Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Név: Anemone Wittern
Faj: Ember
Frakció: Északi
Kaszt: Zsoldos
Nem: Nő
Kor: 21
Kinézet:
Nem túl magas, nagyjából 165 cm. Testalkata vékony, de nem sovány, alakját sötét ruhákba burkolja. Mozgása rugalmas, de könnyen elveszíti az egyensúlyát. Zavarában gyakran beletúr barna, hullámosan kusza hajába, vagy félretűri a szemébe lógó kósza tincseket. Arca ovális alakú, esztétikus, vonásai közönyösséget sugároznak. Ezt az érdektelenséget egyedül csokoládébarna, gyakran el-elkalandozó tekintete töri meg.
Kezeit apró hegek borítják a sok elvétett vágás és kifröccsent forró kotyvalék miatt.
Jellem:
Az emberek általában tudomást sem vesznek róla, szinte láthatatlan. Csendes, zárkózott, magának való figura. Kifejezetten kedveli az egyedüllétet és a csendet, szereti szótlanul figyelni környezetét. Nem tudja kifejezni az érzéseit, de nem is akarja. Gyűlöl tartozni. Egyetlen szenvedélye a pipázás.
Előtörténet:
Egyedül ő maradt a temető hideg csendjében, mindenki más elpárolgott a szertartást követően. Már a sírásók is hazamentek, miután a koporsót örök nyugovóra helyezték.
Nem is tudná megmondani, hogy került ide. Minden olyan gyorsan történt. Mintha valaki meglódította volna az időkerekét. Nemrég még egymaga tengődött utcagyerekként, a következő pillanatban egy öreg alkimista maga mellé vette tanoncnak és minden nap kiabált vele, amiért éppen elrontott valamit, aztán pedig teltek az évek és jött a tűz.
A tűz, a kis házikó romjai, a megégett, töpörödött, élettelen test, egy szúrós pokróc súlya a vállán, hivatalos beszélgetések, olcsó faláda választás, aztán a temetés.
Frissen felásott föld szaga töltötte meg a levegőt. Lassanként az esti köd fojtogató, opálos füstként lepte be az apró, jelentéktelen nyughelyet, mintha a vénember balul elsült kísérletének végeredménye is tiszteletét szerette volna tenni. Milyen ironikus...
Ane ráérősen meggyújtotta a kopott pipát, hogy megpróbálja elterelni a gondolatait és érezze a dohány megnyugtató illatát. Csak a robbanásra szeretett volna emlékezni. Semmi másra az előtt vagy után. Azt kívánta, bárcsak ő is ottveszett volna. De nem. Most itt ült a sírnál, nyomorultan, elveszetten és nagyon is élt. Nem akart emlékezni, a képek mégis tagadhatatlanul ott kavarogtak benne, megállás nélkül pörögtek, bekúsztak a fejébe, és elhomályosították elméjét.
Wittern boltja alatt, a pincében kevergette a hordónyi folyadékot. A sötét szobát csak a gyertyafény világította meg, későre járt. Körülötte polcok rogyásig megrakva a legkülönfélébb tartalmú üvegcsékkel - színezékek, illatszerek, szárított növények, fűszerek, mérges vagy éppen gyógyító bogyók, állati csontok, szőrcsomók és még ki tudja mik, amelyeknek a hatását a sok tanulással töltött év alatt sem volt képes megjegyezni. Éppen ezért a számára fontos hozzávalókat az asztalon különítette el, nehogy véletlenül összetévessze őket valamivel.
Az öreg Wittern az elmúlt napokban csak étkezésekkor dugta elő azt a horgas orrát, most is az egyik szomszédos helyiségben szöszmötölt a "nagy áttöréssel". Az a vénember minden alkalommal ezt mondta, amikor valamilyen új ötlete támadt. Ilyenkor mindig őrá maradt a bolt vezetése, ő pedig utált a falusiakkal udvariaskodni, kitalálni, hogy éppen mire célozgatnak illedelmesen, mire lenne szükségük, vagy a kereskedőkkel egyezkedni.
Az öreg őt sosem vonta be a fontos munkálatokba, mindig csak az egyszerűbb feladatok jutottak neki. Mondjuk megértette. Mindig is tudta, hogy nem neki való ez az alkimista élet, mindketten tudták. Amihez némiképp értett az a szappanfőzés. Ez az egyetlen olyan kotyvasztás, amit egymaga is képes volt felügyelet nélkül elvégezni. A korábbi balesetekből okulva Wittern nem is engedte, hogy bármi másba belekezdjen, ami nagyobb odafigyelést igényelt. Amikor csak alkalma adódott, a vénember szóvá is tette minden hibáját, ahogyan azt is, hogy ha így folytatja, sohasem fogja tudni megháláni, hogy kikaparta az utca mocskából.
Hozzáöntötte az olajat a lúgos oldathoz és most várta, hogy a bizarr lötty a keverés során elérje a megfelelő állagot és majdan szappanként szülessen újjá. Az öreg mindig azt hajtogatta, hogy ha nem is találja meg azt a nyavalyás kardot, akkor is ő fogja megváltani a világot. Ezt az elátkozott világot. Ezért kísérletezett folyton, és meglehet, hogy ezért zsémbeskedett annyit. Nehéz feladat megváltani Veroniát, főleg ha az ember egy mezei alkimista.
Ane a szemét forgatta, és közben átsuhant az arcán egy halvány mosoly. Vén bolond.
Ő maga nem értette, hogy miért szeretne bárki bármit tenni ezért a rémes helyért. Igaz, neki végülis egészen jó élet jutott, nem volt panasza. Közel sem tökéletes, de ő kedvelte. Wittern jó néhány éve már, hogy megnyitotta kis mindenes üzletét, amelyben hivatalosan az alkímia higiéniai és orvosi felhasználására törekedett, ennélfogva főként egyszerű orvosságokat és szappant árultak. Olykor azonban előkerültek más különleges kérések is: egy-egy illatosító, vagy kozmetikai főzet, néha méreg is - természetesen kizárólag a kártékony rágcsálók ellen… Mindenesetre ők mindenféle és fajta igényt kielégítettek, és keveset kérdezősködtek, de azért az öreg mindig vigyázott, nehogy átlépjen egy határt, nem akarta felhívni magukra a figyelmet.
Wittern szinte bármit el tudott készíteni, amit kértek tőle. Bármit, kivéve azt, amit ő maga rendelt: a "nagy áttörést".
Ahogy komótosan kavargatta a folyadékot, a keze megállt, valami nem stimmelt. Hirtelen az egész hely remegni kezdett, az üvegek és fiolák sorban ugráltak le a polcokról, majd törtek darabokra. Hatalmas robaj és egy kiáltás hallatszott. Azonnal az ajtóhoz rohant és ahogy feltépte a rázúduló sűrű füstködön keresztül megpillantotta a folyosó túlsó végén az omladozó falakat nyaldosó narancsszínű lángokat.
Megrázta a fejét, hogy múljon a kábulat. A pipa kialudt.
Havazott, de ez nem az a fajta nyugalmat és békét hozó hó volt. A pelyhek, amint földet értek elolvadtak és mocskossá, síkossá tették a talajt. Nem kellett sok idő hozzá és már cuppogni lehetett a sárban.
Meredten figyelte a sírkövön szétmálló idétlenül fehér pihéket.
Tudta, hogy indulnia kell, feleslegesen időzik. De csak ült ott a sír mellett, mintha jéggé dermedt volna. Az öreg volt az egyetlen, akihez valaha kötötte valami. Wittern mellett volt a helye abban a nyomorúságosan kicsi boltban, egész életében ezt hallgatta. A vénember azt akarta, hogy valami csoda folytán kitanulja a szakmát, majd a halála után tovább vigye a boltot és folytassa a kutatásait, hogy biztos életet éljen. De Wittern halott. Ő pedig továbbra sem ért az alkímiához.
Képtelen volt rá, hogy teljesítse az öreg kívánságát. Mindig is elvágyott a maradi északi kisvárosból, hogy hová, azt maga sem tudta. De tartozott az öregnek, ezért amíg élt, maradt. Amíg élt… Kénytelen lesz egy másik módot találni a törlesztésre.
Felkelt, még egy utolsó pillantást vetett a szedett-vedett nyughelyre, megérintette a ferde fakeresztet. Ahogy az ujjai végigsimítottak az egyenetlen fán, magában megfogadta, hogy visszatér, hogy kiegyenlítse a számlát. Elhagyta a temetőt és életében először a várost.
Faj: Ember
Frakció: Északi
Kaszt: Zsoldos
Nem: Nő
Kor: 21
Kinézet:
Nem túl magas, nagyjából 165 cm. Testalkata vékony, de nem sovány, alakját sötét ruhákba burkolja. Mozgása rugalmas, de könnyen elveszíti az egyensúlyát. Zavarában gyakran beletúr barna, hullámosan kusza hajába, vagy félretűri a szemébe lógó kósza tincseket. Arca ovális alakú, esztétikus, vonásai közönyösséget sugároznak. Ezt az érdektelenséget egyedül csokoládébarna, gyakran el-elkalandozó tekintete töri meg.
Kezeit apró hegek borítják a sok elvétett vágás és kifröccsent forró kotyvalék miatt.
Jellem:
Az emberek általában tudomást sem vesznek róla, szinte láthatatlan. Csendes, zárkózott, magának való figura. Kifejezetten kedveli az egyedüllétet és a csendet, szereti szótlanul figyelni környezetét. Nem tudja kifejezni az érzéseit, de nem is akarja. Gyűlöl tartozni. Egyetlen szenvedélye a pipázás.
Előtörténet:
Egyedül ő maradt a temető hideg csendjében, mindenki más elpárolgott a szertartást követően. Már a sírásók is hazamentek, miután a koporsót örök nyugovóra helyezték.
Nem is tudná megmondani, hogy került ide. Minden olyan gyorsan történt. Mintha valaki meglódította volna az időkerekét. Nemrég még egymaga tengődött utcagyerekként, a következő pillanatban egy öreg alkimista maga mellé vette tanoncnak és minden nap kiabált vele, amiért éppen elrontott valamit, aztán pedig teltek az évek és jött a tűz.
A tűz, a kis házikó romjai, a megégett, töpörödött, élettelen test, egy szúrós pokróc súlya a vállán, hivatalos beszélgetések, olcsó faláda választás, aztán a temetés.
Frissen felásott föld szaga töltötte meg a levegőt. Lassanként az esti köd fojtogató, opálos füstként lepte be az apró, jelentéktelen nyughelyet, mintha a vénember balul elsült kísérletének végeredménye is tiszteletét szerette volna tenni. Milyen ironikus...
Ane ráérősen meggyújtotta a kopott pipát, hogy megpróbálja elterelni a gondolatait és érezze a dohány megnyugtató illatát. Csak a robbanásra szeretett volna emlékezni. Semmi másra az előtt vagy után. Azt kívánta, bárcsak ő is ottveszett volna. De nem. Most itt ült a sírnál, nyomorultan, elveszetten és nagyon is élt. Nem akart emlékezni, a képek mégis tagadhatatlanul ott kavarogtak benne, megállás nélkül pörögtek, bekúsztak a fejébe, és elhomályosították elméjét.
Wittern boltja alatt, a pincében kevergette a hordónyi folyadékot. A sötét szobát csak a gyertyafény világította meg, későre járt. Körülötte polcok rogyásig megrakva a legkülönfélébb tartalmú üvegcsékkel - színezékek, illatszerek, szárított növények, fűszerek, mérges vagy éppen gyógyító bogyók, állati csontok, szőrcsomók és még ki tudja mik, amelyeknek a hatását a sok tanulással töltött év alatt sem volt képes megjegyezni. Éppen ezért a számára fontos hozzávalókat az asztalon különítette el, nehogy véletlenül összetévessze őket valamivel.
Az öreg Wittern az elmúlt napokban csak étkezésekkor dugta elő azt a horgas orrát, most is az egyik szomszédos helyiségben szöszmötölt a "nagy áttöréssel". Az a vénember minden alkalommal ezt mondta, amikor valamilyen új ötlete támadt. Ilyenkor mindig őrá maradt a bolt vezetése, ő pedig utált a falusiakkal udvariaskodni, kitalálni, hogy éppen mire célozgatnak illedelmesen, mire lenne szükségük, vagy a kereskedőkkel egyezkedni.
Az öreg őt sosem vonta be a fontos munkálatokba, mindig csak az egyszerűbb feladatok jutottak neki. Mondjuk megértette. Mindig is tudta, hogy nem neki való ez az alkimista élet, mindketten tudták. Amihez némiképp értett az a szappanfőzés. Ez az egyetlen olyan kotyvasztás, amit egymaga is képes volt felügyelet nélkül elvégezni. A korábbi balesetekből okulva Wittern nem is engedte, hogy bármi másba belekezdjen, ami nagyobb odafigyelést igényelt. Amikor csak alkalma adódott, a vénember szóvá is tette minden hibáját, ahogyan azt is, hogy ha így folytatja, sohasem fogja tudni megháláni, hogy kikaparta az utca mocskából.
Hozzáöntötte az olajat a lúgos oldathoz és most várta, hogy a bizarr lötty a keverés során elérje a megfelelő állagot és majdan szappanként szülessen újjá. Az öreg mindig azt hajtogatta, hogy ha nem is találja meg azt a nyavalyás kardot, akkor is ő fogja megváltani a világot. Ezt az elátkozott világot. Ezért kísérletezett folyton, és meglehet, hogy ezért zsémbeskedett annyit. Nehéz feladat megváltani Veroniát, főleg ha az ember egy mezei alkimista.
Ane a szemét forgatta, és közben átsuhant az arcán egy halvány mosoly. Vén bolond.
Ő maga nem értette, hogy miért szeretne bárki bármit tenni ezért a rémes helyért. Igaz, neki végülis egészen jó élet jutott, nem volt panasza. Közel sem tökéletes, de ő kedvelte. Wittern jó néhány éve már, hogy megnyitotta kis mindenes üzletét, amelyben hivatalosan az alkímia higiéniai és orvosi felhasználására törekedett, ennélfogva főként egyszerű orvosságokat és szappant árultak. Olykor azonban előkerültek más különleges kérések is: egy-egy illatosító, vagy kozmetikai főzet, néha méreg is - természetesen kizárólag a kártékony rágcsálók ellen… Mindenesetre ők mindenféle és fajta igényt kielégítettek, és keveset kérdezősködtek, de azért az öreg mindig vigyázott, nehogy átlépjen egy határt, nem akarta felhívni magukra a figyelmet.
Wittern szinte bármit el tudott készíteni, amit kértek tőle. Bármit, kivéve azt, amit ő maga rendelt: a "nagy áttörést".
Ahogy komótosan kavargatta a folyadékot, a keze megállt, valami nem stimmelt. Hirtelen az egész hely remegni kezdett, az üvegek és fiolák sorban ugráltak le a polcokról, majd törtek darabokra. Hatalmas robaj és egy kiáltás hallatszott. Azonnal az ajtóhoz rohant és ahogy feltépte a rázúduló sűrű füstködön keresztül megpillantotta a folyosó túlsó végén az omladozó falakat nyaldosó narancsszínű lángokat.
Megrázta a fejét, hogy múljon a kábulat. A pipa kialudt.
Havazott, de ez nem az a fajta nyugalmat és békét hozó hó volt. A pelyhek, amint földet értek elolvadtak és mocskossá, síkossá tették a talajt. Nem kellett sok idő hozzá és már cuppogni lehetett a sárban.
Meredten figyelte a sírkövön szétmálló idétlenül fehér pihéket.
Tudta, hogy indulnia kell, feleslegesen időzik. De csak ült ott a sír mellett, mintha jéggé dermedt volna. Az öreg volt az egyetlen, akihez valaha kötötte valami. Wittern mellett volt a helye abban a nyomorúságosan kicsi boltban, egész életében ezt hallgatta. A vénember azt akarta, hogy valami csoda folytán kitanulja a szakmát, majd a halála után tovább vigye a boltot és folytassa a kutatásait, hogy biztos életet éljen. De Wittern halott. Ő pedig továbbra sem ért az alkímiához.
Képtelen volt rá, hogy teljesítse az öreg kívánságát. Mindig is elvágyott a maradi északi kisvárosból, hogy hová, azt maga sem tudta. De tartozott az öregnek, ezért amíg élt, maradt. Amíg élt… Kénytelen lesz egy másik módot találni a törlesztésre.
Felkelt, még egy utolsó pillantást vetett a szedett-vedett nyughelyre, megérintette a ferde fakeresztet. Ahogy az ujjai végigsimítottak az egyenetlen fán, magában megfogadta, hogy visszatér, hogy kiegyenlítse a számlát. Elhagyta a temetőt és életében először a várost.
