Enyém a dombocska

Ahogy ül a dombocska oldalában, Kastiana körbenéz, de nem történik semmi említésre méltó vagy izgalmasnak mondható. Az a templomos is csak nézett rá bambán, ahogy ügyködtek a dombon lévőkkel. Hát, Kastiana is éppen így tesz, csak nézi őket. Gondolván, hogy majd lesz valahogy, csak kezdenek magukkal valamit, lehet új dologba kezdenek bele. El sem tudta képzelni, hogy vajon mit csinálhatnak.

Wilfred felkapja fejét a háborúknál, csak egy megvető pillantást vet, de gyorsan szerte is foszlik. A békénél csak kicsit mosolygott. de nem szólt többet, csak nézte mit csinál a két lány.

- Értem. Nem is megyek, hiszen még itt vagyok. – Sóhajtja Tia csalódottan, de nem lepték meg a hallottak; Akkor sok minden értelmetlen volt. Ahogy sokak halálának okai és módjai is.
- Pihenni; vagyis unatkozni és stagnálni; és nézni a fűnövését.
Hosszabb ideig nem szól, de aztán:
- Lényeg, hogy Ti – Tiana itt nem csak a templomos diachonoshoz szól, hanem végignéz a többieken is. – izgalmasan kikalandoztátok, harcoltátok és szórakoztátok magatokat, minden tekintetben és felhíztatok a háborúkon; Ti se gyertek hozzám, ha elunjátok magatokat.; Éljen, az építőleges béke!
Amint Wilfred hátat fordít neki:
- Persze, szólok, ha kell valami. – Kastiana is elfordul tőle és leül a domb oldalába.

Wilfred amikor megemlítette a hölgy az építő munkát, csak bólogatott, gyorsan. Amikor lány átnyújtotta a lóherét, Wilfred zavartan megköszönte.
- Kö... köszönöm... - mondta, azzal ruhájára tűzte. - Nem... nem kell elmenned. Nyugodtan pihenj addig mi itt... folytatjuk az értelemmel enyhén fűszerezett eszmecserénket. Ha kell valami, csak szólj, érezd magad otthon. - mondta Wilfred, azzal visszafordult a többi hölgyhöz.

Tia miután a többiekre ráförmedt, nyugodtan üldögél szemeit lehunyva a dombocskán. Magában dudorászik csupán egy epikus dalt, amikor egy férfi szólítja meg a dombon lévő tömegből, mondhatni elég sajátos stílusban. Kinyitja a szemeit, felpillant, de ekkor egy lovag-forma alak leguggol mellé.
- Virágot? Hol? – Körbe néz és ültében végigsimítja maga körül a füvet. – Én csak lándzsás útifüvet és vörös lóheréket látok. – A következőkre összevonja szemöldökeit és hűvösen felel. – Megengeded, aj, de lovagias itt valaki. – Kastiana értetlenül méri végig Wilfredet, főleg, hogy egy ásó is van nála. – Bocsi, csak nem valami építőmunkás vagy? A hárpiák ricsaja nem zavar – Pillant a dombocskán lévőkre. – amíg engem békén hagynak, de arrébb ülök, ha valami kincs után ástok; Kincs, ami már nincs.; vagy netán valaminek az alapját ássátok ki. – Tia ekkor felkel, azzal a szándékkal, hogy lejebb üljön egy kicsit a domboldalán, hogy a tetején nyugodtan ténykedhessenek a többiek.
- De nézd csak! Itt van egy négylevelű. Tessék, – Átnyújtja a férfinak. – talán segítő szerencsét hoz az építés során.

Wilfred egyre békésebben érezte magát az egyre növekvő hölgyek körében, de ebből mit sem mutatva beszélt tovább. Kinek lett volna jó, ha ásóját e nap kétszer is használná? Így hát csak megértően az idegen mellé gugolt.
- Mily szép virágot fújt ide a szél, ezen szép nappalon, de jaj ennek a virágnak, ha dombomat foglalja. Megengedem, hogy itt elgyél, de amíg a többi hárpia el nem megy, sajnos a zajt el kell viselned. - mondta Wilfred.

Kastiana mögött hosszú út van és előtte is még nagy út áll. Hellenburgba tart, de ki tudja, hogy eljut-e oda valaha is. Éppen egy nagyobbacska dombocska mellett sétál el, amin többen is vannak; micsoda tömeg. Mit gondol hát, mit nem, mivel nincsen semmi dolga, felsétál a dombocskára és leül kicsit megpihenni. A dombocska nyilván közterület, de nem tudja szó nélkül hagyni, hát odaszól a többieknek, akik hangosan vitatkoznak, vagy mi a fenét csinálnak itt.
- Elnézést! Nem ordibálnának valahol arrébb!? Én itt éppen sziesztázni próbálok! – Mondja ezt egészen hangosan, holott neki nem szokása a kiabálás. Majd hátra támasztja a kezeit és sütkérezik tovább a napon.

- Igyon - nyújta mosolyogva a tömlőjét a semmiből előkerült nőnek - Mi történt magával? -

- Igen? - nézett Wilfred csodálkozva. Elővette kulacsát, kincsitotta és kiömlött belőle a maradék víz. - Úgy emlékeztem üres... Bocsánat... Hát nekem nincs én megittam. Nekem is kéne, mert meg kéne mosakodnom. - kis szünet után, kábulatából felébredt - Hát én nem lennék büszke erre a kis dombocskára. Csupa rom meg minden, nagyon koszos. De be kell vallanom, hogy én nem adtam magának, de ha maga szeretne az enyém lenni, akkor oda adom szívesen. Persze meg is veheti, de nem olcsó.

Elkerekednek a szemei. Vízre vágyik, nem pedig ilyen beszédre.
- Kutat? Nincs már eleve kút valahol? Hát maguk mit ittak eddig? - nyögi fáradtan. Majd megjegyzi fáradtan: - Ha kiásná a világot, akkor hol élnénk? Nem lenne az jó, ha kiásná az egészet. Egyébként is, ez a domb az enyém, úgyhogy csak ne ásson itt kutat, amíg nem hoz engedélyt róla. Azt pedig nem fog találni, mert azt csak én adhatnék...

Az éppen feltápászkodott lány, meglepte Wilfredet és Adél mögé ugrott, de aztán látta, hogy nincs veszély, ezért válaszolt is.
- Én is szomjas vagyok és elfogyott a vizem, de ha gondolja megpróbálhatunk kutat ásni a dombocska helyére. - mosolygott az ifjú hölgyre. - Kegyednek kiásnám az egész világot is...

- Vigyázok, hogy senkinek ne essék bántódása a dombon - felelte meglepetten a hangra, ami hozzá szólt. - És persze hogy jó a kedvem, mikor gyermeki lélek költözött a környékre - mosolyog elnéző szeretettel pillantva a veszekedők felé.

Wilfred szeme eltévedt. Már el is felejtette, kit vagy mit áasott el a kerítések alatt, szinte új élettel telt meg, szeme csillogott, és pillangók repkedtek körülötte. Aztán eszébe jutott minden. Minden ami eddig történt és eddig volt vele. Szépen lassan kiegyenesedett, mosolyogva, de nem bájason inkább alattomosan kérdezte meg:
- Ó mily szép hölgy, drága ékes kő. Miért vagy te itt? Úgy látom jó a kedved, de miért? - kérdezte, mintha ez nem lenne természetes.

Nevetve sétált fel alá a dombon, ahogy gyerekesen vitatkoztak, hogy jó hely-e vagy nem...
- Nem tudják, hogy a völgy és a domb is az Egyházé, vagyis az enyém... - mormolta magában. Vagy legalábbis lesz, egyszer. De az azt jelenti, hogy már most is az egyém.

Wilfred sötét szemekkel közeledett a domb felé, alig volt képes felfogni azt amit lát. Földtől koszos arcáról az izzadság cseppek úgy szaladtak, mint szarvasok a mezőn. Már csak az ásó volt a vállán... Nézte a többi gyerek hogyan játszik a dombon. Durva ruha ujjával felszántotta homlokát, úgy hogy feje majdnem kinyílt. Amikor a dombhoz ért, felmászott a tetejére.
- Hmmm... Látom játszotok. Én is beszállhatok? Ha kell eláshatok valakit... - sötét aurájánál csak árnyéka volt sötétebb, nem haja.

- Igazad van! - Mondta Matheus, és épített egy házat Minán.

Egy kosár repült felém, de ahogy a három méteres közelembe ért, eltűnt a hipi szupi pályázott és nerfmentes mágiám által, így olvastam tovább.

- Dlágaszág! - Mondta rémülten Matheus, ahogy meglátta, hogy Mina birtokháborít az ő dombján. Előhúzá hát zsebéből egy repülő máglyát, ami elragadá Minát, és észak felé vivé. A kosár a földre esett, és Matheus megvizsgálta a pillanatragasztóval beleragasztott tojásokat.
- A domb az enyém! - Jelentette ki, miközben a völgyben üldögélő fejére dobta a kosarat.

- Pff a domb unalmas... - Leheveredik a völgybe a fa alá, és olvasni elkezdi a könyvét. - A völgy, az jó hely. -

Egy játék, ahol nyugodtan megszegheted az oldal normál esetben létező IC szabályzatát - célod: a domb elfoglalása. Kezdem is.


Volt egy domb.
- Az enyém. - Mondta Matheus.