Hol is kezdjem...
Lépteim egyre sűrűsödő ritmusával karöltve érkeztem meg Schnellbach határába, még mindig bőszen azon tanakodva, mégis melyik hely lenne leginkább érdemes arra, hogy elcsípjem azt a két személyt, akiknek valahol errefelé kellett lenniük. Persze józan ésszel rendelkező bámészkodó könnyedén elém állhatott volna azzal az ötlettel: nézzem meg őket egyszerűen otthon, de akkor nem ismerte elég jól a személyiségüket. Ha nem gyakoroltak - márpedig nem volt este -, akkor Anjának segítettek a fogadóban - csakhogy elég szépnek ígérkezett az idő, tehát biztosan nem odabent kerestek elfoglaltságot (szép=elég felhős ahhoz, hogy Wilhelmina is jól érezze magát a bőrében és ne kelljen árnyékról árnyékra ugrálnia), szóval kis kétséglegyőzés után az az egyetlen lehetőség maradt előttem, hogy az erdőben sétálgatnak...
...
...
...és pontosan emiatt fordultam végül be az utcába, ahol a házuk állt, jobban megfogalmazva Mina miatt, aki - teljes megfeszüléssel lefolytatott tanóráim ellenére - ilyen kirándulások alkalmával rendszerint valami kárt tett magában. Tehát, ahogy azt tenni szoktam, vagyis tettem, régebben, meg nem mondanám, mennyi ideje, bekopogtam a jól ismert ajtón. Nem jött válasz, sem léptek zaja, így egyelőre vártam. Ha Kleine Spatz megsérült, több, mint valószínű, hogySzilvafej, azaz Damien most is pátyolgatja, ahogy jó férjnek, azaz barátnak illik. Na de ennyi ideig...?
Vagy súlyos volt a sérülés, vagy pedig nem kopogtam elég hangosan... Csak egy módon deríthettem ki, hát megzörgettem az ajtót még egyszer, csakhogy ekkor egy rakás por hullott a nyakamba a nyílászáró tetejéről, amiben nem azt kellett fontolóra venni, miért vettem észre a piszkot, hanem azt, hogy teljes valójában ott volt, ahol nem kellett volna lennie.
Megfogtam a kilincset, mintha nem tudnám, mire utalt az előbbi jelenség - vagyis őszintén szólva hogy megpróbáljam elodázni a felismerést, a teljes megvilágosodást -, de nyilvánvalóan zárva volt. Körbejártam a házat, már nem mintha fényt vagy ilyesmit kerestem volna, sokkal inkább meggyőződést, hogy valóban elhagyatott, nem csak annak látszik.
És az volt.
Üres.
Az én fejem viszont nem, úgyhogy heves fordulattal a fogadó felé irányítottam magam, aztán kilőttem, mint letűnt korok tündéinek nyílvesszeje.
Anja fogadójában szokás szerint zajlott az élet, a kiszűrődő hangokból ítélve, ami némileg betöltötte azt furcsa, hideg űrt a mellkasom közepén. Nem fájt, és éppenséggel igyekeztem egészen elfelejteni, de a lelkem legmélyebb foszlányai tudták, hogy ott van. Talán ezért is tapadt a kezem újból egy kilincsre, jóllehet, ez szinte az első érintésre megadta magát akaratomnak, s beengedett a helyiségbe, ahol rengetegen tartózkodtak - többek között maga Anja, a temperamentumos, szőke asszony is, mindössze két igazán fontos személy hiányzott a képből.
Egyre többen irányították felém a tekintetüket, ahogyan lecövekeltem az ajtóban és szemlátomást mozdulni sem állt szándékomban, de cseppet sem érdekelt, nézzenek csak meg maguknak! Úgysem ritkán láttak mostanság. Ó nem... engem sokkal fontosabb problémák foglalkoztattak. Emlékek.
Tisztán és világosan rémlett, hogy a levelemben kihangsúlyoztam, mit ne tegyenek, mire nem akarok megérkezni ide, erre...
Éreztem, hogy akaratlanul is kinyílik a szám, aztán:
- Ezek meg mertek halni... - mondtam, de addigra már akkora csend kerekedett, hogy a szavaim visszhangzottak a teremben.
Lépteim egyre sűrűsödő ritmusával karöltve érkeztem meg Schnellbach határába, még mindig bőszen azon tanakodva, mégis melyik hely lenne leginkább érdemes arra, hogy elcsípjem azt a két személyt, akiknek valahol errefelé kellett lenniük. Persze józan ésszel rendelkező bámészkodó könnyedén elém állhatott volna azzal az ötlettel: nézzem meg őket egyszerűen otthon, de akkor nem ismerte elég jól a személyiségüket. Ha nem gyakoroltak - márpedig nem volt este -, akkor Anjának segítettek a fogadóban - csakhogy elég szépnek ígérkezett az idő, tehát biztosan nem odabent kerestek elfoglaltságot (szép=elég felhős ahhoz, hogy Wilhelmina is jól érezze magát a bőrében és ne kelljen árnyékról árnyékra ugrálnia), szóval kis kétséglegyőzés után az az egyetlen lehetőség maradt előttem, hogy az erdőben sétálgatnak...
...
...
...és pontosan emiatt fordultam végül be az utcába, ahol a házuk állt, jobban megfogalmazva Mina miatt, aki - teljes megfeszüléssel lefolytatott tanóráim ellenére - ilyen kirándulások alkalmával rendszerint valami kárt tett magában. Tehát, ahogy azt tenni szoktam, vagyis tettem, régebben, meg nem mondanám, mennyi ideje, bekopogtam a jól ismert ajtón. Nem jött válasz, sem léptek zaja, így egyelőre vártam. Ha Kleine Spatz megsérült, több, mint valószínű, hogy
Vagy súlyos volt a sérülés, vagy pedig nem kopogtam elég hangosan... Csak egy módon deríthettem ki, hát megzörgettem az ajtót még egyszer, csakhogy ekkor egy rakás por hullott a nyakamba a nyílászáró tetejéről, amiben nem azt kellett fontolóra venni, miért vettem észre a piszkot, hanem azt, hogy teljes valójában ott volt, ahol nem kellett volna lennie.
Megfogtam a kilincset, mintha nem tudnám, mire utalt az előbbi jelenség - vagyis őszintén szólva hogy megpróbáljam elodázni a felismerést, a teljes megvilágosodást -, de nyilvánvalóan zárva volt. Körbejártam a házat, már nem mintha fényt vagy ilyesmit kerestem volna, sokkal inkább meggyőződést, hogy valóban elhagyatott, nem csak annak látszik.
És az volt.
Üres.
Az én fejem viszont nem, úgyhogy heves fordulattal a fogadó felé irányítottam magam, aztán kilőttem, mint letűnt korok tündéinek nyílvesszeje.
~***~
Anja fogadójában szokás szerint zajlott az élet, a kiszűrődő hangokból ítélve, ami némileg betöltötte azt furcsa, hideg űrt a mellkasom közepén. Nem fájt, és éppenséggel igyekeztem egészen elfelejteni, de a lelkem legmélyebb foszlányai tudták, hogy ott van. Talán ezért is tapadt a kezem újból egy kilincsre, jóllehet, ez szinte az első érintésre megadta magát akaratomnak, s beengedett a helyiségbe, ahol rengetegen tartózkodtak - többek között maga Anja, a temperamentumos, szőke asszony is, mindössze két igazán fontos személy hiányzott a képből.
Egyre többen irányították felém a tekintetüket, ahogyan lecövekeltem az ajtóban és szemlátomást mozdulni sem állt szándékomban, de cseppet sem érdekelt, nézzenek csak meg maguknak! Úgysem ritkán láttak mostanság. Ó nem... engem sokkal fontosabb problémák foglalkoztattak. Emlékek.
Tisztán és világosan rémlett, hogy a levelemben kihangsúlyoztam, mit ne tegyenek, mire nem akarok megérkezni ide, erre...
Éreztem, hogy akaratlanul is kinyílik a szám, aztán:
- Ezek meg mertek halni... - mondtam, de addigra már akkora csend kerekedett, hogy a szavaim visszhangzottak a teremben.
A hozzászólást Wyn Silvernight összesen 4 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Jan. 17, 2019 1:25 am-kor.