A mocsár egy makrancos, kegyetlen szerető volt, aki zsírszagú ödémás karjaival ölelte magához a kiszemeltjeit, minden távozó lépésnél jobban szorítva. A kompánia igen menekülni próbált volna ebből a redves pokolból, de jelenleg még a cél se volt a szemük előtt, csak a végtelenségig nyúló jeges malaj, ami bár befogtadta magába a csizmáikat, utána nem is nagyon engedte. Mögöttük pár méterrel egyébként a sár már magába is fordult, ami jól mutatta, hogy mennyire is idegenek voltak ebben a latyakos börtönben.
Amikor úgy hatott, hogy már rosszabb nem lehetett, a sereg letért a (néhai) útról, s a téli sásba fordultak be, ahol a zöld, néha mellkasig nyúló deres levelek egy egészen új dimenziót kölcsönöztek a borzalomnak. Az ember minden lépés után egy fagyos csókkal volt gazdagabb, s ha nem volt szerencséje, vágással is. A sorok hangosak volt az elégedetlenkedők tömkelegétől, akik szitkozódva köszönték a hadvezér döntését, ahogy egymás és egymás után vágta végig a szabad bőrfelületeket a nádas. A mocsárnál csak egy rosszabb dolog volt: a téli mocsár. Néhányan bele is zúgtak a lápba, ami aztán némi járás után reájuk is fagyott, mint valami súlyos réteg. Nem irigyielte ezeket a nyomorultakat, de magát sem. Miért nem rendelkeztek legalább annyi előzékenységgel az ellenségeik, hogy nem egy istenverte ingoványban voltak?
A sereg végül megtorpant, ahogy az élcsapat kutyái szagot fogtak az ingovány büdös közepén. Jó kutyák lehettek ezek bizony, hogy ennek a bűzös, nedves pokolnak a közepén is kiszagolták az ellenséget, akik vélhetőleg verébugrásssal közlekedhettek a nagyobb csomó füvek között. A nyomolvasók végül az utazók tagadhatatlan nyomaira bukkantak, s így már biztosak lehettek benne, hogy jó úton haladtak. Vegyes érzelmek áradtak végig a seregen: mindenki megütközött volna már ellenségeikkel, de közben senki sem kívánt feltétlenül találkozni az ismeretlen métellyel. Sokan csapdát sejtettek, s ő maga is ezen az állásponton volt, ez pedig nem tetszett neki. Aki csapdát állított, mérföldekkel jobban fel volt készülve, mint az, aki éppen belesétált.
– Na, végre valami fejlemény. Remélem az ellenségnek is legalább annyira meggyűlik a baja ezzel a pokoli hellyel, mint nekünk... – morogta Sigrun. – Ha mégsem, akkor elég nagy bajban vagyunk. A mocsár nem éppen a legjobb hely a csatázásra.
– Reméljük. Nem szeretnék csatározni mocsárbéliekkel a mocsárban. – nem folytatta, esze ágában sem volt igazán belegondolni. Ismerte a történeteket a mocsárban élő emberekről. Veszedelmes harcos volt, aki ilyen térségben edződött, s még veszedelmesebb rajtaütő.
Végigsimította a maga mellett száron vezetett állatot. Világért se kívánta terhelni ezen a saras terepen, nem volt ilyesmi lónak való, s nem kívánta azt, hogy esetleg eltörjék a lába. Sok dolgot elviselt volna most, de ezt nem.
Akár jó lehetőség is lehetett volna ez a megpihenéshez, de hamar kiosztották, hogy kik is lesznek az előörsök tagjai, s Sigrunnal ők is ezekben a csoportokban végezték. Egy részről megtisztelőnek érezte, hiszen csak rátermett katonákat osztottak ilyesmire, de emellett kissé keserűen is fogadta, hogy gyalogolhattak tovább a dagványban.
– Hölgyeim, fület mereszt! – szólt fel egy túlbuzgó altiszt. – Erős a gyanúnk, hogy az ellenség a közelben ólálkodik. Hogy minél előbb elérjük a tengerpartot, meg fogjuk kerülni őket. A maguk feladata lesz találni egy tiszta utat, ahol el tudjuk a szekereket húzni.
– Talán az lenne a legegyszerűbb, ha visszafordulnánk, és ahol még szilárdabb a talaj, ott másik irányba fordulunk. Ingoványosban járható utat keresni olyan, mintha egy tűt akarnánk megtalálni egy szénakazalban... – kérdezett vissza Sigrun az altisztnek.
– Sajnálatos módon az ellenség is gondolt erre. Akkor fedeztük fel őket, amikor letértünk az útról. Pontosabban azért tértünk le, hogy el tudjuk kerülni őket. Egyéb kérdés? – válaszolt sietve.
Elhúzta egy kissé a száját a hallottakra, úgy tűnt, hogy egyáltalán nem harcosokhoz való munkát szántak nekik, mi több, olyasmit, ami a lehető legmesszebb volt ettől. De munka volt, s nem volt szándéka sem kimászni alóla, sem pedig másra kenni.
– Uram, sok parasztot toboroztunk a seregekbe, akik akár egyenesített kaszával is jöttek, csakhogy Délt szolgálhassák. Most végre megtehetik ezt: harcban aligha erősek, de a szekereknek való út megtalálásához nincs is alkalmasabb ember, mint ők. Hadd jöjjön velünk pár tapasztalt földműves. Egy eszes paraszt szeme többet lát, mint egy szakasz katonáé.
– Nos...semmi akadálya. – válaszolt kissé meglepetten a tiszt. – Valaki konkrétra gondoltál? Egy régi barátra?
– Nem, attól tartok nem ismerek senkit ilyesmit. Esetleg te, Sigrun? – nézett bajtársára.
– Hm... – mérlegelt egy keveset a férfi. – Nem. Nem hinném, hogy lenne itt bárki ismerős. Bárkinek örülünk, akinek szorult némi ész a fejébe.
– Hát, azt nehéz lesz kiszűrni. – gondolkodott el az altiszt, majd végül megadta magát. – De meglátom mit tehetek.
A férfi ellovagolt, s úgy egy fertályóra múlva visszatért, immáron egy másik emberrel az oldalán. Azonnal érezte rajta, hogy paraszt lehetett, ha igazából nem is az a fajta, aki a legkeményebb munkákat végezte a földeken. Járásában viszont volt valami ruganyos, amiból már most azonnal sejthető volt, hogy jobban ismerte a járást, mint bármely katona.
– Nekik kéne segíteni. – intett az altiszt a csoportjuk irányába.
– Nevem Robert Halsch – biccentett, majd közébük lépett. – Ha kell, tudok segíteni utat keresni a mocsárban.
– Nem egy vadász az ipse, de járt el az ártéri nádasba lőni. Ennél közelebbi nem lesz. – folytatta ismét az altiszt.
Ahogy közébük lépett a férfi, felmérte egy picit. Valahogy jó érzése volt róla. A déli síkság földje hírhedten rossz volt, ezt még a bolond is tudta, ám a rajta élő parasztok élelmesek voltak, s jól tudták megtalálni, hogy hol volt megfelelő termőföld. Ha egy ilyen paraszt még vadászni is járt a mélyebb mocsárba, tudnia kellett, hogy mi is volt a legbiztosabb út. Ilyenkor mutatkozott meg, hogy mennyire is badarság lett volna lenézni a tanulatlan népeket: a munkások, parasztok pont annak voltak a mesterei, amiket az urak sosem érthettek meg.
– Örvendek, Herr Halsch. Hilde von Nebelturm. Velünk fog tartani, de elsősorban nem az lesz a feladata, hogy harcoljon, helyette inkább azt kérném, hogy a földet lesse.
– Az menni fog. Csak kell majd valami hosszú, egy pika, vagy szekérrúd, amivel kitapogathatjuk magunk előtt az utat. Aztán már mehetünk is. – válaszolt.
Közelebb lépett a férfihez, majd kezet nyújtott. Halsch látszólag habozott egy keveset, de végül elfogadta a gesztust, s megragadta a kezét. Erős, keményedéses tenyere volt, ennél kevesebbet nem is várt. A bemutatkozást Sigrun is követte, aki szintén üdvözölte a kis csoportjuk legújabb tagját.
– Sigrun vagyok – majd a bemutatkozás után válaszolt a parasztnak. – Szerintem biztosan találunk valamit az egyik szekéren, ami használható lesz. De ha nincs más, és az eszközt is sikerült beszerezni, azt hiszem, lassan indulhatnánk. Minél tovább időzünk ezen az átokverte helyen, annál nagyobb az esélye, hogy egyszercsak rajtunk ütnek.
Bólintott Sigrunnak, ha valami, pika biztos, hogy akadt a környéken, ha más nem, hát az egyik katonától elkérik, s belenyomnak egy másik fegyvert a kezébe. Hirtelen Kohle jutott az eszébe, akit egyébként a főtáborban hagyott, az egyik apródra bízva. Nem lett volna ideális a lápba magával vinnie, csak aggódott volna miatta, arról nem beszélve, hogy szabályos céltáblának tűnhetett, hisz a fekete színt nappal még a vak is könnyedén meglátta.
A kis csoport megindult végül, legelől Halschal, aki úgy forgatta a pikát, hogy egy pákász is megirigyelhette volna. Igaz, a pákászoknak általában nem pikáik voltak, de ha használták volna, akkor biztos így tennék. Az eddig is lassú tempó ezután sem gyorsult fel igazán, de ha valami, hát legalább kevésbé gyakoriak voltak esések, s az igazat megvallva Halsch tényleg pokoli jó munkát végzett, annak ellenére, hogy egyébként nem feltétlenül mocsárjáró volt (már amennyire ezt kijelenthette bármely déli). Hamar visszakynarodtam egy kissé, s legnagyobb meglepetésükre valamikori táborok maradványait fedezhették fel, aminek tökéletes jele volt a megfeketedett tábortűz helyei (nem beszélve a sátorlyukakról, s a csőrtetés nyomairól).
– Ezek frissek. Egy nap, talán egy pár, de valakik itt aludtak. – szólalt meg Halsch, a nyomokat méricskélve.
– Hát ez határozottan nem jó hír... – válaszolt Sigrun gondolkodva. – Gondolom nem tudunk róla, hogy rajtunk kívül más barátságos csapatok is lennének a környéken...?
– A másik irányba kell akkor nézzünk. – mutatott egy másik csomónyi nádra Halsch.
Osztotta Halsch vélekedését, hisz aligha lett volna értelme olyan irányba az ellenség elé hágni, amin éppenséggel épp maguk is haladtak. Bizonyos helyzetben akár előnyt is jelenthetett volna ez, de a jelenleg sajnos csak egy körülmény volt.
– Nem derült ki végül, hogy mégis miért hajtották végre a rituálékat az istentelen pogányok. Rossz érzésem van emiatt, lehet itt is ilyesmi történt. Jobb lesz óvatosnak lennünk. – megvonta a vállát, nem kívánt tovább foglalkozni az esettel.
– Lehet joban járnánk, ha nekik mennénk. – huzakodott elő a csodálatos tervvel egy másik férfi. – Vagy elcsalnánk őket! Nem is! Be kéne kerítsük őket aztán szitává lőni a fejüket!
– Legyen már eszetek... Fogalmunk sincs, hogy hányan vannak. Még csak azt se, hogy miféle szerzetek, akik itt táboroztak. Bár nagyon is lehetséges, hogy ugyan azok, akik közül egyet elkaptunk... De mégis, ha most támadunk, könnyen lehet, hogy ott végezzük. – válaszolt Sigrun, majd ahogy a gondolat csírája is kiveszett, folytatta. – Induljunk hát a másik irányba, hátha sikerrel járunk.
Hálás volt Sigrunnak, hogy megbeszélte a dolgokat az ostobával, annál is kevesebbet kellett neki járatnia a saját száját. Bele se mert gondolni, hogyan is kerülhetett az előörsbe egy ekkora bolond; sereg elé csak azért rakta volna ezt a szerencsétlent, hogy a szekeret húzza, hisz a marhák odavalók.
Ismét több fertályórányi lassú masírozás következett, mely sajnos kezdett jóval keserveseb lenni, mint az indokolt lett volna. A csapat minden tagján látszott, hogy a türelem foszladozott, s lassan pihenőt kellett már tartaniuk, ám végül kikötöttek egy kis patak mellett, ami meglepő látvány volt a láp közepén. Meglepő, de örömmel fogadott. A túloldalt látszólag valamilyen település romjai hevertek, amik egyszerre voltak csábítóak, de veszélyesek is... Ez egy tökéletes hely volt egy rajtaütéshez.
– Ha ezen át tudnánk jutni, nyert ügyünk lenne...szerintetek is? – szólalt fel Robert reménykedve.
Bólintott, bár sajnos közel sem volt ennyire egyszerű az egész, hisz átkelni páncélokban egy patakon még jobb esetben sem volt feltétlenül egy biztonságos feladata... Viszont nem is volt feltétlenül halálos. A víz ugyan széles volt, de nem annyira széles, hogy ne lehetett volna közelkedni benne, emellett pedig kicsit jobban körbenézve megpillantotta azokat a jeleket, amik szinte biztossá tették azzal kapcsolatosan, hogy nem lakhatott semmi veszélyes a romoknál: madarak. Több helyen is látott magára hagyott fészkeket, amik habár így télre már zömében üresek voltak, nem nagyon lettek volna erre, ha lakták volna a térség. Emellett pedig a telelő szárnyasok némelyikét is felfedezni vélte, aminél több nyomra nem volt szüksége.
– Át kell kelnünk, de nem kockáztathatunk feleslegesen. Kell egy jelentkező. Kötelet kötünk a derekára, aztán ha átkel a patakon, azt oda tudja kötni valahova. Így senkit sem fenyeget majd az, hogy elsodorja a víz. – megállt picit. – A romokból pedig tudunk majd egy rögtönzött hidat építeni a szekereknek.
– Nagyszerű ötlet, Hilde! – szólalt fel Sigrun is, immáron egy kissé vidámabban. – Nos, ki szeretne egyet úszni? Mennék én is szívesen, de nem sok hasznomat vennétek a vízben.
– És még örülni is fognak, hogy már ki is találtuk helyettük a haditervet. – válaszolt az egyik katona, lábszáráról porolva a sarat.
– Minél inkább előre gondolkodunk katona, annál gyorsabban haladhatunk majd a többiekkel és annál hamarabb kikeveredünk innen. Vagy szeretnéd itt tölteni a nyarat is, barátom? – válaszolt Sigrun a morgós férfinak.
– Áh, télen legalább néha befagy az ingovány... – vágta rá.
Megrázta egy kissé a fejét a morgós katona hallatán, de szerencsére Sigrun már kezelésbe vette, így nem kellett semmit se tennie. Ismét bizonyságot tett arról a medve, hogy a lehető leghasznosabb bajtársak egyike volt: segített az ostobák elcsendesítésében, mi több, el is végezte helyette. Akárhogyan is, ha a döntések meghozása ugyan nem az ő dolguk volt, aligha látott életében olyan vezetőt, aki ne örült volna egy felvezetett haditervnek.
– Akkor induljunk hát. – zárta végül le a vitát. – Viszont valakit maradjon hátra, hogy a sásból megfigyelhesse, hogy történik–e valami mozgolódás a környéken. Túlzottan kényelmes helyen van ez a település, egy kis óvatosság pedig senkinek sem ártott még.
Az idő ismét elveszítette jelentését, s a haladást leginkább csak a sáros földön cuppogó lábak léptei jelezték... Ellenben az út úgy tűnt, hogy kissé jobb lett erre, s így ismét ló háton tudott utaztni (amikor éppen nem száron vezette, hogy Sigrun mellett maradhasson), amit azért igen értékelt. Az se volt kényelmes bizonyos idő után, de sokkalta kevésbé bántotta lábait, mint az állandó kutyagolás. A levegő lassan megváltozott, a mocsár redves szagát idővel a friss sós szellő vette át, a toportyánokat pedig felváltotta a sirályok eszeveszett ordibálása, ami mindennél biztosabban jelezte a tenger közeledtét. Megérkeztek talán? Furcsa volt ismét itt járni, hiszen bár egyszer látogatta csak ezt a térséget, de jó eséllyel pont emellett a kis part mellett utaztak el, amikor Gustavot kívánták felkeresni az északi faluban. Olyan idegen, de mégis ismerős volt a kavicsoktól tarkított kopár part, hogy egy pillanatra részegesen szaladt végig fején a felismerés, s maga se tudta, hogy miért, de nevetni kezdett. Ebben pedig nem ő volt az egyetlen, sok másik katona hasonlóan járt el. A legnagyobb meglepetés mégis ezután érkezett, ahogy megpillantották a könnyen felismerhető hellenburgi színeket. Megérkeztek... Lováról leszállott, hogy a kavicsokon könnyebben közlekedjen, s ki ne csússzon a lába.
– Hohóóó, lassan megérkezünk! – szippantott mélyet a levegőből Sigrun, majd szinte kiáltozva folytatta. – Kijutottunk, Hilde! Ráadásul itt egy másik csapat is! Végre pihenhetünk!
Önkénytelen is mosoly csúszott az arcára, ahogy Sigrunnak bólintott... Ezután pedig kissé meg is lett lapogatva a háta, amitől menten azt érezte, hogy szétesik darabokra. Pici ember volt a férfi, de ahogy a mondás tartotta, igen erős is. És olyan, akit örömmel tudott maga mellett, egészen a végéig.
– Végre valahára. – válaszolt mosolyogva.
– Jól van emberek, dologra! – ordította egy tiszt lóhátról – Ne feleddjétek, nem kagylót szedni jöttünk. Itt biza egy erőd fog állni, mely utat nyit nekünk a tengerre!
Sigrunra nézett ismét mosolyogva, majd végigpillantott a tengeren. Most vidám volt, de a nyugtalanságát sajnos nem hagyta magára a mocsárban. Miről szólt ez az egész rituálé? S mi lett hát végül a vámpírokkal? Túl sok olyan probléma maradt hátra, amire még pontot kellett tenni. Vajon Oswald már a táborban volt? A tenger halkan bólintott csak, ő pedig lágyan végigsimította Kohle üstökét. Megérkeztünk!
Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
