[Magánjáték Hilde&Johann] Két kovács egy utcában

– Szintén. Van mit mesélni, pláne két vámpír között, akik éppenséggel kovácsok is. – mosolyodott el kissé. - Ha pedig szükségem lenne a segítségére, bátran keresem majd. Minden jót!
Sarkon fordult, majd többet vissza sem nézett a férfire, aki leült egy székre. Furcsa egy találkozás volt ez, s nem is igazán tudta még, hogy mire is vélje. Johann, egy részről, az egyik legkedvesebb vámpír volt, akivel eddig találkozott, de a maga módján mégis teljesen érezhető volt rajta az a mélyen rejlő vadság, ami oly jellemző volt a vámpírokra... Emellett időnként valami mélyre temetett dühöt is felismert benne, ami talán csak szenvedély volt, de sajnos aligha értette annyira az embereket, hogy ezt le tudta volna olvasni, esetleg megfejteni. 
– Furcsa, hogy minden Nebelturm, akivel a városban találkozom, jó ember. Talán át kéne gondolnom a vélekedésem a családbéliekről. – nevetett fel keserűen, mikor elég távolságba került a műhelytől. – Talán csak a főág vezetői kutyák, de azok mind... Lothar, s az összes képmutató bohóca.
– Talán. – az öreg hallgatagsága szinte érzékelhető volt, néha többet beszélt a belőle áradó csönd, mint az ezer szó, mely kerepelőként pergett le nyelvéről. – Talán tényleg.
– Hazudtál neki? – kérdezett vissza némi hallgatás után, szinte a saját műhelye ajtajában.
– Nem, jó ember volt az apja. De vannak nehéz idők, amikor egy jó embernek is olyan döntéseket kell hoznia, amiket békeidőkben nem kellene. – nagyapja elhallgatott, nem érezte azt, hogy bármi mást kellett volna mondania. Hilde se.
Még egy Nebelturm Hellenburgban... Furcsa volt ebbe belegondolnia, de valahogy nem sértette a tudat, ha valami, kissé talán izgatott is volt. Nem azért, mert annyira vágyott volna egy riválisra (esélye se volt egy ilyen csatában), inkább csak érezni akarta a haza keserédes szagát a férfin. Gesztusai, mozgása, mind és mind arra emlékeztette, hogy milyen volt átszaladni egy a szomszédban dolgozó kovácsmesterhez, aki aztán elzavarta a műhelyből, mert dolga van. Most is kissé gyermeknek érezte magát, bár, nem tudta megmondani, hogy Johann vajon milyen idős lehetett... A vámpírok sajátossága volt a kortalanság, s Johann von Nebelturm, fáradt tekintetével, ha lehet, mindnél kortalanabbnak hatott.

Valóban furcsa egy találkozás volt ez, hogy Hilde szavait ismételjem, mindig érdekes számomra, ha fajtársak találkoznak egymással, rávilágít számomra, mennyire nem sztereotípiák megtestesítői a játékos karakterek. Különösen tetszett számomra, hogy ahogy előbukkantak a múlt árnyai végül, Eckberttel együtt az én oldalam is fúrta már a kíváncsiság, vajon ismerik-e egymást a karakterek régebbről? Ötletes és jó megoldásnak tartottam, hogy sem Hilde és Eckbert, sem Johann nem tárt fel azonnal mindent, titkaik jelentős részét megtartották maguknak, ám ennek ellenére is éreztem örömteliséget a vértestvérek találkozásában.

Nem is szaporítom a szót. Mindkettőtöknek jár a megérdemelt 100tp, valamint Hilde egy flaskával, Johann mester pedig egy ametiszttel lett gazdagabb az ismeretségen túl.