[Ada&Johannes] Kyrie eleison!

Először az időjárás változása tűnt fel neki. A templom ablakain keresztül jól látta azt, ahogyan a napsugarak legyőzik és szétűzik a sötét fellegeket. Nem foglalkozott vele különösebben, a kinyíló templomajtót azonban már nem tudta figyelmen kívül hagyni. Hátranézett, s a kintről beszűrődő napfénytől csak hunyorítva tudta megfigyelni a lány sziluettjét. Ahogyan belépett, kellemetlen érzés fogta el. Nem tudott volna magyarázatot adni, hogy miért, csak azt vette észre, hogy ahogy a lány szemébe néz és elkezdi megfigyelni, az érzés egyre jobban erősödik. Az inkvizítor azonban nem engedett neki. Nem kevés akaraterejére volt szükség ahhoz, hogy ne tántorítsa el sem a szemkontaktustól, sem attól, hogy alapos végigmérje, de nem sajnálta rá. Kifejezetten szépnek találta a lányt. Haja fehér volt, s gyönyörűen csillant meg rajta a napfény. Arca akár egy kőszoboré, semmi érzelmet nem tükrözött. Mást lehet hogy megrémített volna ez, Johannest azonban kíváncsisággal töltötte el. Az érdeklődésen túl az első gondolata az volt, hogy ezt ő is megakarja el akarja sajátítani, második pedig az a kérdés, hogy mi formálta ilyenné a lányt. Persze ahogyan tovább figyelte, akaratlanul is választ kapott kérdésére. A lány nefilim volt. Nem sokkal találkozott élete folyamán, s még kevesebbel beszélgetett, ám az érzelemmentes tekintet és arc a legtöbben közös volt. Nem volt szokása megszakítania másokkal a szemkontaktust most azonban egy idő után a tekintete akarata ellenére a lány szárnyaira vetődött, az pedig mintha megbabonázta volna. Nem tudta elengedni, ahogyan közeledett felé, egyre csak azt követte, mint aki nem tud betelni látványával.
Az első meglepettséget a félelem követte. Mit akarhat itt? Amikor elhaladt mellette észrevette a tógáját, s a vonalat is, amit maga után húzott. A sáron nem csodálkozott, a vér azonban elgondolkodtatta. Szerencsére nem kellett sokáig törnie a fejét, a zsák kiöntött tartalma maga magyarázta meg a vér forrását. Rettegés helyett inkább meglepettség fogta el. Túl sokszor látott már belső szerveket ahhoz, hogy néhány szívtől megijedjen. Ez a hozzáállása azonban csak addig tartott ki, ameddig gondolatmenetében nem jutott el a lány szándékához, s újra feltette magában a kérdést: mit akar itt? Menekülnie kellene? Hallott már a nefilimek harci képességeiről és semmi kedve sem lett volna összemérni a sajátjával, azonban valami maradásra kényszerítette. Egyrészről semmi oka nem volt a agresszióra másrészről pedig amúgy sem lett volna esélye a menekülésre, ha valóban valami ártót tervez ellene. Menekülés helyett inkább próbálta nyugtatni magát. Nem is telt sok időbe bele, míg tovább vizsgálva a szíveket rájött, hogy ezek élőholtakhoz tartoznak, az inkvizítor képzése alatt eleget látott belőlük, hogy a megnyugvásához elegendő magabiztossággal ismerje fel őket. Mozdulatai egyértelműek voltak, valamiféle felajánlás vagy áldozati szertartás lehetett. A nyelv amelyen beszélt héber lehetett, ám lefordítani képtelen volt, hogy mit mond.
A lány felszólítására felocsúdott a gondolataiból. A hangja szokatlanul mély volt törékeny alkatához képest, hanglejtéséből azonban semmit nem tudott megállapítani. Felvetésére reflex-szerűen jött volna az elutasítás, vagy az őszinte válasz, miszerint nem szokott, most azonban megtorpant. Talán az egész helyzet hangulata miatt, talán félelemből, de engedett a nefilim szavának. Felállt a padról, s az oltár elé térdelt a lány mellé. Kezét imára tartva kezdte a már annyira megszokott hangnemben a legelső könyörgést, ami eszébe jutott:
-Pater noster, qui es in caelis…

Rímelt Johannes imája a lányéra, ám mégis érdekes disszonanciában csendült fel az üres templomban. A nefilim teljesen átadta magát neki, mind mozgásban, mind hangnemben, míg a férfi teljesen szenvedélymentesen darálta a sorokat. Betanult módon, nem hadarva és nem sietve, ugyanabban a kimért tempóban kezdte, s fejezte be az imát. Száján minden szót artikulálva ejtett ki, ám egyikre sem helyezett nagyobb hangsúlyt, mint az előzőre vagy utánakövetkezőre. Olyan volt, mint egy óra, ami lelketlenül ugyan, de pontosan teljesíti a dolgát. Lehetett azonban bármennyire is disszonáns a két egyén imája, ugyanúgy össze is fonódott.  Gazdag harmóniájuknak Johannes adta az alapját, a dallamát, a nefilimé pedig a cantus firmus, az egésznek színt és értelmet adó hang volt. Az összefonódást persze Johannes nem vette észre, ő csak mondta a már annyiszor elmondott szöveget, amit talán nem is nevezett magában imának. Volt ennek pozitív oldala is, hiszen így tökéletesen megtudta figyelni a mellette lévőt. Bizonyos fokig csodálta a lányt, amiért az képes ennyire átadni magát annak, amiben hisz…még mélyebbre menve, talán pont fordítva: hogy képes annyira hinni, hogy így átadja magát akár a legegyszerűbb imának is.  
Johannes szólama azonban korábban végetért mint a nefilimé. Befejezve imáját ugyanúgy térden maradt, arcát oldalra fordította, hogy ne csak a hangját tudja figyelni a nefilimnek, hanem a vonásait is. Azokat a vonásokat, amelyek ugyan még mindig hordozták az ércből kifaragott szobor sajátosságait, ám az imádság kicsit megenyhítette azokat, Johannes pedig felfedezhette rajta az érzelmeket. Talán emiatt tűnt fel neki az is, hogy milyen közel van a másikhoz. Nem zavarta ez a közelség, sőt kifejezetten tetszett neki, hogy ily közelről szemlélheti a lányt – és nem csak az arcát, hanem azt is, hogy milyen reakciót vált ki belőle, amikor
ugyanezt a közelséget ő is észreveszi.
A lány szólama is befejeződött, a tekintetét az is a mellette térdelőre fordította. Szemük összetalálkozik, Johannes pedig újfent megpróbálja fenntartani a szemkontaktust. Így válaszol a kérdésre is.
- Atya vagyok, de nem ezé a templomé. – nem volt kedve az inkvizítor mivoltával dicsekednie, azt azonban mindenképp tudni akarta a nefilimmel, hogy az egyházhoz tartozik. Talán félelemből, talán kíváncsiságból, hogy hogy reagál rá a lány, maga sem tudta. Még mindig a szemébe nézve teszi fel egy kis gondolkodás után a maga kérdését is a lánynak – Te ki vagy?

Johannes, mint egy szobor, állta a tekintetét. Ő legalábbis szerette volna úgy érezni, hogy képes így viselkedni a lánnyal, azonban bármennyire próbálkozott, nem tudott rezzenéstelen maradni. Válla fel és le mozgott légzésétől, a póz pedig amiben térdelt, nyomta a lábát. Ha pedig mindez nem lett volna elég, hátában ellenállhatatlan viszketést kezdett el érezni. Az ima alatt is érezte már, ám akkor még bírta. Az érzés azonban nem enyhült, ő pedig egyre nehezebben tud ellenállni az ötletnek, miszerint hátranyúl és megvakarja a hátát. Mégis megoldotta valahogy, lélegzése egy kis rásegítéssel pont annyira mozgatta ruháját, hogy az megnyugvást nyújtson számára – egyelőre.
Ha mást már nem is tudott tenni, de a tekintetét azonban nem engedte el, egészen addig nézte, ameddig bólintása meg nem törte a pillanatot. Miért tűnhetett a másik számára olyan műnek a férfi? Nem tudni, és ha a férfi bármit is megérzett volna ebből – de nem tette – ő sem tudta volna megmagyarázni. Talán az imája, talán a disszonancia miatt, ami áradt belőle és létéből volt az, ami ilyen benyomást tett a lányra. A kinyújtott kezet elfogadta, a bőrének melege kifejezetten jólesett a templom hűvössége után. Bármennyire is jólesett azonban, amint felállt el kellett engednie. Bánta. Egy pár pillanatig állt csak a lány mellett, de túl esetlennek érezte. Visszasétált a padhoz, és leült. Miközben háta viszketését a padtámlájához dörzsölve próbálta enyhíteni. Csak itt gondolkodott el azon, amit nem sokkal korábban hallott a Andromédától. Legalábbis így hívta magát a …próféta. Az inkvizítornak felrémlik Ézsaiás, Illés, Jeremiás. Ők is a lányhoz lettek volna hasonlatosak?
Nem volt túl sok ideje gondolkodni. A nekiszegezett kérdés úgy nyomta mellkasát, mint ahogyan egy tompa kard, vagy bot teszi azt: akadályozta a légzésében, ami emiatt felgyorsult. Elméje pörögni kezdett. Mit keresek itt?
Mit keresett ő itt?
Nem tudta. Bármennyire opció is futott végig agyán – legyen az a béke, nyugalom vagy csend – egyszerűen egyikre sem tudta volna azt mondani, hogy ezért jött. Nem akart hazudni a prófétának. Még egy olyan dolog volt ez, amire maga sem tudott magyarázatot találni, de a szavak egyszerűen és őszintén törtek elő belőle.
- Nem tudom. Én…nem tudom. – mondta, miközben zavarát háta vakarásával próbálta palástolni és megtörni.
Nem tudta nem észrevenni a nefilim pillantását az ajtó felé. Tudta mit jelent. Nem akarta hogy elmenjen. Más volt az előtte álló személy azokhoz képest, akikkel eddig találkozott, ő pedig nem akarta elengedni anélkül, hogy meg ne próbálta volna megismerni – átélni valamit abból, hogy ő, másként milyen. Nem kellett gondolkodnia azon, hogy mit mond. A lány elmondta micsoda…most rajta a sor.
- Én…inkvizítor vagyok.

A férfi nem értette miért tette, amit tett. Ugyanúgy szoborként áll ott mint eddig, fejében viszont megállíthatatlanul cikázik, és ütődik újra és újra neki a tudatának a kérdés, hogy miért tette ezt. Nagy valószínűséggel, ha két nappal ezelőtt nézne erre az énjére, fogalma se lenne arról, hogy miért viselkedik úgy, ahogy – így azonban, hogy csak a jelenét képes megélni, képtelen tenni ez ellen. Nézi az egyelőre csöndes nefilimet, ahogyan eddig is, és valamiféle reakcióra vár.
Követi szemével a kezet, és amikor megjelenik a fény, nem tudja eldönteni, hogy rá reagál e a nefilim, vagy valamiféle fajához tartozó rítusba kezd bele- Ettől függetlenül a szoborszerű tekintet immár megbabonázottba csap át. Ahogyan a világosság keresztülhatol a pupilláján, az összeszűkül, szinte alig jut be valami – amennyiben igaz az, hogy a szem a lélek tükre, úgy talán be is lehet jutni azon keresztül abba, még úgy is, hogy mindössze ilyen aprócska a rendelkezésre álló nyílás. Nyilvánvalóan ez történt most is, hiszen a fénnyel együtt a félelem apró magja is beette magát Johannes gondolatai közzé. Mitől tart? A nefilim kedvelik a papokat, ráadásul egy templomban vannak Minden ok arra mutatott, hogy nem lesz itt gond, a férfi mégis képtelen volt eltekinteni ettől a félelemtől – egy idegen van ott, egy idegen fajból, aki kitudja mit készül tenni.
Ahogyan a nő széttárta a karját, a szoborszerű nézés hirtelen csodálkozóvá és kissé furcsállóvá vált. Mégis mire készül? Csak nem megölelni akarja? Ez is a népe egy szokása? Talán a túl elmélyült gondolkodás miatt nem vette észre a fényben előtűnő tollakat. Mikor realizálta mire is készül Androméda, már rég késő volt arra, hogy bármit tegyen ellene. Mindössze arra volt ideje, hogy az első néhány karcolás után felemelje a kezét védekezésképpen.
A tollak okozta néhány karcolás nem okozott komoly sérülést, ahhoz azonban pont elég volt, amire a férfinek már jóval korábban szüksége volt: arra, hogy felébredjen ebből a melankolikus, és különösen is érzelmes állapotából. Elcsépelten úgy mondanák, hogy hipnózisból ébredt, itt azonban nem egészen ez volt a helyzet, hiszen nem volt, ami kiváltsa azt: egyedül a nefilim tölthetett volna be ilyen szerepet, de az hibás következtetés lett volna, elvégre már bőven azelőtt ilyenné vált, hogy találkozott vele.
Mindenesetre a varázs elmúlt, a férfiben pedig a valódi énjén túl felébredt a túlélési ösztön is. Hátrálni kezdett, miközben a tollak is folyamatosan ostromolták a védekezésként maga elé húzott alkarját. Végül rájött, hogy mi lehet megoldás titka.
- Atyád szolgájának, egy testvérednek ártasz! – emelte fel a hangját, hogy a másik biztos hallja. Tisztában volt vele, hogy ezzel vagy még jobban felbőszíti a nőt, vagy teljesen megnyugtatja – úgy gondolta mindkettőt a javára tudja fordítani.
A miért kérdésre még a karja mögött is felkapja a fejét. Gondolkodik egy pillanatot, de mégis a legegyszerűbb mellett dönt: a nefilim nyilván arra kíváncsi, miért lett inkvizítor. Végigfutnak a fejében a lehetséges válaszok. Az őszintét és igazat természetesen azonnal kizárja, csakúgy ahogyan azt is, hogy nem volt választása – elképzelése szerint mindkettőre kifejezetten negatívan reakcióra számíthatna a nefilimtől.
Miközben gondolkodik, a tolláradat elül. Úgy tartja még néhány pillanatig a kezét, majd végül leejti magamellé. Ezúttal már nem engedi, hogy arcára kiüljön a meglepettség, még ha lelke ezt is tükrözi – fogalma sincs arról, hogy mire volt jó ez a tollvihar. Erő-demonstráció? Megfélemlítés? Egyik sem illik a képbe. Meg akart bizonyosodni valamiről? A kezét ugyan leengedte, ám még mindig ott áll, ahol eddig, jó néhány lépésre a nefilimtől. Nem akar közelebb menni hozzá, hiszen nyilvánvalóan kiszámíthatatlan, legközelebb akár veszélyesebb dolgokat is ráuszíthat, mintsem pihéket.
- Mert ezt tartom helyesnek. – hangzott el a válasz, újra a nefilim szemébe mélyesztett pillantással. Egy pillanattal később jött az indoklás is. – Ha valaki átkozza Istenét, annak bűnhődnie kell vétkéért. Aki az Úr nevét káromolja, halállal lakoljon. – nem tartott sokáig felidéznie azt, amit olyan sokszor a fejükre olvastak a szeminárium alatt. Akkor nem tudta, most pedig nem akarta tudomásul venni azt, hogyan folytatódik ez az ige, reményei szerint pedig a nefilim még az előbbi kategóriába tartozik. Habozott egy kicsit, ám végül úgy döntött mégis felteszi a kérdést, már csak azért is, hogy megtörje ezt a felettébb szakrális hangulatot, valamint lehetőség szerint összezavarja a nőt. – Elégedett vagy? – tárta szét karjait kíváncsiságot tükrözve.