Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Név: Nissa
Faj: démon
Frakció: semleges
Kaszt: tudásdémon
Nem: nő
Kor: ?800+
Kinézet:
Gyönyörű az arca. Vegyes érzéseket kelt az emberben. Egyszer, mintha egy tudatlan gyermek bújna meg a szemek mögött, máskor mintha a legidősebb, legbölcsebb és határozottabb élőlénnyel találnánk szembe magunkat. Van aki ijesztőnek véli, van aki a magát a gyönyörű és vonzó nőt talál meg benne
Testfelépítése leginkább egy elfet idéz. Azzal a kis különbséggel, hogy bőrszíne valahol a zöld és a sárga között játszik, füle még az elfekénél is hegyesebb, arcát zöld nyílszerű tetoválások borítják, s szeme élénk zölden ragyog.
Karcsú derekát, s testét általában zöld szövettel, s köpennyel takarja. Viselete inkább egy vándoréra hajaz, de érződik, mintha épp a lombok mögül mászott volna ki.
Lábai izmosak, hosszúak. Ágak, bokrok, s sziklák közötti ugrálásra termettek.
Egy érdekes formájú botot hord magával, s szinte soha el nem ereszti. A bot látszólag fából készült, de tapintásra és keménységre mint az acél. Ő maga sem tudja, mikor, és hogy jutott hozzá, már nem emlékszik. Talán vele született. Varázslatait legtöbbször a bottal vezérli, aminek feje zölden, vagy kéken ragyog olyankor.
177cm magas.
Barna hosszú haját rendszerint coffban, vagy fonva viseli. Alatta, két apró pukli, szarv bújik meg. Nem is hegyesek, tompák. Azonban szabad szemmel nem láthatóak, csak az fedezi fel őket, aki kitapintja.
Jellem:
Elég bonyolult személyiség, nem vitás. Kiismerhetetlen, de mégis végtelenül egyszerűnek hat.
Nissa újfent nyitottan áll az élethez, és másokhoz is. Nem ítélkezik, mindenkit elfogad olyannak, amilyen. A tettek alapján formál véleményt, a szavak nem hatják meg.
Naivnak, és hiszékenynek tűnhet. Igazából csak tudatlannak gondolja a környezetét, és inkább rájuk hagyja a dolgokat. Úgy tesz, mintha elhinne mindent.
Kifejezetten játékos jellem, imád a hangyákat lesni, négylevelű lóheréket keresni a fűben. Nem nehéz lekötni a figyelmét, javarészt könnyein le is foglalja magát. Ez miatt talán néha butuskának tűnhet picit.
Kíváncsisága végtelen.
Humorérzéke kiismerhetetlen. Hogy épp mit talál viccesnek, talán ő sem tudja min múlik. Van amikor mindent, van amikor semmit.
Mindezek ellenére nem esik nehezére komolyan venni bármit is. Ha a szükség úgy kívánja, tekintete a vért is megfagyasztja az emberben. Talán kegyetlen. De ha oka van rá, szemrebbenés nélkül öl, s megy tovább mintha mi sem történt volna. De emellett kedves, gondoskodó, meleg szívű. Nem tűri mások szenvedését, hajlamos mártírrá avanzsálódni alkalom adtán.
Legyen bármilyen kedve is, gerince mindig egyenes, s kisugárzása végtelenül határozott.
Szavatartó. Ha kimond valamit, nem tágít tőle. Hűséges, megbízható.
Azonban hirtelen haragú. Ha valaki bántja a természetet, méghozzá szánt szándékkal, alig ismer könyörületet. Talán, mert az elmúlt évszázadban szocializálódott valamelyest, nem veszi életét azonnal annak, aki egy gallyat letör. De nem nézi tétlen és jó szemmel. Számára a gyilkolás nem bűn, hanem az élet része, mint az evés. Ellentmondásos, hogy akiket a szívébe fogadott, nem akarja holtan tudni.
Nem utolsó sorban a tudáséhsége hajtja. Minden pillanatot és jelenséget megragad a tanulásra. Tanulmányoz, megfigyel, következtet. Ugyanígy, kódexek százait is képes átnyálazni, ha szemei elé kerülnek. A teremtés képességének titka érdekli leginkább. Végtelenségig is elmegy, ha arról tudhat meg valami újat.
Démoni mivoltja nem foglalkoztatja. Nem szándékozik elhagyni a földet, amíg célját megnem valósította. Önmagára csak a természet egyik eszkozeként tekint alkalomadtán.
Előtörténet:
Részlet, Nissa, az erdő mélyének boszorkánya naplójából:
Ki vagyok én?
Máig nem tudom, hogy ez a kérdés mikor fogalmazódott meg. Előttem, vagy utánam? Talán az éhség, ennek megválaszolására keltett engem életre? Talán ez a gondolat szült engem?
Egy apró, kavicsos patak mellett tértem magamhoz. A részletekre már nem emlékszem, hol vízből mászok ki, hol a partja mentén sodródom. Aah, az emlékek oly halványak, és hamisak. Túl távoliak.
Erre a kérdésre viszont tisztán emlékszem.
Gondolkozás nélkül ennek szenteltem életemet. Hol rongyos köpenyben, hol páncél alatt, hol szemtől szemben jelentem meg az lakott területeken.
Pletykák, legendák és írott történetek után kutatva.
Halottam, nem is olyan régen, az erdő mélyén élt egy boszorkány. Egykoron egy volt az elfek közül, semmiben nem különbözött tőlük. Legalábbis úgy tetszett. Mint később kiderült, kielégíthetetlen tudásvágya szörnyűbbnél szörnyűbb tettekre ösztökélte.
A legendák kora és eredete ismeretlen. De az kiderül belőle, hogy Veronia előttről való valamennyi, s a szóbeszéd is tartja, a boszorkány egyszerre ért partot az új hazában a többi elffel. Senki sem tudott, mégcsak egy mondvacsinált elképzelést sem, hogyan is sikerült.
Mint amennyi történet, annyi név.
Lilith, Amarauth, a Mélység boszorkánya, - mind ugyanazt a személyt jelentette.
A boszorkány, az erdő titokzatos sűrűjében élt, s a partraszálási káoszt kihasználva rabolt el gyermekeket és időseket.
Bár csak egy tekercsben olvasni a meséről, felkeltette az érdeklődésemet.
Egy legenda szerint, Nissa, a mélység boszorkánya a teremtés, és arra való képesség titkát kereste évszázadokon át. Ahogy az idő vasfoga szaladt felette, mindig elrabolt egy kislányt, felnevelte azt, s mikor elég éretté vált, átköltöztette a lelkét annak a testébe.
Ezzel legyőzve a halált, biztosítva a kutatása szakadatlan folytonosságat.
Egyre egyre mélyebbre költözött az erdőben, s körülbelül csak minden huszadik évben bukkant fel, s távozását mindig egy kislány eltűnése követte.
A tekercset olvasva, valahogy igaznak éreztem a mesét. Valahogy igaz volt, legalábbis nekem. A boszorkány lettem volna? Vagy az egyik lánya? Nem tudom.
Nissa. Ennyi volt biztos számomra, ezzel a tudással keltem életre.
Ez a név az enyém. Enyémnek tudtam, s éreztem amióta csak kinyitottam a szemem.
Nissa vagyok.
Eleinte ki ki járkáltam az elfeken túli, emberi vidékekre is. Néha kutatni, néha megismerni a világot, de volt mikor, hogy emlékeztessem magam, mi fekszik az erdősségeken túl. Az emlékek, alkalom adtán megfakultak.
Kalandokban, barátságokban és viszályokban is volt részem nem egyszer. Valahogy mindig élveztem őket. De sajnos az emékek megfakultak. Túl távoliak.
Később már egyre egyre ritkábban hagytam el a mélyerdőt. Kezdtem otthonomnak érezni azt. Együtt lélegezni és élni a természettel. Egyé válni vele.
Ha valaki rátaposott egy fűszálra, vagy megérintett egy fa levelet a földjeimen, azonnal tudtam. Eleinte érdeklődve figyeltem a betolakodókat, volt akivel barátságot is kötöttem. De ahogy az idő múlt telt, kezdett zavarni a jelenlétük. Zavart, milyen felelőtlenül tapossák el az apró állatokat, csigákat, s cserjéket.
Ágról ágra ugrálva kerestem meg őket, s a pillanat műve alatt végeztem velük. Általában földből kiszalasztott gyökerekkel lyuggattam ki a testüket, de volt amikor a vadállatokat hívtam segítségül. Végén már az sem érdekelt volna, ha gyermek lett volna az illető.
Az erdő, pontosabban a magam által kijelölt földek védelmezője lettem. Nem engedtem senkinek, hogy megrongálják, mégcsak a télnek sem. Gyógyítottam, ültettem.
Egy napon, az egész erdő északi határai felől hatalmas füst szállt fel. Éreztem, elfek százai mozgolódnak a sötétben.
Nem igazán érdekelt volna igazán a dolog, ha a határaimat át nem lépi.
Egy hatalmas termetű, ördög szerű lény kért bebocsájtást az otthonomba. Bőre tűztől, vagy lávától izott, hatalmas szárnyai és farka mellett még ő maga is eltörpült.
Elfek voltak a nyomában, ijjakkal, varázslatokkal próbáltak megálljt parancsolni a démonnak, akinek a nyomában nem volt más csak parázs és hamu.
Mind hiába, esélyük sem volt.
Hogy pontosan engem keresett e, vagy csak véletlenül gázolt be kilóméterekre az elfek területei felől, nem tudom. De ahogy meglátott, testvérként üdvözölt, valamit akart tőlem.
Azonban a kíváncsiságomnál erősebb volt a haragom.
- Senki, de senki nem léphet be az országomba következmények nélkül. Senki de senki nem tehet kárt az állataimban, fáimban, növényeimben, ha csak nem az életével fizet!
Bújtam ki agresszíven szónokolva a lombok árnyai közül. Az elfek, s a démon figyelme egyszerre rám terelődött, de nem foglalkoztam vele. Telhes varázserőmmel rontottam neki a háborúdémonnak.
Napokig tartó küzdelem volt. Az erdő nagy részét lángok borították. Voltak pillanatok, mikor már úgy éreztem nem bírom tovább, de a düh mindig erőt adott.
Talán egy hétig folyt. Talán kettőig. Nem emlékszem. De vége lett. Megvédtem az otthonomat, s nem mellesleg életben is maradtam.
Ki se pihentem a küzdelmet, bele is fogtam az erdő meggyógyításába.
A birtokaimat elfek lepték el, s zokszó nélkül segítettek nekem. Túl gyenge voltam, hogy elpusztítsam őket, túl kimerült. A fenyegetőzéseim üres szavakként csengtek a lombok között.
Ekkor értettem meg, hogy nem csak nekem fontos a természet védelme, nekem sem fontosabb, mint nekik.
Ettől fogva néha napján megjelentem elf lakta területeken is. Gyógyítottam, tanultam, tanítottam, figyeltem őket.
Idővel, elkezdtem szocializálódni. Barátkozni a helyiekkel. Nem is kellett sok időnek eltelnie, nagyon megszerettem őket.
Nem tudták mi vagyok, ki vagyok, mégis befogadtak.
Leszívesebben egy Ain nevű kisfiúval töltöttem az időt. Kíváncsisága és természet szeretete, játékossága az enyéimmel vetekedett. Szemem előtt vált gyermekből ifjúvá, s ifjúból férfivá.
Szinte társammá csapódott. Tudás éhségem az erdőn túlra is kivitt párszor újfent. Rá sem ismertem a falvakra, a pusztákra, városokra és hegyekre. Más lett a világ.
Tanultam, kódexek és tekercsek százainak eredtem a nyomába.
Gyakran Ain is velem tartott.
Bár ne tette volna. Egyik veszélyesebb fordulat során egy nyívessző szaladt át a torkán. Nem tudtam megmenteni.
Minden tudásomat latba vetettem, de nem tudtam visszahozni az életbe. Semmi sem használt.
Talán ebben a pillanatban eszméltem rá, milyen kegyetlen is a világunk.
Az Istene elhagyta. Mások megbüntetésével tölti az idejét.
Az ilyen isten hibás isten.
A legendák és szóbeszédek az utolsó angyal kardjáról eddig hidegen hagytak, de innentől fogva figyelmem középpontjába kerültek.
Talán azzal a karddal megvédhetem akiket szeretek, s elpusztíthatom az ellenem szegülőket. Az egész világot élettel tölthetem fel, erdők ezreivel, millióival anélkül, hogy bárki is árthatna azoknak.
Ezért merészkedem ki a nagyvilágba, s megfogadom magamnak, addig amíg a kardot meg nem találom, száműzöm magam az erdő mélyén elterülő földjeimről. Bármennyire is húz a szívem vissza.
Vándor leszek, kutatok, tanulok, keresek. Megtalálom a kardot. Pontosan mit fogok vele tenni még nem tudom, de megváltoztatom a világot!
Megvédem akinek védelemre van szüksége, se fejét veszem annak aki szánt szándékkal áll az utamba...
Faj: démon
Frakció: semleges
Kaszt: tudásdémon
Nem: nő
Kor: ?800+
Kinézet:
Gyönyörű az arca. Vegyes érzéseket kelt az emberben. Egyszer, mintha egy tudatlan gyermek bújna meg a szemek mögött, máskor mintha a legidősebb, legbölcsebb és határozottabb élőlénnyel találnánk szembe magunkat. Van aki ijesztőnek véli, van aki a magát a gyönyörű és vonzó nőt talál meg benne
Testfelépítése leginkább egy elfet idéz. Azzal a kis különbséggel, hogy bőrszíne valahol a zöld és a sárga között játszik, füle még az elfekénél is hegyesebb, arcát zöld nyílszerű tetoválások borítják, s szeme élénk zölden ragyog.
Karcsú derekát, s testét általában zöld szövettel, s köpennyel takarja. Viselete inkább egy vándoréra hajaz, de érződik, mintha épp a lombok mögül mászott volna ki.
Lábai izmosak, hosszúak. Ágak, bokrok, s sziklák közötti ugrálásra termettek.
Egy érdekes formájú botot hord magával, s szinte soha el nem ereszti. A bot látszólag fából készült, de tapintásra és keménységre mint az acél. Ő maga sem tudja, mikor, és hogy jutott hozzá, már nem emlékszik. Talán vele született. Varázslatait legtöbbször a bottal vezérli, aminek feje zölden, vagy kéken ragyog olyankor.
177cm magas.
Barna hosszú haját rendszerint coffban, vagy fonva viseli. Alatta, két apró pukli, szarv bújik meg. Nem is hegyesek, tompák. Azonban szabad szemmel nem láthatóak, csak az fedezi fel őket, aki kitapintja.
Jellem:
Elég bonyolult személyiség, nem vitás. Kiismerhetetlen, de mégis végtelenül egyszerűnek hat.
Nissa újfent nyitottan áll az élethez, és másokhoz is. Nem ítélkezik, mindenkit elfogad olyannak, amilyen. A tettek alapján formál véleményt, a szavak nem hatják meg.
Naivnak, és hiszékenynek tűnhet. Igazából csak tudatlannak gondolja a környezetét, és inkább rájuk hagyja a dolgokat. Úgy tesz, mintha elhinne mindent.
Kifejezetten játékos jellem, imád a hangyákat lesni, négylevelű lóheréket keresni a fűben. Nem nehéz lekötni a figyelmét, javarészt könnyein le is foglalja magát. Ez miatt talán néha butuskának tűnhet picit.
Kíváncsisága végtelen.
Humorérzéke kiismerhetetlen. Hogy épp mit talál viccesnek, talán ő sem tudja min múlik. Van amikor mindent, van amikor semmit.
Mindezek ellenére nem esik nehezére komolyan venni bármit is. Ha a szükség úgy kívánja, tekintete a vért is megfagyasztja az emberben. Talán kegyetlen. De ha oka van rá, szemrebbenés nélkül öl, s megy tovább mintha mi sem történt volna. De emellett kedves, gondoskodó, meleg szívű. Nem tűri mások szenvedését, hajlamos mártírrá avanzsálódni alkalom adtán.
Legyen bármilyen kedve is, gerince mindig egyenes, s kisugárzása végtelenül határozott.
Szavatartó. Ha kimond valamit, nem tágít tőle. Hűséges, megbízható.
Azonban hirtelen haragú. Ha valaki bántja a természetet, méghozzá szánt szándékkal, alig ismer könyörületet. Talán, mert az elmúlt évszázadban szocializálódott valamelyest, nem veszi életét azonnal annak, aki egy gallyat letör. De nem nézi tétlen és jó szemmel. Számára a gyilkolás nem bűn, hanem az élet része, mint az evés. Ellentmondásos, hogy akiket a szívébe fogadott, nem akarja holtan tudni.
Nem utolsó sorban a tudáséhsége hajtja. Minden pillanatot és jelenséget megragad a tanulásra. Tanulmányoz, megfigyel, következtet. Ugyanígy, kódexek százait is képes átnyálazni, ha szemei elé kerülnek. A teremtés képességének titka érdekli leginkább. Végtelenségig is elmegy, ha arról tudhat meg valami újat.
Démoni mivoltja nem foglalkoztatja. Nem szándékozik elhagyni a földet, amíg célját megnem valósította. Önmagára csak a természet egyik eszkozeként tekint alkalomadtán.
Előtörténet:
Részlet, Nissa, az erdő mélyének boszorkánya naplójából:
Ki vagyok én?
Máig nem tudom, hogy ez a kérdés mikor fogalmazódott meg. Előttem, vagy utánam? Talán az éhség, ennek megválaszolására keltett engem életre? Talán ez a gondolat szült engem?
Egy apró, kavicsos patak mellett tértem magamhoz. A részletekre már nem emlékszem, hol vízből mászok ki, hol a partja mentén sodródom. Aah, az emlékek oly halványak, és hamisak. Túl távoliak.
Erre a kérdésre viszont tisztán emlékszem.
Gondolkozás nélkül ennek szenteltem életemet. Hol rongyos köpenyben, hol páncél alatt, hol szemtől szemben jelentem meg az lakott területeken.
Pletykák, legendák és írott történetek után kutatva.
Halottam, nem is olyan régen, az erdő mélyén élt egy boszorkány. Egykoron egy volt az elfek közül, semmiben nem különbözött tőlük. Legalábbis úgy tetszett. Mint később kiderült, kielégíthetetlen tudásvágya szörnyűbbnél szörnyűbb tettekre ösztökélte.
A legendák kora és eredete ismeretlen. De az kiderül belőle, hogy Veronia előttről való valamennyi, s a szóbeszéd is tartja, a boszorkány egyszerre ért partot az új hazában a többi elffel. Senki sem tudott, mégcsak egy mondvacsinált elképzelést sem, hogyan is sikerült.
Mint amennyi történet, annyi név.
Lilith, Amarauth, a Mélység boszorkánya, - mind ugyanazt a személyt jelentette.
A boszorkány, az erdő titokzatos sűrűjében élt, s a partraszálási káoszt kihasználva rabolt el gyermekeket és időseket.
Bár csak egy tekercsben olvasni a meséről, felkeltette az érdeklődésemet.
Egy legenda szerint, Nissa, a mélység boszorkánya a teremtés, és arra való képesség titkát kereste évszázadokon át. Ahogy az idő vasfoga szaladt felette, mindig elrabolt egy kislányt, felnevelte azt, s mikor elég éretté vált, átköltöztette a lelkét annak a testébe.
Ezzel legyőzve a halált, biztosítva a kutatása szakadatlan folytonosságat.
Egyre egyre mélyebbre költözött az erdőben, s körülbelül csak minden huszadik évben bukkant fel, s távozását mindig egy kislány eltűnése követte.
A tekercset olvasva, valahogy igaznak éreztem a mesét. Valahogy igaz volt, legalábbis nekem. A boszorkány lettem volna? Vagy az egyik lánya? Nem tudom.
Nissa. Ennyi volt biztos számomra, ezzel a tudással keltem életre.
Ez a név az enyém. Enyémnek tudtam, s éreztem amióta csak kinyitottam a szemem.
Nissa vagyok.
Eleinte ki ki járkáltam az elfeken túli, emberi vidékekre is. Néha kutatni, néha megismerni a világot, de volt mikor, hogy emlékeztessem magam, mi fekszik az erdősségeken túl. Az emlékek, alkalom adtán megfakultak.
Kalandokban, barátságokban és viszályokban is volt részem nem egyszer. Valahogy mindig élveztem őket. De sajnos az emékek megfakultak. Túl távoliak.
Később már egyre egyre ritkábban hagytam el a mélyerdőt. Kezdtem otthonomnak érezni azt. Együtt lélegezni és élni a természettel. Egyé válni vele.
Ha valaki rátaposott egy fűszálra, vagy megérintett egy fa levelet a földjeimen, azonnal tudtam. Eleinte érdeklődve figyeltem a betolakodókat, volt akivel barátságot is kötöttem. De ahogy az idő múlt telt, kezdett zavarni a jelenlétük. Zavart, milyen felelőtlenül tapossák el az apró állatokat, csigákat, s cserjéket.
Ágról ágra ugrálva kerestem meg őket, s a pillanat műve alatt végeztem velük. Általában földből kiszalasztott gyökerekkel lyuggattam ki a testüket, de volt amikor a vadállatokat hívtam segítségül. Végén már az sem érdekelt volna, ha gyermek lett volna az illető.
Az erdő, pontosabban a magam által kijelölt földek védelmezője lettem. Nem engedtem senkinek, hogy megrongálják, mégcsak a télnek sem. Gyógyítottam, ültettem.
Egy napon, az egész erdő északi határai felől hatalmas füst szállt fel. Éreztem, elfek százai mozgolódnak a sötétben.
Nem igazán érdekelt volna igazán a dolog, ha a határaimat át nem lépi.
Egy hatalmas termetű, ördög szerű lény kért bebocsájtást az otthonomba. Bőre tűztől, vagy lávától izott, hatalmas szárnyai és farka mellett még ő maga is eltörpült.
Elfek voltak a nyomában, ijjakkal, varázslatokkal próbáltak megálljt parancsolni a démonnak, akinek a nyomában nem volt más csak parázs és hamu.
Mind hiába, esélyük sem volt.
Hogy pontosan engem keresett e, vagy csak véletlenül gázolt be kilóméterekre az elfek területei felől, nem tudom. De ahogy meglátott, testvérként üdvözölt, valamit akart tőlem.
Azonban a kíváncsiságomnál erősebb volt a haragom.
- Senki, de senki nem léphet be az országomba következmények nélkül. Senki de senki nem tehet kárt az állataimban, fáimban, növényeimben, ha csak nem az életével fizet!
Bújtam ki agresszíven szónokolva a lombok árnyai közül. Az elfek, s a démon figyelme egyszerre rám terelődött, de nem foglalkoztam vele. Telhes varázserőmmel rontottam neki a háborúdémonnak.
Napokig tartó küzdelem volt. Az erdő nagy részét lángok borították. Voltak pillanatok, mikor már úgy éreztem nem bírom tovább, de a düh mindig erőt adott.
Talán egy hétig folyt. Talán kettőig. Nem emlékszem. De vége lett. Megvédtem az otthonomat, s nem mellesleg életben is maradtam.
Ki se pihentem a küzdelmet, bele is fogtam az erdő meggyógyításába.
A birtokaimat elfek lepték el, s zokszó nélkül segítettek nekem. Túl gyenge voltam, hogy elpusztítsam őket, túl kimerült. A fenyegetőzéseim üres szavakként csengtek a lombok között.
Ekkor értettem meg, hogy nem csak nekem fontos a természet védelme, nekem sem fontosabb, mint nekik.
Ettől fogva néha napján megjelentem elf lakta területeken is. Gyógyítottam, tanultam, tanítottam, figyeltem őket.
Idővel, elkezdtem szocializálódni. Barátkozni a helyiekkel. Nem is kellett sok időnek eltelnie, nagyon megszerettem őket.
Nem tudták mi vagyok, ki vagyok, mégis befogadtak.
Leszívesebben egy Ain nevű kisfiúval töltöttem az időt. Kíváncsisága és természet szeretete, játékossága az enyéimmel vetekedett. Szemem előtt vált gyermekből ifjúvá, s ifjúból férfivá.
Szinte társammá csapódott. Tudás éhségem az erdőn túlra is kivitt párszor újfent. Rá sem ismertem a falvakra, a pusztákra, városokra és hegyekre. Más lett a világ.
Tanultam, kódexek és tekercsek százainak eredtem a nyomába.
Gyakran Ain is velem tartott.
Bár ne tette volna. Egyik veszélyesebb fordulat során egy nyívessző szaladt át a torkán. Nem tudtam megmenteni.
Minden tudásomat latba vetettem, de nem tudtam visszahozni az életbe. Semmi sem használt.
Talán ebben a pillanatban eszméltem rá, milyen kegyetlen is a világunk.
Az Istene elhagyta. Mások megbüntetésével tölti az idejét.
Az ilyen isten hibás isten.
A legendák és szóbeszédek az utolsó angyal kardjáról eddig hidegen hagytak, de innentől fogva figyelmem középpontjába kerültek.
Talán azzal a karddal megvédhetem akiket szeretek, s elpusztíthatom az ellenem szegülőket. Az egész világot élettel tölthetem fel, erdők ezreivel, millióival anélkül, hogy bárki is árthatna azoknak.
Ezért merészkedem ki a nagyvilágba, s megfogadom magamnak, addig amíg a kardot meg nem találom, száműzöm magam az erdő mélyén elterülő földjeimről. Bármennyire is húz a szívem vissza.
Vándor leszek, kutatok, tanulok, keresek. Megtalálom a kardot. Pontosan mit fogok vele tenni még nem tudom, de megváltoztatom a világot!
Megvédem akinek védelemre van szüksége, se fejét veszem annak aki szánt szándékkal áll az utamba...
