[Wilhelwyna] - Treat your-self...

Hol is kezdjem...
Lépteim egyre sűrűsödő ritmusával karöltve érkeztem meg Schnellbach határába, még mindig bőszen azon tanakodva, mégis melyik hely lenne leginkább érdemes arra, hogy elcsípjem azt a két személyt, akiknek valahol errefelé kellett lenniük. Persze józan ésszel rendelkező bámészkodó könnyedén elém állhatott volna azzal az ötlettel: nézzem meg őket egyszerűen otthon, de akkor nem ismerte elég jól a személyiségüket. Ha nem gyakoroltak - márpedig nem volt este -, akkor Anjának segítettek a fogadóban - csakhogy elég szépnek ígérkezett az idő, tehát biztosan nem odabent kerestek elfoglaltságot (szép=elég felhős ahhoz, hogy Wilhelmina is jól érezze magát a bőrében és ne kelljen árnyékról árnyékra ugrálnia), szóval kis kétséglegyőzés után az az egyetlen lehetőség maradt előttem, hogy az erdőben sétálgatnak...
...
...
...és pontosan emiatt fordultam végül be az utcába, ahol a házuk állt, jobban megfogalmazva Mina miatt, aki - teljes megfeszüléssel lefolytatott tanóráim ellenére - ilyen kirándulások alkalmával rendszerint valami kárt tett magában. Tehát, ahogy azt tenni szoktam, vagyis tettem, régebben, meg nem mondanám, mennyi ideje, bekopogtam a jól ismert ajtón. Nem jött válasz, sem léptek zaja, így egyelőre vártam. Ha Kleine Spatz megsérült, több, mint valószínű, hogy Szilvafej, azaz Damien most is pátyolgatja, ahogy jó férjnek, azaz barátnak illik. Na de ennyi ideig...?
Vagy súlyos volt a sérülés, vagy pedig nem kopogtam elég hangosan... Csak egy módon deríthettem ki, hát megzörgettem az ajtót még egyszer, csakhogy ekkor egy rakás por hullott a nyakamba a nyílászáró tetejéről, amiben nem azt kellett fontolóra venni, miért vettem észre a piszkot, hanem azt, hogy teljes valójában ott volt, ahol nem kellett volna lennie.
Megfogtam a kilincset, mintha nem tudnám, mire utalt az előbbi jelenség - vagyis őszintén szólva hogy megpróbáljam elodázni a felismerést, a teljes megvilágosodást -, de nyilvánvalóan zárva volt. Körbejártam a házat, már nem mintha fényt vagy ilyesmit kerestem volna, sokkal inkább meggyőződést, hogy valóban elhagyatott, nem csak annak látszik.
És az volt.
Üres.
Az én fejem viszont nem, úgyhogy heves fordulattal a fogadó felé irányítottam magam, aztán kilőttem, mint letűnt korok tündéinek nyílvesszeje.


Anja fogadójában szokás szerint zajlott az élet, a kiszűrődő hangokból ítélve, ami némileg betöltötte azt furcsa, hideg űrt a mellkasom közepén. Nem fájt, és éppenséggel igyekeztem egészen elfelejteni, de a lelkem legmélyebb foszlányai tudták, hogy ott van. Talán ezért is tapadt a kezem újból egy kilincsre, jóllehet, ez szinte az első érintésre megadta magát akaratomnak, s beengedett a helyiségbe, ahol rengetegen tartózkodtak - többek között maga Anja, a temperamentumos, szőke asszony is, mindössze két igazán fontos személy hiányzott a képből.
Egyre többen irányították felém a tekintetüket, ahogyan lecövekeltem az ajtóban és szemlátomást mozdulni sem állt szándékomban, de cseppet sem érdekelt, nézzenek csak meg maguknak! Úgysem ritkán láttak mostanság. Ó nem... engem sokkal fontosabb problémák foglalkoztattak. Emlékek.
Tisztán és világosan rémlett, hogy a levelemben kihangsúlyoztam, mit ne tegyenek, mire nem akarok megérkezni ide, erre...
Éreztem, hogy akaratlanul is kinyílik a szám, aztán:
- Ezek meg mertek halni... - mondtam, de addigra már akkora csend kerekedett, hogy a szavaim visszhangzottak a teremben.

Itt már hiába próbáltam fenntartani az érzéketlenség látszatát. Kifelé sem sikerült, nemhogy befelé, ugyanis a lelki világom úgy festett, mint egy növénykivonatokból nyert színpalettát szétszórni egy szobában, aztán a dolgokat össze-vissza hajigálni, törni-zúzni, és utána az egészet nekifogni kitakarítani, azt pedig csak azért, mert gyűlölöm. Na de most inkább takarítottam volna Wilhelmina és Damien EGÉSZ HÁZÁT, mintsem szembesüljek vele, hogy haza sem tértek a csatából. Mert gondolom, ott voltak, valahol. Mindenki ott volt, aki akkor már Dél szolgálatában állt így vagy úgy.
Anja üdvözlésként felfogható szavai tettek kissé rendet bennem, legalábbis annyira, hogy felfogjam, valaki hozzám beszélt.
- Üdv. - közöltem röviden, most még az sem hatott meg különösebben, hogy rajtam szórakoztak a jelen lévők némely tagjai....sőt, annyira nem érdekelt, és annyira unalmas volt mind, hogy a mókusos illető mondhatott volna, amit akar.
Úgyis megtörtént volna. Úgyis ráébredtem volna, hogy kiléptem egy marék földért, amit magamon kívül kecsesen elé helyeztem az asztalra és úgyis ráeszméltem volna előbb vagy utóbb, hogy olyasvalamit teszek vele, amit lehet, hogy nem egy fogadóban kellett volna.
A furcsa virág azonban már kibújt a földből, s egy szempillantás alatt megkezdte pollenjeinek árasztását, amelyeket meglehet, nem csak az az ember lélegzett be. Ezt onnan gondoltam, hogy többen is leestek a székükből körülötte, mire a virág elhervadt, de nem különösebben izgatott a dolog. Gyakorlatilag tudomást sem vettem róla, csak Anjához sétáltam, mintha mi sem történt volna, aztán lesöpörtem a kezemről a földet.
- Wilhelmináról és Damienről. - mondtam fahangon - A házuk elhagyatottan áll és levelet sem írtak. Meghaltak, igaz? - kérdeztem.

Használt képesség:

- Semmi bajuk nincs, már ébredeznek. Nem tenném tönkre a fogadódat. - mondtam még mindig ugyanolyan hangon.
És csakugyan, az előbb még fekvők lassan kezdtek feltápászkodni, bár fogalmuk sem lehetett arról, mi történt velük, hiszen többnyire teljesen részegek voltak. Régebben nem foglalkoztam volna velük, a képükbe ordítottam volna, hogy "Ezt azért, mert nem vettetek engem komolyan, haha!", azonban sok dolog történt és sok dolog meg is változott, amióta Joanesburg ügye véget ért. Először kocsmákban töltöttem az időmet, általában ittasan vagy rosszabb esetben egyéb szerek hatása alatt, aztán, valamennyivel a Gerarddal való találkozásom után búcsút intettem mindennek. Már azt sem voltam képes megmondani, megvan-e még a helyem a Zsoldosok céhében. Sok idő eltelt, de nem ez a lényeg. Tanultam, még ha ára is volt.
Levettem a hátizsákomat és előhúztam belőle egy darab papírt, a nadrágzsebemből pedig tollat és tintát, aztán írni kezdtem azon az asztalon, amelyen még a virág maradványai kéklettek. Az ott ülő emberek furcsán néztek rám, mondtak is néhány dolgot, de nem foglalkoztam vele. Letettem a papírt az asztal közepére, amelyen ez állt:
Aztán odébb léptem, Anja felé, egészen a nő elé, hogy ne kelljen hangosan beszélnem, bár azon is meglepődtem, hogy vele szemben egyáltalán működött. Mostanában az egész testem harcban állt velem, ráadásul mintha némasági fogadalmat kötött volna az összes hangszálam, a megkérdezésem nélkül. Pontosan emiatt tartottam magamnál a papírt és a tollat, még akkor is, ha Anja szavai eddigre már jócskán eltüntették belőlem a feszültséget. Nem haltak meg, élnek. Az egyetlenek, akikben még megbízom.
- Hogy történt ez? - kérdeztem lényegre törően - Pontosan hol van? Odamegyek.
Mert mi mást tehettem volna, ha régi ismerősökről jut tudomásomra, hogy romok folyosóin kénytelenek élni?
Várjunk... KASTÉLY?!
És akkor rájöttem, hogy a meglepődés végérvényesen kiült az arcomra. mindenki látta, mit gondolok. Mindenki. Úgy éreztem, elvesztettem valami fontosat, nélkülözhetetlent az életemhez, így hát a papírhoz nyúltam ismét. Állva ugyan még kevésbé látszott hosszú gyakorlással töltött napjaim eredménye, de olvashatóra sikeredett.

Először csak néztem rá, azt gondolva, hogy viccel, hogy kinevethessen, mint mindenki más, de aztán szépen lassan elengedtem ezt a tévképzetet, hiszen Anja sohasem szégyenített meg, éppen ellenkezőleg, úgy bánt velem, mint Hollóhaj és Méregszem, még akkor is, ha... nos, ha nem mindig érdemeltem meg. És most ki kellett volna találnom, mi az, amit rosszul gondoltam, de semmi ötletem sem akadt, azon kívül, hogy még mindig nem elég szépen írok, és Anja azt sem tudja, mi van ide ír...
Ránéztem, hallgatagon, majd pislogtam egyet, mint aki hirtelen elvesztette az értelmezési képességét, pedig csak éppen rájöttem, mi volt az, amit hosszú, egyedül töltött, magányos napjaim végeztével figyelmen kívül hagytam a megoldást illetően. Hogy minek a megoldását?
Hát, amikor - ki tudja, mennyi idő múlva - visszatértem a lakott területekre, értelemszerűen szükségem volt új ruhákra, így fel is kerestem egy szabót, hogy a még megmaradt, el nem költött zsoldomat, amit valójában egy hellenburgi lakásra raktam félre régebben, rám illő darabokra költsem. Ám amikor beléptem a boltba és megkérdezték, mire volna szükségem, kinyitottam a szám, én tényleg kinyitottam, mint azelőtt, mint amikor kémséggel gyanúsítottam Gerardot vagy a druidaságot magyaráztam Freiának, vagy éppen amikor megmondtam a magamét Alfának, de semmi hang nem jött ki rajta, egyetlen artikulálatlan sóhaj sem. Teljes biztossággal állíthatom, SEMMI vagy még annál is kevesebb, így hát jobb híján odafurakodtam valami jegyzőkönyvszerűséghez a pultnál és leírtam, amit kellett, abban reménykedve, hogy majd el tudják olvasni. Megnézték, ahányan voltak, körbejárt a papír, jóllehet, volt, aki undorodva fogta meg, majd nézett rám, a csapzott, valóságos bűzt árasztó erdőben kóborlóra, akinek a haja úgy állt, mint az ázott macska szőre és tetőtől talpig vizes volt, ahogy megpróbálta lemosni magáról a port. De megértették, ugyanis néhány nap múlva kész volt, amit kértem. Elképzelhetetlenül drága volt, ráadásul amikor a méreteket vették le, összesúgtak, mintha nem értenék, minek egy lánynak, fiúruha, de nem szóltak, nem álltak meg a munkában. Tudtam fizetni, hát gondolom, megcsinálták.
Én pedig onnantól kezdve papírral és tintával jártam Veroniát, pontosabban azt az utat, ami ide vezetett, mert ide akartam jönni, hogy lássam őket és erőt merítsek belőlük, abban reménykedve, hogy talán akkor majd visszatér a hangom, és azt is fogja mondani, amit szeretnék. Persze azóta néhány szót már ki tudtam préselni magamból, azonban messze nem eleget ahhoz, amit régebben kicsikartam magamból. Emlékszem, mennyire nehezen ment, amikor először találkoztam idegennel, név szerint Crispinnel, és mennyire természetesen hatott, amikor Andromeda keresztezte az utamat. Aztán mindez valahol átfordult és semmi értelem nem rejlett benne, azon kívül, hogy megpróbáltam mutatni azt, ami nem vagyok: erős, felnőtt nő vagy éppen arkdruida. Mire Marcus is fejbe talált a ládájával, már érett bennem, hogy mindent magam mögött hagyok, de még nem eléggé. Még hittem abban, hogy jó szószóló lehetek, jó térítő, és amit teszek, az mindig a leghelyesebb.
Utolsó reménysugárként tartottam a vámpír és a sötételf felé, hogy ismét bevilágítsák lényemnek azon darabkáit, amelyeket szándékosan eltitkoltam magam elől. Wilhelmina a nővéremre emlékeztetett, de a sok főzőlecke során azt hiszem, egyenesen baráttá nőtte ki magát a szememben, ami pedig Damient illette, bevallom, nem volt számomra közömbös egy időben - sőt, talán még most sem -, de azt sem tudtam, mi fán terem a párkeresés, amit az emlékeim is éppen eléggé alátámasztottak. Csak megkavartam egy állóvizet, teljesen eltelve azzal a gondolattal, hogy amilyen értékes vagyok, úgyis észreveszi majd és minden kívánságom lesni fogja a hátralévő életemben. Persze, valamilyen szempontból még mindig vágytam rá, hogy meglásson, túl a fejletlen gyermektesten és tiszteljen, de beláttam, ahogy viselkedtem, csoda, ha nem kellek neki? Hát nem. Nem volt az, és nem is ezért akartam, hogy ő is ott legyen... Már ha egyáltalán meg tudok szólalni előttük papírok nélkül.
- Sajnálom. - préseltem ki a számon, miközben elvettem tőle a papírt, összegyűrtem és koszos, agyonhasznált nadrágom zsebébe rejtettem vissza - az új ruhát nem vettem fel, magamat jól ismerve ugyebár... - Megfeledkeztem róla, hogy nem mindenki tud olvasni. Remélem, nem bántottalak meg vele. - azzal utoljára ránéztem, mielőtt elfordultam és az ajtóhoz indultam - Köszönöm az útba igazítást. - szóltam vissza még, amikor elértem a küszöböt.
Tehát afféle... nemesek lettek. - gondoltam egyre növekvő feszültséggel a mellkasomban.
Meglehetősen kellemetlenül érintett a hír, tudván, hogy nekem már se rangom, se nevem, és még a hangom is odavan, vagy ha mégis visszajön, úgy hangzom, mint... hát... mint Lunasa, amikor komolyra fordult a szó odahaza. Haza. Na oda aztán végképp nem mehetek visszaszerezni önmagam. Nem mintha akartam volna persze... csak hátráltatnának a folytonos óvintézkedéseikkel, ráadásul újból a gyilkos után akarnék eredni előbb vagy utóbb, ami valljuk be, teljesen felesleges, hiszen engem még mindig nem ölt meg senki, tehát nem is fog.

Mondanom sem kell, még azok után is váratlanul ért Anja vendégszeretete és törődése, hogy nem most találkoztam vele először. Mármint... vizsgáljuk meg a helyzetet logikusan: egy szellemi állapotát tekintve kétséges egyén megjelent, kis híján tönkretette az aznapi (hacsak nem az egész éves) üzletét, ráadásul összekoszolta az asztalt, aztán meg nekiállt lapokra firkálni. Ennek ellenére azt tette, amihez ragaszkodott is: visszatessékelt a fogadóba, ahol - érthető okokból hirtelen akadt számomra egy egész üres asztal - nekiállt össze-vissza rohangálni a vendégei és köztem, aztán akkora tányér sült húst tett le elém, hogy valóban össze kellett szednem magam, ha meg akartam enni az egészet. végül nagy nehezen sikerült, bár távozásom után még egy darabig nehéznek éreztem a fejem és bárhol elaludtam volna, ha nem tudtam volna meggyőzni magam, hogy menjek tovább, az igazi célom felé. Na meg most még azon is gondolkodhattam, honnan fogom visszafizetni Anjának az ebédemet (ami tulajdonképpen vagy három étkezésnyi adag volt egyszerre), úgyhogy szépen csendesen megkezdtem a gyaloglásomat valamerre, amerre Hellenburgot sejtettem, remélve, hogy jó helyen kötök ki, mielőtt még minden erőm elhagy.


Szóval Észak...
Mármint biztosra veszem, hogy nem ANNYIRA északra gondolt, de hogy mennyire, azt azért jó lett volna tudni. Akart a fene ezzel a szörnyűséges tanulsággal útbaigazítást meg szállást kérni... na meg egyáltalán hogyan tettem volna meg, ha még azt is képes voltam elfelejteni, hogy NEM MINDENKI TUD OLVASNI?! Tehát jelenleg kicsit idegesen vonultam végig a szőlősorok között, jóllehet, a régi énem talán lenyúlt volna egy-két fürtöt a sorokról. Aztán, amikor arra a farmra vagy micsodára értem, azt kívántam, bár lett volna benne annyi, hogy megtegyem, ugyanis már a szemem is kopogott amellett, hogy menten összeestem volna a fáradtságtól, ha nem tudtam volna még mindig elég jól, hogy mennem kell előre. Vagyis pontosabban balra, ha jól emlékszem...
Úgy éreztem magam, mint még soha, és egyáltalán nem jó értelemben: mindenem fájt, bizonyára, mert elszoktam a helyváltoztatástól, nehezen tudtam tartani a régebben oly' könnyedén diktált tempómat, aztán meg még azon is elkezdhettem gondolkodni, mit fogok mondani, ha bekopogok KÉT NEMESHEZ, miközben már nem tudom takargatni, hogy menten ágynak használnám az ágyelőjüket is. És pontosan itt kezdtem el annak az okát kutatni, miért vágytam hirtelen az ágyamra, odahaza, apám házában, ahová már nem mehetek vissza, nem számít, mennyit változtam. És maga a tény, hogy valójában mennyit, még előttem is ismeretlenül lebegett. Néha azt hiszem, inkább csak az ingerül és túlontúl agresszív, öntúlbecsülő énemet vetkőztem le és ástam el rendkívül mélyen, hogy valami olyasmihez jussak, amilyen akkor voltam, amikor Crispinnel találkoztam, de ez lett belőle, és hogy ez mi volt, arra csak Mina és Damien válaszát hittem volna el. De előtte, ki kellett volna találni a módját, hogyan közelítem meg őket.
A nagy kékség már akkor szemet szúrt, amikor csak a harmadik falu közelében tartottam, onnantól kezdve pedig kétszeres lépéssebességre kényszerítettem magam.
Mintha valami végállomást értem volna el.
Igen... de hogy milyet, és hogy fognak fogadni, azt nem tudtam volna megmondani, ahogyan azt sem, miért zavart ennyire, hogy érdekel. Ettől eltekintve viszont tovább sétáltam az óriási birtokon, abban a reményben, hogy mire megtalálom a bejáratot, valami épelméjű magyarázat is kipattan a fejemből.

"- Jöttem, mert már rég találkoztunk." ... Er, that's not good enough. Maybe I should tell the truth, the whole thing. "- Nem tudtam, mit kezdjek az életemmel, ezért remeteségbe vonultam, de aztán - részlegesen - megnémultam és gondoltam, segíthetnétek."
...
...
...
- What the hell was I thinking?! - szakadt ki belőlem az ordításhoz hasonló hang, jobban mondva kérdés, bár a feszültségemtől inkább úgy hangzott, mint egy parancs, amit valami rabszolgahajcsár pökhendi nemes adott éppen az alkalmazottjainak.
Szerencse, hogy ide s tova senki nem tartózkodott a közelben, ugyanis nem csodálkoztam volna, ha ennek hallatán kitessékelnek, sőt, kitiltanak a birtok egész területéről is. De legalább sikerült kinyitnom a számat, ami jó jelnek ígérkezett, tekintve, hogy hamarosan majd beszélnem kell valakivel, akit érdekelni fog, miként kerültem ide, mit akarok itt, és még például azok az aprócska részletek, miszerint tiszta ruha van rajtam, a szokásosnál is többször fésülködtem... vagy éppen hogy sikerült fogynom. Eeegy kicsit... Kicsit sokat.
Vissza akartam fordulni, pont annyira, mint amennyire ott akartam már lenni, és ez egész út alatt így folyt, sőt, már azelőtt is, egészen onnantól kezdve, hogy beláttam: ez az egyetlen esélyem visszakapni önmagam. Már nem azt, akit szándékosan el is akartam veszteni, hanem azt, akit nem, a furcsa, csendes, de nagyon kíváncsi és rendkívül elszánt lányt, akit folyton hajt valami tudásvágy vagy éppen a Természet védelmezése, és EGYÁLTALÁN nem akar senkit megtéríteni, s ezáltal híressé válni, de még kevésbé fizikai bántalmazással fenyegetőzni, vagy éppen valamilyen formában meg is tenni azt.
Léptem surrogtak a fűben, ám legnagyobb megdöbbenésemre a surrogó hang egyre csak erősödött, furcsa, Wade-ére emlékeztető hang követte, aztán kettévált, pont, ahogyan a látóteremet is két részre osztotta valami. Vagyis valaki, de mire jobban megnézhettem volna magamnak, már el is tűnt, de nem kellett sokat várnom, hogy ismét meglássam.
Hedwig, Wilhelmina oly' jól ismert madara. Gondolkodás nélkül belemélyedtem az elméjébe, hogy rájöjjek, mit akar tőlem. Teljesen olyan volt, mintha önként jelentkezett volna a körbevezetés feladatára, bár azt hiszem, ez túl szép lett volna, hogy igaz legyen. Mégis miért akart volna egy grófnő hollója valami jóformán vadidegent kísérgetni fel s alá egy magánterületen?! Még akkor is, ha az a vadidegen történetesen egy druida. Ám úgy látszott, nincs mit tennem, ugyanis Hedwig csak nem hagyott magamra. Követtem hát, érezve, hogy valami hideg és görcsös vonja be az egész bensőmet.
Halkan sóhajtottam.
Azt hittem, az örömteli viszontlátás meleg.

Azt nem mondanám, hogy sikerült vigyáznom a ruhám épségére, ugyanis hosszú szárú fűzős csizmám orrán már éktelenkedett egy-két kopás és karcolás, de azzal még nem is lett volna baj, elvégre valahogy el kellett kezdeni használni. Sokkal inkább az zavart, hogy nem a megszokott laza, kopott, szakadt öltözékemet viseltem többé, mert az elmúlt hetek alatt sajnos végleg tönkrementek, még az én furcsa kényelemérzetem szerint is. Tehát itt sétáltam, teljesen új nadrágban, amely viszonylag jól rásimult a lábaimra, hogy könnyedén mászhassak benne fára, ne legyen fáradságos a futás, de elég helyet biztosítson például olyan borzalmas tevékenységek elvégzésére, mint lovaglás egy csapat zsoldossal. Na jó, eddig még egyáltalán nem mondtam szokatlan dolgokat a viseletemről, hiszen eddig is a szűk szárú nadrágot és a jó hosszú csizmát kedveltem, na de amivel végképp nem voltam kibékülve, hát az a felsőrész. Az ing túlságosan új anyagból készült, azt meg - mióta megtudtam, hogy két nemeshez jövök - nem mertem elkoptatni idefelé jövet, így hát rábíztam a hosszú, kapcsos mellényre a feladatot, amit a fejemben nem teljesen így képzeltem el, de a szabóüzletbeliek határozottan emellett érveltek, én meg mi mást tehettem volna, mint belenyugszom? (Ebbe az egy dologba) Hiszen ők sokkal jobban ismerték, miféle öltözékeket viselnek Hellenburgban a férfiak és fiúk, amire nekem óriási szükségem volt az álcám fenntartásához. A mellény a derekamon nyílt szét, s onnantól következő része szabadon szállt a szélben, míg felsőrésze a mellkasomra simult, és így el is érkeztünk a probléma legfőbb forrásához: gyűlöltem, ha valami a felsőtestemen rám tapad, ezt az is bizonyította, hogy annak idején, egészen Tünde-erdő eltűnéséig és az utolsó elcsent darabom tönkremeneteléig az öcsém, Dwayne rám túlméretezett ingjeit hordtam, aztán meg ha éppen Mináékhoz mentem látogatóba, a Damientől elkobzott darabot küldtem bevetésre - a vámpírtól meglovasított zoknival egyetemben, amiről szerintem a mai napig semmi fogalma nem volt. Na de mostanra már kellőképpen megszoktam, azt hiszem, ráadásul az sem volt teljesen hátrány, hogy elhelyezhettem rajta Netzach kitűzőjét, és az öv is sokkal kényelmesebben feküdt rajta, arról nem is beszélve, hogy nyugodtan mehettem, amerre akarok, a túlméretezett felsőruházattal ellentétben ez sehol nem akadt bele a botomba, és nekem - druida lévén - ez jelentette a leghatalmasabb előnyt, jóllehet, a nagy ingekről még nem teljesen mondtam le. Az is teljesen új érzést kölcsönzött, hogy ráeszméltem, a hellenburgi fiúknak nem igazán van hosszú hajuk, vagy ha van is, kivételes esetekben sem fogják össze a fejük tetején, márpedig én azt rendkívül szerettem, de hát nem volt mit tenni. És mégis, micsoda időpazarlásnak tűnt ez most, ha belegondoltam, hogy talán már nem is alkalmaznak a Zsoldosok Céhében, amiért eltűntem. 
Sóhajtottam, inkább megkönnyebbülten, mint idegesen, hiszen akkor legalább nem kellene tovább fiúnak tettetnem magam és azt viselhetnék, amit akarok, de bíznom kellett benne, hogy mindennek eljön majd a maga ideje. És... ó, Nebelwald összes ködére, megláttam. Visszavonhatatlanul megláttam a két alakot egymás mellett állni egy fal boltíves bejárata alatt. Minden egyes léptemmel növekedtek én pedig minden egyes pillanattal közelebb kerültem a találkozáshoz, ezzel egyetemben pedig újabb gondolatok kezdték megrohamozni az elmém, megnyugtatólag hatva rám. Teljesen úgy éreztem most magam, mint a kezdetekkor, mindennek az elején, amikor még azt sem tudtam, mi fán terem Hellenburg vagy egy csapat kultista.
Mit mondjak nekik? Vajon mennyire változtak meg? Az illemet kövessem vagy adjam saját magam? Megannyi kérdés és senki sem volt, aki választ adjon rá.
~ Hallgass a szívedre, ijfú druida. - hallatszott egy bár kevésbé mély, ámde egészen kellemes férfihang ekkor, úgy éreztem, a semmiből, de mégis, valahonnan jönnie kellett.
Lopva körbenéztem, egyáltalán nem mozgatva a fejem, ám alig hogy ezt megtettem, hirtelen néhány emléktöredék kúszott elő valahonnan a sötétből. Töredékek, amik az értetlenségemről és meggondolatlan, dühös és olykor kétségbeesett próbálkozásaimról, hogy szóra bírjam a Lenyomatot, mert hallottam, hogy másoknak sikerült. Rendkívül ideges és elkeseredett voltam, főleg, amikor igazán szükségem lett volna valakire, akivel beszélhetek, vagy akár csak elmesélhetem neki a gondjaimat, erre tessék, most hirtelen - ÉPPEN MOST!!! - az angyal megszólalt. Legalábbis gondoltam, hogy nem igazán lehetett más.
~ Netzach...?
~ Ez az utad vége, egyúttal pedig a kezdete is. Büszke vagyok rád. - mondta, s nem szólt többet.
Én pedig csak sétáltam tovább, kimeredt szemekkel bámulva a magam előtt elterülő látványt, azon gondolkodva, mégis mire célozhatott, egészen addig, amíg már úgy véltem, Wilhelmina és Damien az arcomat is tisztán látják. Ekkor a magasba emeltem a botom, ahogyan régi mesterem, Basil jelezte érkeztét, mikor buzgón olvastam a tőle kapott könyveket apám házának tetején. Onnantól kezdve fele annyi időnek sem tűnt lépni egyet, mint általában, s túl gyorsan elérkezett a viszontlátás pillanata. Olyan gyorsan, hogy valóban nem tehettem mást, mint hogy azt tegyem, amit a szívem súg.
- Rég volt. - mondtam egészen halkan - és enyhén elmosolyodva! -, mialatt megálltam velük szemben és szemügyre vettem őket - Anja üzeni, hogy vigyázzatok egymásra. - hagytam el szándékosan a magázódást, elvégre akárhonnan is nézzük, mindegy, mi változott, én akkor is két barátomhoz érkeztem meg, ha úgy voltak felöltözve, mint valóságos grófok.
Innentől kezdve viszont rájuk hagytam a dolgok folyását, egészen addig, amíg ki nem derül, mit kellene még mondanom, miközben egymás után újra és újra belenéztem a szemükbe.

A szokásosnál is ezerszer és még annyiszor tisztábbnak és előkelőbbnek néztek ki. Ez legfőképpen Wilhelminának állt jól, és bár fogalmam sincs, miért, de úgy festett, mintha mindig is ez lett volna a számára kijelölt természetes környezet és viselet, ezt pedig nem úgy értettem, hogy mint vámpír nemes, kötelessége lett volna - például Dietert ilyesmiben látni igazán érdekes volna -, sokkal inkább volt benne valami, még annak ellenére is, hogy minek született. Ami Damient illette, fogalmam sem volt, mi lenne jó szó rá, azon kívül, hogy szokatlan, elvégre még sohasem láttam sötét bőrű nebelwaldit nemesi ruhákban, így megmaradtam a "kellemes meglepetés"-nél, hogy azt már ne is említsem, mennyire jól álltak nekik a viselt színek, szinte már természetesen.
Hollóhaj arca megváltozott egy kicsit, leheletnyivel jobban hasonlított anyáméra, amikor átadott apámnak, mint arra a mosolygós, jó kedélyű önmagára, és ha nem tudtam volna levonni ezt a konklúziót, a Természet Örök Hatalmára esküszöm, azt hittem volna, hogy szörnyű sértésként könyvelte el érkezésem. De így... és látva rajta, látva a hívogató karjait, valami mérhetetlenül furcsa érzés fogott el: mintha hazaérkeztem volna, mintha azért akart volna megölelni, mert rokonok vagyunk. Anya és gyermeke... Nem. Testvérek.
Olyan gyorsan ködösült el az elmém, hogy azt sem tudtam, milyen napszak van, vagy éppen, hogy mit csinálok. Vagy miért. Egyszerűen csak tettem, amit a testem tenni akart - amit én akartam, és nem más -, a következő pillanatban pedig már a vámpírlány körül záródtak a karjaim. Ki tudja, mennyi időre álltam meg úgy, mintha valaki kőszoborrá változtatott volna, csakhogy ez a kőszobor tisztán hallotta rég látott barátja és tanára szívdobbanásait, ez pedig emlékeztette rá, hogy vannak még itt élők, akiknek fontos és akik neki is fontosak. Akik lehet, hogy szeretik, de egy biztos. 
Ő szereti őket.
Szorosabbra zártam az ölelést egy pillanatra.
- Ti is nekem. - azzal elengedtem a vámpírt, mielőtt még megkérdezhetné, miért csináltam ezt, vagy én tehetném ezt magamtól.
Ekkor láttam meg a sötét tündét mellettünk állni, mint egy nagy, színes árnyék, olyan arckifejezéssel, hogy hirtelen azt sem tudtam eldönteni, nem jutott eszébe, mit kezdhetne magával vagy kihagyva érzi magát, esetleg attól fél, hogy én majd őt is...
Olyan cinkos mosolyt szerintem még senki nem látott tőlem, amit ekkor produkáltam.
- Te sem maradsz ki. - mondtam, miközben odaléptem hozzá és megismételtem az iménti mozdulataimat, csak éppen egy kicsit gyorsabban.
Eszem ágában sem volt idegesíteni, mostantól nem, és tudtam, feltétlenül vigyáznom kell, mit teszek, mielőtt még véglegesen megutál(nak). Szóval, ez van, ez történt, el nem tudtam volna mondani, mióta nem öleltem meg senkit, és nem tudtam, miért fordult át minden hideg melegbe hirtelen, olyan melegbe, ami legutoljára akkor vett körül, mikor anyámmal és Lunasával tölthettem a napjaimat odahaza, Nebelwaldban, amikor még nem esett ennyire kimutatni a...
HOLY NATURE! - kaptam félúton az arcomhoz, de még idejében megállítottam a kezeimet. Csak semmi furcsaság! Többé nem lehet!
Vettem egy nagy levegőt, mintha az előbb csak elfelejtettem volna, mit akarok mondani.
- Anja jól van, ne aggódjatok. Akkor is sürgött-forgott a vendégei körül, amikor megérkeztem hozzá. Tőle tudtam meg, hogy - mutattam félig-meddig kérdőn a körülöttünk lévő területre - ide költöztetek. Gondolom, a háború miatt, de... elmesélhetnétek. Ha maradhatok.
Leeresztettem a kezeimet és végiggondoltam, mit mondtam, aztán gondolatban jól homlokon is csaptam magam, de... tudd meg, Veronia, hogy nem érdekel!

A birtok istállójának immáron három lakója van, Stur is beköltözött. Ennek több oka is van. Először is nagyon összeszoktunk. Másodszor rájöttem, hogy ez egy olyan jó, aminek a volt gazdája a büdös életben soha nem fog tudni rendesen parancsolni. Harmadszor, a megszületett csikó, amit nekem ígért nem rendelkezik ennyi előnyös tulajdonsággal. Negyedszer Stus tekintve az előéletét és a makacsságát, majdhogynem betöretlennek számított, mire hozzám került. Úgyhogy megállapodtunk, és Stur lett az enyém némi fizetség ellenében.
Éppen kilovagoltunk az erdőbe, és onnan térünk vissza, hoztam egy kisebb zsák gombát is. A kapunál látom Minát és Damient, amint egy alacsony kis alakkal beszélgetnek. Így aztán nem lovagolok be a kapun, hanem jó pár méternyire udvariasan leszállok a lóról, és úgy közelítek.
- Szervusz, Mina! Gróf úr! - biccentek Daminen felé is.
Stur kicsit türelmetlenkedik a dolog miatt, mivel már szeretne az istállóban lenni, és enni meg inni. De gyalog is oda fogunk érni, még ha lassabban is. Leveszem a zsákot, hogy átadjam a gombát az ügyeletes szakácsnak, hátha hozzá tudja illeszteni a mai vacsorához.
- Szedtem egy kis gombát. - nyújtom a zsákot, majd elveszi valamelyikük.
Az apró alak formára ismerős ugyan, de hirtelen nem tudom hová tenni. Talán Damien egy rokona lehet? De mikor láttam én már őt?

Egyáltalán nem értettem, miféle mulasztásról beszéltek. Nem írtak... de kellett volna nekik? Kielégítő és lezáró választ produkáltam korábban, semmi szükség nem lett volna a társalgás további folytatására, amelyet jeleztem is, hogy egy ismételt találkozás alkalmával szeretnék folytatni. Erre itt nekiálltak bocsánatot kérni, KÉT GRÓF A SAJÁT KASTÉLYUKBAN.
Azt hittem, már leálltam a hallucinogén szerekkel, de úgy néz ki, az alkohollal is le kéne...
És ettől fogva csak úgy záporoztak rám az információk. Anját feleségül veszik, ennek pedig őszintén örültem. Ha valakinek is kellett volna család, hát az ő volt és nem az én anyám. Na meg Mina. Rá irányítottam a tekintetem. Törékenynek és elveszettnek tűnt, legalább egy kicsit, minden pillanatban, amikor ránéztem, de tudtam, hogy valójában bármilyen vadállatot visszakergetne a barlangjába, ha védelmeznie kellene a gyermekeit. És ha már itt tartottunk, nem, Damien egyáltalán nem lett volna jó szülő. Túlságosan... félénk?
Persze azért ezzel az apafigurával szívesebben nőttem volna fel, mint mondjuk Raleigh ridegsége és nemtörődömsége közepe...
Gyilkoltak. Nem is keveset. El nem tudtam volna róluk képzelni, mármint a szó szoros értelmében tényleg nem, hogy ők nem sokkal ezelőtt vérbe fagyott csatatér kellős közepén, összemocskolt ruhákban kést és kardot mártogattak az eretnek erdőgyújtogatók élettől gőzölgő húsába.
Ritka pillanatok egyike, de azt hiszem, kirázott a hideg.
Persze azért igyekeztem nem kimutatni, így azonnal megingattam a fejem, amint Mina folytatta.
- Együtt csináljuk meg, mint régen. - közöltem röviden, majd hozzátettem ( vagyis akartam volna, hogy Anja irányított el idáig, azonban valami felettébb érdekes dolgot tapasztaltam).
Az ismerős hangra - meg a feltűnően egyoldalú tegeződésre - természetesen azonnal odakaptam a fejem, bár már az első pillanattól fogva tudtam, mit - kit- fogok látni.
- Marcus. - konstatáltam, miközben teljesen hátat fordítottam az eddigi menetiránynak, miközben a gombát néztem, na meg a ládás embert, s észre sem vettem, hogy oldalra hajtom a fejem - Te is velünk akarsz főzni?
Vagy mégis mire kellett volna vélnem azt a zsákot a kezében?

Ahogy a kis apróság megfordul, már beugrik nekem, hol is találkoztunk. Elmosolyodom.
- Igen, egyszer összefutottunk, amikor errefelé vándoroltam. - felelem - Még egyszer bocs a ládáért!
De mit keres itt a kis stöpszli?
- Főzni? Mármint én főzni?
Ezt aztán végkép nem értem.
Belecseppentem valamibe, aminek se az előzményeit, sem a jelenlegi szituációját nem értem igazán.
- Nem biztos, hogy jól jár az, akinek én főzök ... és ebben vannak itt nálam sokkal avatottabbak. - pillatok Mina és Damien felé.
Eddig nem volt szó róla, hogy bárki más beteheti a lábát a konyhába, bár nem is vágytam rá.
Kicsit most zavarban érzem magam. Mert hát Minával már jól megvagyunk, és ezért Damien sem ráncolja a szemöldökét, de itt egy sokkal közvetlenebb viszont érzek a jövevény és közöttük. Valószínűleg egy régi ismeretségről van szó.

Noha nem volt éppen kedvemre való az az eszmefuttatás, miszerint pontosan a tetteik miatt részesíthetnek efféle vendéglátásban, egyenesen boldog voltam, hogy legalább a főzés a régi lesz. Ott már tudtam, mit és hogyan tegyek, és azt hiszem, ez a grófsággal sem változott meg, sőt, inkább csak mélyült, legalábbis Mina részéről biztosan. A vámpírleány felől hatalmas, végtelen szeretetet éreztem áradni, amit apránként, lassan és megfontoltan fogtam fel, mintha nem hinném el, hogy megtaláltam Azrael kardját, pedig ott fekszik előttem a fűben, teljes életnagyságban, és a napfényben csillog.
Így tehát nem meglepő, ha máris a konyhába vágytam, még akkor is, ha azt se tudtam, hogy néz ki egy olyan ebben a valóságos palotában és betehetem-e oda a lábam. Továbbá az is igazán érdekes, eddig még fel nem fedezett fejleményeket tartogatott, hogy Marcus szemmel láthatólag otthonosan mozgott itt és még Hollóhajat is tegezte. Damient ugyan nem, aminek még nem fejtettem meg az okát, ámde kíváncsiságom még várhatott, most sokkal fontosabb dolgokat kellett elintéznem.
megerősítésként bólintva támasztottam alá Marcus kijelentését, majd kisvártatva, meglepő könnyedséggel ejtve ki a hangokat, hozzátettem:
- Semmi gond. Nem tehetsz róla.
Persze ha másvalaki lett volna, elgondolkodnék, hogy vajon nem lehetett volna-e mégis máshogy megmagyarázni az eseményeket, nem lehetett volna-e, hogy direkt ütött el azzal a nehéz szállítmánnyal, de nem nála. Marcus egy állatszerető, egyáltalán nem őrült illető volt, akivel mindent összegezve egészen szívesen beszéltem.
- Ugyan. - tettem hozzá, jóllehet, egészen gyér hangsúllyal - Kleinen Spatz-tól tanultam, és bizton állíthatom, ha próbálkoznál, se lehetnél rosszabb a konyhában, mint én voltam. Nos - mutattam rá a lényegre néhány pillanat múlva - látom, ismeritek egymást. Ez meglepő.
Magyarázatot vártam, még ha burkoltan is. Elvégre ahhoz Veronia túl nagy volt, hogy csak úgy kapcsolatba kerüljenek, ahogyan ahhoz is, hogy egyáltalán látásból ismerjük egymást mindannyian. Vajon a Természet keze volt ebben? Mit akarhatott? Újabb leckét a számomra? És ha így volt, mégis milyen leckét? Késztetést éreztem, hogy sóhajtsak, ám valahogy elmaradt, s helyette csak csendesen végignéztem az engem körülvevőkön.

"Herr Marcus igazából itt dolgozik. Mint a lovászunk. Ragaszkodott hozzá."
Damien szavaira én legalább annyira meglepetten pillantok a sötételf felé, amennyire a kis vakarcs volt meglepett az előbb.
A ragaszkodom hozzá azért erős túlzás. Amióta Minával elkezdtek bonyolódni a dolgok, azóta már egy párszor megpróbáltam felmondani, de nem jött össze. A legutóbb valami olyasmiről volt sz, hogy "bármi lesz is" lovász maradok. De ehhez nem én ragaszkodom.
Mina viszont nem szól semmit. Ráhagyja, hogy így van, ahogy Damien mondja. Nem mondhatom, hogy maradéktalanul jól esik ez nekem.
- Megyek is, bekötöm a lovat az istállóba. - térek aztán magamhoz, és ezzel otthagyom a társaságot.
Akármi is lesz ebből a baráti találkozóból Sturm biztosan nem hivatalos, tehát neki az istállóban a helye. Egyébként pedig már alig várja, hogy ihasson, és ehessen, és rendesen ellássák. Ha jól belegondolok, itt nagyobb hasznomat veszik, mint a konyhában.
De még mindig nem tudom, hogy került ide a picur, és mi ez a régi, bensőséges ismeretség hármójuk között.

Nem lep meg...
Abból kiindulva, amit tapasztaltam, Berger valóban lehetett lovász ládahordár helyett, ami viszont azt jelentette, a szíve után ment és elfogadta, hogy amit szeret, és amit tesz, az nem ugyanaz és soha nem is lesz, amíg meg nem változtatja ő maga. Tiszteltem benne, hogy felismerte és lépett, mert lépni ebben a káoszos, sötét - ténylegesen negatív értelemben vett - világban, ahol azt sem veheted biztosra, hogy lesz-e mit enned holnap. Na meg, legalábbis részemről - pillantottam itt a távolodó fiú vezette ló felé - az is éppen elég energiát emésztett fel, hogy folyton folyvást kigyomláljam gondolataim tengeréből a Természet alkotásaival kapcsolatos félelmet. Igen, félelmet. Ostoba voltam, hogy egészen eddig azt hittem, elhitethetem magammal, hogy nem így van. Hiszen mindenki félt, ahogyan mindenki gyűlölt és szeretett is. Vagy éppen dühös volt. Esetleg zaklatott.
Nem ez... lep meg. - helyesbítettem nyomban.
A szintén átkozott, sorstestvér vámpírra néztem. Ismertem már annyira, hogy tudjam, mikor milyen jeleket kell kihámozni a viselkedéséből, hogy rájöjjek, hogyan érzi magát. Persze ezt még okvetlenül gyakorolnom kellett, elvégre a félreértések mesterien össze tudták kuszálni a már egyébként is jókora csomókat magukon viselő szálakat. Hát még ez... És hiába vizsgálgattam, egyszerűen nem voltam képes rájönni, mi lehet a baj - mert hogy baj volt, ezt nyugodtan ki is jelenthettem volna. Ha nem történt volna semmi, ami elkerülte a figyelmem, a lovász minden bizonnyal maradt volna ugyanolyan, amit már mondhatni megszoktam tőle első találkozásunk alkalmával. Az a pillantás azonban, amelyet Damien osztályrészéül kapott tőle, jóval túlmutatott némi rosszkedvűségen. Egyenesen valami hallatlannak elkönyvelt dolgot érzékelhetett Méregszem felől, ugyanis szinte már elfojtott felháborodáshoz illett, amit csinált. De hát miért? Nem szeretett lovász lenni? Nem... Nem szeretett a lovászUK lenni. Nagyon jól emlékeztem, mit mondott nekem annak idején a munkáltatóiról, és nem tudván, mennyire régen dolgozott itt, nos, megfordult a fejemben, hogy talán nem jött még rá, hogy ez a kettő itt nem olyan, mint akikhez hozzászokott. Legalábbis a legbiztosabb lehettem benne, hogy nem szennyezte be a lelküket a hatalom, elvégre hamarost elzavartak volna, ha meglátnak így, nem kimondottam erőm teljében, tulajdonképpen meghívatva saját magam egy vendéglátásra, csak mert már olyan fáradt vagyok, hogy ha főzni fogunk, én félkészen eszem meg a levest a tűz felett lévő fazékból, leforrázva a nyelvemet és a torkomat, méghozzá kanál nélkül... És ha mindez valóban így lett volna, akkor Hollóhaj arca nem nézett volna ki úgy, mint egy megkent oldalára esett lekváros kenyér: Egyszerűen szomorúan. Veszteségteljesen. 
De - fordult meg a fejemben hirtelen, ahogyan csendesen, kőszerű arccal figyeltem az eseményeket - mi van, ha Marcus ezt nem tudja? Mi van, ha csak a múlt héten kezdett és azzal sem volt tisztában, hogy mégis mi fán terem ez a rögtönzött család? Az is erre engedett következtetni, hogy Nightwind nemes urat ösztönszerűen tegezte, holott Wilhelmina olyan megszólítást kapott, amit nálam is igen korán leszögezett. Bizonyára a vámpír vette fel. Ezt állapítottam meg tehát, nyilvánvalóan némi egyéb lehetőséget és rengeteg kérdőjelet hagyva önnön elmémben, de hát senki sem lett volna képes az összes eshetőség közül a legvalószínűbbet kiválasztani, ebben biztos voltam. Olyan sem, akinek a létezése - következésképpen a lelke érzékelése - nem ennyire bűnös és zavaros.
Léptem egyet, egy határozottat és nagyot az egyre távolodó lovász felé, valahol a gyomrom felett keletkezett tűzszerűen sürgető késztetéssel: mondjam el neki, milyen ez a két lélek! Ébresszem rá, hogy téved és újfent, kevésbé burkoltan hívjam csatlakozni a főzőórához. Ugyan nem voltam biztos benne, hogy meg tudok szólalni, azonban a barátaimban való kételkedése egy kicsit dühössé tett. Dühössé és zavarttá, elvégre itt dolgozott, lovakról lévén szó, gondolom, minden nap, mégsem volt képes rájönni egymaga, ez pedig akarva-akaratlan, bemocskolta új családom becsületét. Új... mert a réginek már írmagja sem maradt és nem is különösebben éreztem a sajátomnak, ezt viszont annál inkább, végtelenül magabiztosan hívtam volna így.
Főleg Wilhelmina meleg fogadtatása után irányomban.
- Marcus, állj meg! - kértem tőle, mielőtt még rohanni kezdek utána, a félreértések ezúttal furcsa, ellaposodott dühétől vezérelve.
De nem tettem meg, csak lépkedtem, kimérten és határozottan. Nyugodtnak kellett maradnom valahogyan.
Azt hittem, már végeztem veled. - mondtam régi önmagamnak, aki vérben forgó szemekkel bámult rám elmém sötétjéből.
Olyan sötét volt, hogy még én sem láttam át rajta, ő pedig olyan rideg és félelmetes, hogy azt hittem, felsikoltok. Nem akartam újra ő lenni, az a haragtól megrészegült bolond, aki ok nélkül mindennek nekimegy, ami kicsit sem kedvére való. Majdnem biztos voltam benne, hogy már eltemettem valahová, ahol a Lunasa halála iránti bosszúvágyam nyugodott békésen. Nem lettem volna képes helyesen szolgálni a Természetet, ha nagyra tartom magam és azon erősködöm, hogy elismerjenek. Megtehetik azt majd, ha már letettem valamit az asztalra...