V. I. SZ. 819.
A candle
...heals my wounded soul.
A forest fire
...destroys everything.
Everything that I've ever loved.
Elfújtam a gyertyákat.
Ugyan nélkülük is tökéletesen láttam a sötétben self mivoltom miatt, az aprócska, meleg lángok táncolása mindig jobb kedvre derített. Akkor is, ha nem volt sötét, mint például ezen a napon. Általában a hátam mögötti óriási faágra állítottam őket, amikor kiültem a háztetőre gondolkodni. Oly sokszor körbebarikádozott, rendetlen szobám és ágyam után ez volt a második legjobb hely erre a tevékenységre, s rendszeresen műveltem is, ha nem tudtam magammal mit kezdeni.
Márpedig jó néhány hete igazán képtelen voltam eldönteni, mit kellene tennem.
Egy ideig számoltam a napokat, de aztán belevesztem éjjeleim és nappalaim eseményeinek ilyen-olyan sodrásába és teljesen összezavarodtam. Azóta mindig kiültem a nagy, vastag ághoz, magamhoz véve azt a kis faragott főnixfigurát, amit Crispin Shadowbane adott nekem, és mint valami gyerek, folyton emlékeztettem szívemet a reményre. Hogy van még jövő, lesz még Veronia a nyolcvan nap lejárta után is, lesz hova hazamennem és Főnix barátunk majd egy szép napon választ ad a kérdéseimre, én meg...addig jól kitalálom, mit adjak cserébe.
Hát nem találtam ki. Ahogyan azt sem, mihez kezdek majd, ha túlélem ezt az őrültséget. Történt egy s más, én pedig elvesztettem magamban a hitet, hogy megmaradok, átvészelem, bármi is jöjjön velem szembe. Nem fejlődtem úgy, ahogy szerettem volna, a nyomás miatt meg még romlottak is az eredményeim, ráadásul kevésnek éreztem azt, amit tettem. Nem jutottam egyről a kettőre, nem néztem meg még sok helyet Veronián és nem bizonyítottam semmit a családomnak, egyszóval mondhatni egyáltalán nem értem el egyetlen célomat sem. Hatalmas, végeláthatatlan csődtömegnek érezvén magam, ezúttal is csak ültem, úgy téve, mintha fontos dolgokon gondolkodnék. Pedig valójában a leveleket néztem, ahogyan az enyhe, láthatatlan szélben táncolnak, mint megannyi, a zöld ezernyi árnyalatába öltözött, pörgő-forgó leány egy óriási, lüktető, mégis keserédes mulatságon. Valami mindig emlékeztetett rá, hogy ez nem fog örökké tartani, vagy ha igen, én már nem leszek itt, hogy lássam. Butaságnak tartottam és igyekeztem elkergetni ezeket az érzéseket, hiszen ha meghalok, már nem is lesz szükségem menedékre, rejtekhelyre a családom és jelenlegi, mit sem érő életem elől.
De most még élek, és akkor futok el innen a Természet ölelésébe, amikor csak akarok. Hallottam a hátam mögötti kis patak szelíd csobogását.
Ezúttal nagyon messzire tévedtem otthonomtól, ötször vagy hatszor is akkora távolságra, amelyet ígéretem szerint megtehettem volna. Egy hatalmas vasfa melletti korhadt, üreges, levéltelen törzs belsejét választottam leshelyül, s néztem, ahogyan egy félénk nyúlcsalád a bokrok között élelmet keres. Az anya úgy kerülgette a kölykeit, mintha halálos veszélyben lennének, pedig semmi sem volt a környéken néhány énekesmadarat kivéve, akik felváltva, és olykor egymást túlharsogva zendítettek rá jellegzetes dallamukra. Sóhajtva vettem tudomásul a lelkemben gyökerező furcsa megbánással vegyített, káoszos érzelemhalmazt, amely egyre csak azt sugallta, közelebb kellett volna kerülnöm a szüleimhez, amíg még lehetett. Meg kellett volna őket értenem, mert valljuk be, azon kívül, hogy mindennél jobban féltettek, fogalmam sem volt a többi cselekedetük indítékairól. Nem ismertem a múltjukat, mindössze néhány apró szeletkét, amelyeket olykor-olykor sikerült kicsikarnom belőlük, de egyébiránt...úgy viselkedtem, mint egy önző, éretlen gyerek, aki csak a saját vágyainak él. És nézzük meg jól, hová jutottam a kalandozás hajszolásával?! Nemhogy előre, inkább csak hátra. Semmit nem ért az egész.
A nyulak gondolataiból felém áramló émelyítően sok boldogságtól hamar elfogott a hányinger. Olyan volt számomra figyelni őket, mintha a bűneimmel telefirkált táblákat (vagy könyveket) cipeltek volna a mancsaikban, még a fák lágy, lassú hajladozása, az erdő lélegzése is arra emlékeztetett, mennyire kiszakítottam magam a saját rokonaim, szeretteim köréből, mindössze azért, hogy gyerekes álmoknak éljek, amelyeket el sem értem. Belső küzdelmem ellenére azonban továbbra sem mondtam le céljaimról, bármennyire is az lett volna logikus. Másoknak, és nem nekem. Én még mindig bizonyítani akartam, megmutatni, hogy nem vagyok olyan könnyen elpusztítható, nem kell kerítések mögött, ezernyi óvó kézzel körbevéve tartani, mint egy csenevész növénypalántát.
Nem rendelkezem testi fogyatékkal. Nem vagyok beteg. Nincs szükségem börtönre, hogy ne tehessek kárt magamban. Rezgett, sercegett a fű a szélben, amely egyre erősödött, magával hozva egy olyan szagot, amitől azonnal öklendezni kezdtem. Tömény volt, undorító és lehetetlennek tűnt figyelmen kívül hagyni... ameddig fel nem fogtam, hogy a nyulak elszaladtak, elméjükben groteszk, szelíden hullámzó, ám nyálkás csomóként lüktető-kavargó félelemmel. Mintha az ágyam alatt felejtett, megfonnyadt, nem túl étvágygerjesztő gyümölcsök hirtelen eszeveszett násztáncba kezdtek volna szétfolyt magvaik és belsejük kavalkádjával körbelengve.
De mitől ijedtek így meg? Engem biztosan nem láthattak, hisz a sötétben rejtőztem, azonban az érzelmeik hatására elvetettem az ötletet, miszerint kimegyek és megnézem, mi történt. Túlságosan gyanús volt, akárhonnan vizsgáltam is. Eddig egyetlen idekint töltött napom alatt sem tapasztaltam vagy figyeltem meg olyat, ami ennyire megrémít egy élőlényt. Erősen füleltem, meg sem mozdultam, tudni akartam, mi folyik itt, de már nem hallottam semmit... semmit, csak halotti csendet, perceken keresztül. A szél is elállt.
Csengett a fülem, s azt kívántam, bárcsak valami megtörné ezt az átkozott mozdulatlanságot. Ámde alig telt bele néhány pillanat, máris visszasírtam azt az idegőrlő semmit, ami körülvett, mint egy puha takaró.
Eszméletlenül erős széllökés. A törzs, amiben rejtőzöm, felborul, mint egy üres pohár az asztalon. Mindent felkavar a szél, a levelek, fatörmelék és rengeteg por miatt látni is alig lehet. Aztán mindent betölt az az egyenletesen ismétlődő, óriási szárnycsapások keltette hang.
Egy végtelennek tűnő pillanatig vártam a halált. Földre meresztett tekintettel hallgatóztam megdermedve, rémülten, mégis beletörődve megmásíthatatlan sorsomba: hamuvá fogok égni, és még ahhoz sincs bátorságom, hogy felnézzek a saját gyilkosomra. Ezelőtt nagyon is érdekelt, hogyan nézhet ki egy sárkánnyá változott angyal, sőt, mindent megadtam volna, hogy lássam, most pedig... csak ültem ott, mintha máris meghaltam volna.
A szárnyak szele perzselő forróságot és égett tetemek bűzét sodorta magával, mialatt ez az egész jelenség egybefolyt egy hatalmas szörny ordításával, amely, miután jelezte ottlétét, további kisebb bömbölések közepette tovaszállt, mintha ott sem lett volna. Leszámítva azt a szörnyű, mégis gyönyörű aranyló lángtengert, amely hullámokban magába fogadta Tünde-erdő fáit, bokrait, még a Tövislény egyes részeit is. Égő, szenvedő állatok halálsikolyaitól volt hangos az az egykoron zöld-barna rengeteg, amely számomra az életemet jelentette.
És én álltam. Két lábfejem a forró talajt tapodta, s a tisztáséhoz lelkem apokalipszise társult, belső hangom őrjöngve kínlódott. Remegtem, részben a dühtől, részben pedig a félelemtől. Abaddón idejött és elvette a növények és az állatok ártatlan lelkét, lerombolta a megmaradtak otthonait, bántott mindenkit kivétel nélkül. Nekem pedig még az sem adatott meg, hogy drága, egyetlen menedékemmel együtt égjek el. Itt maradtam, a tisztás érintetlen közepén, rákényszerítve, hogy végignézzem az erdő pusztulását.
És én még azt hittem, a halál szörnyű. Hogy borzalmas elmenni, befejezetlenül hagyni a terveket és elhamvadni.
- Gyere vissza! - ordítottam haragosan, mégis elkeseredetten, tekintetemet a füsttel és sötétséggel megtelt égre emelve -
Gyere és égess el engem is, te átkozott, rothadt lelkű... Egy pocok visított fel mellettem nem sokkal, amikor odújából rémülten kiszaladva ráesett egy lángoló faág. Elméjét rettegés, fájdalom és értetlenség töltötte be. Madárrajok rikácsolva kavarogtak a levegőben, s repültek messzire a forróságtól és könnyfakasztó füsttől. Közel s távol nem maradt már élő állat, csak a növények várták egyhelyben elkerülhetetlen végzetüket.
Ha tudnának beszélni, most földöntúli hangon sikoltanának. - gondoltam, miközben megpróbáltam magamra erőltetni valami cselekedetet.
De nem ment. Nem mozdultam. Álltam tovább, nézve a lehulló, hamvas lombkoronákat, a csontig leégett aprócska állatok tetemeit és a megfeketedett talajt. Torkomat, szememet, tüdőmet marta a füst, a melegtől már úgy éreztem, megfulladok. Mégis a legapróbb mozdulat nélkül álltam tovább, mintha legbelül abban reménykednék, hogy valami csoda folytán maguk alá temetnek a lángok, amelyek elég távol maradtak tőlem, hogy semmi bajom nem eshetett volna. Ám én
akartam.
Akartam a fájdalmat,
akartam a halált. Nem
akartam tovább élni, látni, ahogyan minden, amit szerettem, minden, amiben felnőttem, odavész, mint a gyertyaviasz a háztetőn...
Egy kis mókus csipogott az életéért a tűztől mentes területem szélére érve, miután sikerült odáig elvonszolnia magát. Gyanúsan méregetett, közben folytatta a sírást, én pedig azon kaptam magam, hogy gondolkodás nélkül odalépek és felveszem. Megharapott, teljesen össze volt zavarodva, de egy szemhéj-rándításnál nem futotta többre tőlem. Ingembe bugyoláltam szegény kis jószágot, aztán nekiláttam, hogy utat keressek, a végtelen, bűzlő, rémes pusztuláson át.
Két aprócska vérpatak csordogált lefelé hófehér bőrömön, ahogyan ott ültem azon a nagy kövön, távol mindentől, mindenkitől, de legfőképpen a tűztől. Már nem látszott füst, nem éreztem a halál szagát és elmúlás, veszteség ízét a számban. A semmibe révedtem, elgondolkodva azon, mégis mi üthetett belém. De leginkább azon, milyen furcsa, milyen nevetséges, hogy az imént majdnem saját életem végét fogadtam ölelésembe, amitől mindössze egy kicsi, harapós, segítségre szoruló mókus mentett meg.
Igen. - helyeseltem a segítségre szoruló kifejezést -
Tünde-erdő nem tűnhet el teljesen. Segítségre szorul, mint az a kis bozontos farkú. Mélyet sóhajtva elmosolyodtam. Hiba lett volna meghalnom, már csak ezért is.
Hiszen ki más tudna rajta segíteni, mint egy feltörekvő druida? Még akkor is, ha előtte ki kell vívnia a saját szabadságát és megtanulnia Veronia kegyetlen, ugyanakkor gyönyörű világának szabályait.