Éjnekéneklő Gwendolyn

Carolusburgtól északra, az örökké havas pusztában születtünk, testvérem, Celyn, és én. Édesanyánk gyermeki betegségbe halt bele, pár héttel a születésünk után. Álmaimban még hallom a hangját mind a mai napig, de éberen nem tudom felidézni.
Otthonunk egy apró, alig tizenhárom főt számláló tanya volt. Nem volt a helynek különösképp neve, mindenki csak úgy hívta, hogy a tanya, vagy „otthon”. Malacokat neveltünk, mindannyian. A zord, szinte örök téli idő miatt az állatok szívósak voltak, és gazdagon keresettek is. Évente kétszer jöttek kereskedők, hogy felvásárolják az összes eladható malacot, és soha nem maradt egy sem a nyakunkon.
Csak mi hárman voltunk tündék, a többiek, az emberek, a hideg miatt ők is masszívak voltak, és erős kötésűek, és az apró közösség miatt barátságosak. Édesapánk szerint máshol az országban kirekesztve lennénk, megvetve, az emberek nem tűrnék meg a fajtánkat maguk között. De itt… ez az otthon. Nincs máshol helyünk. És mi, gyermekfejjel, el is hittük a mesét.
Öt esztendőt töltöttem csupán a tanyán, még nem voltam elég idős, hogy felvegyem a munkát a többiekkel, csak a háziasszonyoknak segíteni rendet rakni a konyhában volt a legtöbb, amire képes voltam. Békés életünk volt, soha egy törvényen kívüli nem fordult meg minálunk. Persze, nem volt ritka a farkas támadás, de azt a férfiak rutinosan elkergették mindig. Néha megadatott, hogy egy-egy mindenre elszánt, részeg, kétségbeesett kalandor, vagy fejvadász tévedt a tanyára, de egy vödör jeges víz, és egy éjszakai pihenő mindig jobb belátásra térítette őket.

De aztán egyik évben nem jöttek farkasok. Nem jöttek téboly vándorok. Nem jöttek kereskedők. Mindenki csak ellegyintette a dolgot „Biztos behavazott az útra.” hányták félre a problémát, és tértek vissza teendőikhez.
Aztán, nem is tudom, minden olyan gyors volt. Az emberek rémálmokról kezdtek panaszkodni, hogy látták, ahogy a kereskedőknek malac feje nő, és megeszik saját portékáikat, lehetett az bármi: élelmiszer, ruha, vasszerszám. A pénzüket sem kímélték. Mikor ezzel végeztek, megették a kocsijuk elől a lovaikat is. Ha találkoztak egy másik malacfejű kereskedővel, akkor összeverekedtek, és a győztes megette a vesztest. Kapzsiság, és falánkság, és az embereken úrrá lett, és apa fiára támadt, és édesapánk kiáltott „FUSSATOK!” és a bátyámmal futottunk. Futottunk a hóba, amerre a Carolusburg-ot sejtettük, és futás közben hátranéztünk, és a tanya felett az ég vérben úszott, hópelyhek estek, mint a hamu, és a friss havat vér, és háj, és förtelmes, undorító színű, gőzölgő folyadékok áztatták, a fákról malackoponyák lógtak, és néztek felénk, tekintetük visszacsalogatott, de mi csak futottunk…Én csak futottam. Nem tudom hol hagytam le a bátyámat, vagy ő hagyott le engem? Nem voltak köröttem nyomok a hóban. A saját nyomaimat sem láttam. A fák is elvesztek, a tanya is sehol. A mező egy hatalmas fehér fátyol, az ég egy hatalmas fehér fátyol, mint egy tojásban rekedt csibe, éreztem magam.
Paták ragadták meg a vállam, szemem szorosan összerántottam, kapálózni kezdtem, és futni próbáltam, de szorítása erős volt, és nem engedett. „A MALACOK, CELYN!” Kiáltottam, és éreztem, ahogy kezem a pofáján csattan, könyékig fájt, de bőre nem malacé volt, inkább… emberé. „Héj, csigavér.” Szólt egy hang mögülem. Egy fülbemászó hang, selymes hang. Egy hang az angyalok kórusából. egy hang, ami felemel viharos tenger hullámai fölé. Egy hang, ami elrejt rontás, és átok elől. Egy meleg hang, ami magához ölel, melenget, és álomba szenderít.
Másnap reggel a banditák elmesélték, hogy hogyan találtak rám a hóban, arccal a hóban, kapálózva, mint aki szaladna bele a talajba, és hogy, nagy mulatságukra, hogyan vertem ki egy társuk fogát. Kérdezték, hogy kerültem oda, a hóba, miért voltam arccal a föld felé, honnan származom, egyedül voltam-e, de nem tudtam válaszolni. Emlékeim zűrösek voltak, zavarosak, és minél jobban törtem a fejem, annál jobban hasított a fejembe egy éktelen fájdalom. „A nevedre emlékszel?”
„Gwendolyn.” Ez volt az egyetlen dolog, amihez nem kellett gondolkodnom.
„Mit kezdjünk most vele, főnök? Nem sok tündét láttam életemben, de úgy néz ki, mint egy hat éves embergyermek.” Kérdezte a hang tulajdonosa, aki rám talált, nem az, amelyiknek kiment a foga, egy marcona, ráncos, de még nem őszülő, daliás férfitól.
A főnök hosszasan gondolkodott, méregetett engem, méregette a társát. „Te találtad...” Azzal egy tőrt, lapjával, nyomott a mellkasához. „Te döntesz.” Majd távozott.

Tíz évet töltöttem a banditák társaságában. Éjjeli őrnek, felderítőnek, hírszerzőnek képeztek ki. Néha megbíztak azzal is, hogy likvidáljam a prédánál az elszigetelődött éjjeli őröket. Ó, hány ember lelte halálát miattam este, ürítés közben… Nem volt egy könnyű élet, folyton úton lenni, bujkálni a törvény képviselői, és nagyravágyó kalandor, és fejvadász csapatok elől. De megfizetődő volt, mások nyomorából élni. Lényegében mi ugyanazt csináltuk, mint a királyok, és földesurak, csak… közvetlenebbül, őszintébben. A táborunkba emberek jöttek, és mentek, a fluktuáció olyan mértékű volt, hogy ismerkedni teljesen felesleges volt. Ha meg is tudtad jegyezni valaki nevét, és össze tudtad kötni az arccal, ő másnap kapott egy nyílvesszőt a térdébe, egy kardot a mellkasába, vagy egy szekercét a nyakába. Még a megmentőm is két héttel érkezésem után meghalt. Ekkor a főnök vállalta magára nevelésem, és első lecke volt „nincs kötődés”. Szinte mindennapos volt a halál, megtanultunk vele élni. Ugyan nem beszélt róla senki, nem mutatta senki, de titokban mindenki mélyen gyászolta a bajtársak elvesztését. Nem voltunk szívtelen, érzéstelen szörnyek, de nem hagytuk, hogy a gyász befolyásolja a döntéseinket. Mindannyian tudtuk, hogy ez az élet nem tarthat örökké, de ez amolyan elhallgatott igazság volt, senki nem akart a ténnyel szembesülni. Élvezzük, amíg lehet. Sör, bor, sajt, húsok mindenféle állatoktól, és ezüst. Sok ezüst… nagyon-nagyon sok ezüst. Ha elfogyott a zsákmány, csak szedtük a sátorfánkat, és kerestünk egy kifosztásra megérett tanyát, falvat, vagy karavánt. Bárcsak kihagytuk volna a karavánokat. A baljós nap egy karaván támadás során érkezett el. A fene se gondolta volna, hogy a kereskedők mögött vonul egy adószedő fogat, rajta, valószínűleg, több láda, teli ezüsttel, és egy kisebb láda teli arannyal. És az ehhez tartozó kísérettel együtt. Akinél fegyver volt, azt a páncélos sorkatonák vágták le, a lovasainkat az íjászok vették célba, aki pedig menekült azt a lovasság vette üldözőbe. Én? Én megpróbáltam elbújni előlük. De tudtam, hogy végem van, mikor hallottam valakit felkiáltani, kiadva a parancsot, hogy keressenek bujdosókat. Szerencsémre nem öltek meg azonnal. A két karaván egyesült, mivel ugyanoda tartottak. Elvették a felszerelésem, a páncélom lerángatták, megkötöztek, és a kereskedő szekerére raktak, azon még volt hely, hogy elvigyenek Hellenburgba, ahol majd nyilvánosan kivégeznek valami koholt váddal.

„Héj, te. Végre felébredtél. Érted amit mondok?” Hallottam az egyik őr hangját, ahogy szavakat céloz felém. Valószínűleg elaludhattam a hosszú út során, ami művészet volt magában. A szekér úgy zötykölődött, mintha egy megvadult bivaly hátán ültem volna, a téli hideg a csontig hatolt, a bőrvértem elvették, és csak egy ujjatlan ingben, és egy nadrágban ültem ott, lényegében ami a bőrvértem alatt volt. Fogva tartóim nem voltak bőkezűek sem étellel, sem itallal. A szekér oldalában ültem, a padlón. A kezem a szekér oldalát szegélyező kerítéshez volt kötve, a hátam mögött, a lábaimnál bundák, fonalak, és más szabó szerszámok. A kérdéses kérdező katona mögöttem volt, nem tudtam hátrafordulni, hogy szemügyre vehessem, így csak bólintottam a kérdésére. „Te próbáltad meg kifosztani azt a szerencsétlen kereskedőt a határhoz közel, nem? Honnan származol?”
Nem emlékeztem az otthonomra, a családomra. Azt tudtam, hogy északon találtak rám, de hogy ott is születtem? Első emlékeim is oly régről vannak már, hogy már lassan azok a pillanatok is elvesznek az időben, mint könnyek az esőben. De tudom, hogy bánnak az emberek a foglyokkal, legalábbis hogy mi hogyan bántunk velük, és a „nem tudom” sosem jó válasz.
„Északról.” feleltem egyhangún.
A katona fütyült egyet meglepetésében. „Jó messze vagy otthonról. Most biztos ők járnak a fejedben. Én rájuk gondolnék, legalább, az otthonra, családra. Nem tudom a te fajtád hogyan van ezzel.” Erős, förtelmes hangsúlyt fektetett a „fajtád” szóra. Nem vettem a szívemre a lenéző modorát. Északon ez volt a norma.
„Hagyd a foglyot békén az utolsó perceiben! És a fajgyűlölködő megnyilvánulásod szerepelni fog a jelentésemben, katona!” Kiáltott rá valaki elölről, minden bizonnyal ő volt, aki a kantárt tartotta itt, nem a lovakon, hanem az embereken, hiszen a katona ezek után egy szót nem szólt többet, se hozzám, se másokhoz. Úgy fest délen ez nem norma.
Tudtam jól, hogy megölni visznek, semmi kétség nem fért hozzá, de nem éreztem magam kétségbe esettnek, vagy bánatosnak. Tudtam, hogy én kovácsoltam magamnak ezt a sorsot, és egyszer már megúsztam a halált, még egyszer úgysem sikerül.

Késő délután, olyan négy óra tájékában járhatott, mikor megérkeztünk Hellenburgba. A kapuban leszedtek a kereskedő kocsijáról, és onnantól gyalog kísértek a térre, ahol majd végemet lelem. A hideg, csiszolt köveket idegennek éreztem a talpam alatt. Nem is emlékszem mikor jártam utoljára egy ennél tízszer kisebb településen… talán sose. A vadonban nőttem fel, fák, füvek, bogarak, és törvényen kívüliek között. Itt, magas házak, és a még magasabb városfallal körbezárva én éreztem magam úgy, mint a bogarak hozzám viszonyítva. Úgy éreztem magam, mint egy csapdába szorult patkány, hiszen nincs mit szépíteni: itt, és most, az vagyok.
A tér messze a város belsejében volt, gondolom én. Nekem úgy tűnt ez az óriási kőkelepce, mintha pont annyit gyalogolnék, mint amennyit szekérrel hoztak. A köztéren már gyűltek az emberek, valószínűleg az oda felállított emelvény, rajta három bitófával, kötéllel kiegészítve vonzotta őket oda. Kellett a népnek az ilyesfajta műsör, egyrészt ez volt a középkori valóságshow, másrészt, a hatalom ezzel statuált példát, hogy a rend fenntartása nem csak látszólag történik.
Rajtam kívül még két másikat kísértek fel az emelvényre, megkötözött lábakkal ez igazi mutatvány volt, szerencsére az őrök nagyon kedvesek, és segítőkészek voltak: lökődéssel, és „gyerünk már!” felszólításokkal buzdítottak, hogy igenis sikerülni fog, ha nagyon akarjuk. CSAK CSINÁLD! Két sorstársam emberek voltak, férfiak, hasonlóan nem az évszaknak megfelelő öltözetben, alultápláltan, ápolatlanul. Ők ketten minden bizonnyal a várbörtönben készültek eme jeles napra. Szemük vagy teljesen csukva volt, vagy nagyon hunyorogtak. Hallottam, hogy a várbörtönökben a megvilágítás eléggé… hiányos, és a régi foglyok rendszerint meg is vakulnak.
Amidőn helyünkre állítottak minket egy katonatiszt állt az emelvény szélére, a tömeggel szembe, nekünk háttal, és szívbe markoló szónoklatot tartott arról, hogy a sötétség hogyan igyekszik szétmarcangolni az országot, és a rendet, nem csak kívülről, de belülről is. Hogy az igazság éppen ezért szüntelen, pihenést nem ismerve kell hogy küzdjön a gonosz erők ellen, hogy a város, és az ország népe úgy hajthassa álomra a fejét, hogy nem kell attól félnie, hogy reggel késsel a szívében ébred, vagy felperzselt búzamezőkre, és elhajtott jószágokra. A tömeg természetesen éljenzett, és a trágár skálán minden végletben kiabált szitokszavakat, amik egybe összemosódva egy nagy vulgáris bombaként zúdult ránk. De a halál torkában a verbális kalapálás úgy pereg le az elítéltekről, akár egy szent szűzről a bűnbe esés csábítása.
Az emelvényen egy kedves, fekete csuklyát viselő ember segített a csapóajtóra állni, majd a nyakamba helyezte a hurkolt kötelet. A tömegben, eközben, elég észrevehetően harcolta valaki magát előre. Nem lehetett könnyű dolga, hiszen az emberek minél közelebbről akarták az eseményt látni, és senki nem engedte a keményen kiharcolt helyét átadni valakinek, aki hátulról érkezik. Annál menőbb vagy, minél több vér fröccsen rád egy kivégzésen! Akik hátra is fordultak, hogy jól megmondják a véleményüket a tolakodónak hamar meggondolták magukat, és, amennyire tudtak, félre álltak neki. Az eseményre a katonák is felfigyeltek, a kivégzés egy tapodtat sem haladt, a tiszt kiabált a tömeg felé, hogy a tolakodó személy türtőztesse magát, mert hamar rácsok mögött találja magát, de mindhiába. Aztán odaért elénk, egy középkorú nemesasszony volt, erős, rengeteg színben pompázó arcfestéssel, és oly andalító illatszerekkel, hogy a saját bűzauránkon keresztül is éreztük, még ilyen távolságból is! Ruházata pedig annyira csecsebecse volt, hogy több toll volt rajta, mint egy baromfiudvarban. „A tünde! Kifizetem a bűnét!” Kiáltotta a tiszt felé, majd elővett egy ékes, bíbor színű apró zsákot, rajta aranyszín hímzésekkel, és a zsákocska száját is egy aranyszín zsineg zárta szorosra. A zsák elég kövér volt, hogy beizzítsa egy két garast nem érő bandita fantáziáját.
„Asszonyom, Madame Heinz, attól tartok ez nem kivitelezhető. Ez a szörnyeteg…!” Kezdett volna szónoklatába a tiszt, fennhangon, hogy jól hallható legyen, azonban az ékes hölgy, Madame Heinz, mint kiderült, egy köhintéssel félbeszakította. Hellenburg hatalmi hierarchia, első lecke.
„Kapitány, ugyan. Csak nem szeretné, hogy… panaszkodjak a csinos feleségének?” A kapitány lélegzete is elakadt a kijelentéstől, arca, a téli hideg ellenére, még veresebb lett. Kellett neki pár pillanat, míg összeszedte magát.
„Bakó! A tünde... szabad. Szedd le!” Mondta, remegő hangon, amire a csuklyás hóhér kérdés nélkül ugrott is. Nem volt könnyű dolga, a hurkok csak szorulnak, de lazítani nem nagyon lehet rajtuk. Előrántott egy tőrt az övéből, majd először a lábam, aztán a kezemet összefogó béklyót vágta el. Szerencséjére volt még pont elég hely a nyakam, és a kötél között, hogy be tudja oda dugni a pengét, és elvágja a kötelet anélkül, hogy engem megsértett volna.

Madame Heinz az úton egy szót sem szólt, csak céltudatosan ment célja felé, hátra nem pillantva, hogy megnézze mennyire maradtam le, de nem volt nehéz problémám, még mezítláb sem a hideg városi köveken lépést tartani a kimért, kecses, udvarhölgyi lépteivel. Bár a bokám, és a csuklóm sajgott a kötelek szorításától. Nem saját rezidenciájába vezetett, hanem egy, láthatóan kevés forgalmat látó fogadóba, valahol, a kikötő negyedben.
A fogadó belseje teljesen kihalt volt, leszámítva a fogadóst, aki fakorsókat rendezgetett a polcokon, és két cselédruhás lányt, Madame Heinz otthonából. A belteret átjárta az olcsó sör, vizezett bor, izzadt testek, kocsmaverekedések, és egy csipetnyi hányadék illata. Tegnap este valószínűleg mehetett itt a dorbézolás. Egy ablak sem volt nyitva, helyette a hely alaposan be volt tüzelve. A kandallóban vadul lobogott a tűz, és előtte állt egy hatalmas fa dézsa, teli vízzel. Belépve Madame Heinz megvárta, míg becsukom magam mögött az ajtót, majd tapsolt kettőt, amire az egész hely (a két cseléd) életre kelt, és mintha csak egy színdarabot adnának elő, mindenki tette az előre begyakorolt dolgát. Első lépésben a férfi fogadós kimászott a pult mögül, ráérősen, majd átment egy másik helyiségbe, vélhetőleg a konyhába, majd becsukta maga mögött az ajtót.
Az egyik cselédlány egy csuprot nyomott a kezembe, meleg tej volt benne, eközben a másik egy mérőszalaggal elkezdte felvenni a méreteim. Madame Heinz szótlanul nézte az eseményeket. Mikor a mérőszalagos cseléd végzett, a másik elkérte a csuprot, majd kirángattak azon kevés ruhámból, ami volt, és besegítettek a vizes dézsába, ahol visszakaptam a csuprot. Madame Heinz kecsesen megköszörülte a torkát, majd belefogott mondókájába, most, hogy tudtam is figyelni.
„A nevem Madame Heinz, madám, és információ-mágnás a városban, vagy a rossz nyelvek szerint áskálódó áspis kígyó, de ügyet se vess a pletykákra.” Mondta mosolyogva, és legyintett viccelődőn. „Ha nincsenek irigyeid, nem is vagy sikeres.” Hangja, minden bizonnyal az akusztika miatt, sokkalta kislányosabbnak hangzott, mint a téren, már-már undorító nyálas hangnemben beszélt, mintha ezeréves barátnők lennénk. „Ha van, megkérdezhetem becses neved?” kérdéséhez tett egy kézmozdulatot, mintha csak elkérne tőlem egy kézzelfogható tárgyat… ez valami városi dolog lehet.
„Gwendolyn.” Feleltem egyhangún, miközben a cselédek illatos, sűrű rózsaszín folyadékokat öntöttek a vízbe, és a kád mellett egy kis asztalra szappant készítettek elő, és más pipere eszközöket, köztük ollót, fésűt, tükröt, beretvát, és habot.
Madame Heinz kérdőn nézett válaszomra, látszólag várt még valamire. „Ennyi? Nincs családneved?”
Megráztam a fejem. Régen próbáltam emlékezni, hogy nevezték a családunkat, de minden próbálkozás eredmény nélkül… vagyis pontosabban istentelen fejfájásokkal végződött. A szüleim arcára, nevére nem emlékeztem. Bár éjszaka néha hallom egy nő hangját, olyan, mint az enyém, csak… érettebb.
„Az sajnos nem fog működni.” Utasított el a hölgy. „Nem járkálhatsz a városban, az én nevemmel magad mögött családnév nélkül. Nem vagy te…” kuncogott „Paraszt.”
„Akkor legyen Északról.”
„Északról?” Kérdezett vissza kerek szemekkel, mintha csak azt mondtam volna, hogy „goblinoktól”, de azonnal összeszedte magát, majd bólintott az egyik cselédnek, aki kétségbeesetten nézett asszonyára, majd kisietett a fogadó előteréből a konyhába, és pár pillanattal később vissza is tért még egy beretvával, ollóval, és egy vastagabb fésűvel.
„Rendben, Gwendolyn Északról, ezt a nevet se nagyon használd, ha nem akarod magad kémnek megbélyegezni, szóval légy makacs, nyugodtan, és maradj csak Gwendolyn.” Hangja meglehetősen irritáltnak, és szigorúnak hangzott. Nem tűnt olyan személynek, mint aki megtűri még csak a gondolatát is, hogy a bolondját járassák vele, egy másik szempontból azonban elkényeztetettnek hatott: ha a dolgok nem úgy mentek, ahogy az neki tetszik, és változtatni sem tud rajta, akkor dühbe gurul. Szerencsémre, most türtőztette magát. „Úgy érzem magyarázattal tartozom.” Mondta, majd megigazította a ruháját, az egyik cselédlány egy széket tolt mögé, de Madame Heinz csak undorodón ránézett a bútorra, amire a lány azt azonnal vissza is vitte a helyére. Madame Heinz kihúzta magát, kissé megemelte fejét, mintha csak egy verset akarna elszavalni, és belefogott, feltételezem előre begyakorolt, mondókájába. „Nem azért szedtelek le a halál fájáról, hogy jótékonykodjak. Azért szedtelek le, hogy nekem dolgozz.” Szavaitól az én szemeim kerekedtek ki. Azt mondta bordélyházat vezet. Nem tudom mit látott bennem, és őt szemügyre véve, a fényűzést, amit a ruhája kiáltott róla, látszólag sikeres üzletet űz, nem hinném, hogy egy teljesen zöldfülű kurtizánra van szüksége, aki az alapjait sem ismeri annak, hogy hogyan kell egy férfi kedvére lenni.
„Jaj, ne nézz így, nem a bordélyházba akarlak alkalmazni, annak működtetéséhez megvannak a… megfelelő eszközeim. Bár elnézve küllemed meg kell mondjam felébredt bennem az irigység… leszámítva a füleket. De térjünk vissza a tárgyra, tudod, az Északkal folytatott háború rengeteg tehetséget elszólított a városból, és sokan közülük nem fognak hazatérni. Lehet meghalnak, lehet megtetszik nekik a katonalét, és beállnak zsoldosnak. De még mielőtt folytatnám, szeretném, hogy tudd...” Mondta, majd arca eltorzult, sötét lett, mint aki minden undorító, förtelmes tettre hajlandó, fejét lefelé fordította, de még mindig a szemembe nézett. A meleg víz ellenére is kirázott a hideg. „Te itt, a városban, egy senki vagy, senki nem tudja a neved, csak mi hárman, és senki nem emlékszik az arcodra, még a fogadós sem, aki pár perce itt volt. Senkinek nem fogsz hiányozni, ha eltűnsz, és mikor meg is találják a tested, azt csak bedobják a folyóba.” Vázolta fel nekem a keserű igazságot, és az igazság át is jött. Az életem az ő kezében volt. Ebben a városban nem a magas falak voltak, amik megfosztották az embereket a szabadságuktól, hanem a pénz. Ahol a vérnek ára van, rémisztő hely.
Madame Heinz arca, és feje visszaváltott eredeti, mosolygós, kislányos pozíciójába, és úgy folytatta. „Szóval ha itt megvagyunk, keresd fel a városban Szem, a Kígyó-t, ő tudni fogja, hogy mi feladatot lehet rád bízni. Ebben a fogadóban béreltem neked egy szobát két Holdtöltéig, onnan túl neked kell fizetned a szobát. Elég olcsó, de csak ma ilyen csendes. Elintéztem, hogy az legyen. A fogadós ad majd neked egy várostérképet, meg lesz rajta jelölve Szem, a Kígyó otthona, ez a fogadó, és a Liliomok háza. A lányok majd gondoskodnak számodra ruháról, egy acél kardról, valamint egy kevés kezdő ezüstről. Az Úr adja, hogy kapcsolatunk, és közös munkánk virágzó, és sikeres legyen.” Azzal megindult az ajtó felé, undorodva ránézett a kilincsre, amihez az egyik cseléd kellett odalépjen, hogy kinyissa neki az ajtót, de még mielőtt kilépett volna az ajtón visszafordult, de inkább a cselédekhez szólt, mint hozzám. „Gondoskodjatok róla, hogy egyetlen bolha, és tetű se legyen rajta, mire végeztek. A viszontlátásra.” Kecsesen meghajolt, majd kilépett a hideg, fiatal télbe.
És így, másodjára is sikerült új életet kezdenem, de a múltamat nem tudom temetni és ez az idegen, városi terep számomra még tele van titkokkal, és veszélyekkel. Visszavágyom a vadonba, de ha megszököm Madame Heinz levadász engem, mint egy rókát. Vajon meg kellett volna kérdeznem, hogy mi ezüstjébe került kiváltania engem?

Íme egy kis útravaló a kalandok megkezdéséhez: