[Magánjáték] Nincsen rózsa tövis nélkül (Marcus & Mina)

Hihetetlen hirtelenséggel éri el a tudatosság állapotát. Mindössze pár pillanat kell ahhoz, hogy mikor kinyitja ismét a szemét e a világra, akkor felfogja, hogy nem otthon van, és azt is, hogy hol.
Azazhogy de, otthon van, még ha ez nem is a kastélya.
Kuncognia kell. Együtt aludni valakivel. Hát, sokan nem így gondolják, ez egész biztos. Sokan fel sem fognák, mi az, ami itt történt, mik ők és mit akarnak. Egy ideig azt hitte, ő maga sem képes rá.
Percekig bámulja az alvó Marcust, majd megpróbál kimászni mellőle úgy, hogy ne feltétlen ébressze fel. Hangtalan sóhajokkal hámozza ki magát alvóruhájából és erőlteti vissza magára az utazáshoz használt lovaglóruhát. Ahogy ránéz, a múlt és mintegy előző élete emlékei elevenednek meg. Most minden más. Ezúttal minden teljesen más lesz.
Hirtelen belényilall a szomorúság, ami átfolyt rajta. Marcus csalódott volt. Úgy érezte, megszánja őt és nem örült ennek. El kell majd mondania neki, hogy helytelenül teszi. Annyi mindent el kell mondania. Remegve szív be egy adag levegőt, majd fújja ki. Csak áll ott a szoba közepén, múltja és jelene kereszttüzében, kinéz az ablakon...
Mennyi idő lehet? Fogalma sincs. A nap m ég fent van ugyan, de már indulgat lefelé. Narancsszínbe vonja a lombokat, hosszú árnyékokat vet, a fák levelei hullámzó parázzsá válnak, ég a lelke tőlük, ahogy rájuk néz. Gyönyörűek. Elmosolyodik. Indulni kellene.
Letérdel az ágy mellé és ha a férfi eddig még nem ébredt volna fel, akkor - miután még percekig elnézte, ahogy ártatlanul alszik, kisimult vonásokkal és természetesen - halványan végigsimít az arcán, hozzáérve néhány hullámzó tincshez, majd homlokához érinti az ajkait. Hátha felébred rá. Ha mégsem, hát majd megszólal... de addig nem, míg nem muszáj.

Újabb kuncogás a válasz, amikor rájön, hogy a halványan tudatalattijában elnyomott sejtés, miszerint Marcus nem alszik teljes mértékben, beigazolódott. Kezdi úgy érezni, nagyon kislányosan viselkedik, de mivel ez a természetességgel jár együtt, úgy dönt, nem fogja bánni. Igazából nem biztos benne, bánnia kéne-e, hogy esetleg összeszorított szemhéjakon keresztül, szempillák szűrésében, de látták a meztelen testét... de úgy dönt, nem fogja bánni.
Feladatra koncentrálni. Nem egymásra. Öhm... ezzel kicsit elkéstek. Villámgyorsan átcikázik az előző nap - persze nehéz rendszerezni, mert elég sok és furcsa időben történő alvás tarkította -, és a rengeteg információt szinte fel se bírja fogni. Mindez vele történt? Ezt tette volna? Mi hajtotta? Jó irányba hajtotta? Megannyi kérdés, és meglepetésére most bátornak érzi magát, hogy megválaszolgassa őket. Most nem fog menekülni előlük, szembenéz velük. Lehet, hogy ez még változik majd, de kihasználja a jelenlegi helyzetet s örül neki.
- Szia. - ösztönből jönne a kérdés, hogy "Jól aludtál?", de ez olyan közönyös és semmitmondó és túlhasznált, hogy inkább kihagyja. - Remélem, nem zavartalak nagyon. Lemenőben van a nap... azt hiszem, indulhatunk.
Bár pár órácskát még szívesen itt töltene.
~Mi van, ha csak félek attól, mi fog kiderülni, ha odaérünk, és ezért akarom tologatni? - fut át az agyán, ám a kétségek gyors válaszra lelnek. Nem. Egyszerűen csak kíváncsi. Elképesztően kíváncsi, tudásdémon-módra, s ez olyan lehetőségeket nyit meg a szemei előtt, amelyek létezéséről eddig fogalma sem volt, s bár kissé fél tőlük, azért a másik oldalon büszke is.
És most már igenis oda akar érni. Bármivel kell is szembeállniuk, meg - akarja - tudni. Ahogy mindig is meg akarta. Akkor mondjuk még nem voltak tervbe véve azok a csókok.. te jó ég.

- Ja, persze... nem is úgy gondoltam, hogy rögtön, csak..
Abba kéne hagynia a mondatok csakkal való befejezését. Talán azért felejtkezik el ennyiszer az étkezésről, mert általában nem hagyja odáig fajulni a dolgot, hogy nagyon éhes legyen. Meg aztán, a varázserő vérrel való visszaállítása... ez egy egész másféle étkezés volt. Valóban, Marcus csuklója - na meg ajkai - után beszélni is bűn.
Ott marad egyedül a szobában, és csak ekkor gondolkozik el rajta, hogy bizony nem mindenhol van olyan kiszolgálás, amely során fel is hozzák az étket. Általában elvárják, hogy lecipeljék a vendégek nemes hátsójukat az étkezőrészlegbe. Persze ha valaki ide fogja hozni az ennivalót, minden bizonnyal bepillantást nyer a szoba állapotába is. Még jó, hogy egészen szalonképesen hagyták. A zavarbaejtőbb részlet, hogy ők vannak benne. Ezt nyilván lehetetlen eltitkolni, és eddig is egyértelmű volt, mégis... ha belegondol, hogy a személyzeti tag felpillant és kettejüket látja...
Ezt még szokni kell. Úgy sejti, szokni is fogja.
Enyhén megfeszül a gyomra az izgalomtól, ahogy újra lépteket hall felfelé a lépcsőn és eláll a megérkező Marcus útjából, eddig ugyanis az ajtóban ácsorgott elmélkedve-tétován. Gyakorlatiasan ténykedik tovább, és amikor megszabadul felsőjétől, Mina elvörösödik ugyan, ám képtelen levenni a szemét róla csak úgy... úgy érzi, lemaradna valami nagyon fontosról, amit nem engedhet meg magának.
Kell egy kis idő, mire realizálja, hogy egyébként nem minden férfi felsőtest ilyen, hogy szét van marva különféle anyagoktól származó sebektől... Meg nem tudná mondani pontosan, miféle kínzás okozhatta a különböző deformációkat a bőrében, ahhoz másik vámpírcsaládba kellett volna születnie, ám egész biztos, hogy ez is ahhoz a bizonyos múlthoz köthető.
Vajon összerezzenne, megfogná a csuklóját és villogó szemekkel tartaná távol magától, ha megpróbálná megérinteni?
Vajon már az is sok, hogy nézni képes?
Megannyi mondat jut eszébe, amit kérdezhetne. "Azok még fájnak?" "Emlékszel rájuk?" "Te sem vagy szégyenlős..." "Álmodtál valami?"
Óh, tényleg...
A fájdalom.
- Mi... mielőtt elaludtunk volna... azt... gondoltad, hogy sajnállak, igaz?
Ezt tisztáznia kell, és mielőbb. Akármennyi más kérdése is van, ez legfontosabb.

Olvasni? Hogyan? Ja...hogy úgy.
- Nem teljesen felfogható a határ, hogy mikor igen, mikor nem. Az elme egy furcsa dolog, gondolom.
Persze minél tovább, annál kevesebb varázserő marad, de azért van, amire érdemes áldozni.
Próbál nem arra koncentrálni, hogy Marcus mellkasát bámulja egyfolytában, ahogy hozzá beszél. Nem könnyű.
- Hogyhogy reméled... ez... nem úgy... - ~Na, tanulj meg beszélni újra, kislány.~ - Tudod, hogy nem. Nem akarom, hogy félreérts... hogy még így is félreérts. A francba, lehet, hogy sehogy se tudom megértetni magam?
Lehet, hogy ahhoz először meg kéne értenie magát.
Mire nincs ideje gondolkozni egy vámpírnak, aki kastéllyal rendelkezik... bezzeg ha nap mint nap kapálnia kéne, nem jutnának ilyenek eszébe, szólal meg egy iróniától csöpögő hang a fejében.
- Én dehogynem vagyok kíváncsi... csupán nagyon fáradt is voltam... - Valaki hozhatna neki egy ásót. Most. - Így is nagy dolog, hogy valaki engedi látni, mit gondol. De ne gondold, hogy elég volt... azt hiszem, sosem lenne.
Alig tud feleleteket találni. Nehéz megmagyaráznia minden döntését... főleg, hogy néha nem is határozott döntések. Mintha vallatnák. Miért?

Engedelmesen simul Marcus karjaiba. Ezzel persze megint olyan közelségbe kerül, hogy mosolyognia kell. Lám, egy lépést sem kell tennie, mégis megkapja, amit akar... Picit összerándul a gyomra és az egész teste, majd lassan végigterjed benne a forróság.
Kezei tétován kúsznak föl a férfi oldalán és kezdi óvatosan végigsimítani a hátát. Óvatosan puhatolja ki, vajon nem okoz-e fájdalmat ujja érintése, ahogy a sebekhez és, legyen ez a fájdalom lelki vagy testi. Picit még mindig tart attól, de nem tartja valószínűnek, hogy Marcus eltolná magától.
- Bocsánat. És... most kértem bocsánatot azért, mert bocsánatot kértem. Zseniális.- búgja halk hangon, halkabban és mélyebben, mint akkor tenné, ha nem épp egy felső nélküli, szétszabdalt test ölelné magához.
- Te mindig alkalmazkodsz. - jelenti ki kissé feddő hangon. Miért is zavarja ez? - Mi az, amit te szeretnél?
Még mindig olyan gyöngéden bánik vele, mint egy porcelánbabával, talán ez a gond. De hallott már valaki olyat, hogy a gyengédségnek nem örülnek?
- Tempó? Lassúnak tűnök? Mire gondolsz? - pillant fel élénk szemekkel.
- Hogyne szeretném ismerni az esetet. Hisz mindig ezt mondtam. Én mindent szeretnék tudni - mosolyog, mintha ez magától értetődő lenne. Annak is kellene lennie.

- Az biztos... - felel. Azt mondják, jó, ha valaki tud magán nevetni. Akkor neki nem sok problémája lesz az életben. Ha csak ennyi lenne...
- Talpon maradni? Hát miért, más helyzetben nem tudnád elképzelni, hogy kényelmesen érezd magad?
Próbál nagyon semleges arcot vágni ez után a mondat után, ugyanis alig hiszi el, hogy tényleg kimondta. Mi a jó ég ütött belé?
- Eegyébként... van egy nyakláncom, sötét tünde nyaklánc, amivel varázserőként tudom használni a hold fényét. Attól is feltöltődik. Persze ha látszik a hold. - veszi elő a Moonless Sky-t a nyakából.
Amikor Marcus ismét halasztaná a dolgot, megforgatja a szemeit és tervez visszavágni egy érvvel, ám ekkor kopogás szakítja meg társalgásukat. Gyorsan visszatuszkolja a nyakláncot kevésbé látható helyre, majd megkövülten áll, ahogy egy fiatal szolgálólány beadja nekik az ételt, Marcus meg ott áll előtte a szétszabdalt, felső nélküli felsőtestével. Éráknak tűnik az a pár másodperc, mire az ajtó újra becsukódik végre.
- Ee... ez... khm... - Vesz egy nagy levegőt, és még pár pillanatig úgy dönt, képes lesz ignorálni a friss vacsor ínycsiklandozó illatát. - Neki nem kellett volna feltétlen látnia...
~...ami az enyém.~ - teszi hozzá gondolatban, vörös ábrázattal. Majd lassan elmosolyodik.

Moonless sky:

Ez a nézés égeti. Ugyanaz az érzés égeti belülről is, ez a nem tudni eldönteni, bűnös-e vagy sem érzés.
Vágyakozón követi tekintete a tálcát, meg az azt tartó egyént is. Bár utóbbival kapcsolatban ott van azért egy adag egészséges félelem is.
Várjunk. Egészséges ilyenkor a félelem?
Rossz ötlet volt megszólalni, erre hamar rájön. De most már mindegy. Próbál ellenállni annak, hogy a világ kicsússzon a lábai alól.
Nem szégyenlős. Remek. Attól még nem kell fűnek-fának mutogatnia magát, nem?.... Ennek semmi köze a szégyenhez.
Fogalma sincs, hogy belső puffogásából mennyi látszik kívülről. Meg hogy hogy kellene értelmesen kifejeznie magát.
- Iiigen... ezt... gondoltam... - Inkább tartott tőle. Valószínűnek tartotta, de nem mert rákérdezni. Valamilyen szinten hálás, hogy legalább kiderült és így nem is kellett rákérdeznie. Hány éves is lehet Marcus? Jó kérdés. Mindenesetre vannak, akiknek nem kell túlságosan érett kort elérniük, hogy... elkezdjék az ilyesmit.
Hogy is ne tudta volna. Nem úgy ért hozzá az ajkaihoz, mint aki még sosem vagy csak egyszer-kétszer csinált ilyesmit. Tapasztalt volt, s még az ölelésén is érződik, hogy nem új számára és hogy ez talán folytatódhatna. Mint ahogy megtette annyiszor régen.
Az ilyen gondolatoktól hullámzani kezd alatta a talaj. Nagy levegő.
- És gyilkoltál is. Mielőtt megismerkedtünk. De most már nem teszed, és nem is tervezed, ha jól tudom... - pillant a szemeibe. A múltján nem képes már változtatni, de talán a jövőjén. Ha hajlandó lesz engedni.

Pislog. Miért pislog? Ennyire felháborító lett volna, amit mond? Kezd kétségbeesni. Nagyon. Mintha valami forró gőzt érezne, amely az üstből száll fel, amit készítenek számára, hogy szépen belehuppanjon. Bár... talán az a rövid fájdalom is jobban megéri, mint...
Most Minán van a sor, hogy pislogjon. Van egy olyan halvány sejtelme, hogy megint félreértették egymást. Egy ideig hallgat, mert ahogy megfogalmazódik benne a kérdés, szinte szétég az arca a hőségtől. Kár, hogy nem rétegzettebb a ruhája, akkor legalább egy részétől megszabadulhatna. De így...
Nem. Haha...nem... nem-nem...
- Vacsorázzunk, na persze... ilyen gombóccal a torkomban biztos képes leszek enni... - jegyzi meg és kihallható az izgatottság a hangjából, ami valahol a félelem okozta irritáció és a magabiztos harag között található. Igazából amióta megszólalt, a gombóc is mintha visszakúszott volna fedezékbe, hogy onnan lesse, mikor jöhet onnan elő. De nem hagyja kimászni, visszaparancsolja a helyére. - A nem felhagynit úgy érted, hogy... - Most már mindegy, úgy sincs más választása. -....hogy felhagyni azt a dolgot más nőkkel, vaaaagy.... vagy úgy általában?
Egész biztos nagyon idióta hangsúlyt vett fel a végére, amivel elleplezze oly mértékű zavarát, amivel már a Nordenflusst is el lehetne rekeszteni. Miért megy ez olyan iszonyat nehezen?

Most meghalunk, vagy nem halunk meg?
Nem halunk meg.
Remek. Csodás. Fantasztikus.
Irányítás nélkül zúdulnak összevissza a szavak.
- Hát... egen... úgy tűnik....
~Te csak ne vigyorogj most, jó?!~
Hagyja, hogy kicsikét megnyugodjon, ahogy a nevetés kiszökik belőle, s összes tagja remeg, akár a kocsonya, és majdhogynem szétfolyik itt és most a padlón.
Áh, nem. Össze tudja ő tartani magát. Hát persze.
- Te... kérlek... ne hozd rám a frászt máskor..- csóválja meg a fejét mosolyogva. Ezért haragszik. Kicsit. De a következő szavak úgy megmelengetik a lelkét, hogy képtelen fenntartani ezt az állapotot. Közelebb slisszol és átkarolja Marcus nyakát, megöleli. Pár pillanatig simul hozzá, majd engedelmesen leül az asztalhoz, és nekilát minél kevésbé remegő kézzel összeszedni egy normális adag ételt magának.
- Jó étvágyat.
Szóval nem tervez más nőket keresni. Remek. Ez... mondjuk elvárható, de akkor is... azok után, amiken keresztülment, elképesztően hálás érte. Talán nem kéne ennyire paranoiásnak lennie.

Marcus vajon mire gondolhatott? Hogy nem tervez semmiféle...
Nem. Ezt a gondolatfoszlányt inkább meghagyja későbbre, határozza el, és egyelőre örül győzelmének. Miért nem lehet egyszerűbben és kevesebb idegbaj nélkül megtárgyalni dolgokat?
A férfi szavai után inkább meggondolja magát. Mégsem hagyja meg későbbre. Felpillant villanó szemekkel, és valami ismeretlen elszánás megmozdítja, föláll ültő helyéből és Marcus elé lép.
- Mondtam, hogy az legyél? - kérdi, de mielőtt amaz válaszolhatna, közelebb hajol és megcsókolja, hirtelen és szenvedélyesen. A vállán nyugtatja a kezeit.

Na és el lett kapva.
Most meg kéne ijednie. Kicsit meg is illetődik, és mint egy madáré, ver a szíve, majd mivel nem tud mást tenni, elhelyezkedik, hogy hanyatt ne essen, vagy oldalra, vagy előre, vagy bárhova, ahova lehet még esni ilyen helyzetből. Alig tudja megállni, hogy kuncogni kezdjen, de csak mosolyog.
Felvonja a szemöldökét. Ismeretlen terep? Most akkor nem szerzetes, vagy ismeretlen terep? Hát mi lehet még ismeretlen számára? Az, hogy Mina történetesen képes kiszívni a vérét? Azért ez annyira nem változtat, főleg, hogy nem tervez sportot űzni belőle...
- Mivel tudnál megijeszteni? - néz a szemébe. Ha már itt van, nem fogja annyiban hagyni. Tudni akarja, mi az, amitől félnie kéne, vagy amitől félhetne... hátha be tudja bizonyítani, hogy nem tenné.

Nagyot sóhajt és megforgatja a szemeit. Amikor elhagyta a vámpírtornyot, el se tudta volna képzelni, hogy egy ilyen élőlénnyel sodorja össze a sors. Megszokhatta volna már, hogy vigyáznak rá, mint a tojáshéjra, de azért nem ennyire....
- Szerintem el tudom viselni. Egyébként ha nyílt kártyákkal játszunk..ó játszanánk, akkor nem ijednék meg. Csak mindig túlkombinálok.
Mondjuk valahogy nem erre számított.
- Milyen lennél, ha nem lennél óvatos?
Na? Hátha...

Hát ezt nem hiszi el. Mindenre tud valamit mondani ez az élőlény?
Kivéve, hogy... soha nem azt, mint amire számítana. Miért vigyorog így?... Mégis miből gondolja, hogy ehhez joga van, hogy ennek oka és magyarázata van?
- Hogy érted, hogy nem kaptál a pitéből? Nem emlékszem semmiféle pitemegtagadásra....
Kérj és megadatik, mondaná erre a kicsi Mia, hiszen legtöbbször a Bibliából idézget. Voltaképp olyan volt az a kislány, mint akin egy átok ül, melynek következtében csakis egyetlen, bár elég hosszú könyvbe leírt dolgokat mondhat ki.
Lángoló szemekkel hajol oda a sajtfalatért, és az azt szállító ujjhoz is hozzáér kissé, ahogy szájába veszi és majszolgatja.
- Köszönöm. - mondja jelentőségteljesen, korántsem úgy, mintha ezzel úgy érezné, vége a dolognak és ennyi elég is volt.