[Azonnali] "...und Leibesfrucht ist ein Geschenk" (Psalm 127,3)

Nos valóban, a déli nemességről elmondható, hogy sokféle férfiak és nők alkotják, ámde mindegyikük közül kitűnik egy páros, Wilhelmina von Nachtraben grófnő (igen, egy vámpír!!!), valamint Damien Nightwind gróf (aki pedig egy sötételf!). Azt beszélik egyesek, hogy hosszú évek óta járták már Veronia földjét letelepedésük előtt, s mindenféle kalandokba keveredtek. Olyan elválaszthatatlanokká váltak, mintha egyenesen testvérek volnának. A Hellenburgi Királyi Szövetségnek tett hű szolgálataikért kapták a címet magától Rudenz királytól, azonban nem csupán emiatt juthat bárkinek eszébe a grófok neve. Nemrégiben a grófnő fiúgyermeknek adott életet, s minthogy egyébként is rendkívül barátságos és vendégszerető lelkek mindketten, most kitárták kastélyuk kapuit, hogy fogadják mindazokat, akik osztozni kívánnak örömükben, s szívesen adnák át jókívánságaikat az újdonsült édesanyának és a csöppnyi Sebastian von Nachtrabennek. Ugyan már, biztosan nem lesznek ott északiak álruhában!

Az azonnali választhatóan lehet canon vagy noncanon, ezt a poszt elején tüntesse fel minden kedves játékos, aki megfordul a grófok udvarában. Azt pedig mondanom sem kell, hogy akár Damiennel, akár Minával egyeztetnétek, Wilhelmina von Nachtraben felhasználót keressétek, amennyiben mesélőt is szeretnétek, örömmel állok rendelkezésetekre én is.
Jutalom: 150 tp
Határidő: 05. 08.

Szóval a nagyhatalmú vámpírnak gyermeke született. Sokat elmond jelenlegi helyzetemről, hogy ennyire megkésve értesültem csupán a déli birtokokon történt fontos eseményekről, de nem estem kétségbe. Az elmúlt hetek, hónapok túl hektikusan teltek ahhoz, hogy mindenre is oda tudjak figyelni.
Az utazás északra, a kis falu a banditákkal, Semiramis…
*Elvették a figyelmedet a világról.*
Elrabolták a figyelmemet. De most végre szabaddá vált. Így engedhettem meg magamnak, hogy fehér, makulátlan hintót, s három, morcos képű zsoldost béreljek, és elutazzak a korábban szóban forgó vámpír birtokára. A beszámolók alapján igen csicsás kastélyra kellett számítanom, s hinni akartam benne. Elvégre Wilhelmina egy igen erős mágus volt még legutóbbi találkozásunkkor is. Nem is kellett volna, hogy meglepjen a gyermeke születése, tekintettel a pozíciójára, még is meglepett.
*Újabb alanya született hatalmasságodnak. Ezt ki kell használni.*
De egy újszülött csecsemőt jobban szoktak védeni, mint a királyi kincstárat. Gondolataim között újabb és újabb ötletek kezdtek kibontakozni, ám a nyugtalanság ott lebegett a fejem fölött. Egy grófnő gyermekéről volt szó. Mit vihettem volna én az asztalhoz, amihez nekik még nincs hozzáférésük. Gratulációkat? Kezdetnek nem is lenne rossz. Elvégre gyermek született.
Mikor beérkeztünk a faluba, melynek határáról már látni lehetett a hatalmas falakat, a katonáknak meghagytam, hogy a közeli ivóban várakozzanak, elvégre semmi szükségem nem volt rájuk a kastélynál.
- Kérem, tájékoztassák a grófnőt, hogy Syele Wilder érkezett a Lang családtól. – szóltam a kapukban álló egyik őrnek, aki csak némán bólintott, majd eltűnt egy pár percre, hogy aztán visszatérve tovább álljon mellettem.
El sem tudtam képzelni, mekkora távolságokat kellett utaznia a hírnek, hogy eljuthasson Wilhelminához, ám a hosszas várakozásom alatt már csak azzal tudtam elszórakoztatni magam, hogy addig néztem a mellettem álló őrök szemébe, míg azok már kényelmetlenségükben mindenhová tudtak nézni, csak rám nem. Ez elégedetté tett.
- Erre tessék kisasszony. – szólt végül az egyikük, miután egy cselédlány megjelent a kapu mellett, s végre valahára beléphettem az udvarra.
A kocsisnak meghagytam, hogy ne szerszámoltassa le a lovát, hiszen nem tervezem, hogy itt éjszakázzak, az meg egy bólintással tudomásul is vette, így gondtalanul haladhattam a kíséretem mellett.
A kastély közelebbről még magasabbnak tűnt, mint távolról, bár a rengeteg tornya, melyek csak is a vámpírok ördöngős mágiáinak köszönhetően voltak képesek esztétikusan mutatni, alig látszottak a fehéres falak vakítása miatt. Belülről, ha lehet egyáltalán még fokozni, még annál is nagyobbnak tűnt. A magas folyosók, a széles ajtók és a sürgölődő cselédség mind jelét adták egy gazdag nemes jólétének. Ami viszont fogadóteremként várt rám, sokkal inkább beszélt a nemes jelleméről, hiszen a hatalmas szobákhoz képest, melyeket láthattam útközben, inkább volt hálószoba méretű. Elképzelhető, hogy az elhúzott függönyök és a gyertyafény is növelhette a szűk érzetet, de biztos voltam benne, hogy nem férne el odabent egy tucatnál több vendég.
- Wilhelmina von Nachtraben grófnő. – hajoltam meg kissé a nő előtt, arcomat le nem szegve, majd amint az elf tekintetét is elkaptam, őt is üdvözöltem. - Na meg persze Herr Damien Nightwind grófúr. Nem gondoltam volna, hogy ily formáját ölti majd újra találkozásunk oka.
- Szép napot, Fräulein Wilder. Kellemes volt az utazása? – üdvözölt a sötételf formálisan.
- Megkínálhatjuk esetleg süteményekkel? Többféle van, válasszon nyugodtan.
Az udvari etikett megköveteli tőlem, hogy fogadjam el, amit ajánlanak, s illedelmesen válaszoljak a kérdésekre. Engem ugyanakkor eltántorított a gondolat, hogy azonnal az édességek dézsmálásával kezdjem látogatásomat, hiszen az rossz fényben tüntetett volna fel.
- Nem azért jöttem, hogy kiegyelek titeket a vagyonotokból. Az utazás kellemes volt, köszönöm. – kuncogtam, s magam is meglepődtem, mennyire hamar eldobtam magamról a formális hangnemet. - Oly hamar kellett mindenkinek távoznia a heimsrothi események után, hogy illően alkalmam sem volt megköszönni, hogy megmentettél. Hálásan köszönöm.
Figyelmem ezután igen hamar a babára fordítottam, aki nem átalkodott gömbölyded arcával értetlenkedve bámulni elegáns ruhámat, s bizonyára a gyertyafényben meg-megcsillanó ékszereimet.
- Különös. Megesküdtem volna, hogy a fülei is hegyesek lesznek. Vagy az efféle nem örökletes? – ahogy közelebb hajoltam az apró teremtéshez, hogy ne csak anyja tekintetét érezhesse magán, az apróbb vonásokat is ki tudtam fürkészni rajta, s ahogy gagyogva az asztal felé nyúlt, ahol a süteményeket kikészítették, éreztem, ahogy orcámba szökik a vér, így Damienre néztem, hogy az ő hideg kisugárzása visszarántson a valóságba.
A sötét elf, sötéten kuncogott, s szeme sarkában mintha fáradtságot véltem volna megcsillanni.
- Syele kisasszony, a gyermek a grófnőé, nem az enyém.
- Óh. – valóban meglepetésként ért, hiszen az ember már biztosra venné, hogy egy grófnak és egy grófnőnek közös gyermeke születne. - Bocsássatok meg, a feltételezésemért.
- Nem te vagy az első... – sóhajtott fel Wilhelmina, lemondóan.
Akaratlanul is visszanéztem a babára, aki továbbra is a sütemények felé kalimpált kezével, s nem bírtam megállni, hogy fölényeskedjek vele szemben, így az asztalhoz sétálva elvettem egy tányért, rajta szépen megtekert süteményekkel, s újból eléjük álltam.
- Szabad vajon már efféléket fogyasztania? Úgy hallottam, nagyon fiatalon még veszélyes lehet rá... A kis Szebasztián, igaz?
- Sebastian, igen. Persze, a legtöbb emberi készítmény még túlságosan is... igen, ahogy mondod, nehéz még feldolgoznia, de már érdeklődik irántuk. De neked jó étvágyat hozzájuk.
- Igazán köszönöm. – huncut elégedettség festett apró mosolyt az arcomra, s néhány falat sós sütemény után hajlandóságom is volt megmagyarázni. - Roppant mód érdekes, hogy az ételt emberi készítmény-nek nevezed. Ezek szerint a vér már számára is fogyasztható?
- Egészségedre. Így van, fogyasztható, de most még felesleges. Egyelőre nem nagyon gyakorol mágiát.
- Nos, ha az én szavam ér bármit is, azt javaslom, ne a mágia világa felé tereljétek. Az édesanyját tekintve, talán túl nagy nyomás lenne rajta, hogy tökéletes legyen. - sietve visszatettem a tányért az asztalra, s figyelmem elsősorban Damienre fordítottam. - Lehet, túl korai még a jövőjéről beszélni, de a kíváncsiság még is furdal. Mi a tervetek vele? Mitől szeretnétek a leginkább megóvni?
Aggodalomba burkolt, kíváncsisággal körített tapogatózás volt ez csupán. Még nem tudtam igazán, hova kívánok kilyukadni, de már elindultam az úton, így nem állhattam meg.
- Oh, nem terveztem terelni semmifelé. Nyilván megmutatni sokmindent... de nem parancsolom meg, hogy mit csináljon. – nézte a vámpír saját gyermekét, mintha az lenne a mindenség, majd egy csókot nyomott a feje búbjára.
- Nagyon jól tudjuk, délen sem egyszerű átkosként létezni. Sok bántalom érheti emiatt, akár a gyerekkori csúfolódás, akár később politikai nehézségek. Erre mind fel kell készíteni.
- Ki tudja! Talán, mire felnő, sikerül egy jobb világot teremtenünk mindenki számára. Ismerek is néhány alakot, akik keményen dolgoznak is rajta. Nem csak itt délen, de északon is. Persze nem lehet mindenkinek egy csettintésre megváltoztatni a véleményét, de néhány jól irányzott lépést mindenki tehet érte. – szemeim csillogtak a gondolatoktól, hiszen végre megtaláltam a talpamat a történetemben. - Bizonyára, ismertek ti is hasonlót.
- Valami ilyesmi a célunk nekünk is - emeli fel a fejét Mina. - Végül is, azt már valahogy sikerült elérni, hogy minket elfogadjanak. Látják, hogy nem vagyunk... nos, nem akarunk rosszat nekik, akármilyen a szemünk vagy a bőrünk színe, ettől még meghallgatjuk kéréseiket és segítjük őket, ahol tudjuk.
- Bizony, hosszú évek nehézséges munkájának gyümölcse ez. - bólintottam elismerően. - De bizonyára nincsenek egyedül. Talán egy kissé sötétebb téma felé kanyarodom, nézzétek el nekem, de ezt kénytelen vagyok felhozni, hogy beszélhessek arról, amiről szükséges. A feszültség a két oldal között gyengülni látszik. A tragédiák túlhalmozódtak. Ez bizony egy olyan lehetőség, amit meg kell ragadni.
Kezével a baba felé intett.
- Az ő jövője érdekében ki kell használni a kapcsolatainkat, hogy megbékélésre vezethessük az embereket.
- Nem csupán a kisdedet akartad látni, egyéb célja is volt a látogatásnak? – kérdezte kotnyeleskedve az elf, s éreztem, ahogy a levegő szinte megfagy körülöttünk.
Nem csak én érezhettem a feszültséget, mert Wilhelmina felállt, hogy a gyermekét a kis ágyába fektesse. Talán, hogy távol tartsa tőlem? A fene egye meg a minden lében száz kanál Damient és az éles szemét. Még is szórakoztatónak véltem. Izgalmassá tette a helyzetemet.
- Damien, ne gondold, hogy nekem mögöttes szándékaim volnának. A gyermek páratlan szépségének ígérete volt az, ami idecsábított. - tekintetemet Minára irányítottam. - Nem csalódtam, megnyugtatlak. Csodálatos kisfiú, akire büszke lehetsz. Amit az előbb felvetettem, csupán egy rögtönzött próbálkozása volt a lehetőségeim feszegetésének.
Szétnyitottam karjaimat magam előtt, hogy megadásomat jelezzem.
- Továbbá bocsánatukat kérem, amiért így galád módon tettem próbára a vendégszeretetüket. De most már illendőnek érzem, hogy visszaöltsem a formális megszólítást.
- Miféle lehetőségek ezek? – kötötte az ebet a karóhoz a kormos képű.
- Herr Nightwind, ön mindig ennyire komoly? Ismerettségünk elmélyítésének lehetőségei, természetesen.
- A legtöbbször, kiváltképp, ha hivatalos témáról van szó, talán nem ez a követendő? – válaszolt kérdéssel a kérdésemre, amely nem igazán volt ínyemre.
*Tiszteletlen! Alávaló gazfickó! Aljas köpönyegforgató! Kígyónyelvű mamlasz!*
- Az, hogy mi a követendő, sok helyen változik. Ahonnét én jövök, a hideg szavak és kifejezéstelen tekintetek csupán a legrosszabb hírek érkeztét jelenthetik. Mi mosolygunk, mi kacagunk, mi viccelődünk, s ha üzenetünk nem megy át elég tisztán, kérdezünk. Hiszen ebből áll az élet is, nem? A hivatalos témák pedig az életünk része volna, nemdebár? – válaszoltam hát én is kérdéssel.
- Kinek jobban, kinek kevésbé. - adott elkerülő választ. - S hogy képzeled ezt az elmélyítést?
- A jószomszédi viszony, Damien. - tegeztem újból a férfit, minden hezitálás nélkül. - Csak a szomszéd a folyó túloldalán lakik. S mint a jó szomszéd, segítené a másikat az ügyeiben, céljaiban.
- De ne várd el tőlem, hogy minden részletre kitérjek. Nem az volt a célom, hogy fölöslegesen locsogjak. Noha még is megtettem.
- Konkrétumok nélkül nehéz lépéseket tenni. – szemei hidegek voltak, üresek és egyenesen az enyéimbe mélyedtek.
Nagyon közel voltam ahhoz, hogy az efféle intim viselkedését rettegéssel és őrülettel büntessem, de megállítottam magam, s inkább gyöngéden megrebegtettem a szempilláimat, pajkosan mosolyogva rá.
- Nehéz konkrétumokról beszélni, ha nem tudja az ember, hogy mások hajlandóak e egyáltalán lépni.
- Szeretem tudni, hová lépek, csak így lehetünk biztonságban, nem igaz?
- Csak jó irányba léphetsz Damien, amíg nem hátrálsz. - ciccegtem a nyelvemmel, majd Mina felé fordultam. - Szörnyen röstellem, hogy efféle feszültséget hoztam az otthonukba, grófnő. Volnának ismerőseim, akiknek igazán jót tenne, ha kinyitnák a szemüket és látnának is velük, s én úgy vélem, önök képesek valami gyönyörűt mutatni nekik. Ennyit szeretném csupán, ha megfontolnának. Amíg ez lehetséges, nekem is eggyel több okom van csillapítani a kedélyeket a nemesek köreiben.
- Szóval találkoznunk kellene ezekkel az ismerősökkel? Ez… megoldható, pusztán helyszínre és időpontra van szükség.
- Természetesen minden megszervezhető. De nem most. Túl korai volna. Most csak az örvendetes időszakra szabad összpontosítani. Had kívánjak jó egészséget a Sebastiannak, s szüleinek egyaránt. Viszont nekem hamarosan távozóra kell fognom magamat. Szörnyen hosszú út lesz a visszavezető.
- Köszönjük, igyekszem megadni neki mindezt. Esetleg nem gondolkodtál, hogy itt aludj? - tört ki Wilhelminából az udvariasság, amely igazán meglepett és boldoggá tett.
A grófnőnek vajból és aranyból van a szíve. Ha Damien nem lenne itt, minden gond nélkül kinyerhettem volna belőle lehetetlen ígéreteket.
- Nos, hogy őszinte legyek, ez meg sem fordult még a fejemben. – tekintetemet ezután az elfre fordítottam, újból. - De engedjék meg, hogy elvessem a lehetőség gondolatát. Sajnos fontos ügyeim vannak még elvégzendők, amelyek nem várhatnak halasztást.
S mielőtt Damienből feltört volna a minden lében száz kanál, nyomatékosítottam egy kacsintással: - Privát ügyeim.
- Rendben, ahogy gondolja, biztonságos utazást kívánok.
- Kikísérem. – ajánlotta fel udvariasságból a kormos, amit én udvariasságból el is fogadtam.
- Micsoda úri ember. - simítottam meg az ajtót, melyet kinyitott előttem a férfi, mintha gyönyörködnék annak alakjában. - Hálásan köszönöm.
- Nem tesz semmit. – mondta, s egészen a hintóig kísért, katonásan, egyenes háttal lépkedve, csaknem menetelve mellettem.
Roppant kemény a férfi. Nehéz lesz elnyernem a bizalmát, de tudom, hogy muszáj lesz. Ő áll a legközelebb Wilhelminához, így ő jelenti a legnagyobb fenyegetést a terveim számára.

Tekintetek követtek, amerre csak mentem, ami bizony jól esett. Igazán sokat foglalkoztam azzal, hogy prezentálhatóan nézzek ki, s fenntartsam a nemesi arcot, így jól esett a kastély népének elismerése.
*Állíts téveset valakiről, s ő ki akar majd javítani, így többet tudhatsz meg róla.*
- Felvetem, nem a nemesi élethez vagy szokva, igaz? Járásod sokkal inkább emlékeztet egy... katonáéhoz. Noha Wilhelmina grófnőt nem kell félteni, de megnyugtató, hogy te is a közelében vagy. Büszke elf.
- Nem voltam katona. Leszámítva Eichenschildet. De nem olyan katona, akit annak képeztek ki. – vonta fel a szemöldökét meglepetten, ami egy apró győzelem volt számomra. - Kezdem megszokni. A jóhoz könnyű hozzászokni.
- Akkor csak én láttam dolgokat, amik nincsenek ott. Elnézést. – a hintóra felszállva még édesen mosolyogva fordultam vissza az elfhez. - Gondoskodjunk róla, hogy a jövőben mindenkinek jusson a jóból.
- Ez egy felettébb idealista világkép, Syele kisasszony.
- Veroniának szüksége van idealistákra. Próbáld majd ki te is, szabad perceidben. - játékosan eltakartam a szemeimet, ahogy hátra döntöttem a fejem. - Csak behunyod a szemed és elképzeled az ideális valóságot. Majd megragadod, és nem ereszted.
Végül aztán szabaddá tettem a látásomat és leültem az ülésbe, hogy az ablakból folytathassam.
- El kell hinned magadról, hogy el tudod érni. Még akkor is, ha mások nem teszik. De ha mások nem hiszik, hát csak meg kell... – *ÖLNI ŐKET* – győzni őket.
- Talán alábecsülsz. Végül is egy sötét tündét látsz déli grófként. Ez már közelít talán. - ereszt meg egy féloldalas mosolyt, de ez őszintébbnek tűnt az előzőeknél.
- Akkor, ha valakinek, neked aztán minden okod megvan, hogy idealista légy. Legközelebb levélben fogtok hallani tőlem. Kérlek, ne vedd fenyegetésnek.
- Kíváncsian várom. – nevetett fel halkan, majd az arca eltűnt a hintóm fehér háta mögött.
- Talán neked volt igazad Leikhanut. – suttogtam halkan, magam elé meredve, gondolataim közé vésve Damien arcát. – Talán tényleg nem meggyőzni kell…

Nem kifejezetten tervezte, hogy mostanában fog elszakadni újra a démoncsapattól, de felsőbb utasítás hatására kénytelenné vált hátrahagyni őket egy rövidebb időtartamra annak érdekében, hogy elkerüljék a végkimerülés okozta használhatatlanságát. Nem mintha Shinára nem férne rá a pihenés, de talán ő az egyetlen, akinek soha nem lesz lehetősége feltöltődni, elvégre tőle függ a csapat túlél-e vagy elpusztul, így a legjobb, amit tehet, hogy kipiheni magát, hogy újult erővel és még nagyobb lendülettel folytathassa a tevékenykedést visszatérését követően.
Nem volt kétséges, hogy a legjobb lehetősége a kikapcsolódásra Mináék kastélya, és bár az újratalálkozásuk nem alakult zökkenőmentesen, valamint az udvarias invitációjukra sem igen tudott biztosat mondani, bátorkodik ezúttal elfogadni ajánlatukat. Első gondolatra azonban rózsakertjük vagy könyvtáruk tökéletes helyszínnek tűnik, hogy kicsit megfeledkezhessen a közelmúlt nehézségeiről, az út hossza pedig nem tántorítja őt el - hozzászokott már a napokig tartó meneteléshez.
A kastélyt már messziről felismeri  - ezúttal a jó irányból közelítette meg -, és emiatt nem is keltett egy csepp gyanakvást sem. Időben nyakába akasztotta a Moonshift-et is, hogy szellemszerűen sápatag arca helyett egy jócskán szimpatikusabb elffel találkozzanak képében teltebb és élettel telibb ábrázattal, karikák nélkül, egységes szemszínnel. Akik valaha látták és emlékezetükbe vésték őt, de nincsenek tudatában, hogy ilyen tárgy birtokában van, valószínűleg fel sem ismernék őt, annyira más hatást kelt, noha tündeként így is kivált némi gyanakvást, hiszen emberek - vagyis vámpírok - földje ez, még ha délieké is. Hegyesfülűként még így is feltűnő ezeken a vidékeken.
Az impozáns falakhoz érve a személyzet egy része a korábbi szokatlan felbukkanása miatt némi tűnődést követően felismerik őt - na meg feltételezhetően nem sok elffajzat jár errefelé, így igencsak emlékezetesen alakult bemutatója. Ez némileg megkönnyebbülést okoz, hiszen nem fogják félteni a helyi gazdákat tőle, ám a helyszín sürgés-forgásának intenzitása, amivel belsőbb termekben találkozik, kissé aggasztani kezdi. Növekvő kényelmetlenségét egyre nehezebb elnyomnia, nemsokára pedig nem bírja szó nélkül hagyni; nem kíván láb alatt lenni, főleg ilyen forgalmas időszakban, amikor bármilyen kívülálló csak kívánatlan púp lehet a háton.
- De biztosan nem zavarok? - érdeklődik aggodalmasan a kedves, kerekded arcú nőtől, aki a kísérésének feladatát rögtön magára vállalta. - Csak mert jöhetek máskor is, nem szeretnék útban lenni - próbálkozik esetlenül, kis híján az ujjait tördelve. Az udvariaskodás még mindig nem az erőssége, ugyanakkor nem akar a tőle megszokott és beivódott ellenséges hangszínnel fordulni az itteniekhez, hiszen nem tettek semmit sem ellene - egyszerű, jótét népek ők, akiknek még a céljához sincs semmi közük, így aztán végképp nincs indok a rosszindulatra.
- Hogy zavarna, hisz várjuk a vendégeket! - lelkesedik a nő, azonnal eloszlatva bárminemű kétséget, rögtön folytatva a helyi hírek közlésével. - Nemrég távozott egy kisasszony, azóta nem is jött más, biztos rengeteg sütemény van még! - lelkendezik. - Jöjjön csak, erre van a grófnő és a kicsi. - Szinte látja maga előtt, ahogy megragadja csontos karját, hogy a rángatásával biztosítson sietősebb tempót, de vagy puszta udvariasságból nem teszi, vagy csak ő értelmezi félre túlbuzgását. A kíséret gyorsaságától ugyanakkor nemigen van lehetősége körbenézni vagy megjegyezni az útvonalat, ami alapján haladnak - csak a lépcsőfokok mennyiségével van tisztában, amit kénytelenek megmászni a gróf és grófnő meglátogatása érdekében.
Még elhaladnak jónéhány szoba mellett, mindegyik ajtaja csukva, talán vendégek miatt, talán azért, hogy kevesebb esély legyen az eltévedésre, végül aztán kísérője megáll, hogy a kilincset lenyomva kitárja a megfelelő helyiség bejáratát. A nő töretlen mosollyal int valamennyit, hogy betessékelje, míg ő maga kinn marad, feltételezhetően hamarost visszatérve a többi feladatához.
Régen érezte már magát ennyire kényelmetlenül - netalán zavarban -, ám ez annak is köszönhető, hogy teljesen átlagosnak, hétköznapinak kezelik őt, és nem úgy néznek rá, mint egy kiátkozandó egyén. Nagyon kevés helyen mellőzik az undort és gyűlöletet vele szemben, a mostani helyzete pedig önkéntelenül is sebezhetővé teszi. Bizonytalanná.
Ugyanilyen bizonytalansággal néz be a terembe, noha a benti fényviszonyokhoz hozzá kell szoknia, mert míg a folyosók kellemes megvilágításba kerültek, addig odabenn egészen sötét van, leszámítva a gyertyák derengő lángjait. Egy pillanatra megriasztja őt a látvány, hiszen ilyesmivel csak akkor találkozott, amikor túlvilági lényeket próbáltak megidézni - netalán titkon itt is valami ilyesmi történne?
Önkéntelenül rászorít a botjára annak ellenére is, hogy nem történt vele sok hasonló, ám sötételfi örökségének hála hamarosan hozzászoknak szemei a sötétséghez, felismerve így az itt tartózkodókat: Damient egy süteményekkel teli asztal mellett találja, kezében az édességek egyikével, míg az álmoskásan pislogó Mina a berendezés alapján vendégszobának tűnő helyiség ágyán ül csöppnyi gyermekével a karjai között. Egészen bennsőségesnek hat mindez, ami ösztökéli őt a kihátrálásra - egyedül a sütemények gondolata állítja meg őt ebben.
- Öhm... - kapja el pillantását a tányérok irányából, bizonytalanul kezdve és ötlettelenül a folytatás kapcsán. - Rossz... Rosszkor jöttem? - pillant végül hol Damienre, aki szemlátomást megnyugszik az ismerős arc láttán, hol Minára és gyerekére, de elvétve vissza-visszakúszik figyelme a finomságok irányába is.
- Nahát, Alicia - fejezi ki meglepettségét egy szemöldökemeléssel a férfi, amit hamar felvált egy udvarias mosoly. - Nem számítottunk az érkezésedre. - Hát ő sem arra, hogy ilyen mélységi-idéző körülmények között fogja találni őket!
- Üdv, Alicia - mosolyodik el Mina is, társához hasonlóan megkönnyebbülve valószínűleg a ténytől, hogy ismerőst lát. Hát, végül is, ha valaminek a feláldozására készülnek, ő biztos nem fogja továbbadni senkinek, tekintve, hogy úgyse hinnének neki...
- Nem, dehogy... hmm... nem értesültél az eseményről akkor, igaz? - folytatja Mina, levonva az egyértelmű következtetést.
- Események...? - néz egyre butábban, és annak is érzi magát, de Damien határozottabb közeledése már megjósolja, hogy felvilágosítással érkezik.
- Most… hm… „mutatjuk be” Minát és a kicsi Sebastiant - válik feszélyezetté teljesen érthetően; ő sem akarná egy lóvásári portékának érezni magát, itt meg nagyon úgy tűnik, hogy ez történik. Vagy valami hasonló.
- Szokás ez a nemesi családoknál, ha gyermek születik. És… elég idős ahhoz, hogy ne zavarják annyira a látogatók - folytatja fajtársa a magyarázatot, aki az emlegetett apróság felé fordul.
- Ó - vezeti pillantását ő is a kicsire, találkozva annak nagyra nyílt szemeivel és már-már átható ámulatú fürkészésével, melytől nem tudja eldönteni, kéne-e neki adni valamit vagy csak maradjon így addig, amíg jóváhagyásra nem kerül, hogy megmozdulhat. Látott már csecsemőt, tartani viszont nem tartott, ugyanis amivel ő zömmel találkozott, az, nos, darabjaira robbant, de azok nem is voltak ennyire életteliek vagy pufókok, mint Mina leszármazottja.
- Hát, öhm... Gratulálok...? - keresi a szavakat, noha korábban már minden bizonnyal mondta ugyanezt, amikor Sebastian szóba és megmutatásra került, a gyertyák mennyiségén és Damien kezében maradt süteményen azonban még mindig nem tudja túltenni magát. - Van valami rituálé, amit ilyenkor követni kell? Mint mondjuk... Sütit adni neki, hogy elfogadjon? - bök állal fajtársa kezében lévő édességre. - Vagy az másra kell? - érdeklődik, ám meg is bánja kérdését, mikor a nevetés előjeleként a férfi szája mosolyba rándul, és bár nyilvánvalóan próbálja lenyelni a késztetést, ez sikertelenségbe fullad.
- A süti... – tesz újabb kísérletet, hogy visszafogja a kacagást, míg az ő arca égni kezd a zavart szégyentől. - A süti a vendégeknek van. Ő még fiatal ezekhez - szedi össze magát a felvilágosításhoz.
- Ó, hát... - megköszörüli a torkát, igyekezve visszaszerezni lélekjelenlétét. - I-igaz - tűr egy tincset a füle mögé kínosan, erősen figyelve egy sötét sarkot a szoba másik felében. - Jobban megnézve még tényleg nagyon fiatal... Igen... - teszi hozzá egyre csendesebben, legszívesebben egy szinttel lejjebb süllyedve. Teljesen érthetetlen a számára, hogy miért egyszerűbb a démonok között és miért olyan nehéz az itteni szokásokat előrelátnia.
- Sebastian, leszel oly kegyes, és elfogadod az eléd járult vendég, Alicia jelenlétét? – néz rá csöppségére Mina is nevetve, ezzel fokozva az ő belső kínját, még inkább forróvá téve az illúzó alatt sovány képét, és a gyerek jóérzetéről is már csak azért képes tudomást venni, mert éles, de boldog visongatásba kezd a körülötte lévő jó hangulatnak köszönhetően.
Damien irányadó karnyújtására figyel fel szeme sarkából végül, a süteményekkel megrakott asztal felé vezetve így a figyelmet.
- Válassz csak, amit szeretnél. Ez egyébként csak egy ideiglenes adag, ha elfogyna, tudunk hozni még. - Na! Ez utalás akart lenni a korábbira, amikor az ebéd során eltűnt egy tányérnyi édesség? Pedig letagadta, hogy ő lett volna a tolvaj, és ügyelt is rá, hogy lehetőség szerint senki ne lássa, amikor egy darabon rágódik. Ugyanakkor a választék most igencsak tekintélyes - szinte minden formában lát valamit, édes és sós egyaránt kitételre került, ám amíg ő bizonyul a figyelem célpontjának, addig nem engedhet meg magának semmi ilyesfajta dolgot, máskülönben piszkálódás áldozatává válik.
Az előbbiek fényében egy finom legyintéssel hessegeti el az udvariaskodást.
- Nem hiszem, hogy szükség lesz új adag behozására. Sajnos nehezen csúsznak, de természetesen megkóstolom őket. - Hazugság, de jobb fenntartani a savanyúság látszatát, még ha éppen egy udvarias mosoly kíséretében is teszi ezt. - Múltkor is finom volt az almás pite - biccent egyet Mina felé elismerőn, kiváltva ezzel a vámpírlány mosolyát, következőnek pedig szétnéz a szépen elrendezett kínálaton.
- Köszönöm. A mostaniakhoz sajnos nincs közöm, azazhogy... egy-két ötletet adtam, de nem jómagam készítettem őket - hallja az anyukát nézelődése közben, bólintva egyet, hogy tudomásul vette, majd elvesz egy olyan darabot, ami nem tűnik túl édesnek. Azt majd akkor, amikor nem figyelnek.
- Feltételezem, most jobb, ha sokat pihensz - biccent egyet megértőleg.
- Hát... igen, jó lenne, ha Sebastian egyben tudna már annyit aludni, amennyit én szeretnék. - Őszintén fogalma sincs, ez hány órát jelenthet, de minden bizonnyal többet, mint amennyit ő nagy általánosságban szokott. - De... Damien nagyon sokat segít, így rengeteg felelősségtől megszabadultam most - teszi hozzá hálásan, ránézve az emlegetettre.
- Na és mennyi látogatóra számítotok? - terelgeti el a beszélgetés menetét még messzebbre korábbi tudatlanságáról, és bár először Minára néz, hamarosan realizálja, hogy ezzel kapcsolatosan Damien foglalkozott többet. Elgondolkodó plafonfürkészése biztosítéka is ennek a megállapításnak, és míg várakoznak a becslés értékére, ráharap a pogácsára, amit ízelítőnek választott.
- Figyelembe véve az ismeretségeket, üzletfeleket, a falvak létszámát és ... még sok egyéb dolgot, azt hiszem, a maximumot száz fő körül becsülhetjük - magyarázza, és még nem is a mennyiséggel van a gondja, hanem inkább a teljes közöny és megszokottság az, ami kiváltja megrökönyödését. Ez tényleg teljesen normális errefelé, hogy ennyi alak megfordulhasson itt?
- Persze ezt úgy kell nézni, hogy sokan például családostul jönnek, az egyből több fő - teszi hozzá sietősen, minthacsak ennyire egyértelmű hüledezésbe kezdett volna. Mondjuk biztosan - nehezen tudta volna tagadni meglepettségét, na meg a gondolat, hogy ennyiekkel foglalkozzon... A démoncsapat közelíti meg ezt a létszámot, de már őket is soknak ítéli a légkörében.
- Azért ez kicsit talán barátságosabb - ért egyet, mert legalább a családok esetében egy alkalommal letudni legalább öt főt, ha nem, többet. - De biztos kimerítő így is - fürkészi anyját és gyerekét egy darabig, akiknek a leginkább megterhelő lehet egy ilyen esemény. - Viszont ha zavarok, akkor csak egy szavatokba kerül, és továbbállok, aztán majd megpróbálok egy kevésbé zavaros időben érkezni - kezd el kissé hadarni, némileg védekezőn felemelve kezeit, ahogy újfent eszébe jut, most csak idegesítő púp lehet a hátukon. - Rengeteg dolgotok lehet egyébként is, hát még most ezzel, és nem szeretnék külön időt rabolni tőletek, amiből így is kevés lehet.
- Ugyan, dehogy, örülünk, hogy itt vagy! Őszintén... egy kedves ismerős sokkal jobb, mint... nos... rengetegen a falvakból, akik hozzák majd a rengeteg, nem is tudom, ékszert, ruhácskát, esetleg terményt, jókívánságokat... - Ezt valahol meg tudja érteni, bár közel sem tapasztalt ehhez hasonlót. - Hajnalban mondjuk jött egy család, ők édesek voltak, három gyerek volt, mind készítettek egy kis rajzot, amin mi vagyunk rajta - kezd csendes kuncogásba, bizonyára felidézve maga előtt a gyermeteg ábrázolásmódot, és bár lelkesedése magával ragadja olyannyira, hogy megengedjen magának egy szokásosnál valamivel szélesebb mosolyt, az irigység, vagy inkább a keserűség, hogy ezekben neki soha nem lesz része, így is csavar egyet gyomrán. - Hm. Bocsánat - jön zavarba azonnal, ahogy felfogja, önkéntelenül is elkalandozott.
- Nem-nem, csak nyugodtan - tesz újabb hessegető mozdulatot. - Jó hallani, hogy nektek ilyen szép élményeitek vannak, és inkább ezeken legyen a hangsúly - győzködi magát is, mielőtt átcsúszna önsajnáltatásba, hiszen azzal nemhogy nem segít, de még a hangulatot is elrontja, ha a saját balsorsáról siránkozik, amiről egyébként is ő tehet. - De mindettől függetlenül azért megpróbálok nem láb alatt lenni - teszi hozzá kissé kínosan, némileg elmerengve fürkészve az ágyon pihenőket, fuldokolva a gondolatban, hogy mi lett volna, ha annak idején másképp dönt. Ha emiatt hosszabb a szünet, amit tart, nem veszi észre.
- És... - vesz egy mély levegőt aa rossz gondolatok kisöprése érdekében, ismét megköszörülve a torkát, hogy képes legyen kiküszöbölni hangja reszketését, majd vakon nyúl a következő süteményért. - Mit szokás ilyenkor csinálni, ha nem süteményáldozat bemutatásával elnyerni a kegyeket? - vezeti mégis vissza a témát, hogy megmaradjon a jó hangulat, az ebből fakadó kín pedig remélhetőleg kellően eltereli a figyelmét a saját problémáiról.
- Ajándékokat szoktak hozni, de nem szükséges, nem is tudtál az eseményről, nincs semmi probléma - veszi magához a szót Damien, azonnal megnyugtatva az ajándékok kapcsán, míg Mina a háttérben nevetgél.
- A-aaa - csatlakozik Sebastian is a beszélgetéshez, bár jóval hangosabban és jóval élesebben kívánja magára hívni a figyelmet, méghozzá sikeresen. Odafordítva pillantását látja akaratos nyújtózkodását őfelé - vagy inkább a sütemény felé.
- Ah, tudtam, hogy nem lesz ez a legjobb ötlet. Sebi, te még nem tudsz ilyeneket enni, drágám - morgolódik Mina, de még ebben is a szeretetet véli felfedezni.
- Aaaa! - hallatja a fiú, és mintha csak értené, hogy megtiltásra került a süteményezés, úgy válik akaratos bosszúságában egyre ráncosabbá az eddig sima, kerekded arca, mely kiváltja nem pusztán az ő, de még Mina pánikját is.
- Na, valamit elfelejtettem - szólal meg Damien, és bízik benne, hogy az elindult folyamat félbeszakítására lesz valami megoldása, máskülönben félő, a saját holt csecsemőihez hasonlóan Sebastian is fel talál robbanni mérhtetetlen elégedetlenségében.
- Mit?! - kérdi Mina olyan hirtelenséggel, hogy meggyőződése, ő is Damien eszességében bízik.
- Semmi pakolgatnivaló nincs itt. Mindjárt jövök - siet ki olyan gyorsan a szobából Damien, mintha ő maga is a helyiség azonnali pusztulására számítana, ám megdöbbentően még ezzel a tempóval sem csapja be az ajtót maga után. Sebastian felől aztán szaggatott nyekergés érkezik, jelezve a vég órájának közeledtét, és mivel mind Mina és Damien azzal foglalatoskodnak, hogy ezt megállítsák, ő pedig teljesen tanácstalan az ügyet illetően, elvesz néhány szemet a legédesebb sütemények közül. Ha tényleg itt a vég, akkor legyen szép.
A hangoskodás hamarosan egységessé és igencsak hosszadalmas sikításféleséggé válik - rosszabb, mint egy banshee -, és hiába a süteményeken való nyammogás nyugalma, azért ez a fajta fülsüketítő sírás így is kiváltja belőle a megrökönyödést. Elkerekedő szemekkel figyeli, ahogy Mina valamit suttog a gyerek fülébe, hallhatóan azonban egy kicsit sem hatja meg Sebastiant, ugyanis semmit sem csitul a sütitilalomtól végtelenül feldúlt állapota. Nem is hallja éppen ezért Damien közeledő lépteit, ám az ajtónyílással járó fényviszonyok változására azonnal betömi szájába az aktuális édességet, kezében már csak a korábban megkezdett sósabbat hagyva. Őnála ugyan nem volt semmi édes!
- Lehet, mégis be kellett volna mutatni neki valami áldozatot - hajol kicsit közelebb Damienhez, miután lenyelte a szájában lévő falatot, tekintetét még mindig a sivalkodó babán és a kényelmetlenségtől frusztrált Minán tartva, aki nem túl nagy sikerrel, de igyekszik ura lenni a kellemetlen helyzetnek. - Ezek a... pakolgatnivalók segítenek az elcsendesítésében? - néz aztán fajtársára kétkedőn, hogy ez a módszer beválna ilyen elszabadult állapotok között, persze nem is ő az, aki egy csecsemővel él együtt. Mina ekkorra már elér a békéltetés következő stádiumába, és suttogás helyett elhalmozza a kicsi nagyrészt csupasz fejét szerető puszikkal.
- Van egy szettnyi kockája. Nos, talán már nem is egy. Imádja őket összevissza pakolgatni, azok általában lekötik - válaszol csendes nevetését követően a férfi, míg mindketten figyelik, ahogy Mina odasétál Sebastiant ringatva a gyertyatartókhoz, ügyelve, nehogy belenyúljon a lángokba. A gyenge fény játékától némileg mintha megbékélne a gyerek is, és ha nem is törődik bele igazán abba, hogy nem kaphat az édességekből, mégis mintha halkabb lenne.
- Ó, világos - bólint pár aprót Damiennek, hátrapisloga valamennyit a szobaajtóra, de akármennyire hallgatózzon, egyelőre nem úgy tűnik, hogy a szolgáló a következő pillanatban akarna betoppanni, majd hirtelen eszébe jut valami.
Világos.
Szabad,  kicsit morzsás kezével az övére fűzött tatyójához nyúl, amelyben pár kacat társaságában néhány mágikus tárgyat tart, és már csak így, külsőleg tapogatva is megtalálja a tömör aranyból készült gyűrűt. Talán az egyik legnagyobb és legnehezebb ékszere ez; nehéz lenne bármi mással összetéveszteni, főleg a rajta lévő rúnának köszönhetően. Bár kockának így sem kocka, még mindig négyzetes alakja van, ami talán leköthető a csecsemőt arra az időre, amíg a tényleges játékai meg nem érkeznek.
Bizonytalanul indul el Mina felé, óvatosan véve ki batyujából a karikát, rajta a súlyos aranytömbbel, amit egyáltalán nem félt Sebastian fogatlan szájától. A lenyeléséhez túl nagy, a megrágásához túl kemény - egészen ideális ahhoz, hogy szükség esetén cuppogjon rajta, a nyálat meg majd érdeklődésvesztés esetén letörli.
A hely birtokosai nem szándékoznak megállítani őt, ő maga pedig nem fárad azzal, hogy felmérje ábrázatuk alapján, mit gondolhatnak - túlságosan nagy stressznek van most kitéve azáltal, hogy jópofiznia kell egy gyerekkel szemben. Bár a Moonshift mindenképpen sokat segít, hogy ne fakadjon sírva a puszta látványától, ügyel arra, hogy az ábrázata ha nem is barátságos, de közömbös legyen, mikor bekerül a gyerek látóterébe, finom játékossággal billegtetve jobbra, majd balra a nehéz ékszert.
- Nahát, ez micsoda? - kérdi Mina, és bár hangja alapján olyan, mintha Sebastiannak címezné, mert puhább és magasabb, mint a tényleges hangszíne, egyértelműen a nekromantának szánja.
- Csak egy nagyon régi tárgy - mondja csendesen, nem akarva megriasztani a gügyögésbe kezdő gyereket, aki roppant érdeklődést mutat a gyűrű irányában, olyannyira, hogy el is csendesedik. - Egy elhagyatott barlangban találtam - tartja még egy darabig az ékszert, amíg a gyerek biztos fogást nem talál rajta és ismerkedik vele, de hamar az ujjai között szorongatja a tárgyat Mina segítségével, nehogy leejtse. El is engedi így, majd felegyenesedik, szembetalálva magát Mina megkönnyebbült vonásaival, amik rögtön el is tűnnek, ahogy a gyűrű megtalálja az utat a kicsi szájába. Ezt észrevéve a féltő anyuka azonnal megállít. Következményként Sebastian frusztrált homlokráncolásba és nemtetszését erőteljesen kifejező nyöszörgésbe kezd.
- Nem-nem. Nem ehető. Éhes vagy? - kérdez rá, noha mindannyian tudják, hogy erre nem fognak egyértelmű választ kapni, mi több, reakció nélkül hagyja a gyerek ezt, és inkább az értéktárgy újabb fogdosásába kezd.
- Nem hiszem, hogy meg tudná enni - enged el egy csendes nevetést. - Mármint... Kissé nagy hozzá, meg ha megrágcsálja, nem fog nyomot hagyni rajta. Amennyire észrevettem, elég masszív - mondja, és bár igyekszik tisztán tartani ezeket a dolgait, talán tényleg jobb, ha nem rágcsálja.
- Na nézzenek oda - csóválja a fejét Mina, mikor Sebastiannak sikerül saját ujjára húznia a gyűrűt.
- Máris grófi ékszerei vannak - jegyzi meg a sötételf egy mosollyal.
- Csss, még a végén kiderül, hogy egy északi grófot fosztottam ki - teszi szája elé mutatóujját szórakozottan, önkéntelenül is kapva a lehetőségen, hogy kicsit kiforgathatja a szavakat, hozzáadva némi kitalációt is. Szerencsére Damien se veszi komolyan, csak megtartja korábbi mosolyát, bár mintha érezné rajta a késztetést, hogy megcsóválja a fejét. - Eredetileg el akartam adni, mert elég értékesnek tűnt, nekem pedig kellett a vacsora, de kiderült, hogy képes fényt kibocsátani, ha valaki kimondja a tömbön szereplő rúnát - tér vissza a történetre és magára a tárgyra. - Erre nekem bár nincs szükségem, hasznosnak tűnt mások társaságában, szóval végül megtartottam - mesél tovább, noha most már fegyelmeznie kell magát, hogy ne kezdjen el Kys-féle ömlengésbe kezdeni, mivel akarva-akaratlan is többet kezd el megosztani a speciális tárgyakról a démon hatása miatt, mint kéne. - Végeredményben teljesen ártalmatlan - zárja rövidre egy biztató, de halvány mosollyal.
- Nahát, jómagam is találtam hasonló tárgyakat, de rúnák nem kellettek hozzájuk. Meg szabad tudni, mi az a szó? - kíváncsiskodik, mástól viszont ezt már lehet, rossznéven venné, ám figyelembe véve, hogy kinél van éppen a kiegészítő, nehéz lenne hibáztatni Mina érdeklődését.
- Nekem is ez az egyetlen, amihez kell - vonja meg a vállát végül. - Kimondani viszont majd akkor mondanám ki az aktiváló szót, ha már újra nálam lesz. Nem szeretném, ha a hirtelen fény bántaná a kicsit, elég öh... Elég erős fénye van így közelről, és nem tudom, mennyire érzékeny az akcentusokra vagy torzított kimondásokra. Addig nem kísérleteznék vele, amíg Sebastian kezében van - néz bocsánatkérőn, hogy ezen kérés teljesítését halasztania kell.
- Oh... persze. Érthető - mondja aztán, tekintetét visszavezetve fiára, aki azonnal visszavarázsolja a mosolyt a vámpírlány arcára. Ennek láttán újra összeszorul a torka, és nagy erőt kell vennie magán ahhoz, hogy képes legyen megtartani a visszafogott boldogság látszatát, mert tényleg nem akarja elrontani a helybirtokosok boldogságát. Kijárt nekik. Megérdemlik, mert ők tartották magukat a helyes úthoz.
- Nos, öhm - torokköszörül ismét némi csend után, idegesen vakarva meg a tarkóját, miközben igyekszik újra elűzni a kellemetlen gondolatokat és érzéseket. - Szerintem hagylak pihenni titeket, biztos nemsokára megérkezik a következő vendégsereg, és... - Elgondolkodik egy pillanatra, hogy talán távoznia kéne, viszont nem tud jó indokkal szolgálni, amivel ezt megtehetné. - Ha maradhatok, akkor engedélyetekkel elvonulok a könyvtárba. A gyűrűt meg majd visszaveszem, ha Sebastian kijátszotta magát vele.
- Bocsáss meg - szólal meg hirtelen Damien, de nem igazán érti, mire fel kell elnézést kérnie, ám szemöldökvonásából rögtön arra a rossz következtetésre jut, hogy nem lesz bejárása a szoba szekrényei közé. - Ez... teljesen megoldható. Arra a személyzet is keveset jár - mondja némileg eltűnődve. - Meddig... tervezel maradni? - érdeklődik kis szünettel, bizonytalanul, és nem tudja eldönteni a hangsúlyból, hogy teher-e az ittléte vagy esetleg szeretnék, hogy minél többet legyen itt.
Az utóbbit rögtön elhessegeti, hiszen legjobb esetben is csak rendben lehet, hogy itt van.
- N-nem, én kérek elnézést, hogy váratlanul jöttem - emeli meg a kezét, majd kellemetlenkedve összepréseli az ajkait. - Még nem egészen döntöttem róla. Gondoltam, veletek beszélem meg, mégiscsak ti vagytok a hely birtokosai, és bár nem szeretnék túl sokáig maradni, de mindenképp tovább, mint előzetesen, mert a korábbival ellentétben nincsenek sürgősen elintézendő ügyeim, szóval... Talán egy hét...? - kezd el hadarni, kellemetlennek ítélve, hogy ilyesmivel hozakodik elő, a végére pedig lelassít, és hangszínébe beleivódik a rég nem érzett bátortalanság. - Esetleg kettő...? Feltéve, ha tényleg nem gond az ittlétem, de cserébe amiben tudok, természetesen segítek, amíg a kastélyban tartózkodom - ajánlja fel, hátha ez enyhít a vendégeskedés tényén, bár már őszintén fogalma sincs, jó lesz-e ez így; csak a begyakorolt, gondolatban ötvenszer újrapróbált szöveg ötvenegyedik variációját adja. Már csak abban kell bíznia, hogy nem hatott ellenszenvesnek, mint bármikor máskor, ha kommunikál.
Damien bátorító bologatása kezdi eloszlatni a kétségeit, és mintha ötletek futnának át elméjén, milyen lehetőségek is vannak birtokukon, amivel az időt múlaszthatják.
- Rendben, természetesen. Miféle... szobában gondolkodtál? - A kérdés teljesen váratlanul éri, hiszen sosem volt lehetősége választani. Mindig adott volt, mit tehetett és mit kaphatott; még a reménykedésnek is alig volt értelme. - Attól tartok, a fény elég limitált, mivel, nos, két vámpír él itt. Gyertyák ellenben vannak mindenhol. A könyvtár egyik része pedig végig fényes nappal. A vendégszobáink ezen a folyosón vannak végig, változó színben, esetleg végignézheted őket most, távozás előtt, nagyjából így néznek ki, kicsit kisebbek - folytatja a magyarázkodást Damien, szinte teljesen belefeledkezve a tervezgetésbe.
- Nos, a sötétséggel nincs bajom, sőt, preferálom, mégiscsak sötételf vagyok - lazul egy kissé egy esetlen mosollyal, noha újfent érzi torkának szorulását, ezúttal az elérzékenyüléstől. - De rátok bíznám magam ezen a téren. Annyira még nem ismertem ki magam a kastélyban, hogy csak úgy dönteni tudjak, és nem is kifejezetten vagyok hozzászokva ilyen kényelemhez. - Enyhe kifejezés, de bizonyára érteni fogják ebből is. - Az istálló szalmájával is megelégednék, de ismerve titeket, szerintem nem hagynátok, hogy ott éjszakázzak - enged meg magának egy kis humort.
- Ebben abszolút igazad van - szólal meg Mina is egy nevetés kíséretében, kezei közt a kicsi Sebastian pedig tovább foglalatoskodik a gyűrűvel. - Hm, lehet, hogy ezt valaha kérdeztem már, de melyik a kedvenc színed? - érdeklődik, és újfent meglepettségen kapja magát. Hiába az egyszerű kérdés, ezek olyan dolgok, amiket egész életében alig kapott meg, és ezek valahol mélyen, zsigeri alapon érintik meg őt, legyen ez bármilyen szánalmas vagy nevetséges.
- Nem, nem hiszem, arra szerintem emlékeznék - rázza meg nemlegesen a fejét, nehezen tudva összeszedni magát, és nem is tudná rejtegetni, hogy jólesik neki az érdeklődés. - De a lila. Az ametiszt lila - felel csendesen, mintha egy titkot osztana meg éppen.
- Hát... azt hiszem, inkább a levendulára emlékeztet, de lila színű szobánk van. Ehhez hasonló - tűnődik el Mina.
- Akkor azt hiszem, ez eldőlt - vigyorodik el Damien. - Ugyanúgy egy ágyat tartalmaznak a szobák, szekrényt, néhol, azt hiszem, egy-egy könyv is van az éjjeliszekrényekben, ha valaki unatkozna, és, hogy ne kelljen a könyvtárba ugrasztani senkit feltétlenül - sorolja tovább a férfi, ami neki lassan már egyenesen a bőség zavarát fogja jelenteni.
- Mindenhol vannak könyvek - fontoskodik Mina, kijavítva ezzel társát.
- Óh, ezt is átvariáltuk legutóbb. Rendben, nem emlékeztem - ér állához Damien szórakozott eltűnődéssel, amitől nem venne mérget rá, hogy valóban megfeledkezett volna ilyen változtatásról.
- Igen. Egy történelmi... fogjuk rá, típusú könyv, egy elbeszélőbb, romantikus írás és valamiféle technikai könyv van mindenütt, például, tudom is én, hajóépítésről, kertészkedésről szóló, receptekkel teli, vagy, hogy hogy lehet gyerekjátékokat fából kifaragni... Lehet választani. Persze a könyvtárból kérhetünk bármikor könyveket, ott nyilván több van - sorakoztatja fel Mina a lehetőségek tárházát gond nélkül. Meglepetten oldottá válnak hirtelen, és bár annyit nem változtak az elmúlt öt év során, a legfőbb jegyeik így is megmaradtak, mégis... Mégis mintha az akkori énjüket adnák ugyanazzal a naivitással és túlbuzgással. Érezni párbeszédük mögött a sokéves ismerettséget, a kapcsolatuk baráti mélységét, és újonnan fáj szembesülni a ténnyel, hogy neki ez nem adatott meg saját hibájából és döntéseiből kifolyólag.
- Ezek mind nagyon jól hangzanak, de egy darabig úgyis a könyvtárban tervezek tartózkodni, ha szabad - jut szóhoz. - Korán van még ahhoz, hogy bezárkózzak egy szobába, bár azt a pár dolgom lehet, jobb lenne most lepakolni - ránt egyet eddig hátravetett oldaltáskájának pántján, és bár nincs benne sok minden, legalább lehetősége lesz arra, hogy összekapja magát, mert ezek ketten előtte olyan elemi dologra tapintottak rá önkéntelenül is, hogy érzi, alaposan kezd szétesni.
További gondolatoknak azonban nincs helye, ugyanis érzékeli, hogy a kicsi ujjai közül kicsusszan az ékszer, és már elindul lefelé, hogy koppanjon a szoba padlóján. Ő ösztönösen mozdul, hogy estében elkapja a gyűrűt, ám Damien reflexei gyorsabbak, így az ő tenyerében landol az ujjra húzható aranytömb.
- Azt hiszem, Damienen a sor, hogy játsszon vele most, hogy Sebastian megunta - kap azonnal a piszkálódás lehetőségén, és rögtön néz is oldalra úgy, mintha semmi köze nem lenne a cukkoláshoz, pedig csak az elérzékenyüléstől nedvesedő pillantását akarja puszta önkontrollal helyretenni, mielőtt nyilvánosan kéne a könnyeit törölgetni arcáról.
Hallja Damien megkésett, de zavart nevetését, ami csatlakozik Mina és a kicsi örömteli kacagásához, mozdulatot azonban nem vél felfedezni szeme sarkából sem. Feltételezi, hogy a férfi teljesen leblokkolhatott egyszerű odaszúrása nyomán, és hogy kirántsa őt ebből az arcpirító helyzetből, óvatosan elveszi tőle a gyűrűt. Talán még kibírja addig, amíg a szobába ér - ott összeomolhat egy kissé a tömény kedvességtől, amit az imént tapasztalhatott.
- Köszönöm. Azt hiszem, az én ujjaim közül kicsúszott volna - tereli természetesebb mederbe a beszélgetést, nem kívánva túlságosan megszorongatni Damient pocsék viccekkel és elszólásokkal, melyek egyértelműen Kys és Yrsil hatására buknak ki belőle.
- Ugyan. Nem... hinném. - mondja fajtársa, noha teljesen nyilvánvaló, hogy még nem igazán sikerült észhez térnie. Ennyire váratlan lett volna a megjegyzése? Esetleg ő is ilyen bután néz ki, amikor nem tud mit mondani Kys vagy Yrsil badarságaira?
- Viszont akkor megmutatom, mit tud, ha már visszakerült hozzám - lép kicsit odébb, természetesnek kezelve Damien szétcsúszását, máskülönben a férfi számára csak kínosabbá tenné.
Vesz egy mélyebb levegőt, hogy megnyugodjon kissé.
- Naudiz - mondja ki csak annyira hallhatóan, hogy a duó megértse, majd vár pár másodpercet. Kisvártatva a tenyerére fektetett gyűrű feldereng, és hamarosan egy lámpás fényének erejével világítja be a vendégfogadásra kialakított szobát. Egy darabig nézi, nem egészen bele a fénybe, de a közelébe, visszavezetve gondolatai közé az emlékeket azon körülményekre, ahol és amikor megtalálta a tárgyat. Fejében még mindig élénken élnek a képek és a hangok, amik akkor fogadták őt, nagyrészt talán az akkor érzett feszültségtől és veszélyre való gyanakvástól, de kivételesen nem kellett az életét kockáztatnia azon alkalommal. Bár hordani nem hordja, mert az ízléséhez túlságosan csicsás, valamint tényleges haszna sincs a számára, a jószerencse jeleként mégis sokszor a közelében tartja.
Tekintetét a páros felé fordítja, elkapva Sebastian lelkes mocorgását anyja karjai között.
- Ennyi lenne. Ahogy mondtam, nem egy nagyon különleges tárgy, de alkalmanként hasznos tud lenni - ereszt el egy halvány mosolyt, lassan mozdítva jobbra, majd balra a gyűrűt, hogy a csecsemő figyelmét továbbra is megtarthassa - odaadni ezúttal azonban nem tervezi.
- Nézd csak? Ilyet tud a mágia. Ilyet, és még rengeteg hasonló dolgot - magyarázza Mina csendesen, miközben gyereke egyértelműen a gyűrűt akarja újra megvizsgálni a lehető legközelebbről. - Egy rúna van odarajzolva, látod? Egy szónak felel meg, azt mondta most ki Alicia, és ettől kezd el világítani. Olyasmi, mint amiket már mutattam, csak másból indul ki - folytatja a búgó duruzsolást, bár hogy ebből Sebastian mennyit érthet...
- Mindenképp hasznosnak tűnik. Így nem kell fáklyát hordani - világít rá Damien.
- Valóban - biccent egyet a meglátásra. - Fáklyát nem is hordok magammal részben pont ezért - tárja szét kissé a karját, majd két kezébe veszi a gyűrűt és ráfúj egyet, mintha egy gyertya lángját oltaná ki. Ennek hatására ha lassan is, de érzékelhetően kezd tompulni a gyűrű fénye, mígnem teljesen ki nem húny, hogy aztán oldalbatyujának sötétjébe kerüljön. Amint megszorította szütyője szájának zsinórját, várakozón néz fel duóra - vagyis trióra -, hiszen már nemigen tud mit hozzáfűzni. Mina kérését teljesítette, és ahogyan azt kicsivel korábban mondta, ezen a napon nem szándékszik útban lenni, mikor gróf és grófnőnek ennyi teendőjük van a várt és nem várt vendégek miatt.
- Akkor mehetünk a könyvtárba. Nem a könyvtárba, a szobához, bocsánat. - javítja ki magát azonnal Damien, még mindig próbálva felépülni a csipkelődésből. - Mina, ti nyugodtan lepihenhettek egy időre. Szólok, hogyha látogató jön, most várjon egy kicsit - fordul a vámpírhoz, ezzel adva neki is egy kis időt, hogy szusszanjon, mert valószínűleg a neheze csak ez után fog jönni.
- Az jó lesz... nem ártana ennie most már egy kicsit - sóhajt egyet Mina, majd egy számára érthetetlen okból kifolyólag kipirul az arca. Nem úgy tűnt, mintha elszólta volna magát - netalán eszébe jutott valami? A szemöldöke már lassan emelkedne, de Damien nem pazarolja az időt - amint elindul, ösztönszerűen követi, még azért a válla felett visszanézve. Kis híján bele is ütközik a visszaforduló Damienbe, amíg nem figyel, viszont a lehető legfontosabb kérdést majdnem elfelejtette feltenni:
- Hanyadik szoba is a lila? - érdeklődik homlokráncolva, és Mina is szemlátomást elgondolkodik kissé.
- Hmm... itt jobbra a harmadik lesz az.
- Köszi - bólint egyet a férfi, és már indul is ki az ajtón. A lépteit ő maga is megindítja, és mielőtt kilépne, még egy visszafogott mosollyal viszonozza Mina búcsúzó intését, ám ahogy becsukja maga mögött az ajtót, a beszélgetés során elfojtott érzései hirtelen súlyként nehezednek vállaira és elméjére, megszédítve őt annyira, hogy alig bírja elengedni az ajtókilincset.

(Canon)

Yrsil óvatosan megérintette a zsálya érdes leveleit, majd megengedett egy halovány mosolyt ahogyan a szolgáló a grófnő gyógynövényeiről beszélt. Ahogyan felegyenesedett, igyekezett rá odafigyelni hogy a térdeit megrogyaszza,  hátát kissé meggörbítse miközben a fejét lehajtva és vállait összenyomva sokkal kissebbnek látszassa az amúgy igen csak méretes termetét. Egy közel két méteres nő még a vaknak is feltűnt volna. Ujjaival beletúrt a rövid, fekete hajába, miközben szorosan összehúzta magán a zsiványlepel érdektelenül szürke végeit hogy eltakarja magát. Ma nem volt több mint egy egyszerű vándor, egy jelentéktelen jövevény aki csak meg szerette volna csodálni ezt a kertet mielőtt visszatér a veronia kegyetlen valóságába.
- Igazán lenyűgöző. - válaszolta a nőnek, miközben a kíváncsi tekintete csak úgy falta a növények alakját és fajtáját. A két rókája, Fluff és Puff már igen csak erősen mocorogtak az egyik közeli bozótos mélyén, de síri csendben hallgattak, ahogyan azt gazdájuk szigorúan megszabta nekik. Yrsilt őszintén lenyűgözte a kastély látványa, amely még ezen komor időkben is bámulatos volt a maga szépséges kertjeivel. Noha ő maga nem tervezett itt megállni, hiszen figyelembe véve azt a méretes népseregletet akik a kastély felé igyekeztek feltételezhető volt hogy itt hamar megtalálják. Bizonyára egy bál volt...vagy valami más rendezvény ? Nem tudhatta. Ő maga nem látott tovább annál a lázas, fájdalmasan köhögő nincstelen emberféléktől akiknek a kezelése nap mint nap kitették a megélhetését. Vagy inkább fordítva, tekintve a tényt hogy többet dolgozott köszönömért és néhány garasért mintsem valódi fizetségért. Azonban a kastély szépsége még őt is rabul ejtette, és nem lett volna a neve Hóhajú Yrsil, ha csak valamely turpisság által be nem próbált volna jutni megcsodálni azt...természetesen az ismeretlenség biztonságos ködébe burkolózva. Ymir függője szerencsére ezúttal is kisegítette az álcázás terén, mint megannyi másik alkalommal, így a csalafinta démon ezúttal is jól szórakozott.
- Na osztán... merrőlfelől érkezett a kisasszony? - érdeklődött a nő, kissé elbizonytalanodva, ez-e a helyes megszólítás. Yrsil észrevette a nő lopott pillantásait amelyek a köpenye alattt lógó fiolák felé kalandoztak, de igyekezett nem észrevenni. Vagy legalább nem szóvá tenni.
- Nebelwaldból, kérem. - utánozta továbbra is egy szelíd, tisztelettudó fiatal leány hangját. - Észak felé tartok, a határnak. - válaszolta meg a nő kérdését, amelytől annak szemei kissé elkerekedtek, de kisvártatva megértően bólintott.
- Nagy szükség van a magukfajtákra - közlte tiszteletteljesen, miközben egy, a kastély bejárata felől érkező őr felé nézett.
- No. Átadták az üzenetet. - jegyezte meg.
Az őr a közelükbe érve megtorpant, majd kihúzta magát. Talán a démon álláig érhetett fel, ha felegyenesedve járt volna.
- Schneehaar kisasszony, a gróf úr beszélni kíván önnel. Kérem, kövessen. - közölte hivatalos udvariassággal, majd megfordult és megindult a bejárat felé.
- Velem ? - meresztett ijedt szemeket a Hóhajú. - De hát én nem csináltam semmi rosszat. - ellenkezett, eljátszva az ijedt leányzó szerepét. A helyzet erősen meglepte őt magát is, és gyorsan körbepislantott hogy megjegyezze a kifelé vezető utakat. Már csak az kellett hogy még bajba keveredjen. Az őr pislogott párat.
- Ahogy említettem, be kell jelentenem a grófnak és a grófnőnek. Mindenkit, aki a kastély területére érkezik - sorolta a már  nyilván sokszor elismételt szöveget, majd elnézéskérően elmosolyodott. Bizonyára az ő ijedtségén. Yrsil egy cseppet sem félt. Őket féltette, abban az esetben ha netán ki kell majd vágnia magát a kastély területéről, amihez egyátalán nem volt kedve.
- É-é-é-értem. - hebegte halkan, majd ugyanúgy lehajtott fejjel elkezdett az őr után kajtatni. Nem volt más esélye, hiszen nem szívesen keveredett volna harcba ha csak nem volt szükség rá. Kézjelekkel intett a rókáinak hogy kövessék őt a bokrok rejtekében.
- Csak ne féljen, kisasszony, nem olyan ijesztő a gróf úr! - próbált viccelni Gerda, majd fejcsóválva visszafordult a zsályákhoz.
- I-igen, biztosan. - nyelt egy nagyot, játszva az ijedtet ahogyan szeme éberen vizslatott végig minden utat amin végigmentek, az agyában szorosan lejegyezve mint opcionális menekülőutat, ha rosszra fordulnának a dolgok. Nem volt biztos benne hogy a gróf úr barátságos lenne egy démonnal. Vagy bárki más a kastélyból. De nem tartott annyira a meneküléstől mint amennyire megjátszotta, volt már szorosabb rókafogóban is. Ha erőszakossá válnának a dolgok, az ösztöneire és a két öklére mindig számíthatott. Ez a kettő hosszabb ideje kísérte rettentően megsokasodott éveinek minden napjain át mint bármilyen penge vagy páncél. Nem mintha szüksége volt bármelyikre is. Ahogyan beléptek a kastély bejáratán, a két silbak egyszerre szólalt fel.
- Herbert! Ezek... - kezdte az egyik.
- Két róka!
Kezek feszültek a kardokon, amelyek vélhetően a kiskedvencei felbukkanását üdvözölték.
- Ezek meg honnan...? - nézett vissza Herbert, és tanácstalanul méregetette Fluffot és Pluffot. Pár pillanat múlva elnézéskérően fordult felé.
- Bocsásson meg, kisasszony, azonnal elkergetem őket - közölte majd kardját markolva elkezdett közelíteni a rókák felé. Ő pedig készen állt arra hogy lerohanja és kiüsse a fickót, ha csak valamelyik kiskedvencének a szőre szál meggörbül. - Hannes, kísérd el a kisasszonyt a kettes vendégszobába, a gróf úr várja.
- Ne ! - kiáltott fel hirtelen riadtan Yvonne. Nem akart még lelepleződni, de nem hagyhatta hátra őket. - Ne, ne bántsák őket ! - futott oda hozzájuk, mire Fluff és Puff ijedten bújt oda a lábához. - Ők a barátaim. - nézett az őrökre kérlelő szemekkel, miközben magához húzta őket. Az egyszerű utazóköpenyébe burkolva, a nyakékjének és egyéb fortélyos bűbájoknak fizimiskáját teljesen elváltoztatva, igyekezett annyira jelentéktelennek tűnni, amennyire csak lehetett. Herbert meghökkenten torpant meg, de továbbra is értetlenül állt az eset előtt.
- Nem tudtam, hogy Önnel vannak.. elnézést.. Rendben, kérem, várjon itt, szólok a gróf úrnak - indult befelé Herbert, és alig pár perc múlva egy meglehetősen elegánsan öltözött self jelent meg, szemlátomást egyenesen felé sétálva.
- Kisasszony. Damien Nightwind, szolgálatára. - várt udvariasan, várva hogy esetleg oda-e nyújtja a kezét egy kézcsókra. A démon egyszerre mulatott magában a tényen, hogy ezúttal alacsonyabb valakinél, és azon hogy mennyire udvarias volt ez a fiú. Az első benyomást el is rontotta azzal, hogy kezét kezdte törölgetni. Ekkor kezdett összeállni valami emlékszerűség. Damien. Damien Nightwind. Az a kis sötét elf kölyök a kis vámpírlány nyakán akik betévelyedtek hozzá. Cala meg ő csínytevésből ellopták a helyi földesúr ritka páváját és amely fenséges lakomaként végezte a falu határában lévő elhagyatott házban. Cala. Beletelt néhány évbe mire el tudta felejteni a nő haláltusájának látványát.
- Gróf úr... - pukedlizett, majd kézcsókra nyújtotta a kezét, az utolsó pillanatban megállva hogy ne kezet rázzon vele. - Megtiszteltetés találkozni önnel. - igazgatta kínosan a haját.
- Igazán kedves. Úgy értesültem, ezek - nézett a rókákra - Önhöz tartoznak. Sajnos háziállatok fogadására még nem alakítottunk ki helyiséget, attól tartok, a kastély nem alkalmas arra, hogy elszállásoljuk őket, míg Ön itt tartózkodik - érkezett a finom utalás a kiskedvencei kívülmaradására.
- Óh, nem nem. Nem szeretnék visszaélni a vendégszeretetükkel. - rázta meg a fejét Yvonne. - Nem merném az elszállásolásommal terhelni önöket. Az estét a fogadóban szeretném tölteni, és csak egy kis ideig maradnék, feltéve hogy a jelenlétem nem okoz problémát önöknek Gróf úr.
- Úgy tudom, Gerda kisasszony szakértelmét kívánja igénybevenni? - vonta meg a szemöldökét.
- Csak amennyiben nem vagyok terhére, természetesen. - bólintott - Nem szeretném feltartani ha elfoglalt, csupán egy cseppnyi szakmai beszélgetésre érkeztem. És elnézést hogy rablom az idejét, minden bizonnyal vannak fontosabb vendégei is mint egy egyszerű hollódoktor. - utalt a bejárat környékén látott vendégekre. - Amennyiben megbocsátja a kíváncsiságom, valamiféle nagy nap a mai ?
Damien udvariasan elmosolyodott, majd magyarázni kezdett.
- Gerda kisasszony a gyógynövények begyűjtésével és főzetek, teát készítésével foglalkozik. Illetve gondozza a növényeket. Rég volt tanítványa, de... hisz az imént beszélt vele, biztosan megtárgyalták, szívesen vállalja-e az ön segítését. A mai nap pedig a grófnő kisfiának bemutatásának a napja. - vált a tekintete hivatalosabbá, amellyel egy időben léptek zaja ütötte meg Sil füleit, és egy hosszú ruhába bugyolált női alak közelített feléjük, kezében egy pici kis csomaggal. Egy gyermek az.
- Üdvözlöm, kisasszony. - üdvözölte Damien az érkező alakot, aki minden bizonnyal a palota úrnője lehetett kezében a szóban forgó gyermekével.
- Wilhelmina von Nachtraben grófnő - nyújtotta ki a kezét Damien oldalra, bemutatva Minát, akinek most mindkét keze foglalt volt. Mina. Yrsil majd hanyatt vágta magát a meglepődéstől. Az a két kölyök mára már gróf ! Saját kastéllyal ! Nem tagadta, nagyon lenyűgöző dolognak találta. Meg ott volt a gyermek is. Ezek szerint több idő telt el, mint azt gondolta.
- Így van. Bocsásson meg, nem akartam Sebastiant egyedül hagyni. Csak hallottam, hogy rókákat emlegettek, és bevallom, még nem találkoztam olyasvalakivel, aki megszelídítette volna őket háziállatnak. - cseverészett vidáman a grófnő.
- Ah, umm... - kapta a fejét Yvonne hol Minára, hol pedig a rókáira. - Megtisztelő találkozni önnel, Grófnő. Yvonne Schneehaar, szolgálatára. - pukedlizett illedelmesen, ezúttal kevéssbé esetlenül mint Damien esetében. - Nem igazán én szelídítettem meg őket. - vakarta meg a feje búbját. - Fluff és Puff egy másik vándor hollódoktor társai voltak, aki kegyesen rám bízta őket amíg ő maga egy igen csak veszélyes munkát vállalt el. Tartott tőle hogy a kis barátai számára nem lenne túl biztonságos egy járványtól súlytott település. - adta el a tökéletes indokot. A hollódoktoroknál nem volt ritka a háziállat tartása, főleg olyanoké akik remek érzékekkel és erős életösztönnel rendelkeznek. Talán ennek is köszönhető hogy Mina kissé hevesebben bólogat, mint Damien, de a társalgást a pici Sebastian mocorgása szakította félbe.
- Hmm.. azt javaslom, ne itt beszélgessünk. Fräulein Schneehaar, vendégül láthatom néhány süteményre? Sós, édes is van, ha kívánja, salátát is hozathatok, vagy húsfélét. Kérem kövessen. - invitálta kedvesen mire Yvonne rábólintott. Már megindult volna hogy mutassa az utat, hirtelen visszafordult.
- A rókái mennyire... hogy is mondjam... Rábízhatom őket a személyzet néhány tagjára? Nem szöknek el, nem támadnak?- kérdezte Damien.
- Fluff, Pluff. - guggolt le hozzájuk. - Várjatok meg itt. - simogatja meg a fejüket, és még egy pillanatig vár amíg a rókák helyet nem foglalnak a bokrok szélében, türelmesen várakozva a gazdájukra. - Remélem bízhatok benne hogy a személyzet nem fog ártani nekik ? - kérdezett vissza, miközben megindult a páros után.
- Dehogyis! Nem tesznek semmi olyat, amit nem kérünk tőlük, hacsak nincs rá különös ok, de ha nem lépnek fel támadóan, természetesen semmi bántódás nem éri őket.
- Ne aggódjon, grófnő. Nem esik bajuk.
A másik őr odasúgja az előzőnek: - Majd lebirkózzuk őket.
Mire az első enyhén oldalba böki és egy ideig kerülök a többi jelenlévő tekintetét.
- Engedje meg Grófnő hogy gratuláljak a gyermekéhez. - szólalt meg Yvonne ahogyan megindult. - Kérem fogadja jókívánságaimat, a gyönyörű gyermekéhez.
- Köszönöm - felelte kissé bágyadtan, miközben átnavigálta őket. Yrsil figyelmesen megjegyezte az utat, ahogyan a jobb oldali folyosó utolsó termébe sétáltak. A hely nemesekhez illően tágas volt. Yrsil már talán nem is emlékezett arra a pillanatra hogy mikor látott ennyi süteményt és egyéb ételt egy helyen. Amikor az erődben volt, százötven ember etetetése mellett ritkán volt miből sütnie, de ha volt akkor Alicia csontos hátsója is gyakrabban ólálkodott az éléskamra körül, és nem csak a reggeli Sil papa különleges fekete levesének újabb és újabb adagaiért járt le. Nosztalgikusan felmerült benne a gondolat, hogy valamikor ő maga is előszeretettel élvezte a felsőbb réteg kényelmét. De az már régen volt. Megváltozott. A helyiség nem volt túl tágas, de elég nagy volt ahhoz hogy két részre lehessen osztani. A hátsó felében egy ágy foglalt helyet, míg az elülsőben díszesen párnás székek és kis asztalkák kaptak helyet.
- Fogyasszon bátran, kisasszony. Vizet vagy bort parancsol?
- Egy kis bort szívesen elfogadok, köszönöm. - engedett fel kissé Yvonne, de nem vett a süteményből. - Úrnőm, el kell hogy mondjam lenyűgöző a kastélya, és a kertje pedig még csodálatosabb. Bizonyára nagyon büszke lehet rá.
Mina az ajtóval szembeni székben foglalt helyet, Sebastiant pedig az ölébe ültette.
- Köszönöm szépen. Valóban igen kedvelem a kertet. Annyira... nyugodt ott minden. - mondta, miközben Damien bort töltött neki. Ekkor fülelt fel az ajtó nyílására, amelyen sebesen egy vörös arcú szolgálóleány sietett be.
- Bocsásson meg, gróf úr. Grófnő. Siettem... igyekeztem, ahogy tudtam. - vörösödött még jobban.
- Semmi gond, Anette.
- Ha megengedik a tiszteletlen kérdésem... - szólalt meg lehajtott fejjel Yvonne. - Tudom hogy illetlenség ilyet kérdezni, azonban... - igyekezett úgy tenni, mintha kényelmetlen lett volna kérdeznie. - Sosem láttam még olyan párost, mint önök. Mégis hogyan jutottak ide ?
- Eichenschildben Dél oldalán harcoltunk. Hisz itt éltünk, ez volt az oldalunk. Sikereinkért őfelsége úgy gondolta, különleges jutalomban részesülünk. A kastély még... jóval kezdetlegesebb állapotban volt, amikor megkaptuk, azonban a miénk volt, csakúgy, mint a felségterülete alá tartozó öt falu is. Néhány hónap... inkább évnyi felújítás után pedig a kastély átalakult a mai formájába. - magyarázta Damien, amelyet Mina folytatott.
- A kert egyáltalán nem így nézett ki. Alig volt ott valami, pusztán egy füves terület. Nagyrészt én gyűjtöttem az összes rózsát ide. Valamelyiket elég körülményes volt beszerezni. És.... talán kissé túl költséges. Talán most már nem tenném meg... de itt vannak, és fenntartani őket már nem drágább, mint a közönséges rózsákat. A gyógynövénykertben pedig nem csak gyönyörködhetünk, hanem gyógyteák is készülnek az ottani növényekből... de erről Gerda biztos beszélt már.
Yvonne csendes mosollyal hallgatta a beszámolót, azonban ahogyan Damien egy pohár bort hozott oda neki idejét látta felkelni a székből hogy véget vessen a kis trükkjének. Szemlátomást számukra nem esett le a démon álcája, és a régi ismeretségükre gondolva meg merte kockáztatni hogy nem sikoltanak azonnal az őrségért.
- Ezek szerint nem unatkoztatok. - mélyült el a hangja, és elvette a kupa bort Damientől még mielőtt Ymir függőjének illúziója halványulni kezdett. Nagyon jól mulatott. - Biztosan nagyon izgalmas lehetett. - kuncogott fel Yrsil, ahogyan a női alak illúziója lassan lefoszlott róla és a démon végre kinyújtóztathatta a tagjait. Ahogyan felegyenesedett, lenézett az egy fejjel alacsonyabb Damienre és hálásan biccentett a borért. - Köszönöm. - biccentett, ahogyan a haja is elveszítette a fekete színét és Yrsil alakja teljes egészében kibontakozott.
- Ez mégis mit jelentsen? - lépett hátra értetlenül Damien. Érezhetően feszült volt.
- Oh, csak egy kis trükk, Damien gróf úr. - hajolt meg elegánsan Yrsil. - Kérem bocsássák meg egy magamfajta vén róka csínytevéseit. - túrt bele az ujjaival a rövid hajába, amely ezt követően megugrott és mint egy széltelen időben lógó zászlóként zuhant alá, egészen bokáig. - Mikor utoljára láttam önöket, még csak gyermekek voltak akik egy vén rókát kergettek a bozótoson át egy földesúr ritka madarát keresve. - kuncogott miközben helyet foglalt. - Ezúttal azonban önök a birtok urai. Lenyűgöző !
- Ritka madár? A pávára gondol?
- Oh, te jó ég... igen, a páva... az elszökött páva...- nevetett fel Mina zavartan, mintha még mindig ködösek lettek volna az emlékei. Yrsil ahogyan sokszor, most is elfelejtette hogy másoknak az évek múlása még jelent valamit. - Az elég rég volt.
- És mondja csak, miért volt szükséges Fräulein... Schneehaarként érkeznie hozzánk? - kérdezte Damien, szűnni nem akaró gyanakvással.
- Schneehaar. Damien, nézz rá. - nevetett Mina, ahogyan eltakarta az arcát.
- Mókásnak találtam az ötletet. - válaszolt Damiennek. - Nem hallott róla még hogy a rókával vigyázni kell, mert ravasz jószág ? - kacagott a démon, élvezve a társasága ámuló, bámuló pillantásait. Yrsil haja eközben megemelkedett, és három kéz formálódott lassan belőle, amelyek közül az egyik óvatosan kinyúlt Mina felé, megállva az apró vámpírpalánta kartávolsága előtt és játékosan integetett neki. A démon átnyújtotta a borospoharát a másik kéznek, míg a harmadik egy fiolát húzott elő a zsebéből és tartalmából óvatosan löttyentett a borba. Ezúttal még azt sem nézte meg hogy mit töltött bele, de remélte hogy valami erős méreg. Őszintén kedvelte azt a megmagyarázhatatlan, bizsergető érzést ahogyan a szervezete reagált ezekre. Noha Damien újfent harckészültségbe feszült, Mina és a pici gyermeke kuncogva fogadták a démon hajas trükkjét.
- Miféle mágia ez? Azt hittem, sokfélét ismerek, de ez idáig elkerülte a figyelmemet. - kérdezte Mina
- Olyasféle amelyet a vén rókák... - nyúlt közelebb a kéz, épp annyira hogy a csepnnyi gyermek az ujjaival elérhesse. - ...vagy az odaadó szülők ismernek. - mondta halovány szomorúsággal a hangjában, miközben nagyot kortyolt a borból. - Szabad ? - biccentett Sebastian felé, miközben a fiolát zsebébe süllyesztő keze is odahúzódott a gyermek közelébe. Elkapta Damien furcsálló tekintetét, amelyben magában mosolyogva konstatálta hogy a férfi, ahogyan egész Veronia, elképzelhetetlennek tartotta amit tett. Egy démon felnevelt egy embert. Olyan történet volt ez, amelyre még csak gondolni sem igazán gondolt egy józan ésszel gondolkodó ember.
- Meg... meg szeretné fogni? - pislogott felé Mina meglepetten.
- Nem vagyok benne biztos, hogy a... haj kellően kényelmes és biztonságos egy babának. - mondta Damien komoran, miközben Sebastian bizonytalanul tapogatta a haját.
- Áh, értem. - válaszolta csendesen Yrsil, miközben a hajból alkotott kezek visszahúzódtak. Egy pillanatig megfordult a fejében hogy erőfitogtatás gyanánt megemel valamit, de gyorsan letett az ötletről. Nem biztos hogy tanácsos lett volna ha valami nehézzel kezd hadonászni az amúgy is nyugtalan gróf előtt. Ehelyett inkább úgy döntött hogy a legnehezebb dolgot emeli meg a szobában: önmagát. Ahogyan a három hajtincs stabilan megtámaszkodott a padlón, a jó száz kilós démon könnyedén a levegőbe emelte magát át egyenesen Mina mellé. - Szabad ? - kérdezte Yrsil a lehető legszelídebb, legártalmatlanabb mosolyával.
- Tessék - mondta halkan a lány, miközben várakozva lazított a fogáson hogy a démon karjaiba vehesse a gyermeket.
- A mágia furcsa dolgokra képes, nem igaz? - mosolyodott el Damien halványan, ahogyan a sarokban pihegő szolgálólány felé fordult. Yrsil eddig ügyet sem vetett a lányra, noha ugyan észben tartotta hogy a szobában van, a figyelmét sajnos teljesen kitöltötte Damien feszengő, minden mozdulatára gyanakodó tekintete, Mina önfeledt mókázása a megjelenésén, és természetesen az az ennivaló kis csöppség aki a karjaiba került. - Annette, mi lenne, ha innál egy pohár vizet? Annette?
- K-köszönöm, gróf úr, az most igazán jólesne... - hallatszott a lánytól, akit kénytelen volt Damien kiszolgálni egy pohár vízzel. Yrsil azonban nem sokat törődött vele, inkább sokéves tapasztalattal vette a karjai közé az apró gyermeket. Emlékezett még arra a napra, amikor még Mika is ilyen pici volt.
- Na te kis sós zsák, gyere ide az öreg Yrsil bácsihoz. - gügyögött neki játékos hangon, miközben megcsiklandozta a gyerkőc pocakját. Jobb híján az egyik keze egy nyakláncot húzott elő a táskájából és játékosan megrázta a gyermek felett halk csilingelő hangokat hallatva. Nem engedte közel annyira hogy Sebastian netán hirtelen jött érdeklődésében meg tudja kóstolni, de hagyta hogy a kis kölyök megfogdossa a díszes részeit kényére kedvére. - Mennyi idős ? - kérdezte Minától.
- Nemsokára tizennégy hónapos - felelte gondolkozás nélkül. Hmmm. Fiatalabb, mint Mika volt akkor mikor magához vette. Ahogyan a pici gyermek szemeit fürkészte, egy pillanatra elgondolkodott azon hogy vajon most lenéznek-e rá Míriával együtt odafentről.
- Már ilyen nagyfiú vagy ? - gyügyögött neki tovább ahogyan újra megrázta a nyakéket, csilingelő hangokkal kísérve a gyermek nevetését. Yrsil őszinte örömmel bámulta az apró gyermeket. A látvány emlékeket idézett fel benne, régi történeteket amelyeket ugyan el nem feledett, de mélyre temetett magában. Ahogyan a nedvesség megjelent a férfi arcán az egyik tincs gyorsan odafordult, hogy elrejtse azt egy picit. Az emlékek keserű pillanatainak nem itt és nem most volt a helye. Egy apa gyásza nem tartozott senkire. Ez olyan dolog volt, amely lassan, csendesen emésztette. - Hihetetlen hogy milyen gyorsan nőnek. - mondott valamit kínjában - Kitartást a fognövesztéses korszakához, az elég megterhelő hogy minden éjjelt végigbőg a kicsi. - gondolkozott hangosan. - Gyógyteák szoktak segíteni olyankor, kifejezetten ajánlom a kamillát vagy zsályát. - mondta tapasztalt veterán módján. Óh, amikor Mika fogai nőttek ! Yrsil azt hitte hogy a háború volt a legkevesebb alvással járó korszaka az életében, de rá kellett jönnie hogy egy gyermek felnevelése egyedül az igazi kihívás.
- Köszönöm - suttogta halkan.
- Mehetsz most nyugodtan, Annette - törte meg a csendet Damien, mire a lány bólintott és egy pukedli keretein belül eltűnt az ajtó mögött.
- Ha megbocsátanak pár percre. - tűnt el az ajtó mögött ő is.
Yrsil csak egy hangos nevetéssel reagált Damien szavaira, majd biccentett neki.
- Csodás dolog egy gyermek. - mosolygott Yrsil, majd óvatosan visszanyújtotta a kisdedet Minának. - Az élet körforgása lenyűgöző.
Mina megnyugvással szorította kebléhez a kis Sebastiant. A démon átérezte, jobban mint azt Mina sejthette volna. A lány felemelte a kisfiút és a szemeibe nézett.
- Na? - kérdezte majd kuncogva összeérintette az orrát vele.
- És ? - foglalt helyet a démon, ahogyan Minára nézett. - Milyen grófnőként élni ? - kérdezte a kérdést, amelyre úgy érezte szükség van.
- Sokféle. Mindig más. Rengeteg jó is van benne, de... Annyi ember van itt. Persze ez várt volna rám, ha... szóval... amikor felnőttem, akkor is ez volt, rengetgen nyüzsögtek körülöttem. Bálok, látogatások, mosolygás, köszönések. De itt... ez az otthonom. És a rózsakert... ott valóban minden olyan békés. Ha lefárasztanak a feladataim, odajárok feltöltődni. - mosolyodott el. - De amióta... Sebastian megszületett, Damien nagyon sok feladatot átvállalt tőlem. Vissza kell majd rázódnom kissé. Talán tényleg meg tudunk változtatni dolgokat azzal a vagyonnal, ami így megadatott nekünk. Én... hiszek ebben. Próbálok hinni ebben. A falusiak kedvelnek minket. Azt hiszem. Így tudom. Persze vannak mocskolódások, de... mindenki sosem lesz elégedett. Igyekszünk megadni nekik, amire szükségük van. Sok-sok ember apró baján segítünk. Néha nagyobbakon is. Mindenfélével járulnak ide.

Egek, megérte megállni, hogy elolvassam korábban a posztokat, jó volt most nekilátni a dolognak, zárás előtt. Bár különböző módon és szándékkal érkezett mindenki babalátogatóba von Nachtraben úrnőhöt és Nightwind grófhoz, ugyanolyan élvezettel faltam a soraitokat. Annyira tetszett a meghittség, ami áradt a az írásaitokbóll és a humoros megjegyzéseken is jót mulattam.
Borzasztó ügyesek voltatok, köszönöm az igényes kommenteket és Minának is, hogy megírta mindegyik egyeztetését. Jó volt az ő oldalát is látni ezekben a jelenetekben.

Mindannyian megérdemeltétek az azonnali jutalmát. A kedves emlékek mellett 150tp-vel gazdagodtatok. Kíváncsi vagyok, lesz-e még ezekből az egyeztetésekből történetszál, valamiféle folytatás?

Addig is további jó játékot nektek!