[Útvesztő] A magoi hét próbája

A tükörben engem figyelő másom nem mutat eltérést a valóságtól; ugyanolyan óvatossággal indul el, mint én. A kör se tűnik túl veszélyesnek, s legnagyobb meglepetésemre nem is robbanok fel, mikor megérintem. Ámde nem is olyan eseménytelen, mint a lenti szobában lévő mágikus rúnák: igaz, hogy azok legalább sokan voltak, de annyi reakciót se tudtam belőlük kicsikarni, mint a lépcsőből. Bezzeg ez itt egyből izzani kezd szép halványkék színben, és enyhe melegséget is érzek belőle.
A szobor (amire idáig még annyi figyelmet se szántam, mint a tükörre) is reagál, és ugyanúgy dereng, mint a kör; nyilvánvalóan összeköttetésben vannak, de vajon milyenben? Végigsimítok még egyszer a falon, figyelve a kör fényét, aztán a szobor felé fordulok. Először is az érdekel, hogy az egésze dereng-e, vagy csak bizonyos részei? Némi óvatossággal, de azért az eddigi mozdulataimnál jóval magabiztosabban közelítem meg s járom körbe, megfigyelve minden részletét. Ezután ugyanazt a biztos módszert alkalmazom, mint a varázskörnél: kinyújtom a kezem, s végigsimítok a kőszobron, ismét körbejárva azt.
Vajon miért vannak összekötve? Mi lehet a kulcs? És hogy jön ehhez az egészhez a tükör?

Csendben gondolkozik.
Lépcső. Hajó. Erdő. Tükörszoba.
- Az ötödik.
Felkészül rá, hogy a kezével tapogassa a falat és a hangok alapján haladjon, ám társa érdekes ötlettel áll elő.
Felkúszik a szemöldöke, majd bólint.
Arrébb lép párat, kinyújtja a kezét. Eléri? Milyen tapintása lesz? Éget? Megpróbál megfogni egyet.

Jozef - A varázslónő lassan bólintott, ahogy a haladtatok lefelé, de nem mondott semmit, amíg el nem értetek a lépcső aljára, s az ott álló kétszárnyú ajtót fel nem fedte a lámpás fénye.
- Örömmel hallom, hogy az őszinte kíváncsiság még nem tűnt el Veroniáról. - könyvét egy könnyed mozdulattal fellapozta, majd kezét az ajtó melletti falra helyezte. Az ajtó egy hirtelen villanással reagált, ahogy egy mágikus pecsét rajzolódott ki előtte, amely azonnal el is tűnt. A réseken keresztül azonban fény kezdett el kiszivárogni, elegyedve a lámpás fényével. A virágok édes illata erősebb lett. A nő hátra lépett és kezével int neked, hogy előre léphetsz. - A következő próba készen áll. Eddig próbára tettem az eszedet, az ügyességedet és az elszántságodat. Eljött az ideje, hogy a lelkedet helyezzem a mércére. Sok sikert.

Alicia és Zivriahan - A kisebb kalandor nyújtózkodásai sikertelenek voltak, hiszen még a magasabb tündének is éppen csak egy karnyújtásnyin túl lebegnek a gömbök. Mozgásuk azonban lassú volt, alig észrevehető, és derengő fényük nem sértette a szemet annyira, hogy ne lehessen rájuk nézni, s látni, hogy valószínűleg üvegből lehettek, vagy ahhoz hasonló anyagból. A kis démon ujjaival nem érezhetett semmi melegséget áradni a gömbökből, mikor kezével majdnem elérte őket egy-egy szökkenés alkalmával.

Astonien - Másodszori érintésre a varázskörök állapota nem változik, így onnan többet nem tudtál meg. A szoborról viszont megállapíthattad, hogy egész alakjában árasztja a fényt, legalább is úgy érződik, hiszen szemre mindig csak a körvonalai fénylenek, de azok minden szögből. Amikor pedig megérinted a szobrot, az mintha reagált volna. Kezed tapintására a kő lágyabbnak érződött, mint a bőr, még ha hideg is, mint a kő. Ekkor a szobor fénye pulzálni kezd, mintha szívverést imitálna, s mikor abbahagyta, már nem a kifejezéstelen kőszobor állt ott, hanem te magad. Tested, ruhád és felszerelésed tökéletes másolata, üres tekintettel mered előre a tükör hátlapja felé.

Na, a kör abbahagyta a válaszadást, így úgy tűnik, több reakciót nem tudok kicsikarni belőle. Sebaj, annál többet sikerül a szoborból, ami már érintésre is fura, puha, bőrszerű, s furán villog, mintha... mintha verne a szíve.
S egyúttal meg is változik. Más lesz, s mégis ismerős. Ahogy egyre inkább átalakul, úgy válik bizonyossá, mit is látok, s bár először alig hiszek a szememnek, kénytelen vagyok; én állok előttem.
Ez még kimondva is hülyén hangzik.
Olyan élethű a szobor (vagy akármi is legyen ez), hogy ösztönösen is követem a tekintetét, és nézek én is a tükör hátlapjára. Ott viszont semmit nem látok. Övatosan megérintem még egyszer a képmásom karját, kíváncsian várva, hogy milyen érzés lesz... utána viszont megpróbálom túltenni magam a tényen, hogy a torony mégis tartogatott számomra újat, és összeszedni a lehetőségeim.
Az egyetlen, amit még nem vizsgáltam meg közelről, az a tükör. És olyan egyértelműen, bár kifejezéstelenül mered rá én, hogy kénytelen vagyok követni a példámat, és annyi figyelmet fordítani rá, mint én.
Közelebb lépek hát a tükörhöz, közben mintha érezném, hogy a pillantásom a hátamba mered. Vetek pár pillantást a hátlapra, aztán megkerülöm, hogy ismét a tükörlap előtt legyek. Felnézek a plafonra, megfigyelve a láncot.
Aztán kinyújtom a kezem, és végigsimítok a kereten. Ha semmi említésre méltó nem történik, akkor határozottabban ragadom meg, s megpróbálom megfordítani, hogy felém forduljon. (Mármint a szobor képmásom felé). Fogalmam sincs, történni fog-e valami, de kipróbálni csak nem árthat. Legrosszabb esetben megmozdulok, és meg kell küzdenem velem.
Már az se lepne meg.

Burkolt puhatolózása, mégis mire képes a kölyök, nem sok eredménnyel jár, és mivel egyikük sem képes elérni a kis gömbőcöket, bármennyire is nyújtózzanak, más ötlet jut az eszébe.
- Mondd csak, mennyire vagy nehéz? – néz le Dylanre. – Esetleg megpróbálhatlak a nyakamba venni, hátha elérjük – veti fel a lehetőséget, ha már szemlátomást nem hiányzott ahhoz sok, hogy elérjék valamelyik lentebb lévőt. A magasságuk kombinálásával talán sikerrel is járhatnak, de nem venne mérget rá – könnyen meglehet, hogy feljebb kúszik az összes kis fényforrás, hogy véletlenül se kaparinthassák meg őket.
Ha tudja, és maga Dylan is beleegyezik, akkor egy mély lélegzetvétellel megpróbálja megemelni a kölyköt, és az erőfeszítéstől reszkető lábakkal ugyan, de igyekszik közelebb lépni a lejjebb ejtőző gömbök irányába. Ha ez sem elegendő elképzelésének kivitelezéséhez, akkor egy újabb mély, csöppet csalódott lélegzetvételt követően némi ügyetlen esetlenséggel leemeli a gyereket, vissza a földre, más esetben próbál a lehető legóvatosabb lenni, nehogy kárba vésszen erőfeszítésük.
- Menjünk – sóhajt, akár sikerrel jártak, akár nem, és bár utóbbi esetben megfordul a fejében, hogy egy szellemet megidézzen, erős kétségei támadnak, mennyire tudna mozgásra bírni általa bármit is. Mégiscsak egy olyan lényről van szó, aminek nincs teljesen materializálódott teste, habár... Sokat nem veszíthet a megkísérléssel.
Ha Dylan megindulna lefelé, és fényforrás híján lennének, az egyik mágikus láncokon lévő szellemét hívja segítségül, csak próbaképpen, egyáltalán meg tudja-e fogni a fénybogyókat úgy, mint a kulcsot az óriási ember nyakában.

Astonien - Amikor megérintetted önmagad képmását, tapintásra tökéletesen utánozta azt, amit érezned kellett. A szövet és a bőr is olyan érzést keltett, amelyet keltenie kellett, csakhogy ezúttal az érintést te magad is érezted. Pontosan ott, ahol megérintetted a szobor alkotta képmásodat, te is érezted saját érintésedet, noha a szobor meg sem moccant. A tükör hátlapja kopott fémből lehetett, nem vert vissza az már semmilyen fényt, vagy képet. Mikor visszaperdültél, tükörképed köszöntött, tökéletesen másolt mozdulataival. A lánc, mely a mennyezetről lógva tartotta, elég erősnek tűnt, s elég mozgathatónak is, így mikor megfordítottad, alig voltak hallhatóak a láncszemek zörgései. A tükör megállt, s csend állt be. A túloldalt mereven álló képmásod nem tett semmit. Alakja, tartása nem változott. Amennyiben viszont előre lépsz, hogy kíváncsiságtól hajtva lásd a változást, észreveheted, hogy tükörképed ezúttal már nem mozog a tükör túloldalán. Nem követi mozgásodat, nem mutatja tökéletességében azt, ami vagy. Csak áll a fal mellett, akár csak egy szobor.

Alicia és Zivriahan - Együttes erővel a bátor és rendíthetetlen kalandorok megkaparintották az egyik gömböt. Nem volt az nagyobb egy nagy fej káposztánál, s tapintásra hideg üvegnek érződött. Fénye nem volt erős, de meleg és kellemes, mint egy mozdulatlan fáklya lángja. Nem tanúsított ellenállást, s nem is akart elmozdulni onnan, ahol éppen tartották. Mikor aztán elindult a két bátor hegyesfülű, hogy a mélybe ereszkedjenek, lábuk elé csak a gömb fényének köszönhetően tudtak figyelni. Négy, vagy talán öt lépcsőfokkal lejjebb érvén az ajtó lassan becsukódott mögöttük. A falak hidegek és nyirkosak voltak, helyenként nyálkás is. Alicia, ha gyűrűjére nézett észrevehette, hogy az már nem jelez semmiféle illúziót. Amit tapasztalt az bizony a valóság. Tizenöt-húsz lépcsőfok után már csepegés is élesen hallható volt, s mellette mintha láncok zörögtek volna köveken. Majd csönd. A lépcső alján már láthatóvá is vált néhány doboz, melyek egymásra voltak stócolva, ahogy pedig még közelebb értek, mély szuszogást hallhattak. Olyan mély volt, hogy azt bizonyára nem emberi tüdő keltette. A dobozok mögött sötétség volt, néhány polc és több doboz körvonala rajzolódott ki, valamint a sötétség sűrűjében aranyszínű csillogás látszott.

Úgy véltem minden kérdésére megfelelően válaszoltam és bár tudtam magamról, hogy még közel sem vagyok a bölcsesség mintaképe, sőt a mondhatni még mindig voltak meggondolatlan cselekedeteim – bár talán jóval kevesebb, mint régen, - azért jól vettem eddig az akadályokat és a mágus értékeli az őszinteségemet.
Mikor bólintott megnyugodtam, hogy jól gondoltam.
Közben leértünk egy nyilvánvalóan mágikus ajtóhoz és az pár pillanat múlva már nyitva is állt előttem a nő jóvoltából.
Ha csak az előtörő illatokra kellett volna alapoznom, azt hihetném, hogy egy virágos rét áll majd a túloldalon, de egy varázstoronyban vagyok, ahol nem olyan rég még egy óceánnyi vízben lubickoltam, majd egy hegynyi gólemmel viaskodtam, szóval akármi is lehetett az ajtón túl.
- Köszönöm hölgyem. – hajoltam meg felé. – Remélem továbbra sem okozok csalódást. – léptem előre, bátrabban nyilatkozva, mint ahogy éreztem magam.
Egyszer már a hitem próbára lett téve egy angyali lény által és az kemény lecke volt, bíztam benne, hogy a lelkem is legalább annyira erős lesz.
Azért nem mondhattam, hogy nem dobogott erősebben a szívem……..

A kölyök elég látványosan méri fel a körülményeket, és nem sok választja el őt attól, hogy elhessegesse az ötlet megvalósítását, amikor végül beleegyezik, kezdeti szemöldökvonogatás ide vagy oda. Amint felemeli a kezeit, hogy könnyebb fogást biztosítson neki, elkezdi átkozni magát, hogy egyáltalán felmerült benne ilyesfajta megoldás. Persze, egy zombit még mindig egyszerűbb lenne hívni, hogy az emelje fel, elvégezve a fizikai munka nehezét, még mindig nem akarja maga alatt vágni a fát élőholtak idézésével – kevés esetben végződött jól, ha mások előtt használta őket.
Megemelni Dylant nem a létező legegyszerűbb feladat a számára, hiszen a fizikai erőnek igencsak nagy híján van, de egy lendületes nekifeszüléssel megoldja. Mikor már a nyakában ül, némileg egyszerűbb; megkeresi a szöget, ahol a csontjai nagyobb szerepet játszanak a súly megtartásában, mint az alig létező izmai, a koncentrálástól és odafigyeléstől meg még azt se veszi észre, hogy fején biztonsági fogást talál a kölyök.
- Fantasztikus – szuszogja a gömb megkaparintásakor, és egy mély lélegzetvétellel leemeli a gyereket, téve aztán hátra egy bizonytalan, de önmagát kitámasztó lépést, mielőtt hátraesne a hirtelen érkező megkönnyebbüléstől. – Akkor most már mehetünk – húzza végig homlokán alkarját, és az ajtó felé fordul.
Odalenn még mindig nem látnak túl tisztán, de már az nagy segítség, hogy egy kisebb fényforrásuk van, ezáltal nem kell a bizonytalanságban bóklászniuk. Szerencsére a fénye sem olyan erős, hogy az éjszakai életmódhoz szokott látását zavarja, a sötétség fürkészése közben azonban meg kell torpannia egy pillanatra, amint az ajtó visszhangozva becsukódik mögöttük. Válla fölött hátranéz, akkor is, hogy tudja, már az őket kísérő feketeségbe burkolózott, majd visszanéz Dylanre, követve őt tovább. Mikor már megszokja a fokok magasságát és a lépések ritmusát, átnézi a zsebeit és ellenőrzi a felszereléseit, hiszen nemsokára a végén járnak, a nála lévő eszközöket pedig sosem árt észben tartani. A második próba során elrakott gyűrűjét is megtalálja az egyik zsebben, amit már dugna is vissza, hogy a fénye ne zavarja őket, de...
A lánccsörgés már eleve összevonásra kényszeríti szemöldökeit, a gyűrűjének látványa pedig már egyenesen összenövesztené a két oldalt. A csecsebecsét újra tenyerébe veszi, és még meg is rázza, mintha valami ócska mágikus tárgy lenne, ami sosem működik rendesen, de nem fénylik egyáltalán. Ez viszont baj, különösen azért, mert itt több következményekkel járnak a tetteik, mint előzetesen, ahol legrosszabb esetben is csak kék-zöld foltokkal lesznek gazdagabbak egy nagyobb eséstől, feltételezhetően törölt emlékekkel. A környezetet hallgatva ez a felfedezés még kevésbé bizalomgerjesztő.
- Akármelyik is legyen, valaki van itt – suttogja, miközben összeszűkült szemekkel fürkészi a sötétséget. Rengeteg a doboz és polc, ami mögé elbújhatna bárki. – És elképzelhető, hogy most a torony tényleges pincéjében vagyunk – teszi hozzá ugyanolyan csendesen. – Legyünk óvatosak.

A tény, hogy érzem a saját érintésem, még furcsábbá teszi az egészet. A tükör hátlapja nem mutat semmi érdekeset, de mikor megfordítom (meglepően könnyen, bár mit is várnék egy lánctól), meglátom, hogy eltűntem. Vagyis dehogy tűntem el; ott állok, ahol a szobor, a tökéletes másomként, mozdulatlanul. De ahol én vagyok - vagyis nekem kellene lennem a tükörben - senki nincs.
Olyan élethű és olyan szokatlan, hogy egy pillanatra én is elhiszem, hogy ott állok a fal mentén, bármiféle rezzenéstől mentesen. Mikor felocsúdom a pillanatnyi zavartságból, integetek kicsit, hogy hátha megjelenik a karom a levegőben vagy valami, de miután ez se használ semmit, nagy levegőt veszek, és körbenézek, mitévő is legyek.
Először is lenézek testemre és megvizsgálom kezeim, hogy saját magam legalább még látom-e. Miután remélhetőleg megbizonyosodtam arról, hogy létezem, ösztönös óvatossággal ismét odamegyek a falon lévő varázskörhöz, és megnézem, most máshogy reagál-e az érintésre; ha már testetlen lettem a tükörben, talán akadálytalanul át tudok gyalogolni rajta? Ha semmi újat nem találok, akkor a tükörhöz megyek, és finoman megérintem a tükörlapot, kíváncsian várva, történik-e valami érdekes. Ha nem, akkor elgondolkodva a szemközt lévő ajtóra - amin keresztül érkeztem - vetül a tekintetem.
Tényleg, az ajtó is kissé furán viselkedett a tükörben az aranyszínű kilincsével. Vajon ez jelenthet valamit? Odasétálok hozzá, végigsimítok rajta, majd megragadom a kilincset, és megpróbálom kinyitni.
Ki tudja, hátha máshová vezet, mint amerről jöttem.

Jozef - A varázslónő nem búcsúzott. Ahogy átléptél az ajtón, a napban fürösztött kert minden színe és formája fogadott téged. Egy kertben álltál, körülötted alacsonyra vágott sövények, fehér tulipánokkal teli ágyások és futórózsák. A kert közepén egy kis, fehér pavilon állt, különös lila színű virágokkal körülötte, a lépcsője mellett pedig egy hölgy állt. Nem tűnt ismerősnek. Tekintete komorsággal volt tele, szemei alatt táskák, kezében egy tekercset tartott. A pavilon egy asztallal és egy székkel volt csupán felszerelve, a széken egy férfi háttal ült neked, fejére vászonzsákot húztak. Az építmény szélén, közel a korláthoz három alak állt még, finom ruhákat viseltek, hajuk jól fésült volt, arcukat viszont mintha ködfátyol takarta volna.
- Hát végre itt van, bíró úr! - igyekezett feléd a nagyon fáradt nő, s ha végig nézel magadon, bizony láthatod is, hogy öltözékedet eltakarja egy fekete palást. - A tanúk már mind itt vannak. Hamar kell döntést hoznia. Kérem, jöjjön. - ahogy eléd állt, kezedbe nyomta a tekercset és a pavilon felé intett.

Alicia és Zivriahan - A fiatalabbik kalandor hiába próbált belelesni a dobozokba, azok zárva voltak minden oldalról. Kopogtatásra csak mély dübögés hallatszott, ahogy ürességtől kongott a doboz belseje, s ez a dübögés, mint hajnalhasadtakor a napfény a szobát, úgy töltötte ki a helyiséget is. Egy mély lélegzetvétel után egy mély morgás következett, s ismét láncok csörögtek pár másodpercig. Ha figyelmesek voltak, s nem bújtak el a veszély lehetősége okán, valamiféle mozgást is láthattak a dobozok és hordók között és az aranyló foltok megváltoztatták helyzetüket. A fényviszonyok ugyan nem engedték látszatni azt, amitől megváltozott a csillogás formája, ám a bátor Zivriahan, aki közelebb lépett láthatta, hogy az aranyszínű csillogás forrása valaminek a része. Körül veszi valami, ami ugyan akkor mozgott, amikor a láncok is csörögtek.

Astonien - A varázskör ismételt megérintése nem hozott eredményeket. Amikor azonban a tükör lapját akartad volna megérinteni, kezed nem várt módon semmi akadályba nem ütközött. Úgy nyúltál át a tükör lapján, mintha csak egy ablak lett volna, ami mögött már nem állt ott a hasonmásod, hogy meggátoljon az átlépésében. Ha kíváncsiságod még ezek után is hajt, s az ajtót is megnéznéd még, melyen beléptél, azt tapasztalhatod csupán, hogy mögötte semmi nincs. Se ajtó keret, se folyosó, se lépcső. Csak a fal, ami mindenhol ott van.

Mikor végighúznám a kezem a tükörlapon, újabb meglepetés ér: nem járok sikerrel. Csak a levegőbe kapok, mint azok, kiket megloptam, és próbálnak nyakoncsípni. Akkor most a tükör se létezik? Vagy van benne egy másodlagos világ?
Vagy... ez a másodlagos világ, és a tükörben lévő az igazi?
Akárhogy is, már nem foglalkozom azzal, hogy közelebbről megnézzem a kinti ajtót. Ismét átnyúlok a tükörlapon, majd - ha szükséges, kissé meggörnyedve - átlépek rajta. Kissé óvatosabbnak kellene lennem? Lehet, mégis úgy érzem, nem ez fogja a vesztemet hozni a nyakamra. Az még ráér.
Ha még mindig úgy érzem, mintha a szobában lennék (csak most nyilván a másikban), az első dolgom, hogy megfordulok. Mit látok a tükörben? Vagyis a... valóságban... vagyis a...
Ennyi eszementséget egy helyen még a gyóntatószékben se tapasztaltam.
Ha megnéztem magamnak azt, ahonnan jöttem, rápillantok kezeimre s testemre, hogy tényleg testetlenné váltam-e, vagy csak a tükör játszadozik a tér kuszaságával. Ezután a következő utam hozzám vezet - vagyis a másomhoz, ami (reményeim szerint) még mindig mozdulatlan, s ha tudok, azon is végigsimítok párszor, hogy megtudjam, ez is hasonlóan reagál-e, mint az előző.

A kert, ahová beléptem, gyönyörű volt. Hiába tudtam valahol a tudatom mélyén, hogy ez nem a valóság, akkor is annyira valóságos volt. A mágus, aki megalkotta egy zseni volt.
De mikor megláttam a pavilonban ücsörgő, zsákkal takart fejű férfit, tudtam, hogy vége a szép dolgoknak. Végignéztem az elgyötörtnek tűnő nőn, meg három tehetősnek és arctalannak látszó alakokon, na meg végig pillantva magamon is az elhangzó szavak után, nagyot sóhajtottam.
Valahogy tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom és az előérzetem sem ígért jót.
~ Bíró úr, mi! Nagyszerű! ~
- Röviden ismertetné miről is van szó? – kértem tőle, bár voltak tippjeim. – És miért is kell így sietnünk? – tapogatóztam, remélve, hogy legfeljebb szórakozottnak tűnök majd, nem gyanúsnak a tudatlanságommal.

Nem mondhatja, hogy nem feszült, mert a fényviszonyok igencsak ellenük vannak, és nem lehetnek sose teljesen biztosak benne, mégis hol tartózkodnak. A sötétségben rejtőző valaki vagy valami csak tetézi az eddigieket néha hallatszódó morgós légzésével, következményképp botját szorongatja elfehéredő ujjpercekkel, nyugtalanul fürkészve az őket fojtogatni kívánó feketeséget.
Újabb morgás és lánccsörgés – legalább az a gondolat nyugtathatja őt, hogy az itt tartózkodó élőlény kötve lehet a pincéhez, nagy baj esetén pedig vissza tudnak húzódni a lépcsősor tetejére. Elbújni ugyanakkor sok értelme nincsen, hiába van itt rengeteg erre alkalmas doboz, hiszen náluk van a fénybogyó, ilyen körülmények között pedig ez olyan, mintha lopakodás közben ordítanának. Határozottan nagy a kísértés, hogy idézzen valamit, már csak azért is, hogy legalább egy kicsit védve érezze magát, viszont tart attól, hogy ez ellenségességet fog kiváltani abból, ami vagy aki ide van zárva.
- Ki van itt? – emeli meg a hangját, hátha választ kap az ismeretlenből. - Talán segíthetünk egymásnak - tesz kísérletet a diplomatikus megközelítésre, mindeközben ügyel rá, hogy ne kerüljön túl messze Dylantől – nem igazán kíván elveszni a koromsötétben.

Astonien - Ahogy átlépsz a tükör keretén a másik oldalra, önmagad tükörképe továbbra sem tér vissza. Mikor visszanézel, ugyan azt látod, amit ott hagytál. A te képedet felvevő szobor tükörképét. Saját tested ugyanakkor nem áttetsző, ahogy érzed, úgy látod is kezeidet, lábaidat, tehát megbizonyosodhatsz róla, hogy akármilyen mágia legyen is a helyiségben, az nem a testedre hat. A szobor, mely mozdulatlanul áll, ugyan azt az érzést kelti benned, mint az előző oldalon lévő. Mintha valóban ugyan az volna. Ahogy sétálsz azonban észrevehetsz egy dolgot, amely különbözik a korábbi szobától. Az ajtó, melynek aranyból volt a kilincse.

Jozef - A nő kialvatlansága okozta mély redők csak egyre mélyültek a kérdések hallatán, de nem szólt semmi rosszat. Egy pillanatig behunyta a szemeit és mély levegőt vett.
- Hát nem olvasta el a jelentést? Igen súlyos bűnről van szó. - hangját kissé elfojtotta, s úgy folytatta. - Bukott angyallal történő alkudozás. A tekercsben van minden összefoglalva. A döntéshozatal nem várhat tovább. Így is sokáig várattuk a tanúkat. - Kezével ismét a pavilon felé intett, s egy lépést is tett felé, ám nem kívánt eléd lépni. Mint a beosztott, aki tiszteletből nem lép felettese elé.

Alicia és Zivriahan - A bátor kalandorok, kik félelmet nem ismervén hatoltak egyre mélyebbre a pince sötétjébe, derengő fényforrásuk kíséretében immár láthatták. Láthatták, hiszen az idősebbik úgy vélte, értelmes lény áll velük szemben. Pedig a lény feküdt, s szürke bundájának aranyló csíkjai egyre fényesebben csillogtak a hozzá közeledő fényben. Bizony nem egy emberi értelemmel bíró lény volt, s nem is egy mélyen morgó kutya. Szemei felnyíltak, s sárgán csillogva meredtek a felé közeledő fényforrásra, miközben feltápászkodott pihenő pozíciójából. Láncok fémes csörgése töltötte meg a fagyott csendet, majd olyan mély morgás, amelyet az ember nem hall, hanem mellkasában érez. A macskaszerű lény fejétől a farkáig két ló hosszával rendelkezett, s izmait megfeszítve figyelt a dobozok és hordók között álló fénygömbre.
Amennyiben a kalandoroknak még nem szállt inába a bátorsága, észrevehették még, hogy a lény mögött a falon lógott egy ezüstösen csillogó kulcs, ezüstösen csillogó láncon.

Szavaira nem érkezik válasz sem morgás, sem szó képében, Dylan viszont csendesen felhívja a figyelmét az aranyló pontok elhelyezkedésére.
- Valószínűleg a leláncolt idegenünkhöz tartozik – felel hasonlóan halkan, miután kellően eleget fürkészte a sötétben már-már elnyelődő színt, viszont ezen felvetés nem riasztja vissza Dylant egy pillanatig sem. Szinte már nevetséges, mennyire óvatlan, és ez egy rövid időre meg is bénítja, amíg fel nem dolgozza, a kölyök tényleg csak megy előre mindenféle veszélyérzetet vagy félelmet nem ismerve. Úgy kell kicsit gyorsabban lépnie utána, hogy újra beérje, ám rögtön meg is torpan, amint megpillantja a fény hatókörébe kerülő lényt.
Az első gondolata rögtön a saját védelmezése körül forog, és azonnali meggyőződése, hogyha ez az óriásmacska, aminek a méretét bármelyik háborúdémon megirigyelné, elszabadul, nekik befellegzett. Nincs az a varázslat – legalábbis nem az ő társolyában -, amivel érdemben feltarthatnák vagy egyáltalán elintézhetnék, és határozottan nem tetszik neki a gondolat, hogy így, a probák végével minden bizonnyal a valóság tényleges veszélyei felé terelte vissza őket a torony boszorkánya. Külön gonoszság, hogy az óvatlan és figyelmetlen könnyen hihetné azt, hogy ez még mindig az illúziók világa, aki ennek következtében gyanútlanul sétál bele a saját vesztébe.
A mellkasát teljesen megremegtetni, olyan mély morgást hallat a bestia, és bár egyelőre nem tűnik teljesen ellenségesnek, nem feltételezi, hogy a morgás éppenséggel a barátkozós kedvét jelentené. Végignézve rajta biztos benne, hogy a szőrméjéért bármelyik kereskedő földeket érő kincseket adna, és ha szakavatott vadász lenne, még talán lenne is olyan balga bolond, hogy megkísérelje levadászni, ám önnön biztonságuk még mindig fontosabb. Tekintetét így a láncokra vezeti, felmérve azoknak a hosszát, mennyit kell futniuk, ha felhergelnék, és megpróbálna utánuk jönni, ezen vizsgálódása közben pedig megakad pillantása a kulcson is.
- Dylan, szerintem a mögötte lévő kulcsot kell megszereznünk – mondja továbbra is halkan, kissé fojtottan. – Lehet, előbb meg kéne nézzük, hol tudjuk egyáltalán használni a kulcsot, mielőtt kockáztatunk.

Semmi nem változik, attól eltekintve, hogy beléptem egy tükörbe; ugyanúgy létezem, ugyanúgy érzékelem a körülöttem lévő világot, még a szobor is változatlanul én vagyok: érzem az érintést a vállamon, ahogy megfogom a képmásom.
Elgondolkodom, hogy párszor átmásszak a tükrön oda-vissza, csak úgy kísérletezésképp, na meg azért, mert ilyet aztán nem élek át mindennap. Végül elvetem az ötletet; bármennyire is érdekes, van fontosabb dolog is, amivel játszadozni lehet.
És az nem a szobor. Bár elgondolkodom azon, hogy mi lenne, ha magammal cipelném, túl sok felesleges súly lenne; bármennyire is nem fűlik hozzá a fogam, még mindig könnyedén harcra kerülhet a sor, és akkor a másom valószínűleg csak hátráltatna. Na meg két célpont lenne egy helyett, amit meg végképp nem akarok. Ki tudja, mi lenne, ha valami sérülés érné, netalántán meghalna?
Várjunk csak...
...áh, az túl kockázatos. Ennyire hülye még én se vagyok! Inkább arra koncentrálok, amire eredetileg is akartam: az egyetlen dologra, ami más, mint a valóságban.
Az ajtóra.
Odasétálok hozzá, és közelről is szemügyre veszem. Nem sietem el a dolgot: kíváncsi vagyok, látok-e rajta valami érdekeset (az aranykilincsen kívül, természetesen). Végigsimítok rajta a tenyeremmel, aztán ha nem kapok reakciót, rámarkolok a kilincsre, és olyan nyugalommal, amilyen csak tőlem telik, megpróbálom kinyitni az ajtót.
Mit idegeskedem? Számtalan bejáratot nyitottam már ki, ami mögött semmi keresnivalóm nem volt, és fogalmam sem volt, mit rejtenek. Mégis...

Nyilvánvalóan nem mondhatom el neki, hogy fogalmam sincs mi a fene van azokban a tekercsekben, mert már így is rossz kedve van, láthatóan nem sok pihenés jut neki.
Ezért hát be kell érnem azzal az információval, amit mégis megad nekem és amitől igen csak leesik az állam, ám próbálok olyan kifejezést magamra erőltetni, ami nem buktat le azonnal. Nehezen megy.
Általában kevesen élik túl, ha találkoznak egy bukottal, nem, hogy alkudozzanak vele.
Most már kíváncsi is vagyok. Nagyon valószínűnek tűnik, hogy ezt a szerencsétlent bemártották.
- Hát akkor ne késlekedjünk tovább, hallgassuk meg ezeket a „szavahihető” tanúkat, mert gondolom azok. – sóhajtottam látványosan és felballagtam az emelvényre. – De addig is talán levehetnénk a csuklyát a vádlottunk fejéről, hogy a szemébe mondhassák a vádakat. – intettem a fogoly felé.

Alicia és Zivriahan - A tünde igen figyelmes és éles szemű volt, így látta, hogy bizony a láncok, melyek a bestia mind a négy lábát megkötik, elég hosszúak ahhoz, hogy a helyiség egyharmadáig elnyúljanak. Nem is olyan meglepően, ameddig el is ér a lény, ott a dobozokat karmolások nyomai és szemfogak által vájt lyukak tarkítják. Mikor a kisebbik kalandor elvált társától, hogy kulcslyuk után kutasson, a nagy, arany csíkos,  macskaszerű lény tekintetével őt kezdte el követni, ahogy a fényforrás mozgott. Keresése pedig a kicsi démonnak, sikerrel járt, hiszen az egyik magason álló polc legtetején, közel a lépcsőhöz, ahol beléptek, meg is talált egy ládát, amelyen kulcslyuk volt látható, s magától nem is nyílott ki, ha próbálta volna, akkor sem.

Astonien - Az ajtó maga teljes mértékben jelentéktelenül nézett ki, csupán a kilincs volt az, amely valóban más volt, s így hangyányit érdekesebb, mint a tükör másik oldalán. Az arany színű fém könnyen fordult, s az ajtó maga hangos nyikorgással engedett a húzásnak. Túloldalán egy lépcső, mely felfelé vezetett, egy másik ajtóhoz. Közel tíz lépés vezetett fel oda, ám már a lépcső aljából is látható volt, hogy a következő ajtó nem egyszerű fémből és fából készült, hanem kristályból, vagy akár többől, amely megtörte a rásütő gyertyák fényét, különleges színeket táncoltatva egész felületén. Mintha hallanád is hívását. Gyere. Gyere, hogy a tiéd lehessen. Csak a tiéd...

Jozef - Mikor a tanúk meghallgatását kérted, a nő, mintha még fáradtabbnak tűnt volna, mint eddig, de követett téged fel a pavilonra, ahol a széken ülő, megkötözött alak mellé lépett.
- Bíró úr, kérem. A szemtanúkat már kihallgattuk. Az urak itt a döntéshozatal hitelességét hivatottak tanúsítani. Ahogy a jelentésben is állt, őrök több alkalommal is látták, ahogy tiltott mágiát használ a bűnös, s bizonyítékul szolgált egy... Istentelen oltár jelenléte is, a személyes lakosztályán. A bűnösség bizonyított. A büntetés kiróvása az, amelyre Önt bízták meg. Az inkvizíció nem hozhatott döntés az ügy kényessége miatt, így bizonyára megérti, hogy Önhöz fordultak. Most pedig kérem, nézzen alaposan a bűnös lélek szemébe és hozza meg az ítéletet.
Ahogy mondandóját befejezte, leemelte a zsákot a megkötözött férfi fejéről, felfedve egy számodra igen ismerős arcot. Pontosan úgy nézett ki, ahogyan emlékeztél rá, az összes ráncával és ősz hajszálával együtt. A zsák alól fáradt tekintetével nézett vissza rád Norven Kather.

A történetekben az állatok szokták szeretni az ételt, s ez szokott lenni a módja, hogy eltereljék figyelmük. Átnézi a ruháját, keresve, nem jelent-e meg ott valami olyan, ami ehető lehet a macskaféle számára. Körbenéz a teremben is, van -e valahol ételnek látszó dolog, vagy olyan, amiben azt tartanak.
Néha a hangok segítenek. A csörgés. Körbenéz, lát -e fémből való dolgokat, amiket meg lehet mozgatni, vagy megütni, hogy hangot adjanak.

Örülhettem, hogy a nő olyan kimerültnek és hajszoltnak tűnt, hogy nem ütött szöget a fejében, vajon miért mondok sok-sok ostobaságot, vagy……..talán az az énem akinek a bőrében épp beletett a mágia, tényleg ilyen szórakozott volt általában. Mindenesetre nem a nő nem kezdett el őrökért vagy az inkvizícióért ordibálni, hanem türelmesen elmagyarázta mit is kell tennem.
Inkvizíció! Bár mindig szerettem volna fogadott atyám büszkeségét kivívni, végül re kellett döbbennem, hogy sosem akarom azt az utat járni….. És atyám ezt örömmel fogadta.
És….mintha csak a gondolataimra adna az Úr választ, vagy akárkiben is hisznek ezen a világon, a lerántott csuklya alól a legnagyobb megrökönyödésemre, nem más bukkan elő, mint Ő.
- Uram segíts meg! – bukott ki a számon, miközben döbbenetemben tányér nagyságúra tágultak a szemeim. – Ez képtelenség! Biztos vagyok benne, hogy hamisak……. – „a vádak”, akartam mondani, de hát fogalmam sem volt mi történt ebben a mágusnő által teremtett világban.
Ha lebuktatom magam, akkor azzal senkinek nem fogok segíteni. Okosan és nem „jozefesen” kell most viselkednem.
- Hát akkor nézzünk szembe egymással. – léptem a „vádlott” elé kis torok köszörülés után, bár nem hittem, hogy tényleg a lelkébe fogok látni, így ezt az időt akár azzal is tölthettem, hogy kitaláljak valami hihető dolgot, amivel kihúzhatom a bajból.
- Mérettessen meg a lelked. – sóhajtottam teátrálisan.

Zivriahan és Alicia - A kis démon ruhája nem rejtett újdonságot, csak a tőre nyelét tapinthatta ki, mejet magával vitt. Szemével pedig hiába keresett, a gyenge fényviszonyok mellett sem látott ehetőnek tűnő dolgot, vagy azt tároló dobozt, vagy hordót. Azt persze tudhatta, hogy ő is és társa is ehetőnek számítanak egy oly hatalmas szörny számára...

Jozef - Leülni a vádlott elé, s szemébe nézni könnyűnek bizonyulhatott. Tekintete pontosan olyan rideg és kimért volt, amilyenre emlékeztél, szégyenérzetnek nyoma sem volt. Amikor azomban szemeivel végigmért, s megállapodtak tieiden, a levegő mintha megváltozott volna. A virágok édes illatát rothadó hal szaga vette át.
- A vádlott bűnösnek találtatott tiltott tudás birtoklásában, bukott angyalok bálványozásában és a tiltott tudás gyakorlásában. - sorolta a nő, nem mozdulva a vádlott mellől. - Bíró úr, mi az ítélete?