a teste felett teljesen az irányítást.
- Mostmár...rendben...leszek... – nyögött nagyot a démonember, ahogy megpróbált előregörnyedte felállni és rátámaszkodni a térdére.
Aztán fogta magát és hanyatt dőlt a csatatéren.
- Mi legyen? – nézett körbe Klaus.
Gerard nagynehezen összeszedte magát és felállt.
- Mennünk kell. Még nem pihenhetünk le... – mondta, inkább talán csak magának, ahogy megragadta a szobrot.
A démon szíve nagyot dobbant. Körülnézett. Nem látott semmi. Semmi különöset, minden ugyanolyan volt. Mégis, valamiért úgy érezte, nem mehet tovább. Meg akart állni és elgondolkozni azon, amit látott. Eddig csak ment, ment egyenesen előre. Úgy érezte, egy lépés választja csak el, hogy elveszítse az utat a ködben.
- Tényleg jó ez így? – nézett körbe.
Mindenki meglepetten fordult felé. Erre nem számítottak tőle. Aleena volt az első, akinek döbbenetét csodálkozás váltotta fel. Olyat látott Gerard arcán, amit mostanában senkién: kételyt. Olyan volt, akár egy csoda.
- Miért kell ezt csinálnunk, miért? Ti nem érzitek kihasználva magatok? – kapta fel a fejét, ahogy végignézett a többieken
Mindenki bambán nézett felé. Persze hogy úgy érezték. Felmerült bennük az út során, többükben nem is egyszer. De senki sem szólt közbe. Senki sem akarta, hogy emiatt álljanak meg. Egyre csak azt ismételte magában mindenki, az egész világ nehezkedik most a vállukra. Hogy az angyalok küldetése ez. Hogy még ha utálják is, de végig kell csinálniuk. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el többek száját, ahogy valaki végre kimondta.
- Csak azért, mert egy angyal mondta...ugyan mitől lennének helyesek az angyalok?! Talán tévedhetetlenek? Ha így lenne, ez a sok szörnyűség sem történt meg! – folytatta Gerard – Kezdve Azrael kardjától...mind az angyalok szavainak szolgái voltunk!
Gerard arcát elöntötte düh.
- Hét ezt akarta tőlünk Azrael?! Hogy veszítsük el karjáért cserébe azt, amiért Ádám és Éva lelkük üdvét adták? Valóban csak ennyi volna az egész?
A démon ekkor megnyugodott. Nagyott lépett előre, ahogy óvatosan feljebb emelte Gloria szobrát.
- Nem. Többé nem fogom Azrael megváltását keresni. Felkutatom a kardot, s arra fogom használni, amire jónak látom! Egy angyal szaváért nem fogom a szabad akaratom eldobni!
A többiek felderült arccal néztek rá. Azt a Gerardot látták, akibe annak idején beleszerettek. A bús, melankolikus képű mágus eltűnt a szemük elől.
- Nyitott szemmel, és élelmesen... – tette hozzá Aleena.
- Nincs szükségünk az angyalok segítségére. Nincs szükségünk a Paradicsomra. Tegyük bármit, átkozottak vagyunk, kárhozott népek. Létrehozzuk a saját Paradicsomunkat ezek az átkozott földön, itt, és most! – mutatott maga elé.
- Na ez az a Gerard, akit ismerek. – bólintott erélyesen Maria.
A démon eztán a többiek felé fordult.
- Mit mondtok? – kérdezte tőlük.
- Ez a beszéd! – vágta rá Leo.
- Most pedig dologra! – tette hozzá Aleena.
- Ha jól sejtem, a Katedrális felé. – mondta csendesen, elégedetten Klaus.
- Nem. – vágta rá Lia – Ti visszamentek a hajóhoz. Ezt a szobrot egymagunk is el tudjuk oda vinni. Maria! – mondta a vámpírnak.
A lány már tudja is, mire gondol. Elővette hátasa tojását és Gerardnak nyújtotta át.
- Kiváló. Én elmegyek és helyére teszem a szobrot. Addig hajózzatok fel, magasra, Nordenburgig, a Katedrálistól Keletre. Ott találkozunk a folyó mentén.
Klaus Gerard mellé ugrott, majd egy nyilat nyújtott át neki. A nyilat, mellyel körbepásztázhatta a horizonton túli tájat is.
- Tessék, erre szükséged lehet. Ezzel meg fogsz minket találni. – mondta.
- Köszönöm. – vágta rá.
Mindenki elégedetten indult útnak, egymásnak hátat fordítva. Gerard rég érezte már, hogy a helyes
úton járna. Nem is, ez az út egészen biztosan nem volt helyes. Mégis, úgy érezte, boldog lesz, ha ezt az utat járja. Talán ezért volt, hogy így átjárta az erő...

- Hol vannak a lovagok? – Toporzékolt Hagen.
- Megléptek, mikor összetalálkoztunk Legioval. – Bólintott Matheus. - De megöltem! - Húzta fel az orrát. Szinte csillogtak a nem létező kitüntetések a mellkasán.
- Legio meghalt? – Hitetlenkedett. - Mégis hogyan, egészen pontosan?
Matheus vigyorogva jelentőségteljesen megemelte az ujját.
- Szedjünk össze, amennyi lovagot csak tudunk. Ha kell, használjuk a feljogosítást. Fél óra múlva találkozunk a hintóknál.
Matheus bólintot, és megint a lovagok lakrésze felé ment. Ott hosszasan vitatkoztak megkérdőjelezhető személye miatt, és még a levéllel is csak nehezen sikerült bárkit is noszogatni, de idővel néhányan csak engedtek, és az egész dőlt, mint egy sor dominó: az inkvizítor egy kisebb sereggel érkezett meg a hintóhoz, és Hagen is ugyanígy. Beugrottak a hintóba.
A korábbi nagy rohangálásban pedig szerzett mézes és kenyeret a konyháról egy kitérővel, és az út közben azt majszolta.
Hosszú órák elteltével, kevés megállóval, rossz álommal, érkeztek meg késő délután a Főváros kapujához. És az őrparancsnok, mint aki csak rájuk várt, épp ott veszekedett valakivel.
Hagen egy pár rémisztő katonával odavonult hozzá, Matheus pedig magát kihúzva, tisztelettudóan vonult jobbja mögött.
- Miben segíthetek? – Kérdezte félig unottan, félig dühösen, miután vitájának tárgyát behajította a városkapun.
- Nekromanta szekták, a király, és az ön lehetséges hatalma. Folytassuk inkább bent. – Mutatott az ajtó felé.
- Kövessenek. - Mondta, majd megfordult, és elindult. - A karavánjukat is behozhatják, az őrség istállóiban majd ellátják a lovakat.
- Tertullius püspök vagyok. - Nyújtott kezet - Tudomásunkra jutott, hogy országunkat megbízhatatlan, ördögi praktikákat űző eretnekek vezetik. Szeretnénk hát magasabb pozíciót felajánlani önnek…
Matheus pedig ezen a ponton kalandozott el. Az intrikázás nem volt az erőssége, ráadásul szemeivel egy új szép gyújtóst vélt felfedezni, melyet zsebre is tett, mikor senki sem figyelt. Ám az elkezdett melegedni.
- Te maradj a mieinkkel – Mutatott Matheusra Hagen. - Én pedig az Őrparancsnokkal tartok.
Az inkvizítor visszanézett a püspökre, de a zsebében a gyújtó egyre forróbb lett, így gyorsan elővette. Az őrparancsnok kicsit hitetlenkedve elvette.
- Lopásgátló van rajta. - Mondta sötéten, és gyorsan Hagenhez fordult. - Jöjjön, a kaszárnyákban általában többen vannak.
- Legyen úgy. Matheus, biztosítsd, hogy senki ne tudja meg, sem azt mit akarunk, sem azt, hogy egyáltalán itt vagyunk. – És már távoztak is.
Matheusnak leesett az álla. Egy darabig hebegett-habogott, majd Hagen parancsát nem teljesen értelmezte, de azért bólintott.
Kilépett a szobából, és vörös fejjel elvegyült a többi katona között.
Matheus hosszasan szerencsétlenkedett a csapatok pakolgatásán, majd végül rettenetesen idegesen közölte velük, hogy szóródjanak szét maguktól a szélrózsa minden irányába, és naplemente után szállingózzanak vissza ugyan ide.
Később az inkvizítor magányosan, de jó kedvűen rágott egy darab húst, mikor a szeme sarkából egy baljós csuklyás alakot látott közeledni egyenesen feléje. Bambán ránézett a közeledő személyre. Érezte, hogy ebből baj lesz, majd megindult egy irányba, hogy lássa, hogy követi e. És így is tett.
Matheus egy nem túl félreeső sikátorba menetelt, majd amint a másik is belépett, Judica Meát szórt rá, és felé ugrott a kardjával. Ekkor már észrevette: Norman volt az.
Hátraugrott, kivédve.
- Minek köszönhetem a látogatást és a szívélyes üdvözlést? - Kérdezte pimaszul.
- Ezt kérdezhetném én is. - Állt Matheus kardját előre tartva támadóállásban, fölényben érezve magát.
- Ugyan, az ember itthon van, és még kérdőre vonják?
- Én is itthon vagyok. - Állt, várva, hogy mi lesz.
- Maga itt, itthon? Azt hittem, a magafajták a templomokban laknak, és a padokban alszanak, mert máshol nincs maguknak hely. - Röhögött.
Matheus nem szólt, csak állt egyhelyben, a homlokát ráncolva.
Norman pofájáról lefagyott a mosoly.
- Remélem tudja, hogy nem kellene itt lennie. - Mondta.
Matheus felhúzta a szemöldökét.
- Maga ostobább, mint gondoltam.
Az inkvizítornak elfogyott a türelme így csak küldött rá egy Judica Meát, és ismételten megpróbálta leszúrni.
- Maga próbára teszi a türelmem. - Közölte, ahogy egy pillanatra sötétséget teremtett, aztán pedig már mellette bukkant fel, de nem támadott.
- Maga teszi próbára az enyémet. - Forrongott. - Mit akar?
- Maga mit akar. – Próbált lekeverni egyet, de mennyei védelemből, nem sikerült neki.
- Maga mit akar. - Hörgött.
- Hogy a pápa jelentéktelen szolgái ne üssék az orrukat a nagyok dolgába. Mit gondol, mit fognak itt elérni?
- És ezzel miért hozzám jött? - Húzta fel a szemöldökét. - Mit akar, mit csináljak? Akasszam fel magam? - Hajtotta előre a fejét fenyegetően.
- Olyasmi. Magáról biztosan tudom, hogy magához érdemes ilyenekkel menni.
Matheus elhebegett még egy Kyrie-t, ellőtt még egy Judica Meát, és ezúttal már elég pipán ismételten megpróbálta leszúrni. És sikerült is neki. Meglepetten lépett hátra, ahogy a tanácsos teste elterült a földön. Összeszedte magát, felgyújtotta, hogy véletlenül se találjon megint életre kelni, majd elszaladt Hagen távozásának irányába. A katonáktól kikérdezte, hogy merre jár, majd az étkező őrparancsnokra és Hagenre tört rá.
- Jobb nem égő ruhával, igaz? – Pimaszkodott neki parancsnok, de amaz magasról tojt rá.
- Találkoztam Norman tanácsossal.
- Elmenekült? – Mérte végig Hagen. - Rájött a tervünkre?
Matheus forgatta a szemeit.
- Igen, de megöltem.
- Megölte? – Hitetlenkedett. - Hogyan?
Matheus vigyorogva jelentőségteljesen megemelte az ujját.
- Legyen úgy. Egyel kevesebb dolog, ami miatt aggódhatunk. Ideje hát munkához látni. – Fordult az őrparancsnokhoz.
Matheus bólintott, és nagyon büszkének érezte magát.
- Legyen. - És füttyentett a többieknek: - Indulás!

Matheus a gyülekező egyháziakat terelgette Hagen parancsnoksága alá, majd vigyorogva a püspökhöz vonult, mint ki már el is foglalta a palotát. Amaz éppen az őrparancsnokkal tárgyalt.
- Mindenki kész! Vár a hatalom és a gazdagság! Indulhatunk? –  Válaszolta.
Matheus keresztet vetett.
- Az Úr velünk van!
- Tud alagútról, ami a palotába vagy onnan kifelé vezet? – Fordult Hagen türelmetlenül újra az őrparancsnokhoz. Az közelhajolt a füléhez, mint aki erotikus bölcsességeket készült suttogni, bár se nem parázna, se nem suttogás lett a dologból, Matheus nagyon jól hallotta:
- Van egy... a harmadik körbe vezet ki a kijárata. Csak szóbeszédből tudok róla, még legény koromban hallgattam ki egy beszélgetést! Azt mondják, mágikusan van lezárva!
- Küldjön oda legalább húsz embert. Ha eddig mágikusan volt lezárva, akkor mostantól legyen máshogy is. Torlaszolják el, gyújtsák fel, mit bánom én. A lényeg, hogy arra se menekülhessen el senki.
- De az... Titkos... – Hebegett, de azért utasította az embereit.
- Indulhatunk!
- A püspökkel előre a pénzért és a hatalomért!
És így is történt, az őrség és az egyháziak vonulni kezdtek a palota felé. Ahogy egyre közelebb értek viszont még az éjszakához is gyanúsan egyre kevesebb ember lett az utcákon.
- Remélem hoztunk elég tűzszerszámot. – Aggodalmaskodott Hagen.
-  Bizonyosan. – Felelte Matheus, miközben megmutatta a jelenleg nála lévő kedvencét.
A csapat el is érte a palotát. Síri csend volt. Minden probléma nélkül körbevették.
- Gyújtsunk fáklyát! – Ordította Hagen. - Hadd tudják meg, hogy itt vagyunk.
Matheus is vett magához egyet, és az imént mutatottval meggyújtotta. A tűz lassan megvilágította a sereget, és a csendben ők csinálták a legnagyobb fényt a környéken. Ám a palota még mindig halott volt.
- Zárjuk szorosabbra a kört. Nincs értelme bemennünk, úgy csak elveszítjük a számbeli fölényből eredő előnyünket. – Közölte Hagen, és így is tettek, majdan hangosan kezdte szidni Gustavot. - Sötét apostol! Trónbitorló! Gyere ki és vezekelj vétkeidért!
- Eretnek! – Értett egyet Matheus.
Hangokat lehetett hallani, ugyan lehet, csak a katonák csinálták őket.
- Figyeljünk a hátunk mögé is! – Ordított Hagen. Ámde senki sem látott semmit. - A nekromancia Istentagadás! Ezért pedig még a királynak is fizetnie kell! Aki megadja magát, annak igazságos ítéletben lesz része, aki nem, az a nekromanta szektával együtt fog elpusztulni!
Ám a válasz csend volt és sötétség.
- Mit javasol Mattheus atya, mit tegyünk?
Matheus rettenetesen meglepődött, és ez látszott is rajta. Hagen tudni akarja az ő véleményét? Az ajkára helyezte a kezét gondolkodva.
- Lehet, hogy megszöktek. - Toporzékolt dühösen. Nincs értelme felgyújtani a palotát, ha üres. - Küldjünk be egy csapatot.
- Tegyen hát úgy, Mattheus atya! Vegyen maga mellé néhány katonát, és indulás.
Matheus maga mellé utasított egy pár klerikust, és több egyházi katonát, majd elindult a kapu felé, bár a rács hirtelen az orra előtt esett le.
- Úgy érzem ez egy tökéletes válasz volt. Mit tehetünk most, Mattheus atya? – Ordított utána Hagen.
Matheus meghökkenve ugrott hátra, és vérengző arccal nézett a püspökre.
- Tüzet! - Lóbálta dühösen a kardját előre.
- Hallották az atyát. Mi mást tehetnénk, ha nem válaszolnak? Gyújtsák fel.
És valóban, a tömeg különböző faszerkezeteket, tetőket, amiket csak értek, a fáklyákkal meggyújtották. Pár percig ez így is telt, majd hirtelen a palota ablakai, ajtói kicsapódtak, és élőholtak kezdtek kiözönleni rajtuk.
- Csak ki kell tartanunk! – Adta ki az egyszerű parancsot Hagen, és a felé támadó élőholtak felé ugrott.
Matheus vörös fejjel lesújtott egy felé jövő csontvázra, ami darabokra is hullott. Bár kiélvezni nem tudta, hisz máris jött a következő, aki karddal sújtott feléje. Ő Judica Meát küldött rá, oldalra ugrott, és lecsapta a karját.
Hátrált, majd begyújtotta a füstölőjét – az élőholtakat ez felettébb meg is zavarta, de meglepő módon sok szövetségest is. Hagent ez inspirálta, és ő is begyújtotta az övét.
- Oltsák már el, nem látunk! – Panaszkodtak páran.
- Jobban fáj az eretnekeknek! Oldják meg! - Matheus hőzöngött, miközben célba vett egy élőholtat.
Ekkor hirtelen valaki karon szúrta az egyik Hagennek panaszkodót. Ám a püspöknek nem volt ideje reagálni, mert egy közelgő szellemszerűséget vélt felfedezni, ami egy felhőt küldött felé. Johannes ekkor felkapta a füstölőjét, és elhajította a palota felé.
Matheusnak tetszett ez az ötlet és ő is így tett, majd egy Judica Meát küldött a lényre, ami válaszul rögtön elporladt. Visszapillantott Hagenre, akinek éppen a hátára tapadt egy másik ugyanilyen. A környéken egyre több bukkant fel.
- A hátadon! - Ordított rá Matheus, miközben körbe forgott, nehogy felé is közeledjen egy ilyen micsoda.
Hagen a háta felé szúrt, mintha tegezbe nyúlna, így elporlasztva a szellemet. Matheus egy közel lévő lényre küldött Judica Meát, majd a püspök felé araszolt.
A csata sokáig tartott és véres volt. Az élőholtak mind ismételt halált haltak, de az emberek közül alig maradt húsz.
- Tág gyűrűt a palota köré! Gyorsan! – Kiáltotta Hagen, a maradék viszont meglepetten pislogott rá.
- Mi? Tízen vagyunk, a palota meg hatalmas!
- A főnök halott, majdnem mindenki meghalt, én mentem! – A többiek követték.
Csak az egyháziak maradtak hátra.
- Minden tiszt és a parancsnok is oda. Ki veszi így át a helyét? – Hördült fel hangosan Hagen.
- Maga a püspök... - Mondta bátortalanul az egyik egyházi.
És így álldogáltak, és figyelték a lángoló épületet… Mely hirtelen összeomlott, így megakadályozva a tűz terjedését.
Matheus örjöngeni kezdett.
- Bemegyünk. – Közölte Hagen. - Előre.
- És bentről gyújtjuk meg? – Hördült fel Matheus.
- Igen. – Majd előre intett, hogy valaki menjen előre, de senki sem tette.
- Egy fáklya elől, egy hátul! – Mordult fel két katonára. - Indulás.
A csapat csendben haladt a palota üres, és sötét folyosóin. Meggyújtották a fáklyákat és gyertyákat, ahol már jártak, hogy ne tévedjenek el. Ahogy így haladtak egy sikoly töltötte meg a levegőt. Hagen a forrás felé intett, Matheus pedig a szájára helyezte az ujját.
Lassan ahogy haladtak az irányba a folyosó végén lágy foszforeszkálást véltek felfedezni. Hamarosan észrevették, hogy egy ektoplazmával bekent csontvázról volt szó. Ráugrott az előre menő fáklyásra.
Matheus és Hagen szinkronban küldtek rá Judica Meát, és ütötték le a fejét kardjaikkal. Mögöttük viszont kialudt a fény: a hátsó fáklyást egy hétköznapi zombi támadta meg. Kyrie-t imádkozott, és felrúgta az ellenséget, visszavette a fáklyát, és meggyújtotta. Egy másik egyházi ekkor egy vízsugarat idézett, mellyel letaszította az ektoplazmásat az áldozatáról. Hagen viszont szerencsétlenül csapkodott bele, így Matheus küldött egy kegyelem Judica Meát a lényre, mire végre megdöglött.
Az ember, akin pedig eddig a csontváz térdelt, pedig ájultan feküdt.
Hagen leereszkedett hozzá, és pofozgatni kezdte, de csak nem kelt fel. Elvette a fáklyáját, majd elindult egy irányba. Matheus meglepetten nézett. Keresztet vetett az ott hagyott társuk felett, majd követte a püspököt.
Ám a többiek nem követték őket. Felvették a társukat, és elindultak visszafelé.
- Menjünk. Nem hagyjuk félbe. – Hagen haladt előre rendületlen.
- Nem hát. – Haladt mellette Matheus.
Egy nagyon hosszú lépcsősoron meneteltek fel, és az inkvizítor rendesen el is fáradt. Egy végre kivilágított területre érkeztek: egy folyosóra, balra egy baljós faragványos ajtóval, jobbra pedig egy vasajtóval. Hagen az ijesztőbbik felé lépett, amely magától kitárult, bár bent nem látszódott semmi sem.
A két jó inkvizítor egymás mellett beléptek, és hirtelen mindenhová fény terjedt. Velük szemben az ablaknál állt maga a sötét apostol, könyvespolcok által övezve. Egy ablakon nézett kifelé, majd végre megfordult.
- No lám, azt hittem, soha nem érkeznek meg.
- No lám, nem menekült még el... – Utánozta a hangsúlyát Hagen.
A király lassan elkezdett fel-alá járkálni kimérten.
- Miért menekültem volna el? Akkor nem láttam volna a maguk arcát. Nem lett volna közel sem olyan szórakoztató.
Hagen elkezdett felé lassan haladni.
- Milyen érzés? Tudván, hogy a végét járja az olyan hosszú mesteri színjáték.
- Micsoda Istenkáromlás... - Nézett körbe Matheus a könyveken, miközben továbbra is ajtó előtt állt támadóállásban.
- Úgy érti, hogy milyen érzés, hogy a tervem tökéletesen működik? Mit gondol, milyen? - Egy pillanatra mintha más arcát látnád az övé helyén, de aztán a megszokott fizimiska tárul eléd. - Átlátok magán. Ugyanúgy megtéveszt, kihasznál, elárul másokat, ahogy a maga haszna diktálja. Miben volna különb nálam?
- Engem nem akarnak megégetni. – Mosolyodott el.
- Tertullius püspök az Isten egy nemes szolgája. – Szólt közbe Matheus. - Bezzeg maga a Sátánnal veszi körbe magát!
A király lassan felé fordította a fejét. És mosolygott. Ráérősen újra Hagenre nézett.
- Egyelőre. És ha majd a maga kis álcája bedől - mihez fog kezdeni?
- Álca? Miféle álca? Talán királynak hazudom magam én is.
- Mindegy is. – Emelt le egy vaskos könyvet a polcról. - Csak erre van szükségem.
Matheus Judica Meát küldött rá, Hagennek pedig két lánca a levegőbe emelkedett, és megragadták a király karját. Viszont az inkvizítor maga mögül hangokat hallott, és gyorsan odébb ugrott. Valóban: élőholtak voltak mögötte. Elindultak hát egyet kivéve Hagen felé.
 - Mit gondolnak, mire mennek ezzel? – Ordított fel hangosan Gustavus.
Hagen a király felé csapott a láncaival, de az kitért. Matheus Kyrie Eleisont imádkozott, és kitért a támadója elől, meglebbentve kardját, bár nem sikerült rendesen megsebesítenie.
- Azt hiszik, ez működni fog?
- Igen. - Ugrott Matheus az élőhalott helyett a felé közelebb került királyhoz a kardjával, ám reptében megragadta hátulról. Hátrafordult és kardjával a mellkasába szúrt.
- Alávaló férgek vagytok mind! – Mondta a király ijesztően nyugodt hangján.
Az inkvizítornak ez nem tetszett, így Judica Meát küldött rá. Hagen előre rohant, a láncait maga előtt reptetve, de egy csontváz keresztezte a láncai útját oldalról, valamint hátulról is ráugrott egy zombi.
A zombi, akivel az előbb Matheus hadakozott rothadó izmaiból fejbe vágta az inkvizítort, aki így most elterült a földön.
Gustavus gyorsan a könyvespolchoz sietett, és leemelte a könyvet.
- Szóval, hol is tartottam - Sóhajt – Igen! – Kezdett felolvasni belőle valami ősinek és érthetetlennek ható nyelven… Miközben ő maga is egy szörnyű rémséggé változott. Kántálást lehetett hallani, mire a padló is repedezni kezdett.
- Ez az igazi alakom. Ez pedig a mesterművem: A Királyok Emléke, Memoriola Regis! - Mondta a karjait felemelve, ahogy egy másik, hatalmas szörny emelkedett ki a parketta alól. - A régi idők királyainak csontjai, egybegyúrva! Senki nem vitathatja el a királyságom jogát, amíg ez a birtokomban van! – Kezdett el röhögni mániákusan.
Hagen viszont lerázta magáról a zombikat és rendületlen vonult Gustavus felé. A hatalmas csontkollekció, viszont felé rohant, és a falhoz vágta.
Ekkor Matheust is megemelte, akinek ellenkezni sem volt lehetősége, és hasonló erővel odadobta Hagen mellé.
- Megmondtam, hogy vége! Megmondtam!
Viszont a kántálás egyre hangosabb lett. És… Dies Irae-t énekeltek?
- Így múlik el Johannes Hagen, bábmester és agresszív kis barátja.
Ekkor felemelte őket a szörny és konkrétan felnyársalta őket a karmaival… De mielőtt minden elsötétült volna látták Őszentségét, és megszámlálhatatlan püspököt az ajtóban… És a tűz megtöltötte a termet.
Ámde Matheus kábán újra felnyitotta a szemét. Látta, ahogy a szörny hamuvá lett, és ahogy Gustavus Hereticus az ablakon keresztül távozott a palotából.
- Szentatyánk... – Tápászkodott fel Hagen a földről.
A pápa nagyon rossz állapotban volt: a hátán feküdt és vért köhögött.
- Emlékezzetek... ha választanotok kell... hogy megmentitek a jót.... vagy elpusztítjátok... a gonoszat.... mindig a jót... mentsétek.... – És ezzel kilehelte lelkét.
Az egyik polc mögött volt egy alagút, mely a palotaudvarba vezetett. Matheus nagy levegőket vett, míg a püspökök bent siratták a pápát. De ő inkább hazaindult. Éhes volt és fáradt. De főleg éhes.