[Magánjáték Hans&Adel] Titokgazda

Közeledett az az időszak amikor születtek. Egyikük, de még szüleik sem tudták pontosan, az év mely napján, csak azt, hogy Szent András havának közepe táján történt.  
Ilyenkor pedig mindig kitaláltak valamit Robin és Adel, hogy kifejezhessék egymásnak, mennyire hálásak a testvérükért
Így maradt ez akkor is, amikor elváltak egymástól: Minden évben, Szent András havának közepén találkoztak, és meglepték egymást, bármifélével, ami eszükbe jutott.
Robinnak viszont úgy tűnt Adel idén megfeledkezett a dologról, vagy csak annyira lefoglalták a katedrálisban végzett feladatai, hogy nem jutott odáig, hogy megbeszéljék a dolgokat.
Elkeseredhetett volna, de a néhány hónappal korábbi találkozásuk olyan sokat jelentett neki, hogy azt betudta Adel ajándékának, és úgy döntött, akkor is meglepi.
Éppen sötétedés előtt érkezett Karolusburgba, így igyekezett olyan szállást találni, amit megengedhet magának, és ahol nagy valószínűséggel nem látták még sem őt, sem a testvérét.
Végül talált a célnak megfelelő, egész tűrhetően, bár takarosnak a legkevésbé sem mondhatóan kinéző, eléggé félreeső kis fogadót, ahol nem kértek sok pénzt, így meg tudta húzni magát. Kért egy szobácskát, vacsorát, míg megfogalmazta az üzenetet a testvérének. Nem igazán törődött vele, milyen arcok járnak ott, nem akart semmiféle feltűnést kelteni, így abszolút semmiféle kapcsolatot nem is létesített senkivel, ha pedig kötekedni próbáltak vele, kitért.

---

Eszembe jutott a Robinnal közös hagyományunk, de nem találtam az alkalmat, hogy megint eltávozzak olyan hosszabb időre, hogy megtaláljam a még mindig sajnálatos küldetésben (vagy inkább száműzetésben) járó bátyámat.
Pont ezért lepett meg, hogy aznap, mikor leginkább gondoltam a testvéremre, egy rövid üzenetet kaptam a katedrálisba érkező postakocsin keresztül.
Holzer nővérnek címezve, réglátott testvéreként aláírt levél volt, melyben leírta, hogy még 3 napig vár szeretettel a fogadóba, ahol megszállt.
Megörülve a találkozásnak megkétszerezett energiával végeztem el az aktuális feladataimat, “véletlenül” elkerülve azokat, akik újat adhattak volna rögtön, és már másnap a postakocsival Karolusburgba utaztam, civil öltözetben, egyszerű meglepetést is elhozva magammal Robinnak. Nem igazán tartva tőle, hogy megtörténik, de azért figyeltem, hogy ha lehet, ne kövessenek.
Nem volt nehéz megtalálni a helyet, ami nekem egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet.
Aminek hangot is adtam, amikor az üdvözlés, és a vele járó elmaradhatatlan ölelés után végül egy félreeső asztalhoz leültünk.
- Remélem tudod, hogy tökéletesen meg vagy bolondulva. Csak így ideállítasz... Ráadásul egy ilyen koszos helyre... Tudod hogy fontosabb, hogy biztonságban legyél valahol, minthogy lássalak - korholtam szelíden, valódi indulat nélkül. Valójában végtelenül örültem, hogy látom, és ha nem is sok ideig, de együtt lehetünk. Hogy egész nyugodtan lehetek csak Adel. A vigyorgása pedig egyértelművé tette, hogy ezt ő is tudja.
- Máshogy nem tudtalak volna idén meglepni - mondta bűnbánó tekintettel és hangon, de huncutul felkunkorodó szájjal. Elnevettem magam. Jobban sem tudott volna.

- Inkább azzal lepj meg, hogy haza tudsz végre menni - vetettem fel végül némi gondolkodás után válaszul, reménykedve, hogy jó hírei vannak.
Azonnal láthattam, hogy hiába...
- Tudod, hogy én is szeretnék... De még nem teljesítettem a feladatot - mondta komoran.
- És nem leszel ott a gyermeked születésénél? - kérdeztem kissé indulatossá válva a tehetetlenségtől. - Gretaval nem lehetek ott helyetted... - fejeztem be kicsit lenyugodva
- Tudom, így is túl sokat tettél értem - mosolygott rám szomorúan.
- Megtenném bármikor - mosolyogtam vissza - Meddig maradsz a fővárosban? - kérdezem, reménykedve hogy a napokban tudok még időt lopni, hogy találkozzunk.

- Nem sokáig. - válaszolt tömören a kérdésre. - Holnap reggel már indulnom kell. Én is szeretnék minél előbb hazatérni végre, ahhoz pedig kell a grófkisasszony is... - folytatta elkeseredve
- Nincs módja, hogy legalább pár napra...? - próbálom bíztatni, de közben én magam sem hiszem hogy ez jó ötlet volna... Túl sokat veszíthet... Én is túl sokat veszíthetek.
- Azok után, ami történt? Te is tudod, hogy az egész családom életét kockáztatnám. - válaszol, de kissé enyhült mosollyal. A bátorításom célt ért. - És ha ez az Isten büntetése, amiért cserben hagytam, vállalnom kell. - kuncog fel, kissé halkítva a hangján - De ne szomorú dolgokról beszéljünk, elvégre ünnepelni jöttem! - zárja le a témát. - Mesélj, ugye nem nyomnak agyon a Katedrálisban munkával? - kérdezi vigyorogva Nekem ugyan nincs kifogásom ellene, ennél többet sajnos nem tehetek az érdekében.
- Hát te azt elképzelni sem tudod! - sóhajtottam erősen színpadiasan, már ezzel nevetésre bírva Robint - Futkosok ide-oda, egy perc nyugtom nincs. És még enni is alig adnak! - figuráztam még egy kicsit tovább a helyzetet, mielőtt komolyan is válaszoltam - Ne aggódj, van feladat bőven, de boldogan csinálom - mosolyogtam rá, miután valahogy sikerült leküzdje a nevetést.

Nem lesz hát lehetőségem a mai nap után bármit is tenni a fiúval, ez azonban csöppet sem érdekelt, amikor egy grófnőről is szó esett. Csak úgy tud hazatérni, ha megvan ő is. Fejvadász lenne, aki őt kutatja? Ez egy logikus válasz lehet, de nem kizárólagos. Ő tett vele valamit, vagy csak elvállalta a megbízást? Amit ezután mond az kizárja az önként történő vállalkozást. Tett valamit, ami miatt meg kell keresni egy grófkisasszonyt. Bizonyára van valami tapasztalata, ha nem egyszerűen megölték a tettéért, hanem lehetőséget adtak a javításra – vagy csak egyszerűen úgy voltak vele, hogy majd meghal.
Cserben hagyta az Istent. Talán ő is olyan kegyes volt a húga, vagy nagyobb dolog áll mögötte? Talán később elárulja, ez azonban olyan dolog, amivel zsarolható.
Az már nem igazán érdekel, hogy Robin nővérnek milyen feladatokat adnak a Katedrálisban, sem az, hogy hogyan ripacskodik a válasznál. Úgy tűnik lassan itt az ideje, hogy közbelépjek és csatlakozzam a beszélgetéshez – most azonban még várok egy kicsit, hátha újra komolyabb témába vetik bele magukat.

- Ennek örülök. A végén még vissza kéne térnem a Katedrálisba, hogy szétcsapjak a papok között, akik nem vigyáznak a húgomra. - vigyorog Robin, mire csak nevetek. Ő sem gondolta komolyan, úgyhogy nincs okom aggódni. Mikor megbeszéltük a szerepcserét, azt is tisztáztuk, hogy soha senki nem tudhat róla a szüleinken, a feleségén és rajtunk kívül, mert legkevesebb száműzetés járna érte, de valószínűbb, hogy mindkettőnk életébe kerülne a játék.
- Ezeket a a falusiak tündérmeséiből veszed, vagy magadtól vagy ilyen hősies lovag? - kérdezem, kíváncsian várva, hogy megosszon velem néhányat a mesékből amit a falusiak mesélnek, és amiken én is felnőttem. Szerettem hallani ezeket a meséket. Visszavittek gyerekkorom gondtalan álomvilágába.
Nem is kellett csalódnom, Robin értette mit szeretnék.
- Nem, a falusiak nem a szép lányokat védő testvérekről mesélnek - vigyorgott - Inkább a csatákban együtt harcoló bajtársakról, a rémségeket legyőző furfangról, és az oktondi legényeket elcsábító veszedelmes szépségekről. - sorolt néhányat a mostanában terjedő legendák témáiból. - Melyiket szeretnéd hallani? - kérdezte.

Elmerengtem. A bajtársak történtete ritkán vidám, a furfang gyakran tisztességtelenséget takar, a veszedelmes szépségek meg… Talán még ezt lenne legérdekesebb az ő szájából hallani.
Közben a szemem sarkából láttam, hogy a szomszédos asztaltól távozni készül a vendég. Ez még nem is ragadta volna meg a figyelmemet, csakhogy amikor az illető megfordult, igencsak ismerős arccal találkozott a tekintetem.
A szívem a légzésemmel együtt kihagyott egy ütemet, és valószínűleg egy pillanatra el is sápadtam.
Pont elég időre, hogy közben odalépjen, és már ne tudjak Robin kérdő tekintetére reagálni. Csak még jobban összezavarta, hogy a nekem szóló kérdésére vette a bátorságot engedély és kérés nélkül válaszolni.
Fivérem már felpattant volna, hogy kikérje magának ezt a tolakodást, de egy alig észrevehető fejmozdulattal leintettem.
Mit keres ő itt? És mióta ült ott? Miért nem vettem észre? Hirtelen igyekeztem végigpörgetni, hogy elhangzott-e olyan a beszélgetésben, amit Neki kéne legkevésbé tudnia…
Robin közben felvette a helyzet fonalát, és lehelletnyit ugyan, de úgy helyezkedett, hogy bármikor védelmemre kelhessen. A bemutatkozás újabb ütem kihagyást eredményezett a szívemnek, de a bátyám egyelőre ura tudott maradni a helyzetnek.
- Nagyon örvendek, Robert Holzer vagyok, a kisasszony ikerbátyja, remélem a húgom nincs terhére a katedrálisban. - udvariaskodott talán túlságosan is nyaéjasan, nem tudva értelmezni a korábbi reakciómat együtt a püspök viszonozva a kézszorítást
Ezalatt valahonnan - leginkább Robin magabiztosságából - elővarázsoltam egy mosolyt, miközben én is felálltam, hiszen egy püspök jelenlétében így illik.
Ahogy körbenézett, majd megállapította, hogy Matheus nincs a közelben, elérte, hogy oldódjon a felismerésével rámszakadt bénultság. Hiszen még nem történt katasztrófa. Remélhetőleg…
Ellenben nem tehettem meg, hogy Matheus távollétére hivatkozva ennyire nyilvánvalóan semmibe veszem a szabályait előtte.
- Ha meg nem sértem, a mentorom távolléte nem jelenti, hogy érvényüket vesztenék a szabályai. - húztam el a kezem, ezzel a mozdualttal egyúttal fejet hajtva felé. Addig sem láthatja az arcomon, hogy pillanatnyilag kétségbeesetten igyekszem kitalálni hogyan tudjam meg, mekkora bajba kevertem a bátyámat azzal, hogy ide jöttem.
Robin arcán annál egyértelműbb volt a döbbenet a szavaim hallatán, de nem szólt semmit. Nem akarta nehezíteni a dolgomat.
Mivel én nem tudtam volna él nélkül kimondani, hogy természetesen közénk ülhet - Persze… Mikor legszívesebben üvöltöttem volna, hogy már ne haragudjon, de szeretnék a réglátott bátyámmal vacsorázni anélkül, hogy valaki belemászna a képbe. Ezt mégsem mondhatom… - de bólintottam, Robin hamar kisegített.
- Természetesen, megtisztel. - mondta ragaszkodva a vidámságához. Valószínűleg azért, hogy nekem visszahozza elillant vidámságomat. Majd… el kell magyaráznom neki, hogy soha többet nem  jöhet a katedrális és a főváros közelébe. Majd én elintézem, hogy találkozni tudjunk, valahol távolabb.
- Mit tehetünk önért, Excellenciás uram? - kérdeztem, miután mindhárman leültünk, nem titkolva a feltételezésemet, hogy nem a társaságunkat óhajtja élvezni egy ilyen szegényes helyen.

Elgondolkodtam néhány pillanatig.
- Azt hiszem, maga jobban tudja nálam, hogy vannak helyzetek, amik megkövetelik ezt a fajta rugalmasságot. - válaszoltam mostmár viszonylag nyugodtan, és nem téve hozzá hangosan, hogy Ez a helyzet nem tartozik ezek közé.
Helyet foglalni már én is vidámabban foglalok. Robinnak igaza van, végülis nem engedhetjük, hogy egy harmadik valaki jelenléte elrontsa a találkozásunkat. Legfeljebb óvatosabban beszélünk. Mi ketten úgy is értjük egymást félszavakból is, és nem kötelező magyarázkodnunk Tertuliusnak, ha nem ért minket.
Akkor nyugszom meg teljesen, mikor kiderül, hogy valamilyen munka hozta ide. Robinnal ellentétben én nem pillantok körbe. Anélkül is tudom, hogy van bőven gyanús alak a teremben, de egyiksem olyan gyanús, hogy külön figyelmet érdemelne.
- Állunk szolgálatára, ha segítségre van szüksége. - ajánlom fel, hogy ha már itt vagyunk, akár hasznunkat is veheti. Mindkettőnek, hiszen Robint sem kell félteni.
Egyikünk sem olyan bolond, hogy kérezősködi kezdjen. Elvégre éppen a feltűnést kellene elkerülni.
A kérdésre Robin előbb rám pillant, aztán mivel kissé megvonom a vállamat, jelezve hogy ez az ő dolga, válaszol. Bízom benne, hogy nem mond túl sokat, és könyebb az ellentmondásokat is elkerülni, ha ő beszél
- Tudja hogy van, mikor mivel. Földműveléssel családi körben, ha arra van szükség, katonáskodással, ha pedig a grófi szeszély úgy kívánja, szökött grófkisasszony után kajtatva, hogy hazavigyem - magyarázza vidám felhanggal, de elkeseredett ábrázattal. Szerintem nem kellett volna feltétlenül ennyit elmondania, de nem szólok bele, elvégre ki tudja… Talán éppen Tertulius fog tudni valami eddig hiányzó támpontot adni.
- Már ha életben marad addig az a törékeny lány - húztam el a számat kissé. Robin nagyon derülátó volt azzal kapcsolatban, hogy ezt a feladatot megoldja, én ellenben inkább neveztem volna lehetetlen küldetésnek.  Nagy Veronia, és sok hely van, ahol eltűnhet egy lányka, mégtöbb, ahol belehalhat valamibe… Isteni csoda az is, hogy eddig úgy tűnik életben maradt, bár ezt is ki tudja…

Robin körbenézett a leírást hallva, míg én majdnem biztos voltam benne, hogy bár több asztaltársaságra is rá lehetne húzni a leírást, igazából egyik sem felel meg neki. Gondolkozhattam volna a dolgon, de egyelőre az tűnt a legkézenfekvőbbnek, hogy akkor várunk.
Addig is elbeszélgetünk a püspökkel. Hiszen igazából nincs abban semmi rossz. Robin meg úgy is el fog kísérni a város határáig, akárhogy akarom lebeszélni róla, úgyhogy lesz alkalmunk még kettesben beszélgetni.
- Nekem más utat szánt az Úr - intett a fejével is nemet Robin a kérdésre. - Családom van, akikről gondoskodnom kell. Nem lehetne így tiszta lelkiismerettel az egyház kötelékében szolgálni - magyarázta teljesen őszintén. Sokat komolyodott azóta, hogy szerelmes lett, és teljesen összeomlott, mert nem tudta, hogy a kísértő játszik-e vele, vagy az Isten szánja másra, mint hitte...
- Elég az egyház szolgálatába az egyik iker. Úgyis olyan ha én nekik dolgozom, mintha te is tennéd. - mosolyogtam rá a bátyámra bíztatóan, mert azért éreztem, hogy még mindig bántja a dolog, ha kicsit más miatt is.
- Sajnos nem túl fényesen. Nem volt még lehetőségem elmagyarázni a kisasszonynak, hogy nem bántani akarom, így ha rá is akadok valahol, megijed tőlem és boszorkányos ügyességgel felszívódik, mielőtt biztosíthatnám róla, hogy nem kell tőlem félnie... - sóhajt az újabb kérdésre.
Nem kellett hangosan kimondanom, Robin magától is tudja, hogy nem csoda... Egy magában kószáló lány sok szörnyűséget láthatott az eltelt idő alatt...
- Legalább el tud rejtőzni ha veszélyben érzi magát - próbáltam azárt bíztatni. Ennyivel is több esély van rá, hogy túléli a világot egymaga...

- Nem sokak mércéjéhez igazítom az életemet, hanem az Úréhoz - felelt komolyan Robin. Én pedig nem tudtam megállni anélkül, hogy elmosolyodjak. Kettőn közül Ő jutott előbb arra a következtetésre, hogy az egyetlen helyes út, ha az Úr szolgálatába állítjuk az életünket. Én mondhatni csupán őt követtem... De ezért örökké hálás leszek Istennek, és a bátyámnak is.
Kissé hitetlenül néztem  a Püspökre, amikor a képességeimet dicsérte. Na persze... Nyilván ezért utasította el, hogy mentoromként utat nyisson nekem kibontakozni. 
- Sajnos ugyan így hiány van, és egyre nagyobb hiány lesz a dolgos férfikezekből a földeken. - jegyeztem meg.
Kis megnyugvást jelentett nekem, hogy nem az egyházról, hanem a bátyám "küldetéséről" folyt a szó.
Robin a püspök kérdésére megint kérdőn nézett rám, némán a véleményemet kérve. Nem láttam okát, hogy vajon miért ne mondaná el, hiszen nem titkolta egyikünk sem, honnan származunk. Bátorítóan rámosolyogtam.
- Walfrod gróf egyetlen lányáról van szó - válaszolt Robin egyszerűen - Suzanne kisasszony, de egyszerűen Suziként szokása bemutatkozni. -
A felajánlásra nélkülem is rázza a fejét.
- Lekötelez, de boldogulok, ha lassan is. A kishölgy egyáltalán nem titkolja a keresztnevét, sem azt, hogy merre igyekszik. Előbb utóbb rájövök, hogy érjem el, hogy ne meneküljön tőlem. - mosolyog bizakodva.
- Tényleg csoda, hogy még életben van... - ingatom a fejem, és kezd zavarni, hogy a Tertulius által említett emberek nem akarnak előkerülni.

Bevallom, volt bennem egy kis aggodalom, hogy nem-e fogja a püspök tiszteletlennek értékelni Robin egyszerű hitvallását, de helyeslő bólintás volt a válasza. Csak nem szorult belé is némi őszinte Isten-félelem?
De nem is ez volt a meglepő... Sokkal inkább, ahogy meglepett tekintetemre reagált. A tekintetem ha lehet, még hitetlenebbé vált, de végül magam számára sem tudtam elfogadható magyarázatot összerakni, hogy miért ne higgyek neki...
Kissé félszeg mozdulattal vakartam meg a hatántékomat, mielőtt válaszoltam.
-  Nem érdekes. Elfogadtam az Úr akaratát, hogy Matheus atya támogatásával álljak szolgálatba. Ettől függetlenül szívesen fogadom a tanácsait, ha ismét együtt adódik lehetőségünk dolgozni. - próbáltam el is fogadni, meg el is ütni a dicséretet.
Amit mondtam... hát... félig-meddig tényleg így hiszem. Csakhát... tény, hogy rásegítettem az Úr akaratára, hogy Matheus mellett kössek ki, miután Tertulius elutasított, ahogy az is, hogy azóta egyáltalán nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez volt a legjobb lehetőségem.
Robinnal egyszerre majdnem elnevetem magam a megjegyzésére. Az ikertestvérem nálam gyorsabban szedi össze magát, hogy válaszoljon a közben feltett kérdésre is.
- Igaz, a házas ember teljesítse a kötelességét. - bólint nekem régről ismerős pajkos mosollyal Robin. - A feleségem lassan mindenórás. - mondja büszkén.
Valahogy aztán a gróf szerencsétlen kis vakarcsára terelődik a szó, és valahogy... nehezen tudom befogsdni, amit látok.
- Maga ismeri. - jelentem ki enyhén döbbenten. - Talán azt is tudja, merre lehet most? - kérdezem, kishíján felpattanva. - Megosztaná velünk, mit tud róla? Merre látta? - toldom meg még néhány kérdéssel, reménykedő tekintettel nézve a püspökre.
Folytatnám is még, de Robin félbe szakít.
- A...zt hiszem, túl sokat kérdezel, Robin - akad bele, és alakítja végül máshogy a mondatot az első szó után. - Tényleg, meg tudom oldani magam is ezt a problémát. - igyekszik egy mosollyal lecsillapítani, figyelmeztető tekintetemre bűnbánó pillantással reagálva... Majdnem végzetes hibát követett el.
- Robert, ha segít, talán még hazamehetsz Gretához, mielőtt megszületik a gyermeketek - mutattam rá, folytatva a beszélgetés fonalát, de Robert megrázza a fejét.
- Nem hinném, hogy sokkal hamarabb, mint egyébként is. A hónap elején magam láttam, azóta pedig mindig a nyomait követtem, nemsokára hazaviszem - pillant Robin közben a püspökre, jelezve, hogy ez a válasz a kérdésére is.

- Örülök, ha nem voltam terhére - mosolygok. Nem tudom, ilyen történt-e már Tertulius társaságában. De végülis személy szerint nekem, és a közös feladataink szempontjából is jobb, ha fenntartások, és feszültség nélkül tudunk együtt dolgozni.
A magánélet, és a személyes véleményem a püspökről persze más lapra tartozik. Olyan lapra, amit félre lehet tenni, ha úgy kívánja egy-egy feladat sikeres teljesítése. Elvégre sosem voltunk ellenségek.
Robin ebbe nem szólt bele, de látszott rajta, hogy büszkeséggel tölti el, hogy egy ilyen magas rangú valaki ilyen sokra tart. Csak ne ringassa magát nagyon bele...
Ami még ennél is nagyobb büszkeség kifejezését csalja az arcára, az az, hogy a gyermekéről dicsekedhet. Van, ami sosem változik. A bátyám egy szentimentális mamlasz tud lenni néha.
- Köszönöm, mindkettőnk nevében. - mosolyog kihúzva magát, és sokféle emlékbe révedve. Mesébe illő a története Robinnak és Gretának... Éppen emiatt imádkozom is naponként, hogy ne forduljon tragédiába a családjuk élete.
Ami azt illeti, engem sokkal inkább érdekelt, hogy a püspök arcán megláttam a felismerést, ahogy a bátyám a kisasszony nevét elmondta.
- Nem csoda, ha nem tudnám biztosan, hogy ő az, az utolsó lenne, ami eszembe jutna vele kapcsolatban, hogy egy grófkisasszony áll előttem - igyekezett Robin jelezni, hogy nem kell magát a püspöknek rosszul éreznie amiatt, hogy nem foglalkozott különösebben a koszos kolduslánnyal, akinek Suzanne kisasszony kinéz.
A röpke parázsvitának Tertulius kérdése vet véget, ami kissé lecsillapít engem. Vagyis, egy másfajta érzelmet szít, ami erősebb az előbbi reménykedő tettvágynál. Dühöt. Apácához, Inkvizitorhoz nem illő dühöt. Szükségem is van némi szótlanságra a magam részéről, hogy úrrá legyek rajta.
- Ha kitüntetésképpen bízott volna meg a feladattal, talán megtehetném. - kuncog fel keserűen, kínjában Robin. - De mikor rámbízta, azzal küldött el, hogy eszembe se jusson a lány nélkül visszatérni a birtokára. - húzza el a száját, és merül keserű gondolataiba a fivérem. Vetek rá egy enyhén rosszalló pillantást, leginkább haragból. Túl sokat mond, ráadásul kérdés nélkül. Mi köze hozzá akárki másnak, hogyan kapta a megbízást?
- Ha teljesíted, így-is, úgy-is a lekötelezetted lesz - jegyzem meg, kicsit mogorvábban a szándékoltnál.

Mosolyogva ingattam a fejem Robin majdnem kitörő áradozásán a feleségéről, és izgatottságán, hogy apa lesz. Szerelmes bolond. De legalább tud az apróbb dolgoknak is örülni, amivel nekem is pozitívabb látásmódot kölcsönöz.
Nem igazán szándékozom belefolyni a kisasszonyról szóló beszélgetésbe. Robin többet tud róla. Ha nem is képezték ki rá, hogy nyomozzon, volt némi veleszületett érzéke a dologhoz, így többet tudott a lányról, mint én. Legalábbis egyelőre, amíg nem volt lehetőségünk megosztani egymással a dolgokat.
- Nem tudok biztosat. Igazság szerint egy-két évvel ezelőttig azt se tudta senki, hogy az uraságnak van lánya. Aztán hirtelen előkerült egy eladósorban lévő kisasszony. A rossz nyelvek azt suttogják, hogy törvénytelen gyerek. Más váltig állította, hogy a lány süket-vak, azért akar olyan sietve túladni rajta az úr... Dehát sok sületlenséget hordanak össze a falusi népek - vont vállat a bátyám. Őt láthatóan nem foglalkoztatta, miért olyan furcsa teremtés Suzanne kisasszony.
Hiába próbálom csillapítani magam, a püspök úr egyetlen mondatával visszájára fordítja a dolgot.
Robin észreveszi rajtam, hogy dühömben talán olyat mondanék, amit már abban a pillanatban megbánnék, és szelíden megsimítja a kézfejem.
- Nem is várok tőle hálát - mondja higgadtan - Csak hogy nyugton folytathassam az életemet a családom körében. -
Sóhajtva egyet, rámosolygok.
- Hálás lennék, ha megosztaná a testvéremmel, ha van valamilyen információja - nézek a püspökre.
- Nem akarunk a terhére lenni - igyekszik letorkolni Robin, kimondva az okát, hogy miért utasítja ilyen makacsul vissza a segítséget. Fene a büszkeségébe.
- Ugyan már, úgyis itt várunk. - néztem rá szikrázó szemekkel, hogy ne makacskodjon. Kezdett ő is dühös lenni, de nem tudott ellentmondani, így végül vállat vont, és sértődötten keresztbe fonta a karját. Mint mindig, mikor én kerültem ki győztesen a szócsatáinkból.
Az orra alatt meg morgott valamit az idegesítő makacsságról, és szócsavarásról, meg arról, hogy mindig ilyen voltam.