Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Név: Mila Sparkshine
Faj: Ember
Frakció: Hellenburgi Királyi Szövetség
Kaszt: Druida
Nem: Nő
Kor: 22
Kinézet:
Karcsú testalkata van, melyet a viselt szűk ruházata jól kiemel, mindezek felett egy köpenyt visel, oldalán pedig egy táska lóg. Haja szőkés rózsaszín, szeme kék, aránylag alacsony 165 cm magas. Sokat edzett, így sportos akrobatikus és fürge mozgású.
Jellem:
Szabad lelkű és végtelenül makacs, őszinte. Kissé zárkózott mások előtt, bár ez főleg akkor igaz, amikor tömegben van, mert nem ismeri őket és sosem volt ilyenhez szoktatva. Imád utazni és csodálatos tájakat látni. Legnagyobb vágya, hogy megismerhesse a nagy városokat testközelből, és hogy mindenféle fajból legyen egy barátja, akihez bizalommal fordulhat.
Szeret piszkálódni és tréfálkozni, bár ezt nem mindig érti mindenki.
Jellemével ellentétben azonban az eleme a jég, amit gyakran használ a tréfáihoz, vagy barátai segítésére.
Előtörténet:
Nem tudom hol születtem és kik voltak a szüleim. Lehettek nemesek, lehettek parasztok vagy a kettő közt bármi. Egy apró pici lányka voltam a Tündeerdő szélén hagyva, vagyis nekem ezt mondták. Fura volt a sorsom, egy különös, de barátságos tünde fogadott örökbe, valamennyire emlékszem is a pillanatra, amikor először vett a karjaiba.
Igaz ez elég furán hangozhat, de emlékszem a sötétre, az esőre és baljósan susogó fákra, amikor egy fura küllemű bundás alak vett fel, és csitítani kezdett, majd egy csendes meleg helyre vitt be.
Ez az alak lett a későbbi apám. Leoric Firebolt a neve és kedves szakállas bácsika nagy kerek barna szemekkel és vicces hosszú fülekkel. Ő adta nekem a nevemet is, ami miatt furán néznek rám az emberek, *kuncog* de végül is sosem voltam egy normális emberke.
Mindig hozott nekem reggelente friss ennivalót és sok mindent megtanított nekem, tulajdonképpen mindent, amit tudott. Kezdve a sütéstől, főzéstől egészen a misztikus tudásokig mindent. Tőle tanultam meg, hogyan lehetek ügyes druida, bár sosem értem fel az ő szintjére.
Ott éltem vele együtt az erdőben, békés kis életet adott nekem, gyakran segítettünk a faluban, és megismertem a többi tündét is, bár ők mindig furán néztek rám, lehet azért, mert ember vagyok. Engem ez viszont nem zavart, sok gyerekkel játszottam így is, bár ők picit mindig ügyesebbek voltak tőlem, ezért is adtam bele mindent, amit tudtam.
Amikor nagyobb lettem olyan 9-10 éves kőrül akkor kezdtem tanulni Leorictól, hogy hogyan tudok a természethez közelebb kerülni, lassan tanultam és néha láttam apám szemében a csalódottságát, de nem adtam fel, azt akartam, hogy büszke legyen rám, nem akartam szemeiben a csalódottságát látni, nem velem kapcsolatban. Sokáig tanultam és gyakoroltam, gyakran a naplemente utolsó fényénél estem haza, persze meg is kaptam a magamét érte, apám végig aggódott, hogy bajom esett-e ezért késhetek-e. Miért is aggódott az már más tészta, ugyanis nem alaptalan volt.
Még kiskoromban elszöktem egyedül este sötétben, és elindultam valamerre. A mai napig nem tudom min vesztünk össze, de azt tudom, hogy nagyon haragudtam rá, így jobbnak láttam elfutni, jó voltam vagy 6 éves nézzétek el nekem. Amikor már semmilyen fény nem látszódott, akkor hirtelen hátra néztem és elbuktam egy apró gyökérben, majd felsértettem a térdemet. Egy bagoly huhogását halottam és a rettenetes félelmet éreztem a szívemben, amikor egy halk morgást hallottam. Bepánikoltam és futni kezdtem, ahogy bírtam, persze semmit nem látva hamar meg is állított egy nagy fa töve, nózim jól össze is tört tőle... Ekkor hallottam, hogy ropog valami mellettem, szerencsére pici tisztáson láttam a hold fényét, így arra kezdtem mászni és nem is olyan sok időre rá ki is értem oda. Holdhoz kezdtem imádkozni, a szívem majd kiugrott, pont, ahogy a vad is a sötétből. Egy nagy morgó farkas volt az.
Elkezdtem hátrálni és hangosan sírni, remegtem. Alig bírtam mászni is annyira, amikor egy baráti hangot hallottam magam mögött.
-Fuss leány fuss!
Ordított rám apám, és a botjával elém állt. De a felszólítás ellenére nem futottam. Szerencsére nem bántotta őt a farkas, ahogy ő sem az állatot, tudtam, hogy különös kapcsolat van közte és az állatok közt, de ekkor esett le, hogy milyen erős is ez a kapcsolat. Hátrafordult és elém térdelt, majd kezét nyújtotta, miközben mosolygott rám. Mintha mi sem történt volna!
Bocsánatot kértem tőle, amiért gondot okozok, erre elnevette magát. Komolyan az életem forgott kockán és erre ő nevetett a végén! Milyen már.
Rávett arra, hogy ne csináljak ilyet többet. Mármint a halálos veszélybe kerülést. Ami nem igazán sikerült maradéktalanul ugyanis, éppen egy hónapja eldöntöttem, hogy ideje világot látnom. Apámnak elmeséltem mi a legnagyobb vágyam, hogy megismerjem a világot, az embereket, a vámpírokat, az angyalokat és démonokat, mindet meg akartam ismerni, ahogy a nagy városokat, és a hegyeket, amikről az utazók meséltek.
Szomorú volt az arca, de tudta nem állíthat meg, ez az én küldetésem, vagy mim és sok szerencsét kívánt, de óva intett, hogy a tudományomat, amit tanultam, ne a rosszra használjam. Kezeimre néztem, amikor ezt mondta, és egy pici jegecskét csináltam, meglesni, hogy erre gondolt-e, de ő csendben csak összecsukta a kezemet és a szemembe nézett, majd átölelt.
Megígértette velem, hogy egyszer visszatérek hozzá. Milyen buta, hogyne térnék hozzá haza? Végül is ő nevelt fel én vagy az egyetlen lánya, és akár milyen fura is kimondani, de szeretem őt. Azt akartam tudja, hogy mi lett belőlem végül és, hogy jól vagyok, meg persze ő volt az egyedüli családtagom is.
Így indultam útnak, Leoric ott állt a kunyhó ajtajában ahol nevelkedtem és integetett. Szomorú voltam, de amikor végül előre néztem, éreztem most valami jó kezdődik, valami új és izgalmas kaland aminek része lehetek!
Így egy hétig csak kifelé sétáltam az erdőből. Nyuszikat és patakvizet ittam, majd nehezen amikor kiértem a tünde erdőből egy emberi falut láttam meg. Pici volt és koszos, de egy kicsit lepihenni jól esett. Nem tudom miért, de az emberek furán néztek rám, főleg a nevem miatt, szerintem, de én büszkén viseltem. Dolgozgattam picit egy bárban is felszolgálóként, meg segítettem a vadászoknak párszor, de rájöttem, ők nem olyanok, mint az általam ismert vadászok. Így sokat veszekedtünk és hamar elüldöztek a faluból.
Hát nem egy jó kezdés a fajtársaimmal mi? Így ezzel a rossz tapasztalattal utaztam el az első városig, ami következett. Lenyűgözött a mérete és kinézete, nagy kőházak, némelyik több emeletes és sok-sok ember lakta. Ahogy a városban sétáltam és alvóhelyet kerestem, jöttem rá, hogy mennyire másak az emberek a tündékhez képest. Nem találtam sok munkát és jó alvóhelyet sem, ahogy egyben a nap végére a nyomornegyedben kötöttem ki. Egy pici kis viskóban kötöttem ki Hellenburg Alsóvárosának szélén, rég elhagyatott volt, és alig fért el benne valami, de volt egy zárható ajtaja és benn egy tűzrakó hely. Végül ez lett az otthonom, megragadtam a város e részén. Legnagyobb sikerem a talált kanapé volt, amin legalább aludni tudtam. Nem tudom miért nem álltam odébb rögtön a városból, de azt hiszem úgy gondoltam, hogy egy picit megismerném az embereket, és kereshetek egy kis pénzt is amiből utazásra való enni és innivalót vehetek. Ehelyett ami lett belőlem teljesen más. A piacra jártam nap, mint nap kis ételt és pénzt csenni. Tolvaj lettem, nem is olyan rossz, ami azt illeti, fürgén és kiszámíthatatlanul mozogtam, gyorsan cselekedtem és hamar el is tűntem. Több módszerem is volt, a klasszikus meglököm és elfutok, vagy a sikátorba tévedt embereket raboltam ki. Személyemet pedig titok leplezte a köpenyem miatt. Így az őrség sosem kapott el.
Ma is például a piacon egy apró almát csentem el az egyik árustól reggelire, bár amilyen a szerencsém lehet egész napi étkem ennyi lesz, legalább a víz miatt nem kellett aggódnom. Hazatérve a pici viskómban lévő kanapéra feküdtem és az almát lábamat lengetve kezdtem enni, azon gondolkodva, hogyan tovább…
Faj: Ember
Frakció: Hellenburgi Királyi Szövetség
Kaszt: Druida
Nem: Nő
Kor: 22
Kinézet:
Karcsú testalkata van, melyet a viselt szűk ruházata jól kiemel, mindezek felett egy köpenyt visel, oldalán pedig egy táska lóg. Haja szőkés rózsaszín, szeme kék, aránylag alacsony 165 cm magas. Sokat edzett, így sportos akrobatikus és fürge mozgású.
Jellem:
Szabad lelkű és végtelenül makacs, őszinte. Kissé zárkózott mások előtt, bár ez főleg akkor igaz, amikor tömegben van, mert nem ismeri őket és sosem volt ilyenhez szoktatva. Imád utazni és csodálatos tájakat látni. Legnagyobb vágya, hogy megismerhesse a nagy városokat testközelből, és hogy mindenféle fajból legyen egy barátja, akihez bizalommal fordulhat.
Szeret piszkálódni és tréfálkozni, bár ezt nem mindig érti mindenki.
Jellemével ellentétben azonban az eleme a jég, amit gyakran használ a tréfáihoz, vagy barátai segítésére.
Előtörténet:
Nem tudom hol születtem és kik voltak a szüleim. Lehettek nemesek, lehettek parasztok vagy a kettő közt bármi. Egy apró pici lányka voltam a Tündeerdő szélén hagyva, vagyis nekem ezt mondták. Fura volt a sorsom, egy különös, de barátságos tünde fogadott örökbe, valamennyire emlékszem is a pillanatra, amikor először vett a karjaiba.
Igaz ez elég furán hangozhat, de emlékszem a sötétre, az esőre és baljósan susogó fákra, amikor egy fura küllemű bundás alak vett fel, és csitítani kezdett, majd egy csendes meleg helyre vitt be.
Ez az alak lett a későbbi apám. Leoric Firebolt a neve és kedves szakállas bácsika nagy kerek barna szemekkel és vicces hosszú fülekkel. Ő adta nekem a nevemet is, ami miatt furán néznek rám az emberek, *kuncog* de végül is sosem voltam egy normális emberke.
Mindig hozott nekem reggelente friss ennivalót és sok mindent megtanított nekem, tulajdonképpen mindent, amit tudott. Kezdve a sütéstől, főzéstől egészen a misztikus tudásokig mindent. Tőle tanultam meg, hogyan lehetek ügyes druida, bár sosem értem fel az ő szintjére.
Ott éltem vele együtt az erdőben, békés kis életet adott nekem, gyakran segítettünk a faluban, és megismertem a többi tündét is, bár ők mindig furán néztek rám, lehet azért, mert ember vagyok. Engem ez viszont nem zavart, sok gyerekkel játszottam így is, bár ők picit mindig ügyesebbek voltak tőlem, ezért is adtam bele mindent, amit tudtam.
Amikor nagyobb lettem olyan 9-10 éves kőrül akkor kezdtem tanulni Leorictól, hogy hogyan tudok a természethez közelebb kerülni, lassan tanultam és néha láttam apám szemében a csalódottságát, de nem adtam fel, azt akartam, hogy büszke legyen rám, nem akartam szemeiben a csalódottságát látni, nem velem kapcsolatban. Sokáig tanultam és gyakoroltam, gyakran a naplemente utolsó fényénél estem haza, persze meg is kaptam a magamét érte, apám végig aggódott, hogy bajom esett-e ezért késhetek-e. Miért is aggódott az már más tészta, ugyanis nem alaptalan volt.
Még kiskoromban elszöktem egyedül este sötétben, és elindultam valamerre. A mai napig nem tudom min vesztünk össze, de azt tudom, hogy nagyon haragudtam rá, így jobbnak láttam elfutni, jó voltam vagy 6 éves nézzétek el nekem. Amikor már semmilyen fény nem látszódott, akkor hirtelen hátra néztem és elbuktam egy apró gyökérben, majd felsértettem a térdemet. Egy bagoly huhogását halottam és a rettenetes félelmet éreztem a szívemben, amikor egy halk morgást hallottam. Bepánikoltam és futni kezdtem, ahogy bírtam, persze semmit nem látva hamar meg is állított egy nagy fa töve, nózim jól össze is tört tőle... Ekkor hallottam, hogy ropog valami mellettem, szerencsére pici tisztáson láttam a hold fényét, így arra kezdtem mászni és nem is olyan sok időre rá ki is értem oda. Holdhoz kezdtem imádkozni, a szívem majd kiugrott, pont, ahogy a vad is a sötétből. Egy nagy morgó farkas volt az.
Elkezdtem hátrálni és hangosan sírni, remegtem. Alig bírtam mászni is annyira, amikor egy baráti hangot hallottam magam mögött.
-Fuss leány fuss!
Ordított rám apám, és a botjával elém állt. De a felszólítás ellenére nem futottam. Szerencsére nem bántotta őt a farkas, ahogy ő sem az állatot, tudtam, hogy különös kapcsolat van közte és az állatok közt, de ekkor esett le, hogy milyen erős is ez a kapcsolat. Hátrafordult és elém térdelt, majd kezét nyújtotta, miközben mosolygott rám. Mintha mi sem történt volna!
Bocsánatot kértem tőle, amiért gondot okozok, erre elnevette magát. Komolyan az életem forgott kockán és erre ő nevetett a végén! Milyen már.
Rávett arra, hogy ne csináljak ilyet többet. Mármint a halálos veszélybe kerülést. Ami nem igazán sikerült maradéktalanul ugyanis, éppen egy hónapja eldöntöttem, hogy ideje világot látnom. Apámnak elmeséltem mi a legnagyobb vágyam, hogy megismerjem a világot, az embereket, a vámpírokat, az angyalokat és démonokat, mindet meg akartam ismerni, ahogy a nagy városokat, és a hegyeket, amikről az utazók meséltek.
Szomorú volt az arca, de tudta nem állíthat meg, ez az én küldetésem, vagy mim és sok szerencsét kívánt, de óva intett, hogy a tudományomat, amit tanultam, ne a rosszra használjam. Kezeimre néztem, amikor ezt mondta, és egy pici jegecskét csináltam, meglesni, hogy erre gondolt-e, de ő csendben csak összecsukta a kezemet és a szemembe nézett, majd átölelt.
Megígértette velem, hogy egyszer visszatérek hozzá. Milyen buta, hogyne térnék hozzá haza? Végül is ő nevelt fel én vagy az egyetlen lánya, és akár milyen fura is kimondani, de szeretem őt. Azt akartam tudja, hogy mi lett belőlem végül és, hogy jól vagyok, meg persze ő volt az egyedüli családtagom is.
Így indultam útnak, Leoric ott állt a kunyhó ajtajában ahol nevelkedtem és integetett. Szomorú voltam, de amikor végül előre néztem, éreztem most valami jó kezdődik, valami új és izgalmas kaland aminek része lehetek!
Így egy hétig csak kifelé sétáltam az erdőből. Nyuszikat és patakvizet ittam, majd nehezen amikor kiértem a tünde erdőből egy emberi falut láttam meg. Pici volt és koszos, de egy kicsit lepihenni jól esett. Nem tudom miért, de az emberek furán néztek rám, főleg a nevem miatt, szerintem, de én büszkén viseltem. Dolgozgattam picit egy bárban is felszolgálóként, meg segítettem a vadászoknak párszor, de rájöttem, ők nem olyanok, mint az általam ismert vadászok. Így sokat veszekedtünk és hamar elüldöztek a faluból.
Hát nem egy jó kezdés a fajtársaimmal mi? Így ezzel a rossz tapasztalattal utaztam el az első városig, ami következett. Lenyűgözött a mérete és kinézete, nagy kőházak, némelyik több emeletes és sok-sok ember lakta. Ahogy a városban sétáltam és alvóhelyet kerestem, jöttem rá, hogy mennyire másak az emberek a tündékhez képest. Nem találtam sok munkát és jó alvóhelyet sem, ahogy egyben a nap végére a nyomornegyedben kötöttem ki. Egy pici kis viskóban kötöttem ki Hellenburg Alsóvárosának szélén, rég elhagyatott volt, és alig fért el benne valami, de volt egy zárható ajtaja és benn egy tűzrakó hely. Végül ez lett az otthonom, megragadtam a város e részén. Legnagyobb sikerem a talált kanapé volt, amin legalább aludni tudtam. Nem tudom miért nem álltam odébb rögtön a városból, de azt hiszem úgy gondoltam, hogy egy picit megismerném az embereket, és kereshetek egy kis pénzt is amiből utazásra való enni és innivalót vehetek. Ehelyett ami lett belőlem teljesen más. A piacra jártam nap, mint nap kis ételt és pénzt csenni. Tolvaj lettem, nem is olyan rossz, ami azt illeti, fürgén és kiszámíthatatlanul mozogtam, gyorsan cselekedtem és hamar el is tűntem. Több módszerem is volt, a klasszikus meglököm és elfutok, vagy a sikátorba tévedt embereket raboltam ki. Személyemet pedig titok leplezte a köpenyem miatt. Így az őrség sosem kapott el.
Ma is például a piacon egy apró almát csentem el az egyik árustól reggelire, bár amilyen a szerencsém lehet egész napi étkem ennyi lesz, legalább a víz miatt nem kellett aggódnom. Hazatérve a pici viskómban lévő kanapéra feküdtem és az almát lábamat lengetve kezdtem enni, azon gondolkodva, hogyan tovább…
