Azonnali 2: Electric Boogaloo

Elérkezett a nap, hogy feltépjük a múlt félig begyúgyult sebeit! A következő azonnali küldetés során ismét lehetőségetek van egy már korábban kiírt küldetést teljesíteni...azonban ezúttal egy olyat, melyet egyszer már megírtatok. A résztvevők szabadon választhatnak a korábban teljesített azonnali játékaik közül egyet, s folytathatják az ott megkezdett történetüket.
Az beküldött azonnali elejére kéretik ellinkelni a választott játékot, hogy a jutalmat könnyebb legyen kiosztani


Jutalom: az eredeti azonnali jutalma (kivéve az esetleges varázstárgyakat)
Határidő: 2021.11.01.

//Megjegyzés: akinek egyik korábban csinált játéka sincs ínyére, vagy szimplán még egy azonnalit sem írt meg, nyugodtan válaszhat egyet szabadon a listáról, vagy társulhat valakihez, mintha csak emlékeket írna.//

Választott azonnali: Dies Irae
Előzmény: A vihar előtti csend

V.I.Sz. 819. – Tavasz

A vacsoránk meglepően bőséges volt, a kora tavaszi időszakhoz képest is. Volt kenyér, volt leves és volt hús is bőséggel. Érdekes mód több cselédlány is szolgálta az ottani urat és családját, annak ellenére, hogy a falu roppant kicsinek volt mondható. De persze erre nem kérdeztem rá, hiszen az Úr mindenkinek másképp juttat a gazdagságból.
Vacsoránk végeztével a két fiú, mely a gazdánk gyermekeiként voltak ismeretesek s korukban talán csak öt évvel lehettek fiatalabbak nálam, kiment játszani az udvarba, míg nekem bent kellett maradnom és mesterem mellett állnom, némán, figyelmesen. Gyűlöltem a helyzetemet. Oly szívesen játszottam volna kint a legényekkel, csaptam volna közéjük én is egy bottal és léptem volna be a képzelt háborújukba, mint harmadik királyság, csak hogy elbukhassak és győzedelemre juttathassam azzal az egyiküket, de nem. Mesterem megkövetelte tőlem, hogy míg efféle formális találkozón vagyunk, ne hagyjam el az oldalát és figyeljek arra, amit csinál, mert fontos részét fogják képezni a jövőmnek, vagy valami hasonló. Bizonyára.
Néhány perc, talán egy óra elteltével előkerültek a kövek, melyek egy ládában pihentek, sok másik hasonló, értékes ezüsttárgy között. Petra is húzta a száját, én is húztam a számat, de vendégszeretete miatt nem szólhattunk házigazdánkra, amiért a potenciálisan mágikus rúnákat ezüst közelében tartotta. A kövek állapota sem volt sajnálatos módon a legjobb, sok mintázat megrepedezett, néhány rúna teljesen felismerhetetlen volt, ám amit tudott, mesterem kimásolt saját könyvébe. Végezetül megköszöntük és némi váltóval megháláltuk a vendéglátást.
- Mit gondolsz? Használhatóak? – kérdeztem már este, a szalmazsákjainkban fekve.
- Azt majd meglátom, amint elkezdek velük dolgozni. – válaszolta komoran, gyertyafényben lapozgatva jegyzetei között. – De mivel nagyon sok hibás volt, vagy hiányzott, valószínűleg meg kell látogatnom az irattárat.
- Akkor most vissza a fővárosba? – emeltem fel a fejemet kissé kétségbeesetten, ám amikor Petra bólintott, csalódottan huppantattam vissza koponyámat a zsákra.
Nem kedveltem Carolusburgot. Nagyon-nagy város volt, nagyon sok fajta emberrel és rettenetesen sok figyelemelterelő dologgal. A kicsi, nyugodt és otthonos Nordenburghoz képest túl nagy ott a nyüzsgés, és még ha a belsőbb körökbe is ér az ember, nem hagynak alább a színek és formák sokaságának érdekes prezentálásával. Mindig hamarabb el is fáradok ott, mint bárhol máshol Veronián. Ugyanakkor nem mondhattam azt, hogy nem tartok Petrával, mert hova mehettem volna? Haza? De akkor nem tudom meg, mire hasznosak a rúnák, melyeket most találtunk. Bizonyára, ha ki is derülne valami, nem érteném meg elsőre, de az izgalom ott lebegett a horizonton. Talán kitartásom és lelkesedésem láttán Petra végre elkezdi a gyakorlati okításomat is.

Gondolataim oly sebességgel ugráltak lehetőségről lehetőségre, hogy figyelmem tökéletesen megszűnt létezni, s testem megadta magát a különleges és változatos álmok vonzásának. Másnap reggel, már a szalmazsákomról lefordulva ébredtem fel arra, hogy Petra a batyumat a mellkasomra fektette, jelezve, indulnunk kéne, ha még aznap el akarjuk érni a fővárost. Néhány váltót és egy köszönő levelet otthagytunk az ajtóhoz közelebbi asztalkán, hogy mikor később a szállásadónk felébred, tudja, nem voltunk hálátlan utazók, majd nyakunkba vettük az utat, mely a faluból kifelé vezetett, észak felé, a főváros felé.
Utazásunk meglepően csöndes volt, senkivel nem találkoztunk, semmi nem leskelődött ránk az út menti bokrokból és még a megszokott dalos pacsirták sem énekeltek a fákról. De úgy igazából, sehonnan. Eleinte nem tűnt fel a csend, ám mikor félúton megálltunk, hogy lábunkat kinyújtóztathassuk és megpihenhessünk egy kidőlt fa rönkjén, zavaróvá kezdett válni a csend.
- Nem várhatjuk el, hogy egy akkora világban, mint Veronia, mindig nekünk daloljanak a madarak. – mondta Petra és én elhittem neki, hiszen idősebb és bölcsebb volt, mint én.
Az eget bámulva azonban nyugtalanító érzés ragadott magával. Tiszta, kék volt, sehol egy kósza felhő, ám a szél egyre erősebben kezdte zörgetni a leveleket. Természetellenesen erősödni látszott, s mikor a délnyugati irányba fordultam, hogy a vihar előszelének felhőit kereshessem, valami meglepően idegen ragadta meg a szemem. Messze volt, még is oly tisztán lehetett látni, mintha csak előttem röpült volna. Hatalmas szárnyaival árnyékot vetett maga alá, ahogy minden madárnál is sebesebben szelte át az eget. Pontosan arrafelé tartott, amerre mi is, ám az égen sokkal egyszerűbb egyenesen haladni, mint nekünk, embereknek a kanyargó utakon.
- Hasra! – kiáltottam fel ösztönösen, ahogy éreztem a szél hirtelen elcsendesedését, s ráugrottam mesteremre, mielőtt még túl késő lett volna.
- Erlendr, mit csinálsz? – kérdezte ingerülten, ám mielőtt még választ adhattam volna, elért hozzánk is a hullám.
Akkora erővel söpört végig fölöttünk, hogy több fa recsegve adta meg magát a távolban elrepülő bestia szárnycsapásának hatásától. A por felkavarodott, mesterem előkészített jegyzeteit úgy rántotta magával a levegő, mintha csak száraz levelek lennének, és hiába lapultunk a földhöz, köpenyembe belekapván még engem is magával ragadott volna, ha közeli fa, vagy legalább is annak állva maradt törzse, meg nem állított volna. Alig néhány másodpercig tartott csupán, még is akkora pusztítást hagyott maga után, hogy annak helyreállítása évekbe fog majd telni.

- Jól vagy? – jött a következő kérdés Petrától, ezúttal már aggodalmasabb hangon, én pedig egy hangos nyögéssel jeleztem, még élek, bár a hátamat jól bevágtam és valószínűleg meghúztam a bal lábamat. – Mégis mit volt ez?
- Egy hatalmas bestia. – nyögtem és mutattam arra, amerre repült. – Alig pár másodpercig láttam csupán, de hatalmas volt. Úgy repült, mint egy sólyom. Vagy még gyorsabban is.
- Egy griff?
- Nagyobb. Egy sárkány. Karolusburg felé tartott.
- Sietnünk kell.
Nem foglalkoztunk azzal, hogy megleljük az összes elveszített jegyzetet, csak fogtunk mindent, amit csak tudtunk, és siettünk tovább az úton. A kíváncsiság és az aggodalom ugyan akkora erőt adott nekünk, hogy tovább erőltessük a menetelésünket, ám mikor az ég alkonyodni látszott, s a főváros még messze volt, a második Nap felkelt. Beragyogta az eget, kifestette a szürke tájat és megnyújtotta az árnyékokat nyugat felé. Aztán eltűnt és újból szürkület lett. De nekünk az a szürkület pontosan elegendő volt, hogy meglássuk azt, amit egészen eddig nem láthattunk a fáktól és domboktól.
Füst.
A főváros és a közeli szomszédságában fekvő Katedrális is lángokban állott, s akkora lángokat talán még a pokolban sem lehetett látni. Felszereléseinknek hirtelen elveszett a súlya és jelentősége, ahogy állunk is majd' leesett a látványtól. Messziről néztük, ahogy a hatalmas, vörös nyelvek az égbe csaptak, majd alább hunytak, hogy tovább perzseljenek mindent, amit csak érnek. Bámészkodásunkból patadobogás józanított ki, ahogy az úton, melyen álltunk, lovas katonák vágtattak végig, mind a főváros felé.
- Várjanak! – kiáltottam utánuk, s az utolsó még meghallott, így az hamar fékezte is paripáját. – Hová mennek?
- Hát nem látod? – mutatott kezével a lángok felé. – A királyság központja lángokban áll. Segítségre van szükség.
- Vigyetek engem is! – indultam a ló felé, elhajítva minden ingóságomat, ám egy erős szorítású, ám pici kéz megállított.
- Erlendr, mit csinálsz? – sziszegett rám Petra s én akkor még nem tudtam igazán értelmezni arcának vonásait.
Talán az aggodalom volt, a félelemmel elegyítve, de más is megbúvott még azok mögött. Valami mélyebb, melyet nem ismerhetek igazán, míg nem éltem meg, mit ő élt. De nem foglalkozhattam azzal, amit ő gondolt. Nem engedhettem meg magamnak, hogy foglalkozzak vele, mert akkor csak még több időt veszítettem volna el, s azzal még több élet veszett volna oda.
- Segítenem kell. – feleltem neki röviden és kitéptem kezemet szorításából, hogy hamar felpattanhassak a nyereg mögé.
A katona szó nélkül sarkalta meg lovát, s én, lévén a tapasztalatlan lovas, minden erőmmel kapaszkodtam a nyeregbe és az állat oldalába, hogy le ne rázzon magáról az alatt a pár perc alatt, amíg el nem értük a főváros lángoló nyugati kapuit. Odakint már nagy volt a nyüzsgés, rengeteg pap és apáca tevékenykedett a sok sérült körül, s bizonyára a vizesszekerek is serényen gurultak a falak mögé, de mi nem álltunk meg.
A lángok forróak voltak. A füst, fojtogató volt. Az égett emberek szaga émelyítő és hányingerkeltő. De sietnünk kellett. A belső gyűrűkben még sokan bent ragadtak.

Nekem volt még erőm. Én még tudtam segíteni. Én segítettem.

Igen hosszú éjszaka volt. Igen hosszú és igen fájdalmas.

//Mivel nem került még lezárásra a topic, valamint öt éve írtam utoljára ilyet, megragadnám a lehetőséget és becsúsznék én is egy általam meg nem írt azonnalival az aktualitás kedvéért.//

Választott azonnali: Dies Irae

Csontig hatol a hideg, és ez már napok óta teljesen változatlan. Mást ekkorra talán már régen leterített volna a lábáról a fagyosan süvítő szél, esetleg a szikláktól nehezen járható vidék törte volna ki a bokáját sokkal korábban, ám neki legalább van annyi előnye, hogy élőholtjai segítségét hívhatja, amivel megelőzhet némi bajt. Ennek következtében nem kellett kockázatos lépéseket tennie - helyette megtették azt a csontvázak és zombik, nem egyszer egy szakadék mélyébe hullva -, és ha talált is valami meggyújtható anyagot ezen a szikláktól kietlen vidéken, a pár percnyi meleg reményében nem önmaga mászott érte, hanem egyik rothadó szolgája tette. A saját ujjai valószínűleg már nem is bírnák annyira a mászással járó kapaszkodást és szorítást; szinte alig érzi az ujjait, úgy átfagytak, hiába igyekszik melegen tartani.
Az ideiglenes menedékként szolgáló barlangban szorosabban húzza magára a már-már rongyosra viselt, de még mindig jól melegítő ruhadarabokat, pontosan annyira közel az aprócska tűzhöz, hogy éppen ne kapjon lángra öltözéke. Kezeit a száraz bokor ágaiból táplálkozó lángok felé nyújtja, bízva abban, hogy valamelyest átmelegedhetnek, ugyanakkor nem sok különbséget érez. A tábortűz méretéből adódóan nem is kéne meglepődjön ezen - ránézésre percek kérdése, és kialszik, szenes maradványát pedig a kint tomboló hóvihar mohón ragadja majd magával. Sok értelme volt az egyik zombijával kirángatni a szilárdan tartó kövek közül...
Esélye sincs a túlélésre, nem egy ilyen helyen, ahol se élelem, se tüzelőanyag, csak a végtelen fagy - és maga a halál. Nem mintha túlságosan áltatni próbálná magát; egyértelműen csak elpusztulni jött ide, és bár először azzal az indokkal kerekedett fel, hogy megtalálja a kiűzött nekromantákat, hogy csatlakozhasson hozzájuk, ha már máshol aligha találhat magának helyet, ez az önámítása se élt valami sokáig. Hogyan találhatná meg őket? Hogyan akadhatna a nyomukra, mikor tudomása szerint hajókkal távoztak? Azok után semmi sem marad, még csak hírek sem, nemhogy nyomok...
- Csak idő kérdése, és mindennek vége - sóhajt egy nagyot, majd Voiléra pillant, aki hozzá hasonlóan valamelyest fázni látszik enyhe rázkódásából ítélve. Neki is nehezére esik elviselni ezt az időjárást, úgy tűnik. - Majd keress egy jobb gazdát.
Nem teljesen biztos abban, hogy hűséges baglya ezt megérti, de bízik abban, hogy lesz annyi esze, hogy visszarepüljön Veronia kevésbé rideg területeire, ha már elűzni nem tudta magától. Újra és újra próbálta szélnek ereszteni, fellökni a levegőbe, hogy menjen és vissza se jöjjön, még arra is kísérletet tett, hogy az egyik vadászata során hagyta magára a jószágot, de ez a csökönyös tollcsomó csak azért is visszarepült hozzá, mintha nem tudná, mik is gazdája szándékai.
Vagy csak nem óhajtotta elfogadni.
Lemondóan ingatni kezdi a fejét, belenézve a lassacskán vörös parázzsá zsugorodó lángokba. Minden egyes pillanatban számít rá, hogy a következőre kialszik, de az elvárásait felülmúlva még mindig ég makacsul, mintha lenne miért izzania. Bárcsak a reménye is ilyen kitartóan akarna pislákolni, bárcsak az is képes lenne így kitartani a lehetetlen és végtelenül elkeserítő körülmények ellenére is, de már évek óta csak a saját sírját ássa, és ezzel a legutóbbi időszakkal meg jobbnak látta már inkább belefeküdni a gödörbe, semmint még mélyebbre ásni.
Elég volt. El- és belefáradt már ebbe az egészbe, abba, hogy vagy alig, vagy egyáltalán nincs remény és siker, bármivel is próbálkozzon, nem beszélve a hatalmi játszmákról, amikbe akaratlanul is belekényszerült valamilyen megmagyarázhatatlan indoknak köszönhetően. Sosem kért belőle, mégis minduntalan neki kellett meginnia a levét és szenvednie miatta, melytől úgy érezte, inkább távolabb kerül egyetlen céljától, nemhogy közelebb. Egyetlen dolgot akart elérni, de ahol az élet keresztbe tudott neki tenni, ott biztosan megtette, újabb és újabb utakat elvágva előle. Van egyáltalán értelme még próbálkozni így? A következő kísérlete is bizonyára bukásra van ítéltetve az eddigiek alapján.
Elgondolkodott azon is, hogy lemond erről a lehetetlen célról, és inkább visszamegy a családjához, ahogyan azt már régen meg kellett volna tennie. Talán megpróbálhatná újrakezdeni, tiszta lappal indítani, ugyanakkor ez is lemondásban végződött - egy halálpapot ki látna szívesen? Ráadásul annyi év után bizonyára rá se ismernének már a helyiek, olyan mértékben változott meg, és ha rájönnek - márpedig idővel biztos rá fognak -, milyen tiltott tanok követője lett, ha nem is azonnali halál, de biztosan száműzetés lenne az osztályrésze. Ha pedig nem tér vissza, hanem csak kering Veronia területén, hosszútávon az is biztosan a visszájára fog fordulni, elvégre olyan befolyásos személyekkel találkozott, akik ellen ha nyíltan nem is követett el semmit, bőven elég lehetett az, hogy nem tett eleget az akaratuknak vagy kérésüknek. Azzal sincs tisztában, hogy mennyire vált keresett egyénné, hiszen amennyire a mendemondáknak hinni lehet, nagy valószínűséggel őt okolják a nekromanták megmeneküléséért, noha a köznép körében arc és név nélkül - egyelőre. Egyéb központként szolgáló városokat meg se mert emiatt közelíteni, ugyanis nem akarta megkockáztatni a saját felakasztását. Tény azonban, hogy jóval egyszerűbb lenne csak feladni magát és kivárni a sorát valamelyik egyház büdös cellájában, azonban tudja nagyon jól azt is, hogy nem tennék meg neki a gyors kivégezés szívességét, nem, dehogy... Inkább lassú halálban részesítik, azt meg ő maga is meg tudja tenni itt a hegyek között, ahogy fokról fokra minden egyes tagjában átveszi az uralmat a végzetes fagy.
Mélyet sóhajt, dörzsölgetve orrnyergét és szemeit, mert akármennyiszer rágja át magát az eseményeken, minduntalan csak arra jut, hogy ahol lehetett, ott nagyon rosszul alakultak a dolgok, mintha az állítólagosan létező Isten eldöntötte volna, a szenvedésen kívül más nem juthat neki. A mozgástere leszűkült, otthona egyébként sem volt, de most még annyira sincs, és a veszélyt a hátában érzi mindenütt. Ennél pocsékabb helyzetbe már aligha kerülhet.
- Majd ha elmúlt a vihar, repülj el - mondja csendesen Voilénak. - Én már innen nem megyek sehova - teszi hozzá, lassan és beletörődve pillantva fel a barlang szájára, amin túl a tomboló hóvihar süvít vadul és szakadatlanul. Talán, ha kimenne, akkor valamivel felgyorsíthatná önnön végérvényes bukásának folyamatát, ám erőt is csak annyira érez magában, hogy még lélegezni tudjon, aztán...
Aztán már arra sem képes.
Ahogy egyre csak nézi a bejáratot, úgy kerekednek el a szemei a döbbenettől: természetellenes gyorsasággal állt el a hóvihar, olyannyira, mintha egy felsőbbrendű lény nemes egyszerűséggel egy mozdulattal elvágta volna. A jellegzetes, zord süvöltés ugyanolyan hirtelen szűnt meg, a hirtelen beálló csendtől pedig egy rövid időre zúgni kezdenek a fülei. Muszáj pislognia, hogy valamelyest képes legyen felfogni, minek válik a szemtanújává, mert bár nem ez az ő otthonos közege, meggyőződése, hogy ez egyáltalán nem nevezhető normális jelenségnek.
Tekintetét még mindig a barlang száján tartja, miközben elgémberedett ujjaival a hideg kövön keresi botját, amibe belekapaszkodva és rátámaszkodva nagy nehezen és kimerültségtől gyengén képes lábra állni. Odabotorkál a kijárathoz, hátha kilesve és körbenézve megértheti, mi történt, és ahogy kilép menedékéből, a hegységek ezen magaslatára egyáltalán nem jellemző világosság vakítja el őt néhány másodpercre. Muszáj szemei elé emelnie alkarját, hogy enyhítsen a fájó érzésen, majd mire hozzászokik a fényviszonyok drasztikus másságához, a fényes nappalhoz, teljes mértékben realizálja, hogy valami egyáltalán nincs rendben. Idegesen rándul ettől görcsbe a gyomra, már-már ösztönösen keresve a baljósság forrását, figyelmét pedig azonnal megragadja az a borzasztó fekete felleg, mely az egyébként tiszta, vidáman kéklő égboltot teljesen átfesti valami egészen horrorisztikusra.
Mélységes döbbenettel áll a szirt szélén, próbálva befogadni a látványt, amit a tengerszín ég és a föld szörnyű vörösének kontrasztja ad, keresve a magyarázatot arra, mi is hever előtte. Szemeit a koromtól sötét füsttornyok saját forrásukhoz vezetik, ahol a falánk lángnyalábokat találja, melyek olyan megállíthatatlan hévvel perzselik a földeket, hogy aligha hinné, bárki is életben marad, akit elér. Ép ésszel képtelenség felfogni Veronia szó szerinti leégését - és várhatóan teljes pusztulását.
Egy pillanatra észreveszi az égen szárnyaló, az ő helyéről csak parányinak tűnő tűzhányó bestiát, ám jobban foglalkoztatja őt néhai otthonának hogyanléte. Kisvártatva megtalálja: szinte fogni lehet, olyan töménynek hat már ránézésre is a füst, mely az erdő területéről hullámzik fel a végtelen ég felé elkeserítően, szinte hallva a hozzá társuló halálsikolyokat és segélykiáltásokat, érezve orrában az égő fa, hús és haj borzasztó egyvelegének szagát.
Normális esetben nem láthatna el ilyen messzire. Normális esetben alig pár méterig szabadna nagyrészt az időjárásnak köszönhetően, most viszont minden olyan élesen és tisztán értelmezhető; mintha a felsőbb hatalmak azt akarnák, hogy távoli földek gyermekei is lássák, micsoda pusztítás zajlik az állítólagosan szent földeken.
- Mi történik...? - emeli lassan szája elé a kezét, annak ellenére is tagadva elméjében az őrületes tényeket, hogy a szemei láttára történik minden: lángolnak a földek, lángolnak a városok - lángol a szeretett erdeje, és talán az otthona, benne az egykor ismert személyekkel.
Minden az enyészeté. Minden.
- Ne, csak Nebelwaldot ne... - szorul össze a torka, ahogy lassan elméjébe és szívébe kúszik nem csupán a lassú felfogás okozta félelem, de maga a kétségbeesés is, ahogy gyerekkorának hőn szeretett helyszíne sikoltva és ropogva emésztődik fel a kapzsi lángok nyomán. - VOILE! - ordít elcsukló hangon a barlang felé, mire hűséges baglya azonnal kirepül hófehér szárnyain, helyet foglalva a nő kinyújtott karján, miközben ő még mindig a messzeségbe mered tanácstalanul. Mégis mit tehet? Mi lenne a helyes most? Nem lesz képes azonnal Nebelwald területére érni, viszont tudnia kell, mi történik a szeretteivel. Tudnia kell, elérte-e vagy eléri-e a tűz a falut, ahol nevelkedett, tudnia kell, hogy az anyja és az apja jól vannak-e. Ha nem is ismerik fel őt, nem számít, csak hadd legyenek biztonságban. Hadd mondhassa el, hogy élnek, legalább ők...!
Vesz egy mély levegőt, összepréseli az ajkait, miközben visszanyeli a reménytelenség könnyeit. Mennie kell, és ha kegyetlen valóság is várja őt a visszaút végén, akkor is tudnia kell róla, így már idézi is újabb élőholt szolgáit, akiknek segítségével a lehető leghamarabb hagyhatja hátra Schattenschield titkokkal teli ormait, egész úton imádkozva Holdapához nővére sírhelyének és szüleinek biztonságáért.

No hát, kissé megkésve, de érkezik a zárás ide is. Gratulálok mindkettőtöknek, nagyon élvezetes volt, ráadásul legnagyobb örömömre pont az egyik legikonikusabb azonnalit válaszottátok. Mindannyian felírhatjátok a jutalmat érte.