Solhan Krieg

Solhan fiatalkori azonosítója, Hansel egy hétköznapi naplopóként nevelkedett. Anyja testével fizette az ételt, apja Hanselen vezette le az italt. Hansel mindent megkapott anyagilag, szülei úgy látták csak módját a kompenzálásnak. A kompenzálás pedig szükséges volt amint Hansel kontaktust vett fel a többi gyerekkel és rájövögetett a különlegesen diszfunkcionális helyzetére. Szerette az életét. Magát boldognak tartotta. Könyvekbe temette arcát, egyik fülén a kémia, másikon az anatómia feküdt. Nem hallotta mi zajlott szobáján kívül. Szerencséjére genetikus eszessége megengedte neki, hogy mindezeket meg is értse.
Hansel a hadseregbe való. Ezt állította apja a fiúról, akinek korai növekedése hasonló gondolatokat keltett anyjának fejében is. Be lett íratva tehát a Hellenburgi akadémiába, hogy onnan egyenesen a seregbe toborozzák. A gyermek erős idegzetű volt és elszánt, de ereje sohasem ütötte meg az elvárt alsó határt. Elvárt szintű mágia tudást sem mutatott az ifjú, igazából a hadsereg szempontjából teljesen értéktelennek bizonyult röpke egy év után. Szülei nem értettek egyet. Kihúzták az akadémiáról, hogy majd ők megmutatják Hansel mire képes. Ők sem gondolták komolyan. Két nap után visszatértek régi szokásaikhoz, magára hagyva a fiút.
Új utakat keresett az elveszett Hansel. Új életet. Házán kívül bolyongott a semmirekellő, megkörnyékezve egyesével a népet, hogy mutassák neki mi legyen. Mindenki el volt foglalva a maga küldetésével. A fehér, gyenge karú gyerkőc senkit sem érdekelt, még raktárban sem akarták dolgoztatni ingyen. Csak egy hasonló helyzetben lévő talált benne érdekeltséget. Így már ketten bolyongtak a piszkos városban. Hansel nem tudta melyik város. Nem tudta hol él. Milyen célja lehet egy olyan embernek, aki a szülőföldjét nem képes megnevezni? Hogyan is tudná, nem tanított neki senki semmit. Csak a testekről és a kölcsönhatásokról tudott.
Hansel kissé fiatalabb bajtársa elmondása szerint nem rendelkezett otthonnal. Még annyi tudással sem, mint Hansel. Hansel segített neki. Megtanította társát mindarra amit tudott. A nevét nem tudta, de lehet nem is volt neki. Értelmezési képessége is alig. Hansel rájött a demonstráció fontosságára. Megmutatta neki a tudását, amiben sokszor még önnön maga is csodálkozott. Az anyag, a folyadék, a füst. Mind szép volt és látványos. Hansel már soha sem volt egyedül. Egykor azonban kis kutató csoportjuk három tagúra változott. Egy idős, Hanselnél alacsonyabb férfi környékezte meg a löttyökkel játszadozó fiatalokat. Szándéka ismeretlen volt, így Hansel futásba eredt. Apjára emlékeztette. Barátja nem követte. Hansel visszapillantott rá és nem akart ismét egyedül lenni lakhelyén kívül. Félt, hogy ismét bent maradna egy reggel ahelyett, hogy azonnal indulna is a poros utcákra. Megtorpant a fiú. Az öregúr társalgott már ismerősével. Kuncogni kezdtek. Furcsa. Barátja megfordult és intett Hanselnek. Hansel nem értelmezte a gesztust, de már eddig is elhatározásában volt visszamenni, tehát vissza is sétált.
Az idős ismeretlen arc mesélni kezdett házáról és legfőképpen arról, ami Hanselt is érdekelte. Személyes kísérletező helyéről. Az öregúr azonban nem Hanselnek mesélt, Hansel csak mögöttük bukdácsolt az egyenetlen talajon, ahogyan lassan egyre messzebb vándoroltak a civilizációtól. Kissé kellemetlen szorongás fogta el torkát, ahogyan lassan kezdte elveszíteni a monopóliumját az egyetlen barátja felett. Sötét fák között csoszogott a társalgó személyek mögött az ismeretlenbe. Hanselnek viszont nem volt semmi rossz előérzete. Nem tanították meg rá. Gond nem adódott belőle. A házikóhoz értek.
A nyikorgó ajtó egy szegényes helyhez adott bejárást. Távoli sarkában egyetlen csigalépcső vezetett le a mélybe. Hansel csak követte a társaságot. Soha nem látott szavak és képletek tarkították a pókhálóval borított köveket, ahogyan egyre lejjebb ment Hansel a mélybe, néha teljesen látványát vesztve barátainak. Itt nem beszéltek, lehet zavarta őket a visszhang. A lépcsőnek vége lett és a távolban egy fáklya gyulladt ki. Az úr igazat mondott. Löttyök, fiolák, asztalok, tintás papírok, gépezetek, kötelek, vérrel teli vödrök, rozsdás pengék. Úgy nézett ki itt minden megvolt ami a kísérletezéshez kellett. Kivéve a kísérleti alany. Aki Hansel lett.
Nem volt választása. Gyenge karjaival nem tudott ellenállni a barátjainak. Egy gépezetre húzták a sorsába belenyugvó fiatalt, majd kikötözték. Hansel elmosolyodott. Kíváncsisága izgatottá tette. Csak fájdalmat érzet innentől. Testén olvadó savak, kellemetlen metszések, csöpögő vér. Hansel vacogott, nem tudott másra gondolni csak a fájdalomra. Minden szociális tudat elhagyta fejét, agya túlélő módba kapcsolt. A motorfunkciók prioritást kaptak. Visított, de barátai kedvesek voltak. Életben hagyták mindig. Éveken keresztül.
Hansel viszont nem volt boldog. Más sem lenne az ilyenkor. Továbbra is elkápráztatták a különböző kölcsönhatások amiket saját bőrén tapasztalhatott, a szó szoros értelmében. Mikor két fájdalmas alkalom közben elméjéhez tért próbálta elemezni a történteket, mindenre akart gondolni mikor tudatában volt magának, csak ne a fájdalomra kelljen. Maga sem tudta mikor ért véget az egész, egyszerűen csak ismeretlen arcok levették a gépezetről.
Barátai a földön fetrengtek. Hansel boldog volt. Valamit suttogtak egymás között a tőle távol lévő megmentői. Látszólag nem merték megközelíteni Hanselt. Hansel nyaka azonban már szabad volt, nem volt lerögzítve. Teljesen magára tekinthetett. Nem volt anatómiailag sérülés mentes. Leguggolt tehát idősebb barátja elé és kezébe vette annak tűjét. Leült meztelenül a ciánnal tarkított vérbe, majd a tű segítségével elkezdte bekötözni sebeit. Úgy látszik így már nem fájt annyira. Hansel elmosolyodott volna, de arcizmai nem mozdultak. Az ismeretlen megmentői csak ledöbbenten nézték a fiút, aki a szemük előtt született újra.
Régi nevének foszlányait megtartva Solhan lett. Arcára maszkot javasoltak, így fel is vette. Torka aligha létezett, de Solhan emlékezett arra, ahogyan füstölő anyagokkal tartották életben hangszálait volt barátai, így reprodukálta azokat. Végül teljes testét el kellett takarnia, hogy újra civilizációba léphessen. A király parancsára. Továbbá a király embereinek megfigyelése alatt munkába is kellett kezdenie, hogy megállapítsák stabil személy vagy sem. Folyamatosan figyelték munkáját, ami hamar untatni kezdte Solhant. Szabadidejében kísérletezgetett és meditált. Az útját kereste.
Nem találta. Senki sem akart utat neki. Muszáj volt újat taposnia magának. Solhant csak egy érzelem kerítette hatalmába élete során. Csak a boldogsága volt olyan hatalmas mikor kiszabadult, hogy motiválja annak űzésére. Munkája azonban mások segítése volt. Solhan ötvözte a kettőt. Boldogságot és örömöt kell hoznia. Amennyi élőlénynek csak tud. Hiszen az elképzelhetetlen volt számára, hogy életének nincs értelme. Pedig ez valószínűleg közelebb áll a valósághoz, mint újonnan felvett küldetése. A boldogság hajszolása érdekében feromonokkal is kísérletezni kezdett, hogy állandóan füstölő torkának füstje mindig boldogságot okozzon mind neki mind pácienseinek. Azonban kísérletezésekkel más ingerek kiváltását is elsajátította Solhan, ami főleg akkor segített ha páciensének halálos vergődését természetesnek kellett eladnia.
A boldog hollódoktor úgy látszott, hogy veszélytelen volt, mindenki akit kikérdeztek vele kapcsolatban teljesen pozitívan nyilatkozott. Feromonok. Plusz csak azokat tudták kikérdezni, akik túlélték a kezelést. Ez erősen leredukálta a rajta végzett megfigyelés mértékét és idejét is. Hamarosan szabadlábra is engedték ezt a jóindulatú hollódoktort.