[Magánjáték] Mindenkinek megvan a maga keresztje

Semmi okom nem volt rá, hogy ennyire siessek, mégis bő három nap alatt Livensburgban találom magam. Már alkonyodik, s bármennyire is siettetne a dolgom, úgy döntök, majd csak holnap lépem át a határt. Hellenburgban külön figyelmeztettek arra, hogy ne tartózkodjam a szabad ég alatt éjjel; vérfagyasztó teremtményektől hemzsegnek az erdők, jaj annak az utazónak, aki elszámítja magát. Nem lehet már odakinn tölteni az éjszakát, mint egykor. Nem akarom siettetni a végzetem, amíg feladatom van, tudni akarom, mi van azokkal, akiket majd’ húsz éve északon hagytam. Más nem maradt nekem, s érzem, hogy a lelkiismeretem nem hagyna nyugodni, amíg hírt nem hallok felőlük.
Bár még sosem jártam itt, nem kell sokat kutakodnom, hogy fogadóra bukkanjak, s épp jókor; elkezd cseperegni az eső. Az épülethez tartozó istállóból egy tizenévesforma fiú siet ki elém, ahogy leszállok a lóról, hogy felajánlja segítségét. Három érmét adok a kinyújtott kezébe, s hagyom, hogy elvezesse az állatot. Jól meghajszoltam szegény párát, alig hagytam pihenni, kijár, hogy jó dolga legyen az utolsó Délen töltött esténken. Ki tudja, mikor térünk vissza, ha visszatérünk, s egyáltalán velem lesz-e még akkor.

Épp mielőtt belépnék, erősebben tör rám az a fájdalmas, nyomasztó érzés, mint eddig bármikor. Nehéznek és értelmetlennek tűnik minden. Sosem voltam hajlandó többet foglalkozni ilyesmivel a kelleténél, egy olyan csómónak éreztem magamban az érzelmek kavalkádját, amit nem akartam kibogózni, de talán magamnak sem tudtam volna megmondani, miért. Azt mondják, az ember éjjelente érzelgősebb, bizonyára én sem vagyok különb. Ennek tudom be a torkomban időnként, s egyre többször előjövő fojtogató érzést. Alkarommal megtámaszkodom az ajtófélfán és mélyeket lélegzem, mintha csak erőt kéne gyűjtenem valamihez. Ezen a ponton már feladtam, hogy megértsem önmagam.
Hallom, ahogy a tetőn fölöttem halkan kopog az eső.
Az emberek beszélgetésének egymásba folyó moraját, nevetését, a poharak aljának találkozását az asztallappal és a halk zenét csak akkor észlelem, mikor kinyitom az ajtót és belépek az ivóba. Barátságos, meleg fény fogad, a kandallóban pattog a tűz, de nem érzem, hogy sikerült volna az ajtó előtt hagynom, mindazt, amit szívesen elengedtem volna.
“Mindenkinek megvan a maga keresztje.” Adhattál volna kicsivel könnyebbet.
De minek is beszélek hozzád, úgysem felelsz.

Másodszorra szólít meg a fogadós a söntéspult mögül, mire felfigyelek. Nem bonyolítja túl egyikünk sem a dolgokat. Kifizetem a szállást és a vacsorát, majd egy félreeső, üres asztalt nézek ki, az egyetlent, ami még szabad. Valamelyest távolabb esik a lámpák fénykörétől, egy mécses van csak az asztalon, tökéletes helynek tűnik. A köpenyem a szék támlájára terítem, a kardhüvelyem szíját is arra akasztom rá. Elsőre nem vagyok biztos benne, hogy a szék elbírja a teljes testsúlyom, majd ráeszmélek, hogy három napja egyáltalán nem viselek páncélt, most már igazán megszokhattam volna, hogy így a súlyom is kevesebb. Könyökölve támasztom a halántékom és az asztalon álldogáló gyertya lángjába révedek.
Mi az ördögöt keresek itt?

Alakja az árnyékba veszett, ezért nem vehettem észre, ahogy leültem mellé. Amint a szék lábai és a korsó alja koppant, riadtan rezzenek össze és felé kapom a fejem. Nyílik az ajkam, hogy szóljak, ám időm sem jut, hogy szabadkozzam, megelőz.
- Fú... Hallod? Rád férne egy kupa sör, vagy inkább négy is...
Hát ennyire látszana? Felvonom a szemöldököm.
Aztán másnak intézi a szavait valami tartozásról. Bizonyára rendszeres vendég lehet itt, ebből erre következtetek.
Körülvesz minket a moraj, a nevetés, a halk zene, de csak tompán érzékelem.
Ahogy beszél, s immár megvilágítja a gyertyafény, lehetőségem van megfigyelni őt.
Egészen más, mint az ivó többi vendége. Azonnal felismerem, hogy egy sötételffel van dolgom, ezért, és a sötét ruhái miatt is nehezebb lett volna észrevennem. Nagy karimájú, különleges kalapja árnyékolja az arcát, sejtelmes félhomályba vonva őt. Bár össze van fogva a haja, látni, egészen hosszú, s meglepően ápolt. Finom vonásai alapján igencsak fiatalnak nézem, s azonnal megragadják a figyelmemet különös fényű szemei. Ekkor veszem észre, hogy figyel, s kínosan is érezném magam talán, ám látom, hogy mosolyog, bizonyára nem haragszik. Kihasználom az alkalmam, hogy megtörjem a csendet.
- Elnézést kérek, - szólalok meg halkan - nem vettem észre, hogy itt ül. Nem akartam megzavarni a magányát.
Azzal félig felemelkedem a székemről, hogy távozzam, ha csak nem marasztal.

Lélekben felkészülök a kellemetlen visszavonulásra, minekutána gyanítom, nem véletlenül ült egyedül, én pedig botorul idetolakodtam, pedig igazán figyelhettem volna jobban is. Azonban nem rivall rám, nem is néz rám szúrós szemekkel, éppen ellenkezőleg, jókedvűen, válaszol, mintha ezer éve ismernénk egymást, vagy egyszerűen megszokta volna, hogy ismeretlenek ülnek le az asztalához.
– Ugyan, nem zavarsz. Amúgy sem voltam egyedül, sosem vagyok egyedül. - Mosolyodik el, én pedig, némi értetlenséggel az arcomon, felvonom a szemöldököm. Ismerem már magam annyira, hogy tudjam, sajnos gyakorta megesik velem, hogy olvasok a sorok között, hogy nem értem, mi jár a másik fejében, de ha meg is volna rá a képességem, most alighanem, ugyanúgy cserben hagyna, mikor jóformán azt sem tudom, hogy fiú vagyok-e vagy lány.
Észbe sem kapok és két korsó sör is kerül az asztalunkra. Újdonsült asztaltársam és beszélgetőpartnerem pedig a világ legtermészetesebb dolgaként beszédbe elegyedik velem. Szokatlan külsejénél csak könnyed, jó modora az, ami még inkább letaglóz. Különös ez a sötételf, az biztos, de van valami kétségtelenül rokonszenves benne.
– Aztán mi szél hozott téged errefelé? Nem úgy tűnsz, mint aki idevalósi, de úgy sem, mint aki célzottan halad valahová.
Elém tolja az egyik korsót, s közelebb is veszem azt magamhoz. Egy pillanatig eltűnődöm, miként is válaszoljak a kérdésre, de úgy döntök, maradok az őszinte feleletnél. Elképzelhető, hogy nem térek vissza, az is, hogy jobb volna a határ innenső oldalán már azért más néven bemutatkozni, de nincs kedvem már most elkezdeni a maskaráskodást, s egyébként is mindegy már ezen a ponton, mi történik. Annyi furcsa dolgot éltem át mostanság már eddig is. Bár nem vagyok sem nyílt, sem beszédes típus, jólesik valamiért szavakba önteni egy idegennek feleletet a kérdésére.
– Valóban, nem is jártam erre korábban. A nevem Oswald von Bertold, a Protestáns Egyház templomos lovagja vagyok és Hellenburgból tartok északra, hogy megtudjam, megvan-e még a családom, mióta a sárkány felperzselte Veroniát. Majd’ húsz éve, hogy utoljára láttam őket.