Küldetés: Vadász, vagy préda? (V.I.SZ. 821. Tél)

Hát, sokat nem tudtunk meg az öregtől. Információ nélkül pedig... nem lehet tervezni. 
Tertulius is hasonlóan gondolkodott látszólag, de velem ellentétben hamar eldöntötte mi legyen.
Hát, én megpróbáltam az öregnek is segíteni meg minket is eljuttatni az uticélunkhoz. 
- Azért köszönjük a segítségét. A legjobbakat, remélem végül sikerrel jár - nyújtottam a kezem a férfinak, majd követtem Tertuliust, ha kaptunk útbaigazítást.
Szó nélkül lépkedek utána. Végülis, nem az én felelősségem ami történt, ahogy nem is az övé. Majd nekifutunk újra, vagy nekiindulnak komolyabb haderővel.

Hiába csendes az éjszaka, hiába pattog barátságosan a tábortűz és melegíti az átfázott tagokat, a jeges széltől kipirosodott, kicsípett arcokat. Hiába a barátságos hangok és könnyed kis történetek is, amelyek szárnyra kapnak a beosztottaim körében, valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság telepszik rajtam még mindig. Akkor is, semmi nem háborgatja a táborunk békéjét, mintha mindenhol veszély leselkedne ránk.
Nem jó jel, hogy csak akkor figyelek fel a közeledő léptek zajára, mikor már a félhomályban kirajzolódik a grófnő és a gróf alakja.
- Szép estét, Herr von Bertold. - köszönt von Nacthraben úrnő, s felemelkedem biccentve üdvözlésül- Uraim. - szól oda a köröttem ülőknek is.
Damien sem marad néma, s úgy tűnik, azonnal a tárgyra tér. Szeretem, ha valaki mellőzi a felesleges körítést a mondanivalójából.
- Jó estét. Látták a mocsáron keresztülvágtató lovasokat?
Csak ezért lehetnek itt. Őket is nyugtalanítja talán a dolog, csakúgy, mint engem? Találkozik a tekintetem Alfredéval.
- Láttuk - biccentek - Nem is igazán tudtuk mire vélni. Amikor azt javasoltam, jelentsük a történteket mielőbb, nem erre a megoldásra számítottam.
Úgy gondolom, lehetek ennyire nyílt és őszinte velük. Egy kézmozdulattal hellyel kínálom őket a tűz körül. Bólogatnak a válaszomra, majd elfogadják az invitációt. Helyet foglalnak ők is.
- Köszönjük
- Hasonlóképp gondoltuk. Mi után mehettek ilyen gyorsan, ebben az órában és miért épp azokkal az emberekkel?
Visszaülök én is.
- Semmi esetre sem látom bölcs dolognak éjszaka, idegen terepen kivágtatni a befagyott mocsáron át olyanokkal, akik nem elsőkézből szerezték az információt. - Helyeslek.
- A... a felettesei nem szóltak semmit ez ügyben? - érdeklődik a vámpír hölgy, s mintha különös érdeklődést éreznék a hangjában. Meglehet, a nyugtalanság jele.
A tűzbe bámulva csóválom meg a fejem és kissé elhúzom a szám. Még ha magamnak is nehezen ismerem be, azért valahol bánt, hogy hiába teszek bármit és vagyok hűséges továbbra is, bármi történjék, ismét semmibe vettek azok, akikért tűzbe tenném a kezem, ha kell.
Tűzbe...
- Semmit. Engem is meglepetésként ért a lovasok hirtelen távozása. Nem értem, mi ütött beléjük.
Nem tudom, miért érzem azt, hogy lehetek velük ennyire nyílt és őszinte, meglehet, az aggodalom és a zaklatottság tesz bőbeszédűbbé, mint amilyen idegenek társaságában lenni szoktam. Egy kis ideig mégis hallgatok, mielőtt végül mégis hagyom, hogy kibukjon belőlem, amire gondolok.
- Legszívesebben utánuk mennék.
- Akkor... ön is? - Mintha a tűz meleg fényében is pírt látnék megjelenni sápadt arcán.
- Wilhelmina ötlete is éppen ez volt. - teszi hozzá Damien.
- A tiéd is.
- Így igaz, az enyém is.- Adja meg magát a gróf.
Egy pillanatra elmosolyodom a beszélgetésüket hallva, s némileg megkönnyebbülten is: úgy tűnik, nem csak az én fejemben fogalmazódott meg a dolog, s a gondolat tovább érlelődik bennem ennek hatására. Magamban morfondírozom azonban egyelőre.
- Talán ezen a ponton nem számítana őrültségnek, ha így tennénk. Én attól félek, bármit is gondol a vezetésünk, azok a lovasok a vesztükbe rohannak és nem tudják mindazt, amit az idegen megosztott velünk. De mégis a feletteseink ellenére tennénk- sóhajtok, aztán megkérdezem - Önök milyen rangban vannak itt?
Reménykedem a válaszukban, kulcsfontosságú most, hogy vajon parancsolnak-e nekik vagy maguktól jönnek? Hogy kinek felelnek.
- Nos... hoztunk egy kisebb sereget. - felel Wilhelmina. Pontosan ezt akartam hallani - A grófságunk Hellenburgtól néhány napi járóföldre található északnyugatra. Tehát ha megegyezünk egy számban, még egy adag embert hozhatunk magunkkal. Ha... Önök persze megtárgyalják a felettesükkel ezt a tervet. Amennyiben meg szándékozzák tárgyalni.
A mondandója végén mintha elbizonytalanodna a hangja, ahogy kérdővé változik.
- Megtárgyaltuk. Legalábbis azt hittem - fintorodom el. Valahogy mostanra kibuknak belőlem az őszinte megnyilvánulások. Amióta elindultunk, bosszankodom a feletteseink bölcstelenségén, azóta féltem az embereimet, kérdőjelezek meg magamban minden egyes parancsot, amit kapok. Márpedig nem fogom hagyni, hogy egyik beosztottamat is értelmetlen halált haljon az ésszerűtlen döntéseik miatt. Mintha homály borítaná az elméjüket. Mintha ránk telepedett volna a sötétség.
Eltűnődöm a grófok kérdésemre adott válaszán. Tulajdonképpen tehát a maguk urai. Ennél nem is lehetne kedvezőbb alkalom. Felidézem magamban a táborba tévedt idegen szavait.
- Azt mondta, legfeljebb fél tucat ember. Igaz?
- Valami... ilyesmi rémlik. Bár ezt sem értem, hogy miért.
- Talán, hogy ne keltsünk feltűnést. Mintha valami olyasmit mondott volna a jövevény, hogy mindig figyelik őt és, hogy sokan szétszéledtek a falujából - Megerősítést várva rájuk pillantok azért, van, amit én is csak elmondásból tudok. A gondolat csak lassan, de egyre biztosabban érlelődik bennem, s csak lassan, átgondolva mondom ki a szavakat.
Nem szoktam ilyet csinálni.
- Bármennyire is szabálykövető embernek gondolom magam, úgy vélem, mostanra nincs miről egyezkedni, különösen, ha ennyire sürgetett minket az az ember és valóban akkora a veszély, mint amekkorának mondta.
- Igen, említett valami veszélyes lényt, amely feldúlta a faluját. Nagyon álomszerűen beszélt. Nem tudom, hogy reméljem-e, hogy bármi is igaz abból, amit mondott, vagy ne. - ráncolja meg picit világos homlokát.
- Szerintem ebben egyetértünk, herr von Bertold. - bólint a sötételf is -
- Abban az esetben - folytatja - -, ha bármilyen problémája adódna ebből a... szabálysértésből, szívesen tárgyalunk a feletteseivel a dologról.
Hálásan biccentek egyet.
- A felelősség az enyém, akkor is, ha megyek, de akkor is, ha maradok. S elég jól ismerem mostanra a saját feletteseim, hogy okkal feltételezzem, valami elhomályosítja a józan ítélőképességüket, már azóta, hogy elindultunk Hellenburgból. Nem maradhatok itt tétlenül, azonban a sajátjaim sem sodornám nagyobb veszélybe - bökök az állammal a törött karú fiú felé - Legfeljebb egyiküket hoznám magammal.
Bár ki tudja, maradni vagy menni-e a nagyobb veszély? Egy azonban biztos: döntöttem.
A páros megértően bólogat.
- Természetesen.
- Így négyen lennénk. Mit gondolnak, elég ennyi, vagy válasszak egyet a mieink közül is?
- Ha csak mi magunk megyünk, úgy érezhetik, itthagytuk az ügyünket és oktalanul nekivágtunk az éjszakának mindössze néhány emberrel... ami így is van, viszont ha egyiküket magunkkal hozzuk, később beszámolhat a többieknek, remélhetőleg arról, hogy volt értelme a küldetésnek.
- Bizonyára van, akiben megbíznak. Ha öten megyünk, az talán elég is lesz ahhoz, hogy gyorsan mozoghassunk, de ne keltsünk nagy feltűnést.
Tekintetemmel megkeresem Alfred von Björnsburgot és sokatmondóan biccentek oda neki. Remélem, nem sodrom nagyobb veszélybe, mint akiket itt hagyok. Ki fog derülni.
- Rendben. Köszönjük együttműködését. - mosolyodik el von Nachtraben úrnő, s egy másik ébenhajú vámpír hölgy jut eszembe valahogy erről a gesztusról, aki a halál torkában is képes volna ilyen bájosan elmosolyodni.
Vajon mi lehet vele?
- Mennyi idő múlva lesznek készen körülbelül?
- Arra képeznek ki minket, hogy pillanatok alatt csatarendbe álljunk - mosolyodom el némi büszkeséggel - Egy fertályóra alatt magunkra vesszük a teljes páncélzatunk és felnyergeljük a lovakat. Találkozzunk a tábor keleti szélén. Elcsaljuk az őröket.
- Rendben. Nagyon remélem, sikerrel járunk. Hagyjuk is akkor Önöket készülődni, ha minden igaz, harmadmagunkkal érkezünk majd.
- Ott találkozunk - biccentek.
- Viszontlátásra. - búcsúzik el Wilhelmina, ahogy távozóra fogják. A szemem sarkából látom, ahogy Alfred elsiet, én pedig odalépek a Hoffmann fiúkhoz, hogy váltsak velük pár szót. Majd ők elterelik az őrök figyelmét, amíg mi kiszökünk. Jó, hogy a vértezetem csak pár darabját kell felerősíteni, így gyorsan megleszünk, a nyergelés pedig afféle rutindolog, az embereim számára is.
Jöjjön, aminek jönnie kell. Nincs visszaút.

Tertullius, Robin Holzer: Az öreg nem lepődött meg, amikor meghallotta, merre készül a kis páros.
- Ez érthető. Ez esetben... – állt fel, ahogy kezével egyenesen északnak mutatott, karját párhuzamosan tartva a tenger partjával, mintha csak arra várna, hogy a hullámok teljes hosszukban nekiütődjenek - ...innen északra, noha nincs közel, de van egy nagyobb város. Falbwich a neve neki, s magas falak védik. Más helyről nem tudok. Itt a part mentén végig kellene lennie útnak, amit az ökrök tapostak ki...hogy mi maradt belőle, azt meg nem mondhatom. De akármerre is mennek, járjanak szerencsével. – intett egy nagyot, ahogy visszatért és rakott még egy kevés fát a tüzére.
Innen északnak csakugyan volt egy kissé latyakos, ámde stabil vágás a fűben. Egyszerű úgy, nyílegyenesen követve a partot, kacskaringózva itt-ott-ahogy kisebb öblök vagy szirtek szakítják meg annak folytonosságát. Farkasüvöltés hangzik végig a part mentén, ahogy egyre távolagg és távolagg érnek a kis tábortól. A víz közeli hullámzása olykor-olykor különös árnyakat sodor a part felé, melyek eltűnnek, ahogy megközelítik a part menti gázlót.
A part kihalt volt. Teljesen kihalt. Egyetlen egy darab város sem látszódott semerre. Se falu, se tanya. A némaságot döglött halszag törte meg olykor olykor. vízi szörnyek, huldrák tetemei szóródtak szerteszét a parton. Egy ponton egy hosszabb folyamnyi huldrahullát lehetett látni. Egy-egy még olykor mozgott, meg talált mozdulni, mintha vergődne, vagy csak a képzelete játszott Hansszal és Robinnal. Aztán egyszer csak valami nagyon különösbe futottak.
A part menték egy hatalmas nagy árok nyoma rajzolódott ki. Merőlegesen haladt a partra, olyan volt, akár egy hajó feneke, amit végighúztak az iszapon. Egyenesen a kontinens belseje felé tartott. És még volt más is. a távolban falak. Falak, magas cölöpökből, gerendákból, mely előtt toronynyi huldra sorakozott. Füst kanyargott fel az égbe, és friss szekérnyomokat lehetett látni az úton, ahogy egyre közelebb értek hozzá.

Cedrick von Nebelturm: A férfi nem ivott. Alkohol szagát nem lehetett érezni benne, helyette az italnak erős, édeskés illata volt. A parancsnok unottan legyintett egyet Cedrick felé. Majd így felelt.
- Fiam, ha találsz valakit, aki hajlandó kimenni veled az éjszakába...hát áldásom rád. Ha viszont nem, hát jobban teszed, ha te is a seggeden maradsz reggelig. – mondta egy nagy sóhajtással.
Cedrick távozása nem hatotta meg. A táborba visszaérve lehetett látni temérdek embert, aki éppen nem aludta az igazak álmát. Katonákat, kik éjszaka álltak őrt, tiszteket, akik tanácskoztak, egyszerű embereket, akiknek nem jött álomra a szemük, és mulatoztak, iszogattak, vagy éppen flörtöltek egymással. Nem sok mesét hallani róla, hogy valaki házasan tér haza egy hadjáratból, de bizony, ha ott fut össze a megfelelő emberrel az illető, akkor nem lehetetlen a várakon kívül mást is meghódítani a csatározások közepette. Cedrick jól látta a parancsnokság mellőrről az egész tábort. Látott ott lovászt, apródot, lovagot, zsoldosokat. Még egy kovácsot is megpillantott, talán csak kovácslegényt, vagy inast, aki egy apró üllőn javította az elhasznált, kicsorbult fegyvereket. Nyílhegyet élezett, pengét egyenesített. Kontár munka volt, s hanyag, azonban itt a hadjárat kellős közepén ez is megtette. Nem vesztegethettek időt azzal, hogy jobban karban tartják az egyszerű közkatona, sorozott talpas felszerelését.

Hilde von Nebelturm, Sigrun Hjörnson: Pattanásig feszülnek az egész csapat idegei, ahogy szinte a fű suhogását is lehetett hallania  csendben, mikor Sigrún csapást mér ellenfelére. Majd csend. Folytonos, hosszú csend. A kis csapat sokáig vár, ahogy az éppen székelni készülő ember lehajol és eltűnik a magas fűben. Sokáig nem is látnak belőle semmit, csak a füvet hullámozni, időről időre megremegni.
Sigrún feje bukkant elő a magas fűből kis időt követően. Nagy volt az öröm a táborban, amikor emberük egy kába, még magánál levő de erősen szédült férfit vonszolt magával a fűben, kinek letolt nadrágjánál már csak az ábrázata volt humorosabb, ahogy próbált rájönni, mi a fene történt vele. Ahogy megtorpant vele Sigrún, egyre csak hebegte.
- El innen...el...el innen...! – a hangja is elég gyenge volt, jó nagy ütést kapott, s kész csoda volt, hogy eszméletét le nem vesztette.

Wilhelmina von Nachtraben, Oswald von Bertold: A készülődést maga alá rejtette az éjszaka leple. Csendben nyergelték a lovakat, hogy senki meg ne neszelje, mire készülnek. Gond nélkül eljutottak velük a tábor szélére. A nagyobb meglepetés a Mina szárnya alatt harcoló kisebb regiment jelentette. Ahogy fülükbe jutott a hír, hogy a nagyságos gróf és grófnő embereket keres útnak indulni, mindenki azonnal izgalomba jött. Hamar pletykák születtek a semmiből, hogy fosztogatni indulnak, hatalmas zsákmány rebegett mindenki szeme előtt. Mások titokzatos, ősi relikviákat emlegettek, melyeket együtt indulhatnak el felkutatni. Egy szó mint száz, mire Mina vagy Damien embert próbált keresni, hirtelen egy tucat legény ugrott oda, hogy önként vállalják a kíséret szerepét. A találkozópontra így a harmadmaguk helyett egy kisebb regimenttel vonultak oda. A katonák várták a parancsokat, mind menni szerettek volna, s serényen várták, kit választ maga mellé úrnőjük.
Az út még mindig sötét volt és sejtelmes. Friss patanyomok mutatták az előttük elindult kisebb csapatnyi lovas útját, hogy merre mentek, hol mentek. Tapasztaltabb nyomkövető azt is meg tudja mondani, milyen serényen. A füvet hosszú sávban taposták egyenesre a paripák, ahogy egyenesen a messzeségbe vezettek.
A kis csapat, több vagy kevesebb emberrel ugyan de könnyen követni tudja őket. Ha megindulnak, hosszú lovaglást követően eljutnak az említett településre. Csakugyan feküdt egy kis falu a mocsár közepén, ahogyan a félőrült vándor megmondta. Egy romos, félig összedőlt házakkal teli kis település. Kihalt hely volt, egy lélek sem járt már ott. Csatározás nyomait lehetett látni a környéken. Ahogy haladtak előre, még mielőtt megközelítették volna a helyet már látták. nyílhegyek álltak ki a földből, dögszag csapta meg időről időre az orrukat. Egy idő után nehéz volt megmondani, vajon az övéik, vagy egy másik sereg csatájának voltak ezek a nyomaik.

Határidő: 2020.08.17.

A pillanatok kegyetlen feszülten teltek, ahogy a füvet bámulta. Minden porcikája pattanásig feszült, s készen állt, hogy esetlegesen ugorjon, ha Sigrunnak segítségre lett volna szüksége. Egy rövid időre egészen úgy hatott, mintha a próbálkozás mind hiába lett volna, ám végül hosszú, keserves várakozás után megjelent a férfi medvebocsnyi alakja, ahogy a kába, még magánál lévő idegent vonszolta. Akkorát sóhajtott, hogy menten nevetett is mellé egy kicsit. Túlzottan megkönnyebbült ahhoz, hogy ne törjön ki belőle ez a gesztus... Mondjuk ezt persze csak halkan tette, úgy, hogy még a felderítő is csak alig hallhatta.
– Megcsinálta az ebugatta! – szólalt meg végül, s azonnal elővett egy kendőt a ruhája alól. Nem volt különösebben tiszta, de ahhoz tökéletes volt, hogy belenyomja a nyomorult szájába, s el is kezdte összegyűrni azt. – Van önnél valami kötél?
Szemei a letölt gatyára fordultak, amire is lefitymálóan sóhajtott. Nem kedvelte az ilyesmi dolgokat, de jelen helyzetben megbocsájtható volt a dolog, a jóember tényleg csak végezni akarta a dolgát. Vetett rá egy pillantást (felmérve, hogy miféle szerzetnek hat), majd biccentett Sigrunnak hálásan. A nyomorulthoz lépett, s kezét annak a szájára tapasztotta.
– Most azonnal befogod a szád, kutya! Egyetlen szó, s olyat teszek, hogy a halálodért fogsz fohászkodni. – hangja halk volt, de mégis erőteljes, s valami mély, morgáshoz hasonló zúgás kísérte, ami nem is teljesen hatott emberinek. – Megértetted?!
A nyomorult tekintetét leste, s végig figyelte, hogy látja-e benne a megadást. Ha az bólint, esetleg elfordul, beletömi a szájába a kendőt. Közben szabad keze végig a tőrjén, hogy képes legyen elvágni a torkát, ha esetleg kiáltani próbálna.

Használt képesség:

A tábor szélénél várakozunk Alfred von Björnsburggal felfegyverkezve, lóháton, időnként a fáklyák irányába tekintgetve, ahogy várjuk a grófokat és az emberüket. A testvérpár sikerrel elcsalta az őröket, most már csak azt reméljük, elég időt biztosítanak újdonsült társainknak, hogy ők is átjuthassanak akadálytalanul az őrségen.
Alattam Sárkány prüszköl egyet. Megsimogatom a nyakát, s közben feszülten figyelem a tábor félhomályában kirajzolódó alakokat, míg közelebb nem érnek. A szemem mostanra hozzászokott az éjszakai viszonyokhoz annyira, hogy hamar megismerjem őket, akkor is, ha történetesen nem rájuk vártunk volna. Bár Alfred a csomagjában hozott magával, egyelőre nem gyújtottunk fáklyát: zajt bizonyára így is csapni fogunk, de nem volna tanácsos még jobban magunkra vonni a figyelmet, akárki vagy akármi is ólálkodjon a vadonban. Mivel a fák itt nem nőnek sűrűn, a holdfény pont ad kellő fényt ahhoz, hogy tájékozódni képesek legyünk. A nagy sietséggel távozó lovasok egyébként is mély, jól kivehető nyomokat hagytak az olvadt fagytól sáros földben, a fűben jól kivehető, egyenes csapást vágtak. Gyerekjáték lesz követni.
Az pedig még kiderül, hol vár ránk nagyobb veszély.
Ha csak nem merül fel időközben más és mindenki készen áll, sarkainkat lovaink oldalába vágva megindulunk a nyomokat követve az éjszakában. Annyira nem voltak óvatosak, bárkik is voltak beválasztva a küldöttségbe, hogy hosszú időn át gond nélkül tudunk haladni arra, amerre ők mentek, s csak remélem, hogy rajtunk kívül más számára nem bizonyult hasznosnak ez az óvatlanság.
Nem kevés idő telik bele, hogy megpillantsuk a jövevény beszámolójában említett falut. Az ember meg szokott örülni, ha házakra bukkan a vadon közepén, ám itt sötéten bámulnak vissza ránk az ablakok, a holdfény összedőlt falakat, s a helység előtt, közvetlen előttünk nyílhegyeket, holttesteket világít meg. A halál jól ismert szaga párosul hozzá.
- Nem látomás volt - szólalok meg csendesen. Valóban harc dúlt itt, mintha az idegen is említette volna. Azt azonban nem tudnánk megmondani, azóta levágták-e a mieinket is, akik idejöttek. Rá sem kell néznem Alfredre, hogy tudjam: elsápadt.
Mielőtt még bármire is szánnánk magunkat, akár hogy kitaláljuk, mi történt az "előörsünkkel", akár hogy megkeressük-e azt a vándor harcost, aki küldte hozzánk, meg kell győződnünk róla, hogy nincs-e mitől tartanunk. A tekintetem von Nachtraben úrnő vagy a társa, Damien tekintetét keresi.
- Nézzünk körül, hogy egyáltalán biztonságos a környék - javaslom aztán halkan - Aztán ráérünk harcost vagy a társainkat keresni. Nem kockáztathatjuk meg, hogy csapdába kerüljünk. Maradjunk egymás közelében.

Hihetetlen, de kísérlete sikerrel jár, s még épp időben kapja el áldozatát. Örömködni azonban nincs idő, hiszen a rejtélyes csapat minden bizonnyal észreveszi társuk hiányát és keresésére indulnak. Jó lenne minél előbb, minél messzebbre vonszolni az alávalót, így nem törődve a férfi lerántott nadrágjával, a hóna alatt belekarolva kezdte el vonszolni a lehető legtávolabb a tábortól, egyenesen társai felé.
- Megjöttünk - jelenti be a teljesen egyértelműt, diadalittas mosollyal.
Most már csak ki kell szedniük a fickóból, hogy ki fia-borja, s hogy mit műveltek odaát köröket rajzolgatva.
A férfi látszólag még nincs teljesen magánál, ami nem is akkora probléma. Minél később esik le neki a helyzet, Sigrunéknak annál jobb, s így legalább mindenféle jelenet nélkül, békésen elindulhatnak vissza, saját táboruk felé. Már amennyiben a többieknek is ez a terve.
Figyelmesen hallgatja Hilde szavait, s még némi büszkeség is elönti hangja határozott csengését hallva. Amint sikerül betömni száját, és összekötözni kezét-lábát, máris fordul kis csapatuk harmadik tagjához.
- Na, mit tátod a szádat, fiam!? Rázd inkább gatyába a vendégünket! Még a végén lefagy a becses kincse - mordul rá.
Megtenné ő maga is, de ő már épp eleget tett azzal, hogy beosont az ellenséges táborba, hogy foglyot ejtsen, most már itt az ideje, hogy valami hasznosat is csináljon Heckett. Korábbi csatározással kapcsolatos picsogása miatt még mindig orrol rá egy kissé, ám ez idővel talán majd enyhül. Talán...

Cedrick von Nebelturm: A táborban téblábolók kevese hordta magánál a fegyvereit. Akik viselték, azok is a tartalék fegyvereiket, a kardjaikat vagy baltáikat tették az övükre. De az éjszakai őrséget leszámítva senki sem mutatkozott teljes harci díszben, s az őrök is jobbjára lándzsákat és dárdákat cipeltek, olyan fegyvereket, amikkel könnyebb a sötétben viaskodni.
Egy alakon viszont megakad Cedrick szeme. Amikor már azt hitte, egyedül van a fajtabéliek közül, megpillant egy másik egyént. Egy másik egyént, csillogó, vörös szemekkel, fakó bőrrel, s olyan vérttel, melyet nem készítenek egyetlen egy királyi Szövetségi műhelyben sem. Egy másik vámpírt pillant meg, nem is olyan messze tőle, ahogy éber, meredt szemekkel bámul előre az éjszakába, miközben magában motyog. Nem állt őrt, egy könnyen meg lehetett mondani. Csak két sátor között ténfergett és barátkozott a gondolataival.

Hilde von Nebelturm, Sigrun Hjörnson: Nagy volt az öröm a csapatban, ahogy gyorsan körbeállták a férfit, aki kezdett magához térni. Ahogy meglátta maga körül a fél tucat állig felfegyverzett katonát, torkára forrott a szó. Csak nézett előre tágra nyílt szemekkel. Ahogy hirtelen óriási nyomás nehezedett a fejére, két kezét a törzse mellé szorítva bólogatott. Szédelegve a korábban történtektől, elhalt, kissé nyüszítő hangon ennyit bírd csak kinyögni.
- Kérhetnék egy kis időt...azt hiszem összecsináltam magam.


Wilhelmina von Nachtraben, Oswald von Bertold: A kis település maradványai kívül-belül, jobbról és balról olyanok voltak, mint ahogy a horizonton mutatták magukat: romosak, kihaltak és lakatlanok. Itt-ott még fel lehetett ismerni nagyobb utakat, tereket, látni lhetetett keréknyomokat, vagy kisebb fa tákolmányok maradványait, melyet annak idején piaci bódénak használtak. De ami fa volt, azt is rég elhordták. Ha nem fosztogatás gyanánt, akkor azért, hogy legyen mivel fűteni a hadsereg tábortüzeit.
Egy nagy kőkút mellett egy idegen alak ült. Vagyis egy emberalak, hosszú köpenybe burkolózva. Nagydarab volt az ipse, s férfialkatú, két lábát szétterpesztve s kezével a térdén támaszkodva meg, ahogy a földet bámulta. Hátán egy köteg hajítódárda lepult. Karját, lábát végig vastag ruha és bőrvért takarta el, s zöldes köpenyének csuklyája befedte a feje búbjűt is. Az arcát nem lehetett látni. Egy vaskos, nehézkes maszk takarta el, melyet tömör fémből öntöttek. A maszt apró rést, rácsos reteszeket hagyott a szájánál és orránál, valamint két keskeny vágást a szeménél. Onnan meresztette az érkezőkre két szemét. A két szemét, melyek halvány fénnyel derengtek, akár a lidércfény a ködben.
- Hódolatom. – dörmögte mély, monoton hangon – Kikhez van szerencsém? Vagy...talán még fontosabb. Miért van hozzátok szerencsém...? – dörmögte, ahogy szép lassan felállt.

Határidő: 2020.08.28.

Alfred nincs jól. Látott már pár dolgot, de épp eléggé ismerem ahhoz, hogy tudjam: bár igyekszik nem mutatni, ha a fáklyafény jobban megvilágítaná az arcát, látnám, hogy elsápadt.
Nem szakad szét a kompániánk, mindenki egyetért abban, hogy ismeretlen terepen, ráadásul veszélyes helyen botorság az embernek egymagában bandukolni. Sem a romok látványa, sem a dögszag nem emeli a lelkünket égi magasságokba, s ösztönös éberség vesz erőt rajtam. Baljóslatúnak érződik a jelen minden mozzanata, jó, ha nyitva tartjuk a szemünket.
Bátorítón veregetem meg a fiú tarkóját, ahogy közelebb lépek a társaságunkhoz. Mi ketten a grófék és emberük mögött haladunk, afféle hátvédként. Ahogy tekintetünk élőlény után kutat és lassan egyre beljebb lépünk az egykori település központja felé, egyre azon gondolkodom, hogy vajon mióta történhetett itt az összecsapás, hogy a tetemeknek már szaga van? A jövevény, aki közénk érkezett az éjjel, vagy régóta bolyonghatott a vadonban, hogy csak most ért oda, vagy valami furcsaság lehet a dologban.
Nem töprengek azonban sokáig: a kút mellett ülő alakot észrevéve azonnal rájövünk, hogy életben van. Megtermett, különös alaknak tűnik. Olyasvalakinek, akire talán illene is a "vándor harcos" jelzője.
De hol vannak, akik előttünk lovagoltak ki? Mi van, ha csapdába sétálunk?
Megszólít minket, s ahogy mondandója befejeztével feláll, látom csak meg termetét és az arcát takaró maszkot.
Von Nachtraben úrnő nem késik a válasszal. Szavaiból kimértséget és gyanakvást hallok ki. Ahogy felé pillantok, felidézem az emlékeimben az idegennel folytatott párbeszédét, a találkozásunk körülményeit, aggodalmas arckifejezését a troll vérét látva.
Nekem sincs túl jó érzésem, helyénvalónak találom a bizalmatlanságot. Nem tudom ugyan, miféle tapasztalatuk lehet maszkos alakokkal, de azt igen, hogy én magam is óvatos lennék, amíg nem tudom, kivel állok szemben.
Nem toldom meg a mondanivalóját sem a menekült említésével, sem bemutatkozással; biztos vagyok benne, hogy a vámpír hölgy okkal nem tett ezekről említést egyelőre.

Szánalommal teli tekintettel méregette a nem rég elkapott nyomorultat. Jelenleg pont úgy hatott, mint egy gyermek, aki jobb szó híján összeszarta magát félelmében. Kevésnek híján meg is sajnálta, de nem most jött el az ideje ennek, s véletlenül sem akarta a feladatot kockára tenni azért, mert éppenséggel becsinált a foglyuk.
– Nem sokára annyi időd lesz, amennyit szeretnél, de most indulunk. A szavamat adom, hogy ha türelemmel vagy, még egy veder meleg vizet, s váltásruhát is kapsz, de cserébe meghúzod magad, s nem járatod a szádat. – a többi katonára nézett, majd rosszallóan húzta el a száját, bólintva Sigrunnak. – Valaki húzza már fel a gatyáját a nyomorultnak!
Az igazat megvallva ő maga is meg tudta volna tenni, de semmi kedve sem volt a férfi csúnyájához közelíteni, nem beszélve annak a szaros gatyájáról sem, amit legalább annyira nem kívánt. Mostanság egész finnyássá változott, ha valami, ezt most konstatálta is egy pillanatra. 
– Induljunk! Ha még most nekiveselkedünk, mire észreveszik a hiányát, már eltűnünk a sötétben. – a katonákra pillantott. – Nézzék át, hogy nincs-e nála tőr, vagy hasonló... Aztán valaki kössön egy csomót a nyaka köré. Nem kell a kezeit megkötni, de legyen pórázon. – szemei a nyomorultra fordultak. – Te pedig tudod a dolgod, ne játssz a türelmemmel.
A felderítőkre pillantott, majd Sigrunra, s ismételten bólintott, majd ha végre felhúzták a szerencsétlen gatyáját, megindult előre. Jobban látott az átlagos embereknél, így mindenképpen jó ötletnek tartotta azt, hogy ő menjen előre. Ha esetleg valahol kitörné az ember a lábát, azt nagyobb eséllyel venné észre, s tud is róla jelezni a többieknek.

Megkönnyebbülve pislant foglyukra, aki megrettenve lapít a földön Hilde szavait hallva, majd pár pillanat múlva mégis megszólal. S bár ne tette volna. Sigrun tüdejéből mély sóhaj szakad fel, miközben orrnyergét masszírozza. Egyszerűen képtelen elhinni, hogy ennyi nyámnyila emberrel van körülvéve. Míg az egyik azért pánikol, mert esetleg harc kerekedhet kis akciójukból, addig a másik összefossa magát attól, hogy egy nő eréjesebben szól rá. Mi történt a férfiassággal? Szabadságra ment…?
- Nem hiszem el... - motyogja - Bár mit is várhatunk olyanoktól, akik minden bizonnyal csak hókusz-pókuszolni tudnak.
Pillant szúrós szemmel az említett alakra, majd egy újabb mély sóhaj kíséretében inkább elfordul, és arrébb lépdel, hogy ne zavarja orrát a továbbiakban vendégük végtermékének szaga. Épp elég volt az elfogása közben élvezni ezt a csodálatos aromát.
Szemlátomást nincs szükség a segítségre.
Még utoljára visszapillant a kis csapatra, s tekintete megakad Hildén. Csupán egy bólintással jelzi egyetértését, melyet a lány viszonoz is. Muszáj minél előbb elindulniuk.

Tertullius, Robin Holzer: A cölöpfal mentén egy kis út is látszódott, mely a szekérnyomokat követve, valamivel kevesebb gazzal kígyózott el egésszen a kis település kezdetéig. A települést lakták is, nem is kevesen. Ahogy közelebb értek, áldot civilizáció zaját kezdték el hallani....és egy csata nyomait. A vidéken csata dúl, véres, durcsa csata. Hullákat ugyan nem látnik, de a környék fel volt perzselve, állatok mindenfelé fölelve, tömegsírok nyomai díszítették az utat és kőtörmelék állott mindenütt.
A falnak kapuja is volt, egy nagy, fahulladékból eszkábált ajtó, előtte pedig egy férfi és egy nő. Mindketten viseltes, szegény sorsú parasztnak tűntek, nem olyannak, aki katonának állt volna. Noha izmosak voltak, jól megtermettek, ahogy egy bérestől el lehet várni, a felszerelésük szegényes volt. Páncél helyett egy zekét viseltek, amire vékony deszkákat rögzítettek, és egy behorpadt sisakot. Kezükben lándzsa volt, és deszkákból eszkábált négyszögletes pajzs.
- Adjon Isten! – kurjantott oda a férfi – Ott álljanak meg, legyenek szívesek. Mondják, mi járatban, mielőtt közelebb jönnek. – mondták, ahogy ő, és a nő már távolról csatasorba álltak arra az esetre, ha ellenség közeledne.


Cedrick von Nebelturm: A vámpír egy lusta, óvatos mozdulattal fordult Cedrick felé. Aztán meglepetten nézett rá. Aztán elmosolyodott.
- Nocsak, nem sok mifélénket lehet látni errefelé. Nem tán kirúgtak hazulról és jöttek bosszút állni? – nevette el magát mély, öblös hangon, hogy szinte a fél tábor meghallotta.
Aztán megdörzsölte az állát.
- Keresni, mi? – gondolkozott el, ahogy beletúrt a hajába – Én is keresek valakit. Noha itt nincs, úgyhogy nem volt szerencsém. De talán majd a következő hadjáratkor igen. Katona az illető tudod. Te kit keresel? – nézett Cedrickre érdeklődően, ahogy könnyed mozdulatokkal leült egy közeli kis hordóra.

Hilde von Nebelturm, Sigrun Hjörnson: A férfin látszott, hogy bokáig fosta magát...ezúttal képletesen, ahogy módszeresen beleremegett, ahogy egy rakás katona állat módjára elkezdte őt vezetni. Útban a tábor felé azért megpróbált puhatolózni, hogy mégis mi fog vele történni.
- Nézzétek, ha a lovak miatt jöttetek értünk, sajnálom, hogy elkötöttük őket. De kellett valami ami húzza a szekerünket és nélküle esélyünk se volna kijutni a mocsárból. – mondta hirtelen, bármiféle előre való utalás nélkül.
Időközben, hosszú órák hallgatásával a tábor körvonalai lassan kirajzolódtak a horizonton. A férfi ugyan meg is lepődött rajta, hogy hova viszik őt. Látszott az arcán, nem erre számított.


Wilhelmina von Nachtraben, Oswald von Bertold: Az idegen kényelmes, nyugodt, lassú mozdulatokkal kémlelte a jövevényeket. Nagy sóhaj hagyta el a száját, ahogyan felállt majd kihúzta magát. Állva még termetesebbnek látszott, olyannak, aki egész életében súlyos fegyverrel járt.
- Az arcom nem láthatja sem élő, sem holt. De te ezt jól tudod, nem igaz? – szegezte tekintetét Minára villámokat szórva – Nem felejtettelek el. Ne félj, még mindig meg akarlak ölni. Ám kénytelen vagyok halogatni. Ahogy ígértem, egy üzenetet adok át nektek.
A titokzatos férfi tett egy kört egy nagyobb kő körül, ahogy merev, egyenes tartással beszélt. Két kezét a háta mögé szorította, úgy gondolkozott.
- A barátaitokat ne is keressétek. Halott mind. Csapdába csalták őket. Ti rátok már nem les veszély. Akik a csapdát állították, odébb álltak. Ám figyelmeztetnetek kell a bajtársaitokat. Ha nem vigyáztok, ugyanaz a sors vár majd az összes szerencsétlen. Ami hátrányos volna nekem is. – mondta, ahogy megállt. Szembefordult a kis csapattal, majd a tekintetét rájuk szegezte – Áruló lapul a táborban...

Határidő: 2020.09.10.

Furcsállva méregette a férfit, fogalma sem volt róla, hogy mégis miről beszélhetett a lovak kapcsán, de ez pont olyan rejtély volt, ami idővel úgy is megfejtésre kerül a táborban. Vett egy mély levegőt, majd jól megnézte a férfi arcát, s megpróbálta leolvasni róla, hogy mégis miféle szerzet is lehetett.
– Nem érdekelnek a lovak, de most hallgass. Lesz pont elég időd mesélni, el is várjuk majd. - karjait összefonta. - Csak tartsd észben, hogy lótolvajlásért kötél a jutalom, így jobban teszed, ha hasznos vagy.
Sajnálta azokat a szerencsétlen gebéket, ezek szerint mocsáron keresztül húztak egy szekeret, az ilyesmi fenemód megterheli a lovat. Emellett persze ló nélkül búcsút is inthettek volna a szakérnek, de ez magában még nem tette jogossá a lókötést... A szentségtelen rítusok végrehajtását pedig még ennyire sem.
– Na végre... Az ember teljesen elveszíti az időérzékét ebben a fene nagy sötétségben. - Sigrunra pillantott, bólintva. – Alig várom, hogy majd visszaérjünk a kiépített főtáborba is. Elég szép zsákmányt fogtunk el, kíváncsi vagyok, hogy a többi felderítőcsoport mire jutott. Nem gondolom, hogy mindenki elkapott volna egy fosos ludat.
A foglyukra nézett, majd elmosolyodott kissé. Hirtelen tényleg egy lúdra emlékeztette, ahogy így kötéllel a nyakán sétált... Nem beszélve arról, hogy a járása is egészen madárra hajazó volt, főleg a gatyájában lapuló bűzös tehernek hála. Igazán szánta a szerencsétlent, s szerette volna emberszámba venni, de egyelőre csak egy fogoly volt. Később lesz majd ideje kivívni, hogy emberként kezeljék.

Értetlenül pislant foglyukra, aki valamilyen érthetetlen okból lopott lovakról kezd hadoválni. Majd pont egy ilyen ostoba ürügy miatt ütik le a gödör felett guggolva, és vezetik pórázon vissza egészen a táborig…
Halkan kuncog, ahogy meghallja Hilde szavait. Ha már az első adandó alkalommal összecsinálta magát az ismeretlen, vajon mit reagálhat az akasztás gondolatára?
- Hah! Kész örökkévalóságnak érződött ez az egész felderítősdi - ért egyet Hildével -, de te legalább el is látsz valameddig, velünk ellentétben - mosolyog a lányra. - Ha hoznak is foglyot, valószínűleg a mi beszerzőkörutunk volt a legszórakoztatóbb, és egyben a legocsmányabb is. Ha belegondolok, szerintem még sose volt alkalmam leütni senkit sem, miközben békésen végezte a dolgát - kuncogja elégedetten.

Némán hallgatom a titokzatos idegen és von Nachtraben grófnő beszélgetését. Nincs ínyemre ez a nagy rejtélyeskedés, ha lehet, inkább zavar a “vándor harcos” minden megnyilvánulása, minthogy örülnék a találkozásnak. Egy becsületes embernek nincs szüksége köntörfalazásra, nyíltan és egyenesen kimondja, amit kell. Az üres locsogás a hazugok és csalárd szívűek szokása. Én pedig nem kedvelem az ilyen beszédet. Ha nem volnék fegyelmezett, bizonyára forgatnám is a szemeim.
Összefonom a karjaim, ahogy tovább hallgatom. Bízom benne, hogy a grófok nem hagyják, hogy félrevezesse őket a fickó, ha rossz volna a szándéka, s ha más nem, itt vagyok én is, szótlanul bár, de figyelve a történésekre. Megszoktam, hogy akkor hallassam a hangom, ha arra feltétlenül szükséget érzek, s Damien kimondja, ami az én kérésem is lenne: haladjunk, nincs időnk a fecsegésre.
Az utolsó szavakra azonban felvonom a szemöldököm, Alfreddal összenézünk.
Áruló?

Cedrick von Nebelturm: A másik vámpír felvont szemöldökkel nézett visza Cedrickre.
- Ej, de karót nyelt ember vagy te, vértestvéredet „éjjeli lény”-nek nevezni? – mondta, bár látszólag nem sértette őt meg.
A másik vámpír óvatosan körbenézett, végig a táboron. Aztán így felelt.
- Legyen hát. Úgyis kezd elegem lenni ebből a helyből. – mondta, ahogy felállt – Egy pár perc és összekapom a motyómat. Szóval, hova, s merre? Avass be.
Szokatlanul lelkesnek tűnt a sebtiben szerzett útitárs egy nagy batyut, egy bőrzekét és egyhosszú lándzsát hozott magával. Egy pajzs is volt nála, mely a hátán feküdt, közvetlenül a batyu felett. A korábbihoz képest meglepően lelkesnek tűnt, aki már alig várja hogy útnak indulhasson.
- Apropó...lovad van? – kérdezte – Reménykedtem, hogy fel tudok ülni a hátad mögé.

Hilde von Nebelturm, Sigrun Hjörnson: Nagy volt az öröm a táborban. Hadifogoly, egyetlen sebesült van halott nélkül. Nem csoda, hogy le volt mindenki nyűgözve. Hecket, aki egész végig morcos képpel kommentálta az eseményeket is kénytelen volt elismerni, hogy remek munkát végeztek. Rudolf von Einburg maga ment oda, gratulálni a sikeres akcióért.
- Szép munka volt fiúk! – mondta harsányan – Ezért ma mindannyitok dupla adag bort kap. Kis szerencsével még ma szóra bírjuk a bitangot. – dörzsölte össze a kezét – Ma már most. Illik megadni a lehetőséget, hogy azok vallassák ki a foglyot, akik fogták. Szeretnétek-e élni a lehetőséggel, vagy rábízzátok a zsoldosokra? – kérdezte, ahogy széttárta a kezét, majd egy sátor felé mutatott – Ami a döntést illeti, gondolkodhattok rajta. A vallatást csak azután kezdjük meg, hogy beszámoltatok. Menjünk oda, már küldettem írnokért. Számoljatok be nekem részletesen minden látottról.
A felderítők egyike óvatosan odasomfordált. Neki nem kellett a dicsőség, és a rivaldafényt sem szerette, így gyorsan bocsánatot kért, majd megkérdezte, távozgat-e ellátni a lovakat és újra tölteni a készeteket.


Wilhelmina von Nachtraben, Oswald von Bertold: Az alak merev, egyenes tartással állt. Kisujja sem mozdult, ahogy beszélt, s két kezét a háta mögé szorította.
- Jól hallottátok. Méghozzá nem is akármilyen áruló. – folytatta – Egy magas rangú tiszt, akinek feltett szándéka, hogy a sírba kergesse az egész seregeteket. Hamis információkat ad át a többi tisztnek. Elferdíti a jelentéseket. Ész nélküli parancsokat osztogat. Mindezt azért, hogy minél nagyobb káoszt teremtsen a regiment berkein belül. – tárta szét a kezét – Egyszerű terv, ám rendkívül effektív.
Az alak ekkor minden figyelmeztetés nélkül abbahagyta a beszédet, majd várt egy kicsit. Időt adott, hogy feldolgozzák a hallottakat.
- Sajnálatos módon nem tudom, mi a neve. Azt pedig, hogy hogyan néz ki, lényegtelen, mert több mint valószínű, hogy megváltoztatta a megjelenését. – mondta komoran és nyersen – S mielőtt nekilátott terveket szőni, fontos kiemelnem, az illető nem űz semmilyen mesterséget, s nem hordoz vérében olyan örökséget, melynek hála egy-egy ima megperzselni.
Az alak ismét szünetet tartott. Ezúttal kicsit rövidebb szünetet.
- Nehéz dolgotok lesz, ha meg akarjátok találni.

Határidő: 2020.09.26.

Továbbra is némán, de érdeklődve figyelem, miként zajlik a beszélgetés. Panaszra nincs okom: a grófpáros remek kérdéseket tesz fel, pedig úgy sejtem, őket is épp annyira sokkolta a hír, mint bennünket, katonákat. Valahol azonban felszabadító érzést is vált ki bennem a hír, már ha igaz egyáltalán; mióta csak elhagytuk Hellenburg városát, azon zsörtölődöm magamban, miért hoznak ilyen ostoba döntéseket a feletteseink, már azon tűnődtem, talán elvette-e valami a józan eszüket, azt pedig egyenesen hinni sem akartam, hogy maga von Witten kapitány is jelen van a templomosok részéről.
Hümmentek egyet az idegen utolsó megszólalásán.
Meghiszem azt.
A szemem sarkából látom, hogy Alfred rám néz, a szám sarkából megeresztek felé egy bátorító mosolyt. Érdemes az ilyesmit komolyan venni, de kétségbe esni semmi esetre sem szabad. Honnan tudjuk egyáltalán, hogy igazat mond ez az illető, bárki is legyen a maszk mögött?
Nem tetszik nekem ez az egész, sosem szerettem ezeket a ködös megfogalmazásokat, a rébuszokban való beszédet és zavar ez a titkolózás, de nincs mit tennem jelen helyzetben.
Felvonom a szemöldököm és figyelmesen hallgatom, miként felel a kérdésekre a "vándor harcos".